Utazás Prúszába

– Természetesen a függetlenség elnyerése után alkották meg, előtte időnként a mostani címert használták zászlóként a függetlenségi mozgalomban, de mindenféle mást is, nem igazán volt ebben következetesség. A piros mezőben a fehér ló tulajdonképpen a szász címerből származik, de az újporoszoknak is megtetszett pogány őseink lókultusza miatt, és talán azért is, mert az ősi litván címer is hasonló. Végül ez lett a hivatalos címer, a zászló megalkotásával pedig a Porosz Tudományos Akadémia egyik bizottságát bízták meg ’57-ben, rögtön a függetlenség elnyerése után. A bizottság a porosz táj színeit próbálta megjeleníteni a zászlóban. A zöld az erdőket szimbolizálja, a kék a tengert, a fehér pedig a tengerpart fövenyét. Az újporosz időben volt egy olyan ötlet, hogy rekonstruálják a Grunau 16. századi krónikájában leírt porosz zászlót, rajta a három pogány istenfejjel, a két fehér paripával és a cirill betűkre emlékeztető írással[5. Simon Grunau (†1530 körül) német krónikás, az első Poroszországról szóló történeti mű írója, aki művében a következőket írja: „az utolsó porosz uralkodó, Widowuto és bátyja, a főtáltos Bruteni (…) 500-ban elevenen elégették magukat. Maradt Widewuto után egy 5 könyök hosszú és 3 könyök széles fehér zászló-lepel, amelyen három porosz isten mellképe látható, alatta címerre támaszkodó két fehér paripa, az istenek körül, a zászló szélén pedig cirill betűkre emlékeztető írás” (Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába, Osiris, Budapest, 1997, 159).], de mivel nincsen róla képi ábrázolásunk és egyébként is eléggé csalásszaga van a dolognak, végül erről letettek.

   Folytatás
Bojtár Endre

Margócsy István – Milyenek a litván évszakok?

Lássuk mindennek talán legfantasztikusabb példáját: azt a kis kétszázötven éves litván eposzt [1. Kristionas Donelaitis: Évszakok. Ford. Tandori Dezső, utószó Bojtár Endre. Európa, 1970. (A szerző élt: 1714– 1780; a művet írta: 1765–1775; megjelent 1818, német fordítással együtt.) ] melyet Bojtár Endre több mint negyedszázada jelentetett meg (Tandori Dezső kiváló fordításában), több mint negyedszázada propagál, a legnagyobb laudációk közepette, s melynek sorsa mégis a visszhangtalanság lett és maradt! Holott Bojtárnak e téren alighanem mindenben igaza van: az evangélikus lelkipásztor Donelaitis a 18. század utolsó harmadában minden szempontból páratlan epikus tankölteményt írt (a korban Európa- szerte elterjedt konvenció szerinti műfajban, a nagyon konvencionális Évszakok címmel [2. Csak illusztrációként: e műfajból ma már csak Haydn hatalmas oratóriuma (1801) nevezhető élőnek. ] ) a természet és a falusi ember kapcsolatáról, a litván nép és társadalom életrendjéről és szokásairól; az isteni gondviselésnek a természetben megnyilvánuló végtelen bölcsességéről, valamint arról, hogy ez a bölcsesség az emberi életben tökéletes hasznavehetetlen és hiábavaló; a természet határtalan szépségéről és gazdagságáról, valamint az emberi élet kiszolgáltatott voltáról, a ridegségről, a szegénységnek rémületes szorításáról. Donelaitis rendre megpróbálja betartani a fiziko-teológia nagy konvencióit (vagyis hogy a természet minden jelensége Isten teremtésének bölcs szándékosságát bizonyítja) valamint a pietista erkölcsi tanítás rendjét (azaz a derekas, szorgalmas és erényes élet üdvözítő voltáról való meggyőződést), továbbá a klasszicista ábrázolás harmonikus kiegyensúlyozottságának és egységességének dekórumát – ám leírásai mintha mindezen kegyes óhajoknak és előírásoknak éppen az ellenkezőjét mutatnák be: nyers naturalizmussal és kérlelhetetlen (sokszor szélsőséges) durvasággal jellemzi falujának életét, rémes jeleneteket és látványokat prezentál, nagyon kemény társadalmi ellentéteket elevenít meg: olyan falusi világot teremt, melyből csak éppen a felvilágosodás kori pásztoridilleknek problémátlan kedélyessége van kihagyva.

   Folytatás

Művesepecsenye

Nehéz megbékélni a gondolattal, hogy egy számban olyan kicsiny nemzet, mint a cseh, adhat a világnak valakit, aki életművével a legtehetségesebb lengyeleket, németeket avagy oroszokat is simán maga mögé utasítja

   Folytatás

Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) / A magyar irodalom történetei

A könyv módszerében és történetfelfogásában két nemzetközi vállalkozásra is hasonlít. Az egyik a Marcel Cornis-Pope és John Neubauer által szerkesztett sokszerzős tanulmányggyűjtemény (History of the Literary Cultures of East-Central Europe. Junctures and Disjunctures in the 19th and 20th Centuries), amelynek tervezett négy vaskos kötetéből három már meg is jelent, s amelynek koncepciója kialakításában Szegedy-Maszák Mihály a legjobb tudomásom szerint részt vett, már csak azért is, mert ő volt a megjelenést támogató Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtörténeti Társaság (AILC) irányítását végző koordinációs bizottság elnöke. A könyv a legtágabban értelmezett közép- és kelet-európai régió legtágabban értelmezett irodalmi kultúráinak mintegy a metszeteit nyújtja, az egyes tanulmányokat ún. csomópontok köré szervezve. Ilyen csomópontként szolgálnak a fontos történelmi évszámok, az egyes irodalmi formák (például a műfajok), irányzatok, hazai és emigráns írók, uralkodó eszmék (például a nemzeti eszme), a régió több kultúrának otthont adó városai, alrégiói, írótípusai stb. stb. E csomópontok köré szerveződő tanulmányok, ezek a tematikus egységek időrendi sorrendbe állítva kiadnak ha nem is egy egyetlen célelvnek alárendelt nagy elbeszélést (ami eleve lehetetlen, hiszen a régiónak nem létezik közös irodalma),[8. Nyelvileg biztosan nem, de mit nevezünk közösnek? Hasonló világlátást, hasonló önsorsrontást, hasonló regényalakokat, hasonló humorérzéket, stb., ne adj’ isten azonos nyugati/keleti minták hasonló követését? Lázasan töprengek, miről írta a szerző irodalomtörténeti tanulmányait hosszú évtizedeken át. Nem ártana például 1977-es (1992-ben angolul is megjelent) könyvének címét végre megmagyaráznia az olvasónak: A kelet-európai avantgarde irodalom. Igaz is, már rég fel kellett volna oszlatni az Irodalomtudományi Intézet Közép- és Kelet-Európai Irodalom Osztályát (melyet 1986 óta bizonyos Bojtár Endre vezet). Az osztály romjain alakuló több tucat új főosztály közül azonnal vállalom a ruritán vezetését. Eddig azt hittem, deep down mi is litvánok vagyunk. KJM], [9. Egyáltalán milyen alapon lehet “közös irodalomról” beszélni? Nemzeti, nyelvi, vallási, kulturális, területi alapon? Ha csak nyelvi alapon, akkor sem európai, sem világ-irodalomról nincs értelme beszélni, legalábbis abban az értelemben nem, hogy az egyes műalkotások számára ezeknek a nemzeti nyelveken kívüli vagy túli átfogó fogalmi absztrakcióknak (univerzáléknak) a nevei megfelelnek valamilyen létező kulturális entitásnak, amely “megelőzi” az egyes műveket, önmagában létezik, fönnáll, és amely maga is műveket “generál”, művek reálisan létező kulturális vonatkozási rendszerét adja. A konceptusok, mindenekelőtt az irodalmat történetként generáló konceptusok, úgy tűnik, valóban kétségessé teszik ezeknek a fogalmaknak az értelmét bizonyos szinteken. Értelme azonban bármilyen konceptusnak lehet, ha sikerül értelmet adni neki, vagyis sikerül megteremteni azt az értelmezői közösséget (a legkisebb közösségnek Csányi Vilmos nyomán immár az “egyszemélyes közösséget” tekintve), amelyben ez az értelemadás megáll. Oda akarok kilyukadni, hogy a “közös irodalom” konceptusa nem valamilyen “objektív izé” tudományos leképezésének felel meg, nem az “izére” kivetett “fogalmi háló” stb. stb., hanem olyan szellemi entitás, amelyet