“”Hát szerkesszen nektek lapot az a bagolai taknyos Szűz Mária””

Szilágyi Ákos: Igen, abszolút mértékben. Igen, és most fokozni szeretném ezt, bár előre tudom, hogy azt fogjátok mondani, hja kérem, ez Oroszország, pedig hát nem ilyen egyszerű. Nemrég Szentpéterváron jártam és rábukkantam egy kiváló folyóirat néhány régebbi számára. Nagyjából ugyanaz a lapműfaj és szellemiség, ami a 2000-é is, kitűnően szerkesztve, és a legnagyobb presztízsű, legismertebb, anyagilag is elég jól menő könyvkiadó, az NLO (Novaja Lityeraturnaja Obozrenyije – a szerk.) adja ki. Nota bene, ennél a kiadónál fognak Esterházy Péter, Nádas Péter könyvei is nemsokára megjelenni. Ugyanennek folyóiratnak, van egy televíziós kiadása is, teljesen véletlenül futottam bele, körülbelül egy éve, mert még erre is van pénz. Ott egyébként van egy csatorna, a “Kultúra”, ahol ez lehetséges. Szóval ebben a folyóiratban, mert régi orosz szokás szerint a könyvekbe, lapokba többnyire még ma is beleírják a példányszámot, az áll, hogy megjelenik – írdd és mondd – ezer példányban. És én még így is ott a könyvesboltban két évre visszamenőleg be tudtam szerezni a hiányzó számokat. Na most igaz, infrastruktúra, anyám kínja, Oroszország, satöbbi. Na de hát, ha csak Moszkvában tizenötmillió ember él, és ezt én Péterváron vettem meg… Szóval, nyilvánvalóan nem erről van szó és az ég egy világon semmit nem fejez ki ez a mutatószám, ez az ezer példány így önmagában. Az viszont biztos, hogy nincs az a kulturális lap, kivéve persze, ha darabja tízezer forintért eladható, amely ezer példányban fenn tud maradni támogatás, vagyis a ráfordítás és a bevétel közötti rés betömése nélkül. “Hát akkor ne maradjon fenn!” – mondhatnák a piac könyörtelen logikájának szószólói. Hogyhogy, talán azt akarjátok mondani, hogy semmi – sőt, senki! – ne maradjon fenn, ami piaci szempontból nem rentábilis? Rendben van, de akkor ne maradjon fenn – nem is nagyon marad – a természet, az érzelmek, az erkölcsi cselekedetek, a szerelem, a gyász, a meditáció, a gyerekkor, az öregkor, az opera, a lírai költészet stb. stb. Na most Oroszországban is, Magyarországon is a nem-állami, nem közpénzekből történő kultúrafinanszírozással szemben a magánforrásból eredő mecenatúra, a Soros kiszállása – Oroszországból még nem szállt ki teljesen – a Soros kiszállása után, hát nem azt mondom, hogy majdnem a nullával egyenlő, de ahhoz igen közeli. A Prima Primissima típusú kultúratámogatás e szomorú mérlegen nemigen javít: akármennyi pénzt osztanak is szét egymás között az érdekek patikamérlegen mérve ki az összegeket az átpolitizálódott kulturális klánok kurátorai, azért ez is csak a “legyen ön is milliomos” tévé-show-k műfajába tartozik, ahol az igazi sztár a mecénás, a fantasztikus, a nagyvonalú üzletember, akinek szerénysége szoborért kiált. Marad tehát megint az állam kultúrafinanszírozási rendszere, amire nagyjából ugyanazt lehet mondani, amit Churchill mondott a demokráciára, hogy rémes, rettenetes, a lehető legrosszabb, de jobbat még nem találtak ki helyette, pontosabban hát ez esetben, nem is jobbat, hanem egyáltalán semmit nem találtak ki. A lényeg az, hogy a szellemi kultúra alkotásai gazdaságilag nem megítélhetőek és e kultúra szükségességéről vagy szükségtelenségéről nem lehet és nem szabad a kalkulatív racionalitás alapján dönteni. Képtelenség lenne mindent, ami e racionalitás felől nézve ésszerűtlen, felszámolni, megszüntetni, kizárni a világból, vagy hagyni elpusztulni. Ez lenne az, amit egyesek metaforikusan “piaci totalitarizmusnak” neveznek. Ugyanakkor, bár egy nem gazdasági, nem megtérülő, nem profitábilis tevékenységről beszélünk, azért ennek is van – ha területenként eltérő mértékben is – olyan része, amely kifejezetten ipari jellegű, és gazdaságilag is megítélhető. A különféle művészeti ágakban ez különféle arányú. A filmgyártást akár iparnak is lehet tekinteni, a könyvnyomtatást is, de a szépirodalmat aligha. Az írónak pénzt kell kapnia a művéért ahhoz, hogy élhessen és írhasson, de nem azért kell írnia – és ez a döntő –, hogy pénzt kapjon érte. Aki ezért ír, az kereskedelmi író, akár jó író, akár rossz, de most nem róla beszélünk. Tehát egy kontinuum húzódik itt ebben a tekintetben, az egyik oldalon mondjuk a filmgyártással, a színházzal, a másikon a könyvkiadással, a zenével. De valamennyi művészeti ágnak ugyanaz a problémája, csak különféle mértékben vannak belesüppedve az iparba, a gazdaságba, függenek tőle költségességük szerint. Talán még az író a legkevésbé, nagyon kevés eszközre van szüksége a termék előállításához, ezért is olyan olcsó, ezért is olyan gyönge a piaci pozíciója – a már idézett Kosztolányi-cikkből kitűnik: mindig is az volt –, hogy kész fizetség nélkül vagy bagóért odaadni műveit a kiadónak.

