Apám arcképe
De végül miért végezte be pályafutását a dicsõ Litván Nagyfejedelemség? Természetesen azért, mert elvesztette a függetlenségét. Mivel külsõ támadás fenyegette, a lengyel állam része lett. S mivel ebben a szövetségben Lengyelország volt a domináns fél, a leggazdagabb fehérorosz nemesség már a 17. században gyorsan lengyelesedni kezdett, ennek voltak gazdasági és presztízsokai is. A mágnások példáját követve a hétszilvafás nemesek is lengyelesedtek. Ennek következtében a vezetõ rendek már nem beszéltek fehéroroszul – a Litván Nagyfejedelemség egykori hivatalos nyelvén –, kozmopoliták lettek, már csak a családi birtokaikra gondoltak. A három szomszédos hatalom, Ausztria, Poroszország és Oroszország valójában ezért osztotta fel a Nemesi Köztársaságot: a leggazdagabb nemesség már csak a saját földjével, vagyonával és tõkéjével törõdött. A hazafiság azok osztályrésze lett, akiknek a nemesi címükön kívül nem volt veszítenivalójuk. Az ilyen mindenre elszánt, kétségbeesett emberek állandóan felkeléseket robbantottak ki az orosz fennhatóság alá került országrészben: 1794, 1830, 1863. Oroszország pedig minden alkalommal leverte ezeket a felkeléseket, és gúzsba kötötte az országot a közigazgatásával és a törvényeivel.
FolytatásPopulizmus és közvetlen demokrácia
A “nép” fogalmának modern pályafutása nem a populizmussal vette kezdetét, sõt, legalábbis a mediatizált élmény- és látványpolitikán (a “posztpolitikán”) eluralkodó populizmus éppen e fogalom teljes politikai kiüresedését és ideológiai pályafutásának végét jelzi. A “nép” mint új szuverén a polgárság által alkotott képzeleti közösség volt, és a polgárság gazdasági felemelkedésével jutott uralomra a politikában. A tiers état, vagyis a harmadik rend új – az egész ancien régime-et felforgató – politikai jelentést adott a “nép” hagyományos vallási és rendies fogalmának (laiosz, populus Dei, plebs, vulgus, nemtelenek, pórnép). Bármennyire igaz is, hogy a francia forradalmat – az eredeti és elbitorolt szabadsághoz való visszatérés jegyében – a régi római respublica tógáiban játszották el a forradalmárok, s ennyiben a forradalom “nép”-fogalmához a “populus Romanus”, vagyis a minden egyes teljes római polgárjoggal rendelkezõ személyt (cives-t) magában foglaló “civitas” (polgárság) eszméje szolgálhatott mintául, azért a francia forradalom citoyen “nép”-fogalma egészen másra vonatkozott, mást és más célból képzeltek el és modelleztek benne “nép”-ként, mint a római respublicában.
FolytatásInterjú Vintilă Mihăilescuval
A Román Paraszt Múzeuma mai formájában nagyon hamar, 1990 februárjában intézményesült. Ez azt jelenti, hogy néhányan már 1990 első napjaiban azon dolgoztak, hogy elkészüljenek a szükséges dokumentumok és megszülessenek az újraalakításhoz szükséges döntések. Akkor tájt szinte senki sem tudta biztosan, hogy mi történik Romániában: még kommunizmus van, vagy már nem? Tart még a forradalom, vagy már nem? Ma már tudjuk, hogy nem volt minden olyan egyértelmű az akkori eseményekkel kapcsolatban. Mégis, azoknak, akik átélték, ezek nagyon forró pillanatok voltak. Ezekben a forró pillanatokban azonban akadtak néhányan, akikben megvolt a kellő nyugalom ahhoz, hogy mindjárt elkezdjék az első új kulturális intézmény, a Román Paraszt Múzeuma felépítését. Tették mindezt egy olyan épületben, mely azelőtt a román kommunista hatalom egyik legfőbb szimbolikus központja volt. Ez tehát nyilvánvaló elmozdulást jelentett a kommunizmustól – de vajon merrefelé? Az elinduló változások végcélja közelről sem volt olyan egyértelmű, mint a kiindulópont. A cél bizonyosan nem a posztmodern vagy a piacgazdasághoz való felzárkózás volt, sokkal inkább a visszatérés a két háború közötti „régi szép időkhöz”. Ennek az erőteljes szimbolikus gesztusnak az volt azt üzenete, hogy a kommunizmusnak vége, itt az idő, hogy visszatérjünk a gyökereinkhez, és ez a múzeum ismét reprezentálni fogja valódi gyökereinket, a nemzeti identitást. Azt hiszem, hogy az első időkben kevesen voltak tisztában azzal, hogy ez az erős állítás pontosan mit is fejez ki, hogy egyáltalán mit értünk azon, hogy „a mi gyökereink”. A legtöbben egyszerűen csak dolgoztak egy bizonyos tartalom kialakításán, mely számukra ezekből a fogalmakból következett. A Román Paraszt Múzeuma egy meglehetősen korlátozó elnevezés. Sokan elégedetlenek voltak vele azok közül is, akik kitalálták. Személyes elbeszélésekből tudom, hogy az alapítók igyekeztek egy jó nevet találni, amely megfelel az intézmény küldetésének, és amely nyilvánvalóan összefügg a „paraszt” fogalmával, de ez nem feltétlenül azonos a „román paraszttal”. Habár a hagyományos néprajzi kiállításokétól eltérő megközelítés érvényesítésére törekedtek, végül egy napi vita után már túl fáradtak voltak ahhoz, hogy valami újabbat találjanak ki, így megmaradtak ennél a névnél. Ez a bizonyos megközelítés a paraszti kultúra és spiritualitás hangsúlyozására épült, melyeket úgy képzeltek el, mint időtlen, szép és jó dolgokat. A bemutatott tárgyak elrendezésének így azt a célt kellett szolgálnia, hogy megőrizzük a közös emlékeinket, ennek a paraszti szellemiségnek az értékét és hatóerejét. Ezzel egy időben a hangsúly nem a „román” kategóriáján volt, habár a tárgyak nyilvánvalóan Romániából származtak, és Romániában lettek kiállítva. Mint mondtam, a múzeum szemben állt a hagyományos néprajzi megjelenítés alapelveivel. A tárgyak mellett nincs feltüntetve, hogy pontosan honnan és milyen időszakból származnak, hisz kiállításuk célja mindenekelőtt egy általános, mély spiritualitás bemutatása és megélhetővé tétele. Habár időről időre megváltoztatjuk a helyüket, vagy kicseréljük őket, a tárgyak rendszere és a köztük lévő kapcsolatok ugyanazok maradnak. Ez két okból fontos. Egyrészt ezzel magyarázható, hogy az uralkodó vagy szokványos néprajzi, muzeológiai megközelítés képviselői miért állnak szemben a múzeummal, miért tekintik egyfajta eretnek intézménynek. Egy néprajzkutató számára a jól elvégzett munka azt jelenti, hogy ismeri egy adott tárgy taxonómiáját, származási helyét és idejét. Ha valaki azt mondja, hogy ez egyáltalán nem számít, akkor ezzel azt üzeni, hogy maga a szakértő személye sem számít, amit az illető bizonyára elfogadhatatlannak tart majd. Így egy meglehetősen erőteljes tudományos diskurzus bontakozott ki a múzeummal szemben, mely végső soron a legitimáció kérdésére irányult. Ez az intézmény megkérdőjelezi más intézmények legitimitását, melyek jobban illeszkednek a reprezentáció hagyományos néprajzi, vagy nacionalista mintáihoz, ez egy spirituális, nemzeti, de nem nacionalista intézmény. Valószínűleg a legjobb címke az volna rá, hogy konzervatív, mivel kulturális identitásunkat a múlt egy bizonyos elképzeléséhez kapcsolja, mely nem szükségszerűen illeszthető nemzeti vagy területi keretek közé, inkább a paraszti és vallásos irányultság jellemzi. A múzeum tehát az uralkodó nemzeti diskurzussal szembeni eretnekség szimbólumává vált, másrészt tekinthető egyfajta neokonzervativizmus előőrsének is, ami néha kissé zavaros helyzetet teremt. Ez a kétarcúság magyarázhatja, hogy miért vannak elkötelezett rajongói, akik mintegy erődítményként tekintenek rá, miközben egyes néprajzkutatók számára egyet jelent az eretnekség melegágyával.
