Szemiológia és városkutatás
Harmadik megjegyzésem pedig végezetül abban áll, hogy a szemiológia jelenlegi álláspontja szerint végleges jelölt nem létezik. Ami annyit tesz, hogy a jelöltek mások számára mindig jelölõk és fordítva. Valójában valamennyi kulturális és pszichológiai komplexumban végtelen számú metafora láncolatával találkozhatunk, amelyeknek a jelöltje mindig elbújik, vagy önmaga válik jelölõvé. Ezt a szerkezetet, mint tudják, Jacques Lacan pszichoanalízise, valamint az írásról való kutatás kezdi feltárni: legalábbis igényt tart rá, mégha nem is tárta fel egészen. Ha ezeket a gondolatokat a városra alkalmazzuk, kétségtelenül felszínre kell hoznunk egy olyan dimenziót, amellyel õszintén szólva még soha nem találkoztam a városról szóló vizsgálatokban, legalábbis világosan kidolgozott állapotban biztosan nem. Ezt a dimenziót erotikus dimenzónak nevezném. A város érzékisége az a tudás, amelyet a városi diskurzus végtelenül metaforikus természetébõl vonhatunk le. Az erotika szót a lehetõ legtágabb értelemben használom: nevetséges lenne az erotikus élvezetek számára fenntartott negyeddel azonosítani a város erotikáját, hiszen a gyönyörök helyének fogalma a városi funkcionalizmus egyik leginkább meggyökeresedett misztifikációja, funkcionális és nem szemantikus fogalom: erotika helyett tehát társas ösztönt is mondhatnék. A város lényegét tekintve és szemantikai értelemben a másikkal való találkozás helye, ezért a központ minden város gyûjtõpontja; a városközpontot pedig a fiatalok, a kamaszok hozzák létre. Amikor õk a városról alkotott képüket kifejezik, mindig hajlamosak arra, hogy leszûkítsék, összesûrítsék a központot ; a városközpont a társasági tevékenységeknek és szinte a tágabb értelemben vett erotikus tevékenységeknek is a központja. A városközpont az a tér, ahol a romboló, szakító, valamint a játékos erõk mûködnek és találkoznak. A játék olyan téma, amelyrõl sok szó esik a központtal kapcsolatos vizsgálatokban. Franciaországban egész sor olyan kutatás létezik, amely Párizsnak a külvárosra gyakorolt vonzerejét vizsgálja: e vizsgálatok során megfigyelték, hogy Párizs, a központ, a periféria számára szemantikailag mindig azt a privilegizált helyet jelentette, ahol ott a másik, és ahol mi a másik vagyunk, továbbá azt a helyet is, ahol játszunk. Ellenben minden olyan hely, ami nem a központ, nem is tekinthetõ játékos térnek; s minden, ami nem a másság, a családdal, az otthonnal, az identitással lesz azonos. Természetesen meg kellene keresni a város számára a metaforikus láncot, azt a láncot, ami Erósz helyébe lép. Fõként a nagy kategóriák között kell keresgélni, az ember legfõbb szokásai között: ilyen például az étkezés, a vásárlás, amelyek valóban a fogyasztói társadalom erotikus tevékenységei. Még egyszer utoljára hivatkoznék Tokió példájára: a legfontosabb negyedek viszonyítási pontjaiként tekinthetõ nagy pályaudvarok egyben nagyáruházak is. Ami pedig bizonyos: a japán pályaudvarnak, a pályudvar-butiknak alapvetõen egyetlen jelentése van, és ez a jelentés erotikus: vásárlás vagy találkozás. Ezután a városi elemek mélyreható képeit is fel kellene tárni. Például számos vizsgálat rámutatott a folyóvíz képzeletbeli szerepére, hiszen az minden városban ott van, valamilyen folyó, csatorna vagy bármiféle típusú víz alakjában. Kapcsolat van az út és a víz között, és jól tudjuk, hogy azok a városok, amelyek a legtöbb ellenállást tanúsítják a jelentéssel szemben, és amelyek egyébként lakóik számára is gyakran alkalmazkodási nehézségeket okoznak, éppen a víztõl tengerparttól, víztükörtõl, tótól, folyótól, vízfolyástól megfosztott városok; ezekben a városokban az élet és az olvashatóság egyaránt nehézségeket okoz.
FolytatásMargócsy István – Hogyan írjunk „modern” regényt?
Továbbá az is kiemelendő: Jósika az erkölcs/ bűn ábrázolási konvencióinak provokálása mellett még egy konvencióval is állandóan összeütközésbe kerül: ez pedig az erotika megjelenítésének dekóruma – ismeretes, hogy e korszakban a nemi érintkezés ábrázolásának tilalma oly erős volt, hogy a leírások a távoli vágyakozás mellett legfeljebb a tartózkodóan és szűziesen elcsattanó csók megtörténtét rögzíthették (csak illusztrációként idézném fel pl. Vörösmarty Szép Ilonkájából a szerelmi történéseknek tökéletes erotika-mentességét vagy a Kisfaludy Sándor által írott szerelmi rege-sorozatnak minden tekintetben eufemisztikus ábrázolási stratégiáját és elhallgatási trükkjeit);[19. A tiltás erősségének érzékeltetésére megemlíthető még, hogy Arany János még félszázaddal később is csak kéziratban hagyja majd azt a nagyon érzéki epizódot, amely Toldinak Eszterrel, Kázmér király szeretőjével való kalandját festi. Ld.: Arany János: Daliás idők. Első dolgozat. (1853) Hatodik ének, 20–39. vsz., kivált 30–37. vsz. – E kérdés kapcsán ld. Dávidházi Péter tanulmányait: Az idegen nő testének varázsa. Az érzékiség határátlépései Arany költészetében. Alföld, 1998. 11. 89–103., valamint Egy testrész hűlt helye, avagy erotika és elfojtás az irodalomtörténetben. In: Élet és Irodalom, 2004. márc. 19., 17.] a szerelmi indulatok feltüntetésekor szépnek, azaz a művészet számára megengedhetőnek csak a testietlenített megjelenítések számítottak – ahogy a teoretikus nyíltan ki is mondta: „A testi érzeményeket és indúlatokat egyedűl a poézis bájos hatalma szépíti és szabadítja meg a föld porából s köteleiből a maga gyönyörű ideál-világa által. A szerelemben is az úgy nevezett Plátói szerelem szép, melly nem egyébb a poétai szerelemnél, s még szebb a keresztény vallás által megtisztált és megszentelt poétai szerelem…”[20. Almási Balogh Sámuel: A Poézis ideája. Tudományos Gyűjtemény, 1827. 11. 15–44. Az idézet „A Poézis tárgyai” c. fejezetből: 37. (kiemelés az eredetiben)] (egy másik teoretikus nagyon hasonló bemutatás-rendet követel meg: ő e téren az „erkölcsi kegyet” várja el, „melly csak az égi, ideális asszonyi alakok tulajdona”, s nem más, mint „a lélek tökéletes tisztaságának kifejezése, mellyben a lelki szeretet közé az érzékiség legkisebb indúlatja sem elegyedett”).[21. Bitnitz Lajos: A magyar nyelvbeli előadás tudománya. 1827, 92–93. Ezzel szemben a Jósika-regényekben a férfi-nő kapcsolatok folyamatosan a nyílt szexualitás terén (is) zajlanak, s a regények narrátora egyáltalán nem hagyja magát a platonikus vágyakozás ábrázolás-konvenciójától korlátozni: egyrészt oly szenvedéllyel írja le a női testi szépséget, mely a korabeli ízlés-horizonton alighanem sokszorosan átlépte a bujaság tiltott határait (pl. „…Rózsi tagjai olly gömbölyűk, olly idomosak, hogy a vért forrásba hozzák. Õ az enyém lesz…”; „…s a nyiladozó vállból szabadulva emelkedének hattyúkeblének halmai, patyolatingétől még gerjesztőbbé varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s mégis látható…”; „keble majdnem egészen nyitva állott, két ében halmocskát tüntetve elő, simábbat a bársonynál” stb. ); másrészt a találkozások leírásánál szokatlanul érzéki testi érintkezéseket is hajlandó részletezni (pl.: „…tégedet én, a szerető hölgy csókolnálak! Lelkem szállna ajkaimra, s engem a csók őrültté tenne, talán életem e csókban olvadna fel…”; „Õ talán odaolvad, talán lángra gyúl könnyelmű nőkarok közt, talán hosszú szomjjal szívja fűszeres csókjaikat, talán odahal az élvezet édességébe; szíve dobogni, idegei rángani, szemei lobogni fognak…”; s még a legtisztábbnak állított hölgy esetében is túlságosan erotikusra sikeredik a leírás: „élvezet neme volt e szemekkel találkozni… egy teljes szájacska, mely a csókot látszott feltalálni…”); harmadrészt pedig regényeinek cselekményét – akár a történelemben játszódnak, akár nem, folyamatosan a nyíltan szexuális kapcsolatok hálójában képzeli el: a Zólyomi-regény főhősének pl. szabályos háreme van, ahová a nőket rablás révén gyűjti be; Abafinak, aki több nővel tart fenn folyamatosan udvarló és intim viszonyt, szinte anarchista, szabad szerelmet hirdető és vállaló, önálló, asszony-szeretője (is) van (akinek sajátosságát így jellemzi a narrátor: „a név, erény, szemérem nélküli Izidora”, aki öntudatosan akár futó kaland vállalására is késznek mutatkozik: „»Elég boldog vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé!« – A lovag hevülni kezdett, s ölébe húzván a csinos amazont, kinek arca lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.”); a Bátori-regény főhőse, Gábor fejedelem pedig, amikor éppen nem a regény főhősnőjének, az angyali tisztaságú szűz Coelestának udvarol álnéven (akinél, Toldy szavaival szólván „semmi sem lehet szebb, nem erkölcsibb, nem lélekemelőbb s megnyugtatóbb”) – a történelmi leírásoknak megfelelően – folyamatosan vad szexuális kicsapongások közt viszi életét („már minden szégyent, minden figyelmet feledve, a legelvetemültebb kicsapongásokra mutata kedvet, sőt szenvedélyt”), s gerjedelmében a megkívánt férjes asszony erőszakos meghódítási kísérletétől sem riad vissza, az elfoglalt Szeben városában a szász asszonyokat szexuálisan is kihasználja és megalázza (a Fejedelmi tréfák c. fejezetben!); s végezetül felidézhető A könnyelműek c. kalandregény szélsőségesen frivol története is, melyben Jósika egy „könnyelmű” nőcsábász erdélyi gróf pórul járását írja le: mivel e csapodár nőcsábász hős („aki után gerjengtek az asszonyok”) az amerikai őserdőben elcsábított egy néger asszonyt, ennek engesztelhetetlen férje bosszúból viszonozza a gesztust, s némi késleltetés után Erdélyben (!) ő fogja majd a gróf szenvedélyes asszonyával elhálni a nászt – minek következtében kis mulatt grófi gyermek fog megszületni stb.
