André Chénier

S a lelkes szónokot, amint hevülve hírt ad, Hogy újjászületik a Föld. Géniuszod fényét mutatja, Hogy Panteonunk arra vár, A sok-sok üldözött szent árnyát befogadja4 S a balga tévhitek tucatja A rozzant trónt nem védi már. Lehullt a lánc, s míg életünk Szabad törvényt szabott egyenlőségre várva, Áldott gyönyör! - szóltunk kiáltva. Ó, részeg álom! Jaj nekünk! Hol a szabadság? Hol a törvény? A sújtó bárd csupán az úr. Ledöntöttük a trónt, de helyette az önkény Új zsarnokot s bakót küldött gyalázatul5. De te, szentséges szép szabadság, Te tiszta égi lény, nem vétettél sosem, Amíg a hordák esztelen Győzelmüket vívták-aratták, Elfedted képedet; a gyógyító edényt Véres lepel takarja, zárja, De eljössz majd megint, dicső bosszút kiáltva, És győztesen hozod a fényt. A nép, mely itta már szentelt nektárod árját Rá vágyik olthatatlanul, Mint akit Bacchus láza jár át, Bolyong szótlan, hazátlanul. De majdan rád talál. Egyenlőség palástja Borul védőn fölé. Óvod szünetlenül, S a zord vihar lecsendesül. E boldog, büszke kort lelkem hiába várja: Sorsom vérpadra szánt. Végóráim lesem, Egy nap még, s meghalok. A hóhér kézbekapja, Hajammal fogja át lehullt véres fejem, S a halk tömegnek felmutatja. Bocsánat, cimborák, hogy árva hamvaim Nem ott pihennek el, hol annyi boldog évet Szenteltünk tudomány és vígság kellemének, S hol sírunk helye várt a kert virányain. De majd, ha emlékezve rám A szívetek szeretve dobban, Utolsó vágyamat még tartsátok titokban: Hol nem lát senki sem, jobb sírni is talán, Hát fel ne tűnjetek patakzó könnyetekkel, Hiszen tudott dolog, gyanús a könnyes ember, Manapság már rokont sem sajnálhat rokon. S még egyet kérek én: ti mind, kik egykoron Követtétek szívem reményét, kósza vágyát, Versekbe öltözött képzelmeim világát, Az ifjúság szelíd, vidám emlékeit, Kik láttátok korom szerelmes lapjait, Miket múzsám adott, s nekem mindent megérnek, Ábeltől, Fannitól6 szedjétek össze, kérlek, A lelketlen világ, a fondor pletykaár E féltett kincseket ne ismerhesse már. Fejem hamar lehull. Éretlen, ifjú hévvel Többé nem alkotok, magasztos szenvedéllyel Se hajtok végre már nagy hősi tetteket. De ti, barátaim, kik úgy szerettetek, A kézirataim vegyétek magatokhoz! Ha majd lázas korunk megint békés napot hoz, Hallgatva verseim, mondjátok el: ez ő! Én meg felébredek, a hamvaim fedő Síromból feljövök, s közétek telepedve Patakzó könnyetek csak nézem, nézem egyre, S derűs, boldog leszek; Rab lányom7 is talán Sápadtan, szomorún majd emlékszik reám, S hallgatja versemet búsan merengve, sírva…” Itt álmodó dalát egy percre megszakítva Az ifjú dalnok ím lehajtja most fejét; Derűs tavasznapok szerelmes idejét Idézi vissza mind. Ábrándos lányszemekre Gondol, boldog, szilaj dalokra, éjjelekre; Most mind életre kelt, s a szíve messze szállt. S így zengte még tovább bús, áradó dalát: „Haragvó géniusz, hová csaltál te engem, Ki békés harcra és szerelmekre születtem, Mért hagytam el a halk, a csöndes életet, Barátimat s szabad, nyugalmas létemet? A sors kényeztetett, derűs volt minden álmom, Öröm töltötte el aranyló ifjúságom, Derék múzsám időm osztotta meg velem, S hozott hű társakat zajos víg esteken. S kacaj töltötte meg, szilaj vers, boldog ének A házi istenek őrizte menedéket. Amint a bacchusi vad mámor véget ért, S szívemben új remény gyújtotta fel a vért, Reggel felé a szép kedveshez vitt a lábam, Akit zavartan és haragvóan találtam. Korholt kegyetlenül, szorongón, könnyesen, Átkozta borba fúlt, elherdált életem, Kérlelt, fenyegetett, szidott – és elbocsátott Így éltem ezt a szép, derűs, boldog világot! Mért nem becsültem én nyugodt, víg életem, Miért bánt sorsom oly kegyetlenül velem, S űzött a vész felé, hol őrült szenvedélyek, Alantas gyűlölet s gonosz becsvágyak élnek! Reményeim, hová vonzottátok szívem! Mit is kerestem én, a csönd, a szerelem, A versek híveként az aljas háborúban, Hol gyűlölt gyilkosok s napfénytelen ború van! Hogy zabolázzak én vad harci méneket! S utánam mi marad? Irigység, megvetett Féltékeny bosszú és hívság kegyetlen árja. Hangom, halj el tehát, s hazugság szellemárnya, Te szó, te puszta zaj… De nem! Te csüggedt mormogás, csitulj el! Költő, örülj győzelmeden; A büszkeséged nem bukott el, Nem hódoltál be percre sem; Gaz zsarnokunkat megvetetted, Szövétnekeddel célba vetted, Leleplezted a dicstelen, Gyalázatos kormánytanácsot, S korbácsod bűnös, nemtelen Hóhéraid képébe vágott; Versed dübörgött, szent harag, Megtorló bosszúvágy zengett belőle; Marat-nak s főpapjainak A tőrt s Erünniszt jövendölte8. Midőn a szent öreg a koronás fejet Remegve, dermedőn a vérpadról lehozta, Te bátran nyújtottál nekik kezet, S előttetek már reszketett A bírák bűnös, zord csoportja. Most, dalnok, ünnepelj; s te bősz, istentelen Vadállat, játékként fejem Karmod markolja bár, nem lelsz nyugtodra többé: Átkom s gúnykacajom követni fog, ne félj! Idd vérünket, pusztítva élj; Rút gnóm maradsz örökké, Nincs messze már a perc… Feltámadunk; Remegj! Dühünknek harsogása Felhangzik végre már. Hazánknak zokogása Felkelti csüggedt századunk. Megyek már… Itt a perc… Kövess hát, lépj nyomomba Megvárlak.”

