Bartis Attila: A nyugalom

Bartis Attila: A nyugalom (Magvetô Kiadó, 2001, 325. l. 1890 Ft.)

(Olvasástechnikai problémák)1 Bartis Attila könyvének olvastán az olvasónak igencsak nyugtalanító élményben van része: minél tovább olvassa a könyvet, annál nagyobb zavarban lesz (holott ez általában mintha épp fordítva szokott volna történni: a kezdeti olvasói bizonytalanság az olvasás elôre haladásával szûnni szokott, hisz, úgymond, a könyv során „tisztázódnak” a viszonyok…) – s a könyv végére sokkal kevésbé lehet majd biztos abban, tudja-e, tudhatja-e, mit is olvasott.2 S ez a bizonytalan, egyáltalán nem kellemes élmény3 csak még jobban megerôsödik, ha még egyszer nekifog a könyvnek: a második olvasás kifejezetten rossz eredményhez vezet.4 Míg a könyv elsô kb. száz oldalának olvasása komoly izgalommal jár, igen nagy reményeket ébreszt, fantasztikus távlatok felé nyit,5 s ezáltal folyamatos érdeklôdést és feszültséget kelt, a könyv második, nagyobbik fele egyre erôsebben kiábrándítja olvasóját, hogy a második olvasás során aztán már az elsô fejezetek érdekessége is rendkívül sokat veszítsen kezdeti ígéretébôl. Igen nagy kár ez: hiszen a könyv intonációja és felvezetése váratlanul gazdag, a felvázolt szituáció oly sokrétû, oly impozánsan kiszámíthatatlan, oly rejtélyes, ugyanakkor olyannyira jelentésteli, hogy szinte párját ritkítja – hogy aztán a rejtélyes szituáció kibontása, továbbfejlesztése, múlt és jövô felé kiterjesztése, azaz magyarázata egyre kopárabb és mechanikusabb legyen, hogy a feszültségteli rejtélyesség helyét átvegye a lassanként teljesen megszokottá vált és így elkopott extremitások hajszolása és halmozása, hogy végül a titokzatos világ kívülrôl és belülrôl leleplezôdvén, ha nem is egyértelmû, de meglehetôsen lapos didaxisba torkolljék…6 7 Bartis Attila rendkívüli írói tehetséget mutat fel ebben a könyvében: ám olyan tehetséget, mely – egyelôre – csak az egyes cselekmény-, jellem-, erkölcstani mozzanatok megdöbbentôen izgalmas, egyszerre pompázatos gazdagságban árnyalt, s egyszerre szándékolt hiányosságban feszült leírására terjed ki, ám egy nagyobb kompozíciónak megkonstruálására, azaz egy egész, nagyon bonyolult (hisz a szerzôi szándék a könyvön mindvégig érzôdik: legyünk minél bonyolultabbak!) szerkezetet átívelô narrációs víziónak kiteljesítésére – még – nincsen készen.8 Vállalkozása mégis, a végeredmény kudarcos jellege ellenére is, igencsak tiszteletre méltó: a regény nagyot akarásának újszerûsége,9 végletessége és parttalansága, szenvedélyes, korlátokat és konvenciókat elismerni nem akaró kísérletezô kedve, elemzései többségének mélysége,10 szintézist keresô indulata11 továbbra is sokat ígér, a paradoxonok iránti vonzalmát rendkívüli erôvel mutató nyers, mégis ornamentális nyelvi ereje mindvégig fenntartja az olvasás izgalmát; hiába hangolja le12 a regény egésze az olvasót, a részletek élessége továbbra is élteti a reményt: ilyen tehetség következô könyve, talán, bizonyára, egységesebb eredményre fog majd vezetni…

(Amatôr pszichoanalízis vagy fejlôdésregény?) Bartis regénye mindvégig iszonyatos lélektani csapdákat ír le:13 narrátora, az én-regény fôszereplôje egyszerre elszenvedôje és szereplôje, sôt bizonyos értelemben rendezôje is annak a rémületes és fenyegetô, és természetesen többszörösen is katasztrófába torkolló pszichodrámának, mely a maga dinamikájával minden mást kiszorít a regénybôl, s mely hihetetlen szélsôségeivel kellôképpen példázhatja, pszichológiailag, az emberi lélek feneketlen mélységeit, valamint filozófiailag, bármiféle erkölcs feltételezésének hiú, semmirevaló és kiszolgáltatott voltát. E könyv, így, ahogy elôttünk áll, visszatekintés: egy szörnyû anya szörnyû élete és halála után a szörnyû fiú mintegy összefoglalja családjának, szerelmének, szerelmeinek, azaz szexuális kapcsolatainak valamint bölcseleti fejlôdésének, íróvá válásának történetét, s megírja azt a könyvet, amit mi is olvasunk. Saját élet saját leírása – jelen események és régmúltbéli emlékek vetülnek egymásra, nincs is mindig tisztázva, valóságdarabkákat, álmokat, emlékeket vagy csak fantáziajátékokat olvasunk-e:14 az egész történetnek egyetlen garanciája van csupán, az elbeszélô egyes szám elsô személyû figurája15 – mi olvasók csak azt halljuk, amit ô mond, vall, képzel vagy hazudik, amit ô ír regénnyé, amit ô akar valamilyen módon számunkra önmagáról vagy fantáziavilágáról közölni. Roppant érdekes, s részleteiben gyakran megrázó az a sorsanalízis, amit Bartis itt felvázol: csak egyetlen, de kiküszöbölhetetlenül lényegi probléma merül fel vele szemben, mégpedig az elbeszélô önmagáról való tudásának16 minden én-regényben újra