Két globalizáció Magyarországon (1)

 

Nyomok a romokban*

A harmadik évezred küszöbérõl visszatekintve úgy látszik, hogy a hidegháborúban nem az amerikai (nyugati vagy észak-atlanti) és az orosz (vagy szovjet, esetleg: kelet-európai) civilizációk álltak ideologikusan szemben egymással, hanem a globális civilizáció két modernista projektuma: az egyik, amelyet a liberális, illetve 1945 után amerikanizált Nyugat és Távol-Kelet (fõleg Japán és Dél-Korea) és a másik – amelyet részben a nyugati kihívásra adott válaszként, részben alternatív forradalmi projektumként – a nem liberális vagy antiliberális Kelet (Oroszország, a szovjetizált Közép- és Kelet-Európa, illetve Kína) fogalmazott meg.

Történetileg a modernitásnak igazából egyetlen projektuma volt, a nyugat-európai, melyet Kelet-Európa árnyékként követett csupán. Ez az árnyék olykor fenyegetõen megnyúlt, olykor pedig egyenesen önálló életre kelt, a nyugati projektum alternatívájának képzelte és hirdette magát, versengve vagy ellenségesen helyezkedve szembe azzal a világgal, melynek csupán vetülete volt, s mint ilyen, elválaszthatatlan is tõle. Innen nézve nem túl lényeges, hogy a fellázadt árnyékkép a történeti Kelet-Európa modernizációs elmaradottságát (s egyáltalán nem csak történeti és civilizációs másságát) „elsüllyedt aranykorként”, „õsi-hõsi múltként” vagy „posztkapitalista jövõként” költötte át az államideológiákban.

E tekintetben az a – Nyugat- és Kelet-Európa régióinak határán ide-oda csúszkáló – „kettõs periféria”, amely sokféle ideológiai töltéssel „Közép-Európaként” vagy „Kelet-Közép-Európaként” próbálta megérteni és – mellesleg sikertelenül – önállósítani magát, szintén árnyéka volt csupán a nyugati modernitásnak: árnyékként követte, üldözte, próbálta (és próbálja mindmáig) utolérni a Nyugatot. Kelet-Európáétól ez az árnyéklét csak abban különbözött, hogy – Közép- Európa szerény területi kiterjedésénél, sajátos geopolitikai helyzeténél, anyagi erejénél és nem utolsósorban kulturális és történelmi hagyományainál fogva – nem önállósíthatta magát: sem nem zárkózhatott önmagába gazdaságilag, sem nem helyezkedhetett szembe támadólag-védekezõleg a Nyugattal katonailag.

A globalizáció pragmatikus nyugati projektuma – a piaci, liberális, fogyasztói, individualista projektum – a formális civilizáció1 bõséget és szabadságot ígérõ világrendjében ez idõ szerint megvalósulóban van. Ezzel szemben az ideokratikus keleti projektum – az etatista, antiliberális, aszketikus-kollektivista projektum – egyenlõséget és biztonságot ígérõ világbirodalmával, a Szovjetunióval egyetemben – összeomlott. Volt ugyan még egy „náci projektum” is, ám ennek világháborús megvalósítása, mint ismeretes, Németország megsemmisítõ vereségével végzõdött. A világháború és a nemzetállamon alapuló világbirodalom mint globalizációs projektum ezzel a vereséggel került le végleg a modern történelem napirendjérõl. A Nyugat uralkodó nemzeteinek gyarmatbirodalmai a második világháborút követõ két évtizedben sorra széthullottak, részben a helyi felszabadítási mozgalmak sikereinek köszönhetõen, részben pedig azért, mert fenntartásuk gazdaságilag értelmét vesztette: többe került, mint amennyi haszna volt. Katonai erõszakkal való fenntartásuk túl sok áldozatot és kiadást követelt volna, úgyhogy a gyarmatok mindinkább csak a két szuperhatalom közötti hidegháború egyik frontjaként jöttek számításba. Ezen a fronton viszont már nem a nyugat-európai nemzetállamok küzdöttek elveszõ gyarmataikért, hanem a szuperhatalmi játszmát folytató, gyarmatokkal nem rendelkezõ Egyesült Államok a szovjet terjeszkedés megállításáért és/vagy az euroatlanti hatalmi tömb befolyásának a kiterjesztéséért. A gyarmatbirodalmak a szó eredeti értelmében különben sem voltak már birodalmak – nem alkottak ugyanis totális rendszert. A modernitás egyetlen totális rendszert ismer (s ez nem politikai, hanem gazdasági természetû): a világgazdaságot, amelynek mûködéséhez – globalizálódása mértékében – mind kevésbé van szükség gazdaságon kívüli kényszerre (hódítás, gyarmatosítás, háborúk stb.).

1991-ig azonban fennmaradt a globalizáció ideokratikus, politikai-hatalmi és pragmatikus, fogyasztói-technikai megvalósítási módjának kettõssége, amely valóságosan is kettéosztotta a világot. Csak a XX. század végén került a globalizáció egyes számba, s vele együtt a ténylegesen létezõ és a nemzetközi jog szintjén normatív módon is érvényesített politikai és gazdasági rendszer is: nincs két világgazdasági rendszer, nincs kétféle piac (egy „kapitalista” és egy „szocialista”), nincs kétféle demokrácia (egy „polgári” és egy „szocialista”) stb. Az antiglobalizmus, akár fundamentalista, akár nacionalista, akár alternatív (humánökológiai) jelleget ölt, nem a globalizáció alternatív modelljét állítja szembe a „létezõ globalizációval”, lett légyen ez a modell mégoly elvont, romantikus vagy utópikus is, hanem vagy a globalizáció leállításának, megfékezésének kategorikus imperatívuszát, gyakorlatilag pedig a modernizáció túlhaladott keretét (a nemzetállamot, az etnicizáló nacionalizmust); vagy a modernitás elõtti világállapot modern eszközökkel feltámasztott és életben tartott formáit, normáit és intézményeit (a törzsiséget, a teokratikus államot stb.). Így hát a „létezõ globalizáció” elé ma már nem egy másik – meglehet, kezdettõl fogva illuzórikus – globalizációs modell, hanem csak ilyen-olyan izolacionista, szuverenista, autarchiás államkapálózások és globalizációellenes erkölcsi, politikai akciók gördítenek akadályt, elsõsorban a fundamentalista vagy etnokratikus alapon átfunkcionált nemzetállamokban, tribalista, oligarchikus klánállamokban és a globalizáció infrastruktúrájára rátelepedett, globális technológiákat felhasználó nemzetközi terrorizmusban.

