Menekülés Utópiából a történelembe. Minszk

Mintha a mindkét totalitarizmust elszenvedett posztkommunista országok értelmisége azt hallaná Nyugatról: beengedünk, de nem hozhatod a történelmi tapasztalataidat, megtelt a memóriám, egyébként sem változtatok az emlékezetpolitikai axiómáimon. Nem dolgozhatod fel azokat a traumáidat, amelyeket az orosz, majd szovjet kolonizáció okozott. A lengyel posztkolonialista irodalomtörténészek már leírták, hogy a Nyugat ilyenkor helyettes hegemónként lép fel. Létrehozta a kelet-európai periférián azt a szürkületi zónát, amelyhez képest a saját fejlődését imponálónak és példamutatónak látja, még Oroszországot is hajlamos a fejlődést előmozdító erőként bemutatni. A németek és az oroszok közé szorult nemzetek történelmét és kultúráját viszont orientalizálják a legtekintélyesebb kutatók, mint Tony Judt és Larry Wolf, elősegítve ezzel marginalizálódásukat, elmélyítve a posztkolonialista társadalmak kisebbrendűségi komplexusait.[5. D. Skórczewski: Polska skolonizowana, Polska zorientalizowana. Teoria postkolonialna wobec „innej Europy”. Porównania, 6. 2009. 95. o.]

   Folytatás

Kánikula Omahában

1954-ben vagy ’55-ben ismerkedtem meg Gabival, amikor Magda néni felhozta Budapestre, hogy bemutassa a családomnak. Roppant nagy hatást tett ránk. Sohasem mondta ki, de utalt rá, hogy politikai okból került börtönbe. Azt mondta, hogy az egyik legvéresebb kelet-európai tisztogatás során Csehszlovákiában nemrégiben kivégzett Slánsky a bátyja volt. Érzékeltette, hogy kiváló kapcsolatokkal rendelkezik a magyar kommunista párt legfelsõbb köreiben. Jancsi meg én tökéletesen bedõltünk az általa keltett konspirációs légkörnek. Általa, gondoltuk, mi is a tájékozottakhoz tartozunk, hogy a nagypolitika, ami általában oly távolinak tetszett, most kézzelfogható közelségbe került. Rettentõen izgalmas volt ez nekünk, serdülõknek, akik érdeklõdtünk a politika iránt, és akiket lenyûgözött a konspiráció. Amikor az utcán járva halkan beszélgettünk, csak mint “G”-re utaltunk rá, nehogy a mögöttünk ólálkodó, nem létezõ kémek megértsék, kirõl folyik köztünk a szó.

   Folytatás

Ha kell – tiltsunk!

És ha neked ez nem képez művészetet Kedves Ernő: hát akkor nem művészet – Nem is az a fontos, hogy művészet-e Vagy sem; – nem az a fontos.1*

   Folytatás

Lenin és a Titanic

2000: Nem is olyan rég még kinn álltak a traktorok a Felvonulási téren. Azt mondták, kitört az agrárválság. Most viszont néma csend honol, sehol egy gazda, sehol egy traktor, mintha minden megoldódott volna, holott a mélyben feltehetõen minden ugyanaz, mint néhány hónapja. Kezdjük talán ezzel, bár még rengeteg kérdésünk van a magyar mezõgazdaság – mondjuk így – értelmérõl: vajon inkább megéri-e termelni mint nem termelni? S ha igen, akkor mit? No és a birtokszerkezet mennyire ésszerû, pontosabban ésszerûtlen? És más kelet-európai országokban? Örüljünk-e az EU agrártámogatásainak? Kinek higgyen a laikus értelmiségi?

   Folytatás

Mítosz, mitológia és „mitológia” Közép- és Kelet-Európában

Az a fallacy, csúsztatás, ami a baltisztikát születése óta, a 18. század végétől áthatotta, az a nemzeti szellemű, nacionalista, – vagy D. H. Fisher (1970: 226.) szavával – az „etnocentrikus fallacy”. A nemzetvallás – akár jó-, akár rosszhiszemű – hívei számára történelem nem, csak a hiten alapuló üdvtörténet létezik. Az igazság átfestését költészetté persze magyarázzák a körülmények, a nemzeti tudat kialakulásának és kialakításának nyomorúságos körülményei, az, hogy a hagyományteremtést és -ápolást a baltiak – poroszok, lettek és litvánok – történelme során szinte végig idegen elnyomás akadályozta. Rájuk is érvényes, amit Simon Róbert (1996: 301.) általában a kelet-európaiakról mond:

   Folytatás

“Én vagyok az igazi Ady Endre”

A magyar költészet történetében a város – pontosabban Párizs – először Ady Endrénél kapott jelentős súlyt. Ady számára Párizs szimbolikus konstrukció, a távoli, vágyott tér, amellyel szemben a tényleges otthoni lét még egyértelműen a vidék (a “Hortobágy”) korlátai, kényszerei között létezik. Ady város-élménye még Baudelaire világához kapcsolható, a domináns nem a tárgyi, hanem az eszmei, szimbolikus tér, és abban az igazi centrum a szenvedő, élvező, teremtő szubjektum, egyfajta sajátos kelet-európai flaneur”[26. Bókay Antal: Vidék és város. Poétikai-episztemológiai tér-formák a késő-modern költészetben. In: N. Kovács Tímea et alii (szerk.): Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Kijárat Kiadó, Budapest, 2005. 294.]

   Folytatás