A romániai Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság elnökhelyettesének, I. Z. Szuszajkov vezérezredesnek dr. Petru Grozával, Románia miniszterelnökével folytatott beszélgetése.

A beszélgetésre 1947. május 7-én került sor. Lejegyezte és fordította: Skoda õrnagy

Budapestrõl hazatérve, Groza eljött, hogy megossza velünk élményeit, beszámoljon bizonyos tényekrõl és hírt adjon a jugoszláv valamint csehszlovák követekkel folytatott legutóbbi bukaresti megbeszéléseirõl.

Budapesti látogatásom során – kezdte Groza –, négy alapvetõ célom volt:

1. Elérni, hogy a magyarok önként elismerjék az Erdély-kérdés végleges lezárulásának tényét (egy békeszerzõdés keretében).

2. Megerõsíteni a magyar kommunista párt pozícióját.

3. Egyértelmûen megmondani a magyaroknak, hogy Románia teljes mértékben a Szovjetunió felé orientálódik, és nekik is ajánlani, hogy visszafordíthatatlanul ehhez a politikához csatlakozzanak.

4. Csapást mérni a magyarországi angol és amerikai propagandára.

Most, az utazás után az a benyomásom, hogy nagymértékben sikerült elérnem a kitûzött célokat, és jelentõs mértékben hozzájárulnom közös ügyünk sikeréhez.

Utam legfõbb célja az Erdély-kérdés volt.

Régóta készültem már erre az útra. Nem véletlenül fogadtam Bukarestben, és nem is akárhogy, a magyar írókat, színészeket, újságírókat, szobrászokat, tüntettem ki õket és igyekeztem meggyõzni arról, hogy õszinte vágyunk megszüntetni a több évszázados ellenségeskedést a magyar és a román nép között. A magam részérõl pedig mûvészeket, írókat stb. küldtem Magyarországra. Az erdélyi magyarokkal való igazságos bánásmód és az az irányvonal, amit ebben a kérdésben egész életemben folytattam, széles körben ismertté vált szomszédainknál, én pedig, amikor megfelelõvé vált a légkör, úgy döntöttem, hogy élek a kínálkozó alkalommal, mármint a „magyar–román barátság hetének” megnyitása alkalmával, és elmentem Budapestre.

Az Erdély-kérdésben nagy sikert értem el.

Tildy miniszterelnök a magyar kormány, a teljes diplomáciai testület és valamennyi magyar párt képviselõi elõtt mondott beszédében határozottan ki is jelentette, hogy a magyar nép nevében lezártnak tekinti az Erdély-kérdést, és önként, bár lelkében fájdalommal elfogadja a párizsi békeszerzõdésben e kérdésrõl hozott döntést.

Válaszomban megismételtem Tildy szavait, és annak a meggyõzõdésemnek adtam hangot, hogy népeink ezentúl barátságban fognak élni.

Az volt a törekvésünk, hogy a magyarok maguktól ismerjék el az Erdély-kérdés végleges lezárulását, amit el is értünk.

Egész Budapest román zászlókkal volt feldíszítve, lelkesen fogadtak minket, a gyûléseken, elõadásokon, fogadásokon is óriási volt a lelkesedés. Mindez azt bizonyítja, hogy képesek leszünk megerõsíteni barátságunkat és az ingadozó Magyarországot bevonni saját országaink (Bulgária, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia) Szovjetunió felé orientálódó csoportjába. Magyarországon, a kommunistákat kivéve, mindenki meghívott. Tildytõl több levelet is kaptam, Nagytól úgyszintén. Meghívtak a szociáldemokraták, a kisgazdák, egyes közéleti személyiségek. Csak a magyar kommunisták voltak elégedetlenek, és õk nem is hívtak meg. Itt kell megjegyeznem, hogy a román kommunisták is elégedetlenek voltak az utammal, mert mint mindig, hisznek is nekem, meg nem is. Más a helyemben már csalódottan széttárta volna a kezét, megsértõdött volna a kommunistákra. Én azonban nem tettem ezt, mert megvannak az eszményeim, közös ügyünket szolgálom, ugyanazt az irányvonalat folytatom szilárdan, és biztos voltam benne, hogy magyarországi látogatásom csak hasznot hozhat.

Amikor eljöttem Magyarországról, a kommunisták, Rákosi vezetésével testvérként búcsúztattak, megköszönték mindazt, amit a pozíciójuk megszilárdításáért tettem, egy csomó ajándékot hoztak nekem, alig akartak elengedni. Ez természetesen jobb volt annál, mint ha szívélyes fogadtatás után ellenségesen váltunk volna el.

