Bartis Attila: A nyugalom (Magvetô Kiadó, 2001, 325. l. 1890 Ft.)

(Olvasástechnikai problémák)¹ Bartis Attila könyvének olvastán az olvasónak igencsak nyugtalanító élményben van része: minél tovább olvassa a könyvet, annál nagyobb zavarban lesz (holott ez általában mintha épp fordítva szokott volna történni: a kezdeti olvasói bizonytalanság az olvasás elôre haladásával szûnni szokott, hisz, úgymond, a könyv során „tisztázódnak” a viszonyok…) – s a könyv végére sokkal kevésbé lehet majd biztos abban, tudja-e, tudhatja-e, mit is olvasott.² S ez a bizonytalan, egyáltalán nem kellemes élmény³ csak még jobban megerôsödik, ha még egyszer nekifog a könyvnek: a második olvasás kifejezetten rossz eredményhez vezet.⁴ Míg a könyv elsô kb. száz oldalának olvasása komoly izgalommal jár, igen nagy reményeket ébreszt, fantasztikus távlatok felé nyit,⁵ s ezáltal folyamatos érdeklôdést és feszültséget kelt, a könyv második, nagyobbik fele egyre erôsebben kiábrándítja olvasóját, hogy a második olvasás során aztán már az elsô fejezetek érdekessége is rendkívül sokat veszítsen kezdeti ígéretébôl. Igen nagy kár ez: hiszen a könyv intonációja és felvezetése váratlanul gazdag, a felvázolt szituáció oly sokrétû, oly impozánsan kiszámíthatatlan, oly rejtélyes, ugyanakkor olyannyira jelentésteli, hogy szinte párját ritkítja – hogy aztán a rejtélyes szituáció kibontása, továbbfejlesztése, múlt és jövô felé kiterjesztése, azaz magyarázata egyre kopárabb és mechanikusabb legyen, hogy a feszültségteli rejtélyesség helyét átvegye a lassanként teljesen megszokottá vált és így elkopott extremitások hajszolása és halmozása, hogy végül a titokzatos világ kívülrôl és belülrôl leleplezôdvén, ha nem is egyértelmû, de meglehetôsen lapos didaxisba torkolljék…^{6 7} Bartis Attila rendkívüli írói tehetséget mutat fel ebben a könyvében: ám olyan tehetséget, mely – egyelôre – csak az egyes cselekmény-, jellem-, erkölcstani mozzanatok megdöbbentôen izgalmas, egyszerre pompázatos gazdagságban árnyalt, s egyszerre szándékolt hiányosságban feszült leírására terjed ki, ám egy nagyobb kompozíciónak megkonstruálására, azaz egy egész, nagyon bonyolult (hisz a szerzôi szándék a könyvön mindvégig érzôdik: legyünk minél bonyolultabbak!) szerkezetet átívelô narrációs víziónak kiteljesítésére – még – nincsen készen.⁸ Vállalkozása mégis, a végeredmény kudarcos jellege ellenére is, igencsak tiszteletre méltó: a regény nagyot akarásának újszerûsége,⁹ végletessége és parttalansága, szenvedélyes, korlátokat és konvenciókat elismerni nem akaró kísérletezô kedve, elemzései többségének mélysége,¹⁰ szintézist keresô indulata¹¹ továbbra is sokat ígér, a paradoxonok iránti vonzalmát rendkívüli erôvel mutató nyers, mégis ornamentális nyelvi ereje mindvégig fenntartja az olvasás izgalmát; hiába hangolja le¹² a regény egésze az olvasót, a részletek élessége továbbra is élteti a reményt: ilyen tehetség következô könyve, talán, bizonyára, egységesebb eredményre fog majd vezetni…