   Folytatás

A családregény de(re)konstrukciója

Harmincéves korukhoz érve, Danilo Kiš (1935–1989) és Esterházy Péter (1950) olyan könyveket kezdtek írni, melyek egy szétszedett, majd részlegesen összerakott családregény(-trilógia) részeinek tûnnek: Kiš: Hamu, kert (1965), Korai bánat (1970) és Fövenyóra (1972), Esterházy: Termelési-regény (1979), A szív segédigéi (1985) ésHarmonia caelestis (2000, a Javított kiadás-sal, 2002: négyrészes trilógia).

   Folytatás

Messze még a szabadság

Emiatt a mai napig tartozunk azzal a Nyugatnak és persze magunknak is, hogy ezt az egyedi élményt helyesen megértsük, feldolgozzuk és szavakba öntsük. Ami azért paradoxon, mert eközben szinte belefulladunk a múltról szóló információkba. Már csaknem mindent tudunk a rezsim ördögien gonosz lényegéről, már rengeteget írtak az áldozatokról és a történeteik is jól dokumentáltak. Mégsem tudunk dűlőre jutni a tekintetben, hogy milyen is volt valójában a múltunk. Képtelenek vagyunk eldönteni, hogy vajon totalitáriusnak vagy diktatórikusnak nevezzük a letűnt rendszert, nincs konszenzus arról, hogyan kezeljük a rezsim által ránk hagyott dokumentumokat – tekintsük őket valódi bizonyítéknak, vagy zárjuk el őket, mert részesei voltak annak az égbekiáltó hazugságnak, amely a rendszert működtette. Amikor Esterházy Péter Javított kiadását olvasom, amelyben egy sor olyan szörnyűséges feljelentés is szerepel, amelyeket szeretett arisztokrata apja szolgáltatott a titkosszolgálatnak harminc éven keresztül, akkor megértem és helyeslem is, hogy az efféle dokumentumokat közzé teszik, hiszen ezzel katartikus élményhez juthat az olvasó. Ugyanakkor könnyű belátni, hogy miért érvel oly hevesen Adam Michnik az ellen, hogy kiszolgáltassuk magunkat a titkosszolgálati dokumentumok kényének-kedvének.

   Folytatás

A trükkregény fogalma

Esterházy Péter Tizenhét hattyúk (1978) című regényében meg is tette ezt, sőt a címlapra is Anna Karenina… pardon, Csokonai Lili nevét nyomtattatta ki a sajátja helyett, s az irodalmi közéletre bízta a trükk leleplezését, tehát nemcsak a mű olvasóit, hanem a közvéleményt is bevonta a regénybe.

