Visszaszámlálás

 

“Midőn egy lakáj menne bé a szobába, elesék az ajtónál tálastul együtt. Ura mondja: – Úgy én is tudok. Erre a szolga: – Elhiszem, mert már látta tőlem az úr.”

Andrád Sámuel: Elmés és mulatságos rövid anekdoták

 

Fernand Braudel óriás Mediterraneumában leírja, hogyan jött létre az a szinte természeti folyamat, ahogyan a két birodalom, a fülöpi Spanyolország és a szulejmáni Török Birodalom, minden évben összecsapott. Pontosan kiszámítható volt, hogy mikor és hogyan indul el a török flotta tavasszal, s erre mikor, milyen formában próbál válaszolni a spanyol. Felmérhető volt a török flotta nagyságából, kiindulásának hetéből és az Adria vagy Tunisz felé fordulásából, hogy mire lehet számítani. A két birodalom látszólag a tengeren harcolt, de valójában az államkincstárak helyzete, a hajóépítő üzemek és a sereg pénzelése, a hadtáp vonalak kialakítása volt a tét. A csata már a tengerre szállás előtt eldőlt.

Hasonlóképpen birkózik egymással 1998 nyara óta a Fidesz-MPP és az MSZP. Mindkét párt birodalmi tudatú és elszántságú, vagyis univerzalitásra és egyeduralomra törnek, nem állandó versengő váltásra. Szerkezeti felépítésük és gondolkodási struktúrájuk más-más módon ugyan, de egypárti jellegű. Nem versengés és váltás bizonyításuk célja, hanem a végleges és kizárólagos kormányzás. Egymásnak feszülésük a “ki kit győz le” jegyében zajlik. Mindkét párt “ügyintéző-szolgáltató állam-párt”, tehát gyakorlatuk szerint képesek az állami szervezetek, a kormányzati és a helyi hatalmak birtokában jutalmazni és büntetni, klientúrát építeni. A győztes mindent visz, a vesztesnek nincs kegyelem.

A Fidesz-MPP sikeresen szerezte meg 1998-ban a jobboldali szavazótábor jelentős részét, és 2001 elejére elhódította valamennyi szövetségesének – a KDNP-nek, MDF-nek és az FKgP-nek – a szavazóit. A frontvonal mögötti árokrendszere kevésbé mély és tagolt, mint ellenfeléé, de hatékonyan biztosította a kicsiny élcsapat mögött a tartós jobboldali szavazók támogatását. A szocialisták egész szerkezete az állóháborúra és a lövészárokharcra épült ki, hatalmas árok-és erődrendszer védelmezi a szocialista választók táborát. 1998 óta mindig a Fidesz, a kormány a kihívó, mindig az ő flottájuk hajózik ki és határozza meg azokat a célpontokat, ahol az összecsapásra sor kerül. Az MSZP súlyánál, hatalmas hátterénél fogva feltartóztatja és szorongatja ugyan ellenfelét, de döntő ütközetre egészen 2001 decemberéig nem tudta kényszeríteni.

E párbajban magyar szokás szerint vívnak – nem az nyer, aki jobb, hanem az, aki kevésbé látszik rossznak. Ki hibázik többet, ki esik nagyobbat, a néző ezt figyeli. A választó – az elkötelezett törzsszavazóktól eltekintve -, nem valakire, hanem valaki ellen szavaz. Nem behív, hanem elküld. Nem vár valakire, hanem szeretne megszabadulni valakitől.

Fidesz-kiigazítás 2001 elején

2000 decemberében Kövér László a Fidesz igazi stratégája a radikális változtatás szükségességéről győződött meg. A közvélemény-kutatások veszélyt jeleztek, se a külső, se a belső körülmények nem kedveztek a Fidesznek. Ha minden az őszi tendenciák szerint folyik tovább, akkor a Fidesznek kevés az esélye a választások megnyerésére. Kövér László széleskörű tájékozódás, és Orbán Viktor meggyőzése után Tölgyessy Péter stratégiai javaslatait fogadtatta el.

Megértették, hogy a Fidesznek csak akkor lesz szélesebb mozgástere, ha ismételten középre húz, új szereplőkkel, békülékeny politikát folytat, miközben megőrzi a jobboldali szavazótábor egységét. Az óriás szocialista ellenzék csak meglepéssel győzhető le, s a 2001-es meglepetés a várt agresszió helyett a béke. Orbán Viktornak az 1998-as választási kampányban tanúsított magatartáshoz kell visszatérnie, amikor szelíd és távolságtartó udvariassággal állta Horn és a szocialisták támadásait, amikor felülemelkedett saját természetén, s ezzel nemcsak önmagát, hanem a társadalmat is legyőzte.

Az “új világban” Orbán Viktornak el kell távolodnia a párt-és kormányzati csatározásoktól, vissza kell találnia az elnöki – a nép atyja – magatartáshoz. Kevés, jól megválasztott szereplés, békés, nyugodt hangvétel, a támadásokkal szembeni hidegvér, mosolygós arculat – ennek hatnia kell a szilárd jobboldali szavazókon túl a bizonytalankodókra is. A Fidesznek vissza kell vonnia a szimbolikus hatalomból Kövér Lászlót, akit túlságosan azonosítanak a radikális és erőszakos politikával. Helyébe azt a Pokorni Zoltánt kell állítani, akinek mérsékelt, középre húzó politikai képe meggyőzheti a közép választóit. A pártban és a kormányzatban kialakított miniszterelnöki személyes hatalmat, fokról-fokra át kell váltani intézményes hatalomra, üzemszerű működésre. A kalandozásokat be kell fejezni, le kell telepedni, be kell rendelkezni. Hozzá kell végre kezdeni a reformokhoz és az építéshez, mindenekelőtt az infrastruktúrában és az egészségügyben. Fel kell gyorsítani az EU-tárgyalásokat, a Fidesznek és a kormánynak egyértelműen európai arculatot kell öltenie, el kell magát határolnia az EU-ellenes és globalizációellenes megnyilvánulásoktól.

Az Orbán–Kövér páros elfogadta a fenti stratégiát. Bár jobbnak látták volna, ha a párt élére a legbelsőbb körből Deutsch Tamás, vagy Áder János kerül, végül tudomásul vették, hogy csak Pokorninak van üzenete. Kövér László félre állt, és kijelölték Pokorni Zoltánt a párt élére. Már ezzel a jelöléssel megingatták a sajtót, s a sajtón keresztül a szocialistákat, hiszen általános találgatás kezdődött egy új, békülő Fideszről, a tárgyaló, konszenzust kereső Pokorniról.

Orbán és a kormány, mosolygósra váltottak, megindult a nagy építések korszaka. A miniszterelnök többször hangsúlyozta, hogy nem foglalkozik pártügyekkel, sajnálkozott a Kisgazda Párt érthetetlen széthullásán, és az ellenzék romboló, agresszív fellépésén. A kormányban maga elé tolta a ragyogó kedvű és mosolyú Matolcsy Györgyöt a Széchenyi-tervvel, a dinamikus Mikola Istvánt az egészségügy reformjával. Megkezdődött a választók hosszú távú megvásárlásának korszaka. Az ellenzék párt-és kormány elleni támadásai nem érintették Orbán Viktort.

