Filozófia és fasizmus

Most ebben az előszóban Sebastiannal megtörtént az, ami a regényben: a főhős (Sebastian alteregója), amikor ki akarják zárni zsidósága miatt az előadásokról, a Professzor (Nae Ionescu alteregója) védelmét kéri, mire ez csak annyit vetett oda neki: „Mit akarsz, mit csináljak?” És szó nélkül távozott.87Most pedig az előszóban a valóságos professzor a regénybeli hősnek, akinek egyébként a szerző nem adott nevet, de akit Nae Ionescu Hechterként szólít meg, tehát Sebastian eredeti nevén, így nyilatkozik, méghozzá eszmefutatása legvégén: „Iosef Hechter, te beteg vagy. Alkatilag vagy beteg, mert csak szenvedhetsz, és mert a te szenvedésed akut. Az egész világ szenved, Iosef Hechter. Szenvedünk mi is, keresztények. De számunkra van kiút, mert mi üdvözülhetünk. Tudom, te reménykedsz, reméled, hogy egyszer csak eljön a várt Messiás, fehér lovon, és akkor uralod a földet. Reménykedjél, Iosef Hechter. Az egyetlen dolog, amit tehetsz. // Én azonban semmit sem tehetek érted. Mert én tudom, hogy az a Messiás nem jön el soha. Eljött a Messiás – és te nem ismerted fel. Isten valamennyi jóságáért csak annyi kérettetett cserébe, hogy virrasszál. És te nem virrasztottál. Vagy nem láttál – mert a gőg hályoggal vonta be a szemed. // … Iosef Hechter, nem érzed, hogy hatalmába kerít a hideg és a sötétség?”88 Sebastian ezért úgy érezte, végképpen kitaszították, halálra ítélték. Sebastiannak az érvelés hidegsége és érzéketlensége esett a legrosszabbul. George Cãlinescu, a román irodalomtörténész-zseni viszont mindkettejüket kinevette és kivégezte a tollával. Sebastiant azért, mert az korábban Nae Ionescu lapjában nemcsak megcsipkedte őt, de még arra is felszólította, hogy tanuljon meg románul.89 Nae Ionescut azért, mert olyan volt, amilyen. Mivel Naénál – hangsúlyozza Cãlinescu – a nemzetiség organikus jelenség, nincs politikai megoldás, a két tábor közül az egyiknek el kell tűnnie. „Alapjában véve ezt állítja a regényíró is. Nae Ionescu humorista, a teológiába menekül, azt juttatja kifejezésre, hogy ha nem semmisítik meg a zsidó népet, akkor ez örök életre van ítélve.” (Ez a bolygó zsidó mítosza, a zsidóé, aki a Golgotára tartó és tőle segítséget kérő Krisztust megütötte, mire ez örök életre ítélte.) Sebastian pedig – Cãlinescu szerint – nem értette meg Nae Ionescu szofisztikáját, azt, hogy nála a következetlenség az átélés része.90 Nem véletlen, hogy Sebastian ezt tekintette az ellene írt legkeményebb írásnak, naplója tanúsága szerint az fájt neki, hogy írói tehetségét vonták kétségbe, Naéhoz való viszonyának beállítására nem reflektált, hiszen alig egy nappal azelőtt, hogy olvasta volna Cãlinescu művét, volt professzorával álmodott, együtt mentek szülővárosukba előadást tartani.91 Aztán úgy érezte, megfáradt, nem kívánt Cãlinescunak válaszolni.92 Egyébként Cãlinescu nemcsak Sebastian értetlenségéről írt, hanem a Nae-tanítványokéról általában. „Hogy tanítványai nem értették meg doktrínája szubtilitását, az onnan is látszik, hogy a zsidók, akiket – a cionista otthonban is előadást tartó – mesterük judaisztikai tanulmányai és régi libertárius politikája vonzott, meglepődtek az ellentmondáson, míg az ortodox nacionalisták magukénak vallják. A filozófus ártatlan fesztelenséggel képviselte a legellentétesebb álláspontokat, egyszer azt vallva, hogy az állam technikai eszköz, amely a nemzet fogalma fölött áll, máskor az ortodox nemzeti államot hirdette. Egy Zsidó [=Sebastian] könyvet ír fajának problémájáról és a tanító botrányos előszót ír. A zsidók antiszemitának tartják, egyes ortodoxok attól félnek, hogy főnöküket csapdába csalják. A valóságban az előszó szibillai jellegű, mindkét tábor tragikus minőségét ismeri el.”93 Vajon ezt Sebastian is elfogadta? Igazán soha nem tudott megharagudni professzorára, el-eljárt előadásaira, olykor hosszabb időre is találkoztak, és élvezték egymás társaságát. Sebastian olykor ki-kinevette atyai barátját, olykor elborzadt tőle. Egyszer, amikor röviden jellemezni kellett, megtalálta a találó kifejezést: ördög. Kétségtelen, Nae Ionescu éppen az ő regényének előszavában metafizikai térbe emelte (vagy süllyesztette) az antiszemitizmust. És innen már csak lejjebb vezetett az út. Ezen aztán – a Kapitány útmutatása alapján is – olyan filozófus, mint Vasile Bãncilã még tovább ment: „Az asszimilációnizmus és a cionizmus elsősorban a zsidó harc két eszköze volt, mint ma a kommunizmus.”94 Erre a szintre azért Nae Ionescu nem süllyedt. Inkább azt hirdette, hogy Isten szabad akaratot is adott az embernek; ő akarja, hogy „bizonyos dolgok az emberek akarata szerint történjenek”, Judás saját akaratából vétkezett és kárhozott el örökre.95 Ahhoz már az átlagosnál is nagyobb újságírói hülyeség kellett, hogy az egyik stréber alak Istent fasisztának nevezze96 – az önmegsemmisítő fasiszta romantika ékes példáját szolgáltatva. Nae Ionescu megmaradt a maga reaktív progresszívizmusánál. „Milyen programja van a búzaszemnek, amely csírának indul, milyen programja van a hulló esőnek?” – írta ezt 1938. február elején, amikor Codreanunak már kételyei támadtak a legionárius győzelmet illetően.97