   Folytatás

Nádas Péter / Párhuzamos történetek

De e regény persze tudatosan és szándékosan tartja magát távol az efféle magyarázatoktól: világában ugyanis semmire nem lehet rákérdezni. Tulajdonképpen meglepõ, mennyire másként is lehet olvasni e könyvet, mint ahogy szerzõje szeretné interpretáltatni: hiába állítja az író, hogy a világ káoszát kívánta volna leképezni, ha szövege és szerkesztésmódja épp a törvény beteljesülését állítja és szemlélteti. Nádas egy isteni rend világának vízióját mutatja fel, egy olyan rendét, melynek egyetlen hibája, hogy a szereplõk nem ismerik fel az összefüggéseket, s ezért, hiába inti õket a sors számtalanszor, folyamatosan rossz választásokat tesznek[56. Olvasatomban a könyv főleg arról szól, hogy szereplőinek nincs választási, döntési lehetősége, a külső és belső körülmények semmiféle döntési lehetőséget nem engednek. “Csak ütődött emberek hihetik, hogy a szabadság jó dolog, és törekedni kell rá. Inkább szükséges, nem lehet elhárítani” – mondja Kienast detektív az ifjú Döhringnek. (III. kötet, 450.) (A körülményekről jut eszembe: nehezményezem, hogy e regény szinte összes szereplőjét egykoron elhagyta az anyja, nota bene, többjük – hogy még cifrázzuk  egy másik nő kedvéért hagyott ott csapot-papot és gyermeket!) SZM] (talán épp ezért is idéztetik meg, nem is egyszer, a Mengyelejev-rendszer – vagyis az a tér és rendszer, melyben az elemeknek már akkor megvolt a teoretikusan meghatározható, “igazi” helyük, amikor még nem is fedezték fel õket). Ez az isteni rend (amely persze nem hasonlít sem az antik, sem a zsidó-keresztény istenség rendjére)[57. Annál inkább a gnosztikusok rendjére. SZÁ] a világ nagy állandójában lenne megragadható: abban az állandóban, mely minden egyéni és csoportlétnek alapján ott lapul, s várja, hogy feltárják – mintha e regény maga lenne az úttörésre vállalkozó feltáró gesztus. Ama nagy, a cselekményhez tökéletesen hirtelenül és szervetlenül kapcsolódó, továbbá (bevallom) nagyon megterhelõ ásványtani fejtegetés, mely az õsalapként bemutatott gneisz mibenlétét és jellegét tárgyazza, továbbá az a nem kevés – kifejtetlen – említés, mely a lét mélyén rejlõ “metafizikai sûrû” (?) kategóriáját érinti, azt az ontológiai meggyõzõdést fejti ki vagy rejti el, miszerint minden létnek közös és szétválaszthatatlan az alapja és az anyaga – s emiatt az elkülönülések, legyenek azok bármely szintûek, mintha már önmagukban metafizikai hibának vagy helyrehozhatatlan vétségnek minõsülnek.[58. Tényleg azt gondolom, hogy gnosztikus rend ez. Ez azonban nem a merő véletlen, az írói szeszély vagy a szellemi alkaton alapuló, teljesen egyéni választás műve (“gnosztikus leszek magam is!”), hanem annak a választási kényszernek a következménye, amely elé minden európai gondolkodó került az észbe vetett modern hit elvesztése után már a 19. század végén, s amit Kierkegaard így fogalmazott meg utolérhetetlen éleslátással: a kortársakra nézve választásról van szó – választaniuk kell a vallási és az esztétikai között, hogy vagy ebből vagy abból csináljanak egyetemes elvet, s aztán mindent ezen az alapon magyarázzanak. De ezzel az alapvető választással még nem dőlt el minden, hiszen mind a vallásit, mind az esztétikait sokféle változatában lehetetett és lehet választani. Most csak a vallásin belül húzódó alapvető választásról beszélnék, mert Nádas szerintem a vallásit választotta, illetve ezen belül választotta – korántsem véletlenszerűen és kivételes módon – a gnosztikus vallási irányt saját individuális mítosza és irodalma felépítéséhez. De kicsit távolabbról kezdeném, az észbe vetett hit összeroppanásával, ami nélkül – mint azt az észbe vetett hit legnagyobb filozófiai képviselője, Hegel felismerte – a történelem “ijesztő képet tár az ember elé, mélységesen mély érzelmeket kavar fel, és a legkilátástalanabb szomorúságot ébreszti”, mert ez esetben a világtörténelem fő mozgatóerői a szenvedélyek és aljasságok lesznek. Ész híján a világtörténelem szükségképpen a Semmi démonikus alakzatává áll össze. Márpedig ez esetben nemcsak haladás nincs, de minden velejéig rossz: a világ – tévedés és balszerencse következménye, a történelem – démonikus fogság és kínzókamra, az ember – baleset stb. stb. Mármost az Isten után az Észtől is elhagyott világ sötét szakadékába lepillantani valóban csak a legkilátástalanabb szomorúságot ébresztheti a magukra maradtak szívében (kivéve, ha felnőtté válnak, “meglett emberré”, akik rezignáltan vagy a “halálra ráadásul kapott élet” tudatának komor méltóságával, kétségbeesés és vigasz nélkül, mégis nyugodtan tekintenek a Semmi szakadékába, de ez a szólam önállóan és jelentős művészi formában csak kivételesen, egy-egy villanásra jelenik meg a modern művészetben a “vallási” és az “esztétikai” egyetemes elvvé emelésével szemben, például éppen a kései József Attila egy-egy nagy lírai művében). A történelmet világgá rendező ész összeomlásával megnyíló szakadéknak – meglátásom szerint – két alapvető és egymással ellentétes individuális elképzelésmódja és elgondolása formálódott ki az európai irodalomban a 19. század végétől máig, amely két markáns vallási és gondolkodásmódbeli hagyományhoz kötődik: az egyik a hellenizált zsidó hagyomány gnosztikus aktualizálásának és egzisztencialista továbbvitelének felel meg – mondjuk, Kafka és Freud, Walter Benjamin és Hans Jonas neve és életműve, alkotásmódja és gondolkodásmódja fémjelezhetnék ezt a vonalat, és szerintem Nádas is ebbe a vonulatba tartozik. De – ha távolabbról is –, szerintem ide köthetők a manicheisztikus messianizmus és a modern katasztrofizmus európai áramlatai is az 1920–30-as években. A lényege ennek a szemléletmódnak az, hogy a létezés, a világ legmélyén a rossz, az alaktalan-formátlan Gonosz és a Rút lakozik. A másik hagyomány a hellenizált kereszténység újplatonikus, misztikus és teurgikus létfelfogásának a modernizálása és individualizálása, amely mindenekelőtt a modern művészeti szimbolizmusban és posztszimbolizmusban és a hozzájuk kapcsolódó teremtésfilozófiákban, vallásfilozófiákban realizálódik, s a katolikus-ortodox keresztény vallási hagyomány vonalán halad, mondjuk Vlagyimir Szolovjovtól Andrej Belijen és Borisz Paszternakon át T. S. Eliotig és – erőteljes misztikus felhanggal – Pilinszky Jánosig, s valamiképp – ennyiben is, Nádas Péter irodalmi és esztétikai ellenpólusát képezve – Esterházy Péterig. Ennek a plótinoszi eredetű létszemléletnek lényegét abban lehetne összefoglalni, hogy a létezés legmélyén a Jó és a Szép lakozik, a Lét a Jóságban és a Szépségben tárul fel mint tökéletes forma, mint mennyei hierarchia, mint harmonia praestabilita. Persze, hangsúlyozom, hogy mindkét esetben választásról és individuális, épp ezért végső soron az esztétikai képzelőerő által teremtett irodalmi mítoszról van szó, amely szerzői művekben, individuális teljesítményekben, művészeti és gondolati alkotásokban tárgyiasul, bármennyire is éppen az individuálison való túlhaladástól vezérelve. De mindkét esetben az észtől elhagyott világ vallásilag helyreállított végső kerekségébe, osztatlan Egész-mivoltába vetett hit az alap, csak míg a judaista vallási hagyományból táplálkozó, de gnosztikus irányultságú individuális mítoszban a világ végső kerekségét a Lét mint rossz adja meg (akár a Jó hiányaként, ürességeként, akár démonikus erőként), addig a katolikus-ortodox keresztény hagyományból táplálkozó újplatonikus mítoszban a Lét mint Jó. SZÁ] A narrátor ezt az alapot képviseli minden esetben – innen isteni magabiztossága, tévedhetetlensége; s emiatt tudja szólamát szétosztani szerencsétlen szereplõi között is. A geológiai és metafizikai alap isteni törvényével szemben semmi nincs; az isteni összefüggésrend kikutatása pedig frivol és hiábavaló.

