Lenne miről beszélni – IRODALMÁROK CSEPP NEGÉDES GYANÚVAL VAGY GYANÚTLANUL A LEGFIATALABB IRODALOMRÓL
Ny. G. Á.: Ne felejtsük el, hogy teljesen nyilván nem is tudjuk, nem is akarjuk szétválasztani a slamet a, hogy mondjam, nem slamtől. A slammerek egy része sem ért egyet ezzel az elvágólagos megkülönböztetéssel. Miközben nekem nagyon is szimpatikus, amit Márió mond, valamit hozzá kell tennem ezen a ponton. Emlékezzünk vissza, hogy Barna Kemény Zsófi esetében egy verseskötetet említett példaképp, ami klasszikus értelemben vett verseskötetként jelent meg – legjobb tudomásom szerint (formailag, piacilag, minden tekintetben így pozícionálva). De nem is feltétlenül kell félig-meddig slammer szerzőket említenünk (noha számomra talán Purosz Leonidasz példája a legszimpatikusabb e téren – biztos lehetne mást is említeni, nekem most ő jut eszembe –, aki lényegében egymástól nagyjából függetlenített slammer- és költői pályafutással is bír, bár előzővel már lehet, hogy csak múlt időben, nem tudom). Ugyanis az internet hatása kapcsán eddig beszéltünk a szakmáról, a szerzőkről, a kritikusokról – de az olvasókról talán valamivel kevesebbet. Mindaz, amit én, ha nem is fölemelt mutatóujjal és dorgálólag, de mégis hiányolok, nevezetesen, hogy kiesnek bizonyos korábban meglévő szakmai lépcsők a versközlésnél, s ez természetesen az olvasói szokásokat is befolyásolja. Más olvasási stratégiákat hív életre az a mű, ami így jön létre és jut el a közönségéhez, és ez viszont már lehet, hogy a szerzők esetében említetteknél komolyabb problémákat is felvet. Példának okáért, amikor az egyszeri felhasználó (leánykori nevén: olvasó) megoszt szövegeket az interneten, nagyon gyakran valójában csak egykét frappáns sorra koncentrál, ennyit oszt meg a műből, esetleg a megosztás terjedelmének oka az, hogy ilyen-olyan műben pusztán ennyi megosztásra érdemes tartalmat talált. Ez az, amit, úgy vélem, Simon Márton nagyon ravaszul ki is aknázott a kötetében. Gyakran ténylegesen így olvasunk már verset, hogy egy-egy sort nézünk (és ami sokat mondóbb: keresünk) csak. Ez az olvasási szemléletváltás természetesen a szerkesztőkre (és, naná, magukra a szerzőkre) is visszahat. Adott esetben úgy néz(het) ki egy ilyen esztétika, ilyen elvárások szerint „jó” vers, hogy ha van benne valahol egy frappánsnak található sor, egy jobban sikerült kép vagy valami, amit jól ki lehet emelni, giccses háttérképpel összerakva kellően eladható (lájkkeltő) kontent gyártható belőle, az az egész, egyébként vegyes vagy gyenge szöveget anblokk hitelesíti, elviszi, egészében is jóvá minősíti. És mivel itt már a tömegkultúra vélt vagy valós igényei akarják – elvben nem tömegkulturális közegekbe szánt és nem tömegkulturális kódok által működtetett – alkotások megítélését, legitimációját (többnyire nem bevallottan vagy felvállaltan) befolyásolni, létrejöhet az a modell, amit számomra, akármilyen rokonszenvesnek is tartom egyébként valóban megsüvegelendő kultúranépszerűsítő szerepét, mégiscsak az Instavers képvisel a legszemléletesebben. Egy olyan olvasat, amely (nem mindig, de gyakran) a „gyorsan oldódó”, tehát minél egyszerűbben, könnyebben befogadható, értsd (ezért is van, hogy nem mindig, de valóban, nagyon is gyakran) a közhelyek és giccsek felől nézve fogja szelektálni a műveket. Jó alapanyag, könnyen, „instant” módon népszerűsíthető, amiben van valami közhelyes-gicscses, a képi tálalás is jellemzően ezt az olvasatot erősíti (mint a konkrét példa, szerelmes sor esetében – gyengébbek kedvéért mindjárt négy – kis, piros szívecskével illusztrált szöveg „instant” didaxisa). Ez sok, népszerűségre, ismertségre joggal vágyó költőre is elkezdhet, nem is feltétlenül vállalt tudatossággal visszahatni, insta-kompatibilis művek alkotására ösztönözve őket, elvégre ki ne szeretné, ha sokezer monitoron tűnne fel egy-egy sora és belinkelt (az egy-egy sor alapján talán, de korántsem biztosan elolvasott) teljes műve. Ebben az esetben pedig szerintem egyfajta giccskultúra érvényesül. Nem az az idézőjeles fajta, ahol a reflektált, valamennyi távolságtartással kezelt giccs az árnyalt kifejezés egyik lehetséges eszközeként működik, hanem az a böcsületes, nagy beleéléssel vállalt, naiv giccs tud így működni, mint az oly elterjedt, ízléstelen, „szép” kerámiabóvlik és nippek esetében.
FolytatásRámenős fickó
– Tudja, ahogy így nézem magát, az az érzésem, mintha már találkoztunk volna valamikor. Maga elképesztően hasonlít egy lányra – meghalt, szegény, tüdőbajban –, akibe olyan szerelmes voltam, hogy majdnem főbe lőttem magam miatta. Hát igen, mi oroszok szentimentális bolondok vagyunk, de higgye el, képesek vagyunk olyan szenvedélyesen szeretni, mint egy Raszputyin, és olyan naivan, mint egy gyermek. Maga is magányos, én is magányos vagyok. Maga is szabad, én is szabad vagyok. Ki tilthatná meg, hogy eltöltsünk pár kellemes órát egy rejtett szerelmi fészekben?
FolytatásEgy zseni naplója
Nagy csodálója vagyok Marcel Duchamp- nak, annak az embernek, aki az ismert módosításokat ejtette Mona Lisa arcán. Icipici bajuszt rajzolt neki, hamisítatlan Dalí-bajuszt. A fénykép alá pedig éppen csak olvasható nagyságú betûkkel azt írta: L. H. O. O. Q[8. Francia szójáték, a betûket kiejtve az Elle a chaud au cul, azaz Viszket a pinája mondatot kapjuk.] Viszket a pinája! Mindig is csodáltam Duchamp-nak ezt a hozzáállását, ami akkoriban egy sokkal fontosabb kérdéssel függött össze, tudniillik, hogy fel kell-e égetni a Louvre-t vagy sem. Én ebben az idõben már odaadó híve voltam az ultraretrográd festészetnek, melyet az a nagy Meissonier[9. Jean-Louis Ernest Meissonier (1815-1891) francia festõ, szobrász. III. Napóleon kedvelt festõje volt, számos történelmi képet alkotott.] keltett életre, akit én mindig is sokkal nagyobb festõnek tartottam Cézanne-nál. Természetesen én azok közé tartoztam, akik úgy vélték, hogy nem kell felégetni a Louvre-t. Úgy látom, hogy ebben a kérdésben mostanáig tekintettel voltak a véleményemre: nem égették fel a Louvre-t. Magától értetõdik, hogy amennyiben hirtelen úgy döntünk, hogy felgyújtjuk a Louvre-t, akkor meg kell menteni a Mona Lisát, sõt adott esetben azonnal Amerikába kell szállítani. És nem csupán azért, mert Mona Lisa lelkileg nagyon törékeny. Világszerte valóságos monalizmusnak lehetünk tanúi. Sokan nekiestek a Mona Lisának, például néhány éve megkövezték, ami az anya elleni agressziónak egy nyilvánvaló esete. Ha tudjuk, hogy mit gondolt Freud Leonardo da Vincirõl, illetve azt, hogy ez utóbbi mûvészete mit rejtegetett a tudatalattijában, akkor könnyedén belátjuk, hogy amikor a Mona Lisát festette, Leonardo szerelmes volt az anyjába. Önkéntelenül is olyan valakit festett, akire átvitte az összes anyai attribútumot. Nagy a melle, és anyai tekintettel néz az õt szemlélõkre. Mindazonáltal kicsit bizonytalanul mosolyog. Mindenki láthatta, és látja ma is, hogy jó adag tömény erotika rejlik ebben a bizonytalan mosolyban. Mármost, mi történik azzal a szerencsétlen flótással, aki ödipuszi komplexusban szenved, vagyis szerelmes az anyjába? Bemegy egy múzeumba. A múzeum egy nyilvánosház. A tudatalattijában a múzeum egy kupleráj. És ebben a kuplerájban ott látja minden anyák prototípusának az ábrázolását. Az anya nyugtalanító jelenléte, aki gyengéden néz rá, és bizonytalanul mosolyog, bûncselekmény elkövetésére ösztönzi. Anyagyilkosságot követ el: kezébe veszi az elsõ tárgyat, amit talál, egy követ, és nekiesik a képnek. Ez a paranoiás erõszak jellegzetes megnyilvánulása
FolytatásA kétpilléres eljárás
Rutinosan hagyta el sóhajként az elköszönés a reptéren a sajtó irányába Róbert száját, de tkp. az egész országnak szólt: Isten, áldd meg a magyart! Kölcsey-idézet, a Himnuszból írta anyjának a tengerpartról a szerelmes lány. Víg esztendőt kívánt volt csapattársainak, akik kikísértek bennünket, és az egész stáb beszállt a repülőgépbe.
FolytatásDutschke magyar barátja
RG: Most azt kérdezed, hogy mindezt miért nem irigyeltem? Visszatekintve logikusnak tûnik, hogy észre kellett volna vennem: õ szabad országban él, én pedig nem. Ezzel szemben én itt nagyon boldog voltam a magam kis forradalmi küldetéstudatával. Fiatal voltam, szerelmes, meg akartam váltani a világot, és erre minden esélyem megvolt, legalábbis azt hittem. Annyira korlátolt voltam, hogy nem töltött el rosszkedvvel a kérdés: hogy is van az, hogy nem utazhatok Nyugat-Berlinbe Dutschkéhoz, csak õ jöhet ide, mikor kedve szottyan?
FolytatásOdysseia
Esdekelek, úrnõm, mi vagy? égi, földi? Ha isten, ki éltét az egekben tölti, Szemem akár arcod, vagy termeted lássa, A szép Artemisnek vagy szakasztott mása. S ha ember, azokból, kik a földön élnek, Ezerszer is boldog apád, anyád néked, S boldogok testvérid; örülhet a lelkük: Láttadra mily gyönyör éledezhet bennük, Egy ily szép virágszál, mikor táncra lebben. De amaz ifjúnál nem boldogabb egy sem, Kinek adománya feleségül megnyer. Sose láttam ilyen halandót e szemmel, Se férfit, sem asszonyt: megbámul az ember! Csak Delosban láttam ilyen sudár pálmát, Mely ott árnyékozta Apollon oltárát. Mert én ott is jártam, s kísért nép tömérdek… Óh ez úton aztán bokros bajok értek! Annak is úgy bámult lelkem a láttára, – Mert sose találtam addig oly sudárra, – Mint téged bámullak s nézlek álmélkodva S érinteni térded nem merem bajomba. (…) Hát szánj meg, óh Úrnõm! hisz’ tehozzád értek Elsõ esdeklésim; a bajok megtörtek, Mást meg nem ismerek, ki lakja e földet. Mutasd meg a várost s adj rám holmi leplet, Tán ami a szennyest betakarni kellett. Neked minden vágyad teljesítse isten, Adjon férjet, házat s egyetértést hintsen Közétek, mert nincsen nagyobb gyönyörûség, Mint ha férfit és nõt szerelmes egyesség Köt össze, hogy házuk gondozzák, vezessék. Ez bú az irígynek, öröm a barátnak, De a legnagyobb üdv, mit maguk találnak.
Folytatás