   Folytatás

Mao és a szőke lány

Az imént említett amerikai vándorkiállításon 2003-ban a Ludwig múzeumban bemutatkozó festők közül Zhang Xiaogang (Csang Hsiaogáng) és Mao Xuhui (Mao Hsühui) voltak a legaktívabbak, és ezenkívül Zhao Chunya (Csao Csunja). Művészetük a romantika felé hajlik, humanista és idealista egyszerre. Zhang megkövesedett portrékat ábrázol, melyeket kidíszített képkeretekben örökít meg. Portréi hidat jeleznek a közelmúlt felé, sorsdöntő kapcsot ábrázolnak a múltba. Színeit nem véletlenszerűen választja: Zhangnál a lila a lélek színe, a piros a szerelemé és a szerencséé, a sárga a bizalomé. Gyakran úgy készíti képeit, hogy az utcán találomra lefényképez járókelőket és azután műveibe helyezi őket. Témái az ember, a nemek közötti viszony, a jin és a jang egyensúlya.[30. China, 57.] Mao Xuhui ikonográfiái a represzszív, minden kompromisszum nélküli hatalom szimbólumai körül forognak. “Néha az a vágyam, hogy egy belülről kiinduló, heves robbanással megszabadítsam belső világomat, agyamat, lelkemet, és feltárjam titkaimat” – vallja[31. Idem, 34.].

   Folytatás

Versek

FEHÉRJÉK. SZOMORÚSÁG.