(Amatôr pszichoanalízis vagy fejlôdésregény?) Bartis regénye mindvégig iszonyatos lélektani csapdákat ír le:¹³ narrátora, az én-regény fôszereplôje egyszerre elszenvedôje és szereplôje, sôt bizonyos értelemben rendezôje is annak a rémületes és fenyegetô, és természetesen többszörösen is katasztrófába torkolló pszichodrámának, mely a maga dinamikájával minden mást kiszorít a regénybôl, s mely hihetetlen szélsôségeivel kellôképpen példázhatja, pszichológiailag, az emberi lélek feneketlen mélységeit, valamint filozófiailag, bármiféle erkölcs feltételezésének hiú, semmirevaló és kiszolgáltatott voltát. E könyv, így, ahogy elôttünk áll, visszatekintés: egy szörnyû anya szörnyû élete és halála után a szörnyû fiú mintegy összefoglalja családjának, szerelmének, szerelmeinek, azaz szexuális kapcsolatainak valamint bölcseleti fejlôdésének, íróvá válásának történetét, s megírja azt a könyvet, amit mi is olvasunk. Saját élet saját leírása – jelen események és régmúltbéli emlékek vetülnek egymásra, nincs is mindig tisztázva, valóságdarabkákat, álmokat, emlékeket vagy csak fantáziajátékokat olvasunk-e:¹⁴ az egész történetnek egyetlen garanciája van csupán, az elbeszélô egyes szám elsô személyû figurája¹⁵ – mi olvasók csak azt halljuk, amit ô mond, vall, képzel vagy hazudik, amit ô ír regénnyé, amit ô akar valamilyen módon számunkra önmagáról vagy fantáziavilágáról közölni. Roppant érdekes, s részleteiben gyakran megrázó az a sorsanalízis, amit Bartis itt felvázol: csak egyetlen, de kiküszöbölhetetlenül lényegi probléma merül fel vele szemben, mégpedig az elbeszélô önmagáról való tudásának¹⁶ minden én-regényben újra és újra felmerülô problémája. Hisz a nagy kérdés, amelyen már annyi én-regény elvérzett, tulajdonképpen roppant egyszerû: hogyan is kell vagy lehet megjeleníteni mindazt, mit is tud az elbeszélô-fôhôs az éppen elbeszélt, múltbéli pillanatban, ha ugyanez az elbeszélô az elbeszélés pillanatában már természetesen a késôbbi következményekkel is tisztában van? Az események lineáris sorrendjének elbeszélése hogyan illeszkedik az elmesélô figurájának tudatábrázolásához?¹⁷ Egyszerûbben szólva: kinek hazudik az elbeszélô-fôhôs, mikor rengeteg mindent, amit, mint késôbb kiderül, már tudott, elhallgatott vagy késleltetett (a legdurvább példa: a fiú és anya közti szeretkezés-jelenet az elsô említésnél igen erôs eufemisztikus kihagyásokkal íratik le – miért? kinek a számára?¹⁸ hisz az elbeszélô csak tudja, mi is történt? ha meg el akarta volna hallgatni, a késôbbiekben miért vallja mégis be a történteket?), s mintegy követvén a klasszikus fejlôdésregény harmadik személyû elbeszélésmódjának sémáját, külsô szemlélôk felismerésének lineáris idôfolyamatát játssza el?¹⁹ Bartis narrátora folyamatosan két, egymással össze nem egyeztethetô írói szerepet játszik velünk, olvasókkal szemben, ráadásul úgy, hogy szeretné elkendôzni a mégis folyamatosan elôbukkanó kettôsséget: az egyik szerep egy önmagát analizáló, vallomástevô, saját szenvedésében aktuálisan és emlékezvén is részt vevô, szenvedô lelket mutat fel, a másik pedig egy rafinált, önmagát és szenvedését történetté, dramatizált, hatásvadász jelenetekké szerkesztô és stilizáló, saját indulatait és szenvedélyeit is voyeur kéjencséggel kolportáló írót, aki még akkor is teljesen tudatában van írói kívülmaradásának és távolságtartásának, amikor pedig az öntudatát vesztô szenvedélyesség magasiskoláját szeretné bemutatni.