Komoróczy Géza – Bojtár Endréről és útjelzőiről

Az úgy volt,^* hogy Bojtár Endre, akinek a könyve (Útvesztők, útjelzők, 2015) miatt gyűltünk össze: hogy Bandi bizonyos idővel ezelőtt megkért, mutassam be a könyvét, azzal, hogy az általam eszközlendő bemutatás után majd Mészáros Sándor és én beszélgetünk vele. Ez állt a meghívón is, amelynek hívására most az Írók Boltjának emeleti helyisége megtelt érdeklődőkkel. De ő utóbb, a rá mindig jellemző szerénységgel, nem érezte elégnek vagy elég súlyosnak azt, hogy mi ketten mutassuk be könyvének különböző oldalait, magyarul: aspektusait, és ezért szakértőket kért föl,^** akik majd behatóbban beszélnek ezekről az aspektusokról. Ezt hívják second thought-nak, mely utólagos gondolat gyakran jobb, mint az első, amit papírra vetett az ember. És minthogy a komoly szakértők, barátaink, valóban itt vannak, én fölmentve érzem magam az eredetileg nagyobbszabásúnak vélt feladat alól. Ezennel tehát bemutatom a könyvet, itt van (felmutatja). Szép. Nagyobb formátum, mint a regények vagy esszékötetek, kisebb, mint a tudományos könyvek, súlyos (konyhai mérlegen 988 gramm), papírkötés (de ha keveset forgatjuk, nem esik szét), 581 oldal, mind tele betűkkel. Van kiadója, ez a Kalligram, van a hátán fülszöveg (alatta Szilágyi János György neve), van tervezője (Herner János, aki Bojtárral és másokkal együtt a 2000 alapító szerkesztője volt), van ára is, annyi, amennyi, alig több, mint amennyi az előjegyzés volt, és a szokásos kedvezményeket is meg lehet kapni rá. Akinek még nincs meg, sürgősen vegye meg, mert ha az auflag elfogyott, már nem lesz kapható. Most már „kissé magasabban” (paulo maiora canamus): azt mondhatom, hogy ez egy nagyon jó könyv. Fontos, tartalmilag is súlyos, nagyon sokoldalú könyv. A minap megnéztem a Széchényi Könyvtár katalógusában: Bojtár Endre neve alatt 180-valahány tétel van. Ebben benne van Bojtár B. Endre (a szerkesztő), Bojtár Péter (a fordító, s a jelen kötet szerkesztője), sőt még a nekem oly kedves Ancinak (Bojtár Anna) is egy-két tétele, és sok-sok fordítás. De alapjában véve – úgy látom, lassan jön felfelé a lépcsőn a szerző, meg kell fontolnom a szót –, de alapjában véve ez a temérdek bibliográfiai tétel mégis Bojtár Endre munkásságát regisztrálja. Otthon, a saját könyvespolcaimon, illetve néhányat csak a katalógusban, körülbelül tizenöt igazi könyvét, tartalmilag komoly könyvét számoltam meg, önálló köteteket. Vannak közöttük kimondottan politikai jellegű könyvek, amelyek a rendszerváltás pillanatában Litvániának a helyzetét, közelmúltját és politikai alakulását vizsgálták (Európa megrablása, 1989; Litván kalauz, 1990). Ezek kortörténeti, politikai esszék, szaktörténészre valló, még ha ő nem is az, hely- és forrásismeret alapján. Bojtár ujjbegyében érezte és érzi a baltikumi világot. Nem véletlen, hogy annak idején nagyköveti vagy attaséi állásra is deszignálva volt valahol a Baltikumban (Litvánia?) – kinevezését magyar belpolitikai elmozdulások tették lehetetlenné; szerintem így jobban járt. De hasonlóan intim ismerőse a lengyeleknek, cseheknek. Az orosz irodalom egy részének. Stb. Fordításai ezekből a nyelvekből, régi és kortársi szövegek, ha némelykor csupán pénzkeresetet szolgáltak is (hogyan másképp éljen meg egy kezdő irodalomtörténész a hatvanas években?), összességükben, hosszú távon gazdag szellemi termést hoztak: Bojtár egyenként is, összehasonlításban is (a bűvös szó: komparatisztika) megismerte a kelet-európai országokat, kulturális, irodalmi törekvéseiket, íróikat, az utóbbiak közül többekkel össze is barátkozott, ami nem feltétlenül árt a tudományos elemzésnek, és legalább olykor elfogult is lehetett. Továbbá, vannak Bojtárnak irodalomtudományi, talán inkább úgy mondanám, irodalomelméleti munkái, amelyek meghökkentően eredetiek, meghökkentően alapos nemzetközi olvasottságról, tájékozottságról tanúskodnak, legfőképpen pedig probléma-érzékenyek. Ide sorolom Egy kelet-européer az irodalomelméletben című cikkgyűjteményét (1983), bár nemcsak strukturalizmus és hasonló idegen szavak vannak benne, egyebek is, például, elméleti dimenziójú kritikák kortárs írókról (Tandori, Konrád, Esterházy). Tandoriról írva, 12 teljes oldalon mellékeli a „Godot” teljes aero-mobil-ját, amely valóságos íróasztal-turizmus, illik egy tudóshoz, aki mégiscsak többet ül (Eötvös-collegiumi szlengben: seggel), mint repül vagy szárnyal. Azt hiszem, hogy mindezek mellett is Bojtár főműve a Bevezetés a baltisztikába című, most már majdnem húszéves könyve (1997), amely két évvel később angolul is megjelent. A könyv történelmi, vallás- és egyháztörténeti, ethnikai