I. A magyar demokrácia válsága

A magyar demokrácia válságban van. Ennek a válságnak egyik oka, hogy az 1989-es rendszerváltáskor kiépített liberális demokrácia alapintézményeit a három rendszerváltó kormányzat fokról-fokra kikezdte, s mára az illiberális demokrácia – demokratúra, kemény demokrácia, tekintélyelvû demokrácia, quasi-demokrácia – viszonyai közé jutottunk. A demokrácia intézményei jószerével „mintha-intézményekké”, „quasi-intézményekké” változtak, a parlament csak látszatra parlament, az alkotmányos ellensúlyok csak quasi- ellensúlyok. Nehéz elfogadni, hogy ugyanazok, akik az intézmények felállításában közremûködtek, ma ezen intézmények lerombolásában érdekeltek. De hát voltak-e, lehettek-e a demokratikus ellenzéki mozgalmaknak demokratikus kormányzati tapasztalatai? Büszkék lehetünk-e arra, hogy a kormányok és ellenzékeik önkorlátozták magukat a jogállamiság és a demokrácia szellemében, ha az érdekeiket sértette?

A magyar demokrácia válságának másik oka, hogy a magyar politikusok túlnyomó többsége nem demokrata. A quasi-intézményekben forgolódók, a politikai alapintézményekben mûködõk, a politikai döntéshozók elsõ reakciói antidemokratikusak, arra irányulnak, hogyan lehetne megkerülni a szabályokat. A kényszer-demokraták maszkírozzák magukat a fejlett demokráciák elõtt, de az elsõ adandó alkalommal levetik álarcukat, s visszaélnek a formális intézmények lehetõségeivel. Az intézmények nem neveltek és csiszoltak demokratákat. Az antidemokraták nem formálták, hanem deformálták a demokratikus intézményeket. Az elit politikai kultúrájában uralkodóvá vált az erõ kultusza, a mieink korrupciójának elfogadása és a másik szemforgató erkölcsi leckéztetése, a hazug ígérgetés. A hatalmi döntések kikerültek a demokratikus rendbõl, az informális tekintélyelvû döntési rendszer, és a személyes politizálás vált uralkodóvá. Amit korábban provinciális és keleti politikai technikaként utasítottak el, mára fõ megoldási lehetõséggé vált.

A magyar demokrácia válságának harmadik oka a társadalom antidemokratikus értékeinek és érzületeinek elfogadása, sõt, kihasználása. A Kádár-korban, magyar társadalmat életformája antidemokrata homo kadaricusszá tette, aki mindenkor jobban bízott az egyéni döntésben a közösségivel szemben, az érdekkijárásban a nyílt érdeknyilvánítás és -képviselettel szemben. A homo kadaricust hozzászoktatták, hogy a hierar- chiában felül lévõnek mindig igaza van, jogai számonkérése lehetetlen. A rendszerváltás kezdetén megkezdõdött a demokratikus rend tudatosítása, a beleszólás, a társadalmi dialógus, az érdekek képviseletének elfogadása. Ám, a politikai elit pálfordulása a különbözõ antidemokratikus megoldások irányába – akár nacionalista, akár reformdiktatórikus, akár a különálló „mandarin-érdekek” okán –, valamint a gazdasági és társadalmi veszteségek visszavitték a társadalom többségét az antidemokratikus, bûnbakkeresõ, kényszer-individualista állapotához.

A politikusok döntõ többsége nem a választók demokratikus érzületére épít, inkább kiszolgálja a magyar választók antidemokratikus, rossz ösztöneit. A választóval újra megszerettetik az egypárti, tekintélyelvû, paternalista politikai technikákat, majd a választókra, a tömegérzelmekre hivatkozva, korlátlanul alkalmazzák azokat. A hosszabb távú, stratégiai, az ország, a nemzet egészére vonatkozó értékrend elfogadtatása, az elõrelátó dialógus helyett, a politikai elit leértékelte önmagát és a választókat a rövidtávú, taktikai, részérdekekben, illetve nemzeti mítoszokban kifejezõdõ politizálásban.

A gazdaságilag többségében vesztes (vagy magát vesztesnek érzõ) társadalom csalódottsága és elkeseredettsége antidemokratikus – vezérkeresõ, kisebbségellenes, sérelmi – politikai érzelmeket szül, amelyeket az ugyancsak csalódott és kifáradt elit, saját antidemokratikus sérelmi politikáival viszonoz. A könnyebb megoldást választja: nem saját politikai és szellemi erõink könyörtelen és kényelmetlen bírálatához, hanem az ellentétes politikai erõ leleplezéséhez folyamodik. Nem vesszük észre, mert nem akarjuk észrevenni, hogy az erõszak erõszakot, az antidemokratikus adjonisten, tekintélyelvû fogadjistent szül. Az idegenellenességet idegenellenességgel, az alpáriságot alpárisággal, a stílustalanságot stílustalansággal kívánjuk legyõzni. A mindennapi életben az együttmûködés, a vélekedések ütköztetése és egyeztetése, a másgondolkodásúak, máshitûek civilizációs összecsiszolása helyébe a különbségtételt, az egyigazságot és egyhitet honosítjuk meg.

A demokrácia válságának negyedik oka, hogy a politikai elit elfojtotta vagy a populista politikának kiszolgáltatta a társadalmi érzelmeket. A súlyos érzelmi válságon átmenõ társadalmat a politikai és szellemi elit magára hagyta. A rendszerváltást az elit ésszerûsítõ, civilizáló folyamatként fogta fel, s megijedt minden érzelmi megnyilvánulástól. A szeretet, a boldogság, az együttérzés, a barátság mind-mind veszélyesnek, vagy ridegen felhasználhatónak látszottak a rendszerváltás véghezvitele szempontjából. Az alullévõk rideg magányként, szeretetlenségként, emberi kapcsolataik roncsolásaként élték át a „szabadságot”.

A bizalmi válság nem egyik vagy másik politikai erõt, hanem a politikát, sõt, az egész társadalmi elitet elérte. A populista szélsõjobb elõbb érzékelte és kihasználta a rendszerváltás érzelmi sokkját, a munkahely, a barátok, a család elvesztésének, az ismert helyek ismeretlenné és idegenné válásának érzelmi feldolgozatlanságát – az önazonosság érzelmi válságát. Egyedül Göncz Árpád köztársasