Lapszéli jegyzet
A jelenlegi vitának a Beneš-dekrétumokra való összpontosítása elhomályosítja azt a történeti tényt, hogy fiatalemberként Beneš a szocializmus és az akadémiai szociológia berkeiből érkezett, és nem volt sem Kramáø-típusú, romantikus pánszláv, sem tajtékzó németgyűlölő. A kérdés inkább az, hogy tudott-e egyáltalán szeretni és gyűlölni. 1939–40-ben még a legnagyobb természetességgel beszélt kettős Németországról (a Hitleréről és a Thomas Mannéról, akit a Cseh Köztársaság állampolgárai sorába is fogadott), dicsérte a „szabad szudétanémetek” hozzájárulását a nemzetiszocializmus elleni harchoz (Chicago, 1939. június 8.), és még akkor is, amikor Londonban megnyitotta a száműzött államtanács ülését, azt nyilatkozta, hogy nincs szándékában „Hitlertől átvenni a tömeges kitelepítések embertelen intézményét” (lehetséges persze, hogy a szöveg Stranskýtól származik). A fokozódó náci terror a protektorátusban, valamint az ellenállásról érkező hírek, amelyek erőteljes németellenes hangulatról tanúskodtak, az irányba szorították Benešt, hogy gondoljon a német és a cseh lakosságcsoportok „belső mozgatásának” lehetőségeire, három német Gaura (kerületre), vagy akár még határkiigazításokra is, amelyek révén a németek száma csökkenne (ez éppenséggel nem szolgálta volna a régi Cseh Köztársaság fennmaradását): Glatz (K³odzko) Csehországhoz került volna, Asch (Aš), Eger (Cheb), Rumburg (Rumburk) Friedland (Frýdlant) és Warnsdorf (Varnsdorf) ellenben egy jövőbeli Németországhoz. Ezzel a tervével még 1944 februárjában is előhozakodott Nichols brit nagykövettel való beszélgetése során. 1941. június 22-ét, vagyis azt a napot követően, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, Beneš jobban kezdett megfelelni az őt övező nacionalista legendáknak (német és cseh oldalon egyaránt), igaz, csak fokozatosan, és szerencsétlen küzdelemben a Szovjetunióban és a kommunista pártban hirtelen eszelősen tombolóvá vált nacionalizmussal, amely pártot manipulálni akarta, nem fogván föl, hogy eközben éppen az manipulálja őt. A német antifasizmus a Cseh Köztársaságban egyszer csak azon kapta magát, hogy végleg leírták, és a nemzetközi proletariátus egykor olyannyira büszke pártja meggyötört elvtársait 50 kg-os csomagokkal a határ túloldalára küldte (ha minden simán ment), a német anyanyelvű magasabb funkcionáriusokat pedig, mint pl. F. C. Weiskopfot és másokat, jó helyekkel jutalmazta az NDK hatalmi és állami apparátusában. A kommunista nemzeti bizottságok a német tulajdont (beleértve az egykori zsidó tulajdont is) szétosztotta az új cseh betelepülők között, akik aztán a maguk jótevőit kommunista többséggel jutalmazták a választásokon. Az utolsók egyike, akik nem szívesen látták, mennyire gyökeresen megváltozott Beneš politikája a német kérdésben, Johannes Urzidil prágai író volt, aki londoni és amerikai emigrációjából soha többé nem tért vissza szülővárosába.
