A cseh kutya halála; A libegőn

Reggel kilenc óra. Ülök az ágyon. Lógatom a fejem. A szemem csukva. Mert hajnal óta turbékoltak a galambok. Megint. Voltaképpen egyetlen galamb. A szerelem, a béke és a Szentlélek szimbóluma. Egy szólista. Ez az egy rosszabb, mintha sokan volnának. A szólista bosszantó, a kórus altató. Tehát megint csak háton feküdtem, közben káromkodtam.

   Folytatás

Megölni, akit szeretünk

A B. és az L. utca találkozásánál, e csendes és nyugodt környéken álló emeletes házban Kiefer úr kettesben élt idős, de ápolást vagy ellátást csak az utolsó hónapokban igénylő édesanyjával. Apja, a ház építője, 1999-ben hunyt el. A húga ugyanabban az évben költözött el otthonról, amit Kiefer úr kezdetben megbocsáthatatlan árulásként élt át. Elköltözését akkor is annak vette volna, ha nem esik egybe az apjuk halálával. Elveszítette gúnyolódásainak céltábláját, hisz józan ésszel már senki sem várhatta, hogy az előnytelen külsejű teremtésnek módja lesz megismerni az önálló családi életet. Mégis ez történt. Kiefer úr húga negyvenhét évesen ismerkedett meg egy özvegy franciával, aki a provance-i Cavaillonban egy kis szatócsbolt tulajdonosának mondhatta magát. Üzleti úton tartózkodott a városban, a Szent Katalinhoz címzett patikában futott össze Kiefer úr húgával. Szóba elegyedtek, a következő három napban még kétszer találkoztak, és amikor néhány hónappal később váratlanul üzenet érkezett a francia posta pecsétjével, Kiefer úr húga egyetlen napot sem tétovázott, hogy a hívást elfogadva Provance-ba utazzon, ahonnan már csak azért tért haza, hogy a költözését megszervezze. Ebben érthető módon épp oly kevéssé hátráltatta az apjuk elhatalmasodó betegsége, mint az, hogy az özvegy francia részéről az ő véleménye szerint sem lehetett szó olthatatlan szerelemről. Menekülésének igazi oka azonban nem Kiefer úr kifogyhatatlan gúnyolódása volt, hanem hogy az őket egymáshoz fűző kötés, amiben megvolt a helye a birtoklásnak, a gyűlöletnek, a kiszolgáltatottságnak és a vágynak is, az évek során betonkeménnyé szilárdult a ház falai között. Kiefer úrnak a húgán kívül soha senki máshoz nem volt köze, rajta viszont osztoznia kellett az apjával. Így a húga testében az apai fallosz szeretője is lett, sőt az apai előjogok miatt csakis az apai fallosz jóváhagyásával juthatott élvezethez. Igazi élvezetet persze csak a húga segítségével facsarhatott volna ki az együttlétekből, ő azonban teljesen érzéketlenül tartotta magát oda neki, és minél mélyebb megaláztatást élt át Kiefer úr emiatt, hogy időnként legszívesebben kést döfött volna az amúgy is majdhogynem élettelen testbe, annál biztosabb volt abban, hogy amit tőle megtagadott ez a test, azt az apjának kamatostul megadja. Így aztán nem csoda, hogy az alhasa minden alkalommal görcsberándult a fájdalomtól, ahányszor terméketlen magját kilövellte.

   Folytatás

Feljegyzések

Mihelyt szerelemrõl van szó, egy nõ mindent elhisz. Ugyanezt a hiszékenységet a férfiak a harcra tartják fenn.

   Folytatás

Óvatos emlékezés

Most már biztos, hogy van Isten, erdők lángolnak a radiátorban, óceánok apálya szomorodik a fürdőkád szélén, és belőlem is szebb ember bámulja a mázsás, a pupillákat nyomasztó, a passzív kavicsokat az öregek szemén. Amikor még csak leskelődött irántunk az Isten a vályoggödör árnyékából, akkor boldogan fürödtem a cigánytelep összes teknőjében, leányka testvéreim csinosították, simogatták és szerették az ölüknél felnövő, a térdek közé gyűrődött szoknyák iránt pimaszul érdeklődő kisfiút, de a falvak harangjai és anyám zúgták az áteredő bűnt, a cigánytelepre tolt ceremóniát és asszisztenciáját az Istennek és a plébános úrnak tapogatózását az asszonyok illedelmes meghajlásakor. Alsóvadász sarkában van egy diszkrét sóhajtású település, ahol az emberek kényelmetlen dombokhoz dörzsölik hátukat, amikor a kedves tetvek szemükig viszketik a gyöngyöző éhezés reggelét, ahol, ha szül egy nő, minden asszonynak szülési fájdalmai vannak, és ragaszkodnak az azóta is titkos és kibogozhatatlan, a nyakukra, derekukra tekeredett, az etnikai monotóniát jajgató, az egyforma magatartású köldökzsinórhoz, a Mozarttalanított csend történésekor. Fáradt vagyok, már több mint ötven éve hazudozom magamnak és az engem rehabilitációs okból kilesőknek, hogy érdemes az Ószövetséget folytató Isten arcából finanszírozott zsolozsmákkal kiénekelni az én arcomat, és simogatni is talán, aktuálisan és ok nélkül, hogy a hanyagul megmelegített leves környékén okos tevékenység a fazék fölé hajlás, az éhezés szezonjának idején, hogy a törzsem alól, a bokrok szőrzetét másoló anyám öléhez lógatódzik az ellustult, a megmelegedést óhajtó idegen láb, amelyre csak a speciális szeretet kaptafája és cipője húzható, és a frizurám is rendes és csinos és így már kimehetek az utcára, immár büntetlenül. Bennünket, akkor és ott fölakasztottak, óvatosan a bordásfalhoz szíjazták a vízszintesség kényelemével karjainkat, a lábunkra súlyos pöttyetlenített labdát láncoltak, az állunkra és a tarkókra rögzített hevederrel felhúzták a függőlegességig testünket, hogy a bordák dombjai és az alatta lakó, a csúcsragadozók, hátunkon egyenesedjenek már ki végre, mert ennyi torz Krisztus már nem fér bele a munkaidőbe. Apám a kórházban felejtette az operációt hanyagul díszítő Biblia késeit elrejtő testemet, és sietett a nadrágzsebéből kilógott kolbásszal kórháztól kórházig, cigányteleptől a leölt bárányok és az európai disznók színével színezett, a zsúfolt húsvétkor, a hazát egekig rugdaló cigányoktól, az idegen templomba, ügyetlen kutyáktól visszacsikarva a kolbász sarkát, és anyám nyakáról férfias csönddel kiemelte a kontyot és csókolta tarkója gyökerénél bátran az újraszületés, férfira érvényes mindkettő bibliai fát, és anyám édes zavarában letekerte az izzó feministaalmát, és suttogta, nekem is remélve a lehetséges feltámadást. Ezzel a fáradsággal már nem tudok mit kezdeni, figyelmeztet az éjszakai tabletta gőzéből reggelre kimerészkedő arcom és a rajzára emlékező párna, hogy a bennem ébredő ember már halott. Fölöslegesen fáj a fejem, és hányingerem is csak olcsó diagnózisa a nyelőcsőben megfulladt, rikácsoló kakas exhumálásának, irtózom a jóízűen csámcsogó gyomrátoroktól, ráadásul engedélyem nélkül simulnak boldogan bosszantani fülemet csámcsogássukkal. Ifjú koromban még világított alólam a tavasz titkos székletét letakaró szerelem, az apukákat bosszantó és ellenőrzésre uszító sötét folyosón most már csak én ülök, és köhögni tudom csupasz színét a sorba rakódott évszakoknak. Könnyű volt annak a lánynak, akin nem működött a szerelem immunrendszere, szerelmes lett minden férfiarcú tükörbe, és annyira kívánta a szerelmet, hogy az azonos struktúrájú testeket is körbetáncolta. Amikor először láttam meztelen nőt, azt hittem, hogy a lába közt valami ismeretlen állat van, a két hatalmas csöcsén bogyók leskelődnek, féltem, de annyira fájt az eső, hogy ölébe bújtam, s ott alszom még mindig, bepólyázva.

   Folytatás

Szőke György: Az örök Anyégin

Az Anyegin cselekményét Gránicz „triviális szerelmi történet”-nek minősíti, ami mindössze arra hivatott, hogy a korabeli Oroszország képét aláfesse. Nos, ez a történet Puskin tollán minden, csak nem triviális. Még csak nem is szigorúan korhoz kötött. Ma ugyan talán nem annyira bálokon, mint bulikon s diszkókban ismerkednek a fiatalok, ami azonban az érzelmi töltést s nem utolsósorban a ki nem mondott gondolatokat illeti (a külső látszat és a rejtett lényeg, a férfitaktikát elméletben oly alaposan kidolgozó, s végül is mégsem olyan következetesen alkalmazó Anyegin, az oly egyszerűnek tűnő, ám a valóságban igen mélyen gondolkodó Tatjána, az illem, a szokás, illetve a belső morál ütköztetése), amit előkelőbb műszóval az ábrázolás lélektani elmélyültségének is nevezhetnénk – nem hiszem, hogy mindez csupán történelmileg meghaladott irodalmi szépelgés, nosztalgia lenne napjainkban. „Oly régi e történet, de mindig új marad” – mondhatnánk a Heine-vers szavaival. A beteljesületlen szerelemre gondolok, a sorsszerűségre, s ami nem csupán az Anyeginnek, hanem az egész puskini oeuvre-nek is egyik alapvető gondolata: a boldogság keresésének igényére s egyben illuzórikusságára. Anyegin és Tatjána, férfi és nő mássága, egymást és ugyanakkor mást és mást akarása (ahogy Karinthy írta: „mind a kettő mást akar – a férfi nőt, a nő férfit”) – mindez ott feszül az Anyeginben.

   Folytatás

Hol volt, hol nem volt…

Heller Ágnes írása “A nemek közötti kapcsolatok jövõjérõl” címet viseli (Kortárs, 1970. február, 301. o.). A cikk annak a sajátos ethosznak a tartalmát igyekszik felvázolni, mely a polgári társadalom nemi erkölcsét követi. A nyugati “szexuális forradalom” ideológiáját elemezve azokat a tartalmakat keresi, melyek “a szexuális forradalomban az elidegenedés felszámolásának egyik útját látják”. A polgári házasságban az elidegenedés egyik legfontosabb megjelenési formája a bírás. Harcot kell tehát hirdetni az örömhöz való egyenlõ jogért és a féltékenység leküzdéséért. A szerelem nem független a társadalmi viszonyoktól, emiatt a szexuális forradalom vagy a huszadik század szerelemkultusza egyaránt kiüresedhet, tartalmatlanná válhat. A tömegkommunikációs eszközök manipulálhatják. Mégis a szerelem, a szex mindig kifejez valamit az emberi szubsztanciából. A jövõben a szerelemnek, a szexnek ezt a tulajdonságát kell kiteljesíteni. A kérdés azért is idõszerû, mert a monogám házasság felbomlóban van. A felbomlás konfliktusokkal jár ugyan, de a jövõt is megalapozhatja, mert csökkenti a tulajdon- és pénzviszonyok szerepét a nemi kapcsolatokban. A monogám család felbomlásának konfliktusai nem hozzák el automatikusan a sikeres és megfelelõ új életformát. A helyzet önmagában puszta lehetõség, s a társadalom humanizálásán múlik, hogy mennyire tudjuk humanizálni nemi kapcsolatainkat.

   Folytatás