Kazinczy Ferenc – Berzsenyihez

    A Tiberis s Ilissus szép leánya Sylvesterünket fényesb útra hívá. Magasb kecsekhez szoktatott fülét, Hogy értse nyelvünk szózatosb folyását, Nektáros ujjal ő illette meg, S más húrokat vont zörgő karvasára. Fülelt a tér, füleltek a tetők, S Tihanynak játszó lánya felkapá A kedves hangot, s sokszorozva vitte Tátránknak égbe nyúlt szikláihoz, És aholott az Olt siet vizét Az Isterével egyesíteni. De a Hellenis a rekedt koboz Nyivását kedvelő sereg között Még nem talála érzékeny tisztelőt, S jobb korra várva, nyúgalomra dőle. Ráday költé fel azt hosszú altából, És Pécelének zöld árnyékiban Titkos szerelmek űzésére hajtá. Itten lopá el a szerelmesektől Egy pór zarándok lantjokat. De Zeüsnek Szelíd leányi tűkkel kergeték Boszús halálig a tolvajt, s kezében A szózatos lant tompa hangot ejte. Rajnis, Szabó s Szabóval Révai Nyerék meg azt a kedves éneklőtől, Ki őutánok egyre sem mosolygott Még édesebb, még bájosabb kegyével, (Mert a dagály nem fenség) mint Virágra. Sok a meghitt: a választott kevés.

