Kovács János Mátyás – Irány homály
Azért nem az egész, mert egy ideig két fontos körülmény is megakadályozott bennünket abban, hogy szabadelvűekké váljunk. Paradox módon ugyanaz a kettő, mely később előmozdította ezt a metamorfózist. A „marxizmus reneszánszára”, mely akkoriban tetőzött Magyarországon, és az új gazdasági mechanizmus bevezetésére gondolok, no meg e kettő kényes viszonyára. (Inenntől megint inkább személyes a történet, ezért jobb, ha egyes szám első személyben folytatom). A Lukács-iskolával, még inkább a Lukács-óvodával már akkor volt némi kapcsolatom, amikor még alig tudtam valamit az iskola atyjáról. Amint ugyanis elkezdtem a Közgázt, rögtön beiratkoztam vendéghallgatónak az ELTE filozófia szakára is, ahol – a szabadság ottani kis köreiben – egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a humanista Marx imázsa már nem nyűgöz le különösebben, és kezdem levetkőzni a nagy „kritikai kritikus” harciasan antikapitalista beszédmódját is. Volt Kör-vezetőmet majmolva én is visszamentem a Rákócziba marxista szemináriumot tartani, ám reneszánsz ide vagy oda, diákjaimat legfeljebb súlyos kételyeimmel tudtam traktálni. Emlékszem, Lukács híres/hírhedt diktumát, mely szerint még a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál, egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Azt a kijelentését pedig, hogy a kultúra nem lehet áru a szocializmusban, a kezdő közgazdász gőgjével utasítottam el. Nem tagadom, a mester és legtöbb tanítványának állandó mindent-jobban-tudása is feszélyezett. E Besserwisserei biztosan kevésbé zavart volna, ha egyik filozófus csoporttársam, Hont István, majdani cambridge-i eszmetörténész, nem ismertet meg Karl Popper Open Society and Its Enemies című műve néhány alapgondolatával. Igaz, az sem ártott, ez már ’69-ben történt, hogy az óvoda egyik jelese, Kis János négyszemközt alaposan lehordta diákköri dolgozatomat a marxi elnyomorodás-elméletről. Hellerágnes-epigonnak nevezett (sajnos joggal), aki a posszibilizmus bűnébe esve egy mondatban hatszor áradozik a „társadalmi praxis” mindenható voltáról, ahelyett, hogy e praxis valós gazdasági korlátait is megvizsgálná. Közgazdászi magamra-ébredésem szempontjából azonban még ennél is fontosabb volt, hogy Kis megjegyzéseiben már felsejlett a későbbi Überhaupt3 néhány lényeges gondolata a marxi ökonómia zavarairól, illetve arról, hogy e zavarok megingathatják a kommunizmus-víziót, ergo a kapitalizmus-kritikát is. Ekkor kezdtem becsülni a churchilli mondást a demokráciáról (miszerint az lenne a lehető legrosszabb politikai berendezkedés, kivéve az összes többit), a piacra és a magántulajdonra is vonatkoztatva azt. ’68-ban tehát sikerült eltávolodnom valamitől, de nem érkeztem meg sehová. Ahhoz már az Überhauptra magára, s azon keresztül az „osztrák iskola”, mindenekelőtt Friedrich Hayek munkásságának akár csak vázlatos megismerésére volt szükségem. És ha már ott tartottam, akkor – ha lúd, legyen kövér – nagy merészen át is ugrottam az óvoda tagjait. Míg ők hosszú éveken át latolgatták még egyfajta kelet-európai marxizmus esélyét, az én fejemben örökre megtört Marx varázsa. Onnantól fogva nem tekintettem kötelezőnek, hogy komolyan megfontoljam bármely kollektivista program (bázisdemokrácia, munkás-önigazgatás, dolgozói részvények stb.) akár kritikus elfogadását. Kizárólag egy tágan értelmezett liberális eszmekörön belül éreztem magam megérinthetőnek egalitárius vagy kommunitárius eszmék által.
FolytatásA szabadság kalandja
HE: Elfogult vagyok, a legjobbakat. Én jelentéktelen figura voltam, későn indultam be. A társaim sokkal többet tudtak, röpködtek a filozófia, irodalom, történelem nagy elméletei. Németh G. Béla, Domokos Matyi, Lator Laci, akik érintetlenek maradtak ettől, sőt, még egy marxista is, aki beállt a szocialista frakcióba, de még ő is egy szabadszellem volt, Szász Imre. Talán őt még ismeritek. Íróként indult.
FolytatásA felvilágosodás határai és határtalansága
Holott már több mint harminc éve annak, hogy Szauder József, ama nagy programtanulmányában, mely máig meghatározza a korszak kutatásának stratégiáját (A XVIII. századi magyar irodalom és felvilágosodás kutatásának feladatai (1968) In Szauder József: Az estve és Az álom. Felvilágosodás és klasszicizmus. Szépirodalmi, 1970.) felhívta a figyelmet – sajnos, e téren hatástalanul – arra a nagy eszmetörténeti átértékelésre, mely a felvilágosodás kategóriájának dialektikáját érte: Adorno és Horkheimer könyve, A felvilágosodás dialektikája, mely már több, mint fél évszázada játszik meghatározó szerepet a filozófiatörténetben, elutasítván azt az obligát, lapos (bár manapság megint nem egy helyen erőteljesen hallható) romantikus nézetet, miszerint az európai szellem romlása akkor kezdődött volna, mikor a felvilágosodás aláaknázta a jól megalapozott fundamentalista világnézetek mindegyikét, radikálisan mutatott rá arra az összefüggésrendszerre, hogy a 17–18. századi felvilágosodás, ugyanúgy, mint minden más nagy szellemi mozgalom, kifejlése során, midőn a világ racionalizálására tör, egyszerre hoz rendkívül sok értéket és pozitivitást, s teremt lehetőséget a világnak úgymond felszabadítására, ugyanakkor ugyanazon mozzanatokkal, egyszerre teremt olyan viszonyrendszert is, mind társadalmilag, mind szellemileg, melyben épp a racionalitás és szabadságelvű kifejlés válik lehetetlenné s önmaga ellenpontjává, s a világnak és egyénnek nagy felszabadító ígérete egyben magában hordozza a totálisan megszervezett társadalomnak és a szélsőséges egyéni és társadalmi elnyomásnak a fenyegetését is; e teória szerint, amit a felvilágosodás megígért, legalább annyira teljesítette, mint amennyire visszavette (és megfordítva).
FolytatásNormalitás és normativitás – Anna Jampolszkaja és Mihail Jampolszkij beszélgetése*
*A beszélgetés Normalnoje i normatyivnoje címen a moszkvai Otyecsesztvennije Zapiszki folyóirat 2014. 2 (59) számában jelent meg. Beszélgetőtársak: Jampolszkaja Anna Vlagyimirovna (1970) filozófus, fenomenológus, a moszkvai RGGU filozófiai fakultásának tudományos munkatársa. Az Emmanuel Levinas: filozófia és életrajt (2011) című monográfia szerzője. Jampolszkij Mihail Beniaminovics (1949) irodalomtörténész, kultúrtörténész, a New York University professzora, 13 monográfia és több mint 400 tanulmány szerzője.
FolytatásA medreszék belülről
1 Az Indus völgyében tartottam a Pakisztán Északnyugati Határtartományában fekvõ Akora Csatak felé, nem sokkal azelõtt, hogy a londoni metróban 2005. július 7-én négy muszlim merénylõ – köztük három pakisztáni származású – felrobbantotta magát. A teherautók dübörgésétõl hangos iszlámábádi országút mellett várt rám a Hákánia, a legradikálisabb medreszék egyike. [A medresze – más írásmóddal madrasza – iszlám vallási iskolát jelent – a ford.]
Folytatás