FolytatásMargócsy István: Závada Pál: Milota
Nagy kérdések, melyekre a regény nem felel meg. Sõt, még arra is csak nagyon késõn ad konkrét választ: miért is éppen õk ketten a fõszereplõk. Hisz e hõsök, érdekes módon, bár egymásnak (is) beszélnek, egy dologról jóformán soha nem szólnak: miért is fordultak egymás felé. A nõ egyértelmûen az öreg Milotához beszél: de azt nem mondja meg, miért, s ha egész életét le is leplezi, azt azért nem árulja el, milyen is volt vagy lehetett egykori kapcsolatuk; s bár az öreg is fontosnak tartja, hogy majd a nõ is megkapja életösszegzését, de errõl õ sem közöl velünk semmit. Persze a könyv végére (de csak a legvégére!) minden ki fog derülni: a nõ (feltehetõen) az öregnek a lánya, s ha a nõ az öregnek a fiába (fiaiaba) volt is szerelmes, egyes kései szövegek (a titokzatos szerelmes levelek) tanúsága szerint kettejük viszonyát is mélyen átszõtte a (bevallatlan) erotika. Erkának, hõsnõnknek két nagy szerelme van: mint kiderül, mindkettõ az öreg Milota fia, s mivel õ maga is Milota félrelépésének köszönheti életét, szerelmeinek sikertelenségét, életének gyermektelenségét úgy értelmezi, hogy a testvérszerelem tiltásának tabuja állt, anélkül, hogy tudta volna, boldogságának útjában. Ez a nagy családi-erotikus titok mûködteti az egész regénymechanizmust: ennek a felleplezése lesz tulajdonképpen a regény legvégsõ kulcsa (egészen addig, hogy még az öreg Milota apjának szerelme is bevonatik e körbe). Ám e nagy titok alighanem egyszerre túl nagy és túl kicsi ahhoz, hogy e nagy szerkezetet elbírja; egyrészt egy ekkora titok folyamatos elhallgatása szétfeszíti az egymással feleselõ életszólamok fikcióját; hisz hogy ha mindkét szólam egyszerre reflektál egészében a másikra, akkor nemigen valószínûsíthetõ egy titok lassú, lineáris kiderülése, azaz mindkettejüknek már a beszéd kezdetén kellene tudniuk, amire majd csak lassan vezetik rá egymást…: a cselekményvezetés klasszikus analitikus, körüljáró gesztusai ellene hatnak a pünkösdi megértés nagy, egyetemes idõnkívüliségének. Másrészt pedig nagyon komolyan felvethetõ, hogy e (hagyományos értelemben) „valósághûségre” és szociológiai pontosságra törekvõen megrajzolt világ koordinátáin belül rendkívül csekély a valószínûsége annak, hogy mindenki, aki a nõ életében jelentõs (szerelmi) szerepet játszik, az mind az öreg Milotához kötõdjön, s az összes felidézett figura ennyire szoros, majdhogynem „összekötözött” társadalmi-lélektani kapcsolatban álljon egymással…[15. A valószínûség tényleg csekély, de a szerzõ nagy mûgonddal õrzi a titkot, okosan terelgeti az olvasót, míg a végén kiderül: a regényben mindenki mindenkinek a mindenkije. Engem meg tudott lepni, méghozzá úgy, hogy nem lettem tõle bosszús. Köszönöm. KJM] Míg a Jadviga párnája nagyon szûk világa (mely persze épp azáltal tûnt fel, hogy e szociálisan szûkre, de lélektanilag-mitikusan igen mélyre rajzolt világban a nõi princípiumnak különleges, archetipikus megjelenési formáit tudta felmutatni) nem zárta ki, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatba kerülhessen, itt (még egyszer mondom: az itt választott határokon belül) csak nagyon erõszakosan lehetett összehozni Milota félrelépéseit és Erka kalandjait (s pláne mindennek titokzatosságát): mintha a szerzõ számára fontosabbnak tûnt volna, hogy az öntudatlan ösztönszféra legyõzhetetlen mindenhatóságát bizonyítsa, s ennek érdekében félretette volna mind a mitikus felnagyításnak a Jadvigából jól ismert principiális dominanciáját, mind pedig társadalomábrázolásának egyébként pedig jól begyakorolt valóságközeliségét. Kár érte: a szerelmi viszonyok sokféleségének itt adott, szociologikusan árnyalt ábrázolása alighanem többet adott, mint az a séma, mely az atyai-gyermeki ösztönök meghatározó erejének képzetét elevenítette fel. (A méhektõl a szervezett felelõtlenség társadalmáig) Mert Závada könyvének legnagyobb értékét bizonyára mégis a társadalmi jelenségek leírásában lelhetjük fel. Különös kettõsség uralkodik e könyvben: míg a pünkösdi csoda transzcendenciája mindvégig