²⁰ A példa talán mutatós: fôhôsünk hatalmas, katartikus és megváltó szeretkezéseket él át azzal a szerelmével, aki végül írót csinál belôle: s különös módon, a két szeretkezés, vallomás ide, vallomás oda, pszichológiai hitelesség az egyik oldalon ide, pszichológiai hitelesség a másik oldalon oda, ugyanazokkal a szavakkal íratik le (a 129. és 173. lapokon), az ismétlôdésre félreismerhetetlen nyelvi fordulatok alkalmazásával szinte kirívóan híván fel a figyelmet, oly következetességgel, hogy, nyilván figyelmetlenségbôl, a szóhasználati ismétlôdés, a személy- és szemléletváltás következtében még grammatikai anomáliába is torkollik (“-Ne – mondtam ismét, de saját ölétôl gyöngyözô ujja tapadt a számra…”; majd: “ – Ne – mondta ismét, de saját ölétôl gyöngyözô ujjam tapadt a szájára…” – e fordulat: “saját ölétôl gyöngyözô ujjam” alighanem egy szürrealista agrammatikus versben is keltene némi csodálkozást…).²¹,²²

A mesterségét ûzô író-narrátor, úgy látszik, nem akarja észrevenni, hogy regényének fôszólama az önmagát keresô vallomástévô figurára koncentrál, s emiatt a keresztezések igencsak zavaróak. A fôhôs, felteszem, épp az író szerepében, ilyeneket mond magáról: “ez egyszerûen nem jutott eszembe, egyszerûen nem volt logikus, és akkoriban még úgy számítottam a logikára, mint egy vakvezetô kutyára, vagy inkább, mint egy jól karban tartott tolószékre, ami sose hagy cserben”, vagy egy kitüntetett nagy botrány után mintegy sorsfordulót él át, hisz úgy érezte, “hogy ettôl kezdve egészen másként fogunk élni. Hogy az eddigi szabályok most vesztették el érvényüket”: holott önemlékezésének más részleteibôl (valamint egészébôl) egyértelmûen kiderül, hogy annak az életnek, amit nekünk megmutatott, soha egyetlen olyan pillanata sem lehetett, mikor ez a fôhôs, aki már kisgyerekkorában vakot játszott, vad és egyetemes jóslásokba bocsátkozott (pl. a Mózes-táblák kapcsán) stb., bármilyen szempontból számíthatott volna a logikára, vagy éppen alkalmazta volna, továbbá, hogy ugyan sokfelé burjánzanak ám a regény folyamán a lélektani botrányok, de lényegi különbséget a szabályok megváltozásában, egy határvonalnak két oldala között, bizony nem lehet feltételezni vagy belátni. Bartis világának vallomásos narrációja mindvégig ugyanazt a pokoli kapcsolatrendszert idézi fel és variálja, ám írói alteregójának, másik szerepe öntudatának (?) mintha szüksége lenne a felismerés fokozatosságának fejlôdési sémájára is, hogy aztán, a regény végére, minden rettenet és halál után eljuthasson egy olyan nyugalom állapotába, amelyrôl aztán persze az olvasónak nem árul el semmit. Holott énregény esetében aligha lehet komolyan vett fejlôdési sort elképzelni vagy elvárni: hisz amikor a narrátor belefog életének összefoglaló leírásába, ô már készen van, ô már túl van mindenen, ô már ott van abban célban, ahová majd az olvasót is, önmagával el szeretné vezetni; ha pedig ezt az elôzetes és végzetes tudást a narráció során elhallgatja, az olvasót magát hagyja cserben vagy megtéveszti.²³ E szerepzavar Bartisnál egyébként roppant ügyesen van elrejtve az egymás után tépett összevisszaságban és minden linearitást nélkülözô idôiségben²⁴ játszódó jelenetek kavalkádjában: csakhogy az olvasó folyamatosan azt érzi, mintha egy megszüntethetetlen kettôslátás homályában kellene tapogatóznia. Bartis, minden jel szerint, megérzett valamit e kettôsség problematikus voltából, hiszen fôhôsének végsô önjellemzésében még ki is tér rá, mondván: “Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem, hogy egymagam mind a két feladatra képes vagyok…”²⁵ – nagy kár, hogy ez a képesség csak a fôhôs becsületszava alapján hihetô el, a regénybeli jelenetek és elmélkedések, sajnos, nem ezt igazolják, hanem a labirintus mindenhatóságát.