FolytatásVariációk írói politizálásra (levélválogatás)
Mindezek azonban az én privát bajaim, gondjaim és szenvedéseim, van azonban egy másik gond is, amitõl végre jó volna szabadulni s ami miatt ezt a levelet diktálom Önnek. Fiamat, ifj. Kodolányi Jánost, négy hónappal ezelõtt Pécsrõl a budapesti Néprajzi Múzeumba helyezték vissza, éppen azzal a céllal, hogy saját speciális néprajzi problémáival foglalkozhassék, amit Pécsett nem tehetett volna. Még ma is Pécsett lakik azonban a családja (felesége és négy kisfia) s pillanatnyilag remény sem mutatkozik lakás szerzésére. Visszahelyezése az én számomra is különösen örvendetes volt, mert hathatósan segíthet a magam még elintézetlen feladataimban is. Budapesti lakás hiányában szabadidejének nagy részét a folytonos utazgatással kell elfecsérelnie, ahelyett, hogy tudományos munkájával törõdhetnék, vagy, amiben mégis erõsen bízom: segítségemre lehetne az Ormánság mai gazdasági, kulturális és erkölcsi helyzetének megvizsgálásában. Az õ kísérete és támogatása nélkül ugyanis nem tudnék vállalkozni terveim megvalósítására. Kíséretére már csak azért is szükségem van, mert egyedül még egy-két lépcsõfokon sem tudok fel- vagy lelépni. Nemcsak az õ tudományos munkájának és zavartalan családi érdekének fontossága indít tehát engem az Önhöz folyamodásra, hanem a saját terveim érdeke is, errõl pedig közös barátaink olyan értesülést juttattak hozzám, hogy ön szívesen megad minden észszerû támogatást munkám folytatására és befejezésére. Nos, a legészszerûbb és legfontosabb segítség, aminek nyújtására Önt kérem, éppen az volna, hogy fiam együtt lehessen családjával és zavartalanul azzal foglalkozhassék, ami a feladata.
FolytatásÉbli Gábor – Kísérleti laboratóriumtól a kulturális turizmusig
A három nagy, a New York-i, a londoni és a párizsi múzeum közötti verseny érdekessége, hogy mind a saját nemzeti modern és kortárs művészetét állítja a természetesen egyetemes merítésű kiállításai, publikációi középpontjába, s igyekeznek a látogatókban a saját verziójukat elültetni. Még fontosabb az intézmények küzdelme, s ebben a Beaubourg törekvése, hogy az épületétől a programjaiig húzódó „jelenségét” kötelező állomáspontként sugallja minél több Párizsba látogató külföldi számára. Ez részben gazdasági kérdés, a kultúra a belépőktől az épületben található számos múzeumi és designshopban elköltött eurókon át a városban töltött éjszakákig közvetlen és közvetlen formában jelentős bevételt generál. De a szimbolikus hatás sem kevésbé lényeges. A Pompidou Központot igyekeznek francia tettként, a globális térképen kihagyhatatlan párizsi teljesítményként beállítani. Az egykori arisztokrata grand tour képzete ma is él, csupán könnyített és plurális formában, élménykereső sznobizmussal átitatva. Tömegek érzik úgy, járni kell a Pompidou Központban, elsősorban az „ott jártam” effektért, amelyben a kiállítás járulékos elem. Ezért is kell a kiállítási programot úgy egyensúlyozni, hogy az trendi új hívószavakat, szigorú tudományosság helyett befogadható kulturális élményt, egyúttal azonban igenis nemzetközileg iránymutató gesztusokat tartalmazzon, még az állandó kiállításon is másfél-két éves sűrűségű váltásban.
FolytatásCipő fűzővel
Hogy például a magyar szellemi életben felerősödött az értékválság, pragmatizmus és historizálás jeleit tapasztalhatjuk, hogy némely vonatkozásban csökkent a marxista világnézet és módszer vonzereje az valószínűleg igaz. De ez a szellemi megrendülés mégsem abszolút értelemben vett visszaesés, hanem egy igaz, nehezen előre mozduló gazdasági, életmódbeli váltás ellentmondásos tudati reflexe: nem igazolható, de értelmezhető szellemi felépítménye mondotta a pártközpontot képviselő Agárdi Péter 1980 tavaszán a megelőző évtizedet elemző tanácskozáson. [1. A hetvenes évek kultúrája. Tanácskozás a Fiatal Művészek Klubjában. 1980. április 1012. Balassi Kiadó, Budapest, 2002. 35. o.]
Folytatás