Jövendöléseim a vallás és a filozófia jövőjét illetően

Az írás eredetileg a szerző Mini wklady o maxi sprawach III. című kötetében jelent meg (Wyd. Znak, Kraków, 2000)

Gagarin után a második szovjet kozmonauta, Titov, útjáról visszatérve, határozottan tudtára adta az emberiségnek, hogy óriás térségeket bejárva, sehol semmiféle istennel nem találkozott, így mindjárt javasolta is, hogy űrutazását és ott szerzett tapasztalatait használják fel a tudományos ateizmus terjesztésére. Nyilatkozata a maga gyermeteg naivitásával ugyancsak mosolyogni való volt; mintha expedíciója előtt bárki is azt várta volna, hogy ha kissé eltávolodunk a Földtől, ott, a világűrben megpillantjuk azt az ősz szakállú öregurat, aki odaint bennünket, s kijelenti nekünk, ráadásul ékes orosz nyelven, hogy “én vagyok a Jóisten, én mondtam tollba a Bibliát!”

De nem olyan egyszerű ezen a kérdésen túltenni magunkat. A szovjet űrhajós igen leegyszerűsítve azt mondta ki, amit más ateisták, de néha istenhívők is, úgy fejeznek ki, hogy nincs és nem is lehet tapasztalati bizonyosság Isten reális létére. Ha e kitételt közelebbről szemügyre akarjuk venni, sok függ attól, hogy végül is mit tekintünk tapasztalati bizonyosságnak, minthogy kétségkívül léteznek misztikus vagy kvázi-misztikus tapasztalatok, amelyek alanyai biztosak abban, hogy az istenséggel érintkeztek. Ezek azonban nem “nyilvánosan megerősített” vagy tetszés szerint megismételhető tapasztalatok, mások számára tehát nem meggyőzőek. Általában nem is igen tudunk elképzelni olyan rendkívüli eseményt, amelynek bekövetkeztével mindenki kénytelen lenne elismerni, hogy lám, Isten kinyilatkoztatta magát; a kétkedőnek továbbra is meglehetnének a maguk ellenérvei. A hitetlenségnek mindig meglesz és mindig meg is volt a maga helye, ahogy a zsoltárköltőtől tudjuk (“szólt az ostoba a szívében: nincs Isten”, Zsolt., 14,1). Az, ami a kozmológiai spekulációból kiolvasható, sokak számára meggyőző, ám nincs kényszerítő ereje.

Méltán számíthatunk hát arra, hogy a hívőknek is, a hitetleneknek is elegendő érv áll majd rendelkezésére, vagy – ahogy Pascal mondta – elegendő fény, hogy az Isten által kiválasztottakat megvilágítsa és a megbélyegzetteket megfossza mentségeiktől, de elegendő sötétség is, hogy az előbbieket megalázza és az utóbbiakat vakká tegye.

Az előbbiek is, az utóbbiak is ártatlanok lehetnek azonban a saját szempontjukból, hisz megvan a maguk érvrendszere, még ha azt, mielőtt összetákolták, kellőképp nem is gondolták végig. Az az általános bizalom, amit a jómódunkat különféle úton-módon biztosító tudomány iránt érzünk, látszólag kénytelen volt – tekintettel a javak jelenlegi hierarchiájára – Istent megsemmisíteni; Isten adhat ugyanis lelki táplálékot az embernek, de se pénzt nem ad, se házakat nem épít, vagy ha mégis, hát azt láthatatlanul műveli (ne feledjük azonban a 127. zsoltár híres kezdő sorait: “Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak”). Ám Isten ennek ellenére nem halt meg, sőt a jelek arra mutatnak, hogy új erőre kap. Ez a racionalista istengyilkosoknak összekuszálja a jó közérzetét, hisz újra meg újra az emberi butaságot hangsúlyozó magyarázatukkal állnak elő, ami megcáfolhatatlan.