   Folytatás

Az ismeretlen holokauszt

Anna Ahmatova szavai nehezen feledhetők: „Az orosz föld a vérbe szerelmes.”1 De az oroszok szenvedéseit és hősiességét, amiről Putyin Oroszországában ma annyit hallani, szélesebb történelmi összefüggésbe kell helyeznünk. A szovjet oroszok, ahogy a többi szovjet állampolgár is, valóban a sztálinista politika áldozatai voltak, azonban sokkal kisebb eséllyel ölték meg őket, mint a szovjet ukránokat, a szovjet lengyeleket vagy más nemzeti kisebbségek tagjait. A második világháború idején a szovjetek több terrorakciót rendeztek a Szovjetunió által annektált Kelet-Lengyelországban és a balti államokban. A leghírhedtebb gyilkosság során 22 ezer lengyel állampolgárt lőttek agyon 1940-ben Katyñban és négy másik helyszínen; további több tízezer lengyel és balti polgár halt meg a Kazahsztánba és Szibériába való deportálás során vagy nem sokkal utána. A háború során a németek sok szovjet oroszt öltek meg, de arányaiban sokkal kevesebbet, mint ahány belaruszt vagy ukránt, nem beszélve a zsidókról. A szovjet polgári áldozatok számát 15 millióra becsülik. A háború során a németek Oroszországban minden huszonötödik polgárt ölték meg, szemben az ukrajnai (vagy lengyelországi) áldozatok arányával, ami egy a tízhez, vagy a belaruszok arányával, ami pedig egy az öthöz.

   Folytatás

Versek

Ne szóljak úgy veled, szerelmesem,

   Folytatás

Egy baka és egy alkirály

Egy ilyen történetet el is mesél az Egy pár fehér lábért. Abban a novellában egy féltékeny férj öli meg a magyar katonát, de a bonyodalmat Babanyák, a rosszindulatú szolga szervezi, aki elhiteti a katonával, hogy a férj távol van, és nyugodtan meg lehet látogatni az asszonyt. Babanyák a megszállók iránti gyûlöletbõl cselekszik. De a Novi Bazar-i katonaélet leírásaiban csak ritkán bukkannak fel szerelmi motívumok, amit persze épp eléggé magyarázhat a nõk szeparációja ebben az iszlám környezetben. [47. Az egyetlen igazi kivétel egy fiatal tiszt és egy helyi hivatalnok lányának szerelme. Izmail bég végül megöli a lányát (A vízityúkok, Izmail bég s egyebek. In A Szent Mihály a jégben. Elbeszélések 1897–1900. Budapest, 1957. Szépirodalmi, 288–89.). Jellemzõbb egy másik novella, amelyben egy közlegény szerelmesedik bele a török hivatalnok egyik feleségébe, noha csak távolról láthatja tetõtõl talpig selyembe burkolt alakját. Társai gúnyolódására a következõ magyarázattal felel: “Pajtás, sohasem szól egy szót sem…” (Egy vidám katonáról. In A tengeri város. 192.) A nõk helyzetét a novellák nemigen tematizálják; Musztafáról a magyar katona azt feltételezi iszogatás közben, hogy “csudás képeket szõhet magának arról a csudálatos világról, ahol az asszony is ember” (Diskurzus. In A tengeri város. 106.).] De amikor egy nõrõl azt halljuk:“Az egyetlen szép bosnyák asszony, akit valaha láttam”, [48. Káplár Papp. In A tengeri város. 126.] akkor ebbõl a megjegyzésbõl arra következtethetünk, hogy magyar katonák nem találták vonzónak a környékbeli nõket – vagy legalábbis kialakítottak valamilyen diskurzust a rútságukról, de könnyen lehet, hogy csak savanyú volt a szõlõ.