és újra felmerülô problémája. Hisz a nagy kérdés, amelyen már annyi én-regény elvérzett, tulajdonképpen roppant egyszerû: hogyan is kell vagy lehet megjeleníteni mindazt, mit is tud az elbeszélô-fôhôs az éppen elbeszélt, múltbéli pillanatban, ha ugyanez az elbeszélô az elbeszélés pillanatában már természetesen a késôbbi következményekkel is tisztában van? Az események lineáris sorrendjének elbeszélése hogyan illeszkedik az elmesélô figurájának tudatábrázolásához?17 Egyszerûbben szólva: kinek hazudik az elbeszélô-fôhôs, mikor rengeteg mindent, amit, mint késôbb kiderül, már tudott, elhallgatott vagy késleltetett (a legdurvább példa: a fiú és anya közti szeretkezés-jelenet az elsô említésnél igen erôs eufemisztikus kihagyásokkal íratik le – miért? kinek a számára?18 hisz az elbeszélô csak tudja, mi is történt? ha meg el akarta volna hallgatni, a késôbbiekben miért vallja mégis be a történteket?), s mintegy követvén a klasszikus fejlôdésregény harmadik személyû elbeszélésmódjának sémáját, külsô szemlélôk felismerésének lineáris idôfolyamatát játssza el?19 Bartis narrátora folyamatosan két, egymással össze nem egyeztethetô írói szerepet játszik velünk, olvasókkal szemben, ráadásul úgy, hogy szeretné elkendôzni a mégis folyamatosan elôbukkanó kettôsséget: az egyik szerep egy önmagát analizáló, vallomástevô, saját szenvedésében aktuálisan és emlékezvén is részt vevô, szenvedô lelket mutat fel, a másik pedig egy rafinált, önmagát és szenvedését történetté, dramatizált, hatásvadász jelenetekké szerkesztô és stilizáló, saját indulatait és szenvedélyeit is voyeur kéjencséggel kolportáló írót, aki még akkor is teljesen tudatában van írói kívülmaradásának és távolságtartásának, amikor pedig az öntudatát vesztô szenvedélyesség magasiskoláját szeretné bemutatni.20 A példa talán mutatós: fôhôsünk hatalmas, katartikus és megváltó szeretkezéseket él át azzal a szerelmével, aki végül írót csinál belôle: s különös módon, a két szeretkezés, vallomás ide, vallomás oda, pszichológiai hitelesség az egyik oldalon ide, pszichológiai hitelesség a másik oldalon oda, ugyanazokkal a szavakkal íratik le (a 129. és 173. lapokon), az ismétlôdésre félreismerhetetlen nyelvi fordulatok alkalmazásával szinte kirívóan híván fel a figyelmet, oly következetességgel, hogy, nyilván figyelmetlenségbôl, a szóhasználati ismétlôdés, a személy- és szemléletváltás következtében még grammatikai anomáliába is torkollik (“-Ne – mondtam ismét, de saját ölétôl gyöngyözô ujja tapadt a számra…”; majd: “ – Ne – mondta ismét, de saját ölétôl gyöngyözô ujjam tapadt a szájára…” – e fordulat: “saját ölétôl gyöngyözô ujjam” alighanem egy szürrealista agrammatikus versben is keltene némi csodálkozást…).21,22

A mesterségét ûzô író-narrátor, úgy látszik, nem akarja észrevenni, hogy regényének fôszólama az önmagát keresô vallomástévô figurára koncentrál, s emiatt a keresztezések igencsak zavaróak. A fôhôs, felteszem, épp az író szerepében, ilyeneket mond magáról: “ez egyszerûen nem jutott eszembe, egyszerûen nem volt logikus, és akkoriban még úgy számítottam a logikára, mint egy vakvezetô kutyára, vagy inkább, mint egy jól karban tartott tolószékre, ami sose hagy cserben”, vagy egy kitüntetett nagy botrány után mintegy sorsfordulót él át, hisz úgy érezte, “hogy ettôl kezdve egészen másként fogunk élni. Hogy az eddigi szabályok most vesztették el érvényüket”: holott önemlékezésének más részleteibôl (valamint egészébôl) egyértelmûen kiderül, hogy annak az életnek, amit nekünk megmutatott, soha egyetlen olyan pillanata sem lehetett, mikor ez a fôhôs, aki már kisgyerekkorában vakot játszott, vad és egyetemes jóslásokba bocsátkozott (pl. a Mózes-táblák kapcsán) stb., bármilyen szempontból számíthatott volna a logikára, vagy éppen alkalmazta volna, továbbá, hogy ugyan sokfelé burjánzanak ám a regény folyamán a lélektani botrányok, de lényegi különbséget a szabályok megváltozásában, egy határvonalnak két oldala között, bizony nem lehet feltételezni vagy belátni. Bartis világának vallomásos narrációja mindvégig ugyanazt a pokoli kapcsolatrendszert idézi fel és variálja, ám írói alteregójának, másik szerepe öntudatának (?) mintha szüksége lenne a felismerés fokozatosságának fejlôdési sémájára is, hogy aztán, a regény végére, minden rettenet és halál után eljuthasson egy olyan nyugalom állapotába, amelyrôl aztán persze az olvasónak nem árul el semmit. Holott énregény esetében aligha lehet komolyan vett fejlôdési sort elképzelni vagy elvárni: hisz amikor a narrátor belefog életének összefoglaló leírásába, ô már készen van, ô már túl van mindenen, ô már ott van abban célban, ahová majd az olvasót is, önmagával