Bojtár Endre* – Idegen és saját a történelemben

*Részlet Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába című könyvéből. Irodalomjegyzék lásd ott.

   Folytatás

Annyit ér, amire vitte – BESZÉLGETÉS AZ IGAZSÁGOSSÁGRÓL

T. E.: Persze, de ez két különböző dolog. Érdemes leválasztani a magyarországi/ kelet-európai vadhajtásokat – ez a szerkesztőkém, fordítókám – arról, hogy általánosságban az egész nyugati világban van egy prekarizálódás. Tehát a fizető munkához kötődő viszonyoknak az egyre bizonytalanabbá válása.

   Folytatás

2000 leütés (Trencsényi Balázs)

Magyarország nagy utat tett meg nyugat felé az elmúlt két évtizedben, miközben egy tapodtat se mozdult. Körülbelül úgy, mint a klasszikus anekdota kárpátaljai bácsija, aki hat országot is megjárt, pedig sosem lépett ki a beregszászi járásból. A rendszerváltás privát történelme a határátlépések történeteként is elmesélhető. Hisz honfitársaink százezrei nem csak a rendszert váltották 1988-ban, hanem a forintot schillingre, a schillinget meg Gorenjére. Az azóta felnőtt generációk számára az osztrák határon való átzötykölődés már egyáltalán nem okoz borzongást. Ahogy az átmenet rítusai a tradicionális társadalmak alapvető szervezőelemei, az országhatár húsbavágó materialitása a huszadik század emberének paradigmatikus élménye. Tízezrek sorsa alakult másképp attól függően hogy milyen vastag volt épp a határhúzó ceruza. Nekem, a későkádári fridzsiderszocializmus kiolvasztási fázisába belecsöppentnek már inkább csak a taxonómiák abszurditása maradt. Arra homályosan emlékszem, hogy volt kék meg piros útlevél (s hogy Jugoszlávia szocialista ország is volt meg nem is, így elvileg csak minden második évben mehettünk délfelé nyugatra). A kelet-európai kisállamok nyomorúsága is úgy vált először kézzelfoghatóvá számomra, hogy 1988-ban gimnazistaként Prágának nekiindulva a cseh- szlovák államvasutak utaskísérője csak a Budapest–Szob közötti szakaszon beszélt kifogástalanul magyarul, utána a “nerozumím” válasszal hárította el az érdeklődést aziránt, hogy mikor is érünk már Prágába.