   Folytatás

Grecsó Krisztián – Fél kiló disznózsír

Juli a fürdőszobatükröt törölgeti, lassan végez, koszos az egész napos, délutánba nyúló takarítástól, aztán egyszerre eldobja a rongyot, lerohan az utcára, copfja pattog a hátán, szuszog az otthoni, szakadt tornacipő, viszket a fejbőre, csorog a hátán a verejték. Elfut az omladozó belvárosi feszület mellett, a frissen ablakozott katolikus templom sarkánál csak a térde, a lépések ritmusa dönti el, merre szaladjon tovább. Frigyes bácsi, a színház gondnoka szeret mindenről tudni, most értetlenkedve figyeli ezt a rohanást. Akárha elszívott cigaretta lenne, kicsúszik kezéből a halpucoló kés. Juli a kertváros felé fordul, a világítóudvaros, egyszintes házak között fut el, csipkebokrok és mogyorófák árnyékában, egy éles kanyar, és kijut a gazdagok folyton elhagyottnak látszó házaihoz, automaták öntözik a gyepet, szemben már a hősök és az urak okosan elrendezett temetője, mellette két sikátornyira van egy csárda, az első saroknál úgy érzi, kifogyott belőle a szusz, de aztán új erőre kap, odáig is elfut. A volt férjével járt abban a birkapörköltjéről híres udvaros csárdában utoljára, Péter oda szervezte az érettségi banketteket a ballagó osztályainak, szerették ott, Juli meglepődött, hogy milyen sokan járnak oda a színházból, dicsekvő segédszínészek, feltörekvő tanodások és persze a kéjenc öreg színészek is, akik már kikoptak a színpadról, úgy rémlik, sokat nevettek, bár igazából csak a hangok, az éles és erőltetett kacagások, a vinnyogásba hajló sikolyok maradtak meg abból az estéből, különben egyetlen képre emlékszik, a vakablakban volt egy törött gyertyatartó, folyton megakadt rajta a szeme. Juli fut, érzése szerint órákig, valójában csak néhány percet, megkerüli a sápadt csatornát, aztán meg, mintha mit sem törődne a tolakodó tekintetekkel, a városon keresztül sétál haza. Csorog az arcán az izzadtság. Sötétedik, a munkaügyi központból kosztümös nők és öltönyös férfiak jönnek ki, valamiért ott maradnak a kapu előtt, nem állnak félre, nem engednek utat, Juli lassít, de nem áll meg, sár van, nem lép le a járdáról, több vállnak nekiütközik, hallja, ahogy méltatlankodnak, utána kiabálnak, de nem érti, mit mondanak. Amióta egyedül van, megtanult nem figyelni, arra még nem képes, hogy ne hallja a beszédet, de arra már igen, hogy összemossa más zajokkal, hogy egy massza legyen a külvilág. Csak a nők nézik meg, mióta nem sminkel és melegítőben jár, a férfiak nem látják, nekimennek, mert a nőket nézik az utcán, azokat a nőket, akik látszanak. Amilyen ő is volt, nem is olyan régen. Tárva-nyitva maradt a garzon ajtaja, és a lépcsőház pókhálós ajtaja is, a színészek utálják, ha nyitva hagyja a lépcsőházat, mert különben úgy élnek, mint a kollégisták, nyitott ajtónál, az életüket is alakítják, kell hozzá közönség, átjárnak egymáshoz, nevetnek, üvöltenek. Egyébként is utálják őt, mit keres ott a leszázalékolt, egykori színházi titkár, miért nem dobják már ki a színészházból, nagyon jól tudja, hogy ezt gondolják, hogy vágynak rá, talán szervezkednek is ellene, de nem fog sikerülni, legalábbis, amíg a volt férje tartja a hátát. Tartsa is, ez a legkevesebb. Elvégre akkor kezdődött a kálváriája, amikor Szél Péter újranősült, amikor összeszedte azt a gebe pesti nőt, aki azóta művészeti szalonokat vezet a város egyetlen, kávéházzá magasztosult cukrászdájában, és persze a színházban is, minden hangversenyen, Páholy partin ott tündököl, egyedi estélyikben, és azóta persze az ő volt férje is ott van, azelőtt meg soha nem jött, gondolja Juli, és haragudni akar, mert a düh talán segít elhessegetni a lelkiismeret-furdalását, az aljas kételyeket, hogy ez az egész egy jól felépített hazugság, amit hiába ismételget magának is, ő maga sem képes elhinni. Nem működik. Nem tudja elfelejteni, hogy hamarabb kezdődött. Egy véletlen találkozásnál az orra alá dörgölte, „bezzeg miattam egyszer sem jöttél színházba”, mondta köszönés helyett, meglátta a volt férjét a bevásárlóközpont mögött, a parkolóban, a nyakkendőjét igazgatta a kocsi mellett, biztosan valamelyik bank rendez megint tárlatot egy helyi dilettánsnak, gondolta Juli, és már gúnyolódni is akart az egészen. „Mert sütöttem azt a rohadék bureket”, felelte Péter, gyűlölet volt a szemében, olyan égő harag, amit Juli még soha sem látott ott. Megijedt, a férfi sokat mutogatta magát az új nejével, de rá mindig úgy nézett, mint aki bármikor visszafogadná, és akkor először, és reményei szerint utoljára, úgy érezte, Péter le tudna mondani róla egészen, hogy azt az öröknek hitt, családi köteléket is eltépné, ami hite szerint erősebb, mint amit az a nő valaha ki tud alakítani, de akkor, egy veszélyes másodpercig Juli megingott, látta magukat fiatalon, ő fürdött a népszerűségben, már szőke volt, magára talált, és persze gyönyörű, imádták, pezsgőzött az aulában, Szél Péter meg az egész napos tanítás után otthon gürcölt, mert azt vette a fejébe, hogy vállalkozni fog, hogy néhány égett aljú burek miatt javulni fog az anyagi helyzetük. Most meg joggal büszke magára, két péksége van, a gyerekek már nagyok, jó, ha havonta egyszer hazajönnek az egyetemről, akkor sem lehet hozzájuk szólni. „Megtalált a családi átok”, mondja róluk, „éppen olyanok lettek, mint a húgom”. Mindig magában beszél, kint áll a teraszon, nézi Frigyes bácsit, ahogy pucolja a halat, folyton halat pucol, és őt hallgatja, az ő zilált monológját a gyerekeiről, meg a példaképpé lett húgáról, akit önteltnek tart, élhetetlen, férfias okostojásnak, és irritálja, hogy Éva azt hiszi, elemében van, pedig dehogy, nem tudja feldolgozni a saját sikereit, hogy negyvenéves korára egyetemi professzor lett, nincs másik nő az országban, aki ilyen fiatalon, tényleg komoly dolog, de belehalni azért nem kellene. Juli