el szeretné vezetni; ha pedig ezt az elôzetes és végzetes tudást a narráció során elhallgatja, az olvasót magát hagyja cserben vagy megtéveszti.23 E szerepzavar Bartisnál egyébként roppant ügyesen van elrejtve az egymás után tépett összevisszaságban és minden linearitást nélkülözô idôiségben24 játszódó jelenetek kavalkádjában: csakhogy az olvasó folyamatosan azt érzi, mintha egy megszüntethetetlen kettôslátás homályában kellene tapogatóznia. Bartis, minden jel szerint, megérzett valamit e kettôsség problematikus voltából, hiszen fôhôsének végsô önjellemzésében még ki is tér rá, mondván: “Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem, hogy egymagam mind a két feladatra képes vagyok…”25 – nagy kár, hogy ez a képesség csak a fôhôs becsületszava alapján hihetô el, a regénybeli jelenetek és elmélkedések, sajnos, nem ezt igazolják, hanem a labirintus mindenhatóságát.26 E kendôzô kettôsség okozhatja azt is, hogy az olvasó mindvégig (egészen a második, már jegyzetelô olvasás végéig) nincs tisztában azzal, mi mikor történt, idôben mi mihez viszonyíttatik – az írás aktusának lineárisan emlékezô jellegét folyamatosan átvágja az önértelmezés idôtlenségének (idônként álmokba, idônként titokzatos, mitikus azonosságokat sejdítô motívumjátékokba vagy idônként valóban grammatikátlan, minden konkrét helyzettôl vagy beszédaktustól függetlenített “szabad” beszédszólamokba átcsapó) nem eléggé indokolt fölényessége. Bartis narrátora vagy fôhôse, úgy látszik, azt sem tisztázta magában (vagy az olvasó számára), a könyv írása során mikor vagy hogyan akar (már ha egyáltalán akar) kilépni felvázolt életszituációjának kegyetlen pszichológiai meghatározottságából; pontosabban szólván: el akarja-e elhitetni az olvasóval, hogy igazat ír, vagy hogy úgy hazudozik neki is, mint a fôhôs az anyjának… A regény fikciója úgy szól: a hazudozásba kényszerült, s abból kiszabadulni nem tudó fiú, találkozván élete nagy (úgyszintén nagyon titokzatos és szenvedésteli) szerelmével, Eszterrel, mintegy csodát él át, beszélni kezd a nônek anyjával való rémes kapcsolatáról, s a nô csodája révén, vállalja íróságát is. Ám a regény fikciója újabb, ismét hazugságteli kapcsolatba is belesodorja fôhôsünket (bár persze mindez a maga számára rengeteg megvilágosodásszerû felismerést is hoz, múltját, jelenét, családját és saját lelkiségét illetôen is), s ezek után, hiába a könyv megjelenése, hiába az egyre erôteljesebb írói öntudat, a fôhôs az ihletet hozó nônek is, újra, hazudni kezd, s bár eme regényének megírását is, melyben az ég világon mindennel számot vet, Eszter jegyében folytatja, a hölgy jó érzékkel kérdezi meg tôle, mintegy búcsúzásként: “Meddig fogsz nekem hazudozni?” Sajnos, a pontos kérdésre sem ô, sem az olvasó nem kapja meg a választ, minek következtében tulajdonképpen az egész regénynek státusza inog meg27 – épp az nem nyer kimondást benne, ami végett pedig, így ígérte a fôhôs, érdemes lenne elolvasni a regényt. Az író néhányszor biztosít minket arról, hogy a hazugságnál vagy álomvilágnál “mindig jobb a valóság”, hogy a fôhôs nôvére (ikertestvére) “abba döglött bele, hogy nem tudta elviselni a valóságot” , de sajnos azt a regény keretei között nem rögzíti: mi is a valóság,28 mi az igazság, mi a hazugság, s miféle valóságot is kellene, s persze mivégett “elviselni”… Így a regény megmarad annak, hogy megdöbbentô élességgel feszít egymásnak össze nem férô princípiumokat, hogy olyan lélektani szituációkat vázol fel, amelyek mint világmodellek akár remekül is mûködhetnének, akár felvilágosításként, akár ijesztgetésként, hisz csak akkor lennének érdekesek, ha világmodellekké is válhatnának – ám mindez, a narráció tisztázatlansága miatt a regény végén is csak ígéretnek marad meg. Ne feledjük, persze: ez egyáltalán nem kevés.29

(Radírozás vagy felülírás) Lélektanilag nézve a regény elsôrendû esettanulmány is lehetne: csodálatos és csodálatra méltó az a durva és kegyetlen analízis, amit a szerzô egymásra szorult lelkek együttesén elképzelni képes. Hihetetlen jelenetek zajlanak e könyvben, melynek legnagyobb érdeme, hogy e lélektani szélsôségeket is teljesen “természetesnek” tudja mutatni, s a szélsôségeknek nem távoli különlegességét, hanem jelenvalóságát és mindent átható erejét képviseli. Ám itt is találhatunk egy tanulságos, a regényben, úgy vélem, nem kellô mélységgel elemzett problémát. A példa most csak egy jelenetet érintsen. A fôhôs nõvére, ki sok családi viszontagság és szexuális megpróbáltatás után elôbb disszidált, majd öngyilkos lett, egy a fôhôs által véletlenül és elkésve olvasott levelében bszámol mindazon szörnyû élményekrôl, melyeket anyja mellett, anyja miatt, anyja révén el kellett szenvednie, s melyekrôl a fiútestvér akkoriban semmit nem sejtett. S miután a fiú még régebben ajándékozott a lánynak egy vizionárius és blaszfemikus képet Mózes tábláiról, melyen a törvényeknek érvénytelenségét vagy épp fordítottját hirdette volna, a lány a mózesi hagyomány Ne ölj!