FolytatásGács Anna – A tanúság medialitása
A félreértések elkerülése végett jelzem, hogy ebben a meghökkentő bejegyzésben engem nem a túlélők egymás szerepléseihez vagy narratívájához való viszonyának pszichológiája érdekel,10 hanem két látszólag azonos alapokról induló koncepciónak a feszültsége: az irodalmi elbeszélésekkel szemben felértékelt tanúságtétel eltérő felfogásai. Kertész számára ezek a nyilatkozatok nem voltak autentikus tanúságtételek, ami mindenképpen elgondolkodtató. Az idézett bejegyzés dátuma 2001. augusztus 6., így Kertész nagy valószínűséggel az előző este a TV2-n bemutatott, A holocaust szemei című, Szász János rendezte dokumentumfilmben találkozott „Spielberg interjúalanyaival”. Szász ugyanis egyike volt annak az öt jeles európai rendezőnek, akiket a Vizuális Történelmi Archívum felkért, hogy a saját országából származó tanúvallomások felhasználásával állítson össze egy mozifilm hosszúságú alkotást. Voltaképpen ezek a filmek jelentették az akkor online még nem elérhető archívum európai bevezetését – vegyes fogadtatással.11 Szász egy interjúban azt nyilatkozta, hogy az elkészült film bemutatása nem bizonyult egyszerű feladatnak, az elsőként megkeresett közszolgálati televízió ugyanis nem kívánta átvenni, így került végül egy kereskedelmi tévé műsorára.12 A film bemutatása körüli bonyodalmak is jelzik azt, hogy Magyarországon és általában Kelet-Európában a 2000-es évek elejére nem játszódott le az a folyamat, ami Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az 1970-es évektől kezdve az 1990-es évekig, a holokauszt-tanúvallomások archívumainak születéséig lejátszódott, mely folyamatot Annette Wieviorka a holokauszt-túlélő szociológiai-kulturális státusának, majd megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélyének létrejötteként ír le.13 Szász filmjének fogadtatása azonban azok között is vegyes volt, akik nem maguknak a tanúságtételeknek a jelentőségét és a történelmi önmegismerés megkerülhetetlen erkölcsi kötelességét vonták kétségbe. Szász markáns rendezői stílusa sokak szemében tűnhetett feleslegesen hatásvadásznak az amúgy is rendkívüli affektív hatással bíró interjúk szcenírozásakor. Erről az affektív hatásról Szász a következőképpen nyilatkozott:
FolytatásMikola Rjabcsuk: Két Ukrajna
A közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egyszerûen szélsõségesen megosztott, gyakorlatilag minden lényeges kérdést tekintve (az egyetlen kivétel talán a területi integritás kérdése [3. Egy korábbi fölmérés szerint Lvovban csupán a válaszadók 1%-a, Donyeckben pedig 5%-a értett egyet azzal, hogy jobb volna, ha Ukrajnát két önálló országra osztanák. L. Yaroslav Hrytsak: Shifting Identities in Western and Eastern Ukraine, New School for Social Research. The East & Central Europe Program. Bulletin, vol. 5/3, no. 18 February 1995), p. 7. Egy késõbbi fölmérés közvetve megerõsíti ezeket az adatokat: Lvovban a fiatal válaszadók 58%-a, Donyeckben 47%-a válaszolt igenlõen arra a kérdésre, hogy szükség esetén megvédené fegyverrel is a hazáját. (Országos átlagban 51% válaszolt pozitívan, 16% adott negatív választ, és 33% volt bizonytalan.) L. Dzerkalo tizsnya, 2001. szeptember 23., 18.]