²⁶ E kendôzô kettôsség okozhatja azt is, hogy az olvasó mindvégig (egészen a második, már jegyzetelô olvasás végéig) nincs tisztában azzal, mi mikor történt, idôben mi mihez viszonyíttatik – az írás aktusának lineárisan emlékezô jellegét folyamatosan átvágja az önértelmezés idôtlenségének (idônként álmokba, idônként titokzatos, mitikus azonosságokat sejdítô motívumjátékokba vagy idônként valóban grammatikátlan, minden konkrét helyzettôl vagy beszédaktustól függetlenített “szabad” beszédszólamokba átcsapó) nem eléggé indokolt fölényessége. Bartis narrátora vagy fôhôse, úgy látszik, azt sem tisztázta magában (vagy az olvasó számára), a könyv írása során mikor vagy hogyan akar (már ha egyáltalán akar) kilépni felvázolt életszituációjának kegyetlen pszichológiai meghatározottságából; pontosabban szólván: el akarja-e elhitetni az olvasóval, hogy igazat ír, vagy hogy úgy hazudozik neki is, mint a fôhôs az anyjának… A regény fikciója úgy szól: a hazudozásba kényszerült, s abból kiszabadulni nem tudó fiú, találkozván élete nagy (úgyszintén nagyon titokzatos és szenvedésteli) szerelmével, Eszterrel, mintegy csodát él át, beszélni kezd a nônek anyjával való rémes kapcsolatáról, s a nô csodája révén, vállalja íróságát is. Ám a regény fikciója újabb, ismét hazugságteli kapcsolatba is belesodorja fôhôsünket (bár persze mindez a maga számára rengeteg megvilágosodásszerû felismerést is hoz, múltját, jelenét, családját és saját lelkiségét illetôen is), s ezek után, hiába a könyv megjelenése, hiába az egyre erôteljesebb írói öntudat, a fôhôs az ihletet hozó nônek is, újra, hazudni kezd, s bár eme regényének megírását is, melyben az ég világon mindennel számot vet, Eszter jegyében folytatja, a hölgy jó érzékkel kérdezi meg tôle, mintegy búcsúzásként: “Meddig fogsz nekem hazudozni?” Sajnos, a pontos kérdésre sem ô, sem az olvasó nem kapja meg a választ, minek következtében tulajdonképpen az egész regénynek státusza inog meg²⁷ – épp az nem nyer kimondást benne, ami végett pedig, így ígérte a fôhôs, érdemes lenne elolvasni a regényt. Az író néhányszor biztosít minket arról, hogy a hazugságnál vagy álomvilágnál “mindig jobb a valóság”, hogy a fôhôs nôvére (ikertestvére) “abba döglött bele, hogy nem tudta elviselni a valóságot” , de sajnos azt a regény keretei között nem rögzíti: mi is a valóság,²⁸ mi az igazság, mi a hazugság, s miféle valóságot is kellene, s persze mivégett “elviselni”… Így a regény megmarad annak, hogy megdöbbentô élességgel feszít egymásnak össze nem férô princípiumokat, hogy olyan lélektani szituációkat vázol fel, amelyek mint világmodellek akár remekül is mûködhetnének, akár felvilágosításként, akár ijesztgetésként, hisz csak akkor lennének érdekesek, ha világmodellekké is válhatnának – ám mindez, a narráció tisztázatlansága miatt a regény végén is csak ígéretnek marad meg. Ne feledjük, persze: ez egyáltalán nem kevés.²⁹

(Radírozás vagy felülírás) Lélektanilag nézve a regény elsôrendû esettanulmány is lehetne: csodálatos és csodálatra méltó az a durva és kegyetlen analízis, amit a szerzô egymásra szorult lelkek együttesén elképzelni képes. Hihetetlen jelenetek zajlanak e könyvben, melynek legnagyobb érdeme, hogy e lélektani szélsôségeket is teljesen “természetesnek” tudja mutatni, s a szélsôségeknek nem távoli különlegességét, hanem jelenvalóságát és mindent átható erejét képviseli. Ám itt is találhatunk egy tanulságos, a regényben, úgy vélem, nem kellô mélységgel elemzett problémát. A