a fantasztikus és hiperbolikus fikció kínálatát nyújtja, addig az egyes szakaszok, egyes szövegdarabok (akár az öreg Milota, akár Erka megnyilatkozásaiban) a huszadik század második felének igen impozáns körképét mutatják fel. Závada (úgy is, mint hajdani kiváló szociológus) remekül tud eminensen társadalmi jelenségeket megeleveníteni és megörökíteni: akár arra gondolunk, ahogy pl. Milotának beszerzési ügyeskedéseit írja le a szocialista hivatalok rejtelmes, de mégsem teljesen kiismerhetetlen útvesztõiben,[16. Ennél gyanítom többrõl van itt szó. Závada nem egyszerûen leírja a kádárkori árnyékgazdaságot (téesz-melléküzemág, piacozás stb.), hanem egyenest tobzódik annak részleteiben. Jól teszi, mert ért hozzá, és korántsem didaktikusan csinálja, kivált akkor, amikor már Valentini Ferkó kissé diabolikusra sikeredett alakja nem terheli a szociográfiai hitelességû tablót. Megörökít valamit, aminek már rég megörökítve kellene lennie. Ugyanilyen fontos sajátossága a regénynek azonban s kár, hogy a recenzens erre nem tér ki hogy amilyen sokat tud a tegnapról a szerzõ, oly keveset a máról. Megengedõbben: annyira nem érdekli a jelen. Példa erre Hulina, a gonosz, bár anyját imádó (igaz, szeretetotthonban elszállásoló) vállalkozó portréja. Korunk hõse, aki a mû egy dramaturgiailag lényeges pontján kulcsfigura lesz, úgy oda van kenve, kérem, hogy hasonlóért Závada minden bizonnyal szégyellné magát, ha az lenne a feladata, hogy egy 1989 elõtti félfinom üzletembert mutasson be nekünk. Ez az elnagyolt jellemábrázolás különösen azért zavaró, mert a regény minden porcikája azt sugallja, felejtsük el 1989-et, a mikrovilágban dúl a folyamatosság. Egy marslakó ha valamibõl, a „Milotából” biztos nem tudja meg, hogy Magyarországon több mint egy évtizede forradalom, na jó, rendszerváltás zajolgat. KJM ] akár arra, ahogy Milota pesti szerelmi életének nehézségeit, környezetét, hangulatát érzékelteti, akár arra, ahogy a fiatal vidéki nõ szerelmi próbálkozásainak társadalmi körülményeit és hátterét (a házasságokat, házasságtöréseket, kábítószerezést, mûvelõdésiházi kultúreseményeket) bemutatja, párhuzamként mindvégig a magyar irodalom önmagát realistának nevezõ ágának legkiválóbbjai juthatnak eszünkbe. Závada, miközben pontos társadalmi struktúrákban gondolkozik, pompás figurák köré pompás, csattanós, dramaturgiailag is élesen felépített jeleneteket alkot (e tekintetben természetesen nem kifogásolható a nagy szövegrészek feldarabolása: a leíró jelenetek lezártsága önmagában kiváló), s olyan gazdag képeket tud festeni egy adott társadalom apró jelenségeirõl, oly finom lélektanisággal tud (nem csak szerelmi) kapcsolatokat vagy (társas és magányos) állapotokat körülírni és analizálni, hogy mindez ma szinte párját ritkítja. E posztmodern regény, meglepetésünkre, egyben az egyik legárnyaltabb és legsokoldalúbb (s egyben talán a legzsúfoltabb) magyar társadalmi regény is. Závada nem restelli, hogy társadalmi értelemben igyekszik még valaminõ (hogy a realizmus-esztétika kategóriájával éljünk) totalitást is érzékeltetni, s ennek érdekében módszertanilag is rengeteg mindent megmozgat, a (mikro)történelemtõl a történeti szociológián át a szocializmus különbözõ szociológiai teóriáiig. Tárgyilag pedig e regény valóban meglepõen széles területen mozog: a méhészkedési alapismeretektõl a termelõszövetkezetek struktúrájáig, a várostörténeti vázlattól az amatõr színjátszásig lényegében minden belefér – ráadásul úgy, hogy minden külön elem a regényvilágon belül elfoglalt helyén mint saját, precízen meghatározott helyén, találja magát. E széles és pontos, szociologikus és ironikus, egyszerre nagy ívû és mikroszkopikus társadalmi körkép mindvégig impozáns látványt nyújt, s talán csak egy helyen kezdhetõ ki: a harmadik rész színielõadásában. Ama kép, amit Závada megrajzol a második világháború utáni szlovák–magyar lakosságcserérõl, történetileg igen tanulságos, iróniájában emelkedett, etikájában kemény. Ám a forma, melyben megjelenik, azaz a színdarab, igencsak gyarló,[17. Színdarabként