Maradjunk annyiban, hogy ez egy tanulmány Andrej Tarkovszkij Tükör címû filmjérõl, de persze nem csak az, nem is lehet csak az, mert arról szól, hogy mikor, miért és hogyan lett nekem szép film a Tükör, vagyis arról, hogy megannyi megtekintés után, mikor, miért (éppen akkor) és hogyan (hogy egyáltalán) értettem meg, tehát vallomás ez, és az a sanda gyanúm, hogy nagyon is személyes vallomás, magyarán megmondva, Tarkovszkij majdnem csak ürügy. Maradjunk annyiban, ha Tarkovszkijról írok, magamról is kell írnom, meg a családomról, nagyapámról, aki levette a konyhaajtót, ha dühös volt, és forgott vele a szoba középen, nagyapámról, aki férjnek elég gyenge volt, és ez olyannyira megviselte az idegeit, hogy napokra megfeledkezett a vizelésrõl, nagyapámról, hiszen tudomásom szerint õ volt az egyetlen magyar, aki levelezett Tarkovszkijjal, és akinek halála felülmúlhatatlan veszteség volt nekem. Olyan kevés ember halála miatt estem kétségbe életem folyamán, gondoltam egyszer, azt hiszem apám halálának környékén, valahogy akkor ugyanis nem jött össze a gyász, nem kellett elvégeznem a gyászmunkát, mert, ez azt hiszem akkor lett világos, kamaszkorom óta mélyen és engesztelhetetlenül haragudtam rá, ezzel szemben a nagyapám halála miatt heteken át vigasztalhatatlanul sírtam. Hozzá kell hogy tegyem rögvest, hogy szeretetem nem volt talán számára olyan egyértelmû, vagyis ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy olyan nehezen estem túl ezen a bánaton, és éppen ezért sokak számára, rokonok többsége, nem is volt érthetõ a megindultságom, és õ sem volt az a kifejezetten rokonszenves lélek, emlékszem, gyerekkoromban egyszer, a kertben játszottam míg õ barátaival beszélgetett a filagóriánál, és én szedtem neki egy kis csokor virágot. Odaszaladtam hozzá, a virágot a kezébe vette ugyan, de meg se nézve szétmorzsolgatta. Rám se hederített. Jogdogmatikai vita. Biztos az kötötte le. Jogdogmatikai vitákba gyakran bonyolódott arra érdemes kollegáival. Nagyapám ugyanis jogász volt. A háború elõtt polgári joggal foglalkozott, de úgy kábé 48-ban a római joghoz menekült. Járatott szakmai lapokat, 39-ig, Angliából és Németországból, beszélt négy-öt európai nyelven, többek közt oroszul, így, amikor a front elérte a város határát õ is azok közt volt, akik az oroszok üdvözlésére siettek. Nem volt semmi gond, a katonák nem garázdálkodtak, és nagyapámnak kitüntetett figyelmet szenteltek. Nagyapámban volt ugyanis valami parancsnokságra predesztináló méltóság. Nem volt fegyelmezett, mint azt korábban is említettem, irtózatos dühkitörései voltak. Sok mindenben kárt tudott tenni, ha rohama volt. Mindenbe szöget vert, kerítésbe, ajtóba, a kert közepén álló eperfába, vagy felrúgta a székeket, lerántotta a konyhakredencet, szóval nem szokványos családi veszekedések voltak otthon, otthon, mivel tizenkét éves voltam, amikor szüleim nem bírván tovább idegekkel a rumlit, elköltöztek albérletbe a hatszobás, görög katolikus imaházból átalakított házból, ami nagyapám szerint vecsernyekor még visszhangozta a régi liturgiákat.

Nem volt fegyelmezett a nagyapám, viszont a pillantása olyan volt, mint a fegyházak körül pásztázó fények, és fegyelemre kényszerítette beszélgetõpartnereit. Jobban érthetõ talán az elmúlása miatt érzett fájdalmam, ha most leszögezem, én voltam az egyetlen kivétel, akitõl nem követelte ki jelenlétével ezt a feltétlen odaadást. Egyszer láttam vonulni az egyetemen: amerre járt kicsit lecsendesedtek a diákok, jónapot professzor úr, mondták, amerre elvonult, ezt a jónapotprofesszor- urat mint csíkot húzta maga után. Megállt egy hamutál mellett, amibõl kiestek a földre a csikkek. Néhány diák ott dohányzott, nagyapám nem rótta meg õket, hanem szótlanul felszedett egy párat, mire azok kapkodva szedegetni kezdték a lehullott csikkeket. „Kérem”, mondta a nagyapám, és elvonult, hátratett kezekkel.

