Borbély Szilárd / Nincstelenek – Már elment a Mesijás?

1. Mármint elbeszélésének milyen igazságigényét?(...)[1. Mármint elbeszélésének milyen igazságigényét? Társadalmi igazságigényét? Netán erkölcsi, vallási igazságigényét? Vagy inkább esztétikai igazságigényét, amelytől lényegileg idegen mindenféle retorikai-publicisztikai meggyőzni- vagy győzniakarás? Az elbeszélés ugyanis nem arra formál igényt, hogy szociálisan vagy erkölcsileg igaz valóságként ismertesse el, amit elbeszél, hanem arra, hogy költői értelemben igazként fogadtassa el azt a valóságot, illetve a valóságnak azt a képét, látomását, amit a művészi képzelőerő révén emlékezetéből előhív, és a művészi forma révén egy konkrét egzisztencia – egy kisgyerek – életének valóságaként fölidéz. Ez a valóság azonban nem a magyar roncstársadalom, az agrárium, a kelet-magyarországi nyomor, hanem a nyomorult, kiszolgáltatott, boldog-boldogtalan gyermeki létezés valósága; a színtér – a korabeli falu – egyszerre elátkozott és elvarázsolt hely, a valóság vigasztalan taposómalma és a valóságból megszöktető álmok és fantáziálások világa; a kiszolgáltatottság és a szülői, főleg anyai oltalom és otthonosság világa (egy-egy ritka pillanatban még akár a meghittségé is), amelyben a jelenvaló lét testi-lelki megpróbáltatásai vallási hiedelmekkel és mágikus praktikákkal keverednek a kisfiú tudatában. Szó sincs tehát itt semmiféle dokumentarista vagy szociografikus hitelesség- vagy igazság-igényről. Annál inkább van szóegzisztenciális igazság-igényről, a mindenből kiszakadt, kitaszított, sehova sem tartozó idegen, a másik ember, az egyes ember – húsig-csontig hasító egyedüllétéről, az egész mű szintjén pedig egy Istentől, szellemtől, közösségiségtől, mindenféle értelemtől elhagyott világ (vagy eredendően rossz világ) abszurditásáról. Ehhez csak – József Attilával szólva – „jól jön” a saját életrajzi anyag fikcionalizálása, jól jön a korabeli „Penészleket” idéző kisfalu, a neobarokk társadalom úri feudalizmusa, majd az elvtársi államszocializmus alá szorult, de magától is elég rideg magyar paraszti életvilág sivársága és legszegényebb peremvidékének nyomorúságos tengődése. Magyarán: a nincstelenség, a szegénység, a nyomorgás nem tartalom, hanem forma, az elbeszélő (az önéletrajzi gyermekhős nézőpontjába, gondolkodás- és beszédmódjába mintegy belehelyezkedő szerző) nem formál igényt a szociografikus tudósítás hitelességére (ez egyszerűen kívül helyezkedik el a szerzői intención), őt igazában saját gyermekként való egzisztálása, a benne élő, szó szerint elfeledhetetlen, mert érzékileg lénye alaprétegébe vésődött boldogtalan gyermekkor „érdekli”, pontosabban ezt igyekszik külsővé-szemlélhetővé változtatni, ennek akar külső testet adni a mű szövegtestében, kifejezetten terápiás – megszabadító, gyógyító – célzattal, de ebben a minden modern művészi alkotásban tetten érhető terápia (öngyógyítás) a huszadik századi magyar társadalom terápiájává is válik (nem a szó empirikus vagy klinikai, hanem merőben esztétikai értelmében), hiszen a múltbeli nyomorúság megelevenedő életvilága, mint valami pokoli örökjelen egyszersmind a mai Magyarország nyomorának – végtelen anyagi és szellemi elnyomorodásunknak – szembesítő tükréül is szolgál. Mutatis mutandis ugyanaz mondható el tehát ennek a személyes emlékezetből előhívott és a gyermeki tudat mágikus tükrében megjelenő falusi-paraszti életvilágnak a sivárságáról, amit József Attila így foglalt össze egyik levelében az 1930-as évek közepén: „nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé, s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jól jön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért – sajnos – a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják… azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” SzÁ] 2. A Kádár-rendszer legnagyobb sikere, hogy ezt sokan nem hiszik/hitték volna róla.(...)[2. A Kádár-rendszer legnagyobb sikere, hogy ezt sokan nem hiszik/hitték volna róla. A teljes foglalkoztatottság doktrínája és sajátos, belső munkanélküliséggel lavírozó gyakorlata idején a regénybeli gyerek apját kirúgják az állásából – ez valóban perverznek tűnhet a meglepődők számára. Azóta persze sok minden változott, ma már csak álom a hárommillió koldus országa. BA] 3. De nincs-e ebben valami szükségszerű, egyfajta már-már parodisztikusan bal-posztmodern?(...)[3. De nincs-e ebben valami szükségszerű, egyfajta már-már parodisztikusan bal-posztmodern? A lemondás arról, hogy a (társadalom)tudomány a (társadalmi) valóságot próbálja leírni, egyáltalán a referenciális olvasat lehetőségének mindenre kiterjedő, átfogó kritikája, miközben a (legalábbis moralizáló) társadalomkritika nyomai, különösen irodalmi szövegek örvén, erőteljesek. A jobb-posztmodernt nem fogom most definiálni. Uff. CZA] 4. Nem tudom, mit képzel a világ haladásáról és jólétéről a posztmodern gondolkodás,(...)[4. Nem tudom, mit képzel a világ haladásáról és jólétéről a posztmodern gondolkodás, amelyet bízvást nevezhetünk a globális és helyi világ szociális rögvalóságával fizikailag nem érintkező, ettől a valóságtól irtózó, ezt látni sem akaró-bíró fogyasztói középosztály szociális és politikai gondolattalanságának (vagy gondolatszegénységének) is, de annak, aki a Nincsteleneket olvassa, nem feltétlenül kell ismernie a múltbeli vagy jelenbeli szegénység bugyrait, a kelet-magyarországi roncsfalvak mélyszegénységét vagy a harmadik világ bádogvárosait ahhoz, hogy felkavarja, esztétikailag megrázza ez a mű. Aki meg akarja ismerni a 60-as és 70-es évek falusi életvilágát, az ne regényeket, hanem a korabeli Valóság folyóiratot – ha mást nem, Végh Antal: Penészlek című egykor politikai botrányt kavart szociográfiáját – vagy a Magyarország felfedezése sorozatot olvassa, amelyre a műbírálat szerzője egy – ma már csak a beavatottak által elérthető – alcímben kissé ironikusan utal, mert magából ebből az egzisztencialista létszemléletet „mágikus realizmussal” ötvöző életrajzi családregényéből nem ezt lehet megismerni. A Nincsteleneket éppoly kínos félreértés volna a falusi szegénységről szóló megrázó szociográfiaként, a 30-as éves „népi irodalmának” kései – és persze „urbánus” – mutációjaként olvasni, ahogyan komolytalan lett volna (és ha volt ilyen, akkor komolytalan volt) annak idején, az 1960-as években Fejes Endre Rozsdatemetőjét a magyar proletáriátus, netán lumpenproletáriátus szociográfiájaként, Konrád György Látogatóját gyámügyi szociográfiaként, Kertész Imre Sorstalanságát pedig – horribile dictu – valamiféle dokumentarista lágerregényként olvasni, hogy csak Borbély Szilárd kisregényének három – már csak közös egzisztencialista létszemléletük és sajátos regényműfajuk okán is – távoli-közeli rokonát (a legközelebbi kétségkívül a Sorstalanság) idézzem ide a nem-kívánatos félreolvasás elrettentő példáiként. Egyetlen valóságos tárgy, adottság sem csatlakoztatható közvetlenül a műalkotásban megjelenő világhoz: a művészet mindent átváltoztat, bizonyos értelemben kifejezetten megszabadít a valóságtól, hogy megalkossa a fogalmilag nem megragadható, az erkölcsi jón és rosszon túlmenő igazság képét. Ha ennek a kisregénynek erősen stilizáló, olykor kifejezetten költői – a naturalizmust a mágikus realizmussal ötvöző – előadásmódjában feltáruló „életanyag”, – Goethével szólva: a mű mint „életnyom” – értelmezéséhez az olvasó „kulcsot” akar, akkor felejtse el a „valóságot” és olvassa el József Attila Iszonyat című elbeszélő költeményét, amellyel Borbély Szilárd kisregénye – véleményem szerint, de talán a szerzői intencióval is összhangban – a legmélyebb lelki-szellemi-poétikai, sőt, genetikus rokonságban van, nem beszélve Móricz Árvácskájáról, természetesen. SzÁ]

   Folytatás

Szegény Pöti

öreganyám rendszeresen zsarolt ki több-kevesebb pénzt apámból, legalább ugyanilyen rendszerességgel estek meg vele egyéb szerencsétlenségek is, amelyek állandó, számokkal kifejezhető elégtételt követeltek, főleg tőlünk, hol egy orvos jóindulatát kellett elnyerni fehér borítékba csúsztatott százasokkal, hol valamely aljas tolvaj szabadította meg zsebében lapuló tárcájától – a gyakoriság azonban némi kételyre adott okot –, hol a lábán hajtott keresztül az autóbusz, amitől a munkáját vakbuzgó igyekezettel végző hölgy munkaképtelenné válása következett be, s emiatt – a véleménye szerint – erősen megcsappanó költségvetési hiány szorult pótlásra, hol pedig öregapám garatján csúszott le a fizetés különböző állagú és aromájú italok formájában, mindig történt valami, ahogy most is, a történet történik, például, másik visszatérő epizód, hogy bejelölt lottók százai húzták öreganyám számításait keresztül, csupán azzal, hogy egyiken sem volt kimutatható megfelelés a papíron szereplő és az aktuálisan kihúzott számok között, az is megtörtént, hogy látogatásai során odalépett édesapámhoz, annak fülébe súgva valamit, fogalmam nincs, mi volt az, ilyenkor azonban fia bőszen (és bosszankodva) nyúlt pénztárcájáért; ezen alkalmak egyike után indult fel bennem a bosszú gondolata – amit a hóvégi vajas kenyerek felidézett keserűsége és az öreganyám ajándékainak apámtól való származása is jogosnak szavazott bennem –, jutván arra az elhatározásra, hogy ha közvetlen felmenőim érzelmileg ki is szolgáltatják magukat e banyának – úgy nyolcéves lehettem –, akkor biztosítom magam számára a javadalmak újra való elosztását, és visszaszerzek valamennyit abból a vagyonból, amit évek során nagyanyámnak pergettek le, kiszemelve az édesapámtól legutoljára kapott, nagyanyám irhájában meglapuló papírpénzt; nagyanyámnak a telefon volt mesterhangszere, amely megszólaltatta panaszainak széles skáláját, rezonanciáját kevesen értékelték, amikor fiatalabb volt még inkább tűnt tehetséges komponistának és előadóművésznek a különböző szituációk hangjátékká való adaptációjában, ám mint az olyan primadonnának, akinek egy műsorról soha le nem vett darabot kell évekig játszania, ő is egyre inkább átadta magát az érzések és a technika helyett az emóciók és a színészi játék mímelésének, ami az utánzat utánzataként egy hallgató elismerését sem vívta ki többé, soha együttérzést nem válthatott ki, lehetséges, talán közönsége értette félre beszédprodukciója szituáltságát, s éppen pocsék játéka bírt és rendelkezik ma is felhívó jelleggel, vagyis, nemcsak mi, ő is unja már a kölcsönösséget és közösséget velünk, az egymásrautaltságot szintén, nem kívánhatott többé jutalmazást, annyit viszonzásul csak, hogy életéből lepárolt esszenciális következtetés – ha neki rossz, másnak is –, fertőzze meg életének megrontóit is, elsőként apámat, aki első, de végzetesnek bizonyuló hibája volt életének, úgy mint fogantatás, egy 16 éves családanyának valóban kétséges perspektíva a 70 éves öregasszony mostani jelene, nem úgy általában, hanem vágyainak cél tévesztett volta miatt elsősorban, “Ön mindenkihez annyira megértő”, “nem kell mindenkit megérteni”, szólt rám egy idősebb hölgy, talán csak kezdeményezés; egy nap, telefonjátéka után, említett módon hangszerelve, apám kedélyének sikerült megadnia a megfelelően előszolmizált alaphangot, mely aztán egész napra disszonanciát teremtett benne, azt hiszem, nagyanyám hatásos felütésként testének elkövetkező lebénulását helyezvén kilátásba, deskriptív módon és a terjedelmi szempontból hosszan, az indoklás részben különböző tapasztalható tüneti jelekkel vetve össze eme előrejelzést, tehát, szédülés, végtagok és nyelv zsibbadása, környezetében eligazodni nem tudása, a világ vertikális érzékelhetőségének tagadása – képtelennek állítva magát az ágyról felállni – látásának korlátozott volta stb. – hasonlóan egyebek –, zárlatul összegezve állapotának megfellebbezhetetlenül kétségbeejtő mivoltát, mikor is rögtön megkapta az igényelt orvosi segítséget, bár szándékában nem állt, hogy a medicina tudományos módszereinek magát kitegye, (dehogy), segítségkérése nem várt ilyen értelemben vett – szerinte –, megtorlásra, a kiérkező ügyeletes orvos másfél órás, alapos vizsgálat után sem tudta igazolni a páciens esetében valóban fennálló, említett, életét veszélyeztető betegséget, s csak nagyanyám fokozott tiltakozása tántoríthatta el abbéli szándékától, hogy átadja őt az orvostudomány legújabb vívmányainak – a koros hölgyre különböző katódokat szerelvén a belső, kívülről esetlegesen nem érzékelhető elváltozásokat imígyen láthatóvá téve… nagyanyám – néhány órával eme kellemetlen inzultus után –, már a piactéren uzsonnázott egy dupla fekete társaságában, véletlenül tértem be, s bár hittem, hogy felmenőm meglepetést nekem nem okozhat, mégis döbbenet fogott el a húsipar boldog békeidőkből származó termékeivel kétkezest – egyik kezében májas hurkával, másikban húsos kolbásszal –, játszó öreganyám láttán – talán alakításban csak öregapám szárnyalhatta túl, mikor az állítólagosan szintén járásképtelen öregapámat egy gimnáziumi tanítási nap után megpillantottam szaladni, maga után húzott mankókkal – természetesen –, hogy őszinte elismerést vívott ki bennem fizikai terhelhetősége, s ha idősebb lettem volna, talán már őszintén át tudtam volna adni magam a helyzetkomikumnak – még ha ez saját rokoni kapcsolataimra korlátozódik is –, ám nagyanyám látványa semmi ehhez hasonlatos pozitív élménnyel nem ajándékozott meg, hanem a helyi képtár gyűjteményes darabja, egy hiperrealista kép és nagyanyám alakjának egybevágósága lett nyilvánvaló számomra, s bár soha nem értékeltem korábban sem az irodalomban, sem a képzőművészetben az anyag ilyenfajta való megformálását, abban a pillanatban rögtön átéreztem a milyen volna ha helyett az olyan amilyent, ahogy nagyanyámban sem merült fel kétely a helyzetnek tőlem való megfelelő értékelhetőségében, és – mint a háborút megunó, dezertáló katonák ellenséges csapatokat látva a puskát –, rögtön nem is kiejtette, hanem elhajította az eddig fogyasztásra szánt csemegéket, tévedett, engemet legalább ennyire megriasztott látványának szürreális valósága, váratlanul a mellette pár méterre elhelyezkedő oldalbejárat felé vettem lépéseimet, miközben tőle szokatlanul, szinte már-már hálával nézett rám – vagy csak retrospektív indoklást keresek –, és nem a szeretet tanúsít, hanem az undor, a cselekedetet nem, hogy mit, hanem miként történik a cselekedet rejtette volna valómat, az övét is, bár figyelme nem korlátozódik ilyen mellékes részletekre mégsem – ki tudja;

   Folytatás

Művesepecsenye

Alább még kitérek arra, hogy milyen komoly hatással volt a cseh férfiú nemcsak Csehovra, hanem a színházművészetre általában (beleértve ebbe a paraguayi színjátszást is). De kezdjük az életrajzzal.

   Folytatás

Mircea Eliade – az ortodoxia és a zalmoxizmus között

Mindez többé-kevésbé közismert. Azt lehet mondani, hogy az ultranacionalista eszmék felértékelése céljából a románság körében is gyakran folyamodtak az újpogány, kereszténység- előtti vagy legalábbis a nem-keresztény misztikához. A román fasizmust jellemző kivétel tehát, amelyről beszéltem, nem teljes. Nem volt ugyanis sem teljességgel keresztény, sem teljességgel pogány. Szinkretikus, pogány-keresztény ideológia volt, ahogyan a román népművészet is pogány-keresztény. Minthogy Mircea Eliade tudományos hagyatékáról van szó, megpróbálom követni Eliade felfogását, részint mint vallástörténészét, részint pedig mint a szélsőjobb elkötelezett politikusáét. Felteszem magamnak a kérdést: vajon Eliade tudományos műveit megfertőzték-e (és ha igen, mennyire) a nacionalista ideológia elemei, amelyek a géta-dák illetve a népi mitológiából táplálkoztak.

   Folytatás

Üres arc

Sose jártam rendes egyetemre. Ahova jártam, a Színház- és Filmművészeti Főiskola ugyan állítólag egyetemi rangú vagy jogú volt, és még az okmányokban se szerepeltem másként, mint egyetemi hallgató, de valahogy azt mégse tudtam egyetemnek tekinteni, és ma se tudom. A szüleim egyetemi emberek voltak, otthon tanársegédtől rektorig mindenfélének a viselt dolgairól beszéltek előttem. Az én főiskolai tanáraim esetében viszont annyira csak a fő tevékenységük számított – a színpadon miket játszottak vagy rendeztek –, hogy meg nem mondtam volna, melyikük tanszékvezető egyetemi tanár, és melyik csak óraadó. Nem mintha hiányzott volna az a tudás, és nem mintha hiányoltam volna egy rendes egyetemet. Mostanában se hiányzik, inkább csak furcsállom, hogy kimaradt. Nem is tudatosult volna bennem ez a kimaradás, ha egy történet el nem jut hozzám. A történet ugyanis egy egyetemi emberről szól, Stihlről. Először egy volt hallgatója mesélt róla valamennyit. Érdekes volt, de valószínűleg elfelejtem, ha röviddel később nem hallok róla megint.

   Folytatás

A különbség mint hiányosság vagy esély

(Internet-Zeitschrift für Kultrwissenschaften, 2004. április)

   Folytatás