talán igen, jóllehet engem lenyûgözött nyelvkeverõ bája. Az olyan mondatrészek, mint az „ale estye nyinto árukészlet” vagy a „kerí bugye intézovaty szlovákov kitelepülés” (408409. o.) szerencsére mutatnak valamit a szerzõ (mondjuk így) „etnikai öniróniájából” is. Amit az olvasó néha képes elfelejteni a regényen átívelõ méz-mák tanfolyamot hallgatva. KJM ] még akkor is, ha a regényfikció törvényeit figyelembe véve olyannak is illenék lennie – csakhogy akkor nem érdemelne ily hatalmas terjedelmet, ráadásul ily kommentárok kíséretében. Talán szerencsésebb lett volna mindezt nem ilyen megduplázott fikcionáltsággal (ráadásul ennyi közvetítéssel!) adni: a történtek, a szerencsétlen emberi viszonyok sokkal erõteljesebben hatottak volna Milota prózájában, mint „rádióközvetítésében”. Amint ez a legutolsó színi jelenetben be is következik: mikor kitör a botrány, s már nem a színdarab folyik, hanem annak kapcsán a sok egyéni összeütközés, akkor a jelenet nagyon nagy hatást tud elérni: egyébként viszont a gyarlóságok mellett annyi megválaszolatlan kérdés merülhet fel (csak egyet idézvén: vajon egy községi nyugdíjas-házban elképzelhetõek-e ilyen erotikus jelenetek, ismerõsek által elõadván?)… (Jókai és Zola között: a mikszáth-i példa) Závada, ahogy látom, két nagy regénytípus között próbálja megtalálni a saját helyét, s egyrészt a szenvedélyes világvízió, másrészt az analitikus társadalmi körkép ideáltípusait követi. Figuraképzésében, jelenetezésében, dramaturgiai kiélezettségében sokat õriz a romantika szélsõségeibõl, ugyanakkor leírásaiban, esetkijelöléseiben, az egyes jelenségek éles, de nem durva szatirikus megközelítésében, analízisének élességében ama hagyományt követi, amelyet realistának vagy naturalistának szoktak nevezni. Gyakori anekdotái viszont azt a regényírót idézik fel, akit többször is idéz a könyvben: Mikszáth Kálmánt. Závada regényprózájának nyelve, azt hiszem, elsõsorban Mikszáthra szeretne hasonlítani: e nyelv igen erõteljes és hatásos, egyszerre pontosan körülíró, s egyszerre szenvedélyesen képies is. Persze az megemlíthetõ, hogy a két nagy szövegfél stilizáltsága néha talán túlontúl is homogénra sikeredett, s a két szólam (retorikailag, stilisztikailag) nem válik el elég élesen egymástól (vagyis hogy az öreg férfi és a fiatal nõ sokszor majdnem ugyanúgy beszél…), az is feltûnõ, hogy (kivált a nõ szólamában) idõnként olyan túlfogalmazott, ornamentális frázisok is felbukkannak, melyek nemcsak hogy valószínûtlenek egy önmagának gépbe fogalmazó személytõl, hanem olyan benyomást keltenek, mintha egy regényújságból lettek volna kivágva (pl.: „a gyönyört ígérõ vágyak ezertestû viaskodásának gyûrött képeit nyomtattuk a lepedõre”; vagy hasonlóan Milotától: „ifjúkorom alaktalan fojtogatású indulatai” stb.), ám alapjában véve a regény fõ narratívájának két szólama erõteljesen érvényesül. A lappangó és rejtett motívumok szépen és tanulságosan indázzák át a cselekmény sok jelenetét (pl.: ami az öregnek még mák és méz, azaz az élet természetes szépségének íze, az a fiatal nemzedék számára már csak kábítószer stb.), némely szimbólumnak helyénvaló interpretálása pedig talán még tágabbra is vonhatná az értelmezést (pl. a Pünkösd körüli idõjáték kétszer húsz napját negyvennek vévén a bibliai vándorlás vagy várakozás számát kaphatnánk) stb. A Jadviga párnája, úgy látszik, egységesebb mû volt, koncepciója talán kevésbé túlterhelt, szimbolikája viszont mélyebb és egyértelmûbb. E regény talán túl sokat akart egyszerre megmarkolni, talán azt akarta megvalósítani, ami önmagában lehetetlen ellentmondás, azaz a posztmodern extenzív totalitást: ezért nem tudott vagy akart a két szélsõséges regénytípus között választani – talán ettõl maradt benne vagy marad olvasása után az olvasóban annyi megválaszolatlan kérdés. De marad a könyvben ezeken kívül még igen sok és sokféle jó is: s ezeknek ismeretében persze, az egész felett érzett csalódást félretévén, a sok nem is oly apró jó láttán örvendezvén, akár azt is idézhetnénk a regénybõl: „de mi a zrányikot kéne még?”