   Folytatás

Standeisky Éva / Gúzsba kötve

Vajon milyen helyet foglalt és foglal el az irodalom és az írók a hatalom szerkezetében, és a politika, a politikusok az irodalmi diskurzusban? Ez a kérdés nemcsak Standeisky Évát érdekli egész történészi pályáján, de egyike a legkínozóbb irodalmi problémáknak.[1. Kínzó probléma ez ott, ahol és amikor létezik. Valószínűleg nincs olyan pontja a világnak, ahol, ha egyszer meghonosodott az írásbeliség, ne lett volna olyan időszak, amikor – ilyen vagy olyan hatásfokkal, módszerekkel, szigorral és következményekkel – ne működött volna a cenzúra. Igaz, nem lehetett mindenütt annyira sokrétű, egyidejűleg kifinomult és agresszív, körülményeskedő és brutálisan direkt, mint a létező szocializmus országaiban. Elfogult vagyok, nekem a magyar tojástánc tetszik a legjobban. BA],[2. De mióta? Mióta problémája a hatalomnak az irodalom és az irodalomnak a hatalom? Amióta az irodalom – irodalom? De mióta irodalom az irodalom? Mióta érdekli a hatalmat az irodalom és a hatalom az irodalmat? Mikor jelent meg a hatalomra törő vagy a hatalom megéneklőjének, bennfentesének, tanácsadójának, igazolójának szerepében fellépő (és vele szemben a hatalomnak el nem kötelezett, a hatalmat támadó, kritizáló, az “elesett népért”, “elnyomott nemzetért”, “kizsákmányolt osztályért” szót emelő) írástudó alakja, az ehhez kialakított “felelősség- és szolgálat-etikával”, amely a “hűség” és “árulás”, a “kollaboráció” és a “meg nem alkuvás” ellentétpárjaival értelmezte az író cselekedeteit – a műveket és a közéleti megnyilvánulásokat? A “textuális koherencián” alapuló kulturális emlékezetet évezredeken át a vallási irodalom, közelebbről az Írás – a Szentírás – és ennek intézményesített, a mindenkori politikai hatalmat közvetlenül, legitimációs alapjaiban érintő interpretációja uralta. De itt nyilván nem erről az irodalomról van szó. A szépirodalom, akár szórakoztató volt, akár erkölcsi-nevelő célzatú, már ahol egyáltalán megjelenhetett, a nagyvárosokban, hatalmi szempontból nem sok vizet zavart, még ha az egyházi hatalom – frivol, “erkölcstelen” tartalma miatt – indexre vehette és vette is az ilyen műveket. A par excellence politikai irodalom – pamfletek, gúnyiratok, levelek stb. – inkább a modern politikai sajtó előképének tekinthető. Oda akarok kilyukadni, hogy a leírt és kinyomtatott szóban rejlő politikai (és már nem vallási) erő aktualizálása lehetetlen lett volna az irodalom intézményes autonómiájának, az irodalmi nyilvánosságnak a megszületése előtt, ez pedig egybeesett a rendiséget felbomlasztó polgári társadalom születésével, amelynek az így felfogott harci formája, ideológiája az irodalom volt. Mármost a nyomtatott szó, a szöveg korában minél tovább tartott egy régióban, országban, világrészben a rendiség és a polgári társadalom küzdelme, annál tovább tartott az irodalomnak és az írónak a hatalmi súlya és szerepe. Beleértve ebbe a polgári társadalmat megszüntető és a rendiséget új formában visszaállító államszocializmusokat is, különösen korai formájukban, amikor a nyomtatott szó uralmát még nem törte meg az elektronikus kép, az ínségen alapuló gazdaságot pedig nem váltotta fel valamilyen fogyasztói típusú bőség-gazdaság. Az ideokratikus, ideológiára