A házunk kertjében három fa állt, egy állandó fenyegetettségben növekedõ eperfa (nagyapám haragját a hulló termésével váltotta ki, ha a cipõjére ragadt néhány szem eper, akkor õrjöngve követelte a fa kivágását apámtól, aki ilyenkor azon kívül, hogy szeretem ezt a fát, semmit sem tudott a fa mentségére felhozni), meg két gesztenyefa. A gesztenyefa is tele volt szögekkel. Nagyapám retteneteseket sétált alatta. Járt fel és alá, gondolkozva, lefelé nézve, és amikor megkérdeztem, mit keres, azt felelte, keresem az istent. Nagyanyám odakiáltott, „ne legyél már annyira mogorva azzal a gyerekkel, tehet õ arról, hogy ilyen rendszer van, és át kellett engedni a Kispalkó unokáját”. „De amikor idióta”, kiáltotta nagyapám, „komplett idióta”. „Mit tud ez a felelõsségrõl, könyörgöm, mit. Azt se, hogy eszik-e vagy isszák.” Ez alatt az eperfa alatt olvastam ’79 nyarán, amikor nagyanyám odaadta Andrej Tarkovszkij levelét nagyapámnak. „Levelet kaptál Oroszországból”, mondta a nagyanyám, „nem tudom elolvasni ki írta”. „Igen”, mondta, „Tarkovszkij írt”. Bement a levéllel a házba, és aznap nem is láttam többet. A levél tizenegy sûrûn teleírt oldal. Elnézést kér benne Tarkovszkij azért, hogy annyi levélre nem válaszolt, majd elmeséli legújabb filmjének történetét, majd röviden megköszöni nagyapám jókívánságait, majd röviden értekezik arról, hogy nagyapámnak mennyire igaza van abban, hogy a környezetvédelem nem azt jelenti, hogy az ember nem nejlonszatyorba teszi a boltban vásárolt cuccot, hanem fonott kosárba, hanem azt jelenti, hogy azokhoz tartozik, akik felelõsséget éreznek a föld és az ég sorsáért, és ezért másképp lépnek a nap elé, és egyetért, hogy valóban ezeknek az embereknek a kezében van az elemek harmóniájának sorsa, és hozzáfûzi, hogy milyen jó lenne, ha lennének olyan bevett szokásaink, amelyekhez minden körülmények közt ragaszkodunk, elég lenne, írja, mindennap ugyanabban az órában meggyújtani egy gyertyát. Majd arról ír, hogy nem ért egyet azzal, amit nagyapám a megfontoltságról ír: bár igaznak tartja, hogy már egy séta is lehet olyan gyors, hogy el-ellobbantsa, majd el is fújja figyelmünket, de õ a maga részérõl a városnézés leghelyesebb módjának a kerékpározást tartja.

Mi, egyébként, a magunk részérõl, nagyapámmal, általában villamoson utaztunk el a külvárosi, pontosabban fodorkerti házunkból a belvárosba. Nagyapám volt, hogy beszólt az utazóknak, de csak finoman, és volt, hogy csak sziszegett a foga közt. Például. Leszállt velünk az akkoriban nagyon divatos palota pincsijével (voltak azt hiszem szocreál virágok, mint a filodendron, és szocreál kutyák, mint a pincsi, meg a lakótelepi tacskó), és két kislányka azt találta mondani, milyen édi, mire nagyapám odanyögte, „figyeld meg a fejét, hihetetlen alattomos mind”. Tizenakárhány éves korában állítólag apám szeretett volna egy kiskutyát, és nagyanyám rosszindulatú tanácsára, megkérdezte az apját, aki felnézett könyvébõl, kicsinyt lejjebb tolta a szemüvegét, és azt mondta, „neked teljesen elment az eszed, nem elég az eper, még egy eb is odaszarjon”.

Nagyapám Tarkovszkij levelére azonnal válaszolt. Tudom is körülbelül, hogy mit, hiszen – persze csak a halála után – olvastam a választ, amelyben Tarkovszkij megfeddi apámat, azért, mert nem értette meg gondolatát a megszokásról, hiszen szerinte ez nem hasonlítható a zsidók szokásaihoz, mert a zsidók, nem belsõ késztetésre cselekszenek. Nevetséges, mondta késõbb nagyapám, mi másért, ha nem belsõ késztetésbõl. Mi a fene akkor a hit, ha nem késztetés, mondta.

Nagyanyám egyszer nagyapám különcségére mondta hasonlatként, hogy nagyapám mindent megadott volna azért, hogy zsidó legyen, ami igaz is. Amikor engem gyerekként megkérdeztek, hogy mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy fürdõmester, mert vasárnaponként a Partra jártunk fürödni, és tetszett a strand, az öregek sakkoztak a vízben, a tábla a felettébb gyanús színû vízen úszott, meg néhányan, például anyukám, csak lebegtek a vízen, kinyújtózva, és ez nekem tetszett. Aztán lejártunk az úszóházra, eveztünk, nagyapám ultizott. Szóval ott pihentünk a vizek mellett, mint az árnyak, sütkéreztünk, meg játszottunk. És egyszer, a Nosztalgia közben eszembe jutott a strand, a betegeskedõ öregek – ki tudja hánynak gombás a lába –, ahogy köhögnek meg trécselnek, nyakig a gõzölgõ vízben, ahogy elhaladunk mellettük, és minden jó. Nagyapa nem dörmög magában, anyám nem perlekedik apámmal, nem gorombítanak le. Domenico halad a medence partján, meg egy kutya. A víz a Tarkovszkij filmekben. Nem a nedvesség. A vízrõl van nála szó, nem a nedvességrõl.

