A tacepaótól a blogig

Mao “nagy ugrás” néven elhíresült gazdasági kísérletének (1958–59) óriási kudarca nyilvánvaló volt: a “három keserves év” (1959–62) alatt éhen haltak számát 20 és 43 millió közé teszik. Ezt már nem hagyhatták szó nélkül a pártban, és a néha alig leplezett kritika megjelent a hivatalos médiában, valamint a különbözõ pártfórumokon. Olyan feszültséget keltett a politikai elit soraiban, hogy az végül nyílt konfliktusban robbant a pártvezetésen belül, és csaknem az egész rendszer összeomlásához vezetett a kulturális forradalom idején, 1966 és 1969 – más számítás szerint 1966 és 1976 – között.

   Folytatás

Moszkva Erósza

Ha a főbejáraton keresztül beléptek a volt Népgazdasági Kiállítás területére, menjenek egyenesen mindaddig, amíg meg nem látják az első szökőkutat, a Népek Barátságát: tizenöt aranyozott női alakot a Szovjetunió népeinek nemzeti viseletében. Másszanak át a korláton, lépjenek bele a vízbe, és az óramutató járásával megegyező irányban háromszor kerüljék meg a szökőkutat. Azután induljanak tovább, amíg csak el nem érik a Kővirág-szökőkutat. Ott tegyék ugyanazt, mint az imént: térdig vízben, háromszor körbe, az óramutató járásával azonos irányban. Aztán rögtön menjenek is tovább, a kiállítási terület legvégébe, az Aranykalász szökőkúthoz. Ez egy nagy és mély szökőkút. Korábban körötte csónakázni szoktak. Vetkőzzenek le, és úszva kerüljék meg a búzakalászt. Háromszor, az óramutató járásával azonos irányban. Ha minden szerencsésen zajlott le, mint nekünk Andrej Monasztirszkij festőművésszel és a feleségével, Szabinával az emlékezetes 1986-os esztendőben, akkor azonnal induljanak el valahová a közelbe enni és inni. Miután felfedeztük szülővárosunknak ezt az erogén zónáját, mi akkor az Aranykalász étterembe mentünk. A hatalmas étterem kongott az ürességtől a hírhedt gorbacsovi antialkoholista kampány következtében – még sört sem szolgáltak fel. Kaja viszont volt bőségesen. Azután, hogy háromszor is megmártóztunk, nagyon fel akartunk melegedni. „Forduljanak a portáshoz” – suttogta jóindulatúan a pincér. Andrej megtette, és néhány perc múlva a bajuszos-részeges portás odajött hozzánk és letett az asztalunkra egy vodkával teletöltött Borzsomi ásványvizes üveget. „Ez vodka?” – kérdezte Szabina ékes oroszsággal. A portás szó nélkül bólintott. „De miért van ásványvizes üvegben?” „Ezt nehéz lenne elmagyarázni” – válaszolta a portás, és magunkra hagyott. Úgy hiszem, nemcsak az álcázott vodkára értette, hanem valahogy mélyebb, metafizikai értelemben is.

   Folytatás

Lapszéli jegyzet

A csehek a németekkel nem ütköztek meg nyílt csatában, mint 1939 kora őszén a lengyelek. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a kitelepítés időszakának brutalitásai és halálmenetei a protektorátus elszomorító mindennapiságának kései kompenzációi voltak. Az emberek – főként a megszállás első éveiben és jól bevált cs. és kir. mintákat követve – arra törekedtek, hogy többé-kevésbé berendezkedjenek; a vonatok pontosan közlekedtek, a Lloyd kávéházban vigasztaló big band dzsesszmuzsika szólt, s a megszálló rezsim elleni aktív ellenállás inkább a csehszlovák hadsereg egykori tisztjeinek, egyes diákoknak és szakszervezeti funkcionáriusoknak, semmint az üzemekben és a falun dolgozó lakosságnak az ügye volt, amely elutasította ugyan a német rezsimet, elfogadta azonban az új üzemi kantinokban és cipőboltokban nekik szánt különjuttatásokat. (Dr. Walter Bertsch, akit Heydrich gazdasági szakemberként helyezett posztjára, a protektorátus későbbi kormányzatának legsikeresebb német minisztere volt.) A „gestapizmus” (így nevezte a gyér cseh önkritika az 1945 nyarát követően hirtelen kitört brutalitást, amely ellentmondott Tomáš G. Masaryk köztársasága valamennyi hagyományának) a „švejkovina” viszszája volt, vagyis annak a magatartásnak a visszája, hogy az ember Švejk, a derék katona módjára svindlivel próbáljon boldogulni. Amikor egy félzsidók számára létesített munkatáborból hazatértem, egyik cseh iskolatársam, aki régóta reménykedett a felszabadulásban, elmondta nekem, hogy nyomban csatlakozott a „forradalmi gárdákhoz”, de csak három napig, aztán visszaszolgáltatta a karszalagját és a revolverét, mert nem volt képes végignézni, ahogyan a szabadság nevében gyermekekkel, nőkkel és idős férfiakkal bántak. Azt a kérdést, hogy a fodrászsegédek „gestapizmusa”, akik mindenáron megkésett hősökké akartak válni, nem szennyezte-e be a cseh ellenállás Plötzensee-ben kivégzett részvevőinek hősiességét, még az amúgy mind tisztábban látó prágai történetírás sem tette fel magának.

   Folytatás

Szilágyi Zsófia – Örökcsütörtök

A ciklikus időélményhez az is hozzájárult, persze, hogy számos olyan foglalkozás képviselőjét szereplőnek választották, aki folyamatos munkarendben dolgozott, például mint mentőorvos, vagy a folytonos körforgás határozta meg az életét, hiszen tanár volt. Azt már Kosztolányi Aranysárkányából tudjuk, hogy a tanárok halála azért is annyira megrázó, mert a tanév ismétlődő ritmusa mintha kiszakítaná őket az idő előrehaladásából, és ezzel az emberi élet végességéből is. (Novák Antal egyik tanítványa tanára temetésén raktározza el magának egy életre azt a tapasztalatot, hogy a „tanárok is meghalnak”.) A Szomszédokban olyan eset szinte nem is fordult elő, hogy valakinek el kellett játszania a halált, vagyis egy színészt úgy írtak volna ki a sorozatból, hogy csak a szereplő halt meg, ő maga nem (talán még a sorozat eleje felé Alma autóbalesetben elhunyt szülei jelentettek kivételt, de ott is csak a halál híre érkezett meg, magát a balesetet nem láttuk). Így a sorozatban bekövetkező haláleseteket az tette tragikussá, hogy egyúttal a színészt is gyászolták a kollégái és az őt szerető közönség: ez történt többek közt a még nagybetegen is forgató Máriáss József, Szabó Ottó vagy Bánki Zsuzsa esetében. A valóság és a fikció viszonya a színészek valóságán keresztül határozta meg a sorozatot: már abban is, hogy a szereplők születési dátuma azonos volt az őket játszó színészek dátumával. Ha egy színésznő terhes lett, azt beleírták a sorozatba, amikor pedig Kulka János ki szeretett volna lépni a csapatból, akkor a karaktere hezitálni kezdett, hogy külföldi munkát vállaljon-e. Ennek az összefonódásnak pedig nyomatékot adott a sorozat igen kimódolt zárlata, az a közös utazás, amelynek során minden szereplő „álnevet” kapott, amely a figurát játszó színész valódi neve volt: ez a sajátos azonosulás tette többek közt erősen ambivalenssé a már emlegetett pódiumbeszélgetést a Szomszédok fesztiválon. A mitikusság ugyanakkor nem pusztán az időélmény miatt kapcsolható a magyar fejlesztésű teleregényhez. A sorozatoktól megszokhattuk, hogy egy zárt világon belül játszódnak, a „saját világban”, amelyen kívül minden idegen, ismeretlen és fenyegető. Ennek általában a forgatás szervezésének egyszerűsítése, illetve gazdaságosságának biztosítása az elsődleges oka: ugyanakkor azért is van szükség egy zárt térre, hogy a szereplőket minduntalan kontaktusba lehessen hozni egymással, ehhez ad jó lehetőséget akár egy közösen bérelt lakás, akár egy kávézó, akár egy kórházi osztály. A Szomszédok ebből a szempontból sem volt szappanopera, hiszen olyan, sokat mozgó figurákkal is dolgozott, mint a taxisofőr, a mentőorvos vagy az erdész. Mégis megmaradt benne mindvégig „saját világnak” a gazdagréti lakótelep, ahol nyugalom van, béke (az állandó autólopások, a nőket ért támadások ellenére ismételgették ezt folyton a szereplők), ahol barátság van és kiszámíthatóság, és ahonnan csak akkor mennek be a kaotikus, fenyegető és távoli városba, ha nagyon muszáj. Hiszen, ráadásul, a lakótelepen „jó a levegő” – tettem rá kísérletet, hogy megszámoljam, hányszor is hangzik el ez a fordulat a sorozat egészében, de olyan sokszor, hogy feladtam a strigulázást. Azért is kellett sulykolni, hogy a lakótelep biztonságos, egészséges, védelmező tér, mert ez az élmény nemcsak az egyébként ilyen helyeken élők tapasztalataival nem találkozott feltétlenül, de azokkal a képzetekkel sem, amelyek az irodalomban, a filmekben kialakultak már a Szomszédok sugárzásának megkezdéséig. A sorozat ugyanis akár olyan alkotásokkal is összevethető lenne, mint Csukás István Vakáció a halott utcában (1976) című ifjúsági regénye, Békés Pál Lakótelepi mítoszok című novelláskötete, és Kétbalkezes varázsló (1984) című meseregénye, de akár olyan filmekkel is, mint a Tarr Béla rendezte Panelkapcsolat (1982), vagy Szomjas György filmje, a Falfúró (1985). Ezekben a művekben a lakótelepek sivár, unalmas, igénytelen terek, ahol a szomszédok nem ismerik egymást, sőt, egymás agyára mennek, hiszen a falakon minden áthallatszik, nincs tehát béke, nincs barátság. Békés Pál meséjének elején az ügyetlen, a varázslóiskolát csak keservesen elvégző Fitzhuber Dongónak munkahelyként a Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelep Körzeti Varázslóhivatalát jelölik ki – amikor a varázsló megérkezik a neki rendelt helyre, messze nem az a boldogság tölti el, mint a Gazdagrétre beköltöző új lakókat:

   Folytatás

A szenvedélyes és a szenvedélymentes Európa

Benda azzal indítja érvelését, hogy Európát elsõsorban erkölcsi eszmeként, sõt, erkölcsi problémaként kell felfogni. Európa egyesítését nem lehet úgy kezelni, mintha gazdasági vagy pusztán politikai program volna. A gazdasági realitásokat midig egy szélesebb, erkölcsi és spirituális keretbe kell helyezni. E ponton Benda név szerint utal Johann Gottlieb Fichtére, akinek Beszédek a német néphez címû munkája nyilvánvalóan mintaként szolgált az õ könyvéhez is. Benda szerint nem a világi Zollverein, azaz vámunió egyesítette Németországot, hanem Fichte elõadásai, melyeket akkor tartott, amikor Napóleon elfoglalta Poroszországot.

   Folytatás

Nick Elsdorf – Saint Juss

Azt mondod, csigavér? Előbb-utóbb az új undokokat is megszorongatják majd, s nem válik minden egyes ócska ötletből sarkalatos törvény. Node jó sokból igen. Halkan kérdem, nem számította el ez a bölcs (fellázadt/fellázított) nép egy kicsit magát? Nem sikerült túl nagyra a fegyelmező pofon? Mit tegyünk, sikerült megszabadulnia saját népfelségétől, de hogy a fenébe fogja visszaszerezni azt? Tudom, luxusgond, mégis csaknem ennyire nyomaszt a néplélek-rejtvény egy másik megfejtése, melyet pedzegettem már. Mi van, ha már ’89 előtt is majdnem ilyenek voltunk mi, honfiak, mint most, csak akkor – Tőled eltérően – nem akartam ezt észrevenni. Az se nagyon vigasztal, hogy sokakkal osztoztam a rövidlátásban. Kellett nekünk a „magyar modell”, mint egy falat kenyér (éppúgy csábított a tudományos felfedezés reménye, mint az „azért mégsem vagyunk egy NDK” selyma büszkesége), s feldicsértük a homo kadaricus alig-liberális vonásait. Majd ezekhez igazítottuk az átmenet forgatókönyveit, s meglepődtünk, amikor az árnyékgazdaság nem kért a fényből, a munkás a privatizációból, a paraszt a földpiacból, az egyik vállalkozó a másikból. A jussához viszont mindenki ragaszkodott. Így most szégyenszemre nem tudom, vajon Kádárt épp temeti-e volt népe vagy életre galvanizálja. Vagy mindkettőt egyszerre.

   Folytatás