nevet, arra gondol, mennyit gúnyolták annak idején a húgát, utánozták a hanghordozását, a lánya tudott úgy járni, olyan széles, férfias lépésekkel, ahogy az Éva, billegett keresztül a szobán, ők meg dőltek a nevetéstől. Akkoriban a húga még legalább az ünnepekre, húsvétra vagy karácsonyra hazajárt, most meg fel sem hívja, nemhogy el magához, Pécsre. Bejön a teraszról, ezt is meg lehet unni, az ember magát is meg tudja unni, és akkor egyedül is csak hallgat, mint egy férfival, a lakásban nincs áram, mérgesen nyomogatja a kapcsolót, néz a szürke szobába, miért nincsen áram?, benyomja a gombot a rádión, a készülék recsegve megszólal, eszébe jut, hogy nincs áram, és akkor bizonyára mindjárt elhallgat, de nem, szól, akkor mégis van, talán az égő égett ki, megint megnyomja a kapcsolót, most felgyullad, akkor vajon az előbb is égett?, nem emlékszik, nem biztos, lehet. Semminek sincs egyetlen oka. Mindennek sok gyökere van, az eseményeknek sok eredője van, sok helyről szívják magukba az erőt és a mérget. Nem igaz, hogy az anyja halála lenne csak, hogy egyértelműen akkor tűnt volna el belőle a lendület, az életkedv. Akkor még jó ideig rá tudta venni magát a munkára, nehéz volt, de sikerült, még ha elő is fordult, hogy eltűnt egy félóra, amikor ő csak bambult, villogott előtte a képernyőkímélő, az ő fejében meg forgott a film, azok a régi, pesti esték, amikor elszöktek, csak az anyja meg ő, még az apjuknak sem mondták meg, hová mennek, a húga meg észre sem vette, hogy nincsenek otthon, annyira magával volt elfoglalva, hogy meg sem nézte, ott vannak-e, amikor végre hazaért a mindenféle korrepetálásról, különóráról, bekiabált az ajtóból, aztán ment fel az emeletre tanulni, ha az íróasztalon ott volt a szendvicse meg a kólája, nem kereste őket, általában ruhástól aludt a fotelban, amikor ők késő éjjel megérkeztek, ragadt a kezük a mocskos postavonattól, és persze hulla fáradtak voltak, mert mindig késett, de olyan nagyon boldogok voltak, színültig élménnyel, annyira önfeledtek, szerelmesek, mint soha máskor. Frank sem lehet az oka egyedül. Bár az tény, hogy azon a nyaraláson kezdődött, amikor a tó északi partjának egyik falucskájában verték föl a sátrakat, a kempingből egyenesen a strandra lehetett jutni, a strandról meg egyenesen a kocsmákba és a falucska egyetlen boltjába, ahol éppúgy égett fűszerpaprika, vanília és ázott hajszag volt, mint mindenütt, a néhány focipályányi területet különös auraként vonta körbe ez a nem is annyira kellemetlen, de ingerlő szag, amiről Juli úgy érezte, beivódik a bőrébe, hazafelé tán még belőle is ez a szag árad majd, amibe persze időnként a frissen sajtolt gumilabdák és úszógumiké is belevegyült, nem beszélve a sör kellemetlen bűzéről. Frank reggeltől-estig ivott. Egy nagy kék csúszda mellett állt, az egyre haragosabban hullámzó tavat figyelte, amikor eszébe jutott, hogy biztosan terhes, azért érzékeny ennyire, azért rázkódik meg mindenre, egy kellemes illat is zavarja, mintha bármi átvehetné a gyomra fölött az uralmat. Ijedten fordult vissza, mintha a többiek is vele együtt végiggondolhatták volna mindezt. A többiek nem figyeltek rá, megijedtek a közelgő vihartól, pakoltak, kapkodva dobálták a hátizsákba a naptejeket, a hasra fordított könyveket, a paklit, a még vizes, füves plédet rázogatták. Juli nem ment oda segíteni, Franket figyelte, a férfi megérezte a tekintetét, kihúzta magát, és nevetséges szokása szerint feszíteni kezdte az izmait, amitől lassabb és szaggatottabb lett a mozgása, mintha kötélen rángatnák. Már volt egy abortusza. A volt férje nem is tudta, meg se mondta neki, az ő teste, gondolta, meg hogy egy harmadikat nem bírna ki, onnan nem tudna visszafogyni, és ebben igaza is volt, nem tudott volna, de a hazugság megtörte őt, mindenkivel szemben más lett, még az anyjával is, mert neki sem szólt róla, és persze így ő sem tudott segíteni. Juli rendezte így, és mégis, amikor egyedül maradt a bajával, a világot gyűlölte meg érte, hogy „saját felelősségre” távozik a kórházból, taxival, kikapartak belőle egy életet, és nincs, akibe belekaroljon, aki megkérdezné, hogy szédül-e. Pedig forgott a világ, csak igyekezni kellett haza, mert így is olyan nehéz volt elhazudni egy egész napot. Az anyja otthon nézte a tévét, a férje meg úgy jött haza, mosolygósan, kapatosan a póker partiról, mintha mi sem történt volna, és ő hiába mondta magának, hogy te akartad így, te hiú ribanc. De a világ volt a hibás. Frank még azt sem érdemli meg, hogy hazudjon neki, a testével meg, gondolta, nem teheti ezt meg még egyszer. A férfi közben összeszedett mindent a parton, és indult a kemping felé, minden lépésnél elejtett valamit, naptej, szemüveg, rejtvény, alma, kéztörlőkendő, ő ment mögötte és szedte fel az elhagyott tárgyakat, a viharfelhők, mintha ott fenn más idő telne, egy szempillantás alatt beterítették az eget, gyorsított eljárásban hajtják végre az ítéletet, gondolta Juli, és közben megállt, a nagytestű viharfelhőt nézte, mintha karja lett volna vagy csápja, a hóna alá gyűrte a júliusi ég bárányfelhőit. Frank földhöz vágott mindent, „rohádjunk meg ákkor a vihárbán?!”, kiabálta, negyedik éve volt Magyarországon, de az ’a’-hangot nem tudta megtanulni, „szegítenél hozni a cuccokát?” Már vagy öt méterre volt Julitól, a kemping kapujánál, nézett vissza rá, ő nem szólt, nem mozdult. A férfi mérgében elrúgta a földre esett naptejet. „Gyere már, Juli! Mi az isztent bámulsz?” Valakinek a hátán vagy a hasán csattant az elröpült naptejes flakon, egy férfihang kiáltozni kezdett, még a viharban is hallani lehetett, jajgat. Juli mellett egy család ült a füvön, nem mozdultak, olaszul beszéltek, még mindig úgy heverésztek a gyepen, mintha nem az évtized vihara jött volna éppen, az anyuka szoptatott, ő végre elindult