A stratégia fényes győzelmet aratott. A Fideszt és Orbán Viktor kormányát nemhogy magával rántotta volna a kisgazda korrupciós botrány, hanem ellenkezőleg, megerősödve kerültek ki belőle. A Fidesz mind a kisgazdákkal, mind a szocialistákkal és az SZDSZ-szel szemben igazolta, hogy egységes és hűséges párt, amely egyetlen finom kormánymozdulatra követi vezetőjének akaratát. Eközben Torgyán József diktatórikusan szervezett pártja darabokra hullott. A szocialisták összevesztek a vezető posztokon, s áldatlan belső harcokat vívtak. Az SZDSZ pedig nem tudott mit kezdeni Demszky Gábor összevissza kormányzásával. Orbán Viktor stratégához méltóan vezette ki csapatait a mocsárból.

A stratégia rövid távú céljai megvalósultak. Az Orbán–Kövér páros hadmozdulata sokkolta a szocialistákat, akik nem értették, hogy hogyan kerültek ki a győztes pozíciójából, s miként sikerült a Fidesznek és a kormánynak megúsznia a Torgyán-botrányt. Az orbáni csel véglegessé tette, hogy a MIÉP szavazatokon kívül, minden jobboldali szavazat a Fideszhez vándorol. A Fidesz nemcsak a kisgazda választókat vonzotta magához, de az MDF szavazóit is, hiszen a kétéves költségvetés megszavazása és a kisgazda szétesés után, nem volt semmi szükség arra az ütköző szerepre, amit az MDF a Fidesz és az FKgP között betöltött.

A hadjárat sikere nagyon megerősítette a Fidesz-tagok és választók önbizalmát, a végső győzelem, és a tartós uralkodás reménye valósággá vált. A fegyelmezett végrehajtásért cserébe mind a pártvezetők, mind a miniszterek elvárták, hogy osztozhassanak a jövendő intézményein, alkudhassanak a megoldási módozatokon, a választásokig elejtett, majd a győztes választások utáni hatalmi zsákmányon. Ha a jövő elkezdődött, akkor a legfontosabb, hogy kié is ez a jövő, kié az évtizedes berendezkedés fölötti uralom?

A Fideszt nagyon konkrét osztozkodási problémák nyomasztották. Mekkora hatalma lesz a pártnak – a Kövér, Áder, Szájer, Deutsch, Várhegyi stb. belső pártnak, és a frakció, a vidék külső pártjának, klánjainak – a kormánnyal – helyesebben Orbán Viktorral és udvarával – szemben? Pártkirály vagy királypárt? Milyen munka-és hatalommegosztásra hajlandó Orbán a párttal és vezetőivel? A párt lesz-e az érdekkijáró, klientúra-rendszer főszereplője, vagy a párt mögötti, pártközeli vállalkozások – a Simicska-féle valóságos, és a Welmer-féle szimbolikus tőke – hálórendszere? Milyen szerepet töltenek be a miniszterek, a minisztériumok, s ennek megfelelően az egyes ágazatok érdekképviselői az elnök-miniszterelnöki kormányban? Milyen lesz a központi hatalom és a helyi hatalmak közti osztozás? Hogyan, milyen intézményeken keresztül jutnak föl a területi érdekek? Melyik Fidesz-város részesül a hosszú távú szavazóvásárlásból és melyik marad ki?

Tartósan büntetlen marad-e a közbeszerzések figyelmen kívül hagyása, a jogszabályok megkerülése, az állam magánosítása, vagy lesznek új és más rendező elvek? Milyen az osztozási arány központ és helyi erők között, mennyire tart igényt a zsákmányból a központ, mennyi maradhat helyben? Mik a vezető funkcionáriusok árai, mennyibe kerül egy állami programban való részvétel, milyen az osztogatás-fosztogatás gyakorlati megvalósítása?

Mindezek nemcsak a hatalom, hanem a társadalom szanálásának – mézesmadzag és furkósbot – kérdései is. A Fidesz a konszolidálás és reformok, a stratégiai kérdések megoldása helyett szanálásba fogott. Az intézményi konstrukciókat személyi konstrukcióval pótolta. Demokratikus és piaci körülmények között személyi konstrukcióval, személyes hatalommal nem lehet tartósan kormányozni. Vagy a demokráciát és a piacot kell a személyi konstrukcióhoz szabni, és tartósan korlátozni, vagy a demokrácia és a piac intézményes megoldásait kell fölépíteni. A megoldások évtizedre szólnak. Átváltani személyes hatalomról, személyi lojalitásról intézményi hatalomra és lojalitásra – ennek a tavasznak ez volt a tétje.

Újabb roham
“– Ilyenkor az ember az ellenségeinek is megbocsát.

– Épp ellenkezőleg – volt a válasz –, lerohanja őket.”

Stendhal: Henry Brulard élete

 

Zárt és paternalisztikus társadalmak felnyílásakor rendszerint megjelenik az igény a személyes paternális politikai megoldásra. Az átmenet a patriarchális tekintélyelvűséggel nevelt zárt társadalomból, egy patriarchális tekintélyre alapozott nyílt társadalom felé tart. A második világháború után, a Hitler utáni NSZK-ban Adenauer, a Vichy utáni Franciaországban De Gaulle töltöttek be apai szerepet, s pótolták az intézmények kiépüléséig a stabilitást. “De Gaulle, akinek népe alapvetően szkeptikus volt, mert túl sok lelkesedését törték össze, s túl sok álma foszlott szét, a franciák mélyen gyökerező bizonytalanságát fennhéjázó, sőt erőszakos viselkedéssel kívánta kompenzálni.” – írja Kissinger. De Gaulle személye egyben törésvonal is volt. Hívei és támadói álltak egymással szemben, elfogadása vagy elutasítás, szeretete vagy gyűlölete különböztette meg egymástól a politikai feleket.

A kelet-európai rendszerváltások ugyanezen a szakaszon esnek át. A Tito, Kádár, Husak, Zsivkov puha vagy kemény paternalisztikus diktatúráiban felnőttek, a rendszerváltás felemásan kiépült demokráciáiban, a többpártok utálatában politikai atyát keresnek, aki képes a rendszer biztonságát és rendjét személyében biztosítani. A horvát Tudjman és a szlovák Meciar, a cseh Klaus és a bolgár II. Szimeon ilyen “atyák”, önjáró hatalmi gépezetek, akik mögött mindenféle párt csak kellék a hatalom személyes gyakorlásához. Híveik nem intézményhez, eszméhez, hanem személyhez hűek, ellenfeleik nem intézményüket és eszméiket, de mindenekelőtt a személyükben megnyilvánuló politikát gyűlölik.

Orbán Viktor a paternalisztikus és illiberális hatalomgyakorlás magyar képviselője. Nem a pártnak van vezetője, hanem a vezetőnek pártja. Nem a kormánynak van feje, hanem a kormányfőnek kormánya. Nem a szuverén nemzetnek van vezetője, hanem az uralkodó szuverénnek nemzete. Nem az eszmének van képviselője, hanem a képviselőnek eszméje.