   Folytatás

Margócsy István: Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

(Önvallomás és kommunikáció) Mindez talán összefügg azzal is, hogy e kiváló és elragadó regény mégis nagyon erõsen magán viseli annak nyomát, hogy szerzõje költõ, hogy õ ma az egyik legerõteljesebb lírikusunk. E regény alapvetõen lírai jellegû,[17. Hozzátenném: „objektív lírai” jellegû, amiként Rakovszky Zsuzsa par excellence lírai költészete is az. (Sõt, a regény emlékezõ hõsnõje, ha nem is e konkrét személyben, de alakká, szereppé formált hangként számos költeményében megjelent már!) Úgyhogy nem annyira a líraiságot, mint inkább a költõiséget hangsúlyoznám. Költõi epika ez, a stilizáltságnak ama fokán, amelyet az epikumnak egy elképzelt(!) személyes(!) tudatban(!) történõ realizálása szükségessé tesz. Olvasás közben hol Füst Milán Feleségem története címû regénye, hol Weöres Sándor Psychéje jutott folyton eszembe – szerepjátszó költõk epikája tehát. SZÁ] még akkor is, ha cselekményvezetése, a szereplõk bonyolult kapcsolatrendszere remekül old meg eredendõen epikus problémákat is. S nem is csak amiatt lírai e regény, mert hogy hõsnõje visszaemlékezéseket mesél el, természetesen egyes szám elsõ személyben, hanem elsõsorban amiatt (amit mint személyiségfelfogási kérdést fentebb már érintettem), hogy a szerzõ csak saját (persze igen tágan felfogott, s igen árnyaltan berendezett) belvilágát akarja látni és láttatni. E mû narratívája az önvallomás fikciójával él: egy asszony, élete végén, elmondja ifjúságának hányattatott történeteit (de csak ifjúságáról ejt szót! – a késõbbi eseményekrõl, indoklás nélkül, mindent elhallgat; újra megkérdezhetõ lenne: miért is?), ám úgy, hogy a beszédszituáció, a megírás szituációja minden magyarázat és körülírás nélkül marad; a szerzõ nem árulja el, vajon kinek, milyen olvasónak is szánta, szánhatta (eredetileg, a történelmi fikcióban) a hõsnõ ezt az emlékiratot. A szituáció önmagára zárul: az asszony önmagának beszél – e könyv úgy szól, egyszerre a 17. századból és a mából, ahogy a 19. század eleji romantikusok a lírát szerették volna elképzelni: e könyv nem más, mint kihallgatott magánbeszéd. A fõhõs beszél, egyedül: elbeszélésében, emlékezésében, történetmondásában, még akkor is, mikor mások is jelen vannak, csak az õ szólama hangzik: kommunikáció közte és a többi szereplõ között alig-alig hallható. Persze azért is van ez úgy, hisz a könyv személyiségfelfogásából egyenesen következik, hogy egy másik figurának a szólama egy fikción belüli szereplõ által hitelesen nem adható át (hiszen az õ titkát, az õ lényegét csak õ maga tudná elmondani!); ugyanakkor azonban mivel az az eseménysor, melyet hõsnõnk csak oly sok hányattatás elszenvedésével élt meg, rendkívül bonyolult és többszereplõs, talán felvethetõ lenne a többi szereplõ árnyaltabb jelenlétének igénye is. Lírai alapállásból talán elegendõ a vérfertõzõen bûnös viszony másik szereplõjének generális meghatározása („az apám lelkében lakozó fenevad”), klasszikus epikai igénnyel azonban többet is lehetne kérni; akár csak annyit: ha azt is árnyaltabban láttuk volna, milyenek is az adott, kínos szituációkban a fõhõsnõ épp akkori, aktuális megnyilvánulásai,[18. De hát fejbõl mesél, és nem történetíróként! A szereplõt és a könyvet a reflexió élteti. BA] hogyan reagált rögtön (s nem csak az emlékezés során) az eseményekre vagy kihívásokra, bizonyára itt felmutatott önképe is még plasztikusabb lett volna. De a mesélõ asszonyt csak önmaga (illetve elmúlt ifjúsága) foglalkoztatja, s sem összehasonlításokkal, sem általánosító életút-értelmezésekkel nem kívánja az emlékezés önkényét korlátozni. De ha az egyszerre dicsérhetõ és fájlalható tény is, hogy az önvallomás kivételes erejû szólama az esetek többségében maga alá gyûri az elbeszélés öntörvényû igényeit, hogy ez a lírikus önkény meg is