példa most csak egy jelenetet érintsen. A fôhôs nõvére, ki sok családi viszontagság és szexuális megpróbáltatás után elôbb disszidált, majd öngyilkos lett, egy a fôhôs által véletlenül és elkésve olvasott levelében bszámol mindazon szörnyû élményekrôl, melyeket anyja mellett, anyja miatt, anyja révén el kellett szenvednie, s melyekrôl a fiútestvér akkoriban semmit nem sejtett. S miután a fiú még régebben ajándékozott a lánynak egy vizionárius és blaszfemikus képet Mózes tábláiról, melyen a törvényeknek érvénytelenségét vagy épp fordítottját hirdette volna, a lány a mózesi hagyomány Ne ölj!-parancsát hol teljesen kiradírozza, hol Ölj!-re radírozza, hol pedig helyreállítja az eredeti szöveget. E kép és sorsa mintha allegóriája lenne Bartis pszichologizálásának: mintha nem lenne teljes mértékben eldöntve, hogy e regényben radírozás vagy felülírás zajlanék, azaz hogy a neurózisoknak szublimálása vagy további elfojtása lenne-e a tét. Hisz a fôhôs, miközben a nagy szerelem kapcsán éppen kibontakozni készülne az anyai kapcsolat gyilkos elfojtásrendszerébôl, épp a feltáró folyamat, azaz az újabb kapcsolat során kerül újra olyan elfojtásos helyzetbe, melyben végre az atyai vétekre, a nagy családi titokra is fény derül, de melynek során fôhôsünkbôl is egyre erôteljesebben, s egyre bevallottabban is tör ki a fékezhetetlen vadállat. Vajon a regényírás, mely persze az anya halála utáni bûntudatból is fakad, most csak ebbôl a szempontból nézve, melyik tendencia kiépülésének tekinthetô (vagy: melyiknek tekinti önmagát)? Micsoda hát az a nyugalom, amelyhez a regény végén eljut a narrátor: a halál biztonsága? a bûntudatból magára vállalt gyilkosság vétkének tudatosítása? a nagy megszabadulás az összes eddig köteléktôl, családitól, szerelmitôl egyaránt? vagy pedig az írói kibeszélés szublimatorikus szabadsága, mely ha történetté formálja a káoszt, egyben meg is szelídíti? Vagy nem lenne más, mint egyszerû narrációs kellék, a fejlôdésregény végsô tanulságának kimondásához szükséges emelkedett álláspont, ahonnan már, megszabadulván, bár katarzis nélkül, a szenvedéstörténet természetesen sokszor alantas, hiszen ösztönszerû csapdájától, bölcsen kijelenthetô valamely szintetikus ítélet? Bartis nem ad választ e kérdésre, s nem is tisztázza: ô maga ki akarná-e radírozni, akár szublimálván, akár még erôsebben elfojtván, a szenvedéstörténet rettenetét, vagy esetleg éppen ellenkezôleg: felmutatván a labirintust, annak kikerülhetetlenségét és végzetszerûségét állítja-e. Hisz, pusztán a nyersen lélektani elemeket tekintve, a fiú “fejlôdése” vagy szenvedésfolyamata leírható lenne egy végtelenül erôs, ám alapjában frusztrált szexuális kielégítetlenség hiperbolikusan felnagyított kompenzációs folyamataként is:³⁰ fôhôsünk alaphelyzete, melyet ô maga többször hangsúlyosan rögzít is, a legjobban alighanem a nagy ókori közhellyel jellemezhetô: post coitum omnia animalia tristia…³¹ Az egész regényfikció felfogható úgy is, mint egy, e “szomorú”, nihilt sugárzó helyzetbôl való nagy kitörési kísérlet- sorozat: az összes összevissza nemi kapcsolat, a nagy szerelem, majd a szadisztikus találkozás az atya démoni szeretôjével, mind e gyakori kísérletet és folyamatosan kísértô kudarcot modellálják. S ebben az esetben maga a regényírás is, mint a regény része, e frusztráció részévé válik, s inkább csak önnön okával, mintsem kinyilvánított céljával lesz majd magyarázható.