A globalizáció 1945-ben Európa és Ázsia amerikanizálásának vagy szovjetizálásának alternatíváját jelentette, legalábbis elsõ körben.2 Az alternatíva, némi ingadozás után (Olaszország, Franciaország, Kína, Jugoszlávia, Görögország) végsõ soron a megszállási-felszabadítási övezetek szerint valósult meg, ahol pedig a világhatalmak kötélhúzása nem tudta dûlõre vinni a dolgot, egyszerûen elvágták a kötelet: kettéosztották az adott országot (mint az Németország, Korea, Vietnam esetében történt), vagy legalább leválasztottak róla és nemzetállami szuverenitással ruháztak fel egy régiót vagy tartományt, mely aztán szuverén módon képviselhette a másik világrendszert (ez történt például Tajvan esetében, amelyet „nemzeti Kínaként” állítottak szembe a „kommunista Kínával”, és bizonyos értelemben ez történt Kubával, a „szabadság szigetével”, amely viszont a szovjet rendszert képviselte szuverén módon az Egyesült Államokkal és „dél- amerikai csatlósaival” szemben). A két szuperhatalom hallgatólagosan egyetértett abban, hogy az egymást követõen két világháborút is „kirobbantó”, „beszámíthatatlan”, vén Európa, ez a „csõdtömeg”, ez a „történelmi trotli”, nem képviselhet az amerikanizálással és szovjetizálással szemben önálló gazdasági és/vagy katonai erõt, harmadik típusú, versenyképes globalizációs modellt, mondjuk, valamiféle európaizálást: választania kell a két felkínált-rákényszerített modell között. És Európának ekkor már csakugyan nem volt más választása, bár – ameddig a Szovjetunió fennállt, sõt, úgy látszott, erõre kap – eljátszhatott a szocialista (kommunista) típusú globalizáció illúziójával, fõleg a nyugati baloldalon („eurokommunizmus”). Mára a választhatóság, az alternativitás puszta látszata is megszûnt. A választás megtörtént. Mindenki választott, akkor is és azzal is, ha nem választott. Ami Európának még megmaradt, nem sokkal több, mint a modern nemzetállamok defenzív „kultúrharca”, a kulturális különállás, szimbolikus értékek, hagyományok stb. védelmezése a „nivelláló”, „szellemtelen” globális tömegkultúra, az úgynevezett „amerikanizmus” ellen. A nyugati globalizációnak nincs (vagy nem maradt) külön európai útja, csak amerikai útja van és persze európai és amerikai kritikája. Európa ezt az utat a maga módján, európai módon járhatja, ha képes rá, a lényegen azonban ez mit sem változtat.3

Természetesen a hidegháború évtizedeiben a rivális blokkon belül mutatkozó minden repedést, belsõ ellentétet, helyi lázadást, puccsot, népfelkelést, eltávolodási vagy kiugrási kísérletet az ellenfelek minden módon megpróbálták kihasználni egymás ellen. Igaz, minden NATO-ellenesség vagy antiamerikanizmus ellenére sem lehet összehasonlítani a demokratikus európai államok jog szabályozta és piacgazdaság teremtette egységét – az 1945 utáni nyugati világ egységét – a szovjet típusú diktatúrák jogfosztó, ideológiai-hatalmi egységével – az 1948 utáni keleti blokk egységével. Mint ahogy a kétféle típusú egység megbontásának módja – mondjuk, az 1956-os magyar felkelés és De Gaulle önállósodási kísérletei, vagy a párizsi és a prágai „1968” – sem említhetõ egy lapon. E tekintetben a szovjet blokk egészén belül legfeljebb Jugoszlávia és késõbb Kína politikai- ideológiai külön útja képez valamelyest kivételt.

A globalizációs modellek történetileg keletkezett és civilizációsan meghatározott különbsége (gazdasági-pénzügyi expanzió versus ideokratikus-hatalmi expanzió; eszközracionális logika versus célracionális logika; népképviseleten alapuló, plurális demokrácia versus pártállami diktatúrán alapuló totalitárius jellegû politikai rendszer; nyitott társadalom versus zárt társadalom; jogállamiság versus rendõrállamiság; liberális piacgazdaság versus redisztributív hiány- és hadigazdaság, adminisztratív piac; fogyasztói-individualista versus aszketikus-kollektivista ethosz stb.) egyben dinamikájukat, önmegújító képességüket, a kihívásokra adott válaszaikat, kikezdhetõségük eszközeit és módjait, expanziójuk következményeit és kimenetelét is meghatározta. Mivel a két szuperhatalom világháborús erõpróbájának lehetõségét a nukleáris fegyverek megjelenése és a két világháború elrettentõ tapasztalata eleve kizárta, ezért szinte programozva volt, hogy a kétféle globalizációs mód és modell „békés versengésébõl” melyik és milyen módon fog gyõztesen kikerülni.

A kelet- és kelet-közép-európai4 államok lakosságának túlnyomó többsége számára nem volt kétséges, még ha ez ebben a formában nem is igen fogalmazódott meg, hogy jobb jogállamban, vagyis biztonságban, mint diktatúrában, vagyis félelemben élni; hogy a piacgazdaság még periodikus válságaival, munkanélküliségével és vagyoni egyenlõtlenségeivel együtt is többet és jobbat nyújt az egyes embernek, mint a parancsuralmi gazdaság a maga permanens áruhiányával és redisztributív káoszával, hierarchikus egyenlõtlenségeivel és a magánélet, a kultúra államosításával. Jobb, ha az állam függ az állampolgároktól, mint ha azok tõle. Ez a Közép-Európában 1945 után uralkodónak mondható érzület és mentalitás a Szovjetunióban csak az 1960-as években, a szovjet modernizáció paradox eredményeként kezdett tömegessé válni. Mert – végsõ soron – a szovjet típusú modernizáció is racionalizálta a helyi társadalmat, ami többek között a „szovjet valóság” varázstalanodásában, a szovjet ideokrácia technobürokráciává való átalakulásában, a haszonelvû, eszközracionális szemlélet elõtérbe kerülésében és az individualizálódásban, a privát boldogulás, a magánfogyasztás felértékelõdésében mutatkozott meg. Mint Andrej Tarkovszkij Tükör címû filmjének fõhõse az 1970-es évek Moszkvájában rezignáltan megállapítja: „valami lomha, ázsiai módon elpolgárosodtunk”.

