Erotika és irodalmak

a fekete-afrikai nagyvárosokban lényegében egyfajta kölcsönerotika és kölcsönszerelem létezik, hiszen az itteni mentális paradigma a Nyugat által iparilag közvetített képnek felel meg: az tehát a könyv- és képregény-kiadást is magában foglaló tömegkommunikáció útján terjeszti a magáénak vallott példákat és értékeket.

   Folytatás

A király mulat

Mátyás király "kedveli vala a szép asszonyi állat szöméllyeket..."

   Folytatás

Többnyelvűség és fordítás

Az itt következõkben nem fogok különösebben új dolgokat állítani, nem nyújtok segítséget a fordítással foglalkozóknak, és nem foglalok állást fontos ügyekben; csak kicsit rendet szeretnék tenni egy bizonyos kérdésben, de legalábbis felhívni a rendteremtésre. A jelenség, amirõl szó van, röviden a következõképpen írható le:

   Folytatás

Lótuszföld

Az Éjszaka Urának e különös megjegyzései, átsütve jéghideg napjaimon, úgy maga- sodtak fel bennem, mint az iszapból kiemelkedő szigetek. Nem vagyok embergyűlölő, noha el kell ismernem, hogy gyakran mondtam telefonon jelentkező látogatóimnak: kérem, jöjjön pontosan, és ne maradjon túl sokáig. Ám ez inkább csak figyelmesség volt bizonyos formákkal szemben, amelyekért önmagamat éreztem hibásnak. Hiszen oly gyakran bukkantam kiszippantott tojásokra, héjakra: itt egy kevéske európai szellemeskedés, ott némi genitális erotika, amott megható állameszmék, kopott fordulatok, kirojtosodott ellenvetések, melyekből az embernek semmi, de semmi haszna nem származott – így hát most ez a szokásostól eltérő mondatfűzés nagyon gondolkodóba ejtett.

   Folytatás

Bigamanó szerelmei

– Majd szólok. – Az oktató a fontoskodóknak járó undorral fordult el tõle, és a lányok közé telepedett. Bigamanó kimérten, szakértõ módon kerülve minden fölösleges mozdulatot, megindult a géppel a kenguruház felé. Ahogy fogta a pirosra festett, bár helyenként már vedlõ fogantyút, és tolta maga elõtt az apró tömörgumi kerekeit tacskólábakként sietõsen szedõ masinát, végigfutott a gerincén az erotika hidege.

