Világraszóló magyarok – világkiállítás a mai magyaroknak
Mindezt azért kell megemlítenünk, mert ez az a kontextus, amelyben értelmeznünk lehet s kell is a Millenáris Kiállítócsarnokban megrendezésre került Álmok álmodói – világraszóló magyarok címû tárlatot. Ez a kiállítás ugyanis, szemben az elitkultúrát preferáló, a beavatottságot tételezõ “mandarin” hagyománnyal, valóban a széles tömegek számára kíván eligazodást nyújtani atekintetben, hogy mi magyarok miféle nép is lennénk, miféle tetteink voltak azok, amelyek úgymond hozzájárultak a nagyvilág tágabb értelmében vett kulturális teljesítményeihez. Mielõtt magát ezt a hipotézist vizsgálat tárgyává tennénk, érdemes leszögezni: korszakos kiállításpolitikai fordulatnak vagyunk itt tanúi. Több alkalommal megfordultam a kiállítóteremben, s tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ilyen folyamatosan áramló tömeget magyar múzeumban, illetve kiállítóteremben az elmúlt évtized során nemigen láthattunk. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy ez a Ganz Ábrahám hajdani öntõmûhelyének helyén álló, 1897-ben épült ipari architektúra átalakításával létrehozott csarnok, nem önmagában áll, hanem egy vadonatúj park kellõs közepén, amely leginkább a párizsi La Villette-hez hasonlítható, amennyiben a természetet egy szigorú, konstruktivista felfogás szerint építi be a bel-budai “tájba”. Ez a több szempontból is radikális kertépítési kontextus jelentõs hatással van az épületre, hiszen a Mammut két, elviselhetetlenül ostoba tömbje, illetve a Moszkva tér átellenében lévõ Hattyúház Gaudira utaló szürrealizmusának árnyékában egészen egyszerûen egy harmadik építészeti világ jelent meg. Ha a Mammut semmi egyéb, mint a fogyasztásba dermedt kapitalizmus leggyatrább ékköve, ha Nagy Ervin Hattyúháza a romantikus dac szomorú, radikális, és igen heroikus példája, akkor a Millenáris Park, közepén az átépített ipari csarnokokkal a kontextusérzékeny építészeti megoldások példázatát kínálja az e tekintetben szegényes tapasztalatokhoz szokott magyar átlagnézõknek. Sem a globális fogyasztás dicséretének kedélytelen rombolása, sem a reménytelen és emberi romantikus dac, a tévesen organikusnak tekintett álomépítészet, hanem intelligens alkalmazkodás: ez fogadja a parkba belépõ nézõket, s bizony, ennek a közegnek pozitív jelentésorientáló szerepe van. Mindentõl függetlenül a két ipari csarnokot összekötõ New York-i Guggenheim múzeum idézet talán az egyetlen infantilis elem az egész téregyüttesben, de megengedem, ennyi szubjektivitás nemcsak a kritikusnak, hanem az építészeknek is kijár, fõleg egy olyan posztmodern korban, amikor az építészet és a geg hosszú évek óta immáron nemcsak jegyesek, hanem forró házasságban élõ szerelmesek. ( Épitészek: Benczúr László, Bozsó Annamária, Takács Ákos, Wéber József, kerttervezõk: Kovács Árpád, Lendvai Gábor, Muszbek Johanna, Pozsár Péter, Tihanyi Dominika, Wallner Krisztina.)
FolytatásA tömegek megvetése
Ha elemzéseiben olyan aspektust észlelünk, amelyet már nem tarthatunk teljesen korszerûnek, akkor annak okát elsõsorban abban a körülményben kell keresnünk, hogy aTömeg és hatalom koncepciója és a jelenkor között eltelt fél évszázadban a modern társadalom radikális változáson ment át, amely szervezett sokféleségként meglévõ halmazállapotát alapjaiban modifikálta. Az aktuális tömegek lényegében megszûntek gyülekezési- vagy tömegcsõdületnek lenni; olyan létmódba léptek, amelyben a tömegkarakter már nem e fizikai gyülekezetben, hanem a tömegmédia programjaiban való részesedésben jut kifejezésre. Ezért nem “nyüzsög” már a sokaság, ezért nem is “árad szabadon”[6. Hans Freyer, Theorie des gegenwärtigen Zeitalters, Stuttgart 1995, 224.]. Egyfajta “kristályosodás” révén eltávolodott attól az állapottól, amelyben összpontosulása állandóan fenyegetõ vagy éppen sokat ígérõ lehetõség volt. A csõdülettömegbõl programokra vonatkoztatott tömeg lett – definíciója szerint felszabadult a legáltalánosabb helyen történõ fizikai gyülekezés alól. Ekként az ember individuumként tömeg. Az ember tömeg, anélkül hogy látná a többieket. Ennek az a következménye, hogy a mai, ha úgy tetszik, a posztmodern társadalmak elsõdlegesen már nem a maguk testi tapasztalataik szerint orientálódnak, hanem csupán a tömegmédia szimbólumai, diskurzusok, divatok, programok és sztárok által szemlélik saját magukat. Ebben rejlik korunk tömegindividualizmusának[7. A kifejezést már Werner Sombart is használta 1924- ben: Der proletarische Sozialismus, 2. kötet, 103.] szisztematikus alapja. Annak a reflexe ez, hogy az ember ma inkább tömeg, mint valaha is volt, anélkül hogy tömegként gyülekezne. Emlékeztessünk David Riesman szociálpszichológusra: the lonely crowd – ezek mindig a kollektív testbõl kioldódott, a médiaerõterek által körülölelt egyedek a maguk áttekinthetetlen sokaságában. “Szervezett elhagyatottságukban” – ahogyan Hannah Arendt nevezte a totalitárius elnyomás szociálpszichológiai kiinduló helyzetét – õk képezik az összes egykori és jövendõbeli totalitárius és médiauralom kísérletének nyersanyagát.
FolytatásA családregény de(re)konstrukciója
A posztmodern küszöbén (Salinger) s fõleg már benne (Kiš, Esterházy), a klasszikus családregény már “önmagát megtiltó eszköz” volt (Thomas Mann). Ez kapcsolja össze a családregény de(re)konstrukcióit a farmernadrágos prózával. Hallgassuk meg a Zabhegyezõ híres kezdõmondatát:
FolytatásFilozófiairigység
Pinker helyesen jegyzi meg, hogy “széles körben azt várják, ez a kérdés valahogy üljön el”, és ugyanilyen széles körben gyanakszanak arra is, hogy a tiszta lap elméletébe vetett hitet elutasítani olyan, mint “feldönteni egy madárijesztõt”. Degler olvasói mindenesetre készek lesznek osztozni e várakozásban és gyanakvásban egyaránt. Pinker más madárijesztõk, “számos humán tudományt uraló posztmodern és társadalmi konstrukcionizmus” feldöntésével reméli meggondolásra késztetni õket. Azt azonban nehéz elhinni, hogy a humanisták – akár Foucault legszélsõségesebb követõi is – egyetértenének azzal a nézettel, amelyet Pinker olyan valószínûtlenül Louis Menand- nak tulajdonít, hogy tudniillik “biológia révén nem ismerhetõ meg az emberi elme és viselkedés”. Foucault, Menand és Ortega azt vonja kétségbe, hogy a biológia által nyújtott ismeretek valaha is segítségünkre lehetnek annak eldöntésében, milyen egyéni és társadalmi eszmékért küzdjünk.
FolytatásÁsványvíz, buborékkal
1. Lófaszt, írta a szerkesztõ, már megbocsásson aranyos Horváth úr, de ez egy lótúró. Miféle tudatáramra képes a maga másfél voltos zsebtelepe? Ez nem posztmodern, hiába pedáloz. A maga ösztöneit nem fogjuk díjazni. Az életanyag silány, érdektelen. Ebbõl semmit nem tudunk meg a rendszerváltás utáni Magyarországról, pedig basszameg, maga nem is tudja, milyen tragédiák történnek itt anélkül, hogy megtörténnének. Nem csak a valóság talaját húztuk ki magunk alól, de ne is rólunk beszéljünk, hanem a dolgozókról, akik egy<->szer csak munka nélkül maradtak, és nem csak munka nélkül, még a múltjukat is elvettük tõlük azzal, hogy azt mondjuk, szart gyártottak eddig és azt is szarul gyártották, és most ott állnak ezek a szerencsétlen ötvenéves palik hirtelen húszévesen, harminc év törölve, és nincs más dolguk, mivel új munkát nem kapnak, csak annyi, hogy elfelejtsék azt, amik nem voltak. Ez a tragédia, papa, nem a vibrátor. Másrészt meg: maga állandóan modorokat próbál magára, mint valami ruhát. Hát micsoda maga? Próbababa? Úgy sejlik. Sicc a kifutóról, ne ékeskedjen itt idegen tollakkal, ez nem nyelvvizsga, nem kap osztályzatot modorból, vagy ha igen, azzal kitörölheti, de tisztára. Kezdjen tiszta lappal, bassza meg, bírjon elviselni egy üres oldalt!
FolytatásRainer Paris – Egyenlőség
Miért éppen az egyenlőség értéke hordozza magában ezt a pusztító és gyakran önpusztító erőt? A kérdést két fogalmi megkülönböztetés (bináris és graduális egyenlőtlenség, explicit és implicit szabadság) segítségével szeretném vizsgálni, majd erre az alapzatra egy szisztematikus érvet építeni. Nota bene: mindössze egyetlen érvről van szó, amely mindenesetre igényt támaszt arra, hogy tisztázza az egyenlőségelv belső ambivalenciáját és feloldhatatlan ellentmondásosságát, s amellyel kísérletet teszek arra is, hogy kimutassam a destruktív, túl messzire menő morális szigornak és a személyes egzisztenciális kétségbeesésnek azt az összemosását, amely oly jellemző az egyenlőség protagonistáira. Az elméleti vezérmotívum nem más, mint a kifejezetten modern, vagy talán posztmodern rosszindulat keletkezésére és örökös fennmaradására irányuló kérdés. Másképp fogalmazva: hogyan működik az egyenlőség nevében végzett társadalommérgezés?
Folytatás