Bodó Béla – Héjjas Iván

A lázadók azért menekültek el, hogy elkerüljék az igazságszolgáltatást, és hogy részt vegyenek a nyugat-magyarországi (mai burgenlandi) felkelésben, azon a területen, amelyet az első világháború után a nyugati hatalmak Ausztriának juttattak. A paramilitáris csoportok és a hazafias szervezetek – a Bethlen-kormány csöndes egyetértésével – úgy döntöttek, megakadályozzák, hogy a szomszédos állam bekebelezze a szóban forgó területet. Héjjas emberei augusztus végén kezdtek gyülekezni a Nádor katonai bázison, Budapesten; Prónaytól kaptak eligazítást, magukhoz vették az 1920 nyarán zsákmányolt fegyvereket, majd továbbmentek Burgenland felé. Hogy a következő öt hónapban mi történt a térségben, és hogy a katonai alakulatok milyen szerepet játszottak abban, hogy Sopron és környéke Magyarországé maradt, az meghaladja e tanulmány kereteit (lásd Swanson 2000). Ahogyan például arra sincs hely, hogy részletekbe menően összevessük Gabriele d’Annunzio csapatainak fiumei ténykedését azzal, amit a német Freikorps művelt a balti államokban 1919-ben, vagy az 1921-ben Burgenlandban fellépő magyar szabadcsapatok ideológiájával, viselkedésével és dinamizmusával (Cassels 1985: 25-28). Mégis érdemes megjegyezni, hogy a háború utáni milíciák mindhárom országban ugyanabból a társadalmi csoportokból kerültek ki (munkanélküliek, gyakran közép- vagy alsó középosztálybeli, perifériára került fiatalok és háborús veteránok); a paramilitáris csoportokat mindhárom országban a szupernacionalizmus, a fiatalos dinamizmus, valamint a törvény és a rend anarchista semmibevétele motiválta.[13. A német Freikorpsról, lásd Schulze 1969; Koch 1978. ]

   Folytatás

Totális vagy plurális nemzetfelfogás?

Ebből a perspektívából persze a húszas évek nemzetközi kisebbségvédelmi törekvései (mint például az Eiler Ferenc által pár éve monográfiában is feldolgozott Európai Nemzetiségi Kongresszus, ahol a magyar kisebbségi politikusok többek között a balti németekkel és oroszokkal, illetve – horribile dictu – a cseh és lengyel zsidóság képviselőivel küzdöttek vállvetve) eleve értelmetlenek voltak, hiszen csak a történelmi Magyarország (a kulisszák mögött még a korszak meghatározó magyar politikacsinálói által is lehetetlennek gondolt) integrális visszaállítása tudta volna orvosolni a nemzet bajait. (Ilyenkor persze elegánsan el lehet feledkezni arról, hogy a magyarság ebben az államalakulatban az 50 százalékos arányt a századelőre is csak némi statisztikai trükközéssel érte el.)

   Folytatás

Péter és Iván

Ma, amikor már sok mindent tudunk Iván és Péter koráról, talán komikusnak tûnhetnek Péter Stählin által idézett szavai. Egyébként, az általános helyzetbõl kiindulva és ismerve a cár gondolkodásmódját, úgy tûnik, hogy Stählin a memoárírókra jellemzõ gyakorlat ellenére nem esett túlzásokba Péter szavainak tolmácsolásakor. De ha egyetlen pillanatra Péter nézõpontjára helyezkedünk, és megnézzük, hogyan értékelte IV. Iván uralkodását és életét (“korának körülményeit”), majd mindezt összevetjük Péter saját életével, megdöbbentõen sok hasonlóságot fedezhetünk fel. Tragikus gyermek- és ifjúévek, melyek a fizikai és politikai megsemmisüléstõl való félelem jegyében teltek, dinasztikus válság – a Sztarickijekkel (Péternél: a Miloszlavszkijokkal) való versengés. Az öntörvényû bojárok összeesküvése és kivégeztetésük, felkelések, a csõcselék tombolása (lásd: 1547. és 1682. évek), a csak saját érdekeiket követõ hûtlen tanácsadók és bizalmasok, melyek közül néhányan igazi árulókká váltak (lásd Kurbszkij és Mazepa). A politikai ellenfelekkel és minden elégedetlenkedõvel való kegyetlen leszámolás szükségességének felismerése. Ne feledkezzünk meg a hihetetlenül bonyolult belsõ problémákról, az ország radikális reformokra (a hadsereg, a közigazgatás, az adó- és törvénykezési rendszer reformjaira) szoruló helyzetérõl sem. Péter uralkodását a hasonló külpolitikai helyzet is IV. Ivánnal rokonította: mindketten sokéves háborút vívtak a balti-tengeri kijárat megszerzéséért Svédországgal és Oroszország más ellenséges szomszédaival. Közismert, hogy IV. Iván áhitattal ivott egy ezüstkupával abból a vízbõl, amit a Balti-tengerbõl hozatott magának. Péter is ugyanezt tette, mikor megnyitotta a névai hajózást. E rituálé mély értelmû és szimbolikus.