Az 1960-as években nemcsak Magyarország, de egész Közép- és Kelet-Európa kereste a piac felé vezetõ utakat, ám – mint ez újra meg újra kiderült – ilyen utak a rendszeren belül nem léteztek: rendszerváltás nélkül a gazdaság piacosítása elakadt, avagy – megfordítva – a sikeres piaci reformok elõbb-utóbb rendszerváltozáshoz kellett vezessenek. Ezért a rendszer kénytelen volt blokkolni õket vagy kényre-kedvre „megadnia magát” a rendszerváltoztatás erõinek. Az ipari társadalom államszocialista modelljét azonban a Szovjetunióban nem a fogyasztói társadalom, hanem annak etatista szimulációja követte. Ez a kényszerû szimuláció a modernizáció eredményeként létrejött új és tömeges szükségleteket igyekezett mederben tartani, mielõtt azok szétfeszítették volna az önmegújításra képtelen hadigazdaság és a hagyományos birodalmi államiság kereteit.

Mindez önmagában még nem vezetett volna a szovjet modell ellehetetlenüléséhez és önfeladásához. Ahhoz, hogy e katonai-politikai-ideológiai alapon végrehajtott szovjet erõmutatvány kudarcot valljon és egy nem kapitalista típusú globalizációnak a puszta lehetõsége is illúzióként foszoljon szét, a két rendszer gazdasági teljesítõképessége közti különbségnek a hadászati fejlesztésekben és a világhatalmi státus fenntartási költségeinek volumenében is meg kellett mutatkoznia. Röviden: a szovjet rendszer az indusztriális társadalom feltételei között még többé-kevésbé versenyképes tudott maradni (ismeretes áron és következményekkel), a posztindusztriális szakaszra való áttéréskor azonban már nem csupán a növekvõ mértékû és egyre gyorsabb ütemû lemaradás, hanem a versenybõl való kimaradás, a pályáról való teljes lekerülés veszélye fenyegette. A Szovjetunió, lévén szuperhatalom, még arra sem volt képes, amire a két szuperhatalom között – inter duos litigantes – lavírozó „kommunista Kína” Mao után, hogy ugyanis gazdasági alrendszerét legalább részlegesen piacosítsa, minthogy ezzel – kizárólag a parancsuralmi gazdaságon alapuló – katonai erejét, s vele arányos világhatalmi súlyát veszélyeztette volna. Arról nem is beszélve, hogy a szovjet modell sokáig és széles társadalmi rétegeket vonzó alternativitása (vagy legalábbis ennek látszata) egy csapásra megszûnt volna. Ahogyan az 1970-es évektõl kezdõdõen csakugyan megszûnõben is volt: „egyik kutya, másik eb”, csak a másik legalább (vagy sajnos) életképes.

A két globalizációs projektum egy vonatkozásban megegyezett: nemzetek fölötti, „transzlokális” volt. Ha másként-másként is, mindkettõ nélkülözte a nemzeti jelleget, amennyiben „nemzeten” a modern nyugat-európai nemzetállamokban létrejött szuverén politikai közösséget és annak nemzeti szempontból – egy elképzelt közösség szempontjából – egységesített és egynemûsített kultúráját értjük. A nyugati projektumot – a liberális kapitalizmus, a tömegdemokrácia és a jóléti vagy fogyasztói társadalom világmodelljét – nem Nyugat-Európa egyik vagy másik nemzetállama, hanem az „olvasztótégely”, a „kozmopolita”, mindazonáltal multikulturális Amerikai Egyesült Államok testesítette meg és állította szembe a másképpen „nem nemzeti” – archaikusan birodalmi és totalitáriusan modern – szovjet-orosz világprojektummal. Az Európai Egyesült Államok megteremtésének politikai gondolata ugyan már 1945-ben felmerült, de megvalósítása fél évszázadon át nem került napirendre. Az Európai Unió gazdasági integrációja is jobbára a globalizációban vezetõ szerepet játszó Amerika és a Távol- Kelet kihívása nyomán gyorsult fel a mai tempóra. Életképessége pedig azon múlik, mennyi idõ alatt, milyen politikai erõknek és milyen eszközökkel sikerülhet a modern „nemzetállamok” immár diszfunkcionális gazdasági-politikai kereteit lebontaniuk és létrehozniuk az unió gazdasági- pénzügyi-jogi integrációjának megfelelõ új politikai képletet: a helyi államok föderációját.5

Az amerikai globalizációs projektum alternatívájaként felmutatott és megvalósított szovjet-orosz globalizációs projektum végsõ soron a világ – az egész világ – politikai elnyelésének hagyományos impériumi eszméjén alapult, mindössze a terjeszkedés célja és eszközei modernizálódtak. A Szovjetunió birodalom volt, de nem modern nemzetállami birodalom, hanem hagyományos birodalom – az etatista modernizáció következményeként kiütközõ – nemzetállami bibircsókokkal szép nagy birodalmi orrán.(6) A birodalomnak – ellentétben az állammal, mindenekelõtt a szuverén nemzetállammal – nincsenek határai. A birodalom maga a világ, függetlenül pillanatnyi kiterjedésétõl. Túl ezen, a szovjet kommunizmus a modernizációs „nagy ugrást” – az átalakulásban megkésettek, az erõforrásokért, piacokért folyó versenyfutásban lemaradottak új, immár kommunista hite szerint – a magántulajdon, a piac, valamint a jogi és morális kötöttségek felszámolásával, a parancsgazdaság bevezetésével, az etatista-kollektivista munkaszervezet erõltetésével, a társadalom termelési-fogyasztási rendekbe tördelésével, és az egész társadalmat egybetartó rendõrállam fenyítõ- és büntetõrendszerével próbálta megvalósítani. Ennek megfelelõen mind politikai kultúrája, mind mûvészete, mind hétköznapi élete eredendõen antikapitalista, magántulajdon-ellenes, „pénznihilista”, antidemokratikus, egyenlõsítõ és aszketikus lett.

