Világraszóló magyarok – világkiállítás a mai magyaroknak

 

Köszönet Szentesi Editnek.

 

A rendszerváltozás bonyolult demokratizálódási folyamata – ma már pontosan érzékelhetõ módon – más tempóban és másképp érte el a kulturális élet különbözõ rétegeit, s változtatta meg azok belsõ szerkezetét. Értelemszerûen a nagy mértékben intézményfüggõ mûvészeti ágak, s azokhoz kötõdõ kulturális szcénák változása volt a leglassúbb, amint az a magyar muzeológia és kiállításpolitika elmúlt tíz évének történetébõl és jelen állapotából is látható. Hazánkban az elmúlt tíz év során új múzeumépület – a dunaújvárosi kortárs gyûjteményen kívül – nem épült, s az egyetlen, valóban kortárs gyûjtemények bemutatására alkalmas kiállítóteret, a MEO-t önfeláldozó magánemberek hozták létre. Ha mindezt az egyéb kulturális vonatkozású kortárs építészet állapotával vetjük össze, akkor ez még talán meglepõnek sem mondható. Ha tekintetünket csak Bécsig emeljük, ahol a Museumquartiert látogathatják honfitársaink is, akkor az összkép már jóval elkedvetlenítõbb. S akkor még nem beszéltünk Berlinrõl, s a többi metropolisról, amely az elmúlt évtizedben tanúja lehetett a új muzeológia forradalmainak. Talán nem felesleges megemlítenünk azt a közhelyet, hogy egy korszak kiállításfilozófiája és a különféle gyűjtemények bemutatására alkalmas konténerek, tehát az épületek között van némi összefüggés. Az elmúlt években fontos múzeumok rekonstrukciójának lehettünk a tanúi, alkalmanként újrarendezett állandó kiállításokat láthatunk, amelyek egy része komoly bizonytalanságot mutat. A Világraszóló Magyarok szempontjából lényeges Nemzeti Múzeum új állandó tárlata komoly igyekezetet mutat a nemzeti identitás narratívájának népszerûsítésére: ám az intenció megvalósítása hagy némi kivetni valót maga után. Ezen a kiállításon a szövegek nehezen érthetõek a tömegeknek, ellenben a jelentõs mûtárgyak eltûnnek a magyarázatok dzsungeljében. Ami pedig az új Kortárs Múzeumot illeti, annak terveirõl is túl kevés tudható ahhoz, hogy arról bármit kijelenthessünk.

Nyilván a fentiekkel összefüggésben áll, hogy a kortárs képzõmûvészetet és a szélesebb értelemben vett vizuális kultúrát bemutatni hivatott kiállítóterek vizuális megjelenítési stratégiái éppúgy egy 19. századian avíttas elitkultúra felfogásának börtönében mozognak, ahogyan azt jobbadán a magyar múzeumok is rendre teszik. Szerény kivételektõl eltekintve a magyar múzeumi kultúra egész hagyománya: akár a gyűjteményi kört illetõen, annak bemutatási elveit tekintve, végül az architektúrához való viszonyára nézvést az elitkultúra kizárólagosságának hivõje, s csak a beavatottakat veszi komolyan. Magyarországon leginkább azok látogatására számítanak a múzeumok, akik minden fél szóból értenek, akik a mindennapi életükben is magától értetõdõ természetességgel mozognak annak a kultúrának a közegében, amelyet a múzeum reprezentál. Ez a filozófia és múzeumi, kiállítási praxis egyébként szó szerint ellentmond a múzeumok hivatásának: amelyek még a klasszikus kánon értelmében is elitkultúrát kellene, hogy közvetítsenek – mindenkinek. S nem keveseknek. (Érdemes e tekintetben egy pillantást vetnünk a komoly belsõ átalakításon átesett Szépmûvészeti Múzeumra, amely – akármint is – de zsinórmértékként szolgálhat. Itt annak lehetünk a tanúi, hogy a historizáló rekonstrukció eredményként a múzeum egészét múzeumizálták, azaz helyreállították az “eredeti” belsõ állapotokat. Ez a radikális múltba fordulás – szubjektív magánérzésem szerint – tulajdonképp semmi egyéb, mint a múzeum hivatásáról való látványos lemondás. Ám, ha a historizálás önmagában még védhetõ is – ott van a Louvre – ám az már nehezen védhetõ, hogy a hajdan gipszmásolatok bemutatására szolgáló nagyterem ma gyakorlatilag funkciótlan,. Kivétel az antik gyûjtemény, amelynek mediterrán csodájában valóban boldog átalakuláson esik át a lélek. A mára világszerte érvényes demokratikus elv, mely szerint egy múzeum sikeressége mégiscsak a látogatók számán is megméretik, Magyarországon javarészt máig ismeretlen. Ez utóbbi egy plurális mûvészetfilozófiát feltételez, amely lazít a szakrális kánonokon. Így aztán legyen szó olyan nagyszerû kiállításokról, mint a Nemzeti Galéria Történelem-kép címû korszakos jelentõségû tárlata, vagy a Mûcsarnok bármely vezetõjének esztétikai ízlése nyomán kongó termek sorozatáról, vagy a Ludwig múzeum európai rangú elitet bemutató kiállításpolitikájáról, újra és újra az elit ízlésének kiszolgálását szem elõtt tartó mûvészetfilozófia variációit követhetjük nyomon. Mindössze annyit állítok, hogy számukra mindazok, akik kívül esnek a bizonyos típusú tanultsággal rendelkezõk körein, akik tehát rászorulnának arra, hogy a múzeum behívja õket kapui közé, nos számukra a tömegek nem léteznek. Az elmúlt években talán a Csodák Palotája volt az egyetlen hely, ahol a nézõk hozzányúlhattak egy-egy tárgyhoz, aktív részvételük kifejezett elvárás volt.

Mindezt azért kell megemlítenünk, mert ez az a kontextus, amelyben értelmeznünk lehet s kell is a Millenáris Kiállítócsarnokban megrendezésre került Álmok álmodói – világraszóló magyarok címû tárlatot. Ez a kiállítás ugyanis, szemben az elitkultúrát preferáló, a beavatottságot tételezõ “mandarin” hagyománnyal, valóban a széles tömegek számára kíván eligazodást nyújtani atekintetben, hogy mi magyarok miféle nép is lennénk, miféle tetteink voltak azok, amelyek úgymond hozzájárultak a nagyvilág tágabb értelmében vett kulturális teljesítményeihez. Mielõtt magát ezt a hipotézist vizsgálat tárgyává tennénk, érdemes leszögezni: korszakos kiállításpolitikai fordulatnak vagyunk itt tanúi. Több alkalommal megfordultam a kiállítóteremben, s tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ilyen folyamatosan áramló tömeget magyar múzeumban, illetve kiállítóteremben az elmúlt évtized során nemigen láthattunk. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy ez a Ganz Ábrahám hajdani öntõmûhelyének helyén álló, 1897-ben épült ipari architektúra átalakításával létrehozott csarnok, nem önmagában áll, hanem egy vadonatúj park kellõs közepén, amely leginkább a párizsi La Villette-hez hasonlítható, amennyiben a természetet egy szigorú, konstruktivista felfogás szerint építi be a bel-budai “tájba”. Ez a több szempontból is radikális kertépítési kontextus jelentõs hatással van az épületre, hiszen a Mammut két, elviselhetetlenül ostoba tömbje, illetve a Moszkva tér átellenében lévõ Hattyúház Gaudira utaló szürrealizmusának árnyékában egészen egyszerûen egy harmadik építészeti világ jelent meg. Ha a Mammut semmi egyéb, mint a fogyasztásba dermedt kapitalizmus leggyatrább ékköve, ha Nagy Ervin Hattyúháza a romantikus dac szomorú, radikális, és igen heroikus példája, akkor a Millenáris Park, közepén az átépített ipari csarnokokkal a kontextusérzékeny építészeti megoldások példázatát kínálja az e tekintetben szegényes tapasztalatokhoz szokott magyar átlagnézõknek. Sem a globális fogyasztás dicséretének kedélytelen rombolása, sem a reménytelen és emberi romantikus dac, a tévesen organikusnak tekintett álomépítészet, hanem intelligens alkalmazkodás: ez fogadja a parkba belépõ nézõket, s bizony, ennek a közegnek pozitív jelentésorientáló szerepe van. Mindentõl függetlenül a két ipari csarnokot összekötõ New York-i Guggenheim múzeum idézet talán az egyetlen infantilis elem az egész téregyüttesben, de megengedem, ennyi szubjektivitás nemcsak a kritikusnak, hanem az építészeknek is kijár, fõleg egy olyan posztmodern korban, amikor az építészet és a geg hosszú évek óta immáron nemcsak jegyesek, hanem forró házasságban élõ szerelmesek. ( Épitészek: Benczúr László, Bozsó Annamária, Takács Ákos, Wéber József, kerttervezõk: Kovács Árpád, Lendvai Gábor, Muszbek Johanna, Pozsár Péter, Tihanyi Dominika, Wallner Krisztina.)

A kiállítás koncepciója ugyan rekonstruálható egy tézisben, de aztán ennek az egy kijelentésnek az elfogadása igen sok filozófiai elõfeltevést követel meg. A tézis, az én interpretációmban így szól: “Itt az idõ arra, hogy mi, magyarok immár szabad társadalomban élvén jogos nemzeti önbecsülésünknél fogva mind magunknak, mind saját hazánk fõvárosában a világnak bemutassuk azon nagyjainkat, s nagyjaink alkotásait, akik világraszóló cselekedetekkel, alkotásaikkal és leleményes gépezeteikkel helyet kaphatnak úgymond az emberiség emlékezetében is.” A kiállítás létrehozói mindezt jóval gyakorlatiasabban fogalmazták meg, mint az a szerény írásos dokumentációban olvasható. “ A magyar eredetû gondolatot, ötletet, találmányt minden esetben az egykorú nemzetközi mércével törekszünk mérni, abban a ‘világraszóló’ elemet keresve, a világban létrehozott hasonló eredményekkel vetjük egybe.” Mindez magától értetõdõ, ha a természettudomány és a mérnökség világát tekintjük, ám annál bonyolultabb, ha a mûvészetek felé tekintünk. Az irodalom, a zene, a festészet, de részben még az épitészet esetében a mérhetõség kérdése komoly problémákat vet fel. Így ha kicsit utánagondolunk, igen különös koncepció ez. Patrióta, de távolról sem romantikus nacionalista, hiszen nem mindazokat kívánja bemutatni, akik a magyar történelemben így vagy úgy, de a Kárpát-medencén belül érvényes tetteket hajtottak végre, hanem csak azokat választja ki, akik valamely mércével mérve saját hazánk jelentõségén túlmutató tettet hajtottak végre a világszínpadon. Jedlik Ányostól Neumann Jánosig, Kármán Tódortól Issekutz Béláig a megfelelõ tudományágak valóban globális hierarchiájában ki-ki elhelyezheti az általa mélyebben ismert tudományág honi mûvelõjének teljesítményeit. Persze az sem felejthetô el, hogy az elektromosságtanban, vagy a matematikában a nemzeti géniusznak nem sok szerepe van, s egy másik retorikában megfogalmazva a lokális tudás és kontextus legfeljebb interpretatív narratíva, de a lényeget illetõen nem perdöntõ adalék.

A szó szûk értelmében vett kulturális, mûvészeti teljesítmények mérhetõségével azonban jóval több probléma van, s itt már több elõfeltevést kell elfogadnunk ahhoz, hogy gondolatban együtt tudjunk haladni a kiállítás rendezõivel. Belátható, hogy más narratíva és vizuális didaktika az, ami a természettudományok illusztrációit, bemutatását követi, s az, amely a humán tudományok által interpretált világ reprezentációjának megfelelõ. Kimondva kimondatlanul – hiszen valamilyen zsinórmérték, konceptuális séma csak kell –, a kiállítás tételezi a világirodalom, illetve egy egységes világkultúra fogalmát, amelynek romantikus kozmopolitizmusa ellen énnekem személyesen ugyan semmi kifogásom nincsen, de amelyrôl persze azt is el kell mondani, hogy ez az egyrészt Goethébõl, másrészt a 20. század elsõ évtizedeinek lelkes és naiv radikális univerzalizmusából és avantgarde internacionalizmusából összerótt hipotézis ma már súlyos történeti interpretációra szorul. A hajdani koncepció szerint: “A világirodalom egységes, összefüggõ folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés.” Mikor Goethe elõször észrevette és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak….Európa nemzeti irodalmai kétféle szerepet töltenek be. Egyrészt a világirodalom haladó és változó folyamatába kapcsolódnak. Másrészt egy-egy nemzeti kollektivitás külön lelkét képviselik és õrzik. Olykor e két irányzat küzdelme teszi ki történetük gerincét, mint a magyarnál. Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet,mint az irodalom.” – ezt az a Babits Mihály írta az Az európai irodalom története elején, akivel pedig e kiállítás meghökkentõen mostohán bánt. Szemben tehát a természettudományos mértékrendszer evidens univerzalizmusával a mûvészetek esetében a kettõs látás szinte elkerülhetetlen.

