Felesleges adalékok Lizaveta Ivanovna ikonográfiájához
A barátság erotikátlanított szerelem. Tehát nem szerelem. Vagy a szerelem lehetséges ígéretét hordozza magában, és így előjáték a szerelemhez, egyfajta erotikátlan előjáték az erotikához, amolyan lelki petting, vagy egy már a beteljesedett szerelem emlékével telített minőség, és így egyfajta utójáték, immár erotikus tétek, bármiféle zavaró erotikus kockázat nélkül. A barátság tetszhalott erotika, amely bármikor feltámadhat és mozgósíthatja a teljes személyiséget. A barátság a lelkek erotikus kötődése a test kiküszöbölése árán. A testetlen erotikus vonzalom jele. A barátság a testet teszi zárójelbe, a szerelem a barátságot. A barátság olyan luxus, amit a párkapcsolat erotikus ökonómiája már nem engedhet meg magának. A barátság csak szublimáltan tartalmazza az erotikus komponenst, ha egyáltalán, hiszen legtöbbször a barátság a lelki rokonszenv felől kerüli meg az erotikát, azaz számot vet ugyan vele, de csak mint akadállyal, amelyet ki kell küszöbölnie. A barátság tabu alá vonja az erotikát, a szerelem viszont felszabadítja az erotikát e tabu alól. A barátság lehet egyfajta illúzió is, kölcsönös hipnotizáltság, amennyiben az önbecsapás kölcsönös, és mindketten elhiszik, hogy az erotikus kísértés lehetőségét a vonzalom kölcsönösségével uralmuk és befolyásuk alatt tudják tartani, elfeledkezve róla, hogy maga a kölcsönös vonzalom az, ami erotikusan meghatározott.
FolytatásFlaubert és a divat
A mohóbbját mindez bizonyára csábította, másokat taszított. Nem csoda, ha így volt, mert a hálószemek sûrûsödése és lehelet-finom ritkulása maga is forró erotika, miközben mégis egy rideg rendszer, a matematikai (közelebbrõl a geometria) racionalizmusát sugallja. Minden térhálók elasztikusságával együtt. Talán a látvány e kettõssége teszi kurvássá; az erotika és a szó legszorosabb értelmében vett számítás kettõssége.
FolytatásKözel-Nyugati Levél
Elfojtás, kollektív amnézia, prüdéria – mintha már használták volna e fogalmakat az állítólagos osztrák néplélek ábrázolására. Hisz – ugye, elhiszed nekem, nyájas olvasó – korántsem az itt a bökkenő, hogy Haider – esetleg – a férfiakat (is) szerette, s még csak nem is az, hogy – mint oly sokaknak – nem volt mersze a Nagy Coming Outhoz. Hanem az, hogy meglehet, kitűnően megfért benne e vonzalom és e többszörösen meggyötört kisebbséghez való tartozás más, többszörösen meggyötört kisebbségek (legyenek azok a szociális segélyen élők, az ausztriai szlovének vagy a kelet-európai vendégmunkások) masszív gyűlöletével. No meg az, hogy bár Haider mindkét pártját (egykor a Szabadságpártot, később a Szövetséget) valószínűleg a homoerotika is kormányozta, mégis eltűrte, hogy ha ő nem is, fess adjutánsai vidáman buzizzanak. Leginkább azonban az, hogy miért nem járt utána senki annak, hogy e feltételezett vonzalom megélése nem vezetett-e véletlenül esendő emberi lények méltóságának csorbításához (netán épp olyan ifjak esetében, kiknek népei ellen Haider nem győzött uszítani). Ha bebizonyosodik, hogy nem vezetett – Kruzifix, de strapás ez a felebaráti szeretet! –, ma esendőbbnek látnám az elhunytat is.
FolytatásEgy zseni naplója
Nagy csodálója vagyok Marcel Duchamp- nak, annak az embernek, aki az ismert módosításokat ejtette Mona Lisa arcán. Icipici bajuszt rajzolt neki, hamisítatlan Dalí-bajuszt. A fénykép alá pedig éppen csak olvasható nagyságú betûkkel azt írta: L. H. O. O. Q[8. Francia szójáték, a betûket kiejtve az Elle a chaud au cul, azaz Viszket a pinája mondatot kapjuk.] Viszket a pinája! Mindig is csodáltam Duchamp-nak ezt a hozzáállását, ami akkoriban egy sokkal fontosabb kérdéssel függött össze, tudniillik, hogy fel kell-e égetni a Louvre-t vagy sem. Én ebben az idõben már odaadó híve voltam az ultraretrográd festészetnek, melyet az a nagy Meissonier[9. Jean-Louis Ernest Meissonier (1815-1891) francia festõ, szobrász. III. Napóleon kedvelt festõje volt, számos történelmi képet alkotott.] keltett életre, akit én mindig is sokkal nagyobb festõnek tartottam Cézanne-nál. Természetesen én azok közé tartoztam, akik úgy vélték, hogy nem kell felégetni a Louvre-t. Úgy látom, hogy ebben a kérdésben mostanáig tekintettel voltak a véleményemre: nem égették fel a Louvre-t. Magától értetõdik, hogy amennyiben hirtelen úgy döntünk, hogy felgyújtjuk a Louvre-t, akkor meg kell menteni a Mona Lisát, sõt adott esetben azonnal Amerikába kell szállítani. És nem csupán azért, mert Mona Lisa lelkileg nagyon törékeny. Világszerte valóságos monalizmusnak lehetünk tanúi. Sokan nekiestek a Mona Lisának, például néhány éve megkövezték, ami az anya elleni agressziónak egy nyilvánvaló esete. Ha tudjuk, hogy mit gondolt Freud Leonardo da Vincirõl, illetve azt, hogy ez utóbbi mûvészete mit rejtegetett a tudatalattijában, akkor könnyedén belátjuk, hogy amikor a Mona Lisát festette, Leonardo szerelmes volt az anyjába. Önkéntelenül is olyan valakit festett, akire átvitte az összes anyai attribútumot. Nagy a melle, és anyai tekintettel néz az õt szemlélõkre. Mindazonáltal kicsit bizonytalanul mosolyog. Mindenki láthatta, és látja ma is, hogy jó adag tömény erotika rejlik ebben a bizonytalan mosolyban. Mármost, mi történik azzal a szerencsétlen flótással, aki ödipuszi komplexusban szenved, vagyis szerelmes az anyjába? Bemegy egy múzeumba. A múzeum egy nyilvánosház. A tudatalattijában a múzeum egy kupleráj. És ebben a kuplerájban ott látja minden anyák prototípusának az ábrázolását. Az anya nyugtalanító jelenléte, aki gyengéden néz rá, és bizonytalanul mosolyog, bûncselekmény elkövetésére ösztönzi. Anyagyilkosságot követ el: kezébe veszi az elsõ tárgyat, amit talál, egy követ, és nekiesik a képnek. Ez a paranoiás erõszak jellegzetes megnyilvánulása
Folytatás