A „harmadik út” és az antiszemitizmus

A harmincas évek végén a hivatalos nacionalizmus erõsen törekedett az etnonacionalista radikalizmus integrációjára, részben a nemzetiszocializmussal való fokozódó versengése miatt, részben az „országgyarapításra” való felkészülés jegyében, amely megkövetelte a társadalmi kohézió szilárdítását. Bizonyos esetekben mindez együtt járt a népiek témáinak és nyelvezetének részleges beemelésével is, néha alaposan kiforgatva az eredeti szándékot (mint például az „õstehetség”-kultusz esetében), idõnként azonban valóban szimbolikus és intézményes pozíciókba emelve a mozgalom képviselõit, akik közül többeket nem sokkal azelõtt még államellenes izgatással vádoltak.

   Folytatás

A forradalom rítusai

A Punalua-kórusjátékok nem teljesítik a kollektivitás követelményét sem, legalábbis a pártfegyelem szigorában felfogott kollektivitás követelményének nem felelnek meg. Az ízig-vérig kol­lektivista Simon Jolánnak (vö.: Vas, 1983, I/210–211.) még azért is magyarázkodnia és szabadkoznia kellett, hogy megindokolja, miért van szükség egyáltalán kórusvezetőre a szavalókórusban. (Simon, 1929, 216–217.) A Munka-szavalókórusnak pedig rendszeresen felrótták, hogy sok Kassák-művet adott elő, (Ascher, 1964, 131.) pedig a Mesteremberek, a Májusi kórus, az Egy nap életünkből stb., vagyis a Munka-kórus Kassák-darabjai sokmindennel vádolhatóak, csak épp alanyisággal nem. Politikailag kicsit is fegyelmezett munkáskórus bizony nem tűzött olyan darabot a műsorára, amelyik szerzői kultuszt űzött. Márpedig „Punaluát” vagy a „Bátyát” nagyon is könnyen lehetett azonosítani Palasovszkyval, akitől még az is kitellett, hogy más versében „Ödön­ké”-ről szóljon (Palasovszky, 1926, 45–48.), és aki a Punalua-kötetet önkifejezésnek, önkeresésnek szánja: „Vár a másik, a láthatatlan Pala­sovsky”. Palasovszky kórusjátékai személyesek és szerző-függőek voltak, szövegük pedig elválaszthatatlan volt a hozzájuk tartozó színpadi koncepciótól, azaz aligha lehetett volna előadni ezeket egy másik, körön kívüli rendezővel.

   Folytatás
© Fortepan, iMRe

Ajrópa

Európa oroszok nélkül? Hát a Balkán? Megremeg az elsdorfi kéz a szavazóláda fölött. Európa amerikaiak nélkül? A remegés ideges rángatózásba csap át. Nem mintha az ő esetükben is a szolidaritás kínja gyötörne. Épp ellenkezőleg, a merő önzés beszél belőlem. Ám nem a geostratégai, hisz korántsem az amerikai csapatok kivonását gyászolom előre, mint ahogy Oroszország távoltartása Európától sem azért nyugtalanít, mert ezzel felbőszítjük a mesebeli medvét. Önzésem földhözragadtan kulturális. Nem rajongok ugyanis azért, hogy holmi francia kultuszminiszterek írják elő nekem, állítólag Európa nevében, hány százaléknyi Hollywood nem árt még a lelkemnek, ha fittyet hányva utasításaikra mégis a tévénézés bűnébe esnék. Leginkább azonban attól féldegélek, hogy a készülő Európa-erőd Amerika ürügyén éppenséggel Európát tartja majd távol tőlem, azt az Európát, melyet még boldogult úrfikoromban álmodtam magamnak. Dehogy volt az amerikai álom! Köztársaság, alkotmányos hazafiság, szabad magánkezdeményezés, civilitás és privátság (hát jó, legyen privacy), karcsú állam, a törvény uralma, stb. – van-e a felsorolt fogalmak közül akár egy is, mely ne az Athéntől Edinburghig terjedő zónából hajózott volna át valamikor a tengerentúlra. S most onnan néz vissza csodálkozva, mi történt szegény otthoniakkal. Mi ez a kényszeres és arrogáns kultúrfölény-képzet, kicsinyes nemzeti vetélkedés, keresztény kizárólagosság, szociális demagógia, ellenőrizetlen hatalom?