-parancsát hol teljesen kiradírozza, hol Ölj!-re radírozza, hol pedig helyreállítja az eredeti szöveget. E kép és sorsa mintha allegóriája lenne Bartis pszichologizálásának: mintha nem lenne teljes mértékben eldöntve, hogy e regényben radírozás vagy felülírás zajlanék, azaz hogy a neurózisoknak szublimálása vagy további elfojtása lenne-e a tét. Hisz a fôhôs, miközben a nagy szerelem kapcsán éppen kibontakozni készülne az anyai kapcsolat gyilkos elfojtásrendszerébôl, épp a feltáró folyamat, azaz az újabb kapcsolat során kerül újra olyan elfojtásos helyzetbe, melyben végre az atyai vétekre, a nagy családi titokra is fény derül, de melynek során fôhôsünkbôl is egyre erôteljesebben, s egyre bevallottabban is tör ki a fékezhetetlen vadállat. Vajon a regényírás, mely persze az anya halála utáni bûntudatból is fakad, most csak ebbôl a szempontból nézve, melyik tendencia kiépülésének tekinthetô (vagy: melyiknek tekinti önmagát)? Micsoda hát az a nyugalom, amelyhez a regény végén eljut a narrátor: a halál biztonsága? a bûntudatból magára vállalt gyilkosság vétkének tudatosítása? a nagy megszabadulás az összes eddig köteléktôl, családitól, szerelmitôl egyaránt? vagy pedig az írói kibeszélés szublimatorikus szabadsága, mely ha történetté formálja a káoszt, egyben meg is szelídíti? Vagy nem lenne más, mint egyszerû narrációs kellék, a fejlôdésregény végsô tanulságának kimondásához szükséges emelkedett álláspont, ahonnan már, megszabadulván, bár katarzis nélkül, a szenvedéstörténet természetesen sokszor alantas, hiszen ösztönszerû csapdájától, bölcsen kijelenthetô valamely szintetikus ítélet? Bartis nem ad választ e kérdésre, s nem is tisztázza: ô maga ki akarná-e radírozni, akár szublimálván, akár még erôsebben elfojtván, a szenvedéstörténet rettenetét, vagy esetleg éppen ellenkezôleg: felmutatván a labirintust, annak kikerülhetetlenségét és végzetszerûségét állítja-e. Hisz, pusztán a nyersen lélektani elemeket tekintve, a fiú “fejlôdése” vagy szenvedésfolyamata leírható lenne egy végtelenül erôs, ám alapjában frusztrált szexuális kielégítetlenség hiperbolikusan felnagyított kompenzációs folyamataként is:30 fôhôsünk alaphelyzete, melyet ô maga többször hangsúlyosan rögzít is, a legjobban alighanem a nagy ókori közhellyel jellemezhetô: post coitum omnia animalia tristia…31 Az egész regényfikció felfogható úgy is, mint egy, e “szomorú”, nihilt sugárzó helyzetbôl való nagy kitörési kísérlet- sorozat: az összes összevissza nemi kapcsolat, a nagy szerelem, majd a szadisztikus találkozás az atya démoni szeretôjével, mind e gyakori kísérletet és folyamatosan kísértô kudarcot modellálják. S ebben az esetben maga a regényírás is, mint a regény része, e frusztráció részévé válik, s inkább csak önnön okával, mintsem kinyilvánított céljával lesz majd magyarázható.

(Társadalom, szex, erkölcs) A regény lineáris olvasatában a legnagyobb meglepetést alighanem az okozza, ahogy az elsô lapoknak nagyon erôs társadalmi töltete, politikától nem mentes társadalomszemlélete egyre erôsebben átadja helyét egy nagyon belterjes, minden társadalmi relevanciától szándékosan megfosztott családi pszichodrámának, majd szexkalandregénynek. Fôhôsünk (narrátori szerepeinek írói, azaz társadalmi, nyilvános oldalát alighanem kicsit túlságosan is felstilizálva) úgy állítja be magát, mint aki az életnek nagyon sok területén (pl. kisebbségi jogok védelme, szexuális potencia etc.) kivételesen derekas teljesítményre képes, s kinek csupán családi kötöttségei okozzák szenvedéseit, s csupán családi kötöttségei okozzák, hogy ô maga is súlyos szenvedéseket okoz. Ez a kettôsség, bár terjedelmileg kisebb szerepet játszik, legalább olyan fontosnak tûnik, mint a narrátori hang kettôssége. E könyvben, sajnos, a külsônek tekintett, bár részleteiben gondosan árnyalt társadalom olyannyira semmilyen értelmezhetô kapcsolatban nincsen a túltengô lelkiség és szexualitás vad világával, hogy komolyan feltehetô az a kérdés is, hogy a szerzô miért nem egy másik mûben írta meg egyébként igen rokonszenves társadalmi vélekedéseit.32 Illetve: az a szál, amely valahogy mégis összeköti a családi szörnyûséget a történeti szörnyûséggel, odavetettségében csak kívánnivalókat hagy maga után. Hogy a régen eltûnt atya egykor az ÁVÓ-val is kapcsolatban állott volna, hogy a fôhôs ikerpár, az utolsó lapok