A magyar politikai hisztéria okai
A két rossz konstrukció egy rossz tárgyon lévő (a német egység helyett a dunai monarchia megteremtésére vállalkozó), ezért önmagát túlélt és felbomlásra ítélt birodalom fenntartásában, illetve újjáteremtésében tette érdekeltté a magyarokat, holott abban nem voltak érdekeltek. 1848– 49 félrevezető történelmi tapasztalata azt sugallta nekik, hogy a Habsburg Birodalom felbonthatatlan európai szükségszerűség, ami egyúttal a történelmi Magyarország fenntartásának a biztosítéka. 1918–1920 félrevezető tapasztalata pedig azt támasztotta alá, hogy a történelmi Magyarország felbomlásának igazságtalan és megalázó megvalósítása azért volt lehetséges, mert nem volt Habsburg Birodalom, amely megvédte volna Magyarországot. A magyar forradalom pedig életképtelen és komolytalan, hiszen demokrácián kezdte és diktatúrán végezte. Ezért az önrendelkezés, a függetlenség és a demokrácia humbug és világcsalás. A nagyhatalmak ugyanis önzők, méltánytalanok és gátlástalanok, s mindenekelőtt hipokriták.
FolytatásJan Tomasz Gross – Történelem – csináljam vagy megírjam?
Megjegyzem, ezeket az erőszakos cselekedeteket nyíltan követték el. A környéken mindenki tudta, mi zajlik éppen, és sokan közvetlenül is részt vettek benne. Vagyis emberek tucatjainak, sőt százainak volt közvetlen tudomásuk az eseményekről, és a háború után ez a tudás a helyi közösségekben eleven maradt, nemzedékről nemzedékre szállt. A 2000-ben odautazó újságírók már az országos vita előtt azt tapasztalták, hogy még a fiatalok is tudtak a gyilkosságokról, sőt azt is tudták, hogy nem a németek, hanem a helybeliek voltak felelősek érte. És ebből az égvilágon semmi sem került bele a kor történetírásába! Be kell vallanom: elkeserít, hogy a lengyel történészszakma azóta sem próbálta megmagyarázni, miért alakult ez így. Érzésem szerint a téma még ma is egy lelkes doktoranduszra vár. A második: nem voltam képes felfogni, miként kerülhette el a figyelmemet ilyen hosszú ideig a helyi lakosság széles körű bűnrészessége a zsidóüldözésben a világháború alatt. Nem mintha kételkedtem volna abban, hogy képes vagyok történészfejjel gondolkodni és megfelelő következtetéseket levonni nagy mennyiségű bizonyítékból. A lengyel történetírás e vakfoltja egy korábbi történésznemzedék lelkén szárad – diákként én nem ebben a szakmában inaskodtam, és tudományos pályámnak csak egy későbbi szakaszában lettem történész, a társadalomtudományok és a fizika segedelmével. Tartós tudatlanságomban valami más, valami személyes dolog zavart. Annak idején csodálatra méltóan nyílt kapcsolatom volt a szüleimmel. Mindent megbeszéltünk, különösen anyámmal, aki ragyogó elme és roppant finom lelkű ember volt. Miként fordulhatott elő, hogy nem avatott be a lengyel lakosság demoralizálódásának mélységeibe a megszállás idején, ami ennyire széles körű gyilkos erőszakban nyilvánult meg? Ezen tépelődtem. Pedig ez közvetlenül is érintette – az első férjét följelentették mint zsidót, és 1943-ban meg is ölték. Később, amikor összeismerkedett apámmal – aki szintén asszimiláns lengyel zsidó volt –, megint csak törhette a fejét, hogyan helyezze biztonságba. Tisztán emlékeztem a történetre, amikor sikerült kicsempésznie apámat egy pruszkówi lágerből, ahová főleg varsóiakkal együtt voltak bezárva, már az 1944-es varsói felkelés után. Mikor kijutottak, rögtön búvóhelyet kellett keresniük, és anyám úgy döntött, leendő apámat elviszi a nagynénje kis częstochowai birtokára. Ez lesz a legbiztonságosabb, közölte kuncogva – ha egy paradoxont vagy bon mot-t dobott be, el szokta nevetni magát –, mert a helyi parasztoknak soha nem jutna eszükbe, hogy az ifjú hölgy a „palotából” (a helybeliek hívták így az épületet, de amit én fényképen láttam, azt csak nagy jóindulattal lehet palotának hívni) valaha is zsidó vőlegényt hozna magának. Mindig úgy éreztem, hogy ennek az