Volt-e hát Fjodor Mihajlovics Nietzsche?
Miért is? Errõl ugyanúgy vall a kezdeti levélbeszámolóktól a Zusammenbruchig: mert folyamatosan hódol pszichológiai kvalitásai elõtt, Dosztojevszkij mint pszichológus elõtt.[44. Dosztojevszkijnek ez bizonyosan nem tetszett volna: “Pszichológusnak neveznek: nem igaz, csak realista vagyok, a szó legmagasabb értelmében, mert az emberi lélek teljes mélységét ábrázolom.”, in: Dosztojevszkij (1985a), 410. Ha Fjodor Mihajlovics pszichologizmusa kerül elő, akkor gyakran szokás hivatkozni fiziológia-, miliőelmélet- és Claude Bernard-bírálatára. Jóval ritkábban esik szó pszichológiai érdeklődésének németes vonatkozásairól – a németek kapcsán inkább a Schiller-rajongás és a német idealizmus alapos elsajátítása (a Belinszkij-kör stb.) közismert –, pedig a szibériai száműzetés során, a balti német Wrangel báró biztatására, behatóan foglalkozott C. Gustav Carus pszichológiájával, s fordított is Carust.] Már a felfedezésrõl beszámoló levelek megelõlegezik az “egyetlen pszichológus, akitõl tanulhattam” késõbbi motívumát. Overbecknek így fogalmaz: a L’esprit második része[45. Ismétléséképpen: ez az Egérlyuk, pontosabban ’átvezetéssel’ ellátott, csonka változata, Lisa elnevezéssel. A L’esprit első része A háziasszony majdnem teljes fordítása, s aKatja címre hallgat.]“ein Geniestreich der Psychologie”, a gnóthi szeauton kigúnyolása, s ’mellékesen’ megjegyzi, hogy a görögöknek sok szárad a lelkükön, felületességükkel megbetegítették az európai pszichológiát.[46. A Második korszerűtlen elmélkedésben Nietzsche még kifejezetten pozitíve konnotálja a delphoi tant. KSA, I. 333., Nietzsche (1989), 98. Viszont az 1880-as években már elítélőleg nyilatkozik az önmegismerés és önismeret feltétlen értékéről: “Nicht durch Erkenntnis, sondern durch Übung und ein Vorbild werden wir selber!” KSA, IX. 361. Izgalmas a szűkebb és tágabb szövegkontextus. Maga a szövegtöredék azt fejtegeti, hogy a megismerés legfennebb az eszköz értékével bír, s mítosz azt hinni, hogy ezt-és-ezt elhagyva vagy elfelejtve rálelünk tulajdonképpeni önmagunkra. Magunkat megteremteni, elemekből formát ölteni – ez lenne a feladat. Uo. 7 {213} A tágabb kontextust a Redlichkeit filozofémája nyújtja, mely újólag és újólag visszatér a bázeli évek után úgy általában – s konkrétan abban az oktávfüzetben, mely a töredéket tartalmazza; no meg az előzőben is. Vö. uo. 326.: nem hiszem, hogy az önmagunkkal szembeni Redlichkeit oly abszolút és tiszta, de nekem (kiemelés tőlem – Cz. A.) a tisztaság követelménye. “Heinrich Heinében van valami tiszta.” Ez a nietzscheien ügyes mondat jól tükrözi a filozófus Heine-rajongását és nyelvi teremtőerejét – ugyebár a nyelv szokványosan mintegy az ellenkezőjét mondatja velünk és általunk: valakiben van valami mocskos. Egy másik fragmentum a Redlichkeit pszichoetológai magyarázatával is próbálkozik: a magunkkal szembeni Redlichkeit régebbi, mint a másokkal szembeni; az állat észreveszi, hogy gyakran becsapódik, s épp ily gyakran színlelnie kell. Ez elvezeti a tévedés és tisztánlátás stb. különbségeihez. A szándékos színlelés az első értelemben vett, magunkkal szembeni Redlichkeiton alapul. Uo. 260.] Gastnak pedig arról ír, hogy a legifjabb párizsi (értsd: francia) regényíró nemzedék – melybõl itt csak Paul Bourget-t nevesíti, akinek Bûn és bûnhõdésadaptációját egyébként majd ki nem állhatja – teljességgel Dosztojevszkij befolyása alá került, és külön kiemeli az orosz író pszichológiai intuíciójának erejét.