A ciklus kezdetén már komoly hatalom összpontosult Orbán Viktor kezében, de még osztoznia kellett. A ciklus végére minden hatalom, kizárólagosan az ő kezébe ment át. Az intézményes (ellen)hatalmak, (ellen)súlyok – parlamentáris ellenzék, alkotmányos nemzeti intézmények, önkormányzati autonómiák – szerepe radikálisan lecsökkent, a jogállami normák fékjeit meglazították, egyszersmind saját belső pártjának figyelmeztető ellenőrzése, ellensúlya is megrokkant. Orbán kizárólagosan ellenőrzi a formális és az informális hatalom kettős terét. Rajta kívül senki sincs, aki információkkal és döntési lehetőségekkel rendelkezne a formális hatalom megnevezettjei közül, ugyanakkor az informális hatalom nagyjainak – Kövér Lászlónak, Simicska Lajosnak, Welmer Andrásnak –, nincs közvetlen hatásuk a formális hatalomra. Nagyon régen volt a magyar történelemben, hogy egyetlen ember kezében fut össze valamennyi szál, anélkül, hogy más központ, személy keze belenyúlhatna.

Húsvétkor Orbán Viktor változtatott az addig követett stratégián. A hatalom intézményesítése, a rendszerek és konstrukciók felállítása – a személyes hatalmi jogosítványok leadása és megosztása – helyett, a személyes hatalom kiterjesztését és a rohamot választotta. Be akarta biztosítani a végső győzelmet. 2001 tavaszán kívánta megszerezni a személyes varázsához kötött döntő fölényt. Az ellenfél megosztott, nincs vezére. Ha sikerül az áttörés – a személyes kampánnyal és a hozzá adott valóságos, vagy képzelt anyagi juttatásokkal –, akkor többé senki nem állíthat meg. Magatartása, stratégiája visszatérés volt az ugyancsak sikerrel kezdett 1998 nyári stratégiához – ezt akarta ismételni magasabb szinten.

Orbán Viktor személyesen húzta meg a törésvonalakat a társadalmon belül. Egyik oldalon a szuverén nemzetiek, a másikon a nemzetietlen globalisták. A szuverének nagynemzetben gondolkodnak, a globalisták belenyugodtak a kisnemzeti létbe. Jobb- vagy baloldal, konzervatív vagy haladár, illiberális demokrata vagy liberális demokrata, hívő vagy nem (másként) hívő, köztük, köztünk húzódnak a választó vonalak. A hetvenes évek óta ez az első ellenreformer kormányzat, amely kárhoztatja a reformereket és a reformokat, a reformoknak, a nyitásnak tulajdonítja a társadalom bajait. Orbán tettekben és szavakban egyaránt intervencionista etatista, aki ellenszenvezik a jogállami kötöttségekkel. Vége az államkorlátozó, antietatista és decentralizáló korszaknak, eljött az ideje a rendcsináló, központosító időszaknak. A bürokratikus és szakmai lojalitás helyett, a karizmatikus vezető iránti személyes és politikai lojalitást várja el.

Ha Tisza Kálmán, Bethlen István és a hatvanas évek Kádár Jánosa intézményes – igaz negatív – konszolidáló politikát folytattak, ezzel szemben Orbán Viktor, ötvenes évek végi szanáló, a társadalmat félelemmel és közvetlen jutalommal semlegesítő politikát. Ebbe illeszkedik a húszas évek elejének és az ötvenes évek végének felidézett törésvonala, a nyugodt, magyar vidék és a lázadó, idegen Budapest közötti ellentét. A miniszterelnök személyes üzenetekben közli, hogy milyen társadalmat akar látni. Győzni fogok és e konstrukció lesz, semmi más.

E konstrukció háttérbe szorította mindazokat, akik komolyan vették a békülékenységet és az Európa-barátságot a Fideszben. Pokorni Zoltánnak vagy Szájer Józsefnek igen kicsiny tér jutott, a rohamozó Orbán Viktor mellett. Orbán Viktor élére állt a rohamnak, állandóan szerepel, mindenben dönt, mindenről nyilatkozik. A választások tétjévé tette: velem, vagy ellenem. Nem mi és ti, hanem én és ti. Nem a Fidesz és az MSZP, nem a jobb- és a baloldal birkózik egymással, hanem Orbán Viktor hívei és ellenfelei. (Miként Tudjman, Klaus, Meciar esetében is.) Szereted és tiszteled Orbán Viktort, bármit mond és tesz, ezért rá – és a függelékként megjelenő pártjára – szavazol, vagy utálod, és bárkire hajlandó vagy szavazni, csak ne Orbán Viktor legyen. Híveinek és ellenfeleinek közös vonása, hogy bármit elhisznek Orbán Viktorról: imádói minden jót, támadói minden rosszat. Angyal és démon. Isten fia és csaló. Az imádat gyűlöletet, a gyűlölet imádatot szül.

A személyes hatalom napi megnyilvánulása nem középre tolta a Fideszt, hanem visszavitte korábbi helyére. Stabilizálta a jobboldali szavazókat, és ismét polarizálta a közvéleményt. Orbán egyetlen szereplőként maradt a kormányzati oldalon. Leverte saját pártja és kormánya lázadási kísérletét. Mindenkit félresöpört az útjából. Túl jól sikerült a kisgazdák és az MDF felfalása is. Torgyán és pártja hazug, korrupt és hozzá nem értő. A kisgazdák nem mi vagyunk. E paraván mögé rejtőzött 2000. novemberétől 2001. májusáig. A kisgazdák eltűntek, csakhogy a hazugságok, a korrupció és a hozzá nem értés nem szűntek meg. A Fidesz és személyesen Orbán Viktor hitelessége, tisztakezűsége és hozzáértése kérdőjeleződött meg. Az érinthetetlenségnek vége.

A Fidesz-kormány három ponton roppant meg. Az első, hogy személyes bravúrokkal próbálja pótolni az intézményes reformokat, “most vagy soha” politikával helyettesíteni a társadalmi konszolidációt. A miniszterelnök saját pártját és kormányát is lerohanta. Minden belső ellenőrzést és vitát lehetetlenné tett. Kizárólag személyes önkorlátozása, ízlése, érzéke a korlát. Kétségtelen, hogy Orbán Viktor jelentős személyes belső tartalékokkal rendelkezik, de óhatatlanul hibáznia kell, ha elfogyasztja korábbi felhalmozásait. Már hibázik – nem lehet büntetlenül naponta szerepelni, valamennyi lehetséges szerepet eljátszani. Ilyen hibának látszik, hogy a miniszterelnök belehajtotta magát a “Mikola-zsákutcába”, vagyis az egészségügyi válságba. A kormány valamennyi lépése fordítva sül el, és Orbán Viktor személyesen is odaégett. Feltehetően ilyen hiba a magyar–román kedvezménytörvény megállapodás, ahol Orbán Viktor alkalmassága szenvedett csorbát a román féllel szemben.

Innen nincs kiút. A Fidesz mindent Orbán Viktorra tett fel, akinek ettől korlátlan a hatalma, a korlátlan hatalmat a Fidesznek korlátoznia kellene, a győzelem érdekében, de nem tudja, mert mindent Orbán Viktorra bízott. A választások előtt összetartás van, nem lehetséges a belső küzdelmek végigvitele. Nem marad más, mint reménykedés Orbán Viktor tévedhetetlenségében. Orbán Viktor hitelessége és alkalmassága a tét.