gyengíti[19. Ez a szolidan kosztümös stílusba bújtatott epikus narratíva az emlékezetet, a valóság belsõ földolgozását „ábrázolja”, azt viszont a teljesség igényével. BA] az epikus narratíva „ábrázoló” erejét, az sem felejthetõ, hogy mindez rendkívüli elõnyökkel is jár. Hisz ennek a líraiságnak, költõi világlátásnak, önmagára koncentráló érzéki percepciónak köszönhetõ a könyv leírásainak csodálatos árnyaltsága, megrendítõ érzékenysége, szédületesen színes és változatos képiessége, továbbá a mesélõ hõsnõ belsõ tudatállapotainak (álmainak, emlékeinek, elmélkedéseinek, reflexióinak) hatalmas, a történetmeséléstõl szinte elválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen áradata. Csodálatos, ahogy kibontakozik elõttünk a hõsnõ útkeresése – csodálatos, ahogy mindezt álmokon, emlékeken, víziókon keresztül éljük meg. Az a képalkotási mód, jobban mondva, az a precíz, éles, naturálisan konkrét és aprólékos, ugyanakkor rögtön fantasztikussá általánosított és irreálissá váltó képlátás, mely Rakovszky Zsuzsa verseinek talán egyik legnagyobb erénye és újítása, itt e könyv prózájában is kimagaslóan érvényesül. A hõsnõ „tartalmilag” álmokat mesél és történelem és biográfia helyett is meséket mond, sõt még akkor is víziószerûen, az elszabadult fantázia képmutogatásával láttatja az eseményeket, mikor pedig vele megtörtént, és számára „valóságos” eseményeket rekonstruál (legnagyobbszerûn alighanem a karneváli szerelmi jelenet és a szentivánéji tûzugrás elbeszélése során): költõiségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy narrációjában jóformán semmi sem marad meg egyszerû földhözragadt szubsztancialitásában, „éppígyvalóságában”, hanem minden éppen hogy „másként” jelenik meg: itt, e szövegben a dolgok csak hasonításukban, szubjektív minõsítésükben, a szerzõ/narrátor által meghatározott minõségben jelenhetnek meg. Mikor a nagyszabású, kiterjedt hasonlatokat, egybevetéseket, együttes minõsítéseket olvassuk (pl.: „a macska hol teliholddá táguló, hol almamaghoz hasonlatossá keskenyedõ szembogarából olykor mintha emberi, vagy még inkább asszonyi csúfondárosság nézett volna vissza rám…”; „a fénypontok talán elhalt kisgyermekek lelkei lehetnek, gondoltam borzadozva” stb.), elsõsorban talán nem a megfogalmazás vagy képszerûség ornamentális szépségét kell kiemelnünk, hanem a látásmódnak szintetikus és metamorfózisos jellegét: eszerint valamirõl, bármirõl csak akkor tudok valami lényegeset mondani, ha máshoz hasonlítom, ha más kontextust teremtek számára, ha tárgyiasságát beillesztem lírai képzetkörömbe, s ezzel nem egyszerûen megjelenítem, ábrázolom, hanem szinte egészében újrateremtem. E regény vizionárius világának épp ez a legfontosabb jellemzõje: a cselekménymondás és leírás minden eleme folyamatosan elmozdíttatik konvencionálisan megszokott helyérõl, újraminõsíttetik, s ezáltal rögtön össze is köttetik a szöveg más képével és más víziójával (amint ugyanez játszódik le a mondatok szintje felett is; maguk a jelenetek, az egyes cselekményelemek is mint – kimondott vagy ki nem mondott – mitikus ismétlõdések és hasonlatok lépnek fel: pl. a rossz idõ elõl a boszorkány kunyhójában menedéket lelõ szerelmespár képe a hõsnõ emlékei szerint a Grimm-mesék Jancsi és Juliskáját idézi fel; de a hasonításba bevonható lenne Dido és Aeneas barlangi násza is a viharban stb.). S hogy e metamorfózisra törõ gesztus mennyire nem „ábrázoló” jellegû, hanem mélyen önreflexív is lehet, s akár egy mondat képébe is össze tudja sûríteni a regény kettõs személyiségfelfogásának mélységeit is, arra talán elegendõ egyetlen, a narrátort magát „jellemzõ” bekezdésnek a felidézése: „a szemközti ház falán megláttam tulajdon árnyékomat, amely azonban nem is hasonlított emberi személy árnyára, hanem mintha valamely visszataszító, félig ember, félig állati szörnyeteggé lett volna…”

