A nacionalistától a legionárius hitvallásig

A Dealu-kolostorbeli iskola pedagógiája és a Légióban meghonosodott gyakorlat közötti szembetűnő hasonlóság megkérdőjelezi azt az „eredetiséget”, amelyet a tudományos szakirodalomban általában a Légiónak tulajdonítanak – legalábbis, ami a Légió elnevezését és központi kultuszát, belső szervezettségét, továbbá ami a karakterépítés nevelési pedagógiáját, elitizmusát és a nemzetre vonatkozó isteni küldetésérzetét illeti. A katonai líceum konzervatív doktrínájából kölcsönzött elemek – tágabb értelemben a romantikus nacionalizmus hagyományából átvett jegyek – ugyanakkor nem fedhetik el azt a tényt, hogy Codreanu és más legionárius vezetők új, radikális jellegű ideológiai elemeket is bevezettek, a Légiót fasiszta jelleggel ruházva fel. Romániában, akárcsak másutt Európában, a fasiszta ideológia fő alkotóelemeit már a háború előtti időszakban kidolgozták, de a nagy háború volt az, ami tömeges elterjedésük strukturális társadalmi és politikai feltételeit kikristályosította és megteremtette az aktivizmus és szervezés újszerű formáiban.

   Folytatás

Milyen nyelven beszélünk a válságról?

Tegnap az öreg katonákkal találkoztam. Hallhatták valahonnan, hogy egy szlovák–magyar értelmiségi megbeszélésen elleneztem a „kárpátmedencézést”, vagyis azt, hogy jó konzervatívjaink minden nemzetjobbítást a Kárpát-medence térségében – mint tőlünk elorzott, s visszaszerzendő térben – képzelnek el. Ki is oktattak, hogy márpedig a Kárpát-medence létező földrajzi fogalom. Mi a bajom ezzel? A kárpátmedencézés a baloldali kesergőinkből sem hiányzik, ahogy a problémamegoldás etnizálása, a méretes rasszizmus sem. A szocialista vidéki polgármesterek némelyikéből csak úgy dől a panasz, a szegénység problémáinak a „cigány-kérdéssel”, „cigánybűnözéssel” való elfedése. – Mi is így a baj? Hát az, hogy a zsidók elviszik a hasznot, az ingyenélő cigányok meg ellopják a maradékot. Így szól a nóta a Kárpát-medencében. – Mondhatni ezt úgy is, hogy az utóbbi hónapokban nálunk a válságról való beszéd a rasszizmus nyelvén is folyik.

   Folytatás

De nem az én Amerikám nélkül!

De tényleg van ilyen szakadék? A brit miniszterelnök, Tony Blair tavaly júliusban az amerikai kongresszus előtt tartott beszédében azt jövendölte, hogy a Keletről érkező új tagok megváltoztatják majd Európát. A diktatúra hegei rajtuk még frissek, a szabadsághoz való viszonyukat még a szenvedélyesség és nem a megszokás kényelmes meghittsége hatja át. Amerikai neokonzervatív kommentátorok az Irakkal kapcsolatos kelet-európai álláspontnak ezt az értékdimenzióját még hangsúlyosabban méltatták: szerintük a szabadság iránti közös elkötelezettség és az USA iránti hála (e Párizsban már kihűlt, Lengyelországban azonban igencsak eleven érzés) vezették az egykori kommunista államokat az amerikaiakéval egyező álláspontra.

   Folytatás

Két középkelet-európai mentalitás az államiság szempontjából

Lengyelország gyõztes lett, Magyarország történelmi területének kétharmadát és magyar nemzetiségû lakosságának egyharmadát elvesztette. A revíziós gondolat Magyarországon óhatatlanul végigvonul a két világháború közötti korszakon, és általánosan elfogadott konzervatív szellemi beállítottsághoz vezet. Lengyelország szellemileg szabadabb, noha alapvetõen mindkét ország tekintélyuralmi parlamentarizmust alkalmaz. Az egyszemélyi tekintélyuralom iránti vonzódás mind a lengyel, mind a magyar tudatnak része, a szocialista korszakban is sikerrel építettek rá, és a mai napig eleven. Valós alapja e vonzódásnak a polgári intézmények hatékony, a polgár érdekében végzett mûködésében való folyamatos, minden rendszeren áthúzódó csalódás.

   Folytatás

Nick Elsdorf – Saint Juss

Addig is hadd bizakodjam. Például, mert épp most szerepelt le csúfosan az elnökválasztáson egy, a Szabadságpárt és a főpopulista Neue Kronen Zeitung által kitalált hölgy, bizonyos Barbara Rosenkranz, becenevén: die mutige Mutti, a bátor anyu. Az újnáci miliőben sem ismeretlen, tízgyerekes elnökjelölt merész felütéssel kezdte kampányát, megpendítve az immár majd hét évtizedes antifasiszta konszenzus ősdokumentumának, az ún. „újraelkövetési törvénynek” a visszavonását. Mit mondjak, pár nap múlva nyilvánosan, közjegyző előtt (!) kellett kijelentenie, hogy effajta illetlenség sohasem fordult meg a fejében. A Krone főszerkesztője személyesen zavarta a kamerák elé. A pártfőnök Strache pedig lassan eltáncolt Rosenkranz közeléből. Mellesleg a konzervatív Néppárt eleve nem indított senkit a szocialisták Heinz Fischerje ellen, aki így toronymagas győzelmet aratott egy ásítóan tétnélküli küzdelemben. Nos, úgy határoztam, ezentúl szeretnék én is gyakrabban ásítozni.

   Folytatás