Visszaszámlálás
A kormány a világgazdasági mozgásokkal ellentétes gazdaságpolitikai fordulatot hajtott végre, vagyis a legrosszabb időzítéssel, politikai célokból felértékelő, jövedelememelő, az exportképességet csökkentő, hosszú távra eladósodó politikára tért át. Ezzel párhuzamosan meghirdeti a belső piac élénkítésére irányuló populista irányt, rövidtávon kockáztatva az ország egyensúlyát, hosszabb távon pedig a világgazdasággal ellentétes szerkezet kialakulását.
Folytatás„Mit nem tör le idõ, emberi kéz letöri” (I. rész)
A korábban domináló vallásos vagy reprezentációs jelentést túlragyogó esztétikai érték erõsödésével tehát a képek elleni agresszió az újabb idõkben irracionálissá, jelentésnélkülivé és fenyegetõvé vált. De ha a mûvészeti autonómiát nem idõtlen, „örök”, normatív jelenségnek, hanem történetileg meghatározott szellemi konstrukciónak fogjuk fel, akkor a mûvészet elleni támadások nagy része értelmet, funkciót kap. Azt természetesen mi – a mûvészeti autonómia fogalmának megszilárdulása után évszázadokkal – már nem tehetjük meg, hogy ne sajnáljuk az évezredek alatt szándékosan elpusztított mûalkotásokat, s ne érezzük azt a hiányt, mely elvesztésükkel az emberiség kollektív szellemi kincsestárában bekövetkezett. Azt azonban megtehetjük, hogy a képrombolások történetében ne csak – vagy sok esetben egyáltalán nem – öncélú, értelmetlen, vandál, buta pusztítást lássunk, hanem ugyanúgy ideológiailag, politikailag, gazdaságilag, alkalmanként esztétikailag motivált cselekedeteket, mint azokban a törekvésekben, melyek a mûalkotásokat létrehozták. Ha csak a látszólag értelmetlenül elpusztított anyagi és esztétikai gazdagságot siratjuk el, elveszthetjük azokat a szellemi értékeket, melyeknek a mûtárgyakban meg kellett lenni ahhoz, hogy az új ideológiák követõi elpusztításukra törekedjenek.
FolytatásA nemzethalál
Persze, elsõsorban emberek vagyunk, s csak utána kerülünk specifikusabb halmazokba. S minden specifikus halmaznak csak akkor van értelme, ha segít abban, hogy a személyiségünk a legjobb formáját fussa. S ha a hazánk ebben gátolna, akkor ne legyen hazánk? – kérdezhetnék. Hát ne legyen, helyesebben, ha hazánk ebben gátolna, akkor építsünk jobb hazát. És erre jó ez a 186 szöveg, hogy kicsit megpörgethetjük a fejünkben, hogy mitõl lenne jobb ez az ország. 186 különbözõ területeken dolgozó neves úr és hölgy válaszol a kérdésre, amibõl egy csomó nem pont a kérdésre vonatkozó dolog is kiderül, például hogy nem feltétlenül gáz, ha valaki a közgázon végzett, hogy a reálszféra jelesei legalább olyan élvezetesen tudnak egy ilyen kérdésrõl gondolkodni, mint azok, akiket a bölcsészkar termelt ki, hogy nem igaz az a közkeletû alapvetés, hogy a gazdagok, bunkók és lelkiismeretlenek, a szegények meg jó fejek, hogy milyen jól megfér egymással a lírai, az ironikus és a tárgyszerû megközelítés, sõt, mintha így lennének egészek a dolgok. Mert ebben a könyvben jót olvashatunk gazdasági szakembertõl, újságírótól, politológustól, írótól, vállalkozótól, zenésztõl, férfitól és nõtõl, gazdagtól és nem túl pénzestõl. Valójában azonban azt kell mondanom, nem érdekes, hogy kik írták ezt a könyvet, az az érdekes, aki majd olvassa. Olvassa és növeli azoknak a számát, akik gondolkodnak Magyarországról, s hogy lassan majd létrejön az a korszerû önmeghatározás, az a – nevezzük meg ezzel a régi vágású szóval: nemzetszemlélet, amelynek révén elmondható a világ bármely pontján, hogy kik vagyunk mi: magyarok. Persze ehhez nemcsak a 19. századi nemzeti ikongráfiától kéne elmozdulnunk, hanem Gábor Zsazsától, a hidrogénbombától, a C-vitamintól, meg Puskás Öcsitõl is, meg attól az önképtõl, hogy az egy fõre jutó tehetségek száma nálunk kettõ.
