A moralista és a hatalom: Károlyi Mihály párizsi követi jelentéseiből, 1947–1949

Ez év végén jelenik meg Károlyi Mihály levelezésének V. kötete (évköre 1945–1949). E kötet sok száz levelébõl választottuk ki az alábbi, nyomtatásban itt elõször megjelenõ részleteket, melyek érzékeltetik az öreg Károlyi különös fordulatait a hatalom felé és a hatalom ellen. Károlyiról azt terjesztették, hogy 1919. március 21-én átadta a hatalmat a kommunistáknak, és ettõl kezdve együttmûködött velük – de a történet nem ilyen egyszerû. Inkább a szociáldemokratákhoz állt közel, és március 21-én is azt hitte, hogy õk alakítanak kormányt, a Tanácsköztársaság politikáját irreálisnak tartotta, és ezért még a bukás elõtt Csehországba emigrált. Az emigrációban évekig próbálkozott egy demokratikus, „októbrista” koalíció felállításával Horthy ellen s csak mikor ez nem sikerült, keresett kapcsolatot a KP-val 1925-ben. Egy évtizeden át igyekezett támogatni a kommunistákat, mert õket tartotta a Horthy-rendszer legkövetkezetesebb ellenfeleinek, az õt hazaárulóként elítélõ rezsimet pedig gyûlölte, a hazai szociáldemokrata pártot megalkuvással vádolta.

   Folytatás

Határhelyzet és átmenet

Ha ez így van – s lehet, hogy így van –, akkor tulajdonképpen önkényesen beszélünk egy feltételezett, 1989 és mondjuk 2010 közötti átmenetrõl, az “államszocializmus”-nak nevezett alakzat és a “demokratikus piacgazdaság”-nak nevezett alakzat közti átmenetrõl. A magyar társadalom és a magyar állam évszázadok óta folyamatos változásban van, ezernyi részfolyamat alakította s alakítja ma is, s még az olyan markáns eseményeken is szinte pillanatnyi megtorpanás nélkül tovább fut az idõ, mint amilyen mondjuk a Magyar Köztársaság kikiáltása volt 1989. október 23-án. Nincs ennek az “átmenetnek” fix kezdõ- vagy végpontja, nem tudjuk megmondani, hogy 1956- ban, a hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas években “kezdõdött”, és nem tudjuk meghatározni a feltételezhetõ “végpontját” sem, mert a célképzet, a nyugati típusú “demokratikus piacgazdaság” is változva fut tovább elõttünk, elõlünk, s lehet, hogy mondjuk 2050-ben már egy egészen más történeti “alakzat”-hoz közelítünk majd.

   Folytatás

Megosztott köztársaság

Hasonló kérdéssel néz szembe Amerika napjainkban is. Nem maradhatunk tovább olyan birodalom, amelyre félelemmel és gyanakvással tekint a világ, s egyszersmind a szabadság alapjain nyugvó, a közakarat szerint kormányzott alkotmányos köztársaság.

   Folytatás

A cseh hatvannyolc saját kontextusa

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel a belügyi erõk és a szervezett munkásság közös akciójaként valósult meg: több volt mint államcsíny, kevesebb mint társadalmi forradalom. A hatalomátvételt piszkos eszközökkel hajtották végre, de jelentõs tömegek, mindenekelõtt a lelkes szakszervezetek is támogatták, melyek nem képviselték ugyan a társadalom egyértelmû többségét, ám hasonló nagyságrendû szervezett erõ nem volt a porondon. Az elsõ köztársaság 1938-as kapitulációja és a német megszállás maradandó pszichológiai következménnyel járt, ami megkönnyítette a kommunisták dolgát. Általános volt a meggyõzõdés, hogy a müncheni egyezménnyel a Nyugat magára hagyta, sõt elárulta Csehszlovákiát, s a nemzet fennmaradását is veszélyeztetõ brutális náci uralmat elsõsorban a szovjet hadsereg erõfeszítései törték meg. Lélektanilag hasonló funkciót töltött be a hárommilliós német lakosság kíméletlen kiûzése is, amely nemcsak a ruszofil (ha tetszik “pánszláv”) érzéseket forrósította fel, hanem az új köztársaság demokratikus rendjén is tátongó sebet ütött. 1945-ben a Beneš fémjelezte polgári baloldal képviselõi a Kelet és Nyugat közti közvetítõi szerepre készültek, elismerve a térségben gyakorolt szovjet elsõbbséget. A kezdettõl fogva kulcspozíciókban lévõ kommunisták sem gondoltak arra, hogy a szovjet mintát egy az egyben fogják átültetni. A cseh társadalom 1945-ben eleve baloldali, ha úgy tetszik: szocialista volt, a kommunisták társadalmi támogatottsága messze fölülmúlta a térség többi országát. Az 1946-os választásokon a cseh országrészekben csalás nélkül megszerezték a szavazatok 40%-át, és a belsõleg megosztott szociáldemokrata és balközép pártokkal alkottak koalíciót.