   Folytatás

Éberség

Amikor hazaértem, Andrew a szokásos logikájával próbált meg elkedvetleníteni. Lehet, hogy az áldozatom amiatt hitte, hogy így is lehet viselkedni, mert körülötte a többiek sem tettek mást; az alkalmazkodás egyébként sem számít udvariatlanságnak – wenn in London… Továbbá és egyébként Andrew azt kezdte el firtatni, hogy annak idején tulajdonképpen királyi meg hercegi udvarok számára írták azt a sok zenét, és hát vacsora közben a pártfogó meg a sleppje föl-alá járkált a terített asztalok között, csirkecsonttal dobálták meg a hárfást, udvaroltak a szomszéd uraság feleségének, és csak fél füllel hallgatták, hogyan püföli alacsony rangú alkalmazottjuk a spinétet. No de mégsem úgy komponáltak, hogy bekalkulálták a közönség rossz viselkedését – tiltakoztam. Honnan tudod? – kérdezte Andrew. – A zeneszerző nyilvánvalóan tudta, milyen körülmények között fog elhangozni a darabja, és vagy olyan hangosat írt, hogy a csirkecsont-hajigálás meg az általános böförészés ellenére is hallani lehessen, vagy, ami még valószínűbb, megpróbált olyan ellenállhatatlanul szép dallamokat kiötleni, hogy attól még egy kanos vidéki bárócska is abbahagyta egy pillanatra a patikus feleségének taperolását. Hát nem ez volt az igazi kihívás? De bizony, és talán ez az oka, hogy az ilyen körülmények között komponált zene mind a mai napig megmaradt, és értékesnek tartják. Továbbá és befejezésül: Andrew szerint ártalmatlan, hegyes gallérú szomszédom nagy valószínűséggel egyenes ági leszármazottja a vidéki bárócskának, és egyszerűen ő is ugyanúgy viselkedik: kifizette a jegy árát, amiért joga van erősen vagy kevéssé odafigyelnie a zenére, ahogy csak neki tetszik. – Bécsben – mondtam –, húsz vagy harminc évvel ezelőtt, amikor az ember beült az Operába, a legkisebb köhögés után is ott termett melletted egy térdnadrágos inas rizsporos parókában, és megkínált valami köhögés elleni cukorkával. – Az aztán még jobban elterelte a közönség figyelmét. – Legközelebb már nem köhögtek. – Egyébként nem értem, miért jársz te még mindig hangversenyre. – Mert jót tesz az egészségemnek, doktor úr. – Éppenséggel úgy látom, hogy árt neked. – Nekem aztán senki sem írhatja elő, hogy ne járjak koncertre – jelentettem ki. – Senki. – Nem erről van szó – vágta rá, de nem nézett a szemembe. – Nem én kezdtem. – Akkor jó. Andrew szerint otthon kellene ücsörögnöm a sztereó-berendezésemmel meg a CD-gyűjteményemmel, toleráns szomszédaink körében, akik igen ritkán köszörülik a torkukat a válaszfal túloldalán. Minek fárasztod magad a hangversennyel, mikor csak bosszankodsz rajta? Azért fárasztom magam, mondom neki, mert amikor már bent ülök egy hangversenyteremben, és fizettem érte, és vettem magamnak a fáradságot, hogy odabumlizzak, akkor sokkal alaposabban odafigyelek a zenére. Hát abból, amit mesélsz róla, nem ez következik, szól közbe Andrew, nekem úgy tűnik, hogy legtöbbször alig tudsz odafigyelni. Az biztos, hogy jobban figyelnék, ha nem zavarnának. No és ha szabad kérdeznem, persze csakis elméletileg, mire figyelnél oda alaposabban? (Mit szólsz, milyen provokatív dög tud lenni ez az Andrew?) Morfondíroztam, mit is válaszoljak, majd kimondtam: ami engem illet, a hangos részekre meg a halk részekre. A hangos részekre azért, mert akármilyen vájtfülűeknek való lejátszód van otthon, semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor százegynéhány muzsikus teljes gőzzel egyszerre játszik, hangözönnel töltve meg a termet. A halk részekre meg paradox módon azért, mert a közhiedelem szerint a halk hangokat a hi-fi berendezések könnyedén reprodukálják – de ez tévedés. Például amikor a Larghetto első ütemei húsz, harminc, ötven méter távolságról a füledbe jutnak – bár ez a jutás a nem a legszerencsésebb szó, ugyanis haladással eltöltött időt feltételez, pedig amíg a zene elér hozzád, mindenféle időérzékelés megszűnik, miként a tér meg az adott hely is. – És milyen volt a Sosztakovics? El tudta nyomni ezeket a barmokat? – Na, ez érdekes volt. Emlékszel, hogy azokkal a hatalmas csúcspontokkal kezdődik: hát általuk végre sikerült megértenem, mit is akarok tulajdonképpen a hangos részekkel. Minden hangszer teljes erővel szólt, a rezek, az üstdob, a kétfenekű dob – és találd ki, mi hatolt át az egészen. A xilofon! Egy nő verte lelkesen, és kristálytisztán hallatszott, mint a csengőszó. Mármost ha ezt emezen hallod, kapásból rámondod, hogy na, mire nem képes ma egy hangmérnök – fókuszálja a xilofont, vagy hogy a bánatba mondják. A teremben viszont rögtön nyilvánvaló volt, hogy Sosztakovics ezt pontosan így akarta. – Szóval jól szórakoztál? – Közben arra is rájöttem, hogy elsősorban a hangmagasság számít. A pikoló is ugyanígy tör át a zenekaron. Vagyis nem csak a köhögés meg a tüsszentés hangereje dönt, hanem a zenei szövet is, amellyel fölveszi a versenyt. Ami annyit tesz, hogy még a leghangosabb részeknél sincs nyugtod. – Köhögés elleni cukorka és rizsporos paróka teveled – mondta Andrew. – Egyébként pedig úgy látom, hogy lassan, de