A „bovarizmustól” az etnikai ontológiáig
Ha Románia a jövõben államszövetségre kíván lépni, akkor az legyen a félsziget államainak Isten által teremtett szövetsége. Ezen szövetség keretében a népek sértetlenül megõrizhetik nemzeti államszervezetüket, Románia pedig – a délkelet-európai emberiség szolgálatában – képes lesz újra betölteni azt a hivatást, amelyet korábban is betöltött, noha a jelenleginél kedvezõtlenebb körülmények között. Teremtsük hát meg – a köztes határok szigorának minél nagyobb mérvû enyhítésével – a nagy balkáni összetartást, amelynek célja a ragadozó államok újjászületésének megakadályozása. Hozzuk létre a Konföderációt – ahogy azt Dumitru Brãtianu és Eminescu megálmodta – az önkényuralom ellen, amely körbevesz minket.
FolytatásKözép-Európa – Felejtsük el?
Lásd: Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, In: http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/194. html
FolytatásKis népek a nagyhatalmak árnyékában
A nagyhatalmak és a többnyire kiszolgáltatott kis népek közötti viszonyt mindig is a kölcsönös gyanakodás jellemezte: a befolyásos országok politikusai előszeretettel pózoltak a civilizáció terjesztőinek szerepében, és sokszor ezt az indokot használták fel „kifogásként” más népek meghódítására. A kisebb népek viszont korántsem a fejlődés és haladás altruista terjesztőiként tekintettek megszállóikra, hanem éppen hogy elmaradottságuk okát látták az idegen hatásban. Míg a nagyhatalmak státusuk fenntartására és lehetőség szerint kiterjesztésére törekedtek, a kisebb népek próbálták kiharcolni vagy megtartani önállóságukat. Ráadásul a kis népek életképességével kapcsolatban számos gondolkodó és politikus fogalmazott meg fenntartásokat, s mindez nem csak a kelet-európai népcsoportokra vonatkozott: a XIX. században például Belgium, Svájc és Portugália létezése is az Európa politikai térképét összezavaró Kleinstaatereinak számított. Még rosszabb helyzetben voltak azok a népek, melyek sosem alkottak önálló államot, vagy ha mégis, akkor ez az önállóság (legtöbbször egy idegen hatalom hódító étvágya miatt) valamikor megszűnt. Ugyanis ezt a tényt az életképtelenség bizonyítékaként lehetett értelmezni. Sőt, több gondolkodó egyenesen úgy érvelt, hogy amennyiben egy népcsoport sosem alkotott államot, úgy önálló történelemmel sem rendelkezhetett, és ezért az önrendelkezés joga sem illetheti meg.
FolytatásSzvetlana Babajeva: Saját tények – avagy a magát kisebbségben érző többség
A legfontosabb változás Kelet-Európában, amiről keveset beszélnek, szerintem a következő. Az 1989-es forradalmak a normalitás forradalmai voltak: normálisan akarunk élni, normális társadalommá akarunk válni. Egy kelet-európai társadalom elképzelt és vágyott jövője akkoriban úgy festett, mint Németország jelene. De ha a jövőnk Németország jelene, akkor miért várnánk meg, míg ez a jövő az időben nagy nehezen elérkezik, és mi is ugyanolyan normális társadalom leszünk, mint a németek most? Hiszen ehhez elég a térben átlépni egyik országból a másikba. Németországba költözünk és máris a jövőnkben vagyunk. Azonnal ebben a jövőben tanulhatunk, dolgozhatunk, élhetünk. Ma a kelet-európai társadalmak polgárai óriási számban élnek és dolgoznak saját államaik határain kívül. A balti köztársaságokban ez több mint a népesség 20%-a, Romániában az utóbbi 10 évben, mióta az ország EU-tag lett, az országot 3,5 millió ember hagyta el és a legtöbben mindenütt a legfiatalabb, legaktívabb korosztályokból mennek el.
FolytatásGalin Tihanov – Vajon a modern irodalomelmélet miért Közép- és Kelet-Európából ered?
Ha felismertük, hogy az irodalomelmélet passé, történeti vizsgálódás tárgyává tehetjük, megismerhetjük alakulásának mozgásirányát, és felmérhetjük, hogy vajon mennyire kultúrafüggő jelenséggel állunk szemben. Ennek a résznek a kulcsfogalma ezért a kronotoposz lesz. Állításom meglehetősen egyszerű: úgy vélem, a modern irodalomelmélet a két világháború között született, mégpedig Kelet- és Közép-Európában – Oroszországban, Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban –, egy sor kulturális meghatározottság és intézményes tényező egybeesésének következményeképpen.[5. Bár az utóbbi időben Közép- és Kelet-Európát sokan összevonják a „Kelet-Közép-Európa” megnevezéssel, a magam részéről fenntartanám a térség belső különbségeit jelző kifejezést, mely éppen hogy még inkább szembetűnővé teszi az irodalomelmélet jelentkezésének hasonlóságait ezeken a területeken. A Közép- és Kelet-Európa közti különbségeket az utóbbi időben erőteljesen hangsúlyozta: Neumann 2002.]
Folytatás