alkalmi és „szellemes” megjegyzésnek baljós a háttere. De nem csak a szeretett férfi miatti személyes aggódás apropóján kellett volna szólnia nekem. Anyám a háborúban a Honi Hadsereg Információs és Propaganda Irodájának futáraként szolgált, ugyanitt az első férje, Stanisław Wertheim volt az egyik szerkesztője a Friss Hírek Wiadomości Bieżące) című, belső használatú brosúrának, amely társadalmi és politikai információkat közölt a megszállt területekről és a Honi Hadsereg parancsnokságától. Vagyis anyám a lehető legjobban volt informálva a megszállt lengyelek viselt dolgairól. Akkor hogy fordulhatott elő, töprengtem, hogy nem tőle tudtam meg mindazt, amit csak évtizedek alatt sikerült önállóan kiderítenem? Mindenképpen tudnia kellett róla. Vagy mégsem tudta? Mert ha mégis tudta, az akkora megrázkódtatást okozott volna neki, hogy biztosan megbeszéltük volna otthon – legalábbis így képzeltem. A világháborúról igazán gyakran beszélgettek a szüleim egymással is, vendégségbe érkező barátaikkal is (az éttermek drágák és ócskák voltak a szovjet blokk országaiban, az emberek inkább egymás lakásán éltek társasági életet), én meg ott lógtam a nyakukon az étkezőnkben, és hallgattam őket. Ez a téma emlékezetem szerint egyszer sem került elő. Az országos vita idején már nem kérdezhettem meg őket, hiszen egyikük sem élt. Úgy gondoltam, a válaszért megnézem, mit tudtak a földalatti hatóságok a tömeggyilkosságról az atrocitások idején. Kiderült, hogy a válasz egyszerű, mégpedig ugyanannak a vizsgálatnak köszönhetően, amelyet a Nemzeti Emlékezet Intézete kezdeményezett a jedwabnei gyilkosságokról 2001-ben. A Wokół Jedwabnego második kötetében „A földalatti lengyel állam dokumentumai a białystoki terület helyzetéről 1941. június 22. után” című rész tartalmaz beszámolókat arról, hogy a podlasiei zsidókat megölték a szomszédjaik. Szerepel itt egy 1941. július 4-én, Londonban kelt távirat, a feladója Rowecki tábornok, a Honi Hadsereg parancsnoka. Egy teljes héttel vagyunk a jedwabnei tömeggyilkosság előtt. Ezt írja: „A meghódított területekről kapott első jelentések ösztönös rokonszenvet mutatnak a bolsevik elnyomás alól felszabadító katonák [értsd: a németek] irányában… Brzeżce területén [határváros az egykori német és szovjet megszállási övezet között] a börtönből kiszabadított lengyelek pogromot szerveztek a zsidók ellen.” Rowecki táviratát különféle helyekről küldött jelentések követik, ahol „a helyi lengyel lakosság pogromokat indított, sőt tömeggyilkosságokat követett el a zsidók ellen”.5 Tehát a Honi Hadsereg parancsnoksága és a földalatti állam vezetősége idejében tudomást szerzett a lengyel szomszédjaik által lemészárolt zsidókról, arról azonban semmiféle bizonyítékot nem szolgáltat a titkos levelezés és a földalatti sajtó, hogy ezután bármiféle intézkedést hoztak volna. Miként lehetséges, hogy a sok lengyel által más lengyel polgárok sérelmére, folytatólagosan elkövetett sorozatos bűncselekmények nem hogy erélyes választ, de még kíváncsiságot sem váltottak ki a földalatti lengyel hatóságokból? Elvégre a földalatti állam elsőrendű feladatának tekintette a náci megszállás demoralizáló hatásainak kompenzálását – és mi lehet demoralizálóbb annál, ha az emberek követik a náci példát, és vérfürdőt rendeznek a honfi társaik soraiban? A Szomszédok után megjelent könyvemben, a Félelemben egész fejezetet szenteltem ezeknek a kérdéseknek. Lényegében arról van szó, írtam, hogy a lengyel értelmiség megszűrte az információkat, és az ország háborús tragédiájának narratívájából kiiktatta azt, ami a lengyel társadalom alacsonyabb szintjein történt. Nem is annyira antiszemita előítéletei miatt, hanem mert vakká tette a nagy társadalmi távolság. Az osztálykülönbségek tiszteletben tartása még az uralkodó nemesi osztály korszakából ragadt meg mélyen a lengyel gondolkodásban, s ez a mentalitás a két világháború