   Folytatás

Margaret R. Higonnet – Patrice L.-R. Higonnet: A „kettős spirál”-modell

A II. világháború több okból is egészen más képet mutat. Marx szerint a történelem megismétli önmagát, ám másodjára elveszíti tragikus fenségét, komédiává fajul. A háború szörnyűséges és abszurdba hajló vonásait a negyvenes-ötvenes évek szépirodalma (mely nagyon gyakran akasztófahumorral ábrázolja a háborút megélt s abban régi énjüket kényszerűen elvesztő embereket) megvilágító erővel jeleníti meg. Amint arra Thomas Pynchon is, Paul Fussell is rámutatott: a „pásztorábránd” finomkodásait magára öltő homoerotika cinikus, agresszív, s hovatovább ebbéli mivoltát büszkén fölvállaló horrorrá formálódik át. Lásd ehhez Norman Mailer paradox kísérletét az emberi méltóságnak (és méltóságérzetnek) a háborúskodás „realista” bemutatása, illetve az obszcenitás révén történő felszámolására. Idézzük csak föl magunknak az amerikai tengerészgyalogosok híres mondatát (mely mögé akár Kékszakáll alakja is oda képzelhető): „Ha van már annyi, hogy menstruál, lehet nyugodtan tönkrebaszni”. Az ilyen, groteszkbe hajlóan erotikus töltésű erőszakkal érdemes szembe fordítani egy sor entellektüel hűvös elemzéseit. Olyan nők, mint Mary Beard vagy Virginia Woolf már jóval a háború kitörése előtt felismerték, hogy a militarista diskurzus, természetéből adódóan (s így mindkét oldalon egyformán) a nőgyűlölet közbeszéde. Hitler ideológiai offenzívája mindenki számára világossá tette: egymással versengő diskurzusrendszerek (fasizmus, kommunizmus, liberalizmus) léte, fönnmaradása forog kockán. Az első világégés az absztrakt idealizmus reakcióit váltotta ki. Így aztán előfordulhatott, hogy a másodikban – e hagyománnyal szembefordulva – a politikai diskurzus az államot családként igyekezett láttatni, hogy megszemélyesítve hozza közelebb az emberekhez – tompítva ezzel a háború okozta intenzív társadalmi fölfordulás feszültségeit. De az I. világháború vallási elemekkel átszínezett, hazafiaskodó militarizmusának nyomába lépő kiábrándulás a világ olyasfajta szemlélőit, mint Vera Brittain, André Gide vagy Thomas Mann, arra késztették, hogy az új világháborúban az egymással szembenálló felek mindegyikénél igyekezzenek objektíven vizsgálni a háborús propaganda anyagait. (A dolog iróniája: ez a fajta tudatos hozzáállás járulhatott ahhoz, hogy kételkedni kezdjenek: tényleg érdemes-e bármiért is ilyen iszonyú, tragikus árakat fizetni?) A nők öntudatra ébredésének, úgy látszik, mindegyik világháború más és más (talán egymásra épülően összegződni képes) aspektusait hívta életre. Ezt akár úgy is felfoghatjuk, hogy történeti egymást-követésükben a feminizmus különböző szakaszai kirajzolódásának lehetünk szemtanúi. Gilbert provokatív módon foglalja össze, milyenek lehettek a fiatal brit nők tapasztalatai a Grande Guerre eseményeinek idején. A háborút „a nők minden kényszert, minden ’szabályt’ fölrúgó viselkedésének fesztiváljaként”, egyfajta matriarchális társadalom tobzódásaként élték, élhették meg. Ahogyan az 1915-ben, Hágában megrendezett Nők Nemzetközi Békekongresszusán világosan kiderült, az I. világháború erősítette a női pacifizmusban való hitet. Ma már láthatjuk, persze, hogy a háború a különböző konzervatív nő-egyleteknek is „támaszául szolgált” és erősítette is ezek militarizmusát. (Hazafias angol nők a gyávaság jelképének tekintett fehér tollakkal „ajándékozták meg” azokat a hátországban maradt férfiakat, akikről úgy vélték, hogy besorozásnál alkalmasnak találtathattak volna.)17 Ám míg a középosztálybeli nők az I. világháború előestéjén még arra számítottak, hogy sokra menendő politikai és társadalmi sikerekkel fognak gazdagodni, a II. világháború előestéjén a gazdasági világválság visszaszorította a feminista mozgalmakat. Gubar szerint az 1930-as és 40-es évek ideológiai küzdelmei egy korai szakaszukban annak a patriarchalizmusnak a feminista kritikáját szorgalmazták, mely patriarchalizmus implicit formában nemcsak a fasiszta ideológiában volt jelen, de a liberálisban is. 1938-ban Virginia Woolf úgy beszél a „családtisztelet” bénító hatásáról, mely az iskolai tanulmányokban is, a munkahelyi munkában is megbéklyózza a nőket, mintha valami mérgező bogárról beszélne. „Itt látjuk magunk előtt, még-csakembrió-formában a teremtményt (kit – ha német vagy olasz földön járunk – Diktátornak szokásunk nevezni). Teremtményünk szentül hiszi, hogy egyedül neki van joga – teljesen mindegy, hogy e jogot Istentől vagy a Természettől eredezteti-e – más embereknek, mindegy, hogy kifélék, mifajták, férfiak-e vagy nők, előírnia, mint kelljen élniük, mit kelljen cselekedniük.” Az a nő, aki megküzd a munkához való jogáért, a szabadságért és az igazság érvényesítéséért, „a fasizmus és a nácizmus ellen harcol”, ha angolul, ha németül beszél is az.18 Azután azonban új ideológiai tudatosságuk arra vezetett egyes feminista gondolkodókat, hogy rádöbbenjenek a saját, asszimiláció-párti, illetve elkülönülést szorgalmazó céljaikon belül mutatkozó ellentmondásokra. A vezető feministák (és más gondolkodók is) elkezdtek a nemek közötti kapcsolatokról nem strukturális komplementaritásként beszélni, hanem az elidegenedés terminusaiban. E tanulmányok igyekeznek nyomon követni a nők „tudatosságában” a két háború során bekövetkezett változásokat, de persze nem terjedhetnek ki minden vonatkozásra. Természetesen különbséget kell tennünk egy szellemi elit tudatos, átgondolt és artikulált érvelésmódja és a nagy többség valószínűleg nem igazán végiggondolt tapasztalatai között. Jelentőségtelinek tűnik azonban, hogy az I. világháború évei során sok munkába álló nőnek már az is növelte az önbizalmát, hogy képesnek bizonyultak más fajta munkák elvégzésére is, mint amiknek elvégzése hagyományosan rájuk hárult. A Nagy Háború végeztével egyes országokban a nők számára kiküzdött politikai nyereség lehetővé tette intézményes képviseletük olyan formáit, melyek aztán a II. világháborúban már ki is hathattak helyzetük alakulására. Ebben a második szakaszban a „befogadás” tessék-lássék engedményének taktikája jellemezte a változást nem jelentő változtatás szabálytalan folyamatát. Ebben az esetben is többnyire azok a nők vállalkoztak arra, hogy újféle szerepköröket töltsenek be a munka világában, akik már korábban is munkavállalók voltak. A tíz legfontosabb termelési ágazatban végzett hivatalos felmérés arról számolt be, hogy a háborús munkaerőként számon tartott nők 75 százaléka egyáltalán nem szándékozott „visszaadni” munkaposztját a háborúból visszatérő katonáknak.19 Ám az önmegvalósítás, függetlenség s felszabadultság örömérzete, amit a nők akár az első, akár a második nagy háborúban munkavállalásuk során átérezhettek, nem számított semmit, amikor el kellett távolítani őket, hogy a visszatérő férfiak számára fölszabadítsák a helyet. A nők nem voltak fontosak a politika számára, nem képviseltek szervezett erőt, mely segített volna nekik megtartaniuk a gazdasági előnyöket, melyekhez korábban jutottak. Még kevésbé nyílt módjuk arra, hogy befolyásolhassák az uralkodó diskurzus terminusait. Tulajdonképpen megkockáztathatjuk: az egyik legfontosabb szempont éppenséggel a női szerveződések visszaszorítása volt, amit jól példáz, hogy a női szakszervezeti bizottságokat mindenütt a háborús termelés felügyeleti bizottságainak rendelték alá.

   Folytatás