   Folytatás

Hol volt, hol nem volt…

Heller Ágnes írása “A nemek közötti kapcsolatok jövõjérõl” címet viseli (Kortárs, 1970. február, 301. o.). A cikk annak a sajátos ethosznak a tartalmát igyekszik felvázolni, mely a polgári társadalom nemi erkölcsét követi. A nyugati “szexuális forradalom” ideológiáját elemezve azokat a tartalmakat keresi, melyek “a szexuális forradalomban az elidegenedés felszámolásának egyik útját látják”. A polgári házasságban az elidegenedés egyik legfontosabb megjelenési formája a bírás. Harcot kell tehát hirdetni az örömhöz való egyenlõ jogért és a féltékenység leküzdéséért. A szerelem nem független a társadalmi viszonyoktól, emiatt a szexuális forradalom vagy a huszadik század szerelemkultusza egyaránt kiüresedhet, tartalmatlanná válhat. A tömegkommunikációs eszközök manipulálhatják. Mégis a szerelem, a szex mindig kifejez valamit az emberi szubsztanciából. A jövõben a szerelemnek, a szexnek ezt a tulajdonságát kell kiteljesíteni. A kérdés azért is idõszerû, mert a monogám házasság felbomlóban van. A felbomlás konfliktusokkal jár ugyan, de a jövõt is megalapozhatja, mert csökkenti a tulajdon- és pénzviszonyok szerepét a nemi kapcsolatokban. A monogám család felbomlásának konfliktusai nem hozzák el automatikusan a sikeres és megfelelõ új életformát. A helyzet önmagában puszta lehetõség, s a társadalom humanizálásán múlik, hogy mennyire tudjuk humanizálni nemi kapcsolatainkat.

   Folytatás

A periféria elõnyei egy tudós regényíró számára

Ebbõl – az univerzalitásigénnyel öszszefonódott – birodalmi modellbõl fakadt a késõbbiekben az, hogy a katolikus egyház nem kötõdött egy országhoz, etnikumhoz, kultúrához sem, ugyanakkor mindegyikkel kész volt szövetkezni a hatalomgyakorlás érdekében. E vonatkozásban mindig problematikus maradt az, hogy a jézusi – túlvilágra figyelõ – kezdetek és a konstantini fordulat után a hatalommal való szoros összefonódás, s ebbõl következõen az evilágiság túlnyomóvá válása kettõs meghatározottsága soha nem szembesült igazán, s ez magyarázza a kereszténységen belüli “ellenáramlatok” (clunyi és ferences mozgalom, reformáció, stb) idõnkint jelentkezõ “fundamentalizmusát”, tehát arecursus ad initium kisérleteit. A sikerrõl szólva említenünk kell még egy érdekes vallástörténeti jelenséget, amit úgy fogalmazhatnánk meg, hogy mekkora a különbözõ vallások “másság-affinitása”? Ha ilyen szempontból vesszük szemügyre az axiális kor néhány nagy vallását, akkor azt látjuk, hogy a judaizmus viszonya a mássághoz a kánaánita korszak utáni fázisaiban (tehát a próféták idején, majd a babiloni fogság utáni – a zsinagóga rabbinikus judaizmusába torkolló – fázisában) aligha írható le nyitottnak vagy befogadónak. Paradox, de érthetõ módon, minél több zsidó élt nem-zsidó környezetben, annál inkább merevedett a törvény szigora, amely a kiválasztott népet igyekezett megóvni a másokkal való érintkezés rituális tisztátalanságától (vagyis a zsidóság esetében sajátos ellentét állt fenn a nyelvi, gazdasági és kulturális nyitottság és a szigorú rituális elzárkózás között – ám ez biztosította az etnikai vallásként jelentkezõ monoteizmus népmegtartó szerepét kétezer-ötszáz éven keresztül). Az axiális kort lezáró világvallások, a kereszténység, a manicheizmus és az iszlám esetében, a judaizmussal szemben, igen nagy volt a másság- affinitás, ami nagymértékben következett abból, hogy esetükben az univerzalizmus igény nem kötõdött etnikumhoz és lokalitáshoz, továbbá mindhármukban a missziós igény egyenesen megkövetelte a mássággal való állandó számvetést. Ez különösen állt a manicheizmusra és az iszlámra. Mindkettõ készséggel elismerte a korábbi prófétákat, s azoknak a magukéval lényegében azonos igehirdetését. Mání és Mohamed a maguk teljesen eredeti vallásrendszere tökéletesítése végett könnyedén – mert tanításuk lényegén ez nem változtatott – vettek át máshonnan új eszméket. Ebben a vonatkozásban a két nagy vallásalapító valóban kongeniálisnak tekinthetõ. Léteznek nagy rendszerek, amelyek (természetesen bizonyos határokon belül) úgy alkalmazkodnak a változó körülményekhez, hogy közben nem veszítik el lényegi koherenciájukat. A jelentõs filozófiai és tudományos rendszerek, úgy tetszik, képtelenek erre. A nagy vallási rendszerek közül csupán néhány képes arra, hogy nem jelentéktelen változások dacára megõrizze eredeti tanításaik kristályos magját. A manicheizmus és az iszlám ilyen vallási rendszereknek tekinthetõk. Mindkét vallás továbbá összehasonlítható egymással olyan szempontból is, hogy hasonló nagyszabású igénnyel léptek a történelem színpadára: hitük és igényük szerint magukban foglalták az összes korábbi vallást, s azok betetõzéseként és megkoronázásaképpen fordulnak missziójukkal az egész emberiséghez. Univerzális és oikumenikus céljaik érdekében rendkívül rugalmas szelektivitási képességgel rendelkeztek. Egy amerikai iszlámkutató, C. Glassé a manicheizmus – Zarathustrát, Buddhát és Jézust egyképpen felhasználó – “mindenevõ” jellegét kicsit profanizálva így jellemezte: “e megközelítés végletes kifinomultsága és pragmatizmusa a modern business teóriákkal hasonlítható össze: a csomagolás, a szervezés és a pozicionálás révén Mání képes volt arra, hogy közvetlen “piaci” pozícióra tegyen szert ott, ahol intézményesült vallások keményen és sokáig munkálkodtak”. A kereszténység közismerten jelentõs változásokon ment keresztül a mássághoz való viszonyában. Elsõ fázisában (nagyjából a második század végéig) hallatlan sokféle hatás mutatható ki a különbözõ keresztény gyülekezetekben, amelyekben fölismerhetõk a népies cinizmus, sztoicizmus és platonizmus nyomai is (egyáltalában a Római Birodalom keleti tartományaiban erõsebbek a filozófiai hatások, a nyugati felén a jogi gondolkodás nyomja rá a bélyegét erõteljesebben). A kialakuló kanonizáció, az egyházatyák tevékenysége, majd a krisztológiai viták után a kialakuló keresztény egyház mind ellenségesebb lesz a másság iránt, s a dogmatikai szigor elõször szektákká, majd elpusztítandó eretnekekké stigmatizálja a “máskéntgondolkodókat”. Ez különös kegyetlenséggel és következetességgel nyilvánul meg a kereszténységen belül fellépõ “ellenáramlatokkal” szemben (némiképpen elõrevetítve a kommunista mozgalom gyakorlatát), de értelemszerûen alakult ki a más vallásokkal szemben, amelyek e megközelítésben eleve tévelygésre vannak ítélve. A kereszténységen belül lezajló alapvetõ változás a mássággal szemben nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a páli fordulat után kialakuló keresztény egyház a jézusi profetikus vallást szakramentális vagyis szentségközpontú vallássá változtatta, s míg az elõbbiben alapvetõ szerepet játszott a hit, s az etikai jellegû tan, amely természeténél fogva fogékony a hasonlóra és nem tesz különbséget a hívõk között, addig a szakramentális vallás középpontjában a szertartás, a kultusz és a rítus áll, amely szükségessé teszi a specializált “szakemberek”, a papság megjelenését; a kultusz ritualizált mûködtetése a tanok iránt vagy közömbösséget vagy ellenséges magatartást ír elõ, hiszen azt sokféleképpen lehet értelmezni, s ezt a megmerevedett egyházi rend igyekszik kizárni (gondoljunk a niceai zsinat utáni krisztológiai viták jellegére!).