identitásproblémákat tárgyal, egészen mélyrehatóan, egészen sokoldalúan. Erről itt ennyit. Lassan eljutok ehhez a mostani könyvéhez, amely körülbelül a 2014. évi állagfelmérése munkáinak. A könyv nem adja meg a cikkek eredeti közlési helyét, nem ad mellettük évszámokat, mintha azt sugallná, hogy minden mai. És tényleg; ha keletkezését tekintve nyilván nem is, de hangját és mondanivalóját tekintve biztosan az. Ebben a könyvben is a baltisztikai dolgozatok állnak a súlypontban. A könyvnek, Bojtárra jellemzően, ellentétre épülő, de humort is felvillantó címe van, fentebb már említettem: Útvesztők – útjelzők. A szerkezet is hasonló szellemű. A tartalomjegyzéket nézve (ez, szerencsére, van), először egy ilyen fejezetcímet látunk, kis kezdőbetűvel szedve, hogy: „elméletileg”, majd lejjebb ezt: „összehasonlításképpen” (azaz a komparatisztika, magyarul újjászülve). Ez a két fejezetcím fogja közre a „baltisztikát”. Az elmélet részben van elrejtve egy izgalmas műhelytanulmány is Bojtár litván szótáráról. Az utolsó fejezetben pedig alkalmi, de úgy mondhatnám, maradandó, esetenként talán tartós életre számító írások Nádasról, Esterházyról, Horatius fordítása ürügyén Kőrizs Imréről, de a legzengőbb (pátosz!) hangon Stoll Béláról, a szövegkritika nagymesteréről, klasszikusáról, barátunkról. Bojtár szeretettel, azaz tisztelet nélkül ír Esterházyról, mit ír, kötözködik vele – de megtudjuk, szerinte mi a Javított kiadásban a jelentések ára; nem mondom meg, tessék elolvasni (mellesleg, az a benyomásom, hogy Bojtárnak a kisssregény volt a nagy Esterházy), és megtudjuk, mint a többi kortársról, mint Bojtár korábbi könyveiben Bulgakovról, Norwidról, Miłoszról, mi a nagy irodalom. De mindezen csemege mellett is az Útvesztők, útjelzők szellemi súlypontja mégiscsak a baltisztika. Nos, hiába kelti ballisztikai (© Esterházy, Bojtárral csúfolódva) kutatásaiban Bojtár – jogosan, indokoltan – azt a látszatot, hogy történettudományi (nyelvészeti, egyháztörténeti stb.) szakmunkákat ír, látszik a (gör.) belosztaszisz, (lat.) ballista (hadtudományi szakkifejezés: nyílkilövő állvány), amelynek irányzéka messzi célra van szegezve. Bojtár a balti népek történetében alapjában véve egy olyan morfológiai jelenséget ismert föl, amely jelenség az egész világtörténelmen végigvonul. A nyelvek, népek vagy ethnikumok, territóriumok (territoriális államok) létének képlékenységét: szűntelen alakulását. Ez a felismerés releváns az ókori Kelet történetének kutatásában éppúgy, mint a napjainkban, szemünk előtt lejátszódó folyamatok megértésében. Bojtár szeretett Litvániájának hol államszervezete nem volt, hol országa, hol lakossága és nyelve, írásbelisége is csak a kora-újkorban bontakozott ki az indo-európai, majd balti egységből, a lengyel–litván unióból: és ma van Litvánia, litván lakossággal, litván nyelvvel (lásd Bojtár szótárát), litván irodalommal. Hasonló folyamatok játszódtak vagy játszódnak le szinte szemünk előtt északi és déli, keleti és nyugati szomszédságunkban, gondoljunk a szlovák vagy a bosnyák, a ruthén (ruszin) vagy az osztrák (!) nép történetére. És a Közel-Keleten is, lásd a kurdokat, akiknek hosszú történelme van, de országuk még nincs, vagy lásd a síitákat, akik lehet, hogy „nép”. És hát a magyar történelemben is, az őstörténet vagy az őstörténeti fantazmagórák helyett az egyetlen megfontolásra érdemes modell az ethnogenezis, nincs természettől fogva létező nyelv és nép, nincs a balti istenektől vagy Hadúrtól, esetleg Máriától „nekünk” (litvánoknak, magyaroknak stb.) adott terület, a magyar nép ma is alakul, mint ahogy más népek is – ezt 2015 novemberében, amikor a Közel-Kelet megmozdult, fölösleges részletezni. Bojtár baltisztikai tanulmányai, korábban és ebben a könyvében is, mondhatni, a jelen legaktuálisabb problémáját történelmi, világtörténelmi perspektivában tudják bemutatni. Korunk legnehezebb problémája, a nacionalizmus. A nacionalizmus a XIX. században progresszív irányzat volt, amelynek új nemzeti nyelveket, nemzeti irodalmakat köszönhetünk. Gondolhatunk akár anyanyelvünkre, a magyarra is, ha valaki egymás mellett olvassa, teszem azt, Bessenyeit és Arany Jánost, akkor tudja, hogy a mai magyar irodalmi nyelv is a XIX. században kezdett kialakulni. Ma a nacionalizmus ellene szegül az integrációnak, zárt szobában lehetetlenné akarja tenni, hogy együtt lélegezzünk a világgal. A nacionalizmus olyan probléma, amelynek részesei vagyunk, és amelyet éppen ezért történelmi perspektivában kell látnunk. Na, Bojtárnál ezt a perspektivát lenyűgöző anyagfeltárással kapjuk meg, lebilincselően olvasmányos irállyal. Ez az új könyve.