Frank felé, meglátta, hogy a part felől egy idős férfi mutogat. Nehezen mozgott, lógott a karján a bőr. „Tesszék”, mondta Frank, „ez is miáttád ván!”, aztán elindult az idős férfi felé, megdőlve ment, mint aki már a járásával is bocsánatot akar kérni, ő meg elindult utána, kíváncsi volt, hogyan magyarázza ezt meg az élettársa. „I’m sorry, ne hárágudjon”, mondta, „elvesztettem á fejem”. „Maga nem normális”, felelte az idős férfi, „megütötte a hátamat, akár fejbe is találhatott volna.” „Tényleg sajnálom”, mondta Frank, „a bárátnőm miatt volt”. Juli nem érzett semmit, nem volt dühös, inkább kíváncsi volt, milyen badarságokat beszél még a párja, meg is lepődött magán, nem érette, hogy miért, hogyan tört ki belőle az indulat. „Miattam?”, kiabálta, „miattam rúgtál fejbe egy idegent?” „Nem rúgtám fejbe!” Az idős férfi eltakarta a szemét, nem a fülét fogta be, a szemét takarta el, mint egy gyerek, nem akart ott lenni, hallgatni az ő veszekedésüket. Ettől azonnal eltűnt a haragja. „Ne segítsek felállni?”, kérdezte, „nagy vihar közeledik, ne maradjon itt a parton.” Az idős férfi ránézett, „könyörgöm, ne itt veszekedjenek!” Taréjos hullámok jöttek, kicsaptak a betonszegélyen túl, a füves partra. „Ne maradjon itt”, mondta, „baja eshet.” A férfi nézte a vizet, úgy tett, mint aki nem hallja. „Gyere már”, mondta Frank. „Nem látod, hogy mi történik?” „Mit ákársz?”, kiabálta Frank, „mit csinálják vele? Szerinted mit csinálják vele, ha nem akar jönni?!” Juli kiáll a teraszra, rágyújt, Valenka, a város legfelkapottabb cipésze és bőrdíszművese teker el a ház előtt, éppen csak biccent, azon gondolkodik, hogy utána kiabál, odaüvölti neki, hogy „rohadj meg”, kilép a korláthoz, nagylevegőt vesz, aztán inkább hallgat, nincs kedve felidegesíteni magát, gyönge hozzá, bezzeg annak idején, gondolja, amikor odahordta a fél fizetését, még hajbókolva köszönt. Este van, megszorul a meleg teraszon, egy pillanatig egyetlen autó sem jön, motor sem berreg, különös, majdnem ijesztő csönd lesz, aztán a színészház udvarán sercegni kezd a halkés. Bemegy, pakol, egyik polcról a másikra rendezi a felsőket, aztán vissza, közben arra gondol, hogy most már nem tehet semmit, rögtön a félbeszakadt nyaralás után kellett volna csinálni valamit, amikor már érezte, hogy most nem úgy változtak meg a dolgok, ahogy szoktak, de hát éppen azért volt képtelen rá. Két tétlenül elpazarolt nap után elhatározta, hogy megpróbál beszélni az anyjával, igyekszik elmondani, mi történt. Fülledt nyári este volt, és még félúton sem járt, amikor zuhogni kezdett, eszébe jutott, hogy nem szólt oda az anyjához, elfejtett telefonozni neki, de azt remélte, ebben a rossz időben nem megy sehová, azért megpróbálta elővenni a mobilját, de még jobban rákezdett, ömlött, inkább becsukta a táskáját, a falhoz lapulva ment, oldalról vert az eső, sem a fal, sem az ernyő nem nyújtott fedezéket, bőrig ázott, mire a házhoz ért, inkább becsukta az ernyőt, folyton kifordította a szél, úgy is mindegy, sárga haja az arcára lapult, és érezte, hogy elfolyt a szemén a festék, hosszan nyomta a kapucsengőt, aztán elővette a telefont is, benyomta a gyorshívót, várt, képtelenség, onnan egyszerűen nem hallhatta, mégis a zúgáson, esőn át megismerte a házból kiszüremlő dallamot, az Amerikai szépség című film zenéjét, az anyja imádta, sejtelmes és baljóslatú dallam, mint egy gonosz gyerekdal, évek óta ez volt a csengőhangja. Juli csörgette a telefont, és mintha a túlvilágról szólt volna, egészen halkan, az eső mögül hallotta a derengő dallamot. Sem a színházban, sem azon kívül nem akadt ember azután, akire rá merte volna bízni magát, akit, ha meglátott, szívesen megszólalt volna. A húga mindjárt a temetés után visszautazott, valamit magyarázott, hogy dédelget egy tervet, de Juli nem értette, miről, és hogy mi köze van ahhoz a családi háznak. Szerencsére abban meg tudtak állapodni, hogy nem adják el, ő rettegett, hogy a húga majd meg akar szabadulni tőle, de még ő hozta elő, hogy azt mindenképpen tartsák meg. A temetés után egészen szótlan lett, eleinte valódi betegségre gyanakodott, hogy nem egy képzelt fekélyes seb vagy daganat tehetett mindenről, hanem egy valódi, de minden lelete negatív lett. Érezte, hogy végre el kellene mondani valakinek, hová tűnt Frank Stevenson, a gimnázium angol lektora, az ő élettársa, hová tűnt az a férfitest, aki reggelente lecibálta róla a paplant, aki addig nem volt hajlandó megmozdulni, amíg a kávéfőző kotyogása be nem ért a szobába, és aki otthon nem volt hajlandó fakanalat fogni, holott amatőr szakácsversenyeket nyert Nagyszakácsitól-Salgótarjánig. Ez a férfi, az ő második lektor szeretője – mennyire megundorodott az angol nyelvtől ezalatt – miért nem veszi föl szeptemberben a munkát. „Te vágy az, Juli?”, kérdezte Frank a sátorból, a lába kilógott, „nem látni ebben a kurvá sötétben”, mondta, „nem tálálom a zseblámpát”, közben rúgott egyet, hogy a papucs lehulljon a lábáról, „hol a fenében voltál eddig, hiábá keresek itt a vaksötétben.” „Nincs is annyira sötét”, felelte Juli, és beguggolt a sátorba, ahol tényleg aránytalanul sötétebb volt, már az árnyékok játéka is alig kivehető, holott odakinn, a kempingben, a tó partján, a csapások és sátrak között még csak szürkült. „Tessék”, suttogta, „itt a lámpa.” Halkan mondta, Frank nem hallotta meg. Nem volt kedve megismételni még ezt a néhány szót sem, ezért még egy ideig úgy tett, mintha keresné a lámpát, a bokrok árnyékolnak, gondolta, biztosan azért van ilyen sötét odabent. „Ázt hittem, te tudod, hol ván.” Benyomta a gombot, fénycsóva világította meg a halomban heverő ruhákat, a szennyes gatyákat, a konzervnyitót, merülőforralót, levesporokat, naptejet, könyveket, szúnyogriasztót, a törölközőket, borotvát, aztán hirtelen – pedig azelőtt