. Azt is megmutatják, hogy az egymással versengõ csoportok, az „oroszbarátok” és az „ukránbarátok” (vagy pontosabban a szovjet-pártiak és az Európa-pártiak) kisebbségbe szorulnak, a többség ugyanis azoknak az alaktalan tömegébõl áll össze, akiknek „mindegy”, akiket ez a kérdés „nem érdekel”, akik „bizonytalanok” vagy „nem válaszoltak” (netán „megtagadták” a válaszadást). A kétarcúság e példája legnyilvánvalóbban az 1996-os országos fölmérés során leplezõdött le, amikor 1200 személytõl kérdezték meg, hogy mely politikai irányzatot támogatja. 13% a kapitalizmust választotta, 20% a szocializmust, 25% nem támogatott senkit, 22% volt bizonytalan és – nota bene – 18% állította azt, hogy mindkét oldalt támogatná, tehát a szocializmust is, és a kapitalizmust is, csak ne legyen konfliktus. [4. Jevgenij Golovaha, Transzformirujuscsejeszja obscsesztvo. Opit szociologicseszkogo monitoringa v Ukraine. Kiev, Institute of Sociology, 1996, 102. Két évvel korábban egy másik fölmérés során a válaszadók 20%-a állította, hogy Ukrajna számára a szocializmus volna a kívánatos gazdasági rendszer, 18% a kapitalizmust tartotta jobbnak, 20% volt bizonytalan, 42% pedig mindkét rendszert elutasította, és úgy vélte, Ukrajnának a maga útját kell járnia. Ezek az eredmények nagyjából egybecsengenek a késõbbi szociológiai adatokkal. 2000–2001-ben több fölmérés is igazolta, hogy a válaszadók 14–17%-a támogatja a kommunista ideológiát, 11–19%-a nyugati irányultságú nemzeti demokratákat, vannak kisebb csoportok, amelyek egyéb politikai/ideológiai irányzatokra szavaznak, 40%-nak pedig „mindegy”. L. Den, 2001. július 24., 1.]
FolytatásNyári jegyzetek (2. rész)
Mi azonban a Társadalomtudományi Intézetben – ez volt a neve ennek a “hatalomvédte bensõségben” mûködõ pártintézménynek – komolyan foglalkoztunk a helyi igazgatást intézõ tanácsrendszer, a választási rendszer és hamarosan – minden megrendelés nélkül – a politikai rendszer egészének demokratizálásával, az akkori keretek között tulajdonképpen kivihetetlen politikai reformmal. Intézetünk, hasonlóan a Szövetkezeti Kutatóhoz, a Tömegkommunikációs Kutatóintézethez vagy a Pénzügykutatási Intézethez, velejéig reformorientált és kutatásaiban javarészt a demokrácia értékei által vezérelt volt. A kor abszurditásai között természetesnek vettük, hogy állandóan tanulva, az így-úgy elsajátított szociológia vizsgálati módszereit alkalmazva, egyszerre végezzünk alapkutatásokat és a tudományos nyilvánosságban törekedjünk a mindennapi szocializmus megreformálására. Ez persze jelentõs mértékben politizálás volt, és – nem utolsó sorban a haladás és az adott szocializmus megreformálhatóságának hite alapján – morálisan átérzett kötelesség. Nem szeretném, ha ez fennkölten hangzana – de mivel akkor is volt benne némi fennköltség, bizonyára annak hangzik. De éppen egy ilyen motívum magyarázza azt – nem függetlenül ugyan a közgazdasági racionalitásoktól –, hogy a gazdasági reform politikai jelszavának bûvereje, kisugárzása tömeges, pozitív érzelmeket váltott ki. Persze, hogy mindenki szeretett volna akkor is jobban élni, de a reform szó oly sok mindenrõl visszaverõdõ visszhangja korántsem szorítható az életszínvonal-emelkedés óhajára. Mindig több volt annál, mert ellenszegülés is volt a szabadsághiányos, tervutasításos, birodalomtól árnyékolt világunkban, a függetlenség és a szabadság fátyolos ígéretével.
FolytatásMit példáznak a vadászó-gyűjtögető népek?
