Bojtár Endre – Pogány bűnök – keresztény kegyelem

A nyugat-európai és a kelet-európai megkeresztelkedés alapvető különbsége azonban történelmi tény, amely sokáig – talán mindmáig – érezteti hatását. Avval az 1–3. században általános alapelvvel, hogy csak meggyőzött embereket szabad megkeresztelni, Kelet-Európában már keveset törődtek. Itt csak az uralkodó részesült egyéni felkészítésben, azután ő keresztelte meg népét tömegesen. Így csinálta ezt Vlagyimir kijevi fejedelem, aki egyik nap megsemmisítette a pogány isten, Perun hatalmas szobrát, s másnap a Dnyeperbe hajtatta keresztvíz alá népét, s így csinálta 1387-ben Jagelló király a litvánokkal, egy-egy nagyobb csoportnak ugyanazt a nevet adván a keresztségben. A kereszténység felvételének ez a módja önmagában ellentmondásos, hisz a kereszténység – mint az egyéni megváltás tana – a bűnök rabságából a szabadság birodalmába való egyéni belépést ígérte. [13. Ezt talán a legtömörebben Luther Márton híres szavai fogalmazzák meg az 1520-as Értekezés a keresztyén ember szabadságáról című művében: „Mindenkinek a másik számára mintegy Krisztussá kell lennie, hogy egymás Krisztusává legyünk, és mindenkiért magává Krisztussá, vagyis igazi keresztyényekké.” (Luther 1983:61.) ] Vonzereje is ebben rejlett: e bűnöktől mentes szabadságban egyénileg, személy szerint nyilvánított egyenlőnek minden embert, amint ezt a Német Lovagrend és a porosz lázadók között kötött 1249-es chrystburgi békeszerződés szavai (teológiai-filozófiai érvek egy békeszerződésben!) tanúsítják:

   Folytatás

“Come to me, my melancholy baby!”

FA: Igen, benne van ez is. A buddhizmus a legelfogadóbb filozófia. Nem vallás, hanem életmód, ahol nem kell alkalmazkodni egy ideálhoz. Szerintem minél kevesebb ideál van, annál jobban tudjuk szeretni azokat, akik mások, furcsák, mert nem olyanok, mint mi. Sok olyan ábrázolás van, ahol a kis Buddha egy lótuszon ül, a lótusz tartja õt. Mi tulajdonképpen ezt az egyet ígérjük azoknak, akik a Lótusz Házba költöznek, hogy igyekszünk õket nem elejteni.

   Folytatás

Giorgio Agambenrõl

Giorgio Agamben olasz filozófus nem szeretné, ha ujjlenyomatot vennének tõle, és hogy erre ne kerülhessen sor, a gonosz birodalmának más európai bírálóitól eltérõen arra is kész volt, hogy lemondja tudományos célú amerikai látogatását. “Állampolgár és állam új, ťnormálisŤ biopolitikai viszonya” az, amirõl itt szó van, magyarázza. Az ujjlenyomat vétele olyasmit von az állami ellenõrzési rendszer körébe, ami “az alanyiságnak leginkább sajátja, ami kommunikáció útján nem közvetíthetõ… a test biológiai létét”. És jóllehet nem könnyû belátni, mitõl lenne az ujjlenyomat – szemben az útlevélfotón lévõ szörnyûséges Képmással – bárki alanyiságának alkotóeleme, maga a tény, hogy Agamben nem hajlandó megosztani ezt az információt az amerikai állammal, mindenképpen jelentõségteljes ellenállásának számít.

   Folytatás

Vezérdemokrácia vagy cezarizmus?

A vezérdemokrácia mint anti-liberális (illiberális) politikafilozófiai elképzelés a rendszer gründolásának időszakában fogalmazódott meg, de amikor a rendszer megvalósult, a doktrina igazolódott, az elmélet győzött, akkor a vezérdemokrácia heurisztikusnak is mondható fogalmát kidolgozó politikatudomány képviselői egyszeriben elhallgattak. Nemhogy könyv, tanulmánykötet, de egyetlen elméleti írás sem született tollukból, amelyben az általuk eszményített, és immár hat éve sikeresen működő „anti-liberális” magyar demokrácia-modellt a vezérdemokrácia fogalmával kísérelték volna meg leírni. Jellemző, hogy a „létező vezérdemokrácia” rendszerként való leírására a vezérdemokrácia weberi fogalmát nem a politikatudomány művelői, hanem olyan outsiderek használják ma – megjegyzem, meglehetősen termékenyen – mint az alkotmányjogász Sárközy Tamás.10