Érettségim napján hatalmas esõ volt, a panellakás plafonja beázott, és a szobámban esett az esõ. Nagyapa akkor éppen nem támogatott bennünket, ezért is, hogy négy éven át lógott a tapéta. Nagyobb esõk idején késõbb is csöpörgött a szobámban a víz. Akkoriban gyakrabban álmodtam esõkkel, persze a hangok miatt, a csepergés hangja miatt. Álmaimat visszahozta mindannyiszor a Tükör, álmaim esõit. „Az emlékezet képe õsidõk óta összekapcsolódik a vízével” – írja Rugási Gyula az Örök romokban – Tyutcsev Végítélet címû versérõl szóló esszéjében, melynek elején ott van ez a néhány, a Sztalker elemzése szempontjából nagyon fontos sor: „az a látomás, amelyet a németes mûveltségû orosz költõ a megörökített apokaliptikus pillanat rejtelmébe és rettenetébe beleálmodott, egyúttal pedig az apokalipszis idõbeli képét a nem múló pillanat talányával párosította, bizonyos értelemben megelevenedõ képként életre kel a kései utód, Tarkovszkij filmjében, a Sztalkerben. Idõ és tér kiszakított zugában, a mûvészet fantázia szülte mindenségének határain belül – álom és ébrenlét köztes régióiban – mindent elborít – a Biblia nyelvén szólva, nagy vizek árja”. A négy õselem közül Tarkovszkij a legtöbbször a vizet választja. Van mint csöpögés, van, mint szemerkélõ esõ, van mint mindent bomlasztó víztömeg, és van, a Nosztalgiában, mint az egyetlen élhetõ helyet, a Domenico lakhelyét körülhatároló víz. Az elõbb említettem, hogy mennyire vonzottak vizek, és mennyi emlékem van, ilyen olyan vizekkel. Egyetemista koromban minden nyári reggelen lementem kajakozni, feleveztem a Sárga üdülõtelepig, többnyire egyedül, de volt, hogy Sanyával, aki akkor még csak filozófiahallgató volt. Az úszóházon reggeliztünk, ha volt egy kis idõ kifeküdtem napozni, vagy olvasgattam a napra kiülve. Nem egyszer ért nagyobb esõ a vízen. Megesett, hogy a parton a fák közé bújva húztam ki az esõ végéig. Az ilyenkor utolért esõk hangja kongott álmaimban. Feltett szándékom, éppen ezért az volt, hogy a nedvesség motívumáról írok, a Tarkovszkij filmek kapcsán, de számításaimat úgymond keresztülhúzta, egyrészt nagyapám halála, másrészt az a tény, hogy Tarkovszkijról egy egyszerû tanulmányt, nem, gondoltam, nem szabad írnom, mert megértése éppen hogy létezésem féltett szándéka, ahogy az a tao te king megértése is, például, és már-már azt az életet is magaménak tekintem, melyrõl csak a Tükör az egyetlen, igaz mindennél nagyobb bizonyságom.

Gondolkozván az esõrõl, és a vízrõl, mármint hogy az mit is akar jelenteni filmjeiben, és mit a sorsomban, legeslegelõször a Genezis képe jut eszembe, ahogy a vizekbõl a szárazság kiválik, hiszen errõl van szó, hogy a föld a víz ellenében, abból kiválva lesz. Hérakleitosz azt írja: a lelkeknek halál vízzé lenni, a víznek halál földdé lenni, de földbõl víz lesz, a vízbõl pedig lélek. Dübörög az ellentét a mondat két fele között – valószínûleg ettõl is ennyire szép ez a mondat –, de ez a kijelentés inkább azt jelenti nekem, amit Tarkovszkij is írt a nagyapámnak, a nejlonszatyorrol és a fedeles kosárról, vagyis, hogy a lélek a vízbõl lesz, és ezért így kell minden vizet tekinteni, hogy az bárki lelkévé lehet; párolgását másképpen éltem meg azután, hogy ezeket a sorokat, azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, a Nosztalgia két jelenete után, komolyan vettem. A lelkeknek gyönyörûség nedvessé lenni – írja Hérakleitosz, gyönyörûség, mert ez jelenti az emlékezést, ha a lélek nedvessé lesz, akkor felidézi a boldogságot. És felidézni a boldogságot, az is boldogság.

De a Tarkovszkij-filmek nedvességének szerintem igazán két idézethez van köze:

1. az egyik a Tao te kingnek ez a sora: a legfõbb jóság olyan, mint a víz, mert a víz jó, mert javára van tízezer dolognak, mert nem viszálykodik, nyugszik oly helyeken miket nincs ember, aki meg ne vetne (az maga a jóság nemdebár, hogy nem támad benne undor semmitõl, és nem támad benne kétség), így aztán kicsit az Útra is hasonlít ebben (vagyis az Út sem kérkedik, nem fuvalkodik fel stb., persze hogy nem)

2. a másik a 69. Zsoltár kezdõsora: szabadíts meg engemet, oh Istenem, mert a vizek lelkemig hatoltak.

Órigenész szerint a keresztelésre csak az élõ vizek alkalmasak, és élõ víz alatt érti a folyókat és a patakokat és a tavakat. Nem emlékszem pontosan melyik mûvében, de arra ragadtatja magát, hogy a városok ezért is lettek folyók partjain, hogy lakói kereszténnyé könnyebben lehessenek. A Tarkovszkij filmek megannyi tava és folyója közül nekem a Rubljov folyója a legkedvesebb, melyben a pogány orgiát követõ napon elúszik az a szép menekülõ meztelen nõ Rubljov csónakja mellett. A víz ebben a jelenetben olyan, mint a legfõbb jóság. Csak a tao szavait lehet e mellé tenni, minden más felesleges lenne, magyarázkodás, Rubljov helyett, mert az lenne, ha annak fejtegetésébe kezdenék, hogy miért nem szólítja meg a nõt, felesleges, aminek helye van e kép mellett az az idézett idézet. Mert ez kényszerít hasonló alázatra, és hasonló számvetésre.