FolytatásNádas Péter / Párhuzamos történetek
S itt kell szót ejteni a regény nyelvi megszerkesztettségének kétértelmûségérõl is. Nádas az esszéjében is, itt is nagyon komolyan számot vetett a szexualitásról és szerelemrõl való beszéd alapvetõ megoldhatatlanságával, s Foucault nyomán teoretikusan ki is jelölte ama három nyelvi utat (obszcenitás, klinikai nyelvhasználat, szimbolikus beszédfolyamat), melyet íróilag megkerülni óhajtott. Nyelvi leleményei nagy és istenkísértõ találmányra mennek viszsza: teljesen átstrukturálja azt a nyelvet, azt a nyelvi konvenciót, melyet e téren egyébként az irodalom használni szokott. Mikor Nádas “természetesen” használja azokat a szavakat, melyeket az irodalom nem szokott használni, az egész irodalmi és irodalmon kívüli nyelvhasználat “természetellenes” voltára hívja fel a figyelmet, s olyan konstrukciót teremt, mely bátran vállalja, hogy mikor a kimondhatatlanról beszél, akkor a kimondás vakmerészsége is csupán el fog fedni valamit.[65. A kimondhatatlan itt elsődlegesen nem úgy merül fel, mint tabu, mint tabuizált verbális vagy képi létezés (mellékesen és járulékosan Nádas regénye persze a tabukat is érinti, de nem megtöri őket, ezt már ezerszer megtették az irodalomban, még a magyar irodalomban is, hanem a szó szoros értelmében eltörli a tabuizált és engedélyezett összes határát). A kimondhatatlan elsődlegesen úgy merül fel, mint ami a nyelven túl van, mint – ha tetszik – maga a Túlvan, neveztessék bárminek is: Megnevezhetetlennek, Kimondhatatlannak, Istennek, Létnek, Van-nak, Káosznak. A szexusban, ahogyan a halálban és a misztikus ugrásban – bár ezek ebben az értelemben már egytől-egyig képzeleti művek, nyelvi alakzatok, konstrukciók – éppen a Túlvan jelenik meg, válik átélhetővé, tudatba emelhetővé. A kérdés ebben a prózában az, hogyan mondhatja ki magát a Kimondhatatlan, ha kimondhatja egyáltalán, mert egy biztos: helyette nem lehet beszélni, minden helyette kimondott szó hazugság lenne. De honnan vegye a szavakat a Kimondhatatlan, ha csakugyan az, ami? A Kimondhatatlan csakugyan “nem-nyelven” beszél vagy ami ugyanaz: nem-beszél. Mindez persze így is csak metaforikusan állítható – “nem-nyelv”, “nem-beszél” – , hát még amikor a testi egyesülést, a halálban való Egy-gyé válást vagy a misztikus egyesülést valamilyen “nyelven túli” nyelv aktusaként képzelik el. De elképzelni azért el lehet, és az irodalom semmi egyébre nem is vállalkozik, mint elképzelésre, többek között a Kimondhatatlan kimondására, az Elképzelhetetlen elképzelésére, a Szavak-nélküli “szóra bírására”. Hogyan “húzható át” a Túlvan a nyelvbe, túl azon a metaforán, hogy “Túlvan”, anélkül, hogy ezzel egyidejűleg a nyelvi kifejezést ne vonja vissza, ne rombolja le teljesen és hogy – megfordítva – ez nyelvbe átfordítás ne hazudtolja meg, ne számoljon fel mindent e máslétből? Sehogy! Azazhogy egyféleképpen, az esztétikai képzelőerő révén, ami persze nem valóságos, hanem elképzelhető létmódja a nyelvben a Túlvan-nak. Aki ennél többre, igazi máslétre, vagyis nemlétre vágyik – haljon meg, szűnjön meg, ugorjon ki a világból, a nyelvből. Ez az aktus azonban vagy megoszthatatlan, vagy megint csak esztétikailag osztható meg, ha az ugrás, kilépés képzeleti formát és nyelvi kifejezést talál magának. SZÁ] Nádas eleve úgy állítja be beszédszituációit is, hogy azt mutassa meg: komoly mondanivaló konvencionális nyelven és konvencionális használattal nem fejthetõ ki – különös és fantasztikus nyelvi konstrukciói épp ezért tudnak sokszor annyira durván újításként hatni. E könyv világában feltehetõen az érzéki benyomásoknak kellene vinni a prímet – az érzékiségnek nyelvbe fordítása azonban persze sok-sok csapdát is rejt magában; Nádas az esetek többségében fölényesen kerüli ki e csapdákat, de néha, szinte elszólásként, maga is beléjük tud esni (vesd össze az illatokról szóló