Mindazonáltal mindkét „nemzetietlen” globalizációs projektum, mindkét modernizációs minta mögött kitapintható a sajátos civilizációs háttér, a mentalitásban, intézményi és hétköznapi rutinban, politikai és gazdasági struktúrákban elevenen élõ spirituális vagy kulturális tradíció, a helyi életvilág: az egyikben az individualista és individualizáló nyugati protestantizmus világias szelleme; a másikban a személyi szabadságjogokat nem ismerõ közösségi spiritualitás ortodox vallási hagyománya. A modernizáció – mind konkrét módját és jellegét, mind kifutását és eredményességét tekintve – mindenütt, ahol mintegy önmagától vagy kényszerûen beindul, a helyi civilizáció elszigetelt és funkcionálisan felfogott alkatelemeit használja fel (azokba ékelõdik, azokat funkcionálja át a maga céljaira, azokat veri szét vagy marginalizálja).

Kényszerek és pályák

Egyik globalizációs projektum megvalósítása-megvalósulása sem volt „sima ügy”. Mindkettõ tartalmazta – már pusztán az 1945-ös fogantatás sajátos körülményei folytán is – a kényszer katonai elemeit. Ám ez a kényszer az amerikai megszállási, illetve befolyási zónában igen hamar gazdasági nyomássá – pénzügyi, majd kulturális kényszerré –, késõbb fogyasztási kényszerré enyhült vagy finomult, míg a szovjet megszállási-befolyási övezetben tartós politikai-ideológiai és katonai kényszerré, s végül egy – a nyugatitól alapjaiban eltérõ, ám a helyi kulturális és politikai hagyományoktól is nagyrészt idegen – gazdasági és politikai rendszer bevezetésének diktatórikus kényszerévé durvult.

Természetesen a kényszer – hiszen érdekeket, kialakult szokásokat, normákat sért – mindig és mindenütt ellenállásba ütközik azok részérõl, akiket „kényszerítenek”. Nem mellékes azonban, hogy a kényszer mekkora és miféle természetû? Személytelen vagy személyi jellegû-e? Látható-e vagy láthatatlan? Kívülrõl jön-e vagy belülrõl, gazdasági-pénzügyi vagy katonai-politikai eszközökkel gyakorolják, az állam vagy a piac kényszere-e, s hogy az egész társadalom vagy annak bizonyos csoportjai vannak-e elsõsorban kitéve neki? Hogy a társadalom többsége egészében véve – legalábbis hosszabb távon – inkább nyertese vagy vesztese lesz-e a kényszernek? És – ettõl elválaszthatatlanul – az sem mellékes, mi e kényszer értelme és tartalma: egybevág-e a társadalom többségének anyagi érdekével, és összhangban áll-e szellemi kultúrájával, történetileg kialakult értékrendjével, civilizatorikus szokásaival, avagy ellentétes azokkal?

Ezekkel az általánosságban mozgó kérdésekkel csak jelezni kívánom, mennyire nem egyszerû az a történelmi képlet, amely a rendiesen tagolt, a feudális nagybirtokrendszeren alig változtató, autoritárius politikai berendezkedésû, a második világháborúban mindvégig náciszövetséges Magyarországon az 1945-ös szovjet felszabadítással és megszállással, majd a szovjet típusú diktatórikus államszocializmus 1948–49-es bevezetésével, e rendszer 1956-os megdöntésével, majd véres restaurációjával, végül az úgynevezett kádári konszolidációval, a rendszer fokozatos „honosításával”, társadalmi „elsajátításával”, 1968-tól pedig piaci és fogyasztói típusú áthangolásával létrejött. Noha Magyarországot 1945-ben a szovjetek szállták meg (és nem az amerikaiak), és az országra brutálisan ráerõszakolták a szovjet típusú politikai-gazdasági rendszert, az államszocializmus – 1989-es bukásáig szüntelenül alakuló-változó – magyar verziója nem fér el sem a „megszállt ország–kollaboráns rezsim”, sem a „kifosztott gyarmat” narratív sémájában. A szovjet típusú, tehát birodalmi globalizáció kényszerformáiban ugyanis Magyarország gazdasági és politikai (!) modernizációja nem állt meg, sõt, hála a két – az 1945-ös szociális és az 1956-os politikai – forradalomnak, bukásuk ellenére is felgyorsult, noha abnormális kerülõutakra kényszerült eközben. Nyilvánvaló, hogy ha forradalmai nem buknak el, az ország elõbb, fõként pedig kevesebb kínnal, pusztítással és pazarlással, felkészültebben és egységesebben ért volna abba a célegyenesbe, melynek célszalagján ma az áll: Európai Unió.

Szovjet globalizáció – magyar modernizáció

Mik és kik voltak a szovjet birodalmi globalizáció (árnyékglobalizáció!) hordozói vagy alanyai, hatalmi hajtószíjai, hivatalos és informális csatornái, kényszerû és spontán folyamatai, kialakult mechanizmusai, eszközei és céljai, s mik lettek eredményei és következményei Magyarországon? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása legfeljebb egy monografikus munka keretében volna lehetséges. Ehelyütt nem fél évszázad intézményi fejlõdésének, társadalomlélektani és kulturális változásainak a vizsgálatára, csupán a szovjet globalizáció két típusának (egyben két korszakának) a vázlatos jellemzésére vállalkozhatom.

Az 1950-es években a magyar társadalom sok olyasmivel volt kénytelen megismerkedni, ami ebben a formában számára ismeretlen volt ugyan, de mind a történeti modell „kelet-európai alkatelemeivel”, mind a megelõzõ korszak autoritárius politikai kultúrájával és a második világháború hadi-tervgazdaságának etatista elõzményeivel pompásan összefért, és valamelyest össze is épült – a magyar történelemben ugyancsak nem ismeretlen módon –, gyöngítve vagy rombolva a társadalomfejlõdés „nyugatias alkatelemeit”.

Kezdjük talán elemzésünket a helyi magyar társadalom etatista és autoritárius szerkezeti és kulturális alkatelemeire mintegy ráhúzott birodalmi-szovjet „furcsaságok” felsorolásával:

Kommunista mozgalmi ethosz, illetve ennek a modern „fegyelmi társadalom” kialakításához hozzárendelt etatista paródiája („kommunista ember”, „szocialista embertípus”, a „bolsevik vezetõ” típusa stb.).

A szovjet típusú intézményi struktúra és ipari fejlesztési diktatúra mechanikus lemásolása és ráillesztése az örökölt rendies képzõdményekre és informális uralmi struktúrákra – a pártállamtól a tanács- és megyerendszerig, a politikai bizottságtól a területi végrehajtó bizottságokig, a fõtitkártól a pártkongresszusokig, a kolhozoktól az acél- és fémkohászatig, a békeharctól a munkaversenyig, a kuláktalanítástól a kirakatperekig, a vezérkultusztól a titkosrendõrség rémuralmáig.

A politikai és a mindennapi tér szimbolikus elfoglalása: a régi nevek törlése, az emlékmûvek és szobrok újakra cserélése vagy eltávolítása; a nyilvános tereket elárasztó szovjet vagy szovjetizált jelképek (elég itt csak a nemzeti trikolórból 1956-ban kivágott népköztársasági címert magunk elé idézni); szovjet és helyi politikai és katonai vezetõk, munkásmozgalmi vértanúk és mozgalmi dátumok neve utcákon és tereken, intézményeken és testületeken.

A szovjet ideológia fogalmi rendszerének és a kommunista mozgalmi nyelvnek az átültetési kísérlete a mindennapi és hivatalos nyelvbe, az oktatásba és a propagandába.

A nemzeti történelem új osztályharcos/szabadságharcos narratívája és a Kratkij kursz (a hivatalos szovjet párttörténet) mint a világtörténelem és a helyi történelem új kerete; a helyi idõ – politikai és történelmi idõ – hozzáigazítása a „moszkvai idõszámításhoz” (törléssel, átírással, újraértelmezéssel).

A sztahanovista mozgalom és a tervtúljesítés, a faliújság és a brigádnapló, a szemináriumok és a brosúrák, a rituális önkritika és az éberség kultusza, amelynek ünnepein a „soraink közé furakodott ellenséget” rituálisan leleplezték és megbélyegezték.

A mozgalmi és állami ünnepek új rendje (régi vallási ünnepek törlése vagy világi ünneppé való átalakítása, a szovjet ünnepek egy részének hivatalos nemzeti ünneppé emelése stb.).

A hivatalos rendezvényvilág tárgyi kellékei – jelképek és lózungok, ceremoniális és habituális elemek a nyilvánosság összes legális színterén.

Az etatista fejlesztési diktatúrának ezek a jellegzetes uralmi formái és normái, érzületi és kulturális mintái mély nyomot hagytak mind a magyar társadalomfejlõdésben, mind az egyes társadalmi csoportok, egyének és családok életében, anyagi életviszonyaiban, a nemzet kulturális emlékezetében. Ugyanakkor félrevezetõ az a beállítás, mintha a helyi társadalom csupán elszenvedte volna ezt a változást, s az eredeti szovjet minta csak lenyomódott benne. S nemcsak azért, mert az 1948-as rendszerváltozásnak megvolt a maga társadalmi bázisa, megvoltak a helyi aktivistái, hívõi, túllihegõi, továbbá közvetlen és közvetett nyertesei, haszonélvezõi és lekenyerezettjei, korrumpáltjai is. Hanem azért is, mert már maga a társadalmi passzivitás – a mögötte meghúzódó évszázados tapasztalattal: jobban jár az ember, ha nem politizál, ha behúzza a farkát, ha hallgat stb. – is egyfajta jellegzetesen helyi elsajátításmódja volt a történelemnek, amely évszázadok óta „kívülrõl jött”.

Mi több, a társadalom robbanásszerû politikai aktivizálódását az 1950-es évek közepén jórészt éppen az váltotta ki, hogy a szovjet típusú társadalom meghonosításának elsõ uralmi formációja nem elégedett meg a magyar társadalom politikai passzivitásával, az új mintákat az általános mozgósítás, a szüntelen aktivitás fenntartásának szellemében kényszerítette rá a magyar társadalomra. Az 1956-os felkelés – ha el is bukott – visszavette a magyar társadalom egyik legfõbb szabadságvívmányát: a politikai passzivitás (bizonyos mértékig a „passzív rezisztencia”) szabadságjogát, ami a gyakorlatban a privát szféra integritásának helyreállítását jelentette. A magánéletet a hatalom – a konszolidációtól kezdõdõen – tabunak tekintette a maga számára, annak fejében, hogy a lecsendesült állampolgár is tabunak – mintegy a kommunista párt „magánügyének” – tekintse a politikai hatalom gyakorlását. (A Kádár-rendszerben – fennállása legvégsõ pillanatáig – két kérdést nem lehetett nyilvánosan feszegetni: az egypártrendszert és a szovjet katonai jelenlétet.) Ezért lett a kádári konszolidáció legfõbb jelmondata az „aki nincs ellenünk, az velünk van”, amely nyilvánvalóan annak a korszaknak – a rémuralom korszakának – az elutasítását jelentette, amikor ennek épp a fordítottja volt érvényben.

Magyarország, a második világháború után szovjet befolyási övezetbe kerülve, nemcsak szuverenitását vesztette el több mint negyven évre, de 1948 körül arról a politikai és társadalmi fejlõdési pályáról is letért, amelyre 1945-ben – a háborús vereség és összeomlás következtében felszabadult belsõ társadalmi és politikai erõk nyomására – ráléphetett. Mindenesetre a világháborús vereséget követõ de jure szövetségi, de facto szovjet megszállás alatt, majd 1948-tól kezdõdõen a szovjet típusú birodalmi globalizáció keretében Magyarország – ismeretes módon és hatásfokkal – évszázadok óta halogatott, elszabotált vagy félbehagyott modernizációs feladatok egész sorát végezte el. A szovjet katonai megszállás égisze alatt az új (és lényegében 1947-ig demokratikus legitimációjú) magyar politikai elit, akarva vagy vonakodva, demokratikus rendszerváltást hajtott végre: felszámolta az úri világot, az autoritárius politikai rezsimet, a rendies kasztrendszert, s ennek alapját, a földesúri nagybirtokot (ne feledjük, hogy 1945 a földosztás éve is Magyarországon, nemhiába siettek haza Moszkvából a magyar kommunisták a földosztás népszerû ügyét saját kezükbe venni, s ezzel társadalmi elismertségüket növelni), szétválasztotta az egyházat és az államot, s ha az elközelgõ pártállami diktatúra mind magasabbra növõ árnyékában is, lehetõvé tette egy parlamentáris rendszerû magyar köztársaság megteremtését. Nem véletlen, hogy mind 1956-ban, mind 1989-ben a „rendszerváltók” ide, az 1945–48 közötti Magyarországhoz kanyarodtak vissza, mert a modern Magyarország történetében a demokrácia híveinek ezen kívül egész egyszerûen nem volt hová, és ma sincs hova visszatérniük, hacsak az 1848-as szabadságharc nagy, de távoli demokratikus és függetlenségi hagyományát nem számítjuk. A Horthy-korszakhoz való szimbolikus vagy retorikai visszatérés minden eddigi kísérlete az 1989 utáni – történetileg harmadik – magyar köztársaságban leplezetlenül autoritárius, antidemokratikus, a parlament jogkörét, a demokratikus nyilvánosságot és a jogállamiságot szûkítõ politikai tendenciákkal kapcsolódott össze.

