Liudprand jelentése Konstantinápolyi követségéről
5. Erre így szólok hozzá: „Az én uram Róma városát nem erőszakkal vagy zsarnokként szállta meg, hanem éppen felszabadította a zsarnok, sőt zsarnokok igája alól. Talán nem igaz, hogy elasszonyosodott férfiak uralkodtak ott? Talán nem igaz, ami még súlyosabb és csúfabb dolog, hogy ringyók uralkodtak? Azt hiszem, hogy a te hatalmad szemet hunyt efölött, sőt elődeidé is, akik névlegesen, de nem ténylegesen voltak római császárok. Ha erősek voltak, ha valóban római császárok voltak, miért hagyták meg Rómát a ringyók hatalmában? (…) Talán nem igaz, hogy épp Adalbertus küldött gyalázkodó leveleket elődeidnek, Romanos és Constantinus császároknak? Talán nem igaz, hogy a legszentebb apostolok templomait fosztogatta? Közületek melyik császár bosszulta meg Isten iránti buzgóságtól hajtva ezt a szörnyű bűnt, és helyezte vissza a szent egyházat régi állapotába? Ti ezt mind elmulasztottátok, de nem mulasztotta el az én uram, aki a föld széleiről előtörve Rómába jött, az istenteleneket leverte, és a szent apostolok utódainak visszaadta teljes hatalmukat és méltóságukat. Ezek után Justinianus, Valentinianus, Theodosius és más római császárok törvényei szerint azokat, akik ellene és az apostoli úr ellen felkeltek, mint esküszegőket, szentségtörőket, apostoli uraik sanyargatóit és megrablóit levágatta, kivégeztette, felköttette és száműzte; ha ezt nem tette volna, istentelen, igazságtalan, legyetlen zsarnok lenne. (…)
FolytatásSztórik, tellerek
Bizony ám. A saját darabomban léptem fel. Az itt jelenlevők közül többen is emlékezhetnek az előadásra, az 1994/95-ös évadban ment a Budapesti Kamaraszínházban (azt azóta bezárták), Lepkék a kalapon volt a címe. A rendező, Csizmadia Tibor, akivel azelőtt is, azután is sokat dolgoztam együtt, Spangenberg Radiszló szerepét osztotta rám. Három vagy négy monológot mondtam el, és mindannyiszor egyedül voltam a színpadon, hacsak nem számítjuk a közönséget. Nem akartam, hogy kétszer legyen a nevem a színlapon, ezért az volt a kérésem, hogy a színlapon három csillag jelölje Spangenberg alakítóját. Így a nézők nagy része nem is tudta, hogy a szerzőt látja. Meg hát, különben is, mi az, hogy szerző?
FolytatásHol élsz, fiacskám?
Ha csupán egy felejthető rezsim percembereiről lenne szó, s nem az őket eltűrő, nemritkán körüludvarló, általuk meggyőzött-elvarázsolt magyar sokaságról, romantikusabban: rólunk, már zárnám is soraimat. Azért sem leszek romantikus! A sokaság ugyanis ismét a zsarnokot készül fölemelni, holott már azzal sem vigasztalhatja magát, hogy egy pillanatra eltévedt az új-ugor szemantika dzsungelében. Centrális erőtér? Keleti szél? Munkaalapú társadalom? Újraiparosítás? Európa termelési központja? Már tudhatná, mit jelentenek ezek a szavak. Rendben, talán nem használja még őket, de eljárogat a nacionáltrafikba, miközben mutyiról morog magában és veszi feketén az ukrán cigit. Kicsit félve persze, mert a rendőr-finánc-pedellus (felkészül: házmester, utcabizalmi, térfigyelő, tisztaságfelelős) bármikor kiparancsolhatja a szájából. Önfelmentő félmosollyal kiragasztja a rezsicsökkentés diadaljelentését a liftajtóra, természetesnek véli, hogy létezik olyan szóösszetétel a magyarban, hogy „iskolarendőr”, „nyugdíjvédelem” és „békemenet”, továbbá megsüvegeli a közmunkát sajátjaként a sajátjainak osztogató falusi polgármestert. Elfogadja, hogy gyermekét bekísérheti a policáj, ha ellóg egy óráról, helyesli, ha már egy halom rőzséért sittre vágják a szomszéd cigányt, de az se nagyon kavarja föl, amikor egy paramilitáris osztag durrantja le a nyomorultat, mielőtt fáért indulna. Kevéssé érdekli, hogy egyre több orosz atom hasadozik a közelében, hogy országa azeri, török és kínai diktátoroknak lesz évtizedekig adósa, mit bánja, ha népvezére iráni teokratáknak udvarol – mindegy, csak ne üvöltözhessenek „velünk” senkiházi Cohn-Benditek valami emberi jogokról.
FolytatásCsókjaim a Ducénak!