[47. KSB, VIII. 41. sk. Ahhoz, hogy kik értendők mai párizsiakon, ld. Nietzsche (é. n.), 46.: “Nem tudnám megmondani, a történelem mely századában lehetne anynyi kíváncsi és delikát pszichológust találni (zusammenfischen: összehalászni – Cz. A.), mint amennyit napjaink Párizsában: csak úgy hemzsegnek, ezért találomra csupán Paul Bourget, Pierre Loti, Gyp, Meilhac, Anatole France, Jules Lemaître vagy a legsúlyosabb (stark: erős – Cz. A.) fajtából egy, a szívemhez különösen közel álló eredeti latin, Guy de Maupassant urak nevét kívánom megemlíteni.” A szövegkörnyezet XIX. századi franciákat dicsérő részében ott az obligát Stendhal, és Mérimée is fölbukkan; a rákövetkező gondolatmenet pedig a XIX. századi és franciásan német Heine dicséretével indul: “A legnagyobb lírikust nekem Heinrich Heine jelenti. (…) Egyszer majd Heinét és engem tartanak a német nyelv legelső művészeinek”. Uo. 47. Nietzsche nem véletlenül felejti ki a kortárs vagy majdnem kortárs ’pszichológus’ franciák közül mondjuk Flaubert-t, akinek nagyságát persze elismeri, s akit pszichológusi minőségében jól megadjusztál a Túl jón és rosszon egyik passzusában: a lelki élveboncolás mesterének láttatja. Nietzsche (1995), 94. A roueni Flaubert Nietzschénél mindig a dekadencia (zseniális) letéteményese – szemben a ’párizsiakkal’, akik hol igen, hol nem –, többnyire Wagner társaságában, érdekesen alludálva ezzel a flaubert-i prózanyelv zeneiségére. KSA, VI. 34, 64, 426, 431. A tán legkiélezettebb megfogalmazásban: “Jene typische Verwandlung, für die unter Franzosen G. Flaubert unter Deutschen R. Wagner das deutlichste Beispiel abgibt: zwischen 1830 und 1850 wandelt sich der romantische Glaube an die Liebe und die Zukunft in das Verlangen zum Nichts.” KSA, XII. 201. sk. Apropó: a fiatal Nietzschéből kevés híján a Salammbo c. opera librettistája lett, s hogy mégsem, az jelentős részben az ekkor még rajongással szemlélt Wagnernek köszönhető. Történt ugyanis, hogy Hugo von Senger operát tervezett készíteni a regényből, s 1872 őszén felkérte szövegkönyvírónak az ifjú baseli professzort. Utóbbi érezhetően büszke a felkérésre, eldicsekszik vele Wagnernek – és nem mellékesen a filológus barátnak, Rohdénak is –, KSB, IV. 91, 94., ámde a lehető legudvariasabban, némi várakozás, habozás után elhárítja a kérést. Az elutasítás arra hivatkozik, hogy ő, Nietzsche először is filológus, illetve ha nagyon akarjuk, filozófus, másodszor is pedig se nem muzsikus, se nem költő, ld. uo. 87. sk. Hát ez roppant gyanúsan hangzik, különösen az œuvre egésze és a kései önértés felől nézvést, de még akkor is, ha figyelembe vesszük: a Tragédia megjelenésének évében járunk, s Nietzsche klasszikus filológiai álmai-vágyai még a zenitjükön állnak. Azzal válik igazán érdekessé a történet, hogy a filológus-filozófus, aki tehát nem muzsikus vagy költő, Wagnert ajánlja Senger figyelmébe – no nem annyira egy esetleges librettó gyártójaként, mint inkább egy igenelhető, kultúrateremtő zenefelfogás letéteményeseként. Senger végül feladta tervét; a Salammbo mint opera valamint a librettisták viszonya amúgyis hányatottnak nevezhető. A századelőn Sz. Rahmanyinov nem talált megfelelő szövegkönyvírót a saját elképzeléséhez, így az torzóban maradt. Pár évtizeddel korábban Muszorgszkij magában vélte fölfedezni az ideális átírót, de sosem készült el teljesen az ő variánsa sem. Orson Welles Aranypolgárában képzetes formában tűnik fel a zenemű (de hallunk belőle egy Bernard Herrmann szerezte áriát). Azért létezik egy – talán nem annyira ismert – beteljesedett változat is, Ernest Reyer komponálta 1890-ben.]