   Folytatás

A látás színrevitele: Johann Zoffany Az Uffizi Galéria Tribuna terme című festményéről

A csoportok figyelmének megfigyelése nyilvánvalóan a kép nézőjének irányítója lehet: a kép középpontjától jobbra, majd a terem hátsó ívén tovább haladó néző ezután a harmadik, meglehetősen kis létszámú csoporthoz érkezik, a Praxitelésznek tulajdonított Táncoló faun című szoborhoz, amely a test megcsavarodásával sokkal inkább Laokoón szoboralakjának fájdalmát, semmint az önfeledtséget és a rítust érzékelteti megkomponáltságában. A szobrot figyelő két férfi hangsúlyosan képes megjeleníteni a megfigyelésből kibontakozó beszélgetés alaphelyzetét, a tekintet irányait, illetve az arc és a test szemből és profilból ábrázolásában rejlő lehetőségeket, s nem utolsósorban a szobor körüljárásának performatív hatását. A Zoffany-festmény egyik kulcsfogalma, az idő talán ebben a jelenetben a leginkább nyilvánvaló. A múzeum mint szimbolikus tér egyébként is az időt tematizálja, amennyiben a múltban keletkezett műalkotásokat teszi hozzáférhetővé a mindenkori jelenben, azzal együtt természetesen, hogy megfosztja a műtárgyakat eredeti kontextusuktól és funkciójuktól. Ugyanakkor új kultuszt teremt köréjük a bennük feltételezett esztétikum függvényeként, illetve a befogadás intézményesített és szinte rituális jelentőségének kiemelésével. A Táncoló faun annyiban fokozza az idő folytonosságának és megszakítottságának tapasztalatát, hogy a múlt egy darabjának (eldönthetetlenül néma vagy beszédes) hozzáférhetővé tételével a recepció időbeliségét is megmutatja. A szobor jelentőségét a 18. század végére már nemcsak a római eredet, hanem Michelangelo restaurátori tevékenysége is adja, ami a múlthoz való viszonyulás egyik fontos cselekvése a birtokba vétellel és az értelemadással, ugyanakkor az időbeli távolság megszüntethetetlen tulajdonságának felismerésével is. Közvetlen hozzáférés tehát nincs, a Táncoló faunhoz már csak azon a reneszánsz szobrászon keresztül juthatunk el, aki restaurálta a márványalakot. A szobor az idegen rítussal, a távolsággal való szembesülés, amit a csodálat és a nagyság felismerése enyhíthet a 18. század végén. A korszak megnevezésének nyelvi sokfélesége (neoklasszicizmus, preromantika, érzékenység) minduntalan ennek a felismerésnek a melankóliáját teszi érzékelhetővé. A Tribuna mint építmény a teljességet implikáló szerkezetével hasonlóképpen ezt az időbeliséget, az elveszett tudás és esztétikum rekonstrukcióját testesíti meg, hiszen Vitruvius leírása nyomán épült a 16. század végén: a római építész az athéni Szelek tornyának nyolcszögletű, praktikusan az idő mérését, szimbolikusan a természeti erők antropomorf isteneinek kultuszát szolgáló szerkezetének ismertetésével ad mintát az újkor építészeinek – a legkülönfélébb funkciójú építmények megalkotására szerte Európában, amelyek közül a Tribuna csak az egyik megvalósítás.

   Folytatás

Régi regionalizmusok, új transznacionalizmusok

Az összehasonlító folklorisztika és néprajz az összehasonlító nyelvészettel párhuzamosan fejlődött. A 20. század fordulóján ivan Sismanov (1862–1928) bolgár néprajztudós és nyelvész volt az egyik vezető művelője annak, amit manapság a „kulturális transzferek történetének” neveznénk. A posztromantikus kritikai módszer szellemében Sismanov elvetette az autochton gyökerek és a „nemzeti folklór” egyediségének elvét (amit – az ő szóhasználatában – a „hazafias romantika” hirdetett), ehelyett a hitek, mesék, epikai hagyományok és népmesék hatalmas méretű, globális cserehálózatát igyekezett feltérképezni. Állítása szerint a „kultúra eredetisége olykor nem más, mint a kölcsönzött idegen elemek többé-kevésbé önmagára vonatkoztatott újrateremtése. A népek – kicsik és nagyok, egytől egyig – mind nagy plagizátorok”.

   Folytatás