Amikor Sahlins így fogalmaz: „Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy a vadászó és gyűjtögető társadalmak szegények, mivel nincs semmijük. Meglehet, célszerűbb lenne úgy gondolnunk rájuk, mint akik szabadok” –, akkor, megkockáztatom, egy tízvalahány ezer évre visszatekintő, szakmailag bevettnek számító régészeti értelmezés megkérdőjelezésén túl, írása egyértelműen a hatvanas-hetvenes évek amerikai társadalmi valóságára figyelő, arra reflektálni kívánó munkák közé sorolható. Azok közé, melyek azötvenes évek elejétől kezdődően kritikai össztűz alá vették az amerikai társadalmat s a kapitalizmus akkori állapotát.[7. Galbraith hivatkozott könyve első kiadásának dátuma 1958.] E kritika pedig igen sokat merített a marxista társadalomfelfogásból (melynek persze semmi néven nevezendő köze nem volt ahhoz, amit a „marxizmus” korabeli hivatalos magyar értelmezése takart). Heller Ágnesnek az ötvenes- hatvanas évek amerikai társadalomkritikáját bemutató és elemző kiváló könyve, A morál szociológiája vagy a szociológia morálja 1964-ben jelent meg.[8. Heller Ágnes: A morál szociológiája vagy a szociológia morálja. Gondolat, 1964. Mint könyve Függelékében tételesen fölsorolja, elsősorban Erich Fromm, David Riesman, William H. Whyte, C. Wright Mills, Karen Horney és Theodor H. Newcomb munkáira építi elemzését.] 1964-ben a hivatalos magyar marxizmus már szükségét érezte annak, hogy a kapitalizmust modernebb hangvételű marxista kritikával illesse. A gyeplőt persze nem dobta a lovak közé. Jellemzőnek tartom, hogy a megjelentethetés érdekében a könyv elején szereplő Előszó helyett fejezetben milyen megfogalmazásokra kényszerül (?) Heller. Mutatóba álljon itt néhány erősen „törtmatos” mondat.
FolytatásMargócsy István – Hogyan írjunk „modern” regényt?
Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy Jósika regényei e nagyszabású, mind általános esztétikai, mind nemzetnevelői szempontból gáncstalannak tekintett elvárásnak csak részlegesen voltak megfeleltethetők – a regények világában oly sok rész-elem mond ellen a célkitűzéseknek, hogy az jó pár esetben meggyengíti, ellehetetleníti, sőt szinte ellenkezőjére is fordítja az egész mű olvasatának példázatosságát, s a romantikus regényirodalom erkölcs-nélküli kalandosságának, ha tetszik, a bűn átesztétizálásának oly dominanciáját mutatja, hogy az olvasót szinte zavarba ejti: nem hiába korholta már a nagyon korai recepció is, a hatalmas elismerések mellett is, a korban kiküszöbölhetetlen követelménynek tekintett ún. erkölcsi igazságszolgáltatás elmaradását (ahogy Szontagh Gusztáv rögtön a legelső megnyilatkozások között felrója a Zólyomi című regény kapcsán, hogy megengedhetetlen az a regénylezárás, melynek során a gonosz főhős „büntetlen marad, midőn az erény szenved…”,[12. Tornay (=Szontagh) Zólyomiról, Figyelmező, 1837. I. (18. szám) 143–144. – A kifogás oly erősen élt, hogy húsz év (1856) múlva újra felhangzott: „második regényével már esztétikai eretnekség bűnébe esett Jósika, midőn Zólyomiban a költői igazságszolgáltatást elmulasztá, úgy akarván a világot és embert rajzolni, amint van”. Ld.: Erdélyi János i. m. 220–221.] vagy ahogy pl. Toldy Ferenc, aki pedig a regény „eszméjét” helyesen, azaz a szerzői intenció értelmében fogta fel (azaz kiolvasta a műből a nagy tanulságot, miszerint „az indulatok hatalmát ha nem fékezed… áldozatául esel belső ellenségednek”), a Bátori-regény egészének kapcsán mégis megfogalmazza szigorú kifogását, miszerint e regényben nem jó a poétai igazságnak a „kiszolgáltatása”, hiszen az utolsó nagy jelenetben ahelyett, hogy az erkölcstelen Bátori megszégyenülését látnók, annak derekasságát méltathatjuk („egy keservesen bűnhődő, keble martalékja helyett egy nagy embert látunk, csudálunk”).