értelmezésekkel mi magunk hozunk létre, mert valamiért vagy valamihez szükségünk van rá, vagyis a fogalmak jogosságának vagy jogtalanságának, érvényességének vagy érvénytelenségének valamilyen “magában létező”, nyelven-kívüli referenshez viszonyított megítélése és jóváhagyása vagy elutasítása (azon az alapon, hogy megfelel-e valamilyen realitásnak a név vagy nem felel meg?) most már, hogy a szellemtudományok művelői kénytelen-kelletlen mindinkább nominalistákká válnak, nem elégséges ahhoz, hogy e fogalmak értelmét kétségbe lehessen vonni (egyáltalán: ki viszonyít? milyen alapon? hol áll ő? hogyan állhat e viszonyítás fölött? honnan veszi ehhez a nem-fogalmi metanyelvet? stb.) Az értelmesség kérdését szerintem csak egy saját értékelő előfeltevéseivel tisztában levő, saját fogalmai értelemadó konstrukciós elveit, és az ebből eredő kritériumokat felfedő, immanens elemzés kérdése lehet, amely így mindent értelmesnek kell tekintsen, ami egy közösség értelemvilágában értelemként fennáll (ebből még nem következik, hogy ezzel egyet is kell értenie, létezését azonban nem lehet azon az alapon elutasítani, hogy “marhaság”, “lázálom”, “fantazma”, Foucault kedves szavával: “déraison”). Mi az, hogy “régió”, mi az, hogy “Európa”, “Nyugat”, mi az, hogy “világ”, “Magyarország” stb.? Nevek csupán, amelyek az általuk – valamilyen szempontból – fogalmilag összefoglalt és általánosított egyedi dolgok realitásával szemben nem képviselnek igazi realitást, mint a nominalisták hirdették egykoron (universale post rem), avagy realitások, sőt, az egyedüli igazi realitások, amelyek megelőzik az egyedi dolgokat, mint a realisták mondták az ismert középkori kontroverziában (universale ante rem)? Nem véletlenül tért vissza már a ’70-es évek végén a francia történész-vitákban a realizmus-nominalizmus szembenállás emlegetése, s nem véletlenül jellemezte a tipografikus kultúra utáni korszakot a nominalizmus győzelmével Vilém Flusser még 1987-ben: “A könyvnyomtatás – bármit mondanak is erről a történelemkönyvek – az univerzália-vitát az újkor tartamára a realisták javára döntötte el… az “universalia sunt realia” vezérgondolat az újkori gondolkodás és kutatás alapelvévé vált. Mi (mármint mi modernek – Sz. Á. ) hiszünk az univerzáliák, a típusok realitásával, az atomrészecskék, a gének, a társadalmi osztályok, a néptípusok realitásávan, és megkíséreljük ezeket felfedni és manipulálni. Ha az ebben való hit ez idő tájt éppen megingott (azóta persze ez a hit már romokban van – Sz. Á.), ha titokban arra hajlunk, hogy nominalistává váljunk (például pozitivistává vagy fenomenológussá), akkor ez a tipizáló gondolkodás kimerülésére vezetendő vissza: abszurddá válik.” (V. Flusser: Az írás,Balassi–Tartós Hullám, 1997. 44.) Azóta ez már múlt idő, függetlenül attól, hogy persze a váltás nem ennyire végletesen egyszerű, és se szeri, se száma a mérsékelt realistáknak és mérsékelt nominalistáknak. Például az “individuális irodalom” fogalma éppen a nominalizmust és a realizmus – kissé egzisztencialista ízű (ld. esszencia és egzisztencia viszonya) – egységesesítésére épül, amennyiben az egyedit (ha nem is az egyedi művet, de az egyedi alkotó által létrehozott irodalmi univerzum egészét) közvetlen az általánosság szintjére emeli, miután más általánosságok (nemzeti irodalom, irányzati irodalom, korszakok irodalma stb.) mint a műalkotások vonatkoztatási rendszere érvénytelenné vált, nem “működik”, senkit nem érdekel stb. SZÁ] de valamiféle – hol élesebb, hol elmosódottabb – képet arról, hogy térségünkben milyen (irodalom)történetek találhatók.

   Folytatás

Aforizmák

Ha új szelek kezdenek fújdogálni, az üres fejek hajlanak elsőként szélirányba.

   Folytatás