közötti időszakban sem múlt el. Még az értelmiség haladó körei sem voltak mentesek ettől a gondolkodástól. Mivel a világháborús tapasztalatok drámáját abba a sűrű, szimbolikus katyvaszba mártották, amely a lengyel függetlenség elvesztéséről és a nemzeti felkelésekről szóló 19. századi történetből ismerős – minden, ami kapcsolatban áll háborúval és az ellenállással (mely utóbbi szimbolikus jelentőséggel felruházott, spirituális valami), tehát minden, ami ide tartozik: szent, s erre a területre csak a nemzeti elitnek van szabad bejárása. Réges-régen ez a szent terület a nemességé volt. Később azonban az ország tragikus végzete úgy fordult, hogy a második világháború tűzpróbáját kellett kiállnia, s ez már a lengyel értelmiségnek juttatta a főszerepet. Valóban ez volt az értelmiség utolsó nagy fellépése a történelem színpadán, ráadásul hősi szerepkörben (a hazafi as ethosz és a háborús ellenállás megszervezőjének letéteményeseként); továbbá áldozatként (mivel a szovjet és a náci megszállók egyaránt az eliteket üldözték a legkegyetlenebbül); a folyamatban lévő események narrátoraként (hiszen az értelmiség írta tele a burjánzó földalatti kiadványokat); végül pedig a nagy tapasztalat értelmezőjeként, levéltárosaként és történészeként. Nincs abban semmi meglepő – vontam le a következtetést –, hogy ilyen körülmények között a parasztok és a zsidók között végbement eseményeket megemlítették ugyan a földalatti beszámolók, de csak mint helyi, különösebb jelentőséggel nem bíró epizódokat. Az efféle esetek nem érdemeltek másfajta értékelést. Ami „odalent” folyt a közönséges emberek meg a zsidók közt, per definitionem nem lehetett jelentős. Nem „érdemelte ki”, hogy bekerüljön a háborús küzdelmekről és áldozatokról szóló lengyel mítoszteremtés főáramába.
FolytatásA tanú
Válasz: Eleinte, amikor jóváhagytuk az 1991-es költségvetést, még mindig normálisak voltak a körülmények annak ellenére, hogy Szerbia betört a Jugoszláv Nemzeti Bank rendszerébe. Kidolgoztuk a költségvetést ugyanúgy, ahogy 1990-ben és 1989-ben illetve az 198990-es pénzügyi évben. Abban az évben azonban megnőtt a feszültség Jugoszlávia különböző részei között, különösen Szlovénia, Horvátország és Szerbia között, legalábbis a Milosevics által ellenőrzött részek tekintetében, ami nem kizárólag Szerbiát jelentette. Szlovénia és Horvátország (1991 nyarán a szerk.) kikiáltották a függetlenségüket. Tulajdonképpen az történt, hogy a saját ellenőrzésük alá vonták a szövetség költségvetésének olyan közvetlen forrásait, mint a vám-, és adóbevételek, állami bevételek stb. Ilyen módon a szövetségi költségvetés, a szövetségi pénzügyi alapok meglehetősen nagy szelete kiesett. Szerbia pedig úgy döntött, hogy nem fizet többé a költségvetésbe semmit, úgyhogy maradt Bosznia- Hercegovia és Macedónia, amelyek az akkoriban szegény régiók legszegényebbjei voltak, és képtelenek voltak megfelelni a költésvetésben meghatározott feladatok kivitelezéséhez szükséges anyagi feltételek teljesítésének. Elhangzottak olyan javaslatok, hogy bocsássunk ki pénzt a finanszírozás biztosítására, de ez a módszer csak bizonyos szintig működhetett volna, hiszen a szabályok nem tették ezt lehetővé a számunka. Ez egyenlő lett volna az eladósodással. Mindazonáltal, mivel 1991 második felében fontos változások zajlottak le a Nemzeti Bankon belül is, lemondtak a Jugoszláv Nemzeti Bank Igazgatótanácsának tagjai, a horvátországi és a szlovéniai bankelnökök is, így lehetetlen volt ellenőrizni a pénzkibocsátást és a pénznyomást, hiszen azt az Igazgatótanácsnak kellett jóváhagynia. Ezután történt az, hogy Milosevics úr elvette azt a bizonyos 18,2 milliárdot. Ez elsődleges pénzkibocsátás volt. Kibocsátották a pénzt, kinyomták és kitartottak amellett, hogy a pénzt különböző területek finanszírozására használják fel. Ezzel együtt sok más területen is tehetetlenné váltam.