[13. D. Schedel Ferencz: Az utolsó Bátori. In: Figyelmező, 1837. II. (22, 23, 24. szám). Az idézet: 374.] A korabeli kritika hivatalos élvonala nagyon nehezményezte, hogy Jósika szinte dúskál az erkölcstelen és erotikus kalandok leírásában, s ha a meghatározónak tekintett erkölcsi értékek elosztásában nem is engedi magát megtéveszteni, nemcsak a végső igazság látványos kiosztásával késlekedik néha, hanem az erények dicsőító leírását is a bűnökkel (vagy a devianciával) szembesítve sokkal kevésbé hagyja érvényesülni. Szontagh a kritikáiban mind a maga általánosságában felveti ezt a kérdést, mikor kifogásolja, hogy Jósika általában „valódi világot akar rajzolni, nem költöttet”, holott a művészet célja más, erkölcsileg magasabb kell, hogy legyen („Mi nem csak a valódiságot keressük, s még kevésbé rút és rossz valódiságot, hanem a mindennapiság nyomorúságából ki akarunk emeltetni, s szellemi örömöket éldelni az örökös szépség, jóság és igazság verőfényes magasságain. A költészetnek ez oknál fogva a végesben az örököt kell mindenkor kitüntetnie…”),[14. Id. helyen] mind pedig az egyes eseteket súlyosan kárhoztatja: A könnyelműek frivolsága kapcsán pl. megemlíti, hogy a könyv „Abafi nemes érzésű íróját illy hozzá nem illő ösvényen találja…”, ugyanis a regényben túlteng a mindenképpen kerülendőnek ítélt „gyöngédtelenség s betyárság” esztétikai minősége[15. Tornay (=Szontagh) A könnyelműekről, Figyelmező, 1837. I. (20. szám) 150–164.] – de bizonyára minden, romantikán és realizmuson (vagy naturalizmuson) is edzett olvasó is meglepődnék akkor, ha pl. az Akarat és hajlam című regény elképesztő bűnhalmazát végigolvasná: feltételezésem szerint nemigen található még egy ilyen magyar regény, melyben ily sűrűségben, töménységben és változatosságban kerülnének elő a bűn és bűnözés világának legszélsőségesebb eseményei (éhínség-éhhalál, gyújtogatás, többszörös gyilkosság, zsarolás, csalás, uzsora-üzletek, csábítás, házasságtörés, álnéven folytatott bűnöző élet, pénzhamisítás, okirathamisítás, rablás bűnszövetkezetben, zsarolással kikényszerített nemi viszony stb. – az esetek többségében a főszereplő nő által elkövetve!) – ugyanakkor olvasásszociológiai szempontból nézve aligha tekinthető véletlennek, hogy épp ez a regény volt a legelső magyar tárca-regény, mely újságban, folytatásokban került a közönség elé, az üzleti siker reményében, s az üzleti remény beteljesítéseként![16. Az Akarat és hajlam 1844-45-ben jelent meg a Budapesti Híradó hasábjain, miután a szerkesztő Dessewffy Emil nyílt levélben szólította fel Jósikát a közreműködésre. – Az irodalomtörténet-írás elegáns dekórum- követelésére jellemző az a csúsztatás, melyet Jósika monográfusa követ el, mikor e regény kapcsán azt írja: „a magyar közönség a romanticzisták bűnhalmozásait a társadalmi regény-irodalomban hidegséggel fogadta…”, holott részletesen elemzi az újság-közlés sikerét, valamint azt is megemlíti, hogy a szintén rettenetes „bűnhalmozó” könyv, az Egy két-emeletes ház Pesten (1847), „jól jövedelmező mű – a rendkívüli népszerűségnek örvendő műfaj keretén belül”. Ld. Szaák Lujza: Báró Jósika Miklós élete és munkái. 1891. 167., 172.]
Folytatás