tanúsága szerint, a forradalom elôl menekülô, majd bosszút állni visszatérô szerelmi háromszögtôl épp 1956 novemberében fogant volna, olyannyira kidolgozatlan és felületes, olyannyira következmények nélküli, bár bizonyára mélyértelmûnek és mitikusnak szánt utalás, hogy jelentését inkább nem is érdemes kutatni. Nagy kár ezért a felületességért, illetve összeszerkesztetlenségért, mert némely “társadalomábrázoló” jelenetben33 Bartis legalább olyan képzelô és megjelenítô erôt tud felmutatni, mint pszichologizálása közben – s a társadalmi vonatkozások konkretizálása és árnyalása nélkül e társadalmi relevanciát is megcélzó regénynek egésze is csorbát szenved. Ugyanúgy, mint filozófiailag. Hisz oly szép és csattanós a regényt lezáró Kant-idézet elliptikus parafrázisa: “Ha kint ülnék, mondjuk egy tóparti ház udvarán, valahol az Isten háta mögött, a Kárpátokban, akkor is csupán azt írhatnám, hogy egyetlen dolog tölt el csodálattal: a csillagos ég fölöttem. És ez még nagyon kevés”, hogy legszívesebben az olvasó maga egészítené ki a szállóigévé vált tételt, megkérdezvén: hát a belül élô és ható erkölcsi törvény hová lett? A kérdés azonban nem feltehetô: hisz Bartis könyvének ez utolsót megelôzô összes oldalán nemhogy az erkölcsi törvény érvénye és hatálya nem szerepelt, de fel sem tételeztetett, hogy ilyesmi létezhetnék,34 s a fôhôs-narrátornak sem jutott soha eszébe, hogy ilyesmi iránt érdeklôdjék.35 Így, sajnos, a befejezô mondatoknak impozáns nagy gesztusa mintha leesnék a regény egészérôl, s önálló tanulságként állna a megélt, megírt történettel, valamint velünk, olvasókkal szemben; amire mi, olvasók, örvendvén a regény sok kiválóságán, neheztelvén a regény sok gyarlósága felett, csak azt mondhatjuk, amit a könyv más aspektusai kapcsán is: jó, hogy megfogalmazódott; kár, hogy csak így, önmagában, s nem pedig a regény egészében fogalmazódott meg.

  1. „Olvasástechnikai problémákkal forduljon az olvasástechnikushoz!” SZÁ
  2. Ezt a magam részérõl, mint eccerû olvasó csak megerõsíthetem. Bár én ezzel szinte mindig így vagyok. Már olvasás közben is, hát még olvasás után. Ha biztosan tudhatom, mit is olvastam, akkor vagy az olvasatommal van baj, vagy a mûvel. Az olvasás – szépirodalmi mûben – ritkán halad a bizonyosságszerzés pályáján. Az olvasás sok tekintetben éppen a tudás, a biztos tudás – biztos kis tudás – elvesztése útján halad, melynek során cserébe nem egy nagy biztos tudást nyerünk, hanem valamit, ami a tudás kategóriáiban mint nem-tudás vagy tudáson túli tudás avagy éppenséggel bizonytalanság írható le. Minél felszínesebb vagy tudatosabb (doktrinérebb) az olvasásom vagy minél hitványabb a mû, annál biztosabb lesz az olvasatom. Az a megállapítás, hogy „sokkal kevésbé lehet majd biztos abban, tudja-e, tudhatja-e, mit is olvasott”, természetesen nem az olvasásra vonatkozó empirikus megfigyelés (végezte bárha el magamagán eme olvasáskísérletet a kritikus!), hanem egy lehetséges olvasat, ami abból is kitûnik, hogy alanya nem a kritikát író személy, hanem „a mû olvasója” mint olyan, az „immanens olvasó” (igaz, itt a kritikus támaszaként, vele egy húron pendülõ olvasócimborájaként, cinkosaként beidézve a közös tanúságtételre: õ is tanúsíthatja, hogy a kritikus igazat állít). Bármely jelentõsebb mû szükségképp elbizonytalanítja azokat a várakozásokat („elvárási horizonty”, ugyebár, hogy a többi hermeneutikai és recepcióesztétikai herkentyûrõl és fogalmi ketyerérõl ne is beszéljek!), melyeket például címével, mûfajra-utaló „magatartásával”, poétikájával stb. a szöveg, a könyv, a mû stb. felkelt. Úgyhogy ez az értékelõ megállapítás önmagában még akár a mû jelentõsége mellett is tanuskodhatna. Mondjuk valahogy így: „Ahogy halad elõre az olvasási folyamat, úgy veszti el lába alól a talajt az olvasó, úgy veszti el a mû azonosíthatóságának jól bevált értelmezési kritériumait és kereteit, s a könyv végére érve mind kevésbé lehet biztos abban, tudja-e, tudhatja-e egyáltalán, mit is olvasott. Mintha csak lépésrõl-lépésre haladva kicsavarnák kezébõl azt a tudást, melyet kezébe adtak s mellyel elindult, hogy mint bozótirtó késsel tropikus õserdõt, magabiztosan ösvényt vágjon magának a regény rengetegében. A végén tudásából semmi sem marad, azazhogy éppen ez marad: a semmi. »Nesze semmi, fog meg jól!« Ez az igazi, nagyszabású avantgárd gesztus, fenséges tréfa, az olvasónak ez a csapdába ejtése, labirintusba csalása, összes lehetséges olvasatának, megfejtésének elveszejtése akkor teljesedik be, midõn a regény utolsó részében a Szerzõ-Szfinx az olvasó fejére méri a megfejtést, akárha pszichoanaltikus kezelõorvos analízisbe rántott páciense mélytudatára a sorskalapácsot.” És ez csak egyetlen példa az ellenolvasatra. Kösd föl hát gatyád, ó, olvasó, ha olvasatod az általános érvényû értékítélet szintjére akarod föltornászni! SZÁ