Ezért is, hogy nem a Tarkovszkij-filmek elemzésébe kezdtem, hanem maradjunk annyiban, egy vallomásba, mert ha jellememmel nem is, de minden valódi szándékommal ellentétes lett volna egy dolgozat, és ezért kerülöm is a továbbiakban az elõbbihez hasonló fejtegetéseket, és visszatérvén nagyapám ügyes-bajos dolgaihoz ejtek szót inkább egykori levelezõtársa filmjeirõl.

Nagyapám, ha nem is folyóparton, de folyóhoz, konkrétan a Tiszához közel élt. Nem gyõzte elégszer hangsúlyozni, hogy erkölcsös élet csak kisvárosban élhetõ, „persze bizonyára vannak szerencsések és erõsek, akiknek ez sikerül metropoliszban is, de nehezen tudom elképzelni, mert a kisváros nem táptalaja a feslett gondolatoknak, itt mindenrõl mindenkinek tudomása van, itt nem tûnik el a házasságtörés nyomtalanul, itt csak alapos körültekintés után ülhet be valaki szeretõjével egy szórakozóhelyre, kevéssé van helye a bûnös kapcsolatoknak, gondolok itt a homoszexualitásra, nem tûnhetsz el hitelezõid elõl ugyanúgy, ahogy nem tûnhetsz el a megsértett barátaid elõl sem, ezért itt rá is vagy kényszerülve a megbocsátásra. Mindezt Andrej is megírta”, mondta, „éppen errõl irt a múltkor, hogy helyesen élni valószínûleg csak kisebb lélekszámú településen lehet”.

Nagyapám akkoriban már egyedül élt. Nagyanyám ugyanis hetvenegy évesen elköltözött elsõ szerelméhez, bizonyos Jobbágy Sándorhoz, akinek a nevét korábban is sokszor lehetett hallani a nagyszüleimtõl, de ha Jobbágy Sándor csínytevéseirõl megemlékeztek, nagyapám mindig azt mondta, „na, tessék”, mert minden kétséget kizáróan féltékeny volt, hiszen nem egyszer hangsúlyozta, az ember egyszer lesz igazán szerelmes életében, és õ biztosan a feleségét szereti a legjobban, de arról nincs meggyõzõdve, hogy a feleségének is õ az a bizonyos kitüntetett jelentõséggel bíró férfi. „Ugyan már”, mondta ilyenkor nagyanyám, „miket beszélsz”. Mint késõbb kiderült gyakori veszekedéseik a következõ pontokban koncentrálódtak. 1. Nagyanyám beleolvasott többször is nagyapám tizenkilenc éves kora óta vezetett naplójába, ami az idõk folyamán százötven kötetesre nõtt (az utolsó évek már számítógépre íródtak). 2. Nagyanyám nem nagyapámat szerette a legjobban, amire nagyanyám egykori kifakadásaiból következtetett a nagyapám, „szerintem azért jöttél hozzám, hogy így állj bosszút azon az emberen”, mondta. „Jobbágy Sándor feslett”, mondta nagyapám. Azért tekintette feslettnek, mert viszonya volt, nem is egyszer, férjes asszonyokkal, és ez, mivel százezres városban éltünk, kitudódott. Jobbágy Sándor egyébként vadászgörényeket tartott. Vastag, bélelt bõrdzsekiben járt, meg farmerben, ami nagyapám szemében szintúgy skandalum lehetett. Abban az idõben, amikor sokat kocsmáztam, találkoztam vele a Zanzibárban, vagy a Nejlonban, a görénytartásról beszélt, miközben elõfordult, hogy egy növendék görény feje kikandikált a zsebébõl, „bizony nehéz, mert egyik pillanatról a másikra nem kezesek, és többé nem is lesznek azok”, mondta. „Bármin be tudnak sértõdni, és aztán megharapják a kenyéradó gazda kezét is.”

Nagyapám mindenkit megvetetett, aki félrelépett, így azokkal a kollégáival is tartózkodóbb lett, akikrõl kiderült, a turpisság. Apám, aki egyébként sofõr volt, legutoljára nagyapámmal merte közölni, hogy már nem édesanyámba szerelmes. Világ életében szorongó volt. Elképzelem, ahogy tördeli a kezét, és azt mondja, „be szeretnék jelenteni valamit”. Amire, állítólag az volt a válasz, „elkéstél fiam, ha elõbb tetted volna, akkor talán megbocsátom. De üljél le, és beszéljük meg miért is történt így.” „Nem kívánom megbeszélni, papa, sem veled, sem bárki mással.” „Ugyan már, de persze, ha nem látod szükségét, akkor nem kell, mindenesetre én ajánlatosnak tartottam volna.” „De nem.” „Jó, ahogy gondolod.” „Ha jól sejtem, akkor tudsz mindent.” „Igen, ha mindent nem is, mert ki tud mindent, de, fogalmazzunk így, éppen eleget”.

Ekkor kezdõdtek a beázások, meg az álmaim, a nedvességrõl, amelyek úgy jártak utánam, mint a leszokást követõ álmok: szivarok, óriási szivarok, meg egyszerre elszívni négy szál cigarettát, meg füstös kocsmákban ülni, meg blázt szívni, úgy, hogy behorpad a homlokom, almából füvet szívni.