FolytatásEdward Balcerzan – Laudatio
Így beszélt Wisława Szymborska a Goethe-díj ünnepélyes átadásakor a frankfurti Szent Pál templomban (1991. augusztus 28-án). A kilencvenes évek elején ezzel egy személyes és eredeti álláspontot fejezett ki, akkoriban még élénken élt emlékezetünkben az ideológia irodalmi szolgálata – a nemes, földalatti, antitotalitárius, “szolidaritási”, “repülőegyetemi” ideológiáé, amelynek célja a társadalmi élet dekommunizációja volt a Bug és az Odera között. Mára viszont – ó, a korukat megelőzők keserűsége! – Szymborska frankfurti mementója közkincs lett, jószerivel minden írástudó ismételgeti. A nagy egyéniség azonban ezúttal is nagy egyéniség marad. Hány alkotó fogja fel ma úgy az ideológiától való függetlenséget, mint az ideológiai témák kerülését! Szymborska tudatában van ezek elkerülhetetlenségének. “A kultúra kollektív emlékezet”, mondta Jurij Lotman. Szymborska mintha azt mondaná, a kultúra kollektív felejtés is, és nem kell kétségbeesni azon, hogy minden egyes törtélelmi megrázkódtatás után
FolytatásLehet-e a liberalizmus kapitalizmusellenes?
Azt már kevéssé emlegetik manapság, hogy a nemzetállamok megkonstruálásban és kiharcolásában Európa-szerte milyen nagy szerepe volt a liberalizmusnak. Magyarországon is a liberalizmus elveit nyíltan vállaló szabadelvű köznemesi politikusok és liberális hajlandóságú követőik alakították ki a magyar nemzetállam eszméjét – s nem csupán a bécsi Burg ellen, hanem a Burgot lojálisan támogató hazai konzervatívjaink ellenében is. Kétségtelen persze, hogy voltak olyan magyar liberálisok is (például Berzeviczy, Hajnóczy, Kazinczy és társaik), akik birodalmi léptékben szerettek volna lehetőséget teremteni a liberális értékek érvényesülésére, ámde a jozefinista kudarcok – nem kis mértékben a magyar konzervatívok rendi érdekérvényesítése miatt – lezárták ezt az utat. A XIX. századi hazai függetlenségi érzemény ugyanakkor jelentős mértékben a liberálisok szabadság iránti tisztelete jegyében fogant. De a „Habsburg birodalmiság”-ellenes hazai konzervatívoknak is jól jöttek a liberális érvek – akárcsak másfél évszázad múlva, az 1989-es rendszerváltozáskor a demokratikus ellenzék liberális érvei a reformközgazdászok, a népi ellenzék és a párton belüli ellenzék számára. A liberális érvek addig igen alkalmatosak voltak a konzervatívoknak is, amíg az önállóság, autonómia, függetlenség, a magyar szabadság volt a cél. Amikor aztán ez – a kedvező külső konstelláció okán is – így-úgy megvalósult, a liberálisok inkább már csak ellenfélként jöhettek számításba, mert szabadságelveik minduntalan kiütköztek az individualizmus, az univerzalizmus, no és persze a társadalomjavítás formájában, s így egy liberálisnak még vallania se kellett a kozmopolitizmust, már anélkül is nemzetellenesnek minősült és egy sorba került a baloldali „hazátlan bitangokkal”. Ilyen volt a történelmünk.