(Társadalom, szex, erkölcs) A regény lineáris olvasatában a legnagyobb meglepetést alighanem az okozza, ahogy az elsô lapoknak nagyon erôs társadalmi töltete, politikától nem mentes társadalomszemlélete egyre erôsebben átadja helyét egy nagyon belterjes, minden társadalmi relevanciától szándékosan megfosztott családi pszichodrámának, majd szexkalandregénynek. Fôhôsünk (narrátori szerepeinek írói, azaz társadalmi, nyilvános oldalát alighanem kicsit túlságosan is felstilizálva) úgy állítja be magát, mint aki az életnek nagyon sok területén (pl. kisebbségi jogok védelme, szexuális potencia etc.) kivételesen derekas teljesítményre képes, s kinek csupán családi kötöttségei okozzák szenvedéseit, s csupán családi kötöttségei okozzák, hogy ô maga is súlyos szenvedéseket okoz. Ez a kettôsség, bár terjedelmileg kisebb szerepet játszik, legalább olyan fontosnak tûnik, mint a narrátori hang kettôssége. E könyvben, sajnos, a külsônek tekintett, bár részleteiben gondosan árnyalt társadalom olyannyira semmilyen értelmezhetô kapcsolatban nincsen a túltengô lelkiség és szexualitás vad világával, hogy komolyan feltehetô az a kérdés is, hogy a szerzô miért nem egy másik mûben írta meg egyébként igen rokonszenves társadalmi vélekedéseit.³² Illetve: az a szál, amely valahogy mégis összeköti a családi szörnyûséget a történeti szörnyûséggel, odavetettségében csak kívánnivalókat hagy maga után. Hogy a régen eltûnt atya egykor az ÁVÓ-val is kapcsolatban állott volna, hogy a fôhôs ikerpár, az utolsó lapok tanúsága szerint, a forradalom elôl menekülô, majd bosszút állni visszatérô szerelmi háromszögtôl épp 1956 novemberében fogant volna, olyannyira kidolgozatlan és felületes, olyannyira következmények nélküli, bár bizonyára mélyértelmûnek és mitikusnak szánt utalás, hogy jelentését inkább nem is érdemes kutatni. Nagy kár ezért a felületességért, illetve összeszerkesztetlenségért, mert némely “társadalomábrázoló” jelenetben³³ Bartis legalább olyan képzelô és megjelenítô erôt tud felmutatni, mint pszichologizálása közben – s a társadalmi vonatkozások konkretizálása és árnyalása nélkül e társadalmi relevanciát is megcélzó regénynek egésze is csorbát szenved. Ugyanúgy, mint filozófiailag. Hisz oly szép és csattanós a regényt lezáró Kant-idézet elliptikus parafrázisa: “Ha kint ülnék, mondjuk egy tóparti ház udvarán, valahol az Isten háta mögött, a Kárpátokban, akkor is csupán azt írhatnám, hogy egyetlen dolog tölt el csodálattal: a csillagos ég fölöttem. És ez még nagyon kevés”, hogy legszívesebben az olvasó maga egészítené ki a szállóigévé vált tételt, megkérdezvén: hát a belül élô és ható erkölcsi törvény hová lett? A kérdés azonban nem feltehetô: hisz Bartis könyvének ez utolsót megelôzô összes oldalán nemhogy az erkölcsi törvény érvénye és hatálya nem szerepelt, de fel sem tételeztetett, hogy ilyesmi létezhetnék,³⁴ s a fôhôs-narrátornak sem jutott soha eszébe, hogy ilyesmi iránt érdeklôdjék.³⁵ Így, sajnos, a befejezô mondatoknak impozáns nagy gesztusa mintha leesnék a regény egészérôl, s önálló tanulságként állna a megélt, megírt történettel, valamint velünk, olvasókkal szemben; amire mi, olvasók, örvendvén a regény sok kiválóságán, neheztelvén a regény sok gyarlósága felett, csak azt mondhatjuk, amit a könyv más aspektusai kapcsán is: jó, hogy megfogalmazódott; kár, hogy csak így, önmagában, s nem pedig a regény egészében fogalmazódott meg.