Milyen jövőt jósolhatunk hát a vallásnak? A vallási élet nyilván folyik tovább, ha nem is feltétlenül a jelenlegi mederben és nem is feltétlenül a kialakult intézményes keretek között. Ez annak a függvénye – legalábbis a hagyományosan keresztény égtájakon –, hogy mennyi vitalitást képviselnek, nyújtanak, hintenek szét a világban a hit terjesztői, elsősorban tehát a papok, mennyi hatékonyság és erő lesz abban a nyelvben, amellyel élnek, hogy képesek lesznek-e tanítani a híveket, megszólítani a lelkiismeretüket, konstruktív tudással közelíteni hozzájuk. Ha a papok nyelvét Isten népe meddőnek érzi, abban a papok a vétkesek, s nem a nép. Ha a vallási közösségi élet a szociális, politikai, nemzeti vagy erkölcsi igények és érzelmek kielégítésére redukálódik, egy darabig ugyan még elboldogulhat, de előbb-utóbb összecsuklik és átadja a helyét más vallási formációknak. Ha Európát a buddhizmus vagy a hinduizmus kerítené hatalmába, netán a baptisták vagy Jehova tanúi, avagy a mormonok, az a keresztény papok bűne lenne, azzal a papok bizonyulnának kishitűnek.

Közismert dolgot ismétlünk, amire azonban a racionalista ideológusok nem nagyon szeretnek emlékezni: a vallás, bár credo alakjában is kifejezhető, nem olyan állítások gyűjteménye, amelyek jogot formálnának arra, hogy megállják a helyüket, ha a fizikában és a biológiában használatos tudományos eljárásokkal szembesítjük őket. A vallásos hit az ember bizalmát fejezi ki az élet iránt, azt az érzést, hogy a világnak, a létnek értelme van. S ezért nem tűnik el, a racionalisták minden próféciája ellenére sem. Ráadásul máig megőrizte, és tovább őrzi, bár csökkent intenzitással, a maga barbár vagy gyilkos kifejezési formáit is. A lelki biztonság kereséséből látványos népirtás is támadhat, akár vallásos, akár vallásellenes veszedelemnek nevezzük ezt.

A mai Európa egyáltalán nem egyedülálló eset a történelemben, ha a vallásos szellem apályát akarjuk szemügyre venni. Volt már ideje az apálynak is, a dagálynak is, a fejetlenségnek is, a káosznak is, a katakombába vonulásnak is, a zsarnoki kényszerrel megvalósított vallási egységnek is. Saját életünk során is tanúi lehettünk e változatoknak és átalakulásoknak. De a vallás nem haldoklik, mert ugyan mi végre halna meg. Így a vallás eljövendő sorsát illető próféciák is szükségképp elég általánosak lesznek, és nem túl pontosak.

Ha bizonyos időtartamon át a változások mindig ugyanabba az irányba mutatnak, természetes, bár eleve hamis az az illúzió, hogy ez örökre így is marad. Nem is olyan rég még azt feltételeztük, hogy a kommunizmus egyszer csak elnyeli az egész világot. Volt egy történelmi pillanat, amikor úgy látszott, mint Renan írja, hogy a militarizmus lesz a római császárság uralkodó vallása. Ha éveken át figyelemmel kísérjük, hogy egy adott országban egyre nő a gyilkosságok száma, mi sem könnyebb, mint elképzelni az extrapolációt, amikor az utolsó lakost is megölik a bűnözők.

A vallási élet leválaszthatatlan a saját erkölcsi tanításairól és parancsolatairól, minthogy valamennyi vallási előírás értelme onnan fakad, hogy e parancsolatok kitéphetetlenül a lét isteni forrásaiban gyökereznek; így aztán a parancsolatok, bár fennmaradnak bizonyos ideig, egyre kétségesebb, erőtlenebb, önkényesebb benyomást keltenek; ez nem logikai kérdés, hanem antropológiai.

És milyen próféciákat szőhetünk a filozófiai gondolkodás jövőjét illetően? Mint tudjuk, pár száz éve már megjövendölték a filozófia gyors halálát, sőt volt, aki kinyilatkoztatta, hogy e vég már be is következett (a sok prognózis közül egyet mindenképp érdemes idéznünk, amely közvetlenül a forradalom utáni Oroszországból származik; a Pokolba a filozófiával! című cikk szerzője kifejti, hogy a feudális urak a vallást használták fel, a burzsoázia a filozófiát, ám a proletariátus kizárólag a tudománnyal él; a tudomány átvette a gondolkodás minden feladatát). Ezek az előrejelzések többé-kevésbé annyira teljesültek be, mint a kiliasztikus szekták próféciái, amelyek napra pontosan megadták a világ végét. Igaz, a filozófiát illető prognózisok nem jelölték meg a vég napját, de ugyanolyan határozottak voltak, s az esemény elmaradása nem fosztotta meg a jövendőmondókat magabiztosságuktól; ezúttal is ugyanazt a tudományos magyarázatot szolgálják fel a kudarc leplezésére: az emberi butaságot.