Nagyapámnak röviddel a nyugállományba vonulása után balesete volt. A következõ történt: egy középkorú asszony, bizonyos Olga, figyelmetlenül kilépett elé, egy busz fedezékébõl, és nagyapám a futó nõt kissé meglökte, de ez a kissé meglökte éppen elég volt ahhoz, hogy a nõ a szemben szabályosan közlekedõ busz elé kerüljön, és a busz áthajtott rajta. Nagyapám elhajtott a helyszínrõl, elmulasztva a segítségnyújtást. Bízott abban, hogy nem jegyezte fel senki a rendszámát. S valóban nem is jegyezte fel senki. Nagyapám akkoriban már egyedül élt, kicsit gyengébben látott, de egyéb baja nem volt. Három nap telt el, és két óra, amikor feladta magát a rendõrségen. Bár addigra már biztos lehetett benne, hogy nem jutottak a nyomára, és biztos lehetett abban is, hogy Olga túlélte az ütközést, bár kulcscsontja, bordái, csípõcsontja tört, és két napig eszméletét vesztve feküdt. Az esetet, mint késõbb megtudtam megírta Tarkovszkijnak, aki konkrétan semmit nem válaszolt rá. Ettõl kezdve állandósultak nagyapám vizelési problémái, hetente csak egyszer vagy kétszer járt ki, és kezdett felpüffedni. Nyolcvanadik születésnapján már eltévedt a konyhában, és amikor megszólítottam dühösen annyit mondott, keresem az istent. Összegyûrte az elsõ keze ügyébe kerülõ újságot, majd a szájába dugta. „Mit csinál, papa”, mondta apám, aki akkoriban ápolgatta, de nagyapám csak vinnyogott.

Nagyapám ekkoriban ültetett el egy korhadt, nyirkos platánágat a Tisza-parton. Biciklivel minden este kijárt, mindig ugyanabban az órában és megöntözte. Nagyapám a szeptember tizenegyedikei események után halt meg, pontosabban tizenötödikén. A temetése egészen megviselt. Hetekig kijártam temetése után a lassan gyökeret eresztõ platánághoz.

Akkoriban sokat gondoltam az Áldozathoztalra, hogy lesz-e, aki képes olyan áldozatot hozni, melynek következtében minden olyan lesz újra, mint régen, és történelmi eseménnyé lesz ez is, a szeptember tizenegy, és most, november végén, azt gondolom, hogy valaki, soha nem fogom megtudni ki, vagy kik, megcselekedték, amit Alexander professzor a filmben, ha nem is olyan teljességgel, és olyan hittel, mert valami seb mégis maradt, de megcselekedték, valami látszata, a seb, mégis maradt, a látszata a helyrehozhatatlannak. (Emlékszem elhoztunk édesanyámmal néhány értékes tárgyat egykori fodorkerti otthonunkból, többek közt egy kristálypohárkészletet. A készletet anyukám a szekrényben hagyta, és amikor a szobafestõk arrébb tolták a szekrényeket, minden darabja ízzé-porrá tört. Ekkor éreztem, hogy valami helyrehozhatatlan történt.) Félõ volt, hogy mindent odébb tol a történelem, mint egy szekrényt, és kiderül, hogy a demokráciák mögött is van egy rejtett ajtó a kegyetlenségre, és a statáriális félelemre. De meggyõzõdésem, hogy valami hasonló történt, illetve megtörtént. Mint az együttlét az Áldozathozatalban.

Nagyapámat ritkán láttam sírni. Egyszer rányitottam, amikor Tom Waits Time címû számát hallgatta, a nagy füles foteljában. A cédét tõlem kapta. Teljesen meg tudtam érteni, és sírását látva, zavartan eloldalogtam. Láttam sírni a Nosztalgia nézése közben is. És láttam sírni egy olimpiai közvetítés közben. Röviden: a megtisztulás ríkatta meg. Más érzés nem. A Tükörön többször nevetett. A halála után néztem meg újra Tükört. Éppen egy csapatépítõ tréningrõl, vagy mi a szarról jöttem meg Szépalmapusztáról, ami ott van Zirc mellett, egy nagyobb panzió, gyönyörû környezetben. A tréning részét képezte egy úgynevezett autógén tréning is, mikor is le kell feküdni, hanyatt, a madarak csicsergésében el kell merülni, és hallgatni az instruktort, akinek a célja az, hogy valamiféle eufóriaszerû nyugodt állapotba kergessen minket a zenéjével, meg a szavaival. Mivel elég fáradt voltam, beleestem ebbe a mély elengedettségbe, amely kellemes és folyamatos volt: süppedés. Elõ kellett kotorni egy emléket, és nekem eszembe jutott a fodorkerti ház magányos eperfája, alatta az eprekkel, amint vihar elõtti szél fújja, és én nézem az ablakból, ahogy meghajlik, majd borzosan kiegyenesedik a vöröslõ ég háttere elõtt. Nyárutó. A szél kifújja az utolsó meleg napokat. Rövid esõ kopog majd a szél után az ablakon, nagy cseppek, még nyári esõ, talán az utolsó nyári esõ. Megnedvesedik a lelkem.

