Szellemi topológia

A két lehetőség illusztrálható talán a Sciencia Sacrán egyrészt és a Biblia és romantikán másrészt.

   Folytatás

2000-beszélgetés Kertész Imrével (Szilágyi Ákos)

– Valamelyik interjúdban megjegyezted, hogy életednek és írói munkásságodnak idõszakai mintha többé-kevésbé közvetlenül összefüggnének azokkal a történelmi vagy társadalmi váltásokkal, amelyeket ez az ország megél.

   Folytatás

Zbigniew Herbert és az aranygyapjú

Én is függetlenséget kívántam Afganisztánnak és Csecsenföldnek. De miközben erre vágytam, rettegve gondoltam arra, milyen államot hoztak volna létre a Földön az afgán tálibok és a szabadságért küzdő, zöld homlokpántos csecsen harcosok, ha nem buknak el a harcban, hanem győzelmet aratnak, és saját politikai-vallási rendjüket vezetik be független országaikban. Herbert elvből dicsőítette a vesztes, gyenge kisebbséget. Mintha hallani sem akart volna arról, hogy a vesztes és gyenge kisebbség ugyanolyan kegyetlen lehet, mint a hatalmas többség, ha győz. Ez nem illett bele abba a szellemi rendszerbe, amelyhez egész életében tartotta magát. Hallani sem akart arról, hogy a legyőzött és üldözött kisebbségek sokszor pont azért küzdenek a szabadságukért, hogy másokat megfosszanak a szabadságuktól. Vaskapoccsal akarta a jóhoz rögzíteni a vereségre ítélt gyengeséget, a rosszhoz pedig a győzedelmes erőt és a jóllakott nézők kényelmes közönyét – ilyenek voltak Lengyelország szövetségesei a varsói felkelés alatt –, akik messziről nézik a gyöngék, üldözöttek, pusztulásra ítéltek magányos drámáját. A romantikusok leghűségesebb tanítványa volt, azoké, akik képesek voltak bebeszélni nekünk, hogy pontosan akkor lélekemelő és nemesbítő a bukás, ha a gyengék buknak el.

   Folytatás

Doktor Nielsen nyílt levele Barutanski ezredeshez

Miután erőszakot követett el Blitván, és úgy megsebezte, mint gyalázatos múltjában egyetlen tatár sem, hiú nagyzási hóbortjában egy lovas bronzszobor alakjában akar ágaskodni itt, a mi sáros világunk felett, mintegy intelemként a jövő nemzedékeknek, hogy soha egyetlen gonosztevő sem ült még szebben formált mén hátán, mint amilyen ez a vad, borzas sörényű blitván ló a hátsó lábaira ereszkedve Roman Rajevski akadémikus és jövendőbeli köztársasági elnök alkotásában, aki nem is találhatott volna méltatlanabb témát a tehetségéhez, mint amilyen ez az ő lovas szobra, amely egy ravasz betörőt ábrázol blitvai Lordprotektorként, vitézi sisakkal a fején. Ideje már, hogy elgondolkozzék rajta, mit jelent az, ha egy élő ember természetesnek találja, hogy kortársai félistenként tiszteljék, s mit jelent, ha valaki titokzatosan fogalommá változott a függöny mögött, míg a függöny előtt a nép térdelve zsolozmázza a litániákat. Az Ön kegyencei, az Ön hatalmának haszonélvezői, udvaroncai, hízelgői, talpnyalói, méltóságteljes csúszó-mászói, udvari bolondjai, bérencei, bértollnokai, akadémikusai, bíborosai, szajkóinak és papagájainak ez az egész tarka tömege ott térdepel az Ön szobra előtt, én viszont azt mondom, hogy ebben a szerencsétlen blitván országban mindaddig nem lesz igazság, amíg az Ön feje nem a hóhér kötelén fog fennakadni vagy a véres tuskóról legurulni.

   Folytatás

[Álláskeresés]

Konceptuális művész frissen vásárolt, épített, belsőépítész által a legkisebb részletig megtervezett házak, lakások otthonosítását vállalja. Úgy érzi, nem találja helyét az új környezetben? Mielőtt elidegenedésnek indulna, vegye igénybe az otthonosítóművész szolgáltatásait, aki Ön helyett egy hétre beköltözik ingat- lanába, belakja szobáit, bealussza az ágyat, kanapét, matracot, padlószőnyeget, bejátssza a gyerekszobát meg a pingpongasztalt, összefőzi a konyháját, befürdi a kádat, beissza a nappalit és a zsalugáterek rácsos fényét, bejárja a lakás minden zugát a mélygarázstól a kéménynyílásig, míg a lakás megélettel impregnálódik. Kulcsrakészen romosított kastélyokba konceptuális művész visszajáró szelleme rendelhető, aki a legvárat- lanabb helyzetekben lép ki a falakból, kandallóból, érkezik a kéményen vagy az ablakpárkányon keresztül Converse-cipőben, cigarettával – kérés szerint marihuánával – a szája sarkában. Mókás kedvű, gyerekeket ugrató, romantikusan mélázó, ill. dühöngő változatban rendelhető, ötéves garanciával.