A filozófiai gondolkodás azonban, hála a váratlanul – véletlenszerűen vagy isteni, netán sátáni elrendelésből – feltűnő nagy filozófusoknak, akiknek színre lépését képtelenség beprogramozni, új erőre kap és átalakul. Akik voltak, azok már meghaltak; s hogy mikor tűnnek fel újak, ki tudja. Élt néhány nagyság az elmúlt században: Husserl, Bergson, Wittgenstein, Heidegger, Jaspers; mellettük még néhány vagy inkább néhány tucat kiváló, ragyogó elme, de a nagyság ismertetőjegye nélkül: Russell, Popper, Whitehead, a példa kedvéért. Ahogy a szellemi élet más területein, úgy a filozófiában is elkerülhetetlen az értékek szóródása, de nyilvánvaló okokból még lehangolóbb és pusztítóbb, mint bárhol másutt; senki sem képes olyan érdeklődési területet kialakítani magának, amely maradéktalanul átfogható lenne, miközben az egészhez képest is meglenne a maga értelme és az egészet is gazdagítaná. Elegendő átlapoznunk egy-két szakkatalógust, természetesen más-más országból (amelyek nemigen olvassák egymást). A legkitűnőbb munkák is elvesznek a könyvek tengerében.

A filozófia nem veheti át a vallásos hit szerepét, ám nem tudja teljesen mentesíteni sem magát a vallási kérdésekkel való foglalkozás veszélye alól, mert az élet értelmét firtató kérdés a filozófiai hagyományban sem értelmetlen. A filozófusok a maguk módján gyakran kísérletet tettek a különféle tudományos kérdések megvilágítására, de ez a fizika és a kozmológia tekintetében egyre nehezebb, egyrészt mert igazán nem képesek eligazodni e területen, másrészt mert a fizika és kozmológia a nem tudományos megközelítés számára minden eddiginél jobban intuícióellenes lett. Azt is mondhatnánk, hogy a modern fizika és kozmológia egyre több nehézséget emel az átlagos intuíció elé. Kopernikusz felfedezése ellentmondott a hétköznapi tapasztalatnak, de el lehetett magyarázni azoknak is, akik nem rendelkeztek kellő tudományos képzettséggel. Galilei fizikája e tekintetben egy kicsit nehezebb volt, de a mozgás viszonylagosságára valahogy rá lehetett vezetni az egyszerűbb elméket is. Newton még bonyolultabb lett, minthogy a közönséges intuíció alig-alig tudta felfogni, hogy nem magához a mozgáshoz, csak a gyorsuláshoz van szükség erőre. A relativitáselmélet és a kvantummechanika végül a teljes kétségbeesésbe kergették e köznapi intuíciót: az a tétel, hogy az egyidejűség a transzfer rendszer függvénye, már kimondottan intuícióellenes, mint ahogy az a gondolat is, hogy a valószínűség nem feltétlenül attól függ, milyen fokú tudással rendelkezünk, hanem mintegy bele van építve a világ alapjaiba, hogy a valóság maga probabilisztikus konstrukció. Ezek után még rosszabb idők köszöntöttek ránk, laikusokra. Egykor úgy tűnt, a filozófusok egyes meglátásai jó szolgálatot tehetnek a fizikusoknak, azt viszont nagyon kétlem, hogy ez ma lehetséges volna.