De mit is jelent az, hogy ez az előfeltevés-rendszer maga is historizálható? Az a történeti tudat, ami az emberiség teljesítményeit a világirodalom elveinek megfelelõen egy hatalmas fa ágainak s leveleinek viszonyának megfelelõen látja nem örökkévaló: ma már sem a “fa”, sem a sok “külön levél” képe nem tartható. mind a “világirodalomnak”, mind a nemzeti mûvészetek koncepcióját illetôen azt kell látnunk, hogy elmúlt az idõ. Nem egy Babits saját irodalmi teljesítménye felett, nem; hanem ma már a kulturális összefüggésrendszerekrõl gondolkozunk más retorika szerint. Borges, Singer, Marquez, Rushdie irodalma már nemigen írható le a “nemzeti” és “világirodalom” kettõsségében: sokkal inkább a migráció kulturális szcénájának normái szerint. Hasonlóképpen: Vajda Lajos és Kondor Béla festészete még éppen értelmezhetõ az akkor még érvényesnek tûnt nemzeti keretektõl való elválás mozzanataként, ellenben ma már a kortárs interaktív számítógépes design és grafika digitális nyomai/ eredményei csak egy radikálisan más kontextusban: a globális hibrid archívumokban válnak interpretálhatóvá. Azaz: amilyen evidens a kiállítás koncepciója az egyik oldalon, olyan zavarba ejtõ a másikon.

Ráadásul a magyar irodalmi, vagy mûvészettörténeti kánon még hajdan, a nemzeti kultúrák feltétlen érvényességének korában sem volt értelmezhetõ épp a nemzetközi beváltság mértékének megfelelõen. Mert mit is jelent (s kinek a számára?), ha a nagyvilág (s ugyan melyik) többre értékelte Szász Endrét, mint Kondor Bélát? Maguk a kiállítás létrehozói is tudják, hogy ez az ellentmondás feszítõ: Szász Endrének, helyesen, nyoma sincs, Kondor ellenben fõszereplõ. S még tovább: vajon hol van olyan mûértô, akit érdekel, hogy Nagy István drámai és tömör festészetérõl, a csíki havasokat, a bivalyokat ábrázoló döbbenetesen tömör, sûrû festészetérõl mit sem hallott a “nagyvilág”. Attól Nagy István még zseni és igaz festõ: hiszen a havasok komorságán átsütõ egzisztenciális magány ábrázolása a XX. századi emberiség általánosan ismert érzése. Azaz: akkor is lehet a világfestészet részesének lenni, ha a világ e teljesítményről mit sem hallott.

De lépjünk be az olvasóval együtt a kiállításra, amely tagadhatatlanul erõs felütéssel nyílik. A kiállítás alapmottója, egy Kosztolányi-idézet “Egy új világ kezdõdik minden nyelv küszöbén”. Az elsõ terem tehát semmi egyebet nem tesz, mint hogy a magyar nyelvi lét univerzalitását mutatja be, azaz illusztrálja, amit a költõ állít. A vizuális didaktika szempontjából elsõrangú ötlet eredményeként egy elsötétített térbe lépünk, melyben csillagok gyanánt egy-egy magyar szó s annak elsõ elõfordulását mutató évszám ragyog. A nyelvi égbolt csillagrendszere zárt kupolaként borul a mai magyarokra, a mindenkori látogatókra. A anyanyelv: elválaszt és teljességet ad. Amit itt láthatunk, kaphatunk, az tehát csak a mienk, de hiába “csak” a miénk, teljessége mégis hiánytalan világélményt ad. Különös és feszítõ ellentmondás ez, univerzalizmus és patriotizmus együttes érzékelésének hevült példája – a kiállítás rendezôinek egyik legszebb s leghibátlanabb ötlete.

A nagy kánon, a szakralizált irodalmi névsor, mely a nyitó teremben olvasható, a következõkbõl áll: Parti Nagy Lajos, Esterházy Péter, Weöres Sándor, Kosztolányi Dezsõ, Arany János, Fazekas Mihály, Kazinczy Ferenc, Károli Gáspár. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy akár kötekedésnek is tûnhet, ha most azonnal megkérdezem, hogy mi is van József Attilával és Ady Endrével, de én bizony megkérdezem, mi is van József Attilával és Ady Endrével, és végül de messze nem utoljára kérdezem meg, ugyan mi történt Petõfi Sándorral? Ha volt magyar költõ, aki evidensen világraszólót tett, akkor az mégiscsak õ volt. De mindezt nem pusztán azért említem, hogy a mindenkori kiállításkritikusok szent jogának hódoljak, mely szerint a bemutatott listákkal szemben különféle ellenlistákat soroljak fel, hanem érzékeltetni szeretném, hogy milyen bonyolult is a világraszóló tettek koncepciója. Hiszen nyilván nem arról van itt szó, hogy mely magyar írók lettek világhírûek. Kazinczy például nem különösképp világhírû, nem beszélve Fazekasról. És én ugyan nagy tisztelettel vagyok Parti Nagy Lajos munkássága iránt, de attól kell tartanom, hogy Konrád György, Kertész Imre, Nádas Péter vagy Márai Sándor, és Ottlik Géza munkássága ugyancsak elvergõdött a hírességnek azon fokára, amely már úgymond világhírnek minõsül (Nem beszélve Molnár Ferencrõl).

Hol vannak hát a fentebb említettek: miért nem azok szerepelnek, akik nem pusztán a mi szívünkben, de a tények szintjén is épp hazánk nagykövetei szerte a világban. Nádas neve tényleg ismerõsen cseng lassan Németországon túl is, tehát ha van értelme az irodalmi nagyságot a világpiaci beváltsággal azonosítani, akkor neki itt lenne a helye. S a másik oldalról: mi is a helyzet Arannyal? Akiben épp az a drámai, hogy pedig minden bizonnyal a legnagyobbak közé tartozik, nagyságáról a világ eddig sem vett igazán tudomást, s ahogyan a helyzet áll, nem is nagyon fog. Ha felidézem magamban például a Zách Kára balladáját, akkor mindig tudni fogom, hogy mit is jelent a magyar nyelvbe zártságunk csodája, de mindez bizony ellent fog mondani a világraszóló teljesítmények sorának. A költészet ugyan az emberiség anyanyelve, de mûvelése anyanyelveken történik, s ez az, ami a leginkább lefordíthatatlan. Nem szeretném, ha mindez félreérthetõ lenne. Azért sorolom fel ezeket az ellentmondásokat, mert empátiával vagyok az iránt a probléma iránt, amely elõtt a kiállítás elgondolói, koncepciójának létrehozói álltak. Nem olyan könnyû feladat a nemzeti önreprezentáció vizuális felépítése egy nemzetállam utáni korban, ráadásul úgy, hogy a rendezõk érzékelhetõen elszánták magukat a kultúra fogalmának civilizáció felé történõ felnyitására.

Hiszen lehetett volna fordítva is gondolkozni, s azt mondani, e tárlat alkalom azoknak bemutatására, akik a világ elõtt eleddig nem voltak különösen ismertek, s épp a nyelvi univerzum zártságánál fogva nem is nagyon lesznek. Akkor valóban Aranyról lenne szó, s inkább Kosztolányiról, mintsem Márairól, és Konrádról vagy Kertész Imrérõl, hisz ez utóbbiakkal úgyis fut a szekér, fordítás fordítást követ. Akkor hát ne õket, hanem valóban a hunyt mestert mutassuk be! Csakhogy kinek? Saját magunknak? Itt Pesten? Hisz ez kicsit értelmetlen is volna. S ezzel itt már el is jutottunk a következõ ellentmondásig. E kiállítás világraszóló tetteket mutat be, de a saját hazánkban. A kiállítás nyelve kizárólag magyar, ami annyit jelent, hogy a külföldi látogatók számára a tárlat titok marad. Hogyhogy nincsenek legalább angol feliratok, amelyek azokat segítenék, akik idelátogattak hazánkba, s végre itt többet is tudnának rólunk, mint amit az utcán közvetlenül tapasztalhatnak?

De sajnos ez még nem minden. A kiállítás címe sem pontos, s úgy vélem, az a korrekció, amelyet kritikám címében adtam, elengedhetetlen. Világraszóló magyarok – magyaroknak. Ha a kiállítás rendezõi úgy vélnék, hogy angol feliratokkal ellátva e kiállítás így, ebben a formájában körbeutaztatható lenne a világon, akkor tévednek, hisz e tárlat, amely címével, ami a világra nyitottságot sugallja, egészében valójában csak itthon érvényes. Egész egyszerûen azért, mert míg a tudományt látványos tárgyak jelenítik meg, a kultúrát illetôen, akár a film, akár a képzõmûvészet, akár az irodalom terén kizárólag nevek felsorolásának vagyunk a tanúi, s csak kanonizált listák állnak elõttünk, nem pedig mûvek, s a villanyvonatokkal csak szövegek és fényképek állnak szemben. Vajda Lajosról pl. egy kellõen tömör életrajz olvasható, míg Rubik Ernõnek legalább a kockája látható. A kiállítás vizuális túlsúlya szinte teljes egyértelmûséggel a találmányok felé billen, amelyet egyébként a szélesebb tömegek nem is bánnak, s a magam részérõl nagyszerûnek tartom, hogy megannyi magyar leleményének csodálatos masinája kerül itt bemutatásra. Azonban a mégoly gazdag természettudományos bemutató alapkérdése itt is szorosan összefügg a társadalomtörténeti kontextusokkal. Ha A találmányok ugyanis, csak mint a magyar géniusz illusztrációi jelennek meg, akkor ez annyit is jelent, hogy némely gépezetek mûködése egész egyszerûen nem válik érthetõvé.

Felteszem ugyanis, hogy a kiállítás rendezõi úgy vélték, hogy az a legszerencsésebb, ha minél több közérthetõ, teljesen egyértelmû, úgymond interaktív, az elitkultúra homályos és nehezen érthetõ világánál szélesebb tömegeket vonzó látványosságot mutatnak be. Nyilván ezért van, hogy a tárlaton ott láthatjuk Semmelweiss úr hegedûkészítõ mûhelyét, amelyben valóban napra nap készülnek a nemes hangzású hangszerek, vagy hogy a kiállításon kiemelkedõ szerepet kapnak a magyar sport hõsei, akikrõl filmeket nézhetünk egy kis stadion lelátóira ülve. Mindezzel természetesen egyet is érthetünk , csak az a kérdés marad meg: Miért hát ez az érzékelhetõ elbizonytalanodás akár vizuálisan, akár az egyes elemek narratíváiban abban a pillanatban, amikor a mûvészet dolgairól esik szó?

Úgy hiszem, a válasz a politikában rejlik, abban a politikában, amelyet ez a kiállítás széles ívben el kíván kerülni. Az nyilvánvaló, hogy a tárlat készítõi úgy döntöttek, hogy tudomást sem kívánnak venni arról a politikai kontextusról, amely a mai magyar társadalmat jellemzi, illetve adandó alkalommal megosztja. Érthetõnek tartom azon igyekezetüket, melynek megfelelõen túl kívántak lépni e mai kocsmán, s úgy gondolták, pártok feletti, a politológusok elviselhetetlen bûvszavával élve a “pártosodás” feletti örök Magyarországot kívánják bemutatni. A hazát a magasban. Csakhogy ilyen a magyar társadalomtörténet tényeinek bemutatása nélkül nem képzelhetô el, s nincs is.

Ez pedig: még ha a szándék érthetõ is, a szó szoros értelmében véve abszurdum. Be lehet mutatni olyan találmányokat, mint Rubik Ernõ vagy Prószéki Gábor munkái, anélkül, hogy meg kívánnánk emlékezni akár a 70-es évek fojtogató légkörérõl vagy akár a 90-es évek nagy szabadságáról. De nem lehet reálisan bemutatni sem a magyar zene, sem a magyar festészet, sem a magyar irodalom teljesítményeit akkor, ha hiányzik mögülük a társadalomtörténet. A vizuális megvalósítás csupán a jéghegy csúcsa: a társadalomtörténeti kontextus valójában a múzeumi interpretáció kerete. Bármilyen kellemetlen, csak azért, mert mégoly nemes tartózkodásnál fogva is a tárlat készítõi nem kívánnak állást foglalni a mai politikai közállapotokban, ezért még nem lehet azt a kontextust eltüntetni, amely nélkül ez a kiállítás sem magyarnak, sem külföldinek, bennünket jól ismerõnek, nem érthetõ. Azt hiszem, ez az óvatosság, ez a szorongással teli igyekvõ neutralitás az, amely a fent említett abszurdumhoz – ha minden egyébtõl eltekintünk –, Petõfi kánonból való elhagyásához vezetett. Hiszen Petõfi forradalmár volt, s ezen a kiállításon aztán nyoma sincs semmiféle forradalomnak, rebelliónak. Itt Széchenyi áll a centrumban: a nagy magyar alkotó, kinek kapcsán meg sem említtetik Sem depresszió, sem kétség, sem öngyilkosság. S ezzel kezd a dolog idõnként és alkalmanként zavarba ejtõvé válni. Ezen a kiállításon ugyanis mindenkinek minden sikerült. A magyarok világraszóló tettei sorra mind sikertörténetek. Ez alkalmasint igencsak megnehezíti Bartók Béla bemutatását is, akit egyébként a tárlat a magyar kulturális kánon abszolút kiemelkedõ értékévé tesz. Bartók a szó legszorosabb értelmében mindenki más fölött egy önálló teremben kap bemutatást, amellyel teljesen egyetérthetünk. Valóban, Bartók világzseni. Valóban, a legmagyarabb mûvész. Mind a két állítás igaz. Csakhogy ez a depolitizált szorongás pl. arra vezet, hogy a kiállítás kísérõszövegei praktikusan nem vallják be, hogy Bartók Béla miért emigrált ebbõl az országból. A kiállítás szövege ugyan megemlíti, hogy 1940-ben megtartotta utolsó budapesti fellépését, sõt arról is beszámol, hogy Amerikába utazott, s komoly empátiával azt is megállapítja, hogy utolsó évei magányban teltek el. Csak éppen egyetlen mondattal le nem írták azt, ami az igazság: ugyanis, hogy Bartók Béla a Horthy-fasizmus elleni tiltakozásként hagyta el hazáját. Pontosan Illyés Gyula – aki egyébként méltánytalanul háttérbe szorult a tárlaton– Bartókja hiányzik. Az a Bartók, aki minden volt, csak nem épp kedves, béketûrõ, s csak úgy véletlenségbõl Amerikába utazó zeneszerzõ. Hasonló hiánynak lehetünk tanúi a magyar képzõmûvészet bemutatásánál, ahol a kiállítás rendezõi felhívják a figyelmet arra, hogy a “Mi a magyar” kérdésében õk – helyesen – nem kívánnak állást foglalni. Nyilván arra gondolhattak, hogy a bemutatott mûvészek – Erdély Miklós, Schaár Erzsébet, Kondor, Vajda, Kassák, Hollósi, Szinnyei, Robert Capa – egy része úgymond a nürnbergi törvények értelmében esetleg nem minõsült magyarnak. Amúgy mindez arra vezet, hogy a kínosan szemérmesre sikerült Vajda életrajzból éppen az hiányzik, amibe Vajda Lajos belehalt.: azaz az utalás az elsõ, a második és a harmadik zsidótörvényre, a megvetésre, az éhezésre, a munkaszolgálatra és a tüdõbajra. Továbbá, a későbbi korok “sikersztorijait” illetôen is, kénytelen vagyok megemlíteni, hogy Biró Yvette – bármilyen öröm is azt látni, hogy a nagyszerû filmesztéta kanonizálódott – nem jókedvében hagyta el hazáját, hanem azért, mert lehetetlenné tették, hogy itthon intellektuális tevékenységet folytasson, hogy Bódy Gábor nyomorultul, szorongattatásában lett öngyilkos, a mindvégig a mûvésztársadalom margóján élô Erdély Miklós pedig egész életében nem kapott annyi jó szót, mint itt e tárlaton. A kiállítás egészén végigvonul ez a zavarba ejtõ, társadalmi viszonyokat mellôzô kettõsség. A magyar színházi kánon például kifejezetten radikális: Kaposvár, a Katona és a Squat állnak az elmúlt évtizedek centrumában. Utóbbi olyan darabjai láthatóak videón mint az Andy Warhol’s lost love, vagy a Mr Free and Ms Dead. Botorság lenne mindennek a jelentõségét lebecsülni, ellenkezõleg: ez a kései rehabilitáció tisztességes és becsületes eljárás. Szívet melengetõ érzés Bálint Istvánt és Palotai Klárát látni mintegy húsz évvel ezelõtt a New York-i Squat elõadásán. Csakhogy mindezt csak olyan valaki értelmezheti, aki jóval többet tud annál az egyébként korrekt leírásnál, amely az emigráns színház tevékenységét bemutatja.