Olvass, csak rajta ne kapjanak

Kihívó a cím, ígérhetne nem csekély léhaságot is, netán jó tanácsokat, trükköket, hogyan alakoskodni, füllenteni, hogy rajta ne kapjanak. De hát az Éditions de Minuit az egyik legkomolyabb, legpuritánabb francia kiadó, ki évtizedekig küzdött Becket, Robbe-Grillet, Butor, Marguerite Duras érvényesítéséért; s ebben a Paradoxe elnevezésû sorozatban Bayard mellett ott van például a (poszt)modernitás nagy filozófusa, Gilles Deleuze, a képi szemantika mestere, Didi-Huberman, avagy az igencsak neves (második nemzedéki) zene-esztéta, Peter Szendy. S persze Pierre Bayard dehogy kabarészerzõ, bódés-budis tréfamester: párizsi egyetemi irodalomtanár, õ ráadásul civilben pszichoanalitikus is; s a korábbi, szintén enyhén “paradoxális”, azaz meghökkentõ gondolatokat élvezetesen ébresztõ könyveit (Laclos-ról, Maupassant-ról, Proustról, a Hamletrõl) sem a léhaság jegyében írta, címe is csak kettõnek “mulatságosabb”: a híres Agatha Christie- detektívregényt ide és oda forgató Ki ölte meg Roger Ackroydot? (ki: a történet gyanús elbeszélõje avagy a nem teljesen vétlen írónõ, Hercule Poirot, a belga mesterdetektív avagy maga az olvasó?), illetve a Hogyan följavítani az elhibázott mûveket?

