Patočka és Černý nemzetkritikai öröksége

Távkihallgatás című beszélgetőkönyvében Václav Havel meséli el azt a történetet, hogy a Charta ’77 megalakulásakor Patočka csak azzal a feltétellel fogadta el az egyik szóvivő tisztét, ha az irodalomtudós Václav Černý ehhez előzetesen hozzájárulását adja. Havel úgy emlékszik, hogy „Patočka szégyellt volna olyasmit csinálni, ami inkább Černý asztala”, hiszen a jeles irodalmár „egész életében kiállt ezekben a dolgokban”, s „erre a tisztségre sokkal több erkölcsi alapja van”, mivel érdemeit tekintve „előrébb van azon a bizonyos »listán«”. Černý természetesen áldását adta Patočka döntéséhez, hiszen maga is belátta, hogy nem tartozik az integráló személyiségek közé: szigorúsága, kritikai következetessége olykor barátait is feszélyezte.

   Folytatás

DOKU-MENTÉS – A bácskai magyarok részleges kitelepítéséről

VI) A hazánkban élő magyar többség a magyar határon mindig is zavaró tényező lesz a Jugoszlávia és Magyarország közti teljes bizalom elérésében. Nekünk e téren mindig lesz okunk félni. Magyarországon mindig meglesz a törekvés arra, hogy megszerezzenek minden területet, ahol a magyarok vannak akár valódi, akár relatív többségben. A magyarok legitimisták. Ezek a területek Szent István egyházához tartoztak, és ezért soha semmi nem fogja feledtetni velük az etnikai indokokat, miszerint ezek a területek most is az övéik. Nem kell túl sokat töprengeni ahhoz, hogy elképzeljük, milyenek lesznek a viszonyok Jugoszlávia és Magyarország között, ha nem rendezzük el ezt a kérdést. Ezt nem hagyhatjuk rendezetlenül. Ha másként nem megy, át kellene engedni Magyarországnak Észak-Bácska azon részét, ahol a két Kanizsa és Zenta található, keletre egészen Mokrinig, azzal, hogy Magyarország köteles befogadni még 200.000 magyart a mi területünkről. Egy ilyen megoldás megszabadítana bennünket attól, hogy a Vajdaságban keveredjünk a magyar lakossággal. Biztonságba helyeznénk a Vajdaságot, s ezzel a területi engedménnyel nem sokat ártanánk gazdasági egységének. A legjobb mégis az lenne, ha ebből a három járásból körülbelül 80.000 magyart áttelepítenénk Magyarországra. Ez elég lenne ahhoz, hogy az egész Vajdaságban, egyetlen járásban se legyenek sem abszolút, sem relatív többségben a magyarok. Soha olyan könnyen nem békélne meg Magyarország ezzel a részleges áttelepítéssel, mint most. Tudatában vannak annak, hogy nagyon sokat vétettek ellenünk - ez elősegítené, hogy ezt a lakosság-áthelyezést elfogadják, megértsék és elfelejtsék. Ha majd nem lesz okunk kételkedni a mi magyarjainkban, akik nálunk maradnak, s ha majd nem lesz okunk kételkedni Magyarországban a miatt a veszély miatt, amit a hazánkban élő magyar többségek jelentenek, akkor majd megbízható és tartós barátság fog összekötni bennünket. Márpedig nekünk szükségünk van erre a jó viszonyra. A magyar erőteljes nép, és magas történelmi rangja van. A magyar nép e téren is jelentős lesz, amiként a történelemben is az volt a régi síkon.

   Folytatás

Versek

Aztán számolni kezdesz. Tíz, tizenegy, tizenkettő.

   Folytatás

A Nyúl és a világirodalom útja

„Veletek, kedveseim” – de mit jelentenek ezek a szavak? Vajon nem közvetlenül nekünk szólnak? Vagyis, hogy abban az esetben, mi most nem olvashatnánk mindazt, amit élete rákövetkező utolsó tizenegy évében írt. Ezt a képtelen perspektívát teljes egyértelműséggel (és végre írásban, nem pedig szóban) már egy évvel a felkelés előtt – mintha csak megsejtette volna – maga Puskin vázolta fel: „Ha én lennék a cár, magamhoz hívatnám Puskint és azt mondanám neki: »Alekszandr Szergejevics, ön egészen kiváló verseket ír«. Erre Alekszandr Puskin elfogódottsággal elegy zavarral arcán meghajolna előttem…3 Ám e beszélgetés amilyen derűsen kezdődik, olyan rosszul végződik: „Ámde ezen a ponton Alekszandr Puskin indulatba jönne és sok felesleges (bár részben jogos) dolgot vágna a fejemhez, mire én annyira megharagudnék rá, hogy száműzném őt Szibériába, ahol is ő megírná Jermak és Kocsum című poémáit, versbe és rímekbe szedve…”

   Folytatás

A globális történetírás kihívásai

Az ázsiai kultúra bizonyos elemei figyelmet kaptak Nyugaton, például a japán és bizonyos fokig a kínai képzõmûvészet és építészet, sõt a homeopatikus gyógyászat is. Egy bengáli költõ, Rabindranath Tagore 1913-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A nyugati orientalisztika a klasszikus indiai, kínai, perzsa és arab irodalmat tanulmányozta. De a tudomány, technika, filozófia, irodalom, képzõmûvészet, zene terjedése és természetesen a gazdasági térhódítás elsõsorban nyugat–keleti irányú volt. A nem nyugati világ a tizenkilencedik század folyamán és a huszadik század elsõ felében egyre több nyugati eszmét, technológiát és fegyverzetet vett át autonómiája és kultúrája megvédésére, ez azonban általában, mint Japán esetében, nem annyira közvetlen átvétel volt, sokkal inkább a nyugati eszmék és intézmények hozzáigazítása a helyi kultúrákhoz. Meglepõ, hogy a tizenkilencedik század elejétõl – de már korábban is – hány nyugati könyvet fordítottak a legkülönbözõbb témákban kínaira, japánra, koreaira és kisebb mértékben fárszira, arabra és törökre, és milyen kevés könyvet ültettek át ezekrõl a nyelvekrõl nyugati nyelvekre. Ez a mai napig is igaz.

   Folytatás

Szimpla történetek

Jobban félek az öregtől, aki a szerkesztőség fölött lakik. Először cédulákat dugdosott az ablaktörlőm alá – kategorikusan fölszólított, hogy adjam vissza a pénzét –, majd kiszúrta az öreg Plymouthom első két gumiját. Erre sem tudok biztosítást kötni. Kétszer csinálta meg. Esténként órákig vár az ajtó mellett a sötét lépcsőházban. Mindig csak akkor veszem észre, amikor elbődül: – A pénzemet akarom! – Tettem egy próbát, hogy beszélek vele, és becsöngettem hozzá. Négy héttel azelőtt egészen normálisan beszélgettünk. Egyszer még a szenesvödrét is fölvittem.

   Folytatás