A második világháború utáni Olaszország leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke, Silvio Berlusconi 2011 novemberében megbukott. Nem sokkal ezt követően arról beszélt a sajtónak, hogy idejét Mussolini-levelek társaságában tölti: az utolsó üzeneteket olvassa, melyeket a Duce a szeretőjének, Clara Petaccinak írt. „Be kell vallanom, hogy sok szempontból saját magamat látom viszont ezekben a levelekben” – mondta. Szerinte a Duce úgy vélte, hogy Olaszország kormányozhatatlan. „Mert miféle demokrácia is ez?” – töprengett maga Mussolini. Mikor egy újságíró megjegyezte, hogy talán nem a legpontosabb meghatározás Mussolini rendszerét demokráciának nevezni, Berlusconi így felelt: „Hát azért az is demokrácia volt, a maga visszafogott módján.”
FolytatásHorizont 1968
Komoly kedélyhullámzások közepette éltem. Egyfelõl részegítõ, felszabadító élmény volt, hogy letértem megszabott pályámról, az értelmiségi világ peremére sodródtam, s az összeesküvés romantikus aurája vett körül. Úgy éreztem, valami materialista túlvilágból Martinovics, Blanqui, Babeuf, Petrasevszkij és Bakunyin integet felém, konspiráló eleim számon tartják cselekedeteimet, és beajánlanak a Fekete Párducok, a Tupamarók és a Fülöp-szigeteki marxista–leninisták kegyeibe. Felhõkön innen Che és Fidel vonzáskörébe jutottam, és ez nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy baráti közvetítés révén felkeltettem a kubai nagykövet érdeklõdését. Így történt, hogy egy vasárnap délután komfort nélküli, lerobbant Lenin körúti lakásomban meglátogatott Floreal Chomon Mediavilla, akit jobb híján Sztár kólával és ropival vendégeltem meg. Õexcellenciája pedig letelepedett szõnyegemre, amelyet elõzõ nap külön az õ tiszteletére poroltam le a gangon, és meghallgatta történetemet. Ebben a rendkívüli gesztusban még a naiv “forradalmi diplomácia” nyilvánult meg: a nagykövet az ötvenes években diákmozgalmárként csatlakozott a Batista-ellenes mozgalomhoz, és 1958 januárjában õ mondta be a havannai rádióban a Szakállasok gyõzelmét. A vizitben, amely egyúttal utolsó találkozásunk is volt, merthogy a külügy iszonyú balhét csapott miatta, én akkor személyem roppant felértékelését láttam.
FolytatásEcce historia
Az arisztotelészi korpuszon felnövekedett, valamint a doxa és az episztémé gyökeresen eltérõ gondolkodási típusait önmaga számára is kötelezõ erõvel valló tradicionális historiográfiai szemlélet, s az “ahogyan valami valójában történt”[17. Wie es eigentlich war” (L. Ranke: Fürsten und Völker: Geschichten der romanischen und germanischen Völker von 1494–1514, Wiesbaden: 1957. 4. Popper ennek hatására és ezzel vitába szállva mondta ki hasonlóképpen szállóigévé elhíresült mondatát: “Összefoglalva: nincs olyan történelem a »múltról, ahogyan az valóban megtörtént«; csak történelemértelmezések létezhetnek, de egyikük sem végleges, minden nemzedéknek joga van megalkotnia a sajátját.” In: K. Popper: A nyitott társadalom és ellenségei. (Fordította: Szári Péter.), Budapest: 2001. 434.] számbavételére és leltárszerû bemutatására vonatkozó ábránd a fentiek nyomán minden kétséget kizáróan itt hajótörést kell, hogy szenvedjen. Uri a képzelet szülötte, semmi kétség, a történelem egy adott pontján széttekintõ író fantáziájának gyermeke, éppen úgy, miként az elmúlt, ontikus értelemben már nem létezõ, örökre köddé vált történelem, amelyet csak és kizárólag egy adott pillanat emlékezete, képzelete és fantáziája tud spirituális értelemben életben tartani, ráadásul az egykor “volt” teljességéhez képest az emlékezet szelektív, feledékeny és kontaminációkra mindig kész mûködési mechanizmusának töredékes “végtermékeként”. De ha tudomásul vesszük – mi mást is tehetnénk – Spirónak saját fõhõse iránt táplált féltékenységébõl, a konkurenciától való beteges rettegésébõl és krónikus kishitûségébõl eredõ döntését (ellen-Pügmalion), miszerint egy meglehetõsen átlátszónak tûnõ és felettébb képmutatónak tetszõ indokra hivatkozva (mintha a pótolhatatlannak nevezett könyvek eltûnése, a források teljes hiánya bármikor is a történelem során akadályát képezhette volna annak, hogy valaki – bárki – ne rekonstruálta volna a valamilyen oknál fogva számára fontos, ámde úgyszólván teljesen rekonstruálhatatlan múlt valamely szeletét a saját képére és hasonlatosságára) megtagadta Uritól azt, hogy megírja történeti munkáját, legalább adjuk meg a kezdeményezés lehetõségét magának a szerzõnek, a történet kiötlõjének.
Folytatás