dam Zagajewski – Versek

Költők portréi, de sohasem olyankor fényképezik őket, amikor valóban látnak. Költők portréi a háttérben könyvespolcokkal, de soha nem sötétben, soha nem hallgatásban, éjjel, bizonytalanságban, amikor tétováznak, amikor az öröm foszforként tapad a gyufára. Mosolygó költők, nyugodtak, műveltek. A költőket olyankor fotózzák, amikor nem költők. Ha tudnánk, mi a zene. Ha megértenénk.

Győri László – Versek

Rokon húrokon

Amire Franz Liszt/Liszt Ferenc mindig joggal vágyott – és amit el is ért: a világhír – a mostani jubileumi évben végre a magyar közvéleményben is tudományos érvekkel alátámasztva látszik megfogalmazódni. És ma, szerencsére ehhez éppen a zenéjéből indulunk ki, a legjobb szakemberek a zeneművekről szólva írják le, milyen is volt ez a világraszóló teljesítmény, és ehhez alkonyi, vagy legalábbis délutáni hozzáadás csupán a társadalomtörténeti kommentár: miért és hogyan jött is létre ez a maga korában világraszóló esemény? Az ugyan nem igaz, miszerint „nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét” – igenis a társadalom szüli az énekest, az meg a dalt! – ám sokkal értelmesebb történettudományi eljárás (mondjuk) nem a vasútvonalak Liszt életében oly rohamos elterjedéséből magyarázni zenéjét, hanem (mondjuk) egyre dinamikusabban nemzetközi koncertútjait és megszületett vagy megszületendő kompozícióinak Európa-szerte hozzáférhetővé válását kapcsolni össze a közlekedés, a híradás, a társadalmi kommunikáció radikális átalakulásával, ezen belül például a kőnyomatos kották elterjedésével, a koncerttermek új formáival, a zenekarok számának és összetételének változásaival a művész életének különböző korszakaiban. Liszt turnéi kezdetben még Mozart „prágai utazásának” technikáját idézik, és „Ukrajna hómezőin” a farkasok üldözte szánok Jókai regényéből is ismertek. Liszt halálakor viszont már működik a fonográf, a telefon, ég a villanylámpa…

