A globális szuverén
Egyszóval, minden a történelemben ér véget, még a történelem is. Annyiszor, ahányszor csak akarjuk. A „történelem végét” – mint szellemi konstrukciót – fogva tartja a történelem, avagy – ha így, jobban tetszik – a történelem meséje. A nem-történelem is történelem. Ugyanúgy, ahogyan a „nem-nyelv” (a „nyelven-túli”) is nyelv, mivel csak a nyelvben, a „nyelvhez-képest”, tehát nyelvi módon, nyelvben-létezőként lehet felvenni a nyelvbe. Minden, ami „túl van” – innen van túl és „túlisága” csak innen vehető fel, ennyiben tehát innen is marad azon a transzcendens tudáson, amit feltételez és – hisz ezért öltözik oly nagy előszeretettel túlvilági vértezetbe! – szembeszegez a tudatlanokkal, akik nem képesek túllépni az innenvaló tudáson, az Örök Kocsmán.
FolytatásSlavoj Zizek: Háborúzunk? És hol az ellenség?
Hallgassunk Carl Schmittre, tanulhatunk tõle. A barát/ellenség megkülönböztetés sohasem csak ténybeli különbségek fölismerése. Az ellenség – lényegébõl fakadóan – mindig láthatatlan (legalábbis részben). Emiatt nem lehet kapásból ráismerni, ki az, hiszen külsõre olyan, mint mi – éppen emiatt olyan súlyos probléma és fontos feladat a politikai harcban az ellenség felismerhetõ arculatának megrajzolása/megteremtése. (A zsidók nem amiatt képviselik a par excellence ellenséget, mert elrejtik valódi arcukat, hanem mert végül is semmi sincs megtévesztõ külsejük mögött. A zsidókból hiányzik az a „belsõ, rejtett forma”, amit valamely igazi nemzeti identitáshoz rendelhetnénk – õk a nemzetek között a nem nemzet, nemzeti lényegük éppen e lényeg hiánya: a formátlan, végtelen képlékenység.) Röviden, az „ellenség fölismerése” mindig performatív folyamat, amely napvilágra hozza/megalkotja az ellenség „igazi arcát”. Schmitt a kanti Einbildungskraft kategóriájára utal, a képzelõerõ transzcendens hatalmára – annak érdekében, hogy fölismerjük, „sematizálni” kell az Ellenség alakját, fel kell ruházni konkrét tulajdonságokkal, hogy méltó célpontja lehessen a harcnak és a gyûlöletnek.
FolytatásJom Kippur Rosenzweig
Rosenzweig szerint a zsidó tanítás különösen éles megvilágításba helyezi, hogy Isten, ember és világ alapvető, ugyanakkor egymásra visszavezethetetlen elemek. Mivel pedig egymáshoz képest az elemek transzcendensek, megismerésük kizárólag önmaguk által nem lehetséges. „Minden filozofálás e három végső és első tárgya egy-egy olyan hagyma, melyeket addig hámozhatunk, ameddig akarunk – mindig csak újabb hagymarétegekhez jutunk, és sohasem valami «egészen máshoz».” – írja 1925-ös Az új gondolkodás (Das neue Denken) című esszéjében Rosenzweig.[15. Rosenzweig, Franz, Az új gondolkodás. Néhány utólagos megjegyzés A megváltás csillagához. In Nem hang és füst. 115.] Az „egészséges emberi értelem”[16. Rosenzweig A megváltás csillaga. 1921-es megjelenése után kiadója kérésére filozófiai rendszerének alapgondolatait egy rövid, közérthető nyelven megfogalmazott népszerűsítő könyvben is összefoglalta Könyvecske az egészséges és a beteg emberi értelemről (Das Büchlein vom gesunden und kranken Menschenverstand) címmel. A könyv publikálását végül megtagadta, végrendelkezése ellenére a szöveget Nahum Glatzer először angol fordításban (1953), majd németül (1964) rendezte sajtó alá. Vö. Tatár György, Barlang és Exodus. Franz Rosenzweig filozófiájáról. In Rosenzweig, Franz, Könyvecske az egészséges és a beteg emberi értelemről. Trans. Tatár György. (Budapest: Atlantisz, 1997), 9–11.] filozófiai rendszere azon az alapvető felismerésen nyugodott, hogy az Isten, ember és világ elemeivel kapcsolatban minden kérdés, mely úgy hangzik: „Mi is ez tulajdonképpen (eigentlich)?”, „Mi ennek a lényege (Wesen)?”, egyszerűen értelmetlen, és legfeljebb tautologikus válaszokat eredményezhet: „Isten csak isteni, az ember csak emberi, a világ csak világi.”[17. Rosenzweig, Az új gondolkodás, 118.]
FolytatásHogyan műveljük kertjeinket? Beszélgetés Peter Sloterdijkkal
Peter Sloterdijk: Meggyőződésem, hogy a műalkotások mélyén a diszkurzivitás titkos világa rejlik, amely a felszínre hozható, ha a filozófiai diszkurzivitást összekapcsoljuk a műalkotásokban és a mitológiai hagyományban rejlő tudással. Közelebb akartam hozni ezeket a szunnyadó tudáskészleteket, ezt a szokványostól eltérő, nem hivatalos tudást a hivatalos diszkurzivitáshoz. Akár azt is mondhatnám, hogy ugyanolyan munka ez, mint a bányászoké. Az ember lyukakat fúr olyan helyekre, ahol a kép történetéről szóló diskurzus rétegeibe ágyazva vélhetően elzárt tudás rejlik. Ezek a hivatalos tudásban rendes körülmények között nem kerülnek fényre, most mégis felszínre hozzuk őket. Az egész természetesen hasonlít némiképp a 19. század eleje óta ismert gesztushoz, a tudás rejtett rétegeinek előhívásához az úgynevezett tudatalattiból, amely kétszáz éves fogalom, de valójában sokkal gazdagabb annál, mint amit a pszichoanalízis kezdeni tudott vele. Egyébként ez az egyik oka annak, miért érte könyvem kisebb áramütésként azokat, akik ragaszkodnak a pszichoanalitikus tudás nagyon pontos vagy nagyon leszűkítő meghatározásához. Némileg provokatív játékot játszom a klasszikus pszichoanalízissel, hiszen gyakorlatilag a pszichoanalitikus terminológia egészében módosítom a jelentéseket. Tanulmányaim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy a pszichoanalízis csak töredékét képviseli a tudatalatti fogalmának, amely 1800 körül született, és amely Schelling filozófiájából kinőve a tudat transzcendens múltjának elképzelésében vert gyökeret, mely elképzelés szerint ez a múlt szükségszerűen el van rejtve, és a visszahozására tett herkulesi erőfeszítések nélkül nem jeleníthető meg a jelenlegi tudatban.
FolytatásAz 1936-os háború és mi
A történelem céljának eme látásmódja során két különböző hagyomány fut össze. Az első a görög–latin világból ered, és tapasztalatok gyűjtőedényének tekinti a múltat: külön kell választani a negatívakat, hogy a jövőben elkerüljük őket, a pozitívaktól, melyeket meg szeretnénk ismételni. A zsidó-keresztény kultúrkörben újraélesztették e hagyományt, didaktikus jellegét hangsúlyozván, hogy transzcendens dimenzióba emeljék: a Történelem ilyen értelemben Isten műve, főszereplőjének, a kiválasztott népnek pedig fel kell ismernie a helyes utat az örök megváltás felé, és tagjainak kutatnia kell a múltban, hogy megfejtsék az isteni szándékot, melynek lenyomata a megtörtént dolgokban rejlik.[6. Reinhart Koselleck: Historia magistra vitae, 1993.] A másik tradíció a felvilágosodás korába nyúlik vissza, és elveti azt a nézetet, miszerint a történelem megismétli önmagát; épp ellenkezőleg, folyamatos fejlődésként értelmezi, s abban a meggyőződésben tartja szükségesnek a tanulmányozását, mert a megfigyelésével kifürkészhetőek a jövőt meghatározó törvények. Ennek megfelelően a múlt nem lehet példaértékű, epizódjai azonban magukban hordják az emberi haladás és emancipáció magvait.
Folytatás2000 netnaplója a Literán – Hétfő
A 2000 így egyre inkább egyfajta muszáj Herkulesként szerkesztett lap lett – a terjesztés és egyáltalán a nyomtatott sajtó összeszorulásával mind erősebb lett az érzésünk, hogy egyrészt a még mindig kitartó olvasók iránti szolidaritás mozgatja a lapot, másrészt egyfajta transzcendens ambíció, hogy lenyomatot készítsünk a korról, amelyben éltünk, amire majd vissza lehet tekinteni, ha valaki meg akarja érteni a (21.) századelő szellemi mozgásait.
Folytatás