Japánkert a regényben

Japánban, ahol az animista sintoizmus az õshonos vallás, a természethez való viszony kevésbé dualista elképzelése jellemzõ a mai napig. A sintoizmus mellett legnagyobb hatással a japán természetfölfogásra a buddhizmus volt, amelynek különbözõ japán változatai jöttek létre. Az “eredeti elme” buddhista metaforája a természetivel való közvetlen találkozást célzó sintoista rítusok eszmeiségével együtt a japán filozófiai gondolkodás “ökocentrikus orientációja” (Shaner 1985, 165) számára biztosított hátteret. Az olyan fogalmak, mint wa (harmónia), shugyo (kimûvelés), shizen (természetesség) és mitsu (közelség) egyaránt szolgáltak a természettel illetve a másik emberrel való viszony leírására. A japán filozófiai hagyomány számára természet és ember viszonya nem az elkülönülésen alapszik, hanem a lehetséges egység tapasztalatán. A nyugati gondolkodáshoz képest más különbségek is leírhatók: a japán természetélménybõl például hiányzik a fenséges tapasztalata, amely az európai kultúrtörténetnek a romantika óta egyik központi mozgatórugója (Saito 1985, 240–242).

   Folytatás

Margócsy István – Weöres Sándor: Negyedik szimfónia – Értelmezési kísérlet

A grammatikai jelentések elbizonytalanítása szorosan összefügg azzal a poétikai elképzeléssel, melyet Weöres kapcsán, elsősorban Hamvas Béla nyomán, orfikusnak szoktak nevezni[22. Hamvas Béla a Medúza (1944) kötetről írott kritikájában úgy állítja fel hierarchiáját, anélkül, hogy részletesen megalapozná vagy legalábbis illusztrálná vélekedését, mintha „a nagy homéroszi eltévelyedéssel”, azaz „a felszín mutatványával”, „az érzéki bűbájjal”, „a szemfényvesztő varázslattal” szemben kiemelhető lenne az orpheuszi költészetnek (az igazi költészetnek, „az isteni szavak elementáris kinyilatkoztatásának”, a szent elragadtatásnak) a meghatározó jellege. Az orfikus költészet eszerint „inkább homályos, mint fényes, inkább dadogó, mint ütemes, inkább homályos, mint átlátszó, inkább vad, mint játékos, inkább jóslat, mint prófécia”; az orfikus jellemzői: önkívület, vízió, tehetetlenség, mámor, őrület – a homéroszi jellemzői: tetszetős, ügyes, értelmes, virtuóz és szavalni való. (Nagy kár, hogy Hamvas fenyegetéseiből nem derül ki, vajon milyen szövegszerű kritériumok alapján lehetne a költészetet ily két nagy halmazra bontani, s az elemző beavatott beleérzésén kívül mi tudná garantálni a felosztás érvényét.) Először megjelent a Diárium 1944. 2. számában, ld. in Magyar Orpheus. Id. kiadás. 213– 217. l. – Rilke kapcsán az orfikus jellegnek más, szabatosabb, bár Weöresre nem mindig alkalmazható meghatározását adja Pór Péter: „Az átváltozás poétikájában minden egyedi létező, vagyis minden új vers önnönmaga, művészileg megteremtendő belső transzcendenciája felé irányul; e tanulmányban ezt nevezzük orfikus alakzatnak.” In: Pór Péter: Léted felirata. Válogatott tanulmányok. Balassi kiadó, 2002. 165. l.] : a vers, úgymond, épp nem nyelvi jelentései, hanem hangzása (mondhatnánk úgy is: zeneisége) révén hasson, ne tematikusan, jelentésesen, hanem mintegy nyelvvarázsként, akusztikusan és érzékileg érintse meg a befogadót (amint Weöres egy levelében meg is fogalmazta: „a mai költészet szükségszerűen csakis orpheusi lehet, vagyis a realitással nem a felületen, a jelenségekben találkozik, hanem csak a felső szférában: a dolgok szubsztanciájába kell, hogy hatoljon, belülről élje át a dolgokat; ne ’valamiről’ hanem ’valamit’ beszéljen. Illetve ne is beszéljen, hanem ’zengjen’, mert az ember ’valamiről’ beszél, és ’valamit’ énekel…”).[23. Weöres levele Kenyeres Imréhez, 1944. febr. 29. In: Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek. Id. kiadás II. 381–382. l. – Weöresnek számos ily irányú megnyilatkozása található A vers születése. Meditáció és vallomás c. írásában is. Id. helyen 205–249. l.] Nyilván szorosan érintkezik ez a költészetfelfogás a német romantika esztétikai meggyőződésével, mely a költészetet minden ízében a zenéhez kívánta közelíteni (valamint a romantika elképzeléseit tovább folytató szimbolista hang-költészet célkitűzéseivel: vö. pl. Verlaine elképzelésével a zeneileg felfogott költészetnek az ún. irodalommal való szembenállásáról);[24. Emlékeztetőül a híres Verlaine-vers szembeállító retorikájára: „Zenét minékünk, csak zenét”; „Szónoklat, törd ki a nyakát!” – „A többi csak irodalom.” Költészettan. (Kosztolányi Dezső fordítása)] s így a versnek már a címe is (amit érdekes módon keletkezésénél jóval később kapott)[25. A versnek még 1956-ban is, a gyűjteményes A hallgatás tornya c. kötetben is egyszerűen Hódolat Arany Jánosnak volt a címe. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy eredetileg a Harmadik szimfónia szövege is „csak” a Háromrészes ének cím alatt jelent meg!] utal erre a megcélzott zeneiségre (s a kidolgozott forma, azaz a szimfóniára jellemző négytételes szerkesztés, az egyes részek – tételek – változó modalitása e téren következetesen imitatív jellegű!); a költemény szövegtestében dominálnak a jelentéskioltó mozzanatok, minek következtében eluralkodik a különleges, mindennapiság felett álló, ezoterikus szóhasználat, a végtelenített és kimeríthetetlen változatokban élő ornamentika – azaz a szövegnek egy emelkedett, absztrakt szépség iránti törekvése.[26. Az ornamentikának Weöres költészetében betöltött szerepéről ld. Szilágyi Ákos kitűnő fejtegetéseit: id. mű, kivált A megtalált forma – a sorozat; Zenei formák; Ornamentika és zene; Az „esztétikai” egyetemes elvvé emelése: irónia és ornamentika című fejezeteket.] (Feltehetően ezek miatt is hívta ki e vers azt a bírálatot, mely vele szemben Illyés Gyulának Bartók-versét állította példaként, az ottani zene-ábrázolás tartalmas jellegét emelvénn ki. [27. Ez „a zenének nem az a fajtája, amelyik, Illyés Bartók-jának jellemzése szerint, a végsőkig telített emberi bensőségnek minden szónál teljesebb kifejezését tudja adni, s nem is az, amelyik – ugyancsak az ő jellemzése szerint – szinte fuldokolva a szót keresi.” Ld.: Tamás Attila id. mű 171. l.] )

   Folytatás

Esztétika: filozófia, ideológia, tudomány

A Kant utáni esztétika tudománya, elsősorban Hegel nyomán kritikai ideológiaként fejlődött ki, mely két kérdést próbál közös filozófiai keretben megmagyarázni: mi a művészet, és melyek az esztétikai tapasztalat sajátosságai? Azt állítom, hogy erre a két kérdésre nem lehet egyazon elméleten belül válaszolni. Az esztétika mint kritikai ideológia elfedi ezt az összeegyeztethetetlenséget. Ez az ideológia addig termékeny, ameddig hivatkozhat egy valamennyire egységes kulturális értékhierarchiára. Amint ez az értékhierarchia felbomlik, az ideológia terméketlenné válik. Az esztétika ezek után két részre bomolhat a fenti két kérdést követve: lehet egyfelől kultúrtörténeti diszciplína, mely a művészetek sokféle intézményesülését írja le, másfelől lehet az ember esztétikai érzékelésmódjának tudományos vizsgálata.

   Folytatás

Állam és formalizmus

Ez a jelentésbokor önmagában is jól mutatja, hogy a sztálinizmus minden tekintetben az Oroszországban – ismeretes módon – Nagy Péter által meghonosított klasszicizmus korszakának kulturális, stilisztikai mintáit próbálta feleleveníteni, nagy stílust, népi-állami stílust keverve ki belőle. A formalizmus mint káosz, hangzavar, agybaj, őrület, fejetlenség innen nézve tökéletesen megfelel a foucault-i déraisonnak[43. Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában. Atlantisz, 2004. Sújtó László, Foucault könyvének avatott fordítója a déraisonnak, ennek az értelmetlenség, értelemtől fosztottság, értelem-nélküliség, eszementség, bolondság, téboly, elmebaj jelentését egyaránt magában foglaló Foucault-i műszónak a gyűjteményes jelentését – jobb híján – „nem-értelem”-ként adta vissza magyarul. ], vagyis az esztelenség (a bolondság, az abnormalitás, a káosz) fogalmi tartományának, ahová a 18. századi klasszicizmus korában került mindaz, ami a mindent uralma alá hajtó, ellenőrző és fegyelmező ész szempontjából esztelenségnek, értelmetlenségnek, devianciának, lázadásnak minősült. A szumbur tehát egész egyszerűen déraison, vagyis őrület, agybaj, infernó, amelyet meg kell szüntetni, le kell csillapítani, meg kell gyógyítani, ki kell rekeszteni a tiszta értelem, a józan ész áttetszően egyszerű és fennkölt világából – az állam világából –, mert veszélyt jelent rá. Nem hiába kapcsolódik össze a szumbur fogalmilag a balos, vagyis forradalmi avantgárd művészettel, hiszen a forradalom minden formájában, az esztétikai forradalmat is beleértve, az őrület elszabadulásával, az ösztönök tombolásával egyenlő a klasszicizáló rendőrállam szemével nézve. Éppen ez a mélyreható szemléleti és attitűdbeli különbség választja el egymástól a két totalitárius kultúrát és művészetet – a nácit és sztálinista szovjetet – a felszíni klasszicizáló-antikizáló stilisztikai hasonlóságok ellenére: a náci totalitárius tömegkultúra – Northrop Frye fogalomhasználatával élve – a démonikus, a sztálini szovjet totalitárius tömegkultúra pedig az apokaliptikus archetípus jegyében áll; előbbi a romantika, utóbbi a klasszicizmus giccse; előbbi a halál tömeggyilkoságig fokozódó, utóbbi az élet sterilitásig fokozott apotheózisa; előbbi az egyének fortyogó „éjszakai”, „ösztönös”, „irracionális” én-jéből összeolvasztott tömeget löttyinti az állami és katonai tervezés ésszerű öntőformáiba, utóbbi az őrületig (a szumburig, déraisonig) hajtva üldöz ki a világból minden „rendetlenséget”, „ésszerűtlenséget”, „bomlást” mint államellenes merényletet.

   Folytatás

Repríz

Én, kis magyar (levél)író más fölött háborgok. Engem ausgetippelt a miniszterelnök stílusa zavar, de az nagyon és régóta. Nem a verbális túlmozgás, a szentségelés vagy a szegényes romantika, ideértve a proletár anya gorkijista felmagasztalását. Hanem mindez együtt, úgy is mint velünk élõ macsó apparátcsik rizsa a hetvenes-nyolcvanas évekbõl. Az a sok “mi meg tudjuk csinálni”, sõt, “csak mi tudjuk megcsinálni”. Az akarat dala (majd azt mondtam: diadala). Verbunk tárgyalás helyett. Én meg azt hittem, frakcióülésen lennénk, ahol nem szimpla pártkatonák, hanem pártszínekbe öltözött civilek tanácskoznak, a nép szabad képviselõi, s fogcsikorgatva próbálják összeegyeztetni kétféle identitásukat. Ahol nem toborzunk, még az angolkisasszonyok modorában sem, hanem praktikus alternatívákat hányunk-vetünk és kompromisszumokat kovácsolunk. Nyájas olvasó, talán még mond neked az a szó valamit, hogy “pártaktíva”. Szent Simonra mondom, az utópia, kivált a nagyon akart, nehezen tûri a demokráciát. Mondhatni, stílust tör.

   Folytatás

A gépzene gyökerei: Russolo technikai utópiája

Az újításnak ez az iránya Russolo zenéjére is jellemző, ennyiben Tarasti helytálló megállapítást tesz vele kapcsolatosan: „a kompozícióra vonatkozó esztétikájában Russolo ezért valójában visszanyúl a romantika régi modelljéhez és zene érzelmi tartalmának alkotó erejéhez.”[4. Eero Tarasti: ‘Music Models Through Ages: A Semiotic Interpretation’, In International Review of the Aesthetics and Sociology of Music, Vol. 25, No. 1/2 (1994. jún.–dec.), 315.] De már Tarasti is felhívja a figyelmet arra, hogy lezajlik egy másik irányú kiterjesztés is (itt: a gépek által generált zajok felhasználása a zenei nyelv részeként). Ez a kiterjesztés egy másik jelölő-jelölt viszonyt is létre hoz. Az új zenei jelölők ugyanis oksági viszonyban vannak az őket létrehozó gépekkel, mondhatni indexikusan utalnak a gépre, mint az „effektus” forrására.

   Folytatás