Ez az én életem tragikomédiája. Sokszor nem hisznek nekem, nem hisznek az õszinteségemben és az ügy iránti hûségemben. Csak azt látják, hogy nincs a zsebemben párttagsági igazolvány, azt már nem veszik észre, hogy én is materialista alapon állok, értem a történelmi fejlõdés materialista törvényeit, a megkövetelt irányvonalat követem, és ez sokkal több, mint egy párttagsági igazolvány.

2-3 nappal Budapestre érkezésem elõtt viharos ülésre került sor a minisztertanácsban. A szociáldemokraták azt vetették a kommunisták szemére, hogy már nemcsak Magyarországon és Franciaországban szigetelõdnek el és fordítanak szembe magukkal mindenkit, de Romániában is, ahol Tãtãrescu és Groza állítólag már ellenük van.

Miután megérkeztem és tudomást szereztem errõl, be akartan bizonyítani az ellenkezõjét.

A parlamentben minden pártnak külön irodája van. Pár percre benéztem a szociáldemokratákhoz, a kisgazdákhoz és másokhoz is. Bodnãraºon révén megbeszéltük, hogy a kommunisták ez idõ alatt ne a parlamentben legyenek, hanem a városban, saját központi klubjukban, ahová el is mentem egyenesen a parlamentbõl. Két órát töltöttem el náluk. Másnapra az egész város kommentálta az esetet, a szociáldemokraták pedig erélyesen kérték, hogy az õ klubjukba is látogassak el. Kérésüket nem teljesítettem, ehelyett meglátogattam a kommunistákhoz közel álló, de róluk levált kisgazdákat. Mindenhol hangsúlyoztam a kommunisták iránti rokonszenvemet, ami politikailag kétségkívül hasznos volt számukra.

A magyar kommunisták soraiban nagyszerû emberek vannak. Például Rákosi, Gerõ és mások, de nem tudják magukhoz közel hozni az embereket, különösen Gerõ. Félnek tõlük, de nem szeretik õket; Gerõ nagyon keményszívû, száraz ember, noha becsületes és munkabíró.

A kommunistáktól Rákosival, Gerõvel és másokkal együtt a magyar írók, mûvészek, újságírók, szobrászok klubjába mentünk, az ún. „Fészekbe”. A klub zsúfolásig megtelt, éppen a román írók tiszteletére rendezett fogadás zajlott, Sadoveanu vezetésével. Kitörõ ováció fogadott. A Magyar Írószövetség elnöke beszédében többek között kijelentette, hogy már régóta úgy ismer engem, mint igaz demokratát és hogy „a nehéz idõkben a keleti szél mindig Groza emlékét idézte fel benne”. Hosszú beszéddel válaszoltam (két órán át beszéltem) és világosan, nyíltan, ahogy nálunk mondjuk, „tiszta vizet öntöttem a tiszta pohárba”, felvetettem a Szovjetunióval való kölcsönös kapcsolataink kérdését, rámutatva, hogy az egyetlen helyes politika – a Szovjetunió védnöksége alatt élni és felvirágozni.

Emlékeztettem õket a budapesti romokra és megjegyeztem, hogy bár ezek a romok a keserû múltat juttatják az eszükbe, egyben leckeként és útmutatásként szolgálnak a jövõre nézve is.

Helyesbítettem az elõttem szóló írót, mondván, hogy a tisztító szél valóban keletrõl fúj, de nem Petru Groza, hanem a Szovjetunió felõl, ahonnan a fény is érkezik és ahol minden reggel ragyogva kel fel a vörös nap. Az írók kitörõ lelkesedéssel fogadtak beszédem ezen passzusait.

Ugyanilyen világosan beszéltem a kormány és Budapest város által tiszteletemre rendezett fogadáson. Egyebek között beszámoltam az Ateridge-dzsel folytatott beszélgetésemrõl. Amikor Ateridge a román kormány külpolitikai állásfoglalásáról kérdezett, azt válaszoltam neki:

Megmondhatja Truman úrnak, hogy 100%-ig a Szovjetunióval megegyezõ politikát folytatok most és a jövõben is. Ez reális és bölcs politika lesz, mely megfelel az érdekeinknek. Önök, amerikaiak, igen találékonyak. Atombombájuk van, mellyel az egész világot fenyegetik, de nem dobják le, mert maguk sem akarnak meghalni, de ha fel tudják robbantani Kanada egy részét, meg tudják ott tisztítani a terepet és át tudják oda helyezni egész Romániát, nos ebben az esetben 100%-ig az Ön politikájához fogom tartani magam.

Beszédemnek ez a része nagy hatást gyakorolt a jelenlevõkre, amit tapssal fejeztek ki.