FolytatásKőszeg Ferenc – Csonka négyes
1964-es izgatási pere részleteit Szörény Balázs évekkel később mondta el, amikor már közelebbi, baráti kapcsolatba kerültünk. Felfigyeltem Pócsi Lajos nevére: tizennyolc évvel Balázs ügye után engem is kihallgatott. Még mindig ő volt a politikai (állambiztonsági) osztály vezetője a Legfőbb Ügyészségen. Nem akart kiengedni pisilni, de aztán talán észbe kapott, hogy mégsem 1951-et írunk, és ő maga strázsált a WC ajtaja előtt Az elbeszélést hallgatva az volt a benyomásom, Balázs szerénykedik. Kelemen Ágnes viselkedése több volt, mint bírói függetlenségének a védelme. Átütött rajta a rokonszenve a vádlott iránt; imponált neki, hogy a jegyzőkönyv tanúsága szerint az előzetes letartóztatásban lévő gyanúsított az ujja köré tekerte a kihallgatóit, maga mellé állította a tanúkat, nevetségessé tette az ügyészt. A magánjellegű érdeklődéséről árulkodott az is, hogy a terhelő tanút, a kávéfőzőnőt megkérdezte, volt-e szexuális kapcsolata a vádlottal, és nem motiválja-e a vallomását, hogy a vádlott elhagyta. Igen, Balázsnak legendás hatása volt a nőkre. Talán ezt a képességet, ennek a technikáját szerettem volna ellesni tőle, jóllehet tudtam, a vonzerőt nem lehet tanulni. Én csak afféle möchte gern nőcsábász voltam, aki csak szaladgál a nők után, de a nagy igyekezetével el is rontja az esélyeit. Balázs nem jóképű volt, ahogy férfiakra mondani szokták, sőt, nem volt jóképű. Ellenben szép volt, tökéletes test, még ötvenéves korában sem volt rajta egy deka felesleges zsír sem. Holott soha semmit nem sportolt, nem is volt különösebben izmos, lágyan volt szép, ahogy a klasszikus Apollo-szobrok. Aki csak az utcán látta, felöltözve, agyonhordott ruhákban, az talán észre sem vette ezt a szépséget. Otthon, a csöppnyi szobájában azonban jobbára az ágyában élt, nem fedte más, csak a fecskének nevezett aprócska fürdőnadrág, ebben nyitott ajtót, akárki jött hozzá, akkor sem vett fel semmit, amikor kávéval vagy itallal kínálta a vendégeit. Szeretkezés közben szoborszerű szépségből haragvó, démoni istenséggé változott át: arca feszült lett, dühödt, fenyegető. Őszülő, csigás haja azonban még így is fennköltnek mutatta a fejét. Aki közelről nézte, de kívül maradt az aktuson, úgy látta: maga Zeusz baszik itt a keskeny heverőn. Nem udvarolt a nőknek, nem mondott soha szépeket, tudta, hogy úgyis a nők döntenek, nem érdemes nyomulni. Ellenben nyíltan, mondhatni szakszerűen beszélt a szexről, volt, aki a szövegéről ismerte fel, hiszen, aki személyesen nem ismerte, az is tudhatta róla, hogy a szexuális szabadság igehirdetője. Közben kínosan korrekt volt, pénzügyekben éppen úgy, mint szerelmi ügyekben. Egy nő szenvedélyes szerelme sem késztette arra, hogy viszontszerelemmel áltassa imádóját. Ugyanakkor azt hirdette, partnerei sokasága ellenére monogám alkat. Való igaz, volt az életében néhány nő, akikhez odaadóan ragaszkodott: a szerelmük azt is túlélte, hogy mindketten régóta új kapcsolatban éltek.
Folytatás