Miközben a Tükört néztem az jutott eszembe, hogy a Tükör anekdotái ilyen süppedés közben elõjött történetek. A legfontosabb emlékek. Katalógus. Hasonló történeteim, mint például a kakas nyakának elvágása, nekem is vannak, de nem tudom még, melyik történet fontos, és melyik nem.

A Tükör a lélek története. Az éber léleké, persze, vagy egy éber lelkéé, és ha azt mondjuk, hogy példa nélkül való, mert sem elõtte, sem utána nem volt ilyen, akkor nem tévedünk. Magáról, ennyit, nem tudott rendezõ, sem korábban, sem azóta.

Olvasgatom Tarkovszkij nagyapámhoz írt leveleit, és nem derül ki belõle. Írogat mindenfélérõl, ügyes-bajos dolgairól, kicsit távolságtartó, néha egészen beinduló levelek. Nagyapám elvétve politizált. Egyszer azt mondta nekem, „Rilke már 1907-ben megírta, amikor Gorkijjal meg Leninnel találkozott Capri szigetén, hogy az orosz lélekhez nem illik a forradalom. Persze lehet egy orosz forradalmár, ahogy lehet batiszt zsebkendõvel tintát feltörölni, amennyiben semmibe vesszük leglényegét”. „Ne mondj már ilyet a gyereknek, mondta nagyanyám, mert még elmondja az iskolában”. „Jó, akkor nem mondok, de akkor is igazam van, Rilke már akkor megmondta, hogy mekkora hülyeség ez az egész, ami azóta is van. 1907-ben, érted?” „Értem, értem, 1907-ben, csak hagyd már abba. Eleget ittál”. (Nagyapám néha borozott.)

Harmadikos gimnazista koromban, amikor még bosszantott, hogy annyit elvtársoznak a Tükörben, eszembe sem jutott, hogy hogyan másként is szólíthatták volna egymást, összehaverkodtam az orosztanárommal, aki elsõ év végén meghúzott (igaz teljes joggal, mert még a betûfelismerõ csoportjába is alig tudtam bekerülni). Szása, így hívták, meg a magyartanárunk volt a suliban az a két ember, aki nem dõlt be a rendszernek, és ezért mi, azon kevesek, akik gimnazistaként már kiábrándultak, vagy otthon felvilágosíttattak, felnéztünk rájuk. Sanya barátommal elkezdtünk gõzerõvel oroszt tanulni, Viszockijt hallgattunk (Szása hozott be Viszockij-lemezeket), Dosztojevszkijt olvastunk, meg Csehovot (oroszul), szünetekben oroszul beszéltünk, ha nem akartuk, hogy értsék a többiek, és persze néztük a Tarkovszkij-filmeket, ahányszor leadták annyiszor néztük meg mindegyik filmjét. Szása, harmadik év végén, eltûnt két hétre. Csak jóval késõbb beszélt nekem arról a két hétrõl. Szása az anyja halála után megtanulta a kézírását, mert nem akarta az Ukrajnában élõ nagymamával közölni, hogy a lánya meghalt Magyarországon. Több éven át írta a leveleket. A nagymama, ki tudja miért, gyanította, hogy valami baja történt a lányának, és arra kérte feltétlenül menjen el hozzá. Szása, pontosabban, nekem, a tanár úr, elindult, csomag nélkül. A dácsában – a nagyapa elég jó módú mérnök volt, aki nem vette jó néven, hogy a lánya egy gyarmatra költözött – Szása nem találta nagymamát. Végigjárt minden szobát, mire meghallotta a nagymama nyöszörgését. A nagymama a fürdõszoba kövén feküdt, törött combnyakkal, három napja, és már ahhoz sem volt ereje, hogy elzárja a csapot. A tusból ivott, és a víz alácsorgott. Amikor Szása fölemelte a nagymama azt mondta: „már késõ Szásenka”.

Szása megmosdatta, felöltöztette a nagymamát, etette, és ágyba tette, majd elindult, hogy útlevelet szerezzen neki. Ezer dollárjába került, lement érte az alvilág harmadik bugyrába, de meglett az útlevél, és a nagymamát a hátán hozta haza Ukrajnából.

Szása a vonaton mesélte ezt a történetet. Akkor végzett, mikor Ceglédre értünk. Szása felesége, aki legalább annyira szláv volt, mint a férje, nagyon emlékeztetett Maria Tyerehovára. Már egyetemista voltam, amikor egy hosszú, bizonytalan és csüggedt idõszak után mertem vállalni, hogy szerelmes vagyok, és mint kiderült nem is viszonzatlanul, a volt tanárom feleségébe. Apámmal ellentétben, nekem volt merszem hozzá, hogy vágyaimról, és szerelmemrõl beszéljek a nagyapával, aki természetesen helytelenítette, hogy viszonyom van egy férjes asszonnyal, de segített, és jó néhányszor meghallgatott, hiszen jó darabig másról sem tudtam beszélni, csak Natasáról. Eleinte mondott csak nagyapám olyan ökörségeket, hogy vigyázz, fiam, mert az itt élõ oroszok mind kémek, hidd el nekem, késõbb egyre élénkebben érdeklõdött. Röviddel azután, hogy Natasát bemutattam a nagyapámnak, a nagyapám felajánlotta, hogy költözzem be az ürességtõl kongó házba, amelynek addigra már minden zugát átjárta a magány, és minden szobát kicsit összekuszált. Nagyapám pedantériának nevezett hisztérikus rendrakási mániája miatt persze nem úrhodott el a rendetlenség, egyszerûen csak az lett feltûnõ, hogy minden tárgyhoz kevesebbszer érnek hozzá. Nem sokáig ugyan, de együtt laktunk nagyapával. Natasa ugyanis, miután elvált Szásától, elhagyott engem is. „Mindkettõtöket egyformán szeretlek”, mondta, „de nem bírok veled sem élni, értsd meg, légy szíves, és ne sírjál (ki voltam nagyon bukva), nem maradhatok veled, mert csak emésztjük egymást, nem leszel velem boldog.” „De igen”, mondtam, „eddig nagyon boldogok voltunk, emlékszel a szentendrei sétára, meg a…” „Légy szíves ne kezdd el sorolni, hogy voltunk boldogok, mert tudom magamtól is, hogy mi volt, meg hogy jó volt, én azt mondom csak, hogy nem én vagyok neked az igazi, tudom, hogy másra is gondolsz, nem akarlak lekötni, magamhoz láncolni.”