A kormányfogadáson, több száz prominens magyar személyiség jelenlétében határozottan kijelentettem, hogy a Szovjetunióval összhangban fogunk politizálni. München példáját hoztam fel, ahová nem hívták meg Oroszországot, ami Európa népei, többek között a magyarok és románok balsorsához vezetett. Ennek nem szabad többé megismétlõdnie.

Ezt különbözõ vezetõ politikusokkal folytatott beszélgetéseimben is hangsúlyoztam, Tildynek és Nagy Ferencnek nyíltan meg is mondtam, azt tanácsolva nekik, hogy ne óceánon túli országok felé orientálódjanak, ne Patagóniától vagy Ausztráliától várjanak segítséget, itt van a mi hatalmas keleti szomszédunk, arra támaszkodjanak. Ezért fel kell hagyni azoknak a Duna menti föderációknak az ötleteivel is, amelyekbõl kihagyják a Szovjetuniót – az elsõ számú Duna menti hatalmat.

Tildy biztosított, hogy ebben politikailag egyek vagyunk.

Meg kell mondanom, szerintem Tildy a legtiszteségesebb ember, Nagy Ferenc ingadozik, a külügyminiszter, Gyöngyösi pedig az ellenségünk, az angolok és az amerikaiak híve.

Sokat tettem azért, hogy gyengítsem az angol–amerikai propaganda sikereit, de meg kell mondanom, hogy a katolikus egyház segítségével rendkívül aktívan lépnek fölé, különösen a fiatalságot kerítve befolyásuk alá.

Nagy Ferenc szintén biztosított, hogy nem szeretne Ausztria sorsára jutni, és az igazán demokratikus országok Szovjetunió vezette csoportjához kíván csatlakozni. Beismerte, hogy pártjában sok a rossz ember, az összeesküvõ, de mint mondta „mi majd börtönbe csukjuk õket”.

Barátaim, sok más „tulajdonságom” mellett, naivnak, romantikus beállítottságúnak és túl hiszékenynek gondolnak. Ebben is tévednek. Nagyon
is józanul fogadtam mindezeket a fogadkozásokat, de úgy gondolom, hogy az ilyen látogatások és az ilyen kijelentések csapást jelentenek országunk reakciósaira.

Jellemzõ, hogy mikor elutaztam, a csehek egy jegyzéket küldtek nekem, melyben az állt, hogy kitartanak álláspontjuk mellett, vagyis „ki kell ûzni a magyarokat Csehszlovákiából”, ezzel értésemre adva, mihez kell tartanom magam Magyarországon, ha ez a kérdés szóba kerül. Nos, megvitattam Magyarországon a román–magyar kérdést, de a cseh–magyar kérdést még csak szóba sem hoztam.

Elutazásom elõtt pár nappal megjelent nálam Medakovics, a jugoszláv követség nagykövete, és elmondta, hogy Tito azt szeretné, ha elõször Jugoszláviába mennék, és csak utána Magyarországra. Mivel megértettem Tito marsall aggályainak politikai üzenetét, vagyis hogy magyarországi utamat úgy is értelmezhetik, mintha egy olyan országot részesítenék elõnyben, ahol erõs angol–amerikai hatás érvényesül, és a félelmet attól, hogy esetleg én is irányvonalat változtatok, azt üzentem Titónak, elfogadom, hogy elõször hozzá látogassak két napra, s csak aztán – Belgrádból menjek Budapestre. A jugoszlávoknak azonban ez így nem felelt meg és elfogadták, hogy magyarországi utam után látogassak el hozzájuk. Ám elutazásom elõtt három nappal megint eljött hozzám Medakovics nagykövet, és közölte velem, hogy Tito mégiscsak azt szeretné, ha elõször Jugoszláviába tennék látogatást. Sajnos nemleges választ kellett adnom, mert Magyarországon addigra már mindent elõkészítettek. Tegnap itt járt nálam Medakovics nagykövet, és megismételte a meghívást. Elfogadtam és így május 26-án Belgrádba megyek. Behatóan akarok beszélni Titóval, szilárd alapra helyezni kapcsolatainkat és biztosítani õt alapállásunk teljes azonosságáról. Ezek után Szófiába megyek, ahová Dimitrov hívott meg hivatalos látogatásra. A csehekkel kapcsolatban még nem döntöttem.

Újból megismétlem, hogy az ilyen utak csak erõsítik demokráciáink egységét, és csapást mérnek a mi belsõ reakciósainkra.

Groza megkérdezte Szuszajkov vezérezredest, mi a véleménye magyarországi szereplésérõl. Szuszajkov vezérezredes azt válaszolta, hogy Groza úr minden felszólalását olvasta, és úgy találja, hogy azok megegyeznek Groza szóbeli beszámolója tartalmával, és pozitív benyomást keltenek.

FORDÍTOTTA VÉRTES JUDIT