A szovjet megszállás Magyarországon 1947– 48-ig (tehát a birodalmi politikai struktúra kommunista párton túli kiterjesztéséig és a szovjet típusú fejlesztési diktatúra bevezetéséig) alapjában véve ugyanazoknak az antidemokratikus intézményeknek a lerombolását és egy saját talajon épülõ demokratikus rendszer katonai erõvel való szavatolását jelentette, mint az amerikai megszállás Németországban és Japánban. Ez a demokratikus mederben haladó modernizáció csapott át 1948 végétõl fejlesztési diktatúrába, a parlamentáris köztársaság rendõrállamba, a szovjet katonai megszállás birodalmi bekebelezésbe, az ország tényleges szuverenitásának elvesztésébe. Természetesen nem egy természeti katasztrófa ugrásszerûségével és véletlenszerûségével, hiszen a színfalak mögött, avagy a köztársaság nyilvános politikai világa alatt kezdettõl fogva ott munkált a moszkvai emigrációból érkezett magyar kommunisták rendszerváltó szándéka és a szovjet hatalmi központ birodalmi államrendszert építõ terve. Ha nem is az intézményes formák, de a politikai eszközhasználat módjai és informális eszközei tekintetében a szovjetizálás – bizonyos területeken azonnal – már 1945-tõl nyomon követhetõ.

De a modernizáció még ebben a diktatórikus keretben, zsákutcás módon és rossz hatékonysággal is folyt tovább: a társadalmi mobilitás üteme és iránya nem változott, a szovjet típusú rendszer – értelmetlen beruházásai és aránytalan katonai fejlesztései ellenére – komoly ipari, egészségügyi, szociális infrastruktúrát hozott létre. Az új rendszer azokat a társadalmi és kulturális alkatelemeket, amelyek a háború elõtti magyar rendszerben összetartoztak, drasztikusan szétválasztotta, azokat pedig, amelyek nem is érintkeztek egymással, erõszakkal összekapcsolta. Zsarnoki módon százezrek és milliók sorsát változtatta meg, „írta át”, noha legalább kétféleképpen, gyakran egyetlen család, sõt egyéni sors keretén belül is. A parancsuralmi erõszak által mozgósított társadalomban ugyanis a mozgás két – egymással ellentétes – irányba mutatott: jelenthetett kitelepítést és disszidálást, de városba és egyetemre kerülést is, jelenthetett deklasszálódást és „kiemelést” („káderré” válást), börtönt vagy társadalmi elõmenetelt, privilégiumok elvesztését vagy új elõjogok megszerzését, osztályszempontú diszkriminációt és preferenciát, szakdiplomát és segédmunkáslétet, hirtelen jobbá vagy rosszabbá váló anyagi életkörülményeket. Magyarország szovjetizálása és blokkországgá válása éppen ezért nem „tiszta képlet” (megszállás, idegen uralom, hódoltság, gyarmatosítás stb.). Hogy milyen ellentmondásos helyzetet teremtett, az világosan kifejezõdött az 1956-os nemzeti felkelés és politikai forradalom harmadikutas, antikapitalista és antikommunista politikai programjában: „szocializmust és demokráciát a nemzeti függetlenség alapján igen – zsarnokságot és szovjet függést nem!”

A két világ – az expanzív és offenzív birodalmi-szovjet, illetve a beszorult és defenzív nemzetállami magyar világ – viszonyát az elsõ idõszakban (1945 és 1956 között) nem annyira a technikai-dologi és gazdasági, hanem sokkal inkább a politikai-ideológiai és katonai-rendõri dominancia határozta meg. Sztálinváros (a dunai acélmû köré épített szocialista mintaváros), a magyar Sztahanov-mozgalommal, a „tervgazdasággal”, „a vas és acél országa leszünk” jelszavával a szovjet modell szolgai másolásának és a birodalmi központból érkezõ parancsok és sugallatok túlteljesítésének gazdasági vetülete volt. De a szovjet és a magyar gazdaság közötti viszony még kismértékben és látszólag sem szabályos szerzõdéseken és jól kiszámított kölcsönös gazdasági elõnyökön alapultak, hanem szinte kizárólag informális önkényen és – nemegyszer – kölcsönös hátrányokon, végsõ soron a parancsgazdaság vezetõinek diktátumán. Más kérdés, hogy mivel a rendszer eleve nem a piacgazdaság „farkastörvényeire”, hanem a tervgazdaság „rókatörvényeire” épült, kezdetben még a formalizált államközi gazdasági szerzõdéseket is elsõdlegesen a politikai kényszer, az ideológiai elõírás és személyi függõség, nem pedig a gazdasági haszon vagy elõnyszerzés motiválta.

A szovjet globalizáció nem volt sem egységes, sem töretlen folyamat. Nem is lehetett az, hiszen a szovjet államközpontot a hagyományos birodalmakra jellemzõ – a Pártban intézményesült és a Vezérben megszemélyesült – „egyetemes eszme” vezérelte (s távolról sem valamiféle pragmatikusan vagy racionálisan felfogott hatalmi vagy csoportos, netán helyi vagy önzõ nemzeti érdek). Ezért a rendszer globalizációja sem lehetett más, mint ideokratikus, hiszen nem a világgazdaság már létezõ „totális rendszerén”, hanem az állam „totalitárius” erõszakán és ideológiáján alapult. Így aztán a Kremlben idõrõl idõre kiújuló, véres leszámolásokba torkolló, ideológiai és hatalmi harcok, váltások jelentõsen megváltoztatták a szovjet globalizáció módját, eszközeit, sõt némiképp a célkitûzéseit is. A világforradalom messianisztikus hitétõl és a szovjetek globális világköztársaságának megvalósításától – a „szocializmus egy országban” doktrínáján át – hosszú út vezetett a szovjet birodalom kiépítéséig, a „Soviet way of life”-ig, a „két világrendszer békés egymás mellett élésének” politikájáig. A szovjet modernizációs rendszer belsõ alkotóelemeinek heterogenitása és ellentmondásossága (antimodernség és erõltetett modernizálás, archaikus birodalmiság és modern nemzetállami törekvések a központban) eleve töredezetté és ellentmondásossá tették a folyamatot.

