Rendszerválasztás 2006
Hitük szerint azért, hogy érvényt szerezzenek azoknak, ténylegesen pedig azért, hogy új legitimitás-igényt jelenthessenek be, és a nómenklatúra helyére léphessenek. Vagy így, vagy úgy, hogy maguk alkotnak új nómenklatúrát.
FolytatásLord Worldsend – Kedves Mr. Szilágyi,
(„amiről egy demokrata hallgat”) Választást nyerni teljesíthetetlen ígéretekkel nemcsak erkölcstelen, de idegesítő naivitás is, és adott esetben éveket vehet el egy politikus (és másodsorban persze a nép) életéből. Itt van például Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Győzött egy nagyot, történelmit, egy „I have a dream” jellegűt, de tavaly már egyre többet panaszkodott arról, hogy a szenátus miatt az ország hovatovább kormányozhatatlan, pedig akkor még ott is kis többsége volt. Aztán jött Massachussetts, az időközi választás, amikor is kiderülhetett számára, hogy az amerikaiak többsége tényleg azt gondolja az európai társadalombiztosítási modellről, hogy annak egyetlen előnye, hogy egy bizonyos kor után viszonylag olcsón el lehet tenni láb alól a nagymamát. Aztán kapott egy maflást Koppenhágában, az iraki és az afganisztáni háborút pedig olyan elánnal kellett folytatni, amiről Bush talán álmodni sem mert volna: úgyhogy Obama mehetett is vissza a megvetett és lenézett politikai „középre” a Demokraták balszéléről. Nincsen egy ilyen váltással semmi baj: az egyetlen követelmény, hogy csendben hajtsák végre, ahogyan például Taminó a Varázsfuvolában, amikor átállt a romantikusoktól a polgári felvilágosodás, a modern türannisz oldalára. Obamának talán még szerencséje is van, hiszen tanácsadói javaslatára kérhette volna a magyar hatóságokat, hogy hadd tartson már evvel összefüggésben egy beszédet Balatonőszödön, és a magyarok biztosan nem mondták volna, hogy „no, we can’t”. De ettől megkímélte őt a sors, mint ahogy egy európai típusú ellenzéktől is, mely soha nem tudja elfelejteni és megbocsátani persze, hogy ellenzékben van, ezt a szerepét mélységesen méltánytalannak, sőt sértőnek tartja, s mint ellenzék csak az idejét vesztegeti: a kormány persze igyekszik győzködni őket, hogy ez nem így van, és az ellenzékre az alkotmányos berendezkedés szempontjából igenis nagy szükség van, de mire ezt a traumát a boldogtalan ellenzék fel tudja dolgozni lelkileg, és már- már hinne a kormánynak, többnyire el is telik a ciklus, és kiderül, hogy a gyászmunkán kívül más munkára nem is nagyon maradt idő, és a dolog kezdődik előlről. Tehát Obama akár még sikeres is lehet: ez egyébként indirekt módon jól lemérhető azon, hogy Európában egyre kevésbé népszerű. De kit érdekel ma már ez a nyugdíjas otthon, a „kórházi szépség” örökkön túlfutó évfolyama? Csak körül kell nézni, és látni fogjuk mindjárt, hogy az európai lelki erők teljesen reaktívvá váltak: nemhogy egy rendes háborút nem vagyunk képesek összehozni (ez még talán érthető is, az amerikaiak már ’56-ban kifejezetten szóltak az angoloknak és a franciáknak, hogy maradjanak veszteg), de már lelkesedni sem szoktunk a háborúért, ami pedig a háború lényege volna (lévén, hogy a konkrét háborús cselekményben általában nem sok lelkesítő dolog van): sehol egy „Párizsba, Párizsba”, illetve „Berlinbe”, „Berlinbe”. Persze lelki energiák sem veszhetnek el, legfeljebb átalakulnak: az európai ember önmegtartóztatása természetesen csak látszólagos, a nyugati szellem azért még él, minden gerontofil látszat ellenére továbbra is játékosan agresszív és fiatalosan expanzív, és persze vidám és harsány nemet mond a tolerancia vákuumára, emígy keresvén mai formáját. Ennek az ideálnak persze egyelőre inkább negatív meghatározását látjuk, azt, amit jó érzéssel, öntudatosan tagadni tudunk, például egy burkát, melyet a francia nemzetgyűlés törvényileg tilt, vagy egy minaretet, melyet a svájciak népszavazással utasítottak el (természetesen semmi sem indokolja logikailag vagy erkölcsileg, hogy lelki megújulásunkhoz és történeti identitásunk visszanyeréséhez szükséges hecckampányokat arabok, törökök, cigányok vagy afrikaiak és általában a bevándorlók ellenében kellene szükségszerűen lefolytatnunk, de az állatvédelmi törvények ma már eléggé szigorúak, így például