fejtegetés lehangoló narrátori konklúzióját: “Ami normális emberi nyelvre lefordítva azt jelentette, hogy valószínûleg mégsem érti, talán félreérti a másik embert, s akkor megint csak vágyképeket kerget…” – ezek szerint mégiscsak léteznék “normális” emberi nyelv…?). Másrészt, látjuk, a regény szövegét nagyrészt a szereplõk tudatának belsõ mozgásait megelevenítõ mondatok teszik ki, s ezeknek a mondatoknak kavalkádjában hatalmas nyelvi örvényben keverednek a rendkívül különbözõ szférákból származó emléknyomok, benyomások, tudások, idézetek, gondolatok. A tudat mozgásának megjelenítése impozánsan szabad – az asszociációknak, felmerülõ ötleteknek, emlékfoszlányoknak a mindennapi logikához, hál’ istennek, nincs semmi közük. A tudat kavargása zavarosnak és szabályozatlannak van állítva – ám ami legalább ennyire impozáns, az ennek épp az inverze: a mondatok megfogalmazása ugyanis olyannyira szabatos és zárt, hogy e formálás szinte ellene mûködik mindannak, amit tartalmilag a tudatmozgás felkavart volna: mintha a fegyelmezhetetlen gondolatfutamok és asszociatíve összevissza jellegû emlékezésjátékok egy nagyon fegyelmezett elõadásmód kötelmeinek lennének alávetve (azaz a fegyelmezetlen tudat ugyanúgy “beszél”, mint ahogy a jeleneten kívül elhelyezkedõ narrátor a kommentátor kontemplatív pózában). Nádas mondatai nem a tudat mozgását követik vagy festik, hanem szinte körülfogalmazzák e mozgás lehetséges változatait (az emlékezés ilyen kontrollált elõadásmódja e rendszeren belül sem könnyen igazolható!) – emiatt e gyönyörûen csiszolt, árnyalt mondatok sokszor tökéletesen hidegen hangzanak,[66. De ez a stilisztikai hidegség, az esztergált mondatoknak ez a sötéten fémes csillogása talán mégiscsak összefügg azzal a titokkal, misztériummal, amit el akar beszélni, s aminek elbeszéléséhez semmilyen mindentudó szerző, narrátor vagy alakká formált személyes tudat nem alkalmas, s ezért valami olyasféle elbeszélői pozíciót kell kimunkálnia, amelyből mintha maga a Lét beszélné el önmagát, maga a Lét gondolkodna, nem ember-módra természetesen (bár a nem-emberi elképzelése az emberre vall és csupán irodalmi és metafizikai fikció). Ennek az elbeszélői fikciónak, a Létnek mint elbeszélői alaknak a nyelvét és világát kell megalkotni, ami annál különösebb hatású, hogy a létezés és a gondolkodás formái a tárgyakban és alakokban, a helyzetekben és sorsokban azonosak: a Lét önnön, változtathatatlan alakzatait, formáit (ezeket neveztem fentebb ornamentálisnak, a fundamentális létkategóriák értelmében) rakja ki bennük újra meg újra, ezer változatban ismételve meg Ugyanazt, önmagát, a Létet, a Van-t. SZÁ] a tudat zavartságának lényegében csak elvont kivonatát közvetítik, s a töredezett elmemûködésnek soha nem töredezettségét vagy elnagyoltságát mutatják fel, hanem épp ellenkezõleg: mindennek zárt és emelkedett megjelenést kölcsönöznek; ugyanúgy egyébként, mint ahogy az erotikus jeleneteknek beszéltetésében és nyelvi beállítottságában sem az erotika vagy a szenvedély vagy a kielégületlenség hangja és szólama sóhajt vagy sikolt fel, hanem csak mindezeknek kivonatolt és tanulsággá desztillált, a használt kifejezések obszcenitást idézõ nyerseségének vagy orvosi hidegségének is dacára, megnemesített és kifinomított, azaz tulajdonképpen letompított retorikája. (S hogy ez a megnemesítés mily sikamlós és lapos utakra is tévedhet, arra legyen elég egy bármely lányregénybe is beillõ idézetnek szentimentális példája: “Mindketten ösztönösen tiltakoztak az élet üressége ellen, s ezért nem annyira az jellemezte õket, hogy mit tesznek meg egymással, hanem inkább az, amit megtagadnak maguktól, amirõl tudatosan lemondanak. Ettõl lett telített a pillanat, fájdalmát és szépségét pedig vitték magukkal a magány óráira.”