A személyes hatalom személyes hatalmat, a központosítás központosítást szül. A személyes hatalom százszámra szüli a helyi napóleonokat, akiknek se politikai érzéke, se hozzáértése, se szakmai becsülete nincs, ám annál nagyobb a pökhendisége és a hatalmaskodása. Jelszavuk: amit nem tudok, az nincs, amit nem tanultam meg, azt nem is érdemes megtanulni. Egyszemélyi hatalmak születtek szakmai felkészültség és tapasztalatok nélkül. Ennek mintájára járnak el a kormányszínű önkormányzatok saját intézményeikben, rejtik ott el kádereiket és adósságaikat.

A kormány a világgazdasági mozgásokkal ellentétes gazdaságpolitikai fordulatot hajtott végre, vagyis a legrosszabb időzítéssel, politikai célokból felértékelő, jövedelememelő, az exportképességet csökkentő, hosszú távra eladósodó politikára tért át. Ezzel párhuzamosan meghirdeti a belső piac élénkítésére irányuló populista irányt, rövidtávon kockáztatva az ország egyensúlyát, hosszabb távon pedig a világgazdasággal ellentétes szerkezet kialakulását.

A Fidesz három évig gyűjtögetett és felhalmozott. A korrupciós folyamatokat és a róla alkotott képet kézben tartotta. Ám a korrupció túlságossá vált, az ellenőrzés lehetetlenné. A médiából bezúdulnak a központi és helyi korrupciós ügyek, és erre ugyanazokat a védekezési technikákat alkalmazzák – nem hallom, nem látom, nem mondom –, amelyeket korábban. Mindent egy lapra tesznek fel: azért kell pénzt szerezni, hogy győzzünk, s ha győzünk, senki nem meri megkérdezni, honnan a vagyonunk. (Az elrejtett hamis kártyán pedig ez áll: ha veszítünk, felelősségre vonnak azért, amit tettünk, tehát annyit kell szerezni pénzben, információban és befolyásban, hogy ne lehessen hozzánk nyúlni, és nyugodtan élhessünk.) “Ha ez ember is jó véget ér, / Nem félek elkövetni bármi bűnt.” – sóhajtanak Shakespeare-nél. Ha megússzuk, bármi lehetséges – kiáltanak fel a vidám legények.

A második roppanás a jobboldal magánya. A Fidesz egyedül maradt a jobboldalon a MIÉP-pel. Nélküle aligha győzhet, s vele nagyon veszélyes győznie. Ha együtt megy velük, az a baj, ha nem megy velük, az. Együtt menetelni rasszistákkal valószínűleg nem okoz komoly gondot a vezetésnek – éppoly pragmatistán ítélik meg, mint a Torgyánnal való együttélést –, ám annál többet Európának és azoknak a liberálkonzervatív véleményformálóknak és szavazóknak, akiknek meg kell oldani azt az erkölcsi dilemmát: nem elég, hogy lopnak, de még fajgyűlölőkkel – a csőcselékkel – is közösködnek. Ezért mindent megtesznek, hogy a szélsőjobb szavazókat megszerezzék, bizonyítsák, hogy ugyanolyan nemzetiek, mint Csurka emberei. Ám a MIÉP is tanult a többiek példájából, s oly radikális ruhát húz, amilyet a Fidesz nem vehet magára. Csurka előrefutása az antiszemitizmusban és az antiglobalizmusban megtorpantotta az utána futó Fideszt.

Végül a harmadik roppanás a globális világ súlyától következett be. Magyarország elfogadott és jól jegyzett ország Európában, Orbán Viktor és kormánya viszont jegyzetlen. Nem lehet büntetlenül stratégiai szövetséges nélkül maradni Európában, nem lehet a globális világ politikai és gazdasági főszereplőit figyelmen kívül hagyni, megsérteni, normáikra fittyet hányni – közbeszerzést semmibe venni, tőzsdét földbe tiporni, jegybanki függetlenséget korlátozni, közmédia szabadságát elnyomni, fajvédőktől nem elhatárolódni stb. –, figyelmeztetéseiket hallatlanná tenni. Minél jobban közeledik az ország Európához, annál rosszabb egy nem-európai viselkedésű kormány megítélése. Klausnak, Mečiarnak, Tudjmannak sikerült ugyan sokáig Európával szembe menni, de ennek következményeit országaik népe sínylette meg.

1444-ben I. Ulászló ifjú magyar király Várnához ért Hunyadi seregeivel. Szemben hatalmas török sereg. Cesarini pápai legátus azt tanácsolja az ifjú királynak, hogy szekérvár mögé húzódva várják meg a szövetséges hajóhadat. Hunyadi János gyors és meglepő rajtaütést javall, amit a király el is fogad és győz. Már csak a janicsárok állnak rendben a síkon. Hunyadi kéri Ulászlót, hogy elégedjen meg a nap eredményével, ne támadjon tovább. Az ifjú király ötszáz lengyel és magyar lovassal nekiront a janicsárok cölöpvárának. Nem sokkal később egy janicsár aga lengeti az égnek a magyar király levágott fejét. “Sokféle bátorság van, barátaim.” – írja egy XVII. századi szerző. “Nem kevés bátorság kell, hogy szembeszálljunk az ellenségeinkkel, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy kiálljunk a barátainkkal szemben. De legbátrabb mégis az, aki önnön magát is legyőzni képes.”

Szocialista apály és dagály
“Turenne inkább az ellenség terveit, mint csapatait lepte meg.”

Clausewitz: A háborúról
A szocialisták állandóan meglepődnek. Meglepi őket az is, ha sikeresek, az is ha veszítenek. Örök meglepettek. S mivel a meglepetés, a megriadás napi kenyerük, elszántan törekszenek arra, hogy végre ők is meglepjék ellenfelüket. De amikor végre tudják, hogy ki az ellenfelük, s merre van, akkor körülnéznek, s nem tudják, kik ők maguk. Pontosan érzik, hogy mit nem akarnak, de nem körvonalazódott bennük, hogy mit akarnak. Kiszorultak a törésvonalak másik oldalára, de ezek az oldalak nem az övék. Csapataik menetelnek az ellenféllel szemben, de az ellenfél határozza meg, hogy hol kezd csatát. A társadalom tehetetlenségét használják, és nem felhajtó, mozgásban lévő erejét. Mindenkor képesek a döntetlenre, de szinte soha az általuk kezdeményezett harcban a győzelemre.

A szocialisták 2000. decemberében győzelemre álltak. A kisgazda összeomlás, a korrupciós ügyek felszínre kerülése, illetve a kormányzati arrogancia elleni düh, az európai támogatás, nemcsak saját hatalmas szavazó táborukat töltötte el önbizalommal, hanem a bizonytalanok meghatározó részében is azt az érzetet keltette, hogy a jobboldalnak befellegzett. Az MSZP-politikusok szinkronba kerültek az eseményekkel, elképzelhetővé vált, hogy átveszik a kormánytól mind a témák fölvetését, mind pedig azok politikai kezelését.