   Folytatás

Banbenben az igazság

5 Felmerülhet a kérdés: miben gondolkodik, aki nem banbenben gondolkodik? Semmiben? Vagy talán kategóriák nélkül gondolkodik? Közvetlenül? De hát a gondolatnak – mint már jeleztem – ilyesfajta közvetlensége nincsen. Annyiban és annyira létezik, amennyiben és amennyire a nyelv közvetíti: megformálja, testet, erőt ad neki. Vannak a gondolatnak saját vagy “tiszta” kategóriái? Természetesen a gondolkodásról való gondolkodásnak egy absztrakciós fokán el lehet jutni ezekhez a tiszta kategóriákhoz, de még ez a legelvontabb gondolkodás sem kategóriákban, hanem kategóriákkal gondolkodás. A kategóriák hipotetikus közvetítések a gondolkodásfolyamat nyelvi megvalósításához, de nem végső szemléleti egészek, amelyekhez rituálisan újra meg újra felemelkedik a gondolkodás vagy egyszerűen – mindenféle gondolkodás helyett – ünnepélyesen kinyilatkoztatja és szentségekként ismételgeti őket. Aki banbenben gondolkodik, az tulajdonképpen nem gondolkodik, hanem hisz. Erős vára neki a Banben. Kategóriái végső instanciák, amelyekkel szemben az eleven, mindenben kételkedő, megismerő gondolkodásnak eleve nem lehet igaza. Végtére is éppen azért banben-gondolkodás a banben-gondolkodás, mert fundamentalizálja az igazságot: minden igazságot elvon az eleven gondolkodástól, hogy az így nyert absztrakciót “néven nevezve” mágikusan megkösse: ban- ben. Nem gondolkodási kategóriák, hanem mitikus nevek ezek. A banbenező gondolkodás nem a valódi gondolkodás előreláthatatlanul kanyargó útjain, hanem a szent szövegek rituális ismétlésének előre lefektetett sínpályáin halad. Aki banben gondolkodik, fundamentálisan gondolkodik. A lét fundamentálisként kinyilatkoztatott kategóriáit a nyelv elé helyezi, mintha azok léte megelőzhetné a nyelvet, mintha nem is nyelvi létesítmények vagy konstrukciók lennének; mintha ők parancsolnának a nyelvnek, a gondolkodásnak is, kinek-kinek pedig csak végre kellene hajtania parancsaikat. A banbenezés ily módon mágikus-mitikus nyelvként tárul fel a nyelvjátékos előtt. Aki a Nyelvnek akar parancsolni, valójában másoknak akar parancsolni. A Nyelvnek nem parancsolhat senki. Még a Nyelv sem. A Nyelv különben sem parancsol semmit. Ha már, akkor inkább a szolga, semmint az úr szerepét játssza a nyelvjátékban. Az angyal – az angelus interpres – szerepét, aki bármely pillanatban készen áll, hogy ott teremjen, ha hívják: “mit parancsolsz, édes gazdám?” Bármilyen parancsot teljesít, egyet kivéve. Ezt az egyet is csak azért nem, mert képtelen rá. A nyelv nem képes nyelvi módon túlmenni önmagán. Még a nyelv – az elgondolható és elképzelhető – legszélső határán (már ami valakiben legszélsőnek tetszik), közvetlenül e határra érve, sőt, e határról ellendülve is csak nyelvi módon képes felfogni a nyelven-túlit vagy nyelven-kívülit. Bármit nevezünk “nyelven-túlinak” vagy “nyelven-kívülinek”, természetesen csak a nyelvben maradva, nyelvi módon tehetjük. Csak a nyelvhez képest és nyelvileg adhatunk jelentést bárminek, amit a nyelven kívülre helyezünk. A “nyelven-túli” nincs túl a nyelven, és fogalma, képzete csak a nyelvben értelmezhető, ahogyan jelentést és jelentőséget is csak a nyelvben-létezőre vonatkoztatva kaphat, csak őt vigasztalhatja vagy borzaszthatja el, magasztalhatja vagy ócsárolhatja. Az összes nem-nyelvi elképzelési, átélési, elérési mód (misztikus tapasztalat, halál utáni lét stb.) nyelvileg érvénytelen, mert közölhetetlen, megoszthatatlan, illetve mert minden kísérlet a közlésére és megosztására, visszarántja a nyelvbe. Egyáltalán nem lehet beszélni róla. Sőt, már ez a kijelentés – “Egyáltalán nem lehet beszélni róla” – már ez is félrevezető, mert amiről szól, pontosabban: szólnia kellene, az éppen mint szó nem létezhet (az előzetes, merőben nyelvi föltevés szerint!), egyszerűen nem nevezhető meg. Nincsen neve. Ez sem a neve. Nem az a neve, hogy “nincsen neve”. Semmi módon nem lehet szóba hozni. A transzcendens Abszolútum – Isten – neve körül a zsidó-keresztény gondolkodásban újra meg újra lejátszódott a “megnevezhetetlenség” drámája, amelyet ma inkább abszurdnak