Interjú Vintilă Mihăilescuval

A Román Paraszt Múzeuma mai formájában nagyon hamar, 1990 februárjában intézményesült. Ez azt jelenti, hogy néhányan már 1990 első napjaiban azon dolgoztak, hogy elkészüljenek a szükséges dokumentumok és megszülessenek az újraalakításhoz szükséges döntések. Akkor tájt szinte senki sem tudta biztosan, hogy mi történik Romániában: még kommunizmus van, vagy már nem? Tart még a forradalom, vagy már nem? Ma már tudjuk, hogy nem volt minden olyan egyértelmű az akkori eseményekkel kapcsolatban. Mégis, azoknak, akik átélték, ezek nagyon forró pillanatok voltak. Ezekben a forró pillanatokban azonban akadtak néhányan, akikben megvolt a kellő nyugalom ahhoz, hogy mindjárt elkezdjék az első új kulturális intézmény, a Román Paraszt Múzeuma felépítését. Tették mindezt egy olyan épületben, mely azelőtt a román kommunista hatalom egyik legfőbb szimbolikus központja volt. Ez tehát nyilvánvaló elmozdulást jelentett a kommunizmustól – de vajon merrefelé? Az elinduló változások végcélja közelről sem volt olyan egyértelmű, mint a kiindulópont. A cél bizonyosan nem a posztmodern vagy a piacgazdasághoz való felzárkózás volt, sokkal inkább a visszatérés a két háború közötti „régi szép időkhöz”. Ennek az erőteljes szimbolikus gesztusnak az volt azt üzenete, hogy a kommunizmusnak vége, itt az idő, hogy visszatérjünk a gyökereinkhez, és ez a múzeum ismét reprezentálni fogja valódi gyökereinket, a nemzeti identitást. Azt hiszem, hogy az első időkben kevesen voltak tisztában azzal, hogy ez az erős állítás pontosan mit is fejez ki, hogy egyáltalán mit értünk azon, hogy „a mi gyökereink”. A legtöbben egyszerűen csak dolgoztak egy bizonyos tartalom kialakításán, mely számukra ezekből a fogalmakból következett. A Román Paraszt Múzeuma egy meglehetősen korlátozó elnevezés. Sokan elégedetlenek voltak vele azok közül is, akik kitalálták. Személyes elbeszélésekből tudom, hogy az alapítók igyekeztek egy jó nevet találni, amely megfelel az intézmény küldetésének, és amely nyilvánvalóan összefügg a „paraszt” fogalmával, de ez nem feltétlenül azonos a „román paraszttal”. Habár a hagyományos néprajzi kiállításokétól eltérő megközelítés érvényesítésére törekedtek, végül egy napi vita után már túl fáradtak voltak ahhoz, hogy valami újabbat találjanak ki, így megmaradtak ennél a névnél. Ez a bizonyos megközelítés a paraszti kultúra és spiritualitás hangsúlyozására épült, melyeket úgy képzeltek el, mint időtlen, szép és jó dolgokat. A bemutatott tárgyak elrendezésének így azt a célt kellett szolgálnia, hogy megőrizzük a közös emlékeinket, ennek a paraszti szellemiségnek az értékét és hatóerejét. Ezzel egy időben a hangsúly nem a „román” kategóriáján volt, habár a tárgyak nyilvánvalóan Romániából származtak, és Romániában lettek kiállítva. Mint mondtam, a múzeum szemben állt a hagyományos néprajzi megjelenítés alapelveivel. A tárgyak mellett nincs feltüntetve, hogy pontosan honnan és milyen időszakból származnak, hisz kiállításuk célja mindenekelőtt egy általános, mély spiritualitás bemutatása és megélhetővé tétele. Habár időről időre megváltoztatjuk a helyüket, vagy kicseréljük őket, a tárgyak rendszere és a köztük lévő kapcsolatok ugyanazok maradnak. Ez két okból fontos. Egyrészt ezzel magyarázható, hogy az uralkodó vagy szokványos néprajzi, muzeológiai megközelítés képviselői miért állnak szemben a múzeummal, miért tekintik egyfajta eretnek intézménynek. Egy néprajzkutató számára a jól elvégzett munka azt jelenti, hogy ismeri egy adott tárgy taxonómiáját, származási helyét és idejét. Ha valaki azt mondja, hogy ez egyáltalán nem számít, akkor ezzel azt üzeni, hogy maga a szakértő személye sem számít, amit az illető bizonyára elfogadhatatlannak tart majd. Így egy meglehetősen erőteljes tudományos diskurzus bontakozott ki a múzeummal szemben, mely végső soron a legitimáció kérdésére irányult. Ez az intézmény megkérdőjelezi más intézmények legitimitását, melyek jobban illeszkednek a reprezentáció hagyományos néprajzi, vagy nacionalista mintáihoz, ez egy spirituális, nemzeti, de nem nacionalista intézmény. Valószínűleg a legjobb címke az volna rá, hogy konzervatív, mivel kulturális identitásunkat a múlt egy bizonyos elképzeléséhez kapcsolja, mely nem szükségszerűen illeszthető nemzeti vagy területi keretek közé, inkább a paraszti és vallásos irányultság jellemzi. A múzeum tehát az uralkodó nemzeti diskurzussal szembeni eretnekség szimbólumává vált, másrészt tekinthető egyfajta neokonzervativizmus előőrsének is, ami néha kissé zavaros helyzetet teremt. Ez a kétarcúság magyarázhatja, hogy miért vannak elkötelezett rajongói, akik mintegy erődítményként tekintenek rá, miközben egyes néprajzkutatók számára egyet jelent az eretnekség melegágyával.