biztosan becsavarodsz. – Te vagy az oka – vágtam rá. Andrew értette, mire célzok. Hadd meséljek róla pár szót. Már legalább húsz esztendeje élünk együtt, tán több is mint húsz. Harmincas éveink vége felé ismerkedtünk meg. A Victoria és Albert Múzeumban dolgozik, a bútortörténeti osztályon. Ha esik, ha fúj, ő minden áldott nap biciklin jár dolgozni, London egyik végéből a másikba. Útközben két dolgot csinál: hangoskönyvet hallgat a walkmanjén, és lesi, hogy talál-e tűzifát. Tudom, hogy elég valószínűtlenül hangzik, de a legtöbbször meg tudja tölteni a kosarát az esti tűzrakáshoz. Tehát átpedálozik az egyik civilizált helyről a másikra, hallgatja A Pickwick Klub 325. kazettáját, és közben állandóan figyeli a szemetestartályokat meg a lehullott ágakat. És ez nem minden. Andrew ért hozzá, hol lehet lerövidíteni az utat, de így is épp elég időt tölt el a csúcsforgalomban. És tudod, milyen állatfaj az autós: kizárólag a többi autósra figyel. Persze a buszokra és a teherautókra is, de a motorosokra csak elvétve, a kerékpárosokra meg soha. Amitől Andrew bevadul, és elveszti az eszét. Ott meresztik a valagukat, ontják a füstöt, kocsinként egyetlen ember, miattuk van a csúcsforgalom, ezek miatt a környezetromboló egoisták miatt, akik alig félméteres résekbe is megpróbálnak befurakodni, de nem képesek körülnézni, nincs-e ott egy biciklista. Andrew ordítozni szokott velük. Az én civilizált barátom, élettársam és ex-szeretőm, Andrew, miután a nap felét egy elefántcsont-berakásos asztal fölé görnyedve töltötte el egy restaurátorral, s miközben viktoriánus próza duruzsol a fülébe, ráüvölt a mellette haladóra: – Kapd be a faszomat! De azt is szokta kiabálni, hogy: – Remélem, elvisz a rák! Vagy: – Lapítson téged szét egy kamion, te baromarcú! Megkérdeztem, mit kiabál a nőknek. – Azoknak nem jár a kapd be a faszomat. Általában elég nekik egy hülye picsa. És már teker is tovább, nézi, hol talál tűzifát, továbbá aggódik, hogy miben mesterkedik éppen Mr. Jingle. Egy ideig az autók tetején is dörömbölt, de azután egy vezető több helyen is megsebesítette. Durr-durr-durr, egy báránybőr tenyerű bicikliskesztyűvel. A kocsiban biztosan úgy szólt, mint a szélgép egy Strauss- vagy Henze-darabban. A visszapillantó tükröket is be szokta hajtani az ablakhoz, az is felbosszantja a rohadékokat. De ezt már abbahagyta, amióta egy évvel ezelőtt megrémítette egy kék Ford Mondeo, a sofőr ugyanis utolérte, lelökte a kerékpárjáról, s közben válogatott fenyegetéseket vágott hozzá. Andrew manapság beéri azzal, hogy kapd be a faszomat ordít, ahogy csak a torkán kifér. Hiába is tiltakoznak, mert azok, és ezt ők maguk is tudják. Elkezdtem köhögés elleni cukorkával járni a hangversenyekre. Úgy nyújtottam át a közelemben levőknek, mintha helyszíni bírságot szednék be egy szabálysértőtől, de a szünetben a távol ülő csendháborítókat is megkínáltam. Kudarcot vallottam – tudhattam volna előre. Ha ugyanis csomagolt cukorkát adunk valakinek a koncert közepén, az illető zörögni fog a papírral. Viszont ha kicsomagolva adom oda, akkor nemigen fogja a szájába venni, ugyebár. Egyes nézők még azt sem fogták föl, hogy lekezelően bánok velük, vagy hogy éppen bosszút állok rajtuk – azt hitték, előzékeny vagyok. Aztán az egyik este megállítottam egy srácot a büfé közelében, és megfogtam a könyökét, csakhogy nem elég határozottan ahhoz, hogy a mozdulatom ne legyen félreérthető. Megfordult: fekete garbó, bőrzakó, hegyesre zselézett, szőke haj, illemtudó tekintet. Talán svéd vagy dán, esetleg finn. Nézte, mi az, amit a másik kezemben tartok. – Anyukám arra tanított, ne fogadjak el édességet idegentől – mosolygott. – Köhögött a műsor alatt – feleltem, de alig tudtam leplezni bosszúságomat. – Köszönöm szépen – mondta, megfogta a cukrot a papír végére kanyarított masninál, és finoman kiemelte a tenyeremből. – Iszunk valamit? Nem, dehogy, nem akarok inni. Miért nem? Magánügy. A második emeleti erkélyre vezető oldallépcsőnél álltam. Andrew elment pisilni, én meg szóba elegyedtem evvel a sráccal. Azt hittem, tovább tart a szünet. Épp egymás telefonszámát írtuk fel, amikor megfordultam, és látom, hogy Andrew minket néz. Nem tehettem úgy, mintha egy ingatlanügynökkel tárgyalnék. Vagy hogy ilyesmi még soha nem fordult elő. Vagy hogy… á, mindegy is. A második félidőre (Mahler: Negyedik szimfónia) vissza se mentünk, helyette hosszú és kellemetlen vitába bonyolódtunk. Ez volt az utolsó eset, hogy Andrew hangversenyre jött velem. Sőt, ettől fogva az ágyamat sem akarta megosztani velem. Azt mondta, még mindig szerelmes belém (valószínűleg), és (valószínűleg) továbbra is együtt fogunk élni, de soha többé nem akart megdugni. Később hozzátette, hogy még a dugásra halványan hasonlító dolgokra sem vágyik velem, nagyon szépen köszöni. Most talán azt hiszed, hogy ha ezt előre tudom, akkor azt mondom a mosolygós, illemtudó tekintetű svédnek vagy finnek vagy miafenének: Jó, igyunk meg valamit. De tévedsz, ha ezt hiszed. Én nem tennék ilyet, az egyszer biztos.