   Folytatás

Deák Ferenc és az anekdoták világa

Pedig „a” magyart és „az” anekdotát már ekkor is, ezóta is sokszor összekapcsolták egymással – általában nem is túlzottan kárhoztatva a magyarok közismert: „ezt a történetet ismered-e?” kezdetű furor anecdoticus szenvedélyét. Karácsony Sándor magasztalta, Lukács György kárhoztatta azt, hogy a magyarok a premisszák és logikai konzekvenciák szigorú működtetése helyett anekdotákkal próbálták a társadalom működésének valódi törvényszerűségeit érzékeltetni. (Természetesen mindketten kimeríthetetlen repertoárral és kiváló előadói készséggel rendelkező anekdotázók voltak.) Főként Mikszáth és Jókai volt lebecsülve azért, mert műveikben sok az anekdota. Természetesen ez igaz. Már nem annyira természetesen – mindketten szinte szakértőre valló szenvedéllyel foglalkoztak is az anekdotákkal: gyűjtötték és kötetekben adták ki ezeket. Jókai az „önkényuralom” (1849 után), Mikszáth a Tisza Kálmán-i parlamentarizmus anekdotáit illetően mindmáig a legjobb forrás. Kortársaik közül nemcsak a nyögvenyelős olvasatú Vas Gereben (1823–1868), hanem a végetérhetetlen Eötvös Károly is ugyanezt a megoldást képviselték. Sőt nemcsak ők mesélnek minden adódó alkalommal ilyen történeteket, valamilyen irodalmi önelvűség előtti primitivizmus kedvelése okán, hanem még a későbbi legjelesebb magyar írók közül Krúdy Gyula és Móra Ferenc, Déry Tibor és Márai Sándor, Moldova György és Esterházy Péter (és még sokan mások) is. Egyébként igen jó világirodalmi társaságban vannak: Boccaccio, Shakespeare, Rabelais, Švejk és Hrabal, Jorge Luis Borges, Gabriel García Márquez, sőt Umberto Eco és Viktor Pelevin parleurjében.

   Folytatás