Juli sohasem mert efféle tréfát megengedni magának – fölemelte a lámpát és közelről belevilágított Frank szemébe. A férfi felrikoltott, nőiesen, nevetségesen. Nagy zöld, tábori lámpa volt, szinte reflektor erősségű fénnyel, Frank valami katonai boltban vette, szóval biztosan elvakította a szemét, de annyira azért nem lehetett vészes, hogy ekkora patáliát rendezzen miatta. Még negyed óra múlva is csapkodott, kezében a lámpa, a fény, mintha kard lenne, fölszelte a sátor belsejét. „Megvakítász, bázdmeg.” Juli a zajokból arra következtet, Frigyes bácsi horgászni megy, „nem tegnap volt?”, kérdezi magától, és mintha ki is mondaná hangosan. Kimondja? Vagy nem? Mindig magában beszél vagy ez csak a folyamatos gondolkodás? Nem tudja megállapítani. Segítség meg nincs. Nem tegnap este érezte a lápos halbűzt? A motorbicikli pöfög, aztán lefullad. Frigyes bácsi krákog egyet, köp, újra berúgja a motort. Most elindul. Juli vigyáz, hogy még az árnyékát se láthassa meg. Ha meglátja, elmondja, mint minden indulás előtt, hogy ő nem hobbipecás, aki az időtöltés kedvéért üldögél a parton, ő ebédre horgászik, mert a hal egészséges, és ő profi, majd meglátja, amikor duzzadó szákkal tért haza, alkarnyi törpeharcsák, pontyok, busák húzzák majd le a motorbicikli kormányát. Mintha egész este itt állt volna. Elment a nap. Vajon mit csinál? Takarított. Vagy nem? Aztán meg csak rohant, át a városon. Vagy az tegnap volt? Mardosó éhség tör rá, bevásárolni indul, de olyan kapkodva, hogy csak a lépcsőházi bejáratnál veszi észre, pénzt nem vitt magával. Idegesen rohan vissza, másodszorra nincs szerencséje, összeakad Frigyes bácsival. Nem ment még el? Nem az ő motorját hallotta berregni? Vagy már megjött? Persze, megjött, hiszen este van. Akkor miért indította újra a motort? A gondnok kiönti a fogást a szokásos helyére, egy rózsaszín gyerekkádba az udvaron. Egyetlen halat fogott, a hal nyitogatja a száját, mozgatja a kopoltyúját és néha megmozdul. Juli megáll a kád mellett, akár egy gyerek, nézi a halat. „Frigyes bácsi”, kérdezi, „ismeri maga a hallá változott lány történetét?” A gondnok gyanakodva nézi a szomszédját, ösztönösen hátrál kicsit. „Miféle hallá változott lány?”, kérdezi. „Hát amilyen ez itt”, feleli, „ez a hal itt egy lány. De nem, nem én vagyok.” „Nem maga?”, kérdezi idegesen a gondnok. Még nem látta ilyennek, az öreg harminc éve lakik a színészház első lakásában, úgy korzózik itt, meg a színházban is, mintha az övé lenne, miatta lenne itt minden. Nincs senkije, soha nem utazik el, színház az egész világ. Még soha nem látta félni, de most mintha félne. „Valamennyivel a teremtés után történt, tehát nagyon-nagyon régen”, mondja Juli. Frigyes bácsi indulatosan felel, ha megbolondult a Julika, akkor az az ő baja, de őt ne fárassza, ő itt a gondnok, és nem igényel esti mesét. „Pedig mindenkinek kell mese! Higgye el, Frigyes bácsi.” „Darida Júlia”, mondja a férfi, „térjen észhez.” Arra gondol, milyen régen nem hívták így, évek óta nem mondták ki a lánykori nevét. Olyan, mintha iskolai névsorolvasás lenne. „Nemcsak ez a világ van”, feleli, „létezik egy másik világ is, és ha ott nem történnek a történetek, akkor itt sem történnek, nem marad csak a semmi! Frigyes bácsi, érti?” Az öreg mintha összement volna, meggörbült háttal áll, kezét maga elé húzza. „Vén hülye!” Frigyes bácsi vérig sértődik, hogy őt egy bukott színházi titkár, akit kegyelemből tűrnek meg itt, ne nevezze így, és tudja ő, hogy a volt férje támogatja a színházat, meg hogy közben igazgató lett a gimnáziumban, de ez akkor is mindennek a teteje, ő kerek harminc esztendeje gondnoka, és az ingyenes lakásbérlet fejében, állandó ügyeletese a színháznak, négy igazgatót szolgált, neki egy senkiházi, aki ráadásul már nem is a színház alkalmazottja, nem mondhatja ezt. Juli mosolyog, ezért biztosan be fogja hívatni az igazgató, legalább törődnek velem, gondolja, és elképzeli magát a főnöke irodájában, milyen régen járt már ott, úgy tesz majd, mintha nem tudná, hogy Frigyes bácsi az igazgató egyik legfontosabb bizalmasa, talán spiclije is, látja magát, „valóban ezt mondtam”, feleli majd, „és igazam is volt, mint tudjuk, hiszen Frigyes bácsi egy vén hülye”, és ezzel az ügy lényegében el is lesz intézve. A tóparti büfében mindössze egyszer ettek halat, egy délben a férfiak söre mellé végre rendeltek hekket is, nem olyan sokat, csak programképpen, de így is olyan drága volt, hogy a férfiak, Frank és a barátja, András, rögtön el is határozzák, estére önerős kosztolás lesz, főzés a kemping rezsóján. Elmegy a kedve a bevásárlástól, és étvágya sincsen már. Visszamegy a lakásba, felkapcsolja a villanyt, ennyi egy nap, ennyi történik sötétedéstől-sötétedésig. Elterül az ágyon, újra a nyaralás részleteire gondol, megpróbálja magáról fekve lecibálni a melegítőt, a konyhából beszél a rádió. Amikor hazaért a számára egész délutánosnak tűnő, zilált futásból, ami, mint kiderült, mindössze negyed óráig tartott, egyszer már lekapcsolta a rádiót. Hogyhogy most megint szól? Vagy éppen akkor kapcsolta be? De akkor legalább az biztos, hogy ma futott, nem tegnap. Biztosan az öreg miatt zavarodott meg, Frigyes bácsi extra horgásznapja felborította a heti rendet. Nincs kedve felkelni, most különben is jobb így, micsoda öröm, hogy újabb részletek eszébe jutottak! Milyen érdekes, hogy Frank barátjára, Károlyra és annak a feleségére, Eszterre a félbeszakadt nyaralás óta nem is gondolt. Mintha ott sem lettek volna. Talán még az utcán sem ismerné meg őket. Károly és Eszter Pesten éltek, két gyerekük volt, ha jól emlékszik, borzasztó kamaszok, akik a második napon feladták, fellázadtak és elutaztak falura, Károly szüleihez, a kempingben nem lehetett rendesen feltölteni a telefont meg a tabletet, de jobb volt, sokkal jobb