[67. Ez igaz, több ilyen mondat is kipécézhető, főként a Gyöngyvér és Ágó több fejezeten átívelő, kissé túlírt párjelenetéből. BE]). S mindennek összegzéseként ismétlem meg, amit fentebb mondtam: ha Nádas forradalmi újítása a szexualitás sokáig aljasnak és vulgárisnak ítélt szókincsének spontán használatát illetõen valóban felbecsülhetetlen is – az általa kitalált “természetes” használat nem csak felszabadítóan hat; amit a magas irodalmi szókincs bõvítése révén az irodalmi hagyomány itt megnyert, meglehet, fogva marad ugyanennek a nyelvhasználatnak csak itt érvényesített, s kétértelmûen sikeredett retorikájában (hisz e nyelvhasználat intencionált szubverzivitása a zárt formák által közvetített fegyelmezés és önfegyelmezés stratégiája által elmarad). Nádas ama nyelvi-irodalmi vállalása és ars poeticája, melyet a Hazatérés címû esszéjében már nagyon régen, talán kissé túlzóan, talán kissé túlzott, bár csodálatot keltõ magabiztossággal megfogalmazott: “Ma azt mondanám, hogy a dolgok kijelentésének legõsibb formájához tértem meg…” (mely egyébként önmagában is rengeteg kérdést vet fel: mit jelent a dolgok “kijelentése”? van-e a kijelentésnek õsformája? ha van, mirõl ismerhetõ fel? s ez az õsforma vajon egybeesik Nádas szintaxisával és retorikájával?),[68. Ahhoz képest, hogy a “dolgok kijelentéséről”, a mágikusan létesítő Szóról, ha tetszik, az “ősformáról” tett eme önértelmező írói kijelentés, amelynek nyilvánvalóan vallási felhangja van, (számomra például mindjárt a keresztény teológiában “közzétételt”, “igehirdetést” jelentő, de “kijelentésként” is fordított “kérügmához”, az Ige önkijelentéséhez kapcsolódik), ahhoz képest, hogy egy ilyen kijelentés csak annyiban ítélhető meg racionálisan, amennyire az abszurditásban megalapozott hitben bármilyen kijelentés, és még annyiban, hogy Nádas a racionálisan ki nem jelenthető létét itt valóban racionálisan (értsd: nem vallási nyelven, nem a misztikus rajongás vagy a tételes teológia nyelvén) jelenti ki, szóval ahhoz képest e kijelentésnek a racionális és racionalizáló kérdések kínpadjára vonása kissé talán méltánytalan… SZÁ] e regény nyelviségében erõsen visszaüt: ahogy olvasom, alighanem ennek az öntudatos törekvésnek következménye az, hogy a regény mondatai, ornamentika ide vagy oda,[69. Ornamentika?! Ohó, ohó! Hát te is fiam, Brutus! SZÁ] nagyon sokszor az elidegenítésig túláltalánosítottak, s megrendítõen[70. Na de megrendítően!! SZÁ] hidegek és egyhangúak. Tekintélyérvként pedig idézzük fel végül, hogy amit Balassa fogalmazott meg monográfiájában az esszék nyelvhasználatáról, az erre a regényre mint regényre is tökéletesen ráillik: “Csöndes ünnepélyessége, idõnként feszített … pátosza azonban inkább szertartásos kimértséggé válik, merev (paradox módon) puritán pompává, a lassú alaptempó termékeny erénye idõnként az analízis túlbonyolításává alakul, a hûvös távolságtartás és ellenálló képesség a dialektikus beszéd végtelenítésévé – útvesztõvé, miközben erõs állításai egy apodiktikus retorika eredményei.”[71. Ehhez lásd a 11. szám alatti széljegyzetemet. BE]
FolytatásÁllam és formalizmus
„A szobrászok – mondta Merkurov szobrászművész az építészek kongresszusán – megbíztak, hogy adjam át önöknek: tegnap agyoncsaptuk az utolsó formalistákat is (nevetés, taps). Személy szerint én egymagam nyolcat csaptam agyon (viharos taps).” (1936. február 13.) [1. Idézi: Vlagyimir Papernij: Kultura „Dva”. Ardis, Ann Arbor, 1985. 138. l. (CGALI, 674, 2, 32, 44. l.) ]
FolytatásPortugál napló
Valójában az életem tragédiája egyetlen képletbe foglalható: pogány vagyok, az az igazi, tökéletes pogány, aki igyekszik felvenni a kereszténységet. Számomra a kozmikus ritmusok, a szimbólumok, a jelek, a mágia és az erotika erõteljesebben és közvetlenebbül léteznek, mint a megváltás problematikája. Én mégis az erõim legjavát ennek a problémának szenteltem, anélkül hogy akár csak egyetlen lépést is elõre jutottam volna.
Folytatás