Félreértések és csalódások

Egy másik illúzió a magyar társadalom állapotával volt kapcsolatos. Nem volt olyan világosan megfogalmazva mint az előbbi, de kimondatlanul is része volt a jövőre vonatkozó elképzeléseknek és tervezgetéseknek. Ez az illúzió semmiféle tudományos elméletre vagy gyakorlati tudásra nem támaszkodott, sőt igazában véve durván ellentmondott azoknak a szociológiai kutatásoknak, amelyek a 60-as 70-es évektől kezdve, ha bátortalanul is, de azért megkezdődtek, s egészen más állapotokról adtak hírt, mint amit a politikus vagy ideologikus elmék „normális állapotként” számon tartottak. E kutatásokból ugyanis kiderült, hogy a kommunista államrendszer viszonyai milyen mélyen felforgatták a magyar társadalmat. Az ellenzéki fejekben ezzel szemben még többé-kevésbé normaként élt a hagyományos nagyipari munkásság, a szabad vállalkozás visszatérését leső kis- és középpolgárság és a számszerűleg ugyan megfogyatkozott, de kistermelőként még mindig létező (és a szövetkezetekbe vagy állami gazdaságokba kényszerített földműves rétegnél hatékonyabb) középparasztság képzete. S mintha valami olyan elképzelés uralkodott volna, hogy a piacgazdaságra való visz­szatéréssel majd helyreáll a társadalom megszokott formája. Belátom, hogy ebben az interpretációban van valami önkényes, tekintettel arra, hogy nyilvánosan beszélni ilyen dolgokról még 1989-ben sem nagyon lehetett. Magától értetődő csak annyi volt, hogy demokráciának kell jönnie, amibe hallgatólagosan a kommunista állam mono­polisztikus tulajdonviszonyainak fölszámolása is beletartozott. De annak átgondolására, hogy ez gyakorlatilag mit jelent, nem volt elég kedv, sem tudás vagy gyakorlati indíttatás. S a szovjet uralom jellegében végbemenő változások gyorsasága miatt talán idő sem volt hozzá. Nemcsak Magyarországon volt ez így, hanem a szovjet tömb szinte valamennyi országában.

   Folytatás

Kognitív apartheid – Beszélgetés Kovács József bioetikussal

KJ: Itt valószínűleg arról van szó, hogy nem csak gyógyszerekkel lehet gyógyítani. A mai közösségi pszichiátriai felfogás az, hogy a beteget vissza kell illeszteni a társadalomba, mert a legnagyobb gyógyító erő maga az emberi kapcsolat. Egyébként már 19. században volt egy ilyen irányzat, amikor még semmilyen gyógyszer nem volt: morális kezelésnek nevezték. Egy olyan intézménybe került a beteg, ahol egyszerűen emberségesen bántak vele, és feltűnően jó eredményeik voltak. Magyarul az emberi kapcsolatok gyógyítanak. És ha valakinek segítenek a funkcionálásban, akkor gyógyszer nélkül is segítenek neki. El tudom képzelni, hogy azért is más a prognózis, mert a társadalom kevésbé intoleráns ezekkel a tünetekkel szemben. Ugyanakkor az etnopszichiátria szerint nem igaz, hogy univerzálisak a betegségek, hanem minden kultúrára jellemzőek a sajátjai. Ha komolyan vesszük, hogy a pszichiátriai betegségek kialakulásban nemcsak biológiai faktorok, hanem a pszichológiai és a szociológiai környezet is szerepet játszik, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos pszichiátriai betegségek csak bizonyos környezetben alakulhatnak ki és csak ott létezhetnek. Például a „koro” Ázsiában. A beteg attól szorong, hogy a pénisze a testébe húzódik vissza és így eltűnik – az eredete egy halottakkal kapcsolatos hiedelemre vezethető vissza. Betegségek keletkeznek és tűnnek el. A hisztéria a 19. században teljesen elterjedt volt, ma alig látni. Az anorexia nervosa, ami a nyugati társadalmakban rendkívül gyakori, a világ más részén alig ismert. Illetve most, hogy nyugatizálódik sok társadalom, felbukkan máshol is, ahol eddig nem volt.

   Folytatás

Rainer Paris – Egyenlőség

Simmel szociológiai tanmeséje az egyenlőtlenség definitorikus szempontjait hangsúlyozza. Ez már-már a megelőlegezése W. I. Thomas amerikai szociológus híres mondatának: ha az emberek egy szituációt mint reálisat határoznak meg, az a következményeiben lesz reális. A Thomas-el­mé­letnek bizonyosan megvan a maga hátulütője: az emberek nem mindent határoznak meg valódiként, ami valódi (ennek következtében gyakran fejjel szaladnak bele olyan valóságokba, amelyeket saját maguk rendeztek be), szabadságuk, társadalmi valóságuk pedig éppúgy önkényesen, bizonyos mértékig tetszés szerint definiálható, végső soron mégis korlátozott: ha valaki valamit óvatosan a fülembe suttog, nem förmedhetek rá, hogy hagyja abba az ordibálást. A graduális egyenlőtlenség érzékelési mezejében ennek ellenére természetesen rendkívül széles a spektruma a lehetséges és kollektíve sikeres meghatározásoknak és újradefiniálásoknak. Olyan különbségek, mint amilyeneket a rózsák esetében láthattunk, mindenkor és mindenhol megfigyelhetők lesznek. Amennyiben az emberek közötti különbségek vagy különbözőségek az erőforrások egyenlőtlen elosztásaként, illetve előnyök és hátrányok vagy haszonélvezetek és teherviselések aszimmetriájaként mutatkoznak meg, alapvetően alkalmasak lesznek arra, hogy társadalmilag kitermelt egyenlőtlenségként fogják fel őket, s következésképpen felháborodás tárgyát képezzék.

   Folytatás

Bán Zsófia – A turul és a dínó

Ezt az elsősorban az amerikai szórakoztatóipar által elterjesztett globális, popkul­tu­rális nyelvet, azaz kommunikációs formát mára már mindenütt elsajátították, csak nem mindenhol értették meg a lényegét, a potenciálját, s éppen ezért csak szórakoztatóiparként gondolnak rá és nem fontos kultúraformáló, kohéziós erőként. [7. Art Spiegelman mára klasszikussá vált műve, a Maus (1986, 1991) megjelenése idején még blaszfémiaként kritizált, képregényes formában örökíti meg családja holokauszt-élményét. Figyelemreméltó, hogy legutóbbi, In the Shadow of No Towers című könyvében (2004), amelyben a szeptember 11-vel kapcsolatos egyéni és nemzeti traumát igyekszik feldolgozni, az események mögé az amerikai képregény (azaz kép regény, a képek regénye) történetét vetíti, amelybe beépíti a képek regényének e borzalmas, legujabb fejezetét is. Jelezve egyrészt az amerikai képregények kultúraformáló és kohéziós erejét (lásd: mindez velünk, amerikaiakkal történt, akik mind ezeken nőttünk fel), s nem kevésbé lényegesen azt is, hogy a tömegkultúra – melyet Cle­ment Greenberg annak idején egyszerűen csak giccsnek nevezett – hogyan hozható összefüggésbe egy nemzeti traumával. Ez különösen érvényes szeptember 11-re, amely globális hatását a tömegkultúra egyik fő hordozóján, a televízión keresztül fejtette ki, miként ez a terroristák ördögi alapossággal végig gondolt szándéka is volt. ] Ezenkívül, természetesen, nem mindenhol rendelkeznek olyan anyagi feltételekkel, amelyekkel hatásos produktumokat tudnának előállítani. Azonban talán még ennél is lényegesebb, hogy nincs mindenhol egy olyan egységes nemzeti identitás, amelyet a populáris kultúra a magas kultúrával együtt épített volna ki, mint ahogyan az Amerikában történt. Magyarországon – mely ország az utóbbi kategóriákba tartozik – a rendszerváltás talán legnagyobb mulasztása, hogy nem történt meg a közös múlttal való szembenézés, minek következményeként nem tudott kiépülni egy erős, egységes nemzeti és kulturális indentitás sem. Ennek egyik, nem elhanyagolható következményeként – valamint a tömegkultúrának az előző rendszer által való szétzüllesztése eredményeként – a populáris kultúra egységteremtő, kultúraformáló ereje, kulturális potenciálja sem tudott kibontakozni. Ehelyett, – a bulvársajtón és a kereskedelmi csatornákon kívül – az utóbbi időkben elsősorban az újonan hatalomra törő, s ezért mozgékony és agilis jobboldali, sőt ma már leginkább szélsőjobboldali politikai formációk szállták meg, látványos eredményekkel. Minek után, sokan még most is értetlenül és kétségbeesve állnak az előtt a jelenség előtt, hogy újabban egyre több egyetemista korú gyereket ragadnak magukkal populista és kirekesztő szólamaikkal, sőt, az utóbbi időkben már a szélsőjobb öldöklő praxisával is. Hiszen mára már szociológiai közhelynek számít, hogy a korábbi szélsőjobbhoz képest, amely főként egy idősebb, sokszor nyugdíjaskorú generációt mozgósított, az újabb mozgalmak már rendre a – nem ritkán ún. „jó” családokból származó, anyagiakban és intellektuális forrásokban nem szegény – fiatalok között szedi (egyenlőre még mit sem sejtő) áldozatait. Hogy történt, mi történt? hápogunk, és sokszor nem ott keressük a válaszokat, ahol azok kínálják magukat.

   Folytatás

Hol a Haza?

Az emigráns irodalom a szociológiai, dokumentarista irodalom egy fajtája, amelyben az elbeszélés alapja legtöbbször nem fikció, kitalált történet, hanem igyekszik „a valóságot tükrözni”, a kivándorlók életét megörökíteni, mentalitásuk változásait, mindennapi erőfeszítéseiket, hogy megkapaszkodjanak az új térben és újból felépítsék az életüket. Az utóbbi évtized egyik alapvető újdonsága az az egyre inkább teret hódító nomád mentalitás, melynek alapelve: „ahol jól érzem magam, ott van a Hazám”. Megjelenik egy újfajta balti ember, akinek a hagyományostól eltérő a világhoz és önmagához való viszonya: mobil, „átutazó”, lakóhelyét változtató, erősödik a vándor- lét, az otthontalanság érzése. Az új, „mobil” identitás kialakulása alapvetően befolyásolja a szépirodalmat is. Az emigrációs irodalom témái az identitás elvesztésének érzete, az önértékelés degradációja, válaszutak és zsákutcák.

   Folytatás

Rétegzett, sokszínű, élő

Nem állítom, hogy alapos szociológiai bizonyítékaim vannak, inkább csak tapasztalat, hogy számos budapesti kerületben a kilencvenes évek eleji depresszió után, az évtized második felében egyfajta konjunktúrája kezdődött a zeneiskoláknak, elkezdett nőni a növendéklétszám. És nemcsak a főváros belső kerületeiben, a külsőkben is. Attól tartok, hogy ez ma már nem jellemző, de akkor kifejezetten azt lehetett érezni, hogy a zenetanulásnak az a fajta, egyszerű, kézenfekvő módja, hogy ott a közelben található egy zeneiskola – ez nagyon sok család számára egyfajta régi világbeli, polgárosodási tartozékként jelent meg: oda lehet küldeni a gyereket, és lehet zenét taníttatni neki. Ennek az egyik legfontosabb oka valószínűleg az, hogy egyrészt maga a zeneiskolai hálózat fönnmaradt, másrészt hogy sikerült fönntartani egy elfogadható szintű térítési díjat, amit a zeneiskola igénybevételéhez a szülőknek be kell fizetniük. Ha valaki odafigyelt az elmúlt hónapokban, akkor hallhatta, hogy az elmúlt négy év oktatási államtitkára tavasszal többször is nagy hangsúllyal mondta: az oktatás átalakításának egyik jövőbeni terepe a művészetoktatás lesz. Úgyhogy egy kicsit félek.

   Folytatás