nélkülük. Látja magát, ahogy a fél kiló disznózsírral baktat vissza a kempingbe a sátrakhoz, mert a paprikás krumpli olajjal nem jó, és őt küldik el a boltba, egy még nála is szőkébb nő vágta kenyérvágó késsel a zsírt, még sohasem látott ilyet azelőtt, mégis kitalálta, mi a rendje, hogy a nő a késről a papírra keni majd a zsírt. Nem kért szatyrot, elég a papír, gondolta, a zsír olvadt a kezében, foltokban ütött át a papíron, eleinte még volt mivel fogni a nedvedző csomagot, ezért lassan, nagy ívben sétált keresztül a strandon. Az őr nem akarta beengedni a kempingbe, mert nem volt nála a belépőkártya, aztán az olvadó zsírt látva mégis kihúzta a reteszt a forgóajtóból. Azon a nyáron még nagyon benne volt a keserűség, hogy a volt férje újranősült. Tavasszal vett két csizmát bánatában, egy pirosat és egy feketét, dögös volt, mégis elégedetlen. Minden apróság bosszantotta, nem tudott semmin felülemelkedni, sem a színésznők irigységén, sem hogy átverik a színészbüfében a havi számlával, utálta, ha nem nézik meg a férfiak, és azt is, ha megnézik, a nézőtéri ügyelettel is összeveszett, hetente letolta a takarítókat, a műszakot. Frank próbálta vigasztalni, de a megértés hamar átalakult féltékenységgé, aztán meg még az is elmúlt, ahogy a lendület és a szerelem is, pedig alig néhány hónapja éltek akkor együtt. Frank költözött hozzá, mégis az ő nevét tették felül a csengőre, ez azért volt fontos, mert csak a felső név látszott, a Frank Stevenson, ez, a Darida Juli, ami alul volt, nem, de jobb is volt így, ő sokkal jobban szerette az igazi nevét, a Szél Julit, amit meg is tartott a válás után, egészen addig. Amíg a volt férje újra nem nősült. Amikor hazaért a félbeszakadt nyaralásról, letépte a Frank Stevensont, rövid gondolkodás után a Darida Julit is, „nem lakik itt senki”, kiabálta, „csak a kibaszott nagy üresség.” Bekapcsolja a tévét, nincs kedve feltápászkodni, odakint szól a rádió, elkeverednek a fejében a mondatok, az érthetetlen szövegáradattól elálmosodik, már majdnem teljesen elalszik, amikor a tévé zúgni kezd, egyetlen csatornán sincsen adás, csak az ezüstös homokszemcsék. Megpróbál tovább aludni, zavarja a csönd, nehéz. Megint arról az átkozott délutánról álmodik, amikor a nagymamájával sétáltak itt, a városban, ő még alsó tagozatos volt, nem is tudja miért, talán szandált akartak neki venni, mert kinőtte a régit, de nem biztos, és ő éppen azt kérdezte, hogy hol volt ő, azelőtt, mikor még nem élt, amikor a nagymama hirtelen kiabálni kezdett. „Feri, Feri!” Aztán meg rákiáltott, „gyere már, az isten szerelmére, ott megy az apád”, és futni kezdtek, a nagymama elöl, ő utána, megálltak az emberek, megfordultak a kiabálásra, és nézték őket. „Hogyan kerülnek ide, anyám?”, kérdezte az apja, és őrá nem is nézett, biztosan azért, mert nem futott elég gyorsan. „Kinőtte a szandálját”, mutatott a mama Juli lábára. „Itthon vagy”, kérdezte aztán, „és még csak nem is telefonáltál?” „Jöjjön anyám”, mondta az apja, „üljünk le ott abban a cukrászdában”, aztán átszaladtak az autóbusz előtt a másik oldalra, az autóbusz dudált, az apja a tányérsapkájával integetett a sofőrnek és nevetett, nagyon szép volt, a haja is, az egyenruhája is, a kitüntetései is. Juli felébred, nem bírja tovább a csendet, a rádióban is véget ért a műsor, vagy elhangolódott a készülék. Szépen lassan, kimérten lemegy, becsönget Frigyes bácsihoz, késő éjjel van, de ő hosszan nyomja a csengőt, és kiabál, hogy jöjjön, most azonnal jöjjön föl vele a padlásra, mert kirántotta a szél az antennazsinórt, hányszor mondja még, hogy elviselhetetlenül huzatos a padlás, a cserepek is állandóan zörögnek éjszakánként. Frigyes bácsi ajtót nyit, pislog, pizsamában van, nem érti, mi a baj, nehezen áll kötélnek. „Egye meg a fene azt a kibaszott zsinórt, Julika, késő van.” ő éppen olyan megilletődéssel ballag Frigyes bácsi után a padlásra, mintha az életében egyszer látott apja után menne, vagy a drága nagyapa után, kimért mozdulatokkal megy, figyel magára, akárha a padláson régi családi történetek laknának. A sátor előtt nem sokkal, a konyha és a zuhanyzók körül csepegni kezdett a zsír, folyt a karján, minek kellett belőle fél kiló, morgott, károgás hallatszott a tó felől, és suhogott a nádas, valaki egy kutyát hívogatott a sátrak között. „Csider!, kiskutyám.” Nagyon fújt a szél, a víz felé tolt, lökött mindent, faágakat, szárítókötelet, törölközőket, plédeket, könyvlapokat, sátorvasat, csak az ő sátrukat nem, és Juli végre odaért, az ő sátruk ringott, egyre jobban csöpögött a zsír, az a valaki hangosabban hívta a kutyáját, evezőlapátok csobbantak a vízben, minden a víz felé görbült, csak a sátor ringott, legszívesebben elhajította volna a zsírt, és befejezte volna az egészet, az jutott eszébe, ha meghalás nélkül ki lehetne szállni, akkor ő most egyszerűen távozna. Egy női láb csusszant ki a sátruk cipzárján, a kutya felvonyított a távolban, autók fényszórói kapcsolódtak föl, valaki lehúzta a szomszéd sátor bejáratát, Károly kidugta a fejét, remegett, vörösen égett a szeme, takony folyt az orrából. „Te vagy az?”, kérdezte, „akkor… főzzünk!” Juli a fogát mossa, de már nem bírja befejezni, megint futnia kell, lerohan, hogy köröz egyet a városban, de meggondolja magát, visszasétál az első emeletre, megint kicsöngeti Frigyes bácsit. Az öreg nagyon dühös, elcsigázott, összeakad a nyelve. „Mit akarsz megint?”, nyögi ki nehezen, „hajnalok hajnalán?” „Frigyes bácsi, figyeljen rám, muszáj megint feljönnie velem a padlásra.” „Rohadjon meg az az antenna, miért tévézel ilyenkor?”, háborog az öreg, „hagyjál már pihenni, csak néhány órácskát!” „Meg se kérdezi, hol van Frank?” Az öreg megpróbálja lassan becsukni az ajtót, remeg a keze, Juli beteszi a küszöb elé a lábát. „Meg se kérdezi, hová lett?”