Csakhogy az ellenfél meggyengülése nem hozta meg a szocialista világképet. Vezetőiknek továbbra se voltak stratégiai megfontolásaik és kivitelezési módszereik. Bizottságosdikba fogtak, önmaguk körül totyogtak, de új gondolatokkal és tettekkel képtelenek voltak önmagukat és választóikat meglepni. A győzelem reményében várakoztak, s nagyobb részük azon álmodozott, hogyan stabilizálja helyét a pártban, szerezzen hasznos pozíciókat a választások utánra.

A szocialisták elhitették magukkal, hogy a társadalom és intézményei ugyanúgy fognak előkerülni az Orbán Viktor-féle Kisgömböcből, ahogyan az elnyelte őket, nekik tehát ott kell folytatniuk, ahol 1998-ban befejezték. Nem érzékelték, hogy nemcsak a Fideszhez képest kell másnak lenniük, de a Kádár-és a Horn-korszakhoz képest is. Ennek a másságnak, ennek az újdonságnak egyszerre hiányoztak a szervezeti és a személyi feltételei. Mivel igazán új nem jutott az eszükbe, ezért még a legjobb szándékúak is pozitív restaurációban, a normál útra való visszatérésben bizakodtak.

Vissza fogjuk adni, amit elvettek – legyen szó parlamenti ülésezésről vagy nyugdíjasok pénzéről, mezőgazdaság szanálásáról vagy a politikai hangnem kultúráltságáról. Ha a kormány mondott egyet, a szocialisták azonnal kettőt, ha a kormány kettőre ugrott, a szocialisták a hármat játszották meg. Szociális kárpótlás – egyrészt a Bokros-csomagért, másrészt az Orbán-kormány antiszociális politikájáért –, demokratikus kárpótlás – egyrészt Horn Gyula antidemokratikus lépéseiért, másrészt az Orbán-kormány antidemokratikus húzásaiért –, tiszta kéz kárpótlás – a Tocsik-ügyért és az orbáni korrupció elszabadulásáért – stb.

Ennek a visszaállító és visszaadó politikának – a fordított Robin Hood visszafordítása –, ennek a szavaiban szegénypárti, döntéseiben összevissza, gyűjtőpárti politikának van tegnapja és mája, de holnapja alig. Ugyanakkor érthető, hogy ha nincsenek új intézményes konstrukciók, ha nincs új stratégiai koncepció, akkor a restaurációs politikának Kovács Lászlónál alkalmasabb vezető személyiségei is felbukkantak Németh Miklós, Horn Gyula vagy Nagy Sándor személyében. Ha jók voltunk 1989-ben és 1994-ben, akkor nem kell egyebet tennünk, mint visszatérni erre a kijelölt útra, azokkal, akik akkor vezettek minket.

A felek között erőegyensúly alakult ki. A Fidesz felállította Fidesz-országot és szorítja ki MSZP-országot. Előállt a cezarizmushoz szükséges helyzet. “A cezarizmus olyan helyzetet fejez ki, amelyben az egymással harcoló erők a katasztrófa árnyékában jutnak egyensúlyba, azaz úgy, hogy a harc folytatása csak kölcsönös megsemmisülésükkel végződhet” – írja Gramsci. A cezarizmus a hatalom személyesítését, az erőt erővel, a könyörtelenséget könyörtelenséggel, diktatúrát diktatúrával szemben reflexét hozta. Lehet-e demokratikusan legyőzni a diktatórikusan szervezett ellenfelet? – ez a szocialisták talánya.

Az MSZP 1998 óta börtönpszichózisban él. Vezetői és tagjai életüket és cselekedeteiket nem önmagukhoz, hanem Orbán Viktor nevezetű őrükhöz mérik. Állandóan az őrre összpontosítanak, hozzá igazítják óráikat és perceiket, zárkájuk térfogatát. Ha Orbán kijelölte a maga nemzeti szuverén helyét, a szocialisták globalista oldalra állnak, de többségüknek sejtelme sincs róla, hogy miért itt áll. Sokuknak titkon tetszik az orbáni politika, s maguk is osztják a nemzeti álmokat. Még jobban tetszik, s ha nem Orbán Viktor csinálná, akkor tapsolnának is, az állami központosító, beavatkozó politika, s egyáltalán nem érzéketlenek az illiberális demokrácia iránt. Legalább olyan jól áll nekik a hetvenes évek ellenreform-politikája, mint Orbán Viktornak.

A kisebb rossz vagyunk! Arrogánsak voltunk, de nem ennyire! Loptunk, de nem ennyit, és nem ilyen nyíltan! Antidemokratikusak voltunk, ösztöneinkben továbbra is azok vagyunk, de legalább szégyelljük! Orbán azt mondja, hogy, “aki nincs velünk, az nincs” – ez az ötvenes évek. Mi azt mondjuk: “aki nincs ellenünk, az velünk van” – ez már a hatvanas. Ő helyreállítja a központosított államot. Mi engedjük a se állam, se piac állapotát. A párt többsége folyamatosan populista, szociálprotekcionista irányból előzné Orbán Viktort, ezért az ígérgetési verseny.

A Fidesz – a porkoláb – megváltozott magatartása meglepte és sokkolta a szocialistákat. Orbán Viktor sikeresen bizonytalanította el ellenfelét. Mivel a szocialisták öntudatát a mindennapi siker (a közvélemény kutatások legfrissebb adata), és nem valamifajta kiszámítható politikába, hosszú távú stratégiába, karizmatikus vezetőbe, vetett bizalom táplálta, a megbillentett (az MSZP-t leminősítő, a Fideszt fölértékelő) adatsor az MSZP-t pánikba kergette. Ha egy párt nem önmaga politikájának köszönheti eredményeit, mindig bizonytalan lesz abban, hogy miért is eredményes.

A békés és tárgyalásokat mímelő Orbán-kormánnyal szemben élesen fellépő Kovács László, és a november óta félig új pártvezetés megkérdőjeleződött, amikor a nem nyugvó Németh Miklós, a nagy kavaró Horn Gyula, és a vezetéssel szemben frakcióvezetővé választott Nagy Sándor, önállóan mozogni kezdtek, s látszólag békésebb húrokat pengettek. Ki vezeti az MSZP-t? Merre? Milyen felhatalmazással tárgyal, aki tárgyal, milyen ereje van annak, aki nyilatkozik? Az újra kialakuló vezetési válság, megbénította a szocialistákat.

Tavaszi félfordulat
“Nagy dolgokban kevésbé kell törődni az alkalmak teremtésével, mint kínálkozó alkalmak felhasználásával.”

La Rochefoucauld: Gondolatok

A szocialisták, szokásukhoz híven, felemásan oldották meg belső válságukat. Ez az alig vezérelhető konglomerátum-párt, nem vállalta a további nyitás, a fiatalítás, az európaizálódás és demokratizálódás kockázatát, ugyanakkor a tiszta restaurációhoz való visszatérést sem. Medgyessy Péterrel és Medgyessy Péterben történő kiegyezés ezt a félfordulatot jelzi. A szocialisták a folyamatosság és a változtatás politikusát és politikáját akarták. Reformot, de nem nagyot, újat, de nem nagyon újat. Miként a párt – és a társadalom –, politikusa is fél lábbal a Kádár-rendszerben, a másikkal a rendszerváltás utáni világban áll. Merész döntés lett volna a szocialistáktól, hogy olyan politikust válasszanak vezetőül, aki mindkét lábával az új világban áll. (Ilyen kockázatot jelentett volna, ha Szili Katalint jelölik miniszterelnöknek. Ezzel bizonyosan meglepik az országot és az ellenfelet.)