Akkor kiknek tehetnek szolgálatot, miféle közönségnek, túl a saját szakmai köreiken? Ki tudja. A filozófusok hajdan, ha nem is a népnek, de a művelt rétegeknek írtak, s nem a kollégáiknak: Descartes ugyanúgy, mint Spinoza, Locke vagy Hume ugyanúgy, ahogy akár Kant is. A mai akadémiai filozófiai termés nagy részét valószínűleg senki sem olvassa, bár szükségképp elkel, mert oly sok egyetemi könyvtár van a világon (miközben a könyvtárak pukkadásig megteltek, egyre több gondot jelent számukra, hogy elhelyezzék mindazt, amit el kell helyezniük) és annyi egyetem, amelyek többnyire maguk is kiadnak egy filozófiai folyóiratot, sok egyéb mellett; léteznek természetesen kézikönyvek és ismeretterjesztő munkák, de az eredeti filozófiai művek, úgy tűnik, csak azokhoz jutnak el, akik hasonló dolgokkal foglalkoznak; aki épp Kant esztétikájáról írja doktori disszertációját, kénytelen áttekinteni az utóbbi időben megjelent könyveket Kant esztétikájáról, az ő dolgozatát is valószínűleg kinyomtatják, s a következő hallgató, aki elmélyül Kant esztétikájába, talán el is olvassa. E dolgozatok közül jó néhány a szerző tudásáról és intelligenciájáról árulkodik, mindazonáltal a legtöbb művet elnyeli a könyvtári nemlét, hol igazságtalanul, hol igazságosan.

A filozófia ennek ellenére nincs eltűnőben és nem is fog eltűnni, mert az emberi elme rendíthetetlen kíváncsisága életben tartja: az ember szeretné megérteni és megtudni, mi az igazság, s hogyan juthatunk el hozzá; tudni szeretné, mi a rossz és mi a jó, vagy az igazságosság, vagy az ok, vagy fizikai jelenség-e a tudat, vagy hogy elérhető-e a bizonyosság és az miben rejlik, vagy hogy a nyelvünk valamiképp a világ tükörképe, netán a nyelv teremti a világot, vagy hogy miért is kell rendes embernek lenni. Egyik-másik kérdést megválaszolják ugyan a fizikusok, a biológusok vagy a pszichológusok, ám válaszaik nem annyira saját tudományos felkészültségükből fakadnak, inkább filozófiai célzattal felhasználják tudományos tekintélyüket; ez végül is megengedhető, hisz se a “fizika”, se a “biológia” nem tud választ adni ezekre a kérdésekre.

Az úgynevezett posztmodernizmus felszámolja vagy fel kívánja számolni az igazságot mint az élet külön értékét, mint önálló és törvényerejű célt: a hagyományos értelemben vett igazság előítélet, eljárt fölötte az idő; a tudásunk is a változó kulturális körülmények terméke, a tudás törvényerejű mivoltába vetett bizalmunk is; egyszerűen csak saját ténypreparátumaink vesznek körül bennünket, s e ténypreparátumok túloldalán nincs semmiféle, számunkra hozzáférhető valóságos lét; semmi okunk keseregnünk, a bonyodalmakat saját tehetségtelenségünknek tudni be, a balszerencsét még kevésbé; csak az elavult filozófiai előítéletek tartják életben holmi képzelt világba vetett hitünket, amelynek szellemi hatalomba vételére állítólag törekednünk kellene. De ezzel csak feleslegesen tékozoljuk az időnket és az erőnket, sokkal jobban tennénk, ha valódi feladatainkkal foglalkoznánk, nevezetesen azzal, hogyan tegyük vidámabbá az életünket.

A jóslatom az, hogy a posztmodernizmus ebben az értelemben múló divatnak bizonyul (amit egyébként már maga a “divat” kifejezés is sejtet), és lassan elhal, ahogy elhalt az a sok nagyképű blabla, amit a francia neo-prae-paleo-poszt-modern gondolkodók összehordtak. Azt jóslom, hogy miután a hagyományos filozófiai kérdéseket úgysem sikerül elnyűnünk, annál nagyobb hévvel fogadjuk majd vissza kegyeinkbe.

Teljesen véletlenszerűen egy orosz folyóiratban elolvastam egy fizikus cikkét, aki teljes komolysággal állítja, hogy már csak két emberi nemzedék fog élni a földön. A számítógépek egyre tökéletesebbek, ami visszafordíthatatlan folyamat, ezt már senki nem állíthatja meg; a közeljövőben elérik az ember intelligenciaszintjét, majd gyorsan nagy mértékben meg is haladják, akkor pedig az emberekre nem lesz szükségük, tehát kiirtják őket, s egyszerűen ők maguk lesznek az evolúció új szakasza.