   Folytatás

2000 körkérdése: Közép-Európa – Felejtsük el?

Mi ezennel a körkérdés műfaját választottuk, hogy növeljük a hangerőt, mert úgy érezzük, korábbi értelmezési kereteinket mindjobban feszegeti a valóság. Közép-Európa? A „visegrádi négyek” sokak szerint máig nem több gittegyletnél, a Balkán még mindig szitokszó a közbeszédben, Ukrajnát az orrunk előtt szeleteli fel Oroszország, miközben felsejlik az Eurázsiai Unió ködképe. A volt-kommunista térség államai egymással vetélkedve, változó sorrendben, de alig közelednek Nyugat-Európához, mialatt számos közülük a dél-európai országokkal mutat feltűnő rokonságot. Lengyelország „északi” középhatalmat alakít, a majdnem-osztrák Szlovénia épp csődben, Magyarország viszont szabadságharcot vív a Nyugattal és keletre nyit. E felületes felsorolásból is kitetszik: a régió – bárhogy is definiáltuk korábban – darabjaiban él tovább, önnön magával versenyez, s miközben Ausztria és Németország már rég nem akar hozzá tartozni (újabban a baltiak se), határait ismét az orosz birodalom kóstolgatja.

   Folytatás

Robert W. Scribner – Éghetetlen Luther, avagy a reformátor képe a kora újkori Németországban*

Gerald Strauss néhány évvel ezelőtt azt javasolta, hogy gyökeresen újra kellene értékelni a reformáció feltételezett sikerét, hiszen állítása szerint a tömegekre valójában nem gyakorolt akkora nagy hatást, mint gondolnánk.[79. Gerald Strauss, „Success and Failure in the German Reformation”, Past and Present, no. 67 (May 1975), pp. 30–63; nagyobb terjedelemben Uő, Luther’s House of Learning (Baltimore, 1978); Richard Gawthrop and Gerald Strauss, „Protestantism and Literacy in Early Modern Germany”, Past and Present, no. 104 (Aug. 1984), pp. 31–55.] Az, hogy a lutheránus lelkészek szükségét érezték a kegyesség, felekezeti szolidaritás és öntudat „éghetetlen Lutherekhez” hasonló eszközökkel történő megerősítésének, azt sugallja, hogy ők maguk is tisztában voltak ezzel a problémával. És valóban, a lutheránus klérus esetében indokoltan beszélhetünk a katolikus formákkal történő szinkretizmusról, amely a képek és a reformáció előtti vallási kultúra elemeinek felhasználásában mutatkozik meg. Nem illik tehát meglepődni azon, ha népi szinten, a laikusok széles tömegében még nagyobb mértékben találkozunk a jelenséggel. Az „éghetetlen Lutherek” tanulmányozása azt az eredményt sugallja, hogy a reformáció nem jelentett sem olyan radikális, sem olyan eredményes szakítást a múlttal, mint ahogy a reformáció hagyományos historiográfiája elhitette velünk. Előttünk áll tehát egy teljesen új kutatási terület, amely felfedezésre vár: a népi lutheranizmus természete.[80. Mindeddig nem sok fejleményről számolhatunk be E. W. Zeeden, Martin Luther und die Reformation im Urteil és Katholische Überlieferungen in den lutherischen Kirchenordnungen des 16. Jahrhunderts (Münster, 1959) c. művei óta, jóllehet Brückner Volkserzählung und Reformation címen kiadott értékes gyűjteménye rámutat arra, milyen elsőrangú és változatos forrásaink vannak.] Ahogy ebből az első mélyfúrásból is látható, az akció meglepő eredményekkel járhat.

   Folytatás

Tizenkét tétel a Római Birodalomról

Luttwak, E. N.: The Grand Strategy of the Roman Empire From the First Century A.D. to the Third. Baltimore-London: John Hopkins University Press, 1976.

   Folytatás