FolytatásA haladás-paradoxon
De a civilizációellenes xenofília modern fenoménje igenis intellektuális probléma. Saját kultúránk helyett egy másik imádata, azok helyett, akikkel felnõttünk, más istenek imádása, szüleink vallása helyett más vallások követése – e jelenségeket, melyek együttjárnak a civilizáció elõtti társadalmi formák csodálatával, valamint az egzotikum, a különös és a túlzott iránti szeretettel, nevezte Arthur O. Lovejoy és George Boas “a civilizáltak civilizáció elleni lázadásának” –, nos, mindez valóban rejtély.[1. Arthur O. Lovejoy – George Boas: Primitivism and Related Idea sin Antiquity. Baltimore, John Hopkins University Press, 1997.] Egyáltalán nem világos, hogyan alakult ez ki. Mindazonáltal kézenfekvõnek tûnik, hogy elfordulást jelent sok mindentõl, ami természetes, normális és univerzális egy társadalom életében.
FolytatásNéhány szó Tölgyesi Beatrix írása elé
Szerkesztőségünk nem nagyon szereti a lábjegyzetekkel megtűzdelt szépirodalmat; még kevésbé van ínyünkre, ha ez elé még valami bevezetésfélét is kell kanyarítani: nem kenyerünk a szájbarágás. Mégis, ezúttal erre fanyalodunk; hátha így ízesebbé tehetjük a másik két balti nyelvet, a lettet és a litvánt is jól ismerő szerző (mégiscsak) elbeszélését, amelynek főszereplője egy nyelv.
FolytatásKét Ukrajna?
Való igaz, ha nem volnának a többiek – az „elszovjetesített ukránok” –, a „nyugatiak” jó esélylyel követhetnék a kommunista múlt maguktól való eltávolításának közép-európai és balti modelljét. A balti államokhoz hasonlóan Nyugat- Ukrajnában is könnyen értelmezhetõ úgy a kommunista rezsim, mint az ellenség által a nemzet akarata ellenében erõszakkal megvalósított rendszer. Így az oroszok külföldieknek, mi több, megszállóknak tekinthetõk. Nyugat- és Kelet-Ukrajna eltérõ történelmi tapasztalatai következtében a saját és a szovjet múlt szétválasztásának ez a modellje Keleten nem mûködik.
FolytatásMegjelenítés, ismétlés, utánzás
Azonnal felismertem ezt a jelenséget. Azt is tudtam, hogy neve is van: párhuzamos feldolgozásnak hívják, pszichológusként gyakran találkozom vele munkám során. Dominick LaCapra figyelte meg, hogy miközben valamit tanulmányozunk, mindig hajlunk arra, hogy valamilyen szinten megismételjük a tanulmányozott problémákat.[5. Dominick LaCapra, Writing history, writing trauma (Baltimore 2001), 142.] Bizonyos értelemben ez történik a párhuzamos feldolgozás során. Párhuzamos folyamatokról tág értelemben akkor beszélünk, ha az egyik környezetben tapasztalt problémákat egy másik környezetben reprodukáljuk. A fogalom a pszichoanalitikus szupervízió kontextusából ered, orvosi és pszichoterápiás környezetben használják; rendszerint olyan esetekre vonatkozik, amikor a rezidens és betege közötti problematikus interakciók tükrözõdnek a konzultáció során, vagyis a rezidens és konzulense közötti interakciókban. A rendszerelmélet a matematikából kölcsönzött fogalommal izomorfizmusnak nevezi ezt a jelenséget. Általában akkor beszélünk izomorfizmusról, írja Douglas Hofstadter, ha két bonyolult struktúra leképezhetõ egymásra oly módon, hogy az egyik struktúra minden egyes részéhez tartozik egy neki megfelelõ rész a másik struktúrában. Itt a megfelelõ szó azt jelenti, hogy a két rész az egyes struktúrákban hasonló szerepet játszik.[6. Douglas Hofstadter, Gödel, Escher, Bach. Budapest, Typotex, 1998, 49. Ford. Lipovszki Gábor.]
FolytatásKik Európa polgárai?
Az állampolgárság problematikája meglehetõsen másként fest a 2004 májusában csatlakozott államokban. A korábbi 15 EU-tagország szinte mindegyikével ellentétben ezen új államok egyikére sem igaz, hogy a XX. század kezdete óta független államként létezett volna a jelenlegi határain belül. Magyarország és Lengyelország határai jelentõs mértékben megváltoztak az elsõ és a második világháborút követõen. Ciprus és Málta csak az 1960-as években vívta ki függetlenségét, a három balti állam 1991-ben vált ki a Szovjetunióból, és Szlovénia, a Cseh Köztársaság és Szlovákia is újonnan jött létre mint független állam a szocialista szövetségek 1991-es és 1992-es széthullása után.
Folytatás