alapított, szavakon lovagoló kelet-európai államszocializmus e tekintetben száz-kétszáz évvel tolta vissza irodalom és állam viszonyát a múltba, olyan jelentőséget tulajdonított az irodalomnak, az írónak – pro és kontra –, amilyennel még az adminisztratív állam kialakulása, a felvilágosodás idején sem rendelkezett, s amely csak ahhoz a komolysághoz hasonlítható, amellyel a kimondott és leírt szót a vallási korszak hatalma kezelt. “Ebben az országban – mondta feleségének Oszip Mandelstam – egy versért akár még agyon is lőhetik az embert!” Ez ijesztően hangzik, de hízelgő is a költészetre nézve: ekkora hatalom egy vers, ennyire félnek a költőktől, az igaz szótól. “Egyetlen szó igazság – mondta Szolzsenyicin – az egész világot átalakíthatja!” Valóban, ilyen súlya, jelentősége írónak és irodalomnak a nyomtatott szó uralma idején kizárólag a győzedelmes államszocializmus országaiban volt, Magyarországon nagyjából 1948 és 1980 között, ettől kezdve ugyanis az író és az irodalom a televíziós tömegkultúra és a fogyasztói minták terjedése, végső soron egyfajta polgárosulás következtében kezdte elveszíteni hatalmát, az írástudók első sorában ettől kezdve az írókat a szociológusok, közgazdászok, történészek, politológusok, informatikusok, stasztikusok szakmai értelmisége váltotta fel, ami a régi dilemmát – együttműködés vagy ellenállás – is jelentős mértékben aláásta, bár azért nem vette le a napirendről. SZÁ] A francia felvilágosodás hatalmi és meritokratikus mintája szerint a felvilágosult hatalom a hatalmasok és az alantasok érték- és észelvű irányító formája. A hatalomnak és a befolyásoltak viselkedésének törvényei vannak, amelyek megismerhetők, és ennek alapján e törvények alakíthatók. Az irodalom és az írók, a filozófusok e felvilágosodás igazi szereplői, tanítanak és megvilágosítanak fejedelmeket, alakítanak írásaikkal társadalmi viselkedéseket. Az irodalom átveszi a teológia, az írók a papok helyét. Az irodalom egyszerre univerzalisztikus – katolikus módú – világirodalom, az ízlés, a modor, a stílus pápájával és világközpontjával, és nemzeti nyelvű, nacionális értékelvű – protestáns típusú – irodalom, a maga nemzetteremtő nyelvével, szimbólumaival, kánonjaival, irodalmi fejedelmeivel. Hatalom és irodalom egyenrangúak. Az irodalom elem a hatalom gépezetében. És a hatalom helyet foglal az irodalom szerkezetében.[3. Mintha hatalom és irodalom valamiféle szimmetrikus viszonya érződnék ki LL fejtegetéseiből. Holott valójában a viszony egyoldalú. A diktatórikus hatalom – s ilyen volt az is, amelyikről Standeisky könyve szól – tekintheti az irodalmat felhasználható elemnek, ettől azonban még nem kap helyet az irodalom szerkezetében. Még akkor sem, ha vannak írók, akiket a hatalom témája foglalkoztat (Orwell, Koestler), s még akkor sem, ha vannak “udvari” költők, akik az irodalmat szintén felhasználható elemnek tartják. (Az újságpapírnak sem szerkezeti eleme a mellékhelyiség, noha szükség esetén ott is felhasználható.) Standeisky Éva munkájának egyik nagy érdeme éppen az, hogy nem keveri össze a történeti és az irodalmi-esztétikai értékelést (noha utóbbi szimpátiái is kiolvashatóak a sorok közül). Ezért engedhet meg magának olyan minősítést, mint például “szociáldemokrata írók” (76.). BE]