   Folytatás

Tandorizzás I–II.

Apa, mondd. Apa. Tenyered kérgese az elsõ, mi eszembe jut rólad, megtermett jelenvalóságod hûvös borzongása a második, és a harmadikra már nem emlékszem kristálytisztán. Hogy is búcsúztam, mi szókkal tõled utoljára, magamban ekképp merengõn: Apám, titkolni képes lennék elõtted, de letagadni nem, hogy középszerûségem pályaudvaráról mindig is indultak járatok a távolba, de én magam soha nem utaztam be rajtuk közérzetem útvesztõit, mert minden erõmet felemésztette annak felelõssége, hogy legalább pontosan érezzek irántad. Érted, apám? Sohasem emésztettem magam meghiúsult utazásokról szõtt dédelgetett álmaim fülledt nosztalgiáival, mert még csak menni sem akartam soha sehová, hiszen még annyit sem tudtam akarni, hogy lelkesedésem tõzsdéjén akár csak árfolyamokra is saccoljak. Az egyhelyben toporgástól is lehet izomláza az embernek, minek romantizáljak hát olyan balga intézményeket, melyek csak a strapabírásom tesztelik? Ó, bárcsak tudnád, mennyire szeretem ösztönösséged durva egyoldalúságának ezt a kiérlelt kegyetlenségét, amivel fel mered bennem éleszteni a közlésvágy tettetett bõbeszédûségén túli halott érzékenységem megunt kultuszát néhány közvetlen szavad baráti melegével. Ilyenkor arra gondolok mindig: ez ímhol az apám, és én a vére, férges ondója aszott gyümölcse, gyakran messzi, távol, és most az egyszer újra, füled albérletében. (És hányszor, de hányszor elképzeltem rutinos-bölcs válaszod, nekem felpostázva: Anyád úgy sem értette volna, nõvéreidrõl már nem is szólva, te viszont figyelj rám, fiam. A buddhisták szerint az élet tanulópénz. Te fizess, egyetlen fiam, hallod, fizess mindig a legnagyobb címlettel, fizess mindig az életeddel. Napjaid jobbágyaként ne csak unalmad napszámát kérd ki, hanem zsarold ki magadnak lehetõségeid költségvetésébõl terméketlen fantáziád kamatait is, amit az életedrõl szõtt álmaidtól hiteleztél. Most menj, és nekem se nõj nagyra, baromagyú vérnõszõ, kivé cseperedtél, édes kisfiam.)

   Folytatás