látunk. Isten még csak nem is a “Megnevezhetetlen”. Isten semmi néven nem illethető. De ez a semmi néven nem illethetőség sem lehet attribútuma (neve), hiszen ezzel a megnevezhetőkhöz viszonyítanánk, ami kétszeresen is képtelenség: egyrészt, mert így mégiscsak megneveznénk, vagyis besorolnánk a megnevezhetők közé; másrészt, mert a konkrét, meghatározott léthez viszonyítanánk az abszolút meghatározatlant (amelynek még ez az abszolút meghatározatlanság sem meghatározottsága!), amit pedig még a katafatikus teológia is csak az analógia segítségével tart elképzelhetőnek illetve fogalmilag megengedhetőnek. Ha azt mondom Isten, vagy azt mondom Lét, akkor már nem Aztmondom, mert Azt nem tudom mondani, ugyanis Az éppen mint Az mondhatatlan: megnevezhetetlen (de – a hitbéli bizonyosság szerint – nem megszólíthatatlan!). Valami mást mondok ilyenkor, pontosabban nem mondok semmit; vagy a kimondással egyszersmind visszavonom, amit ki akarok mondani, ámde úgy, hogy eközben vagy ennek a fogalmi hátrálásnak az eredményeként előállt hiányt, nemlétet (“nincs neve” stb.) sem nevezhetem meg, hiszen az is csak név lenne a nevek között. Mindegy, hogy minden név fölötti vagy minden néven túli Névnek jelentem ki, így is, úgy is meghamisítom és ezzel megsértem és meggyalázom azt, aki semmiféle értelemben, még tagadó értelemben sem “az”. Mózes fülében nem hiába hangzott így az Örökkévaló önmeghatározása: vagyok, aki vagyok, avagy inkább: a Vagyok vagyok. Abszolút Alany. Nem ez vagy az, hanem a Lét maga. Persze, ezek csupán szavak, melyek a nyelvi világok egyikét és nem a nyelventúlit határozzák meg. Amikor tehát azt mondom, “nyelventúli”, félrebeszélek, hiszen a nyelvbe rángatom vissza (nyelvileg, a nyelvhez képes töltök meg jelentéssel valamit, ami magában véve egyáltalán nem a nyelvhez képest határozódik meg, bár hogy mihez képest, hogy egyáltalán meghatározódik-e vagy mit “csinál”, ez mind-mind nem tudható, mind- mind félrebeszélés, halandzsa, bimbam, rizsa). Legmesszebb a nyelvtől kétségkívül az apofázissal juthatunk (például ha azt mondjuk: a “nem-nyelvi” sem nem van, sem nem nincs, sem nyelvi, sem nem-nyelvi stb.), ám ezzel csak a nyelvtől való eltávolodás nyelvi erőfeszítését örökíthetjük meg, a “nyelventúlihoz” vagy az Abszolútumhoz való közeledést csak hihetjük és remélhetjük és nyelvileg senkivel meg nem osztható módon megtapasztalhatjuk. A negáció présébe fogott nyelvből úgy folyik ki és csordul alá a jelentés- és állítástartalmak sűrű, sötét nedve mint olajprésből az olaj: minden kisajtoltatik. De hogy mi az, amihelyette megjelenik (hiszen amíg van “helyette”, addig nyelv is van) vagy mögüle előbújik (hiszen amíg van “mögüle”, addig ott vagyunk, ahol mindig is voltunk: a nyelvben!), az meg nem mondható, ki nem fejezhető, mert az nem lehet “helyette” és “mögötte” sem rejtezett soha. Aki fundamentális kategóriákban gondolkodik, az azt hiszi, hogy nyelven túli vagy nyelv előtti kategóriákban gondolkodik, és ezekbe a kategóriákba akarja rendezni a nyelvet, amelyet üresnek vagy a szellem érintésére váró holt anyagnak vél. Csakhogy minden fundamentális kategória nyelvi építmény, leválaszthatatlan a nyelvről. Ami a banbenezésben nem-nyelvi az leginkább az a mód, ahogyan a nyelvet semmibe veszi. Bár még ebbéli igyekezetében sem léphet túl a nyelven, amennyiben a nyelv-ellenesség (kivéve a nyelven-kívüli erőszak egy fokát), magának a nyelvnek a terméke, a nyelv korlátait kitapogató, “rácsait harapdáló” észnek a lázadása a nyelv ellen, mellékes most, hogy romantikus lázadás-e avagy a tudomány lázadása (metanyelvek). Aki valamiben gondolkodik, az a nyelvi kategóriák helyére értékkategóriákat léptet, vagyis úgy tesz, mintha nem egy szemléletmódot, értékrendet, világnézetet, filozófiát, hatalmi törekvést képviselne, hanem ő maga lenne a nyelv – a helyes nyelv, természetesen. A nyelv – én vagyok. Én vagyok az alany és az állítmány, az ómega és az alfa. A nyelv megszállása éppen ezzel a banbenezéssel kezdődik, aminek a vége aztán a totalitárius állam nagyharangja. Az ásó és a kapa mellett, természetesen!

   Folytatás