   Folytatás

Komoróczy Géza – Bojtár Endréről és útjelzőiről

Az úgy volt,* hogy Bojtár Endre, akinek a könyve (Útvesztők, útjelzők, 2015) miatt gyűltünk össze: hogy Bandi bizonyos idővel ezelőtt megkért, mutassam be a könyvét, azzal, hogy az általam eszközlendő bemutatás után majd Mészáros Sándor és én beszélgetünk vele. Ez állt a meghívón is, amelynek hívására most az Írók Boltjának emeleti helyisége megtelt érdeklődőkkel. De ő utóbb, a rá mindig jellemző szerénységgel, nem érezte elégnek vagy elég súlyosnak azt, hogy mi ketten mutassuk be könyvének különböző oldalait, magyarul: aspektusait, és ezért szakértőket kért föl,** akik majd behatóbban beszélnek ezekről az aspektusokról. Ezt hívják second thought-nak, mely utólagos gondolat gyakran jobb, mint az első, amit papírra vetett az ember. És minthogy a komoly szakértők, barátaink, valóban itt vannak, én fölmentve érzem magam az eredetileg nagyobbszabásúnak vélt feladat alól. Ezennel tehát bemutatom a könyvet, itt van (felmutatja). Szép. Nagyobb formátum, mint a regények vagy esszékötetek, kisebb, mint a tudományos könyvek, súlyos (konyhai mérlegen 988 gramm), papírkötés (de ha keveset forgatjuk, nem esik szét), 581 oldal, mind tele betűkkel. Van kiadója, ez a Kalligram, van a hátán fülszöveg (alatta Szilágyi János György neve), van tervezője (Herner János, aki Bojtárral és másokkal együtt a 2000 alapító szerkesztője volt), van ára is, annyi, amennyi, alig több, mint amennyi az előjegyzés volt, és a szokásos kedvezményeket is meg lehet kapni rá. Akinek még nincs meg, sürgősen vegye meg, mert ha az auflag elfogyott, már nem lesz kapható. Most már „kissé magasabban” (paulo maiora canamus): azt mondhatom, hogy ez egy nagyon jó könyv. Fontos, tartalmilag is súlyos, nagyon sokoldalú könyv. A minap megnéztem a Széchényi Könyvtár katalógusában: Bojtár Endre neve alatt 180-valahány tétel van. Ebben benne van Bojtár B. Endre (a szerkesztő), Bojtár Péter (a fordító, s a jelen kötet szerkesztője), sőt még a nekem oly kedves Ancinak (Bojtár Anna) is egy-két tétele, és sok-sok fordítás. De alapjában véve – úgy látom, lassan jön felfelé a lépcsőn a szerző, meg kell fontolnom a szót –, de alapjában véve ez a temérdek bibliográfiai tétel mégis Bojtár Endre munkásságát regisztrálja. Otthon, a saját könyvespolcaimon, illetve néhányat csak a katalógusban, körülbelül tizenöt igazi könyvét, tartalmilag komoly könyvét számoltam meg, önálló köteteket. Vannak közöttük kimondottan politikai jellegű könyvek, amelyek a rendszerváltás pillanatában Litvániának a helyzetét, közelmúltját és politikai alakulását vizsgálták (Európa megrablása, 1989; Litván kalauz, 1990). Ezek kortörténeti, politikai esszék, szaktörténészre valló, még ha ő nem is az, hely- és forrásismeret alapján. Bojtár ujjbegyében érezte és érzi a baltikumi világot. Nem véletlen, hogy annak idején nagyköveti vagy attaséi állásra is deszignálva volt valahol a Baltikumban (Litvánia?) – kinevezését magyar belpolitikai elmozdulások tették lehetetlenné; szerintem így jobban járt. De hasonlóan intim ismerőse a lengyeleknek, cseheknek. Az orosz irodalom egy részének. Stb. Fordításai ezekből a nyelvekből, régi és kortársi szövegek, ha némelykor csupán pénzkeresetet szolgáltak is (hogyan másképp éljen meg egy kezdő irodalomtörténész a hatvanas években?), összességükben, hosszú távon gazdag szellemi termést hoztak: Bojtár egyenként is, összehasonlításban is (a bűvös szó: komparatisztika) megismerte a kelet-európai országokat, kulturális, irodalmi törekvéseiket, íróikat, az utóbbiak közül többekkel össze is barátkozott, ami nem feltétlenül árt a tudományos elemzésnek, és legalább olykor elfogult is lehetett. Továbbá, vannak Bojtárnak irodalomtudományi, talán inkább úgy mondanám, irodalomelméleti munkái, amelyek meghökkentően eredetiek, meghökkentően alapos nemzetközi olvasottságról, tájékozottságról tanúskodnak, legfőképpen pedig probléma-érzékenyek. Ide sorolom Egy kelet-européer az irodalomelméletben című cikkgyűjteményét (1983), bár nemcsak strukturalizmus és hasonló idegen szavak vannak benne, egyebek is, például, elméleti dimenziójú kritikák kortárs írókról (Tandori, Konrád, Esterházy). Tandoriról írva, 12 teljes oldalon mellékeli a „Godot” teljes aero-mobil-ját, amely valóságos íróasztal-turizmus, illik egy tudóshoz, aki mégiscsak többet ül (Eötvös-collegiumi szlengben: seggel), mint repül vagy szárnyal. Azt hiszem, hogy mindezek mellett is Bojtár főműve a Bevezetés a baltisztikába című, most már majdnem húszéves könyve (1997), amely két évvel később angolul is megjelent. A könyv történelmi, vallás- és egyháztörténeti, ethnikai