   Folytatás

A másik férfi

A múzeum után vacsorázni mennek egy kis vendéglõbe. Már késõ van és hûvös, így bent ülnek le, a földig érõ ablak mellé, ahonnan minden járókelõt, kósza szerelmespárt, részeges fiatalt, sétáló bácsit és szatírt láthatnak, és ahol mindenki láthatja õket, ahogy vörös borral a kezükben, egymáshoz közel hajolva beszélgetnek, és az ennivalójuknak csak a felét fogyasztják el. Hannát elbûvöli az, ahogy Joseph a munkájáról mesél, arról, hogy miért fest és hogyan, tetszik neki az a nyitottság, ahogy a férfi felé fordul, és leginkább azt élvezi, hogy Joseph részérõl nem érez semmiféle elvárást: még határozottnak vagy érzékinek sem kell lennie. Erre válaszul teljesen szabadon engedi magát, és kíváncsi szemmel teszi fel azokat a kérdéseket, hogy “és te sosem voltál házas?” és “ki volt az a nõ, akit legjobban szerettél?” és “te gyakran vagy szerelmes?”. Utóbbira Joseph határozott, de legkevésbé sem keserû “nem”-mel válaszol, majd visszadobja a kérdést Hannának, aki pedig azt feleli, hogy “Persze. Gondolom.” S amikor végül Hanna azt kérdezi a bortól kicsit elnyújtott hangon, hogy “de egyébként én miért? Én miért tetszem neked?”, akkor a kérdés ostobaságát felismerve, és Joseph kicsit meglepett, de mosolygó arcát látva hirtelen ráébred, hogy mégsem az eredeti terv valósult meg, mégsem õ csábította el a férfit, hanem vagy õt csábították el, vagy valami egyszerûen csak megtörtént minden tervtõl függetlenül.

   Folytatás