„Hidd el, hogy tévedsz, nem gondolok másra.” „Nem is úgy értettem. Szeretnék elköltözni.”

Kapcsolatunk egyébként zökkenõmentes volt, legfeljebb csak akkor vitatkoztunk, ha elkísértem Natasát vásárolni, és már ki tudja hányadik próbafülke elõtt kellett dekkolnom, karomon ruhákkal, és már ki tudja hányadszor mondtam neki, szerintem nagyon jól áll, pedig nem volt kiforrott véleményem, igaz valószínûleg nem is befolyásolta túlzottan választását az én véleményem. Néha, csak azért, hogy ne mondjam mindig azt, hogy igen jól áll, megpróbálkoztam a „nekem nem tetszik”-kel is, de kijelentésemet mindig olyan hosszú meggyõzés (de miért mondod ezt) követte, hogy inkább csak bólogottam, és egyetértettem, igen, kedvesem, jól áll. Kialakítottunk egy csak számunkra érthetõ, kábé negyven szóból – többnyire becézõ szavakból álló – nyelvet, amit az intimebb percekben használtunk. (A szeretkezést például kufirnyolásnak hívtuk.)

Késõbbi kapcsolataimban mindig szégyenkeztem, ha ezt a nyelvet, véletlenül, csakis véletlenül, de vélhetõen a rá emlékezés izgalmában, használtam.

Natasa költözése után az elsõ dolgom volt, hogy megnéztem a Tükört. A Biológia Kutatóközpont auditóriumában adták, volt elõtte elõadás. K. A. B. elmesélte, hogy Oroszországban találkozott egy taxissal, aki már tizennégyszer látta. Akárcsak a taxis, én sem értettem még, kifejezetten zagyvaságnak tûnt, ma már nem is értem miért. Túl voltam az elsõ szakításon, és azt hittem, most már megvan ez a film, holott ez még azért az idõszak volt, amikor anyukám barátnõi azt mondtak, anyukámra pillantva, kész felnõtt lett ez a Laci (amitõl falra tudtam mászni).

Miután Natasa elment, 1992-ben, vettem húszezer Ft-ért egy igazolást, miszerint a PanAm légitársaság alkalmazottja vagyok, és bejártam az Amerikai kontinenst. Hetente ötvenszer utaztam repülõn, mivel nem maradt pénzem kajára. Különösen a Caracas New York járatot szerettem, mert ott adták a legjobb ebédet.

Az elsõ munkahelyem az önkormányzat jóléti osztálya volt. Három hónapig dolgoztam ott, de az a három hónap leszedált. Beteg lettem, mellhártyagyulladás. Nagyapámnál lábadoztam, gyakran kiültem a kertbe, tavaszodott, pokrócot terítettem magamra, és olvasgattam. Nagyapám mulatságosnak találta. „Olyan vagy, mint egy nyolcvanéves”, mondta. Kihozta a kis összecsukható székét, és leült mellém. „Néha az jut eszembe nagyapa”, mondta, „hogy te tulajdonképpen nem beszélgetsz el senkivel se õszintén.” „Mit akarsz ezzel mondani?” „Semmit”, legszívesebben már visszaszívtam volna, amit mondtam, de nem tehettem, „csak annyit, hogy olyan nehezen nyílsz meg, én is tökre szeretlek, meg minden, de olyan keveset beszélgetünk, te sohase panaszkodsz, sohase mondasz el nekem semmit.” „Nem értelek, mit kéne elmondanom?” „Nem tudom, csak ezt gondoltam, és azért mondtam.” „Világos, de nem tudom miért várod el tõlem, hogy megosszam veled azokat a gondolataimat, amely gondolataimat lehet magam elõtt is szégyellem.” „Nem erre gondoltam, csak arra, hogy sohasem panaszkodsz, konkrétan.” „Abszurdum. Nincs okom panaszra.” Nagyapám bement a házba, azt hittem megsértõdött, de csak egy fém teásdobozért ment be. „Tudod mi van ebben?” kérdezte. „Nem”, feleltem. „Levelek, nem szeretném, hogy elolvasd õket, mert felibõl, nagyjából kiderül belõlük, hogy én mit írtam, de megmutatok egy párat. Andrej Tarkovszkij írta õket”, mondta. „Emlékszem, amikor az elsõt kaptad.” „Tényleg?” „Igen, itt álltam az eperfa tövében, amikor meghozta a nagyi.” „A Tarkovszkijnak panaszkodtam, igen, neki igen.” Mondta nagyapám. „Gyere, menjünk be, nincs még annyira meleg idekinn, hogy betegen itt üldögélj.” „Csak olyan jólesett a nap.” Mondtam. „Ahogy gondolod.” Kivett egy levelet és megmutatta. „Ezt Olaszországból írta. Bolognából. Tudod mikor voltam ott utoljára. 1938-ban, az egyetemen. Nem most volt. Nagyanyáddal amikor késõbb kinn voltunk nem mentünk el. Nem tudom, igazán mit vársz tõlem, hogy azt mondjam, a nagyanyádat nagyon szerettem, õmiatta tudtam méltósággal élni ’45 után, hogy õ segített nekem mindig, ha nem volt kedvem a tanításhoz, vagy ha meg kellett alkudnom. Nem! Leginkább csak hátráltatott. Minden héten el akartunk válni, és nem biztos, hogy õ volt a hibás. Mégis sokkal, de sokkal rosszabb mióta elment.”