identitásproblémákat tárgyal, egészen mélyrehatóan, egészen sokoldalúan. Erről itt ennyit. Lassan eljutok ehhez a mostani könyvéhez, amely körülbelül a 2014. évi állagfelmérése munkáinak. A könyv nem adja meg a cikkek eredeti közlési helyét, nem ad mellettük évszámokat, mintha azt sugallná, hogy minden mai. És tényleg; ha keletkezését tekintve nyilván nem is, de hangját és mondanivalóját tekintve biztosan az. Ebben a könyvben is a baltisztikai dolgozatok állnak a súlypontban. A könyvnek, Bojtárra jellemzően, ellentétre épülő, de humort is felvillantó címe van, fentebb már említettem: Útvesztők – útjelzők. A szerkezet is hasonló szellemű. A tartalomjegyzéket nézve (ez, szerencsére, van), először egy ilyen fejezetcímet látunk, kis kezdőbetűvel szedve, hogy: „elméletileg”, majd lejjebb ezt: „összehasonlításképpen” (azaz a komparatisztika, magyarul újjászülve). Ez a két fejezetcím fogja közre a „baltisztikát”. Az elmélet részben van elrejtve egy izgalmas műhelytanulmány is Bojtár litván szótáráról. Az utolsó fejezetben pedig alkalmi, de úgy mondhatnám, maradandó, esetenként talán tartós életre számító írások Nádasról, Esterházyról, Horatius fordítása ürügyén Kőrizs Imréről, de a legzengőbb (pátosz!) hangon Stoll Béláról, a szövegkritika nagymesteréről, klasszikusáról, barátunkról. Bojtár szeretettel, azaz tisztelet nélkül ír Esterházyról, mit ír, kötözködik vele – de megtudjuk, szerinte mi a Javított kiadásban a jelentések ára; nem mondom meg, tessék elolvasni (mellesleg, az a benyomásom, hogy Bojtárnak a kisssregény volt a nagy Esterházy), és megtudjuk, mint a többi kortársról, mint Bojtár korábbi könyveiben Bulgakovról, Norwidról, Miłoszról, mi a nagy irodalom. De mindezen csemege mellett is az Útvesztők, útjelzők szellemi súlypontja mégiscsak a baltisztika. Nos, hiába kelti ballisztikai (© Esterházy, Bojtárral csúfolódva) kutatásaiban Bojtár – jogosan, indokoltan – azt a látszatot, hogy történettudományi (nyelvészeti, egyháztörténeti stb.) szakmunkákat ír, látszik a (gör.) belosztaszisz, (lat.) ballista (hadtudományi szakkifejezés: nyílkilövő állvány), amelynek irányzéka messzi célra van szegezve. Bojtár a balti népek történetében alapjában véve egy olyan morfológiai jelenséget ismert föl, amely jelenség az egész világtörténelmen végigvonul. A nyelvek, népek vagy ethnikumok, territóriumok (territoriális államok) létének képlékenységét: szűntelen alakulását. Ez a felismerés releváns az ókori Kelet történetének kutatásában éppúgy, mint a napjainkban, szemünk előtt lejátszódó folyamatok megértésében. Bojtár szeretett Litvániájának hol államszervezete nem volt, hol országa, hol lakossága és nyelve, írásbelisége is csak a kora-újkorban bontakozott ki az indo-európai, majd balti egységből, a lengyel–litván unióból: és ma van Litvánia, litván lakossággal, litván nyelvvel (lásd Bojtár szótárát), litván irodalommal. Hasonló folyamatok játszódtak vagy játszódnak le szinte szemünk előtt északi és déli, keleti és nyugati szomszédságunkban, gondoljunk a szlovák vagy a bosnyák, a ruthén (ruszin) vagy az osztrák (!) nép történetére. És a Közel-Keleten is, lásd a kurdokat, akiknek hosszú történelme van, de országuk még nincs, vagy lásd a síitákat, akik lehet, hogy „nép”. És hát a magyar történelemben is, az őstörténet vagy az őstörténeti fantazmagórák helyett az egyetlen megfontolásra érdemes modell az ethnogenezis, nincs természettől fogva létező nyelv és nép, nincs a balti istenektől vagy Hadúrtól, esetleg Máriától „nekünk” (litvánoknak, magyaroknak stb.) adott terület, a magyar nép ma is alakul, mint ahogy más népek is – ezt 2015 novemberében, amikor a Közel-Kelet megmozdult, fölösleges részletezni. Bojtár baltisztikai tanulmányai, korábban és ebben a könyvében is, mondhatni, a jelen legaktuálisabb problémáját történelmi, világtörténelmi perspektivában tudják bemutatni. Korunk legnehezebb problémája, a nacionalizmus. A nacionalizmus a XIX. században progresszív irányzat volt, amelynek új nemzeti nyelveket, nemzeti irodalmakat köszönhetünk. Gondolhatunk akár anyanyelvünkre, a magyarra is, ha valaki egymás mellett olvassa, teszem azt, Bessenyeit és Arany Jánost, akkor tudja, hogy a mai magyar irodalmi nyelv is a XIX. században kezdett kialakulni. Ma a nacionalizmus ellene szegül az integrációnak, zárt szobában lehetetlenné akarja tenni, hogy együtt lélegezzünk a világgal. A nacionalizmus olyan probléma, amelynek részesei vagyunk, és amelyet éppen ezért történelmi perspektivában kell látnunk. Na, Bojtárnál ezt a perspektivát lenyűgöző anyagfeltárással kapjuk meg, lebilincselően olvasmányos irállyal. Ez az új könyve.

   Folytatás