Medgyessy Péter három pozitívumot hozott. Mindenekelőtt a szükséges és elengedhetetlen önbizalmat: “győzni fogok, győzni fogunk. Még sohasem álltam vesztes ügy mellé.” Nem helyzetteremtő, hanem helyzetkihasználó. Másodszor, hogy Kádár János és Horn Gyula üres főnöki szobájába főnök költözött. Eldőlt végre, nekünk is van apánk, van főnökünk – sóhajthatott fel a szocialista választó. Harmadszor, a szakmai hozzáértés, a kormányozni tudás hitét kelti egy olyan időszakban, amikor a kormány szakmai kompetenciája megkérdőjeleződik. Medgyessy mindenképpen alkalmasabb miniszterelnöknek, mint Antall, Horn és Orbán. Az utóbbiak tanulók, neki ez a szakmája.

Medgyessy Péter kilépett a Fidesz-börtönből. Nem tart Orbántól és csapatától. Nincs benne se Orbán-gyűlölet, se kisebbrendűségi érzés. Véget vetett a Permanens Kamaszkornak. Felnőtt. Önelvű. Nincs veszítenivalója. Nem áll távol tőle, hogy eljátssza a rex pacificus – a békehozó király – szerepét. Úgy véli, hogy azon a három terepen, ahol Orbán játszik, kettőn meg tudja verni. Inkább otthon van a nemzeti, keresztény középosztály világában, mint Orbán, aki most tanult bele. Harmincéves tapasztalata van az igazgatásban, a kormányzásban, ahol Orbán tehetséges kezdő.

Medgyessy sokkal inkább az MSZP, mint a Fidesz foglya. Sokkal nehezebb dolga van befelé, mint kifelé. Önként vállalta e rabságot – kár volt. Eredeti szándéka szerint, párton kívüliként, a párt fölötti szerepben próbálta volna megnyerni a közép bizonytalan szavazóit. Ugyanaz a szerep, megfordítva, mint amit Orbán játszott a 2001. év elején. Nem egy pártnak, nem egy politikai oldalnak vagyok a képviselője, hanem balközépről a nemzeté. A nemzeti közép politikája azt jelenti, hogy azok is ide szavazhatnak, akiknek a szocialisták korábbi politikája nem tetszett, akik a rendszerváltással kerültek, vagy szeretnének középre kerülni. Medgyessy nemzeti szerepet vállalt – erdélyi, keresztény középosztályi család leszármazottja, aki tenni kíván a határontúliakért –, Orbán világából hasított ki. A tízek csapatának megnevezése pedig arra utalt, hogy új emberekkel akar nekivágni.

A különállás és a felülemelkedés forgatókönyve szerint, Medgyessy távol tartja magát a pártharcoktól, a kicsinyes civódásoktól, és a kormányzati munka előkészítésére, néhány stratégiai ügy kinyilvánítására összpontosít. Medgyessy azonban fordított a dolgon, magára vállalta a párt kampányának irányítását, és beköltözött a pártházba. Foglyul ejtette a pártot, foglyává vált a pártnak. Döntése magyarázható azzal, hogy végre rendet akar teremteni az MSZP-ben, munkára akarja fogni a szocialistákat, ám mindez csak magyarázat. Innen kezdve nehéz lesz “kiszólnia” a pártból. De ami ennél is nagyobb baj, bekövetkezik a vezetői túlvállalás nyomorult állapota, amikor mindennel és semmivel foglalkozik az ember, anyagokat olvasni, mély dolgokról beszélni, gondolkodni nem ér rá – automataként ügyeket intéz.

Medgyessy Péter és csapata nem kínált új gondolatokat. Lehet, hogy nem is kell. A választás sajnos nem gondolatok és programok kérdése. Ám magának se készített számadást és tervezetet. Nincs ellenszere a baloldali populizmusra. Sőt, éppen maga táplálja. A választás a hitelesség és az alkalmasság kettősének figyelembe vételével dől el. Orbánnak 1998 tavaszán sikerült bizonyítania hitelességét – vagyis szavahihetőségét, tisztakezűségét és együttérző képességét –, és alkalmasságát – tehát képességét egy politikai erő megszervezésére, és győzelemre vitelére, hozzáértését egy kormány felállításához és működtetéséhez. Orbán hitelessége és alkalmassága miniszterelnökként meggyengült. Medgyessy 2001 tavaszán hitelesnek és alkalmasnak látszott. 2001 őszére hitelessége elkopott, alkalmassága megkérdőjeleződött.

Medgyessynek 2001 őszén semmi sem sikerült. Egymás után következtek “ügyei” – kicsúcsosodva a Gresham-ügyben –, majd esetlen és bizonytalan szereplései. Kampányüzeme éppen ellentétes kampányra késztette, mint amire májusban vállalkozott. A független, középen és pártokon felül álló, komoly szakértő helyébe a pártot vezető, dinamikus politikust állították, egy ellen-Orbánt. Ennek negatív következményei megmutatkoztak az őszi hónapokban.

Ám Medgyessynek szerencséje volt, hogy az ellen folytatott lejárató kampány túl messze ment, és hogy 2001 fordulóján Orbán Viktor gyorsan döntésre akarta vinni a választásokat. Ennek érdekében belerohant a Nastaseval kötött, előkészítetlen megállapodásba, s módot adott arra Medgyessynek, hogy “jobbról”, “nemzeti oldalról” előzzön. Orbán Viktor nem fogta fel, hogy nemzeti politikájával szemben mennyi aggodalom és gyanú él a magyar választókban, nem érzékelte, hogy bármiféle utalás, jelzés a munkahely elvesztésének lehetőségére elemi félelmet és dühöt vált ki. Medgyessy Péternek csak meg kellett neveznie ezt a félelmet.

Ezzel a szocialisták, a négy év során először a török – Fidesz – flottánál előbb futhattak ki a tengerre. A spanyol gályák erős hátszéllel vitorláztak a magabiztosságukat vesztő török hajók felé. A flotta nagyságának és biztos hajózásának láttán a szocialista vezetők nem összevesztek, nem egymás ellen fordultak, mint korábban, hanem a maguk nehézkes módján könnyeddé és összehangolttá váltak. S szegfűs vitorlájú hajóik mellett feltűntek a liberálisok kékzászlós, madaras vitorlásai is.