Benn a házban közben csörgött a telefon.

„Kapcsolatunk elsõ éveiben félreléptem. Nem tagadtam le, tényleg megtörtént. Bár számtalanszor állította, hogy megbocsátott, mindig felemlegette a nõciket, ha nem hallottátok. Hogy ezzel hogy volt, meg azzal hogy volt. Az isten tudja hány éven át, folyton emlegette.” „Mert szerette magát”, mondtam. „Dehogyis, ez nem szeretet már, hanem nem tudom micsoda.” „Szerintem pedig szerelem.” „Áhhh! Akkor nem ment volna el. Azzal a mihaszna alakkal.”

„Nos, ezt akartad hallani?” „Nagyapa, szerintem most sem panaszkodott.” „Na jó, hagyjál lógva”, mondta. És bement a házba. „Anyád keres”, kiabálta ki a kertbe. „Már aggódtam érted, fiam”, mondta anyám, „miért nem vettétek fel a telefont?”

„Beszélgettünk.” „Ma van a Marika néni születésnapja, nem jössz át velünk felköszönteni.” „Asse tudom ki az Marika néni.” „Ugyan, ne mondd már, fiam, a keresztanyád.” „Ja persze.” „Nem megyek át, szarul vagyok.” „Jó, de azért szóljál idõben, ha jössz.”

Valamikor a kilencvenes évek közepén, amikor már a megnevezni nem kívánt multinacionális cég alkalmazottja voltam, egy vezetõképzõ gyakorlaton sörözés közben elmeséltem a kisfiú sztoriját a Tükörbõl, mintha a történet velem esett volna meg, és a legkülönösebb, hogy akkor valóban azt is hittem, velem esett meg; az elõbb lejegyzett, édesanyámmal folytatott párbeszédet viszont mindhiába vártam a Tükörben, ugyanis meggyõzõdésem volt, hogy benne van. (Sanya barátom, amikor már nem kedveltem annyira, mert a magánéletben is tanárnak érezte magát – mondhatni kioktató volt –, többször mondta, „én az utóbbi idõben Platónnal beszélgettem a legtöbbet”, ugyanis Platónról írta éppen a doktoriját, és a nap túlnyomó részében könyvtárazott.)

De maradjunk annyiban, csak a nagyapám halála után láttam azt a filmet, amely ilyen módon már a magánéletemhez, mondhatni a baráti körömhöz tartozott, szépnek.

Nagyapám temetésén azt fájlaltam a legjobban, hogy nem mertem halott arcára tekinteni, és nem volt merszem, pedig szerettem volna, megkérni a koporsót szögelni készülõket, hogy még egy pillanatra nyissák föl, mert nem láttam még az én nagyapámat halottnak. Ezért is, hogy annyira zokogtam, amikor meghallottam azt a rettentõ kalapálást.

Emlékszem, apám halálának híre a cégnél ért. Nem anyukám, hanem apám testvére telefonált. A részvétem üres volt. Apámat a mája vitte el, mivel keményen ivott vagy egy évtizeden át. Minden testnyílásán vér folyt ki, úgy halt meg. Nagyapám a nagymamám kesztyûjével a kezében halt meg a fülesfotelben üldögélve, nem sokkal azután, hogy megszabadult a baleset miatt rá kiszabott büntetés (másfél év felfüggesztett) jogi következményeitõl.

Szercsibáltam õt, mondtam késõbb a Natasával közösen kialakított nyelvbõl vett, és a szeretetre szinonimaként használt szóval anyukámnak, aki pontosan tudta, hogy ezzel azt akartam kifejezni, tulajdonképpen õ volt az elsõ igazán közeli hozzátartozóm, akinek át kell vészelnem a halálát. Anyukám megállt a konyhaajtóban, és mély sóhajtás után azt mondta. „Ne haragudj meg, édes fiam, tudom, hogy te szeretted, de szerintem tudod, mi volt a te nagyapád, egy seggfej. És tudod miért nem írt a te Tarkovszkijod neki idestova tíz éve, mert õ is rájött, hogy egy seggfej.” „De, anya”, mondtam. Anyukám legyintett, a törlõkendõvel a kezében.

Aznap este néztem meg a Tükört. És röviden: rájöttem, hogy halandó vagyok.