   Folytatás

Apa Svájcba megy

Már teleírtam a postaládádat e-maillel. Jó, nem tele, a három levél meg egy mondat az nem tele, de ez is csak azért három, mert egyikre sem válaszoltál. Mondod, hogy ott nincs internethozzáférés, vagy csak nagyon körülményesen, és végül is küldesz néha sms-t, belátom, de olyan vigasztalan dolog szerelmes leveleket írni az éterbe, válasz nélkül, bármi nélkül, miért mindig nekem kell várnom? Egyszer érezném úgy, hogy te vársz az én levelemre meg az én üzenetemre, de mindig csak örülhetek, ha válaszolsz arra, amit írok. Értem én, hogy te most mást csinálsz, nézed a világot meg a régi barátokat, de igazából mégsem értem. Nekem az egész életem ez az érzés, egyszerûen nincsen semmi rajta kívül, még ha küzdök, hogy legyen, akkor sincs. Te meg elmégy a moziba, megiszod a korsó söröket, és esetleg kettõ között eszedbe jut belõlem valami, hát menj a francba, bár ha megteszed, nem tudom, mi lesz velem.

   Folytatás

Menekülés

– Szerelmes még úgy nem voltam. Azt hiszem.

   Folytatás

Mi köze egy szépségistennőnek a szépséghez?

Freyja csarnokát Tágastérnek hívják, de hatalmas is és gyönyörű. Ha útra kel, két macska által vont szekerén utazik. Õ az, aki leginkább hajlik a férfiak kérésére, és megtisztelő módon az ő neve alapján hívják a nemes asszonyokat frúrnak. Igen kedveli a szerelmes verseket. Szerelmi ügyekben üdvös dolog őhozzá fohászkodni.

   Folytatás