   Folytatás

Hol volt, hol nem volt…

Sem szervezeti szempontból, sem képviselõinek száma szempontjából nem vetekedhet a Studium Generaléval Lukács György, illetve köre ideológiai befolyása. Talán közegként határozható meg, s ’68 kontextusában jelentõsnek tûnik. A hatás azoknak a hallgatóknak, vagy akkor nemrég végzett hallgatóknak köszönhetõ, akik Lukács György körül csoportosultak. Lukács 1968-ban támogatta az új gazdasági mechanizmus bevezetését. Annak a reményének adott hangot, hogy a mechanizmus támogatásába széles néptömegek vonhatók be, ami valamiféle valós demokratikus bázist hoz létre, a demokratizálódás irányába mutat. A “Lukács-óvoda” tagjai kevesen voltak, fõleg filozófia szakon, de elvétve más szakokon is. A Lukács fémjelezte közösség mégis nagy hatással volt a bölcsészkari szellemi életre, ami nemcsak a tanítványokon keresztül érvényesült – Lukács- tanítványok kezdtek, elõször csak mozgalmi rendezvényeken, majd rendes egyetemi órák keretei között elõadni a bölcsészkaron és más egyetemeken is –, hanem azon a Nyugaton ’68-ban elinduló Lukács-újrafelfedezésen is, amely nyilvánvalóan beszivárgott a bölcsészkarra. A német diákmozgalmak marxista, mozgalmi törekvései megalapozásában Lukács mûveinek jelentõs szerepük volt. Lukács György így hiába volt Magyarországon – elõzõleg hosszú ideig – tudatosan elszigetelve a hatalomtól és a közélettõl, itt is elindult újrafelfedezése.

   Folytatás

A szegénység arcai Tarr Béla filmjeiben

Az életmű második felében a színészvezetés metódusa is jelentősen megváltozik. Míg a korai Tarr-filmekben nagyon fontos az amatőr színészek spontán és szándékolt gesztusainak a tetten érése – hiszen ezek az arc-rezdülések közvetítik a „tipikus események” személyes drámáját –, addig a Kárhozattól kezdődően egyre redukáltabb, egyre visszafogottabb eszközökkel élnek a színészek. E folyamat betetőzéseként értelmezhető A londoni férfi protagonistájának, Maloinnak és A torinói ló két főszereplőjének minimalista, szinte minden emberi kifejezést nélkülöző lecsupaszított ábrázolásmódja. A személyes sajátságaiktól megfosztott karakterek – melyek nagyban hasonlítanak Robert Bresson filmalakjaihoz – óhatatlanul is típusokká válnak, az általános emberi, egzisztenciális kiszolgáltatottság univerzális típusaivá. A karakterek átalakulásával egy időben a dialógusok szerkezete is megváltozik, és a spontánnak, keresetlennek, s egyben valószerűnek tűnő diskurzusok helyét a kimódolt, nem ritkán filozófiai monológokat is tartalmazó párbeszédek veszik át. Ezek a beszélgetések pedig nem ritkán úgy szerveződnek, hogy amíg az egyik szereplő az élet értelméről, vagy inkább értelmetlenségéről és a világ feltartóztathatatlan pusztulásáról értekezik hosszan és meglehetősen szofisztikáltan, addig a másik karakter felettébb unottan, kifejezéstelen arccal, némán hallgatja őt. Ez a típusú, áldialogikus ellenpontozás persze, mely az érdektelenség emberi gesztusaival válaszol a hosszas okfejtésekre, a mondottak komolyságát is képes időnként aláásni, relativizálni. A Kárhozat, a Sátántangó vagy éppen aWerckmeister harmóniák című alkotásokban számtalan ilymódon felépített dialógust figyelhetünk meg, jóllehet még a verbalitás szempontjából minimálisra redukált A torinói ló című alkotás sem mellőzi e szerkesztésmódot. Gondoljunk csak a pálinkáért érkező furcsa szomszéd hosszú, alig követhető eszmefuttatására a jó és a rossz harcáról és a világ elkerülhetetlen széthullásról. A Kárhozat című filmben pedig még az is előfordul, hogy a ruhatáros nő a szakadó esőben ernyőt tartva a feje fölé Karrerhez lép, és bibliai idézeteket mond el neki fejből. A főhős ezt némán hallgatja, majd szó nélkül távozik. Nyilván ezeket a dialógusokat nem a realitás, hanem sokkal inkább a filozófiai, lételméleti általánosítás szintjén érdemes értelmezni.

   Folytatás