FolytatásA magyar nemzet tribalizálása (2)
Csakhogy szinte mindenütt, ahol ez a posztpolitikai kampánytribalizmus sikert hozott a kezdeményezõbb, eszközökben és módszerekben nem túl válogatós politikai oldalnak (például Oroszországban 1996-ban, Grúziában és Ukrajnában 2004-ben), ott a gyõztes párt a végletekig felfokozott kampánytribalizmust tehát a politikai közösség tömegkulturális megosztását szinte azonnal a megosztott nemzet újraegyesítésének, a törzsek megbékéltetésének, a konszolidálásnak és normalizálásnak a politikájával váltotta fel. Különösen jól látható ez most Ukrajna példáján. Az ukrán narancsforradalom, amelyben sokan egy polgárháború vagy államhasadás rémképét vélték felsejleni, valójában csak a politikai nemzetté soha nem egyesült keleti és nyugati régiók politikai és gazdasági elitcsoportjainak és középrétegeinek tribális színekbe öltöztetett érdekharca volt, amelyet felerõsített a politikai játszma kifutásában ellenérdekû külsõ hatalmak erõteljes anyagi és politikai támogatása.
FolytatásÚtban Európától (2)
Minden egyeduralomnak megvannak a maga korlátai. Törvényszerű például, hogy bármely vertikálisan kiépülő rezsimnek, amely külsődleges engedelmességre, lojalitásra és alárendeltségre támaszkodik, fokozatosan szűkülni kezd a társadalmi bázisa, különösen, ha nem rendelkezik komoly rendőri erővel. Mi a garancia arra, hogy a jelcini család vagy más elégedetlenek nem próbálnak összefogni Putyin ellen elgyengülése pillanatában? Ami a politikai és gazdasági osztályt illeti, kimondhatjuk, hogy lojalitását a perszonifikált hatalom keretei között mindig is megfélemlítés vagy a rendszeres adományok biztosították. Ha az elnök nem tudja fenntartani az állandó félelem légkörét, akkor a szervilis elit és a Kreml szolgáló népe azonnal átpártol egy új trónkövetelőhöz, aki több erőt, vagy lojalitásának megvásárlására nagyobb készséget mutat. Az elnök társadalmi támogatottsága farvizén kénytelen maga után húzni az óriási, lomha bürokráciát, amely bevette magát a végrehajtó hatalomba és menedékre lelt az Egységes Oroszország pártban és más törleszkedő szervezetekben. Ezek a mesterséges alakulatok nemcsak nem szélesítik az első számú politikai vezető társadalmi bázisát, hanem népszerűségén élősködve, éppen elszívják erejét. A putyini vertikum, ahogy mindinkább a társadalom fölé nő, kezd elszakadni a valóságtól, ami pedig inadekvát döntések veszélyét hordja magában. Ráadásul a politikai vezető társadalom fölé emelkedésének megvan a maga logikája: ha egyszer elkezdődött, nem lehet többé megállítani, ami tovább gyengíti a még érintetlen intézményeket és társadalmi erőket is, hiszen a vezetés az önállóságra törekvés vagy a politikai ambíciók legcsekélyebb jelében is szembeszegülést, rendszerellenességet fog látni. Miután a hivatalos és engedélyezett politikai színtér pusztasággá változott, kialakul annak veszélye, hogy az ellenőrzött tér határain túl előre meg nem jósolható kezdeményezések és mozgalmak indulnak be, ami a stabilitást fenyegetheti. A Kreml a parlamenti választások idején elég ügyesen az oligarchiaellenesség irányában kanalizálta a szociális elégedetlenséget, felébresztve ezzel a szunnyadó nacionalista és populista érzelmeket. A tiltakozó potenciál így a Jelcin-örökség egy része ellen irányult, márpedig az oligarchák éppen ehhez sorolhatók. De eljön a pillanat, amikor a tiltakozás majd maga Putyin ellen