A szocialista politika nem lehet karakteres, mert ellentétes erőket kell összeegyeztetnie. De a baloldal szerencséje, hogy az MSZP-nek Európában elfogadott, karakteres ellenlábas-partnere van, az SZDSZ. A lengyel liberálisok lehanyatlása után, az SZDSZ az utolsó liberális reménység Kelet-Közép-Európában. A szabad demokraták képesek három-négy stratégiai kérdésben markáns véleményt megfogalmazni és láttatni, továbbá olyan vidám kampányt folytatni, akkor az SZDSZ nemcsak a magyar politikai életnek, hanem egy jövendő kormányzásnak is nélkülözhetetlen részese lesz. Ha ez nem sikerül, akkor az SZDSZ kiesésével az MSZP is reménytelen helyzetbe kerül.

A választó feltehetően leltárt fog készíteni magának a 2001. év végén, 2002 elején. Ebben a leltárban szerepelni fog mind családi négyéves bevétel-kiadás rovatainak számba vétele – hol tartottam 1998-ban, hol 2002-ben, mennyit és mit tudtam vásárolni a jövedelmemből akkor, mennyit most, tudtam-e festetni, nyaralni, gyerekeimet iskoláztatni, nyugdíjas anyám gyógyszereit kifizetni stb. Majd ennek az egyéni, családi visszapillantásnak elkészül a szakmai, a falusi, városi fényképe is: mennyit kaptunk mi, tanárok, orvosok, ápolónők, nyugdíjasok, mihez jutottunk mi kisvállalkozók, mezőgazdaságból élők; mit jelentett ez a négy év a falunknak, mit Kaposvárnak és mit Pécsnek, mennyit hozott Budapestnek, mennyit Debrecennek, eljött-e idáig az autópálya, megépült-e a híd, rekonstruálták-e a kórházat, épült-e új metróvonal. Ismerős? E háziasszonyi pillantás átlát hetvenkedésen, politikusi férfidicsekvésen – legyen az, fiatal demokrata vagy szocialista.

A Nagy Nyelvháború

“Általában véve, valamely complicált gépezet megindítására és rendben tartására nem annyira erkölcsös élet, hanem egy jó gépész ügyessége szükségeltetik. Az emberek tehát nem gyűlölik az önkényt magában véve: de hát tudja-e excellentiád, mi az mi őket fellázítja, undorral és keserűséggel tölti el? Bátorságot veszünk magunknak azt excellentiádnak egész bátorsággal megsúgni. Azon rendszer, azon kétszínűség, vagy helyesebben mondva képmutatás, mely a népekkel el akar hitetni hihetetleneket, vagy correctebb kifejezéssel, megcsalni, hogy úgy mondjuk lóvá tenni akarja őket. Ha például azt mondják neki: van szabad sajtótok – pedig nem igaz; fölöttetek csak a törvény határoz – és nem úgy van; nem akarjuk szabadságtokat megnyírbálni – és épp az ellenkező történik; nemzetiségtek nem veszélyeztetik – és ez hazugság…”

Széchenyi István: Blick
A poszt-modern médiademokráciákban a választások döntő frontjává a nyelvi háború vált. Kinek a nyelve, diskurzusa válik befolyásossá, kinek a nyelvén fogalmazódnak meg a választási versengés témái, kinek a képi és beszélt nyelvezete áll össze hitelesebb – elhitetőbb –, ország- és világképpé, s végül ki látszik alkalmasabbnak a kormányzásra a versengő diskurzusok kinyilvánításával. A választás, mint láttuk, a hitelességről és az alkalmasságról szól, amit nyelvileg kell bizonyítani.

A magyar rendszerváltás története a nyelvháborúk története is. 1985 és 2002 között négy nyelvi összeütközés, nyelvharc zajlott le. A politika diskurzusok versengése és ütközése egyszerre zajlik az eliten – a nyelvcsinálók, közvetítők, befolyásolók – belüli vezérlő szerepért, és a politikailag befolyásolható társadalmi csoportok meghódításáért. A két szint között harmonikus és diszharmonikus viszonyok lehetnek, s állandó késlekedési-utánérési folyamat.

A klasszikus Kádár-korban – a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig – a tartós kettős arculat, kettős nyelvezet békés egymás mellett/alatt élése volt a jellemző. A politikai felső nyelv folyamatosan egyensúlyozott a magyar reform-kivételesség, az adott körülmények között elérhető legtöbb, és a béke, biztonság, stabilitás, nincs alternatíva nyelvi színes-színtelensége között. E nyelv üzenete: mi kormányzunk fenn, nem szólunk bele, hogy mit csináltok lenn. Az alsó nyelv, szinte függetlenül a felsőtől, életforma-nacionalista, forint-patrióta, siker-és fogyasztás-orientált nem-politikai politikai nyelvezet. A két diskurzus közötti átjárást a kádári paternalizmus biztosította.

Az első nyelvháború a nyolcvanas évek végén – 1985-89 között – zajlott le, a modernitás körülményei között. A késő-kádári stabilitás, status quo, nincs alternatíva, nincs és nem kell változás elöregedő birodalmi-provinciális és magyar provinciális nyelvezete fölül beleütközött a Nyugat-orientált gazdasági és szociológiai reformnyelvezetbe, amelynek egyre inkább át kellett vennie témáit és szófordulatait, alul pedig az életforma-nacionalizmus és a fogyasztó-orientáltság Nyugat-barát, veletek, de ellenetekben lettünk sikeresek, mi teljesítettünk, ti leszerepeltetek nyelvével. Az összekötő kádári kapocs eltört – de az átmeneti reformkurzus után, bekövetkezett a nyelvi differenciálódás, széttartás kora.

A második nyelvháborúra 1992 és 1994 között került sor. Az elitek szintjén az antifeudális-feudális, antifasiszta-fasiszta nyelvi választóvonalak húzódtak, alul pedig még élt az életforma-nacionalizmus összekapcsolódása a késéssel leáramló reformnyelvvel, szemben az etnikai-nemzeti kiválasztottság, a sértettség, a kizártság és kiválasztottság diskurzusával. A magyar nyelvi folyamatok összefonódtak azzal az európai optimizmussal, hogy létrehozható egy sikeres európai nyelvi egység a demokrácia, a piac, a reformok, a személyes és országteljesítmények révén. Veletek, a reformok és a nyugatiasodás révén lehetünk sikeresek és kerülhetünk biztonságba. Ez a nyelvi eurokonformizmus véletlenként, történelmi balesetként, idegen nyelvként kizárja az etnikai gyűlölködést.

A harmadik hadjáratra 1995 és 1999 között került sor. Az eliten belül is megroppant a reform-és Európa-optimizmus, ám a kisember választókat ketté vágta találkozásuk a Reform Rémmel. A Polgár hadművelet – elindítója és kivitelezője a Fidesz –, nyelvi akcióját a Kádár-kor és a magyar történelem felülvizsgálatára és felülírására építette. Ez a nyelvi akció tökéletesen beleillett a mellettünk zajló német, osztrák, olasz, horvát nyelvi határátlépések folyamatába.

Az új diskurzus felmondta az 1945 és 1990 közötti közmegegyezést az antifasiszta–fasiszta határvonalt illetően, illetve újraírta a két világháború pozícióit. Ezt az elitek számára fontos, a társadalmat nem érdeklő nyelvi kódot megterhelte az életforma-nacionalizmusok korábban is lappangó idegen- és urbanizációellenességével. A Polgár, keresztény és magyar, aki felül elválasztja magát az idegen és gyökértelen urbánus elittől, alul pedig a bunkó proletártól. Ellenetekben, mindennek dacára lettünk sikeresek. A magyar Polgár kibírta a két vesztett háborút, a forradalmakat, a reformokat – túlélt mindent és mindenkit. Elvesztettük a háborút, de megnyertük a békét.

