(2000 leütés)

Abban, hogy a nyolcvanas évek végén újjászülető Kelet-Európa legfontosabb és leghaladóbb, ha tetszik, emblematikus intézménye a Hágai Büntető Törvényszék lett, hogy a határok légiesítése, a Nyugat segítsége, a globalizáció intézményesülése legmarkánsabban egyelőre épp abban a büntetőbíróságban testesül meg, amely nem jöhetett volna létre szerény számítások szerint is 150 ezer ember meggyilkolása nélkül, kétségkívül van valami – történelmünkhöz illő – hátborzongató és mélyen elkeserítő. Hiszen annak idején kimondva-kimondatlanul mindnyájan osztottuk azt az illúziót, hogy a félgyarmati sorból felszabadult kis országok illő, méltóságteljes módon birtokba veszik majd saját hazájukat; és azt gondoltuk, hogy az ilyen-olyan elnyomásban eltöltött évtizedek során közös, intuitív úton elsajátított tapasztalat lett a szabadság szeretete és tisztelete; a szabadság pedig természetes módon azonosult a nemzeti függetlenséggel, avval az önértékkel, amiből aztán majd az összes többi érték szinte önmagától kibomlik.

Egy-két év kellett csak hozzá, hogy kicsit kijózanodjunk. Előbb Vukovár, majd Szarajevó ostroma idején nyilvánvalóvá vált, hogy az ipari méretű emberölést csak a Nyugat aktív beavatkozása akadályozhatja meg. És bár a volt Jugoszlávia véres felbomlása egyedi eset volt és maradt, a szerb és a horvát nacionalizmusban nem az általános kelet-európai nacionalista tételek valami perverz eltorzulását kell látnunk, hanem épp ellenkezőleg: a “nemzeti program”, bármely nemzeti program fokról fokra történő kiteljesedését. A szerb vagy a horvát nacionalizmus semmivel sem destruktívabb, mint bármely más “nemzeti gondolat”: ugyanazokat a toposzokat, kliséket, mitologémákat vonultatja fel, mint bármely más nacionalizmus; és ugyanúgy igyekezett birtokba venni a teljes államgépezetet, mint minden hasonló kelet-európai “állameszme”.

E nemzeti programoknak nincs ma teljesebb dekonstrukciója a hágai ítéletek indoklásainál. Még akkor is, vagy talán épp azért, mert a hágai ügyészeket és bírákat nemigen foglalkoztatják e programok: ők arra keresik a választ, hogy ki, mikor, milyen körülmények között és milyen büntetőjogi tényállás megvalósulásával gyilkolt; hogy e – gyakran veretes szavakban kifejezett – gondolatokat ki, mikor és milyen eszközzel segítette megvalósulni, a háborús uszítóktól és a legnagyobb hatalmú katonai és politikai döntéshozóktól egészen az utolsó börtönőrig. De Hága az egyéni felelősségek pontos megállapításával épp a nemzeti eszmét (vagy éppen a választásokon szerzett legitimációt) védekezésül maga elé emelő kollektív felelőtlenséget semmisíti meg. Hága nevet, arcot ad a bűnöknek – úgy, ahogy az a kelet-európai nacionalizmusok történetében még egyetlen egyszer sem történt meg. A tanulságok levonása, a nemzeti hagyományok újraértelmezése, átgondolása és megtisztítása a mi dolgunk marad. És ha nem leszünk rá képesek, tényleg nem segíthet rajtunk semmi.

Bojtár Endre

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.