  3. Hát ez így, mint értékítéletet tartalmazó pszichofiziológiai megállapítás, elég megfoghatatlannak, már-már bizonytalannak tûnik. SZÁ
  4. Elismerésem a recenzensnek: én annyira megkönnyebbültem, mire a könyv végére értem, hogy nem mernék még egyszer belevágni az olvasásba. Ám ez nem csupán azért van így, mert – mint írod – a mû második része nem váltja be az elsõ ígéretét, hanem azért is, amirõl viszont nem beszélsz, mert az utolsó pár tucat oldalon egész szépen kisimul az elbeszélés. KJM
  5. Az olvasat és az értékelés itt megint az olvasásfolyamat pszichofiziológiai leírásából kerekedik elõ, ami persze önmagában nem kifogásolható, csak hát ez esetben mind az értelmezés, mind az értékelés érvényessége meg kell maradjon ugyanezen a szinten: „kellemes/kellemetlen”, „izgalmas/lankasztó” stb. Még tovább: a könyv elsõ fele csakugyan felkelt bizonyos várakozásokat, de azért ezeket mégsem áthidalhatatlan szakadék választja el a kifejléstõl és befejezéstõl. Ez a kifejlés és befejezés is (!) benne van az elsõ száz oldalban. Vagyis az elsõ rész elismerõ túlértékelésére mintha azért lenne szükség, hogy annál nagyobbat nyekkenjen a „mûegész”. Nyekken az enélkül is, ha talán nem is ekkorát. Mert van ugyan szép várakozásokat keltõ, biztatóan alakuló stb. elsõ rész, de ennyire („fantasztikus távlatok” stb.) azért az sem biztató. SZÁ
  6. Az olvasóteremben fészkelõdés, bekiabálások: „Úgy van! Úgy van!” SZÁ
  7. Hogy egy példát mondjunk: a részleteiben elképesztõ nyelvi leleménnyel ábrázolt anya figurájáról a könyv végére alig tudunk meg többet, mint amennyit a könyv az elsõ felében sejtet, illetve amit megtudunk, az neki (és a regénynek) csak hátrányára válik. A beígért görög sorstragédia-hõsbõl a regény végére, ahogy a szálak apránként elvarratnak egy gátlástalan, nárcizmusába szédült fehérmájú kúrógép képe bontakozik ki, aki az idõ és a történet elõrehaladtával csendben (vagy néha õrjöngve) megbolondul. SZM
  8. Irodalmi igazoltatások: „Mutassa fel a tehetségét!”. „Bocsánat, egyelôre csak az egyes cselekmény-, jellem-, erkölcstani mozzanatok megdöbbentôen izgalmas, egyszerre pompázatos gazdagságban árnyalt, s egyszerre szándékolt hiányosságban feszült kidolgozásában tudom felmutatni.” „Hm, hm, mit csináljunk magával”?! SZÁ
  9. Hát nem született az utóbbi két évtizedben épp elég nagyot akaró magyar regény (köztük egy-két igazán nagy regénnyel is)? L. még: Nagyot akar a regény, csak nem bírja szegény… SZÁ
  10. A „mélység” azért kicsit erõs. Ehhez talán túl sûrûn követik egymást a könyvben az olyan falvédõ-bölcsességek, mint a „ha gaz lepi be a pitvart, elõbb-utóbb szarrá megy az önbecsülés” (113. o.); „a vágyat nem lehet orvosi javallatra kigyomlálni” (255. o.); vagy a „nehéz nem gyûlölni egy parazitát” (294. o.). KJM
  11. Kész a leltár? SZÁ
  12. Izgalomban tart, lehangol, felkavar stb. – megint az olvasás pszichofizológiája mint olvasat! SZÁ
  13. Oly iszonyatosakat, hogy azok már nem is lélektani csapdák, hanem egyenesen elmekórtani és szexuálpatológiai esetek és esetleírások. De talán mégsem Krafft-Ebing – e tekintetben mindmáig verhetetlen – Psychopatia Sexualisa vagy a törvényszéki elmekórtan (tágabban: a „valóságnak” való megfelelés) felõl, hanem az öntörvényû, önkényes, iszonyatot iszonyatra halmozó, gátlástalan stb. költõi fantázia alkotásmódja és a szörnyûség, a borzadály esztétikai hatása felõl kellene értelmeznünk és értékelnünk a regény narratív fikcióját: „szörnyû anya”, „szörnyû fiú”, szörnyû család és egy mind szörnyûbb történet, melynek végén szörny szörny hátán nem marad. Mert ezt a mértéktelen szörnyûséget – s szerintem ezen áll a regény, és sajnos ezen is bukik – egy szinte naturalisztikusan realista fikció, egy reflektálatlan és halálraváltan komoly beszédmód építi fel, ahelyett, hogy nyíltan és reflektáltan vállalná és kiélezné ál-fikciós, „objektíve parodisztikus” jellegét. Ahogyan – hogy egy filmes példát hozzak – Almodóvar emeli el „szörnyû” filmjei „szörnyetegeit” a „valóságtól” a posztmodern ál-fikció objektíve parodisztikus mértéktelenségével. A regénybeli fikció ugyan a képtelenség, a „bármi lehetséges” posztmodern fikciós sémái felé mutat, az elbeszélõi hang viszont legfeljebb az expresszionista naturalizmus felszínes „dosztojevszkijizálásáig” vagy „csáthizálásáig” jut el, s ezért végsõ soron elszenvedi és nem létrehozza a parodisztikus hatást. Fokról-fokra önnön paródiájává válik. Az elõbb filmes példával próbáltam megvilágítani, miért