A Polgár hadművelet meglepetése, hogy megvonja a bizalmat a piactól és a modern demokráciától. Visszatérést hirdet a segítő, piackorlátozó, fejlesztő államhoz, tervek és programok születnek az Állam-Polgár boldogítására. Az élet korábbi egyéni, individuális főszereplője helyébe az Állam, a Család, a konzervatív közösség lép. Ám az a meglepetés, hogy a konzervatív etatista közösség tagjai fiatalok, akik az államot üzleti vállalkozásként fogják fel. Egy üzleti vállalkozásban nincs, vagy korlátozott a demokrácia. A demokrácia hagyományos, illiberális formája válik nyelvileg és képileg elfogadottá. A négyévenkénti választói felhatalmazás azt a jogot és kötelezettséget rója a kormányzókra, hogy egyedül, a parlamentáris és nemzeti autonóm intézmények ellenőrzése nélkül vezessék a nemzetet. A demokrácia a többségi uralom könyörtelen végrehajtásává válik, kisebbség képvisele semmivé. Az Állam-Üzlet élén álló Főnök szükségképpen mindentudó és mindenható. Mindezt a Polgár és környezete nyelvileg részletesen leírja és közvetíti.

Ezt a nyelvi háborút a Fidesz megnyerte. Beleérzett a nemzetközi téren megjelenő szuverenizmusba és antiglobalizmusba, megragadta az Európa-optimizmusra következő Európa-szkepszis. Belvilágunkban pedig rátapintott az “újpolgárok” felkapaszkodási vágyára és önértékelési problémáira, kihasználta a budapesti győztesek és magabiztosak nyelvi monopóliumával szembeni vidéki lázadásokat, megfogalmazta a vesztesek reformellenes, liberalizmusellenes sérelmeit, otthonos, befogadó – másokat kitaszító – államra vonatkozó igényeit. Visszahozta a városok, kisvárosok, falvak történeti versengését (Pécs–Kaposvár, Nyíregyháza–Debrecen, Veszprém–Pápa, Tatabánya–Esztergom, Nagykanizsa–Zalaegerszeg stb.), helyesen felismerve a magyar területi szerkezet átrendeződését. A városokat is választási üzemként kezdte működtetni, a hozzá hű városok képein, szimbólumain és nyelvi fölényén keresztül fogalmazva meg önmagát. A szociálliberális uralkodó – Európa-barát, reformer – nyelvezet darabjaira töredezett.

A negyedik hadjáratot, a Millenáris hadműveletet a 2000-es évben indította a kormányzati gépezet. A hatalmi szerkezet posztnacionalista patriotizmus szobrait állította, templomait restaurálta, beszédeit mondta el. Visszavetít egy olyan nemzeti egységet a magyar történelemre, amelyben együtt fér meg István és Koppány, kereszténység és sámánhit, kuruc és labanc, negyvennyolcas és hatvanhetes. Ennek a nemzeti egységnek kizárólag külső és belső idegenek támadásai, fondorkodásai, összeesküvései a megbontói.

Egység, stabilitás, biztonság, állami és állampolgári sikerek, nincs alternatíva, egyetlen út, környezetünkből való kiemeltség és megkülönböztetettség, optimizmus – valamennyi nyelvi elemében visszatér a hetvenes évek kádári megoldásaihoz. Ugyanakkor besimul a nemzetközi kontextusba: vége a euroatlanti optimizmusnak (a civilizációs-nyelvi egység megvalósíthatóságának kudarca), megjelennek a Nyugat-erőd, az EU-erőd birodalmi védelmezői és életforma-nacionalista választói éppúgy, mint az Itália-erőd, a Padania-vár, az osztrák védvonal, a bajor sasfészek hívei. A Magyarország-erőd képi harcában – rajtunk múlik, hogy kit fogadunk be, kit kergetünk el –, meglepetésre Medgyessy Péter és az MSZP látszik győztesnek. Képileg igazolták, hogy velük van esély bekerülni az Európa-erőd falai mögé, s hogy hajlandók kemény határokat állítani az életforma-nacionalista kisemberek szájíze szerint a keleti határokon.

Az igazi küzdelem itt dől el. Ilyen kiegyenlített erőviszonyok alapján már látható, hogy nem a kemény – politikai, gazdasági, közigazgatói – hatalom erői, hanem a puha hatalom – a kulturális minta, a közbizalom-és érzület, a fenyegetettség és a biztonság tudata – lesz a döntő. Kérdés, hogy a magyar társadalom napi kultúrájába, civilizációjába felülről beavatkozó, komolykodó és hetvenkedő, ünnepélyes és nagyotmondó, uralkodói és alattvalói újpolgári értékrend megteremtette-e igazi alapjait. Ámul-e ízlés nélküli, más pénzén kimázolt belvárosán, neo-neobarokk építészeti, látványtervezői, udvaronci világán, belesimul-e az újpolgár? Hiszi-e, hogy az öntudatos lopás, az erőszakos foglalás, az erő, és még egyszer az erő a természetes, a munka, a hozzáértés, a nemzeti és nemzetközi versenyképesség, az együttműködés természetellenes? Mit kezd vele, a Kádár-kor kisembere és a rendszerváltás fiatal nemzedéke? Ki tudja.

Nem osztályharc, még csak nem is rétegharc, ami itt folyik. A szegényt hideg fallal szigeteli el a fogyasztás, a könyörtelen életforma-diktatúra. Senki nem él abban a tévhitben, hogy ugyanaz a törvény vonatkozik szegényre és gazdagra. Mélyen belénk gyökerezett, hogy törvény nincs, csak erő és hatalom van. Ezért a harc inkább ízlés-és modorbeli. Életformák harca. Nyelvi harc. A kemény és a puha demokrácia, a szikár illiberalizmus és az alkotmányos pluralizmus összeütközése. A végletes és végleges kirekesztés összeütközése a tétova befogadással. A szocialisták, a maguk széteső engedékenységükkel mindössze annyit ígérnek: nem diktálják az életformánkat, nem rémisztgetnek, nem hajlítgatnak. Békét a békétlenségben. S mintha MSZP-ország közelebb lenne Nyugathoz, mint Fidesz-ország.

A magyar társadalom példaadó politikai elit nélkül vághat neki az új évezrednek. Miként a hatvanas évek közepén, a politikával jól-rosszul megkötött negatív megállapodás után, a kisember ráébredt: a politikától egyetlen jót várhat, ha békén hagyja. Elindult, hogy felépítse a saját életét, abban a keretben, amit a politikai irányítók meghagytak neki. Most másodszor is nekivág úgy, hogy politikai elitje nincs, vagy alig van segítségére. Ki kell alakítania egy új életformát Európa szélén, úgy, hogy a legszabadabb keleti, de a legkorlátozottabb nyugati marad. S ha rosszul választ, akkor Európán kívül reked. Meg kell alkotnia önmagát, egy más Magyarországot.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.