   Folytatás

A litvákok

Litvániában az első zsidóellenes intézkedésre 1495-ben került sor, amikor a spanyol királyi pár, Ferdinánd és Izabella példáját követve a zsidóknak fülig eladósodott Aleksandras nagyfejedelem kikergette a zsidókat az országból; igaz, a gazdasági összeomlástól tartva már 8 év múlva kénytelen volt visszaengedni őket. Az 1569-es lublini unióban egyesült lengyel–litván államban, a Rzeczpospolitában (ami nem respublikát, köztársaságot, hanem királyi commonwealth-t, nemzetközösséget jelent) a nemesség, a papság és a városlakó polgárság mellett külön rendet alkotó zsidók egész Európában kivételesen jó helyzetben voltak. Szinte teljes jogú önkormányzatot kapva az egyes hitközségek, a kahalok választották elöljáróikat, s a kulturális és oktatási autonómián kívül a törvénykezésben is függetlenek voltak. A zsidó iskolahálózatnak köszönhetően a férfiak körében 100%-os volt az írni-olvasni tudás. 1581-ben Lublinban az ország négy tartományát képviselő zsidó parlament ülésezhetett. A 16. század végétől legfőbb szervük, a Litván Zsidó Tanács, a va’ad szinte kormányként működött, egészen 1764-ig, amikor mindenfajta zsidó autonómiát megszüntettek. A zsidók azonban nem integrálódtak a társadalomba: önálló településeket, stetleket alapítottak, ahol ők laktak a központban, a lengyel–litván államban a katolikus, Ukrajnában az ortodox parasztok pedig a külső részeken. Számuk gyorsabban nőtt, mint a „többségi társadalomé”, mégpedig amiatt, mert az Úr felszólítását: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” (Móz. I. 1,28) a zsidók a Misna alapján kötelező parancsként, a keresztények viszont csak isteni kívánságként, óhajként értelmezték. Az 1764-es népszámlálás adatai szerint a lengyel Koronában 587 ezer, a nagyfejedelemségben 157 ezer zsidó élt, közülük 76 ezer a litván etnikumú vidékeken (nagyjából a mai Litvániában). Õket csak annyiban érintette a zsidó történelem egyik legsúlyosabb katasztrófája, az Ukrajnában és Délkelet-Lengyelországban 100 ezer zsidó életet követelő 1648-as Bohdan Hmelnyickij-féle öldöklés, hogy ráébresztette őket arra, amire 1655-ben, Vilna orosz csapatok általi feldúlása után és később is annyiszor rá kellett jönniük: a legszélesebb autonómia sem ér szinte semmit végrehajtó hatalom, hadsereg nélkül (s ilyennel a szétszóratásban élő zsidók egészen Izrael megalakulásáig soha nem rendelkeztek), életük minden pillanatban ki van szolgáltatva az uralkodó többségnek, és csak akkor van némi esély a megmaradásra, ha követik a talmudi útmutatást: „Az ország törvénye a törvény.” (Innen a minden rendszerhez alkalmazkodó zsidó sztereotípiája.) Ám ha felborul a rend, mint 1648-ban is történt, megszűnik a törvény, s a kozákok, ukrán parasztok, orosz katonák, krími tatárok csőcseléke veszi át a hatalmat, akkor a zsidókat senki és semmi nem védi meg.4

   Folytatás

SÉTA A WEIMARI UTCÁN

Ha gonosz hangulatomban találnak, vért, izzadságot és könnyet szoktam ígérni. Pedig pont fordítva gondolom. Mondjuk úgy, hogy először jön a könny. Ha vidám a kedvem, visszakérdezek egy népmeseit: mit csinál a Duna, amikor nem folyik? Kevésbé talányosan: a konzervatívok és a szélsőség összeborulásától rettegtek? Miért, mit csinál a mai magyar ún. konzervatív politikus, amikor épp nem szélre húz? És ha szélre tart, biztos, hogy tíz év után nem jut messzebb, mint osztrák társa ötven elteltével? Talán Weimarból is van rossz meg még rosszabb. Csak nem kell rögtön a hitlerájra gondolni, mikor a metaforát használja az ember. Mintha működött volna előtte egy csinos köztársaság a fenti néven. Aztán hogy lezüllötte magát! Engem – a lump, aki vagyok – e züllés érdekel. Amikor még van némi „res” és „publica”. És talán marad is („mégis van egy fél népem”). Zacskóba hát a könnyekkel!

   Folytatás