vezet a regény fikciójának mértéktelensége az önparódia, a paródia elszenvedése felé, holott vezethetne az irónikus vagy fenséges létparódia, a paródia mint a lét képtelenségének képtelen képekben való mûvészi elképzeltetése felé is. De a film más értelemben is jelen van a mûben. Mindvégig úgy olvastam, mint egy leendõ film irodalmi forgatókönyvét. De egy „mûfaji film” forgatókönyvét, amelyet utóbb szépírói eszközökkel elváltoztattak, nagyszabású epikus mûvé próbáltak – reménytelenül – átírni. Az alakok, a kollíziók, a történet gépezetszerû mûködése, sematizmusa, primitivizmusa teljesen helyénvaló lenne egy mûfaji alkotásban (horror, thriller, krimi stb.) és – ha másként is – helyénvaló volna a posztmodern „objektív iróniájának”, kvázi-parodikus fikciós sémáiban is. Így azonban mindez úgy hat, mintha Dosztojevszkij vagy Csáth Géza, Kafka vagy Ingmar Bergman mûvészi világát – mondjuk – Hitchcock Psychójának vagy Polanski Iszonyának világára egyszerûsítenék le. A regény talán azért is kiált a megfilmesítés után, mert mint irodalom – mint nyelvileg megformált fikció, amely szavakban létesül és szavakban áll fönn –, nem elég önmagában. Egészen biztos vagyok benne, hogy meg fogják filmesíteni és mû-sorsa szempontjából ez lesz tulajdonképpeni beteljesülése. SZÁ
  14. De ugye önmagában ez még nem baj? Csak azért vetem itt közbe ezt, mert a mûvészi fikción belüli határoknak ez a tisztázatlansága, a lét tartományainak ez a szüntelen egymásba való át- és visszafordulása, a „valóság” létrangjának (vagyis fikciójának) ez a megfoghatatlansága a modern (pláne, posztmodern!) próza szinte egészére érvényes. SZÁ
  15. E figura telepszik rá az egész regényre. Közvetlen közelrõl, távolságtartás nélkül áll mindig elénk– önmaga történetének önmaga a mércéje és garanciája. A magányos hõs kultuszát érezni benne, azét a hõsét, aki mindennel és mindenkivel egymaga száll szembe, egymaga mérkõzik meg. Hiányzik a regénybõl az a hitelesítõ gesztus, amely azt sugallná: nem ez a harc, nem ez a szenvedés a végsõ vagy az egyetlen – de ez is eléggé súlyos, ez is méltó az olvasó figyelmére. BA
  16. Bartis szerzõ-elbeszélõje ugyanis mindentudó szerzõ: mindent tud önmagáról. A világról mint önmagáról. Egyetlen fogyatékossága az, hogy ezt viszont nem tudja és így tudatni sem képes. SZÁ
  17. Ez a kérdés nem csupán „roppant egyszerû”, hanem gyakorlati is. Hiszen léteznek regényírói technikák, melyekkel egyes szám elsõ személyben lehet elõadni az egyes szám elsõ személyû szereplõ/hõs történetét (Dickens: Szép remények, Kertész: Sorstalanság stb.). BA
  18. Stop! De hát kihez beszél a szerzõ-hõs az egész regényben? Kinek beszéli el történetét? Kihez beszél mint író-hõs és kihez, mint vallomást tevõ „nagy bûnös”, aki számára persze „bûn” éppoly kevéssé létezik, mint Sade márki vagy Sztavrogin számára, ha egyszer nem létezik az erkölcsi törvény már „idebenn” sem? Vagyis ki a hallgató (arról a hallgatóról beszélek, aki a szerzõ hangjában folyamatosan jelen van, aki e hangot s vele együtt az elbeszélés szellemét élteti, fenntartja, ébren tartja). Mert csak valakihez lehet beszélni, lett légyen e valaki akár maga a beszélõ. Minden ettõl függ: intonáció, stilisztika, a történet elemeinek sorrendisége, elhallgatás és kimondás idõzítése stb. Ha a szerzõi pozíció tisztázatlan, a „hallgatói” pozíció is összezavarodik: az olvasó nem érti, miért ilyen módon és éppen ilyen adagokban kapja a „tudást”. Az „elõzetes tudás” visszatartásának egyetlen oka tehát kívül van a szerzõ, hõs és hallgató formaként objektivált és csak magában a regényben értelmezhetõ viszonyán: egész egyszerûen ez az olvasás feszültségét – merõben külsõdleges eszközökkel – fenntartó írói technika. SZÁ
  19. Talán épp ezért izgalmas a könyv az elején: „talányos rejtély”, kedves István, sõt, „ez a szív egy nagy titok”. Itt teszem, hozzá, hogy az általad kifogásolt logikai zavarokat némiképp enyhíthette volna az önirónia, mármint ha a szerzõ nem szégyelli humorát. Bartis, ha jól számolom, az egész könyvben összesen egyszer nem szégyelli, a 211. oldalon, ahol a fõhõs nevében elmondja, hogy a véletlenül a Kárpótlási Hivatalnak postázott regényét azzal a megjegyzéssel küldték vissza, hogy a szükséges formanyomtatvány nélkül nem vehetõ figyelembe a kárigény. KJM