Magyar szemmel nézve mindenesetre a szovjet globalizációnak legalább két – idõben jól kivehetõ – trendjét, illetve típusát lehet megkülönböztetni. Az elsõ 1945-tõl, pontosabban 1948-tól Sztálin haláláig, illetve 1956-ig tart – ezt fogom a továbbiakban ideokratikusnak nevezni. A második pedig, amely 1956-tal veszi kezdetét, az 1960–70-es években teljesedik ki és a „létezõ szocializmus” doktrínájának felel meg, a globalizálódó nyugati fogyasztói civilizáció szovjet szimulálásaként jellemezhetõ.

A tanulmány második részét következõ számunkban közöljük.

Irodalom

Böröcz József (2001): Bevezetõ – Birodalom, kolonialitás és az EU „keleti bõvítése”. Replika, november, 23–44.

Chaunu, Pierre (1971): A klasszikus Európa. Gondolat, Budapest.

Doyle, Michael W. (1986): Empires. Cornell University Press, Ithaca–London.

Doyle, Michael W. (1997): After Empire: Multiethnic Societies and Nation-Building. Westview Press, New York–London.

Fedotov, Georgij (1989): Birodalmak sorsa. 2000, december, 9–14. (Eredeti megjelenés: Szugyba Imperij. In uõ: Szugyba i greh Rosszii. II. köt. Izd. Szofija, Szent-Pétervár, 304–327.)

Kaszpe, Szvjatoszlav (2001): Imperija i modernizacija – Obscsaja model i rosszijszkaja szpecifika. ROSZSZPEN, Moszkva.

Kovács Melinda (2001): Elmarasztalni és elhalasztani – Az EU diszkurzív stratégiái az 1998-as és 1999-es országjelentésekben. Replika, november, 45–46, 61–88.

Kukorelly Endre (2000): Rom – A Szovjetónió története. Jelenkor, Budapest.

Lieve, Dominic (2000): Empire, the Russian Empire and Its Rivals. Yale University Press, New Haven–London.

Mannheim Károly (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest.

Szilágyi Ákos (1999): Oroszország: birodalom? In uõ: Oroszország elrablása. Helikon, Budapest.

Szilágyi Ákos (2000): Civilizációk civilizálódása. In Gombár Csaba, Lengyel László, Hankiss Elemér és Szilágyi Ákos: A kérdéses civilizáció. Helikon, Budapest.

Szilágyi Ákos (2001): A képzelt hely. In Gombár Csaba és Volosin Hédi (szerk.): Magyarországi Egyesült Államok? Helikon–Korridor, Budapest, 197–254.

Szilágyi Ákos (2002): Állam és birodalom. Kézirat. Budapest.