meglátásom szerint egy bikaviadal vagy lóverseny vagy a krikett sokkalta nehezebben is szolgálná ezt az ügyet). A demokráciákban ma ezek a valóban népszerű „üzenetek” (tematizáljuk a közéletet: imádom), és méltánylást érdemlő lelkierőre vall, ha választási győzelemre törekvő demokratáink megtartóztatják magukat ettől a nyilvánvalóan célravezető eszköztől. Ilyen esetben a második legjobb megoldás a teljes inkonzisztencia az ígéretek tekintetében: ahogy nálunk a toryk teszik, minden héten mást mondanak a költségvetés problémáiról és a lehetséges gyógymódokról. Mindazonáltal ez teljesen érthető, hiszen ők maguk sem látják, hogy milyen is az a társadalom, melynek valamit mondaniuk kellene: az egyik pillanatban a Big Society-ről beszélnek, és egyetlen vágyuk, hogy összerakják valahogy a „széttöredezett Britanniát”, a másikban pedig azt, hogy „hagyni az embereket, hogy a saját életüket éljék”. Nagy a zavar tehát, ez véleményem szerint az érett demokráciák nagy hátránya: ha a demokrácia lényege a tanulás, a folyamat, úgy itt már nincs mit megtanulni, nem lehet új tartalmakat adni a demokratikus fejlődésnek, így a tömegek okkal érzik azt, hogy mindent hallottak már egyszer, alkalmasint jobb kiadásban. Mintha a korábbi óriások keltette szenvedély melegítené még most is őket, és a jelent betöltő hangok csak visszhangjai volnának az elődök nagyszerű megnyilvánulásainak (de így persze túl nagy disznóságot sem tudnak csinálni a mindenkori érett demokraták). Fiatal demokráciák esetében az igazi teljesítmény tehát minden jel szerint abban áll, ha a választásokat úgy tudjuk megnyerni, persze demokratikusan, ha nem mondunk semmit. Így úgy kelthetjük az érett demokrácia benyomását, hogy semmiképpen nem eshetünk annak csapdájába, senki nem fogja azt érezni, hogy itt már nincs mit tanulni, és senki sem tudja megmondani, még a semleges elemzők és a véleményformáló értelmiségiek sem, hogy itt a demokráciát megelőző állapotról, avagy éppenséggel annak végső stádiumáról van szó. Hallgatni arany, tartja a népi bölcsesség, s amiről egy néptribun nem akar beszélni, arról természetesen hallgatni kell.
FolytatásÖV ALATT – A Hays-kódex
A művészet lehet erkölcsileg nemes, amely magasabb szintre emeli az embert. Eddig is ezt tette a jó zene, a nagyszerű festészet, a hiteles próza, költészet és dráma. Ám a művészetnek is lehet erkölcsileg káros hatása. Egyértelműen erről van szó a tisztátalan művészet, az illetlen könyvek, a kétértelmű színdarabok esetében. Az efféle művészet ártalmasságát fölösleges magyaráznunk.
FolytatásJom Kippur Rosenzweig
A héberül kiolvasott cím (gyywwxnzwr rwpyk swy) egy többszörösen összetett birtokos szerkezet, ahol a következő két olvasat egyaránt jogosult: „Jom (Kippur Rosenzweig)”, azaz „Rosenzweig engesztelésének napja”; illetve „(Jom Kippur) Rosenzweig”, azaz „Rosenzweig Engesztelőnapja”. Az első arra a jól ismert, bár kevéssé dokumentált életrajzi legendára utal, miszerint a fiatal Rosenzweig alig néhány hónappal azután, hogy csaknem kikeresztelkedett, 1913. október 11-én utolsó látogatást tett egy kis berlini ortodox zsinagógában, és az engesztelőnapi (Jom ha-Kippurim – syrwpykh swy) istentisztelettől megrendülve visszatért örökölt hitéhez. A második olvasat viszont arra utal, hogy az Engesztelőnap és liturgikus szimbolikája központi helyet foglal el Rosenzweig filozófiai rendszerében, amennyiben az 1921-ben megjelent, A megváltás csillaga című főmű szerint ezen a napon az öröknek vallott zsidó nép a megváltás élményében részesül. Az írás e két lehetséges olvasat összefűzésére tesz kísérletet: bemutatja Rosenzweig egzisztenciális döntésének, a zsidó valláshoz való visszatérésének életrajzi hátterét, majd rávilágít arra, hogy a zsidó liturgikus év és különösen az annak csúcspontját jelentő engesztelőnapi istentisztelet filozófiai értelmezése az „új gondolkodásnak” (das neue Denken) nevezett rendszer alapszerkezetét jelenti. Az utolsó bekezdések a zsidó liturgia etikai és oktatáspolitikai, könyvön és gondolkodáson túlmutató jelentőségére mutatnak rá.
FolytatásA nyelv visszaszerzése
„…aki nem akarja, hát ne hallja, mert lázongó nemzedék ez.” (Ezékiel 3,27)
Folytatás