  20. Modellértékûnek érzem a – még a Magvetõ mindig kiváló borítói között is kiemelkedõ színvonalú – könyvborító belsõ fülén elhelyezett szerzõi portrét (a kolofont nézve önarckép). A fotó tanúsága szerint Bartis nem csak az írásnak, de a fotográfiának is mestere… Igazán nagyszerû portré: jó kis kemény oldalfényben, derítés nélkül, (amitõl a kép természetesen rögtön drámai lesz); hányvetin kigombolt kicsit gyûrött gallértalan ing, mely látni enged egy nyakban lógó kis medált (valami nagy történetnek – Isten, szerelem, istenszerelem? – mindennapi emlékeztetõje), száj sarkában hanyagul lógó cigaretta, gyanakvó tekintet a kamerába… Fotográfiailag kiváló felvétel. Csak valahogy minden nagyon ott van: „ilyen vagyok, kérem: drámai és szikár, de belül érzõ szív dobog…” SZM
  21. Több képzelõerõt várnánk a recenzenstõl! Emlékezzünk az Így írtok ti jeles festõje, bélkorogi Gicspancs Jenõ alkotására, melynek címe: „Fiatal leány a tükörben képmását homlokon csókolja”. BA
  22. Egy bonmot-t én is idéznék: „…a szívkamrák sokkal kényesebbek a csiklónál” (113. o.) SZM
  23. Apám mondta: az olyan krimi, amiben a végén az derül ki, hogy az elbeszélõ a gyilkos, az nem krimi, az gazemberség. SZM
  24. Ezt a fogalmat, az idõiséget bezzeg el tudja képzelni a margolódó recenzens! BA
  25. Mert magányos hõs vagyok, aki nem csupán képes erre, de örül is a kettõségnek. BA
  26. Igen, igen, de mûvészi szempontból, a világ epikus fikciójának, a történetalakításnak a szempontjából talán nem is annyira ez a probléma, mint inkább az, hogy a labirintust – a démonikus képzelet archetipikus színterét – csak a hõs (vagy hõsök) saját tévelygése, e tévelygõ mozgás hozhatja létre mint világot, s az nem eleve adott (a szerzõ-isten vagy a kozmikus végzet akaratából). Tehát tévelygés és labirintusépítés nem két feladat, hanem egy. Ha pedig kettéválik, a labirintusból allegória (a „lélek labirintusa”, a „lét labirintusa”, a „történelem labirintusa” stb.) lesz, az alakok pedig elveszítik minden önállóságukat: felhúzható sorsszerkezetek lesznek, amelyek mindig ugyanazt a pályát futják be, melyet személytelen és vak erõk szabnak ki számukra. SZÁ
  27. A fõhõs legszemtelenebbül a 259. oldalon füllent, mikor így ír: „mert ha nem vagy benne a klikkben, akkor cseszheted, öregem, akkor még apróhirdetésként sem közöl a 2000”. KJM
  28. Ezen én is töröm a fejem néhány éve… (Tán egy nagybácsi?) SZM
  29. De bizony az, szerény véleményem szerint. E princípiumok, szituációk és világmodellek (nem túlzol, kedves István?) talán nem állnak erõs lábakon, ha olyan szélsõséges dramaturgiai eszközökkel élünk, mint egy különnemû ikerpár (melynek leánytagja öngyilkos lesz), egy saját fiával összebújó, visszavonult színésznõ-hisztérika, egy disszidáló ávós apa, egy deflorált erdélyi leány, ki elmegyógyintézeti kezelésre szorul, egy élveteg (zsidó) szerkesztõnõ-szeretõ (apának s fiúnak egyaránt), egy cigánygyereket gázoló falusi pap vagy egy törtszárnyú madarakat a szekrényében tároló középkorú sarki örömlány szerepeltetése. Mondd, világmodell helyett nem modellvilágra gondoltál? KJM
  30. „Leírható lenne”, de egy irodalmi alak esetében egy ilyen leírás értelme és szellemi hozadéka vajmi csekély. Persze, ha a mûvet mint pszichikai tünetet az empirikus szerzõre vonatkoztatjuk, vagy ha pszicho-szexuális problémák példatáraként használjuk fel egy pszichiátriai elõadásban, akkor más a helyzet. Ebben a helyzetben azonban nem a mû kritikai elemzésére és megítélésére kerül sor, hanem a helyes diagnózis megállapítására és a páciens ellátására vagy kezelésére. SZÁ
  31. Azon túl, hogy egy nagy ókori hülyeség, mit is jelent? Postással dugni anomália? SZM
  32. Már amikor igen rokonszenves… Lázár atya (a szerzõ „házizsidaja/csuhása”) másodszori megjelenése a történetben helyenként már a legszebb fényes-szelekes csuhásozásra emlékeztet: „…a püspök úr terepjárója valószínûleg halálra gázolta volna azt a szerencsétlen gyereket…” és így tovább, hosszú sorokon keresztül folyik a liberálmiépes rizsa. (300. o.) SZM
  33. Joli kocsmája például ragyogó szuterén-naturál. KJM
  34. Félek, hogy ez az állítás igazságtalan, vagy akkor nem értem a sok borzalom emlegetését. Ha nincs érvénye az erkölcsi törvényeknek, akkor mihez képest borzalom a recenziódban emlegetett sok szörnyûség? Ha nincs konszenzus (márpedig szerintem természetesen van) az író és olvasója között a játékszabályokat illetõen, akkor hogyan mondhatjuk, hogy az író úr csal? Hogy immorális a történet során az elbeszélõ, vagy bármelyik szereplõje? Mihez képest? Csak hivatkozik, viszonyít a történet szövögetése során szegény szerzõnk valamiféle „normarendszerre”, amihez képest a dolgok-tettek ilyenek vagy olyanok? SZM
  35. A szerzõ itt védelemre szorul. Gonosz anyuka istápolása, testvérhúg/nõvér emlékének õrzése, román vendégmunkások melletti csendes rokonszenv-tüntetés stb. – miként lenne mindez kivitelezhetõ valaminõ erkölcsi imperatívusz elfogadása nélkül? KJM
Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.