Mindez azért fájdalmas, mert ez a kiállítás valóban komoly és tiszteletet parancsoló munka eredménye. Nem pusztán azért, mert hosszú évtizedek óta az elsõ alkalom – s tartok tõle, hogy hosszabb idõre az utolsó –, amikor egy közösség, a mai magyar társadalom számos tagja, a látogatók alkalmat kapnak arra, hogy felmérjék saját, legszélesebb értelemben vett kultúrájuk horizontját, hogy ha csak egy tárlat erejéig, de végigkísérhessék megannyi honfitársuk és elõdjük életútját a kezdetektõl a világhírig. De hát miként tegyék ezt, ha nem volt sem ’48-as forradalom, sem elsõ, sem második világháború, se kommunizmus, se rendszerváltozás. A kiállításnak semmiféle kronológiája nincs. Tulajdonképp rejtelem, hogy a tárlat miért csak az elmúlt 200–300 év különféle teljesítményeit gyűjti össze és mutatja be. Ami engem illet, én például világraszóló magyar tettnek tekintem a latin nyelven verselõ Janus Pannonius munkásságát, éppúgy, mint a politikai zsenialitásáról számot tevõ Mátyás király uralkodását, nem beszélve a Zrínyiekrõl, Rákócziakról. Életrajz követ életrajzot, siker követ sikert, s nincs különbségtétel az életsorsok alakulását illetõen. Neumann Jánosról éppúgy nem derül ki, hogy miért is kellett elhagynia a hazáját, amint egyébként az ezen a kiállításon teljes mértékben visszahonosított Andy Grove, alias Gróf Andrásról, az Intel vezérigazgatójáról sem, akinek teljesítményét világraszóló magyar teljesítménynek betudni egyébként bátor ötlet. De hiába helyes ez a szándék, ha a rendezõk a saját csapdájukba esnek: hiszen a dekontextualizált bemutatás érthetetlenné teszi azt a gesztust, illetve azt korunkban feltûnõ normalitást, amellyel a tárlat készítõi rendelkeznek.

Ez a tárlat fontos lépés a magyar kiállítástörténetben. Elõször történt meg, hogy egy ugyanazon teremsor falai között látható a természettudománytól az operettig, az építészettõl az irodalomig, a feltalálóktól a hangszerkészítõkön át a tájszólásokig, a hídépítõktõl a mozdonygép-készítõkig mindaz, amit valóban mai és nem mai magyarok, mi hoztunk létre. Ez a bemutatás, ez a monumentális és valóban boldog gazdagságra valló katalógus jó érzéssel töltheti el azokat a tízezreket, akik eddig megnézték a tárlatot, és ezután is látni fogják. Ez a vélhetõ, sõt, a kiállításon evidensen érzékelhetõ jó érzés bizonyára van olyan fontos, mint mindazok az intellektuális megfontolások, amelyeket én megfogalmazok. De az ambivalenciám mégsem múlik könnyen. S nem is pusztán arról van szó, hogy egy pár igazi, apró bosszúságtól megszabadulva – mint például a teljesen értelmetlen fehér tüll-leplek – e kiállítás gyakorlatilag teljes élményt adhat azoknak, akik bevezetést kívánnak nyerni saját országuk kulturális teljesítményének bemutatásába. Csakhogy ez így, történetiség híján, inkább Madame Tussaud panoptikumává válik, mintsem élõ, ránk is vonatkozó hagyománnyá, minket is kötözõ történelemmé. A hagyomány akkor él, ha párbeszédet feltételez. A múlt, akármilyen teljesítményekbõl állhat, de nem lehet kilúgozott, lepárlott, üres bemutató. A múzeum bizony nem mauzóleum. Az élõ múzeum a viták színtere, a közönséggel való folyamatos és komoly párbeszédé. S minthogy Magyarországon a rendszerváltozás óta ez az elsõ alkalom, amikor egy tárlat rendezõi valóban túlléptek az elit értelmiség bármely csoportjának kiszolgálásán, s eleget kívántak tenni mindazok vágyainak, akik úgymond a beavatottak körén kívül élnek, ezért kell ezt a kritikát ilyen élesen megfogalmazni. Ám akármint is van, meggyõzõdésem, hogy az Álmok álmodói – világraszóló magyarok fordulatot hoz a magyar kiállítások történetében. Az bizonyos, hogy a kifogásaimtól függetlenül az a mandarin kultúra, amely mostanáig bármiféle kritika nélkül uralta a kortárs kiállító csarnokokat, a továbbiakban nem folytatható.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.