  1. Lásd errõl bõvebben Szilágyi, 2000.
  2. Georgij Fedotov, emigráns orosz gondolkodó már közvetlenül a második világháború után írt tanulmányában úgy vélte, hogy a hagyományos birodalmak összeomlása nyomán támadt politikai ûrt a modern nemzetállamok nem tölthetik be többé. Választani kell a világkormányzás két történelmileg adott típusa között. Az egyik a „moszkvai világbirodalom, amely tartós lesz, mint az õsi totalitárius birodalmak, az egyiptomi, kínai, bizánci” és „hódítás és forradalom útján szerzi meg a világuralmat”, a „terror vasabroncsával” fogva össze birodalmát; a másik típus pedig a „Pax Americana vagy inkább Pax Atlantica” keretében valósulhat meg, méghozzá a nemzeti szuverenitásukról szabad akaratukból lemondó nemzetek konföderációjaként – globális méretekben. Ha Oroszországot – az utolsó birodalmat – gondolatban kiiktatjuk a világból, akkor – véli Fedotov – a világállam demokratikus, konföderatív változata azonnal megvalósítható, még ha az egyes nemzeti szuverenitások feladása vagy korlátozása nem is könnyû feladat: „Az angolszász szövetségesek uralkodó köreiben mind ez idáig nem igen keltek a világállam eszméjének védelmére. Számolniuk kell ugyanis mind a közepes nagyságú és kis népek hiúságával, mind saját országaik szûkkeblû nacionalizmusával. A nemzeti szuverenitás elvesztésének perspektívája riasztó. A köztudatot még mindig a XIX. század tartja fogságában. De már Churchillnek is van bátorsága Európai Egyesült Államokról beszélni. És már Marshall is Európa egységes gazdasági szervezetrendszerének megteremtését tekinti a gazdasági újjáépítéshez nyújtott amerikai segítség feltételének. Az atomfegyver elterjedésének perspektíváját szem elõtt tartva pedig Amerika és a Nyugat minden demokráciája a szuverenitás részleges korlátozása mellett száll síkra. Igaz, a szuverenitásnak ez a részleges korlátozása csak a háborúskodás jogáról és a fegyverkezés szabadságáról való lemondást jelenti. Az atomkorszakban ez lényegében az általános leszereléssel és egy világhadsereg felállításával azonos. A háború és a béke jogosítványaitól megfosztott állam azonban nem szuverén többé. Kénytelen lemondani arról, hogy saját külpolitikája legyen, mivel külpolitikája a keletkezõben lévõ nemzetek fölötti világállam belpolitikájává válik.” (Fedotov, 1989: 10)
  3. Az „amerikanizmus” és az „európaiság” – kétfelõl is kiélezett – ellentéte („lelkizõ európaiak” – „bugris amerikaiak”) nem új keletû. Európa e tekintetben szinte ugyanazokat a vádakat ismételgeti Amerikával szemben, amelyeket Kelet-Európa, elsõsorban Oroszország Nyugat-Európával szemben két évszázadon keresztül: „lélektelenség”, „formalizmus”, „pénzimádat”, a „spiritualitás”, a „magaskultúra” hiánya stb. Valójában Amerika – Európa e „kiágyazódott” és önálló fejlõdésének indult darabkája – „csak” abban különbözik Európától, hogy ezen az új terepen a modern racionalitás minden téren és minden tekintetben – legjobb és legrosszabb oldalait is beleértve – akadálytalanabbul, egyúttal tehát gyorsabban, radikálisabban és végletesebben bontakozhatott ki, mint a mindenféle hagyományos intézmények, rendi maradványok, megrögzött szokások béklyózta Európában. De mindaz, amivel a modernitás kezdõdik: a kalkulatív racionalitás elvének kiterjesztése a gazdaságra és az államra, a törvények – a formális jog – uralma, a jogállamiság, a hatalommegosztás elve, a képviseleti demokrácia, az anyagi gyarapodás eladdig ismeretlen mértéke és üteme, a technicizálódás stb. – Európából, egész pontosan Nyugat-Európából ered. Az amerikanizálás tehát nem azt jelenti, hogy Európára „kívülrõl” valami tõle „organikusan idegen” értékrendet és intézményi mintát kényszerítenek rá, hanem csak azt, hogy saját értékrendjét és mintáit sokkal radikálisabb formában kénytelen mostantól követni. Hiszen Európának nem Amerikából kellett importálnia a modernséget. Az „amerikanizmus” e kihívása egyébként Európában már az 1920-as évektõl vita és választás tárgyát képezte. Nem meglepõ, hogy a korabeli Európában nem a hagyományos politikai pártok, hanem a „nagy ugrást”, az „erõltetett fejlesztést” forszírozó, „lehetetlent nem ismerõ” orosz bolsevikok ismertek rá politikai és társadalmi gyakorlatiasságuk, radikalitásuk tükörképére Amerika gazdasági és technikai radikalizmusában. Amerikanizáltak a termelésben, a kultúrában, és az „amerikai orosz ember” új típusát kívánták megteremteni. Az amerikanizmus és az európaiság közötti különbség és összefüggés lényegét már Mannheim Károly frappánsan összefoglalta az 1920-as évek végén írt Ideológia és utópia címû mûvében: „Az európai gondolkodás számára a szociológia kettõt jelent: az ellenzéki áramlatokban az osztályprobléma megoldását, általánosabb aspektusban pedig a kor tudományos diagnózisát; az amerikaiak számára viszont a társadalmi történés közvetlen technikai feladatainak megoldását. Innen érthetõ meg az európai kérdésfeltevésekbõl mindannyiszor kihallható aggódás – hogy miként alakul további sorsunk –, s a totális szemlélet ezzel összefüggõ hajlama; és innen érthetõ meg az amerikai kérdésfeltevés tipikus gondolata: hogyan tudom megcsinálni ezt és ezt? Hogyan oldom meg ezt a konkrét feladatot? S ebben ott cseng a bizakodó felhang is: az egésszel nekem nem kell törõdnöm, az már majd elkészül magától is.” (Mannheim, 1996: 285–286; kiemelés – Sz. Á.) Nem annyira a célokban és értéknormákban, hanem ezek érvényesülési és érvényesítési módjában – lényegében a stílusban – volt és van különbség, méghozzá minõségi és kultúraképzõ különbség amerikanizmus és európaiság között a modernitás közös nevezõjén. Innen nézve a szovjet rendszer a modernizáló célok részleges átvételével, az idealiter fenntartott modern értéknormák gyakorlati visszavonásával mind az európaiság, mind az amerikanizmus tagadása volt, hiszen az amerikanizmus éppúgy eszköz volt csupán a „totális állam” kezében, mint egy sor európai társadalomszervezési mód, eszköz, eszme és vívmány.
  4. A továbbiakban a „Kelet-Közép-Európa” szóösszetétel helyett az egyszerûbb, bár fogalmilag pontatlanabb „Közép-Európa” szóösszetételt fogom használni. Ezzel azonban semmiképp nem kívánom felújítani a „Közép-Európa”-fogalom hagyományos (német) és viszonylag új, bár általánossá nem vált „cseh” és „magyar” jelentését. Ez utóbbiakban a regionális különösség – a nyugat-európai és a kelet-európai társadalmi fejlõdési modellek közötti regionális átmenetiség – olyan önállóságra emelkedett, amely soha nem jellemezte és aligha illeti meg. A Közép-Európa-fogalomnak ugyan voltak kifejezetten „harmadikutas” felhangjai is (sem nem Nyugat, sem nem Kelet; sem nem kapitalizmus, sem nem kommunizmus stb.), de az 1960–70-es évek cseh és magyar ellenzéki gondolkodóinak szóhasználatában a hangsúly arra esett, hogy „mi nem vagyunk Oroszország”, „semmi közünk Kelet-Európához”, illetve „majdnem-Nyugat” vagyunk, vagy: „mindig is a Nyugathoz tartoztunk” stb. Noha az európai társadalomfejlõdés Nyugat- és Kelet-Európa közé esõ országainak kétségkívül vannak olyan vonásai, amelyek egyfelõl hasonlóvá teszi õket egymáshoz, másfelõl megkülönböztethetõvé mind nyugati, mind keleti szomszédaiktól, ez a hasonlóság és különbözõség elsõsorban az „átmenetiségben” állt és áll mindmáig, nem képez önálló modellt, legfeljebb – Oroszországtól Csehországig, keletrõl nyugat felé haladva – fokozati különbségeket Kelet-Európán belül. Amióta Közép-Európa fogalma létezik, nem az a kérdés, ténylegesen van-e Európának egy ilyen régiója, hanem az, hogy milyen értelmet adunk a fogalomnak, milyen jelentést, célt, programot akarunk kifejezésre juttatni vele, mit jelent a regionális önállóság: „német Európát”, „anti-Kelet-Európát”, ”Nyugathoz tartozást”, „senkihez sem tartozást”, „harmadik utat” stb.
  5. Errõl részletesebben lásd Szilágyi, 2001.
  6. Lásd ehhez a modern területi nemzetállamot kikezdõ globalizáció nyomán újra feltámadt érdeklõdést a birodalom mint határok nélküli világmodell iránt a nyugati és az orosz eszmetörténeti és politikaelméleti gondolkodásban. A régi és új koncepciók ez idõ szerint legjobb összefoglalása Kaszpe, 2001. Az egyre terebélyesedõ legújabb szakirodalomból lásd még: Doyle, 1986 és 1997; Lieve, 2000; Szilágyi, 1999 és 2002.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.