“Feddhetetlen hűségünk elismerő jutalomra nem talált”

A közösségi lojalitás szintjei a 17–18. század fordulóján

   Folytatás

Léderer Pál: „A mennydörgő léptű csorda” (2. rész)

Mindezektől függetlenül jegyezzük meg nyomatékkal: a síksági indián törzsek hatalmát nem a bölények kiirtása törte meg, hanem az amerikai hadvezetés általános érvényűvé tett okos stratégiája. Nehezen kétségbe vonható, hogy a hadsereg mindvégig fönnálló technikai-technológiai fölényét49 a gerilla-harcmodor, a terepismeret és a halni kész indián elszántság valamennyire kompenzálhatta. A történet „mitológiává” vált végének azonban nincs köze semmiféle romantikához. Az indiánok azért veszítettek, mert törzsi társadalmuk alulmaradt a civilizáltabb fehér társadalommal szemben. Az indián törzsek nem bizonyultak képesnek olyan bonyolultságú társadalmi munkamegosztási viszonyokat létrehozni, melyek lehetővé tették volna, hogy hadviselési feladatokra szakosodott társadalmi csoportokat tudhassanak fönntartani. Még ott is, ahol bőviben lehettek a bölényállománynak, ott is képtelennek mutatkoztak arra, hogy egyszerre és egy időben háborúskodjanak is, meg a törzs létfenntartásához szükséges tevékenységeknek is eleget tegyenek. Ahogyan egy szakember fogalmaz: „Nem a bölény elpusztítása, hanem a zavartalanul működni képes ellenség által gyakorolt szüntelen zaklatás okozta az indiánok vesztét.”50 (Valamint az is még, hogy az egyre bővülő vasúthálózat egyre könnyebben volt képes biztosítani, hogy a hadsereg a „civilizált” Keleten fölhalmozott kimeríthetetlen utánpótlás-forrásaihoz hozzájuthasson.)

   Folytatás

Kánikula Omahában

Jancsi eddigre már – érthetõ okokból – igencsak megutálta ezt az embert. Én azonban egész jól kijöttem vele. Történetesen velem jóval többet beszélgetett, mint bárki mással a családból. Nem volt a könyvek embere, a televíziót nemigen értette, de rühellt ölbe tett kézzel ülni, így hát amikor nem akadt jobb dolga, magával hívott a kocsmába, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá. Én is kikívánkoztam a házból, alig vártam, hogy csinálhassak valamit, akármit. Vágytam a népszerûségre, és nagy igyekezettel próbáltam megkedveltetni magam még olyanokkal is, akiket titokban lenéztem. Gabival tartottam hát, és hallgattam a meséit, de akkor persze már egy szavát se hittem. Nõkrõl és szexrõl tartott elõadást, fogamzásgátlásról, ilyesmirõl. Élvezte az idõsebb férfi szerepét, aki kioktat egy zöldfülût. Az efféle dolgokban ugyan csekély tapasztalattal rendelkeztem, de eleget olvastam ahhoz, hogy felismerjem, ha badarságokat beszélt. De persze szórakoztató volt a társasága. És akármennyire smucig volt, a sörömet fizette. Akkor még csak húszéves voltam, és a törvény értelmében alkohollal csak 21 éves kortól szolgáltak ki, de soha senki nem tudakolta a koromat.

   Folytatás

Giorgio Agambenrõl

Giorgio Agamben olasz filozófus nem szeretné, ha ujjlenyomatot vennének tõle, és hogy erre ne kerülhessen sor, a gonosz birodalmának más európai bírálóitól eltérõen arra is kész volt, hogy lemondja tudományos célú amerikai látogatását. “Állampolgár és állam új, ťnormálisŤ biopolitikai viszonya” az, amirõl itt szó van, magyarázza. Az ujjlenyomat vétele olyasmit von az állami ellenõrzési rendszer körébe, ami “az alanyiságnak leginkább sajátja, ami kommunikáció útján nem közvetíthetõ… a test biológiai létét”. És jóllehet nem könnyû belátni, mitõl lenne az ujjlenyomat – szemben az útlevélfotón lévõ szörnyûséges Képmással – bárki alanyiságának alkotóeleme, maga a tény, hogy Agamben nem hajlandó megosztani ezt az információt az amerikai állammal, mindenképpen jelentõségteljes ellenállásának számít.

   Folytatás

A kettészakadt irodalom

Válasz Berzeviczy Albertnek

   Folytatás