fordul, annál is inkább, mivel jelenleg a hatalmat osztatlanul ő birtokolja. A Kreml által támogatott LDPR (Oroszország Liberális Demokrata Pártja) és a Rogyina (Haza) tömörülés retorikája egyébként azt mutatja, hogy e pártok máris kezdik aláásni Putyin nyugatias, a piaci liberalizmus irányába mutató kurzusát. E pártok híveinek Putyin tulságosan puha, túlontúl liberális, és fellépése nem eléggé nagyhatalmi. A nemzeti populisták, akiket egyébként maga a hatalom tenyésztett ki, előbb-utóbb majd felbátorodnak, és támadást indítanak Putyin kormányzata ellen, különösen, ha az folytatja mérsékelt reformpolitikáját. A végrehajtó hatalomnak mindenesetre nagyon nehéz lesz kézben tartania ezt a hirtelen összetákolt Kreml-párti többséget, amelyen belül nem nehéz felfedezni Putyin-ellenes tendenciákat sem. A fő problémának, amellyel az elnök óhatatlanul szembekerül, mindazonáltal szerkezeti gyökerei vannak. Arról van szó, hogy a társadalmi struktúra fölé emelkedett vezér, még ha övé is a teljhatalom, nem lehet képes teljesen alárendelni magának a hatalmi szervezetet, és rákényszeríteni arra, hogy az ő küldetése javára működjék. A rendelkezésére álló tekintélyuralmi erőforrások már nem felelnek meg feladatuknak: az erőszakszervezeteket irányító főhatóságok és az apparátus immáron elsősorban a saját, nem pedig az állam vagy a vezér missziója érdekeinek érvényesítéséért tevékenykedik. Ráadásul a túlélésre berendezkedett társadalom, miután sikerült végre árnyékba húzódnia és lazítania az államtól való teljes függőségén, szintén nem engedelmes, mindent elviselő objektuma többé a vezér modernizációs törekvéseinek. De még ha azt feltételeznénk is, hogy a tekintélyuralmi erőtartalékok konszolidálhatók, Putyin akkor sem pályázhatna Pinochet vagy akár a Dél-Korea modernizációját végrehajtó Pak- Cson-hi szerepére. Tekintélyelvű módszerekkel át lehet erőszakolni egy agrárországot az iparosítás korába. Csakhogy Oroszország jelenleg más, poszt-indusztriális kihívások előtt áll, azoknak pedig egyedül akkor tud megfelelni, ha megreformálta már a hagyományos államot, és a társadalom belső impulzusait követi. A Kreml ezért előbb vagy utóbb olyan helyzetben fogja találni magát, amelyben Putyin hatalma akadályozni fogja a tényleges modernizációt, aminek az előfeltétele a versengés, nem pedig a status quo fenntartása. Mindez azt tanúsítja, hogy az Oroszországban mára kialakult abszolút hatalom, ha közelebbről is megvizsgáljuk, fölöttébb gyöngének, erőtlennek bizonyul. Bár energiáiból futja az önfenntartásra, sőt az újratermelődésre is, de már maga a hatalom modellje gátját képezi az új Oroszország felépítésének, egy olyan új típusú állam kialakításának, amely nem a Kremlben tanyát ütött szűk és esetleges összetételű csoport, hanem az egész oroszországi társadalom együttes akaratának intézményes kifejezője.
FolytatásA Tátra a szlovák tudatban
1918 után ugrásszerûen megnõtt azoknak a száma, akik saját szemükkel látták a Tátrát. Ez a régi német-magyar és az új csehszlovák, illetve szlovák turistaegyleteknek köszönhetõ, meg újabb turisztikai és sportlétesítmények építésének, amelyek többnyire megfizethetõbbek voltak, mint a háború elõtti átlag. Az élvezet, az utazás, a fölfedezés háború utáni felfutása, amely a húszas években, közvetlenül a gazdasági viszonyok rendezõdése után kezdõdött, mindenekelõtt sok cseh turistát hozott a Tátrába.
Folytatás