Azért idézem ezt az ostobaságot, mert ennek kapcsán feltehető a kérdés: tételezzük fel, hogy e vészjósló forgatókönyv beteljesül; milyen tudományokat és mesterségeket űznek majd a számítógépek, hogy életben (?) maradjanak, tökéletesedjenek és biztonságban érezzék magukat? A matematikát, a fizikát, a kozmológiát – igen, nyilván. A gazdaságtant, a szociológiát, a jogot – ki tudja, attól függ, milyen viszonyban lesznek egymással a számítógépek (létezik-e majd irigység, konkurencia, háború, barátság, szex?). A pszichológiát – nem. A történelmet úgyszintén nem, bár némiképp elszórakoztathatnák őket e tanulmányok, de nem járnának semmiféle gyakorlati haszonnal; feltételezzük azonban, hogy a számítógépek érdeklődését csakis e hasznossági szempont irányítja. Talán képesek lesznek képzőművészeti tevékenységet folytatni, zeneműveket komponálni, de minek? Nyilván nem foglalkoznak majd filozófiával, se vallási kérdésekkel, minthogy tudni fogják, hogy e területeken, bármilyen érdekes dolgokkal találhatják is szembe magukat, semmire sem kaphatnak választ, ha a számítógépek által alkalmazható hiteles módszerekkel élnek (itt ne emlegesse nekem senki a fuzzy logic-ot, annak semmi köze a dologhoz). Így végre beköszönt a vallás végórája és a filozófia végórája, s mellesleg az emberi faj végórája is, feltéve persze, hogy valóban így alakul az evolúciós változások sorsa.

Tény és való, hogy a humanisztika különböző területei úgy próbálnak tudománnyá válni, hogy az úgynevezett egzakt tudományok által kidolgozott eszközöket alkalmazzák. E törekvések mélyén néha nevetséges sznobizmus húzódik meg, amikor is a szerző, ahelyett, hogy egyszerű szavakkal megfogalmazná a gondolatait, a szavakból szimbólumokat kreál, aminek következtében első pillantásra a szöveg úgy néz ki, akár egy matematikai mű, de ha vesszük a fáradságot, s elmélyülünk benne, kiderül, hogy afféle közhellyel van dolgunk, amely egy cseppet sem lett pontosabb ettől az egész eljárástól. Másutt kell hát keresnünk a valóságos eredményeket. A kvantitatív történetírás, amennyire tudom, egész érdekes eredményekre jutott, habár attól nem kell félnünk, hogy kitúrja a helyéről a hagyományos humanista történettudományt. Nem emlékszem már, ki mondta, hogy a történelem úgy viszonylik a régészethez, mint az alkímia a kémiához, de biztos, hogy a régészet, ez a gyönyörű és a legnagyobb csodálatot is megérdemlő tudomány, amelyről én, sajnos, igen keveset tudok, végül is annak köszönheti elképesztő eredményeit, hogy a kémia, a genetika és más diszciplínák immár sokat tökéletesedett módszereit alkalmazza.

És a filozófia? Ne várjunk ilyen látványos fordulatokat tőle; alkalmazhatja és alkalmazza is a számítógépet érdekes, de másodrangú feladatok megoldására, mint az Arisztotelész vagy Aquinói Tamás által használt kifejezések gyakorisága, bizonyos tények vagy a kronológia pontosítása ezen az alapon; de a filozófus munkája érdemben nem tud mit kezdeni a számítógépekkel és kalkulátorokkal; semmiféle kvantitatív eljárás nem siet a segítségünkre, ha azt akarjuk, mondjuk, megállapítani, hogy vannak-e a priori szintetikus ítéleteink vagy hogy a létezés valódi predikátum-e. Miközben erről és számtalan ehhez hasonló kérdésről a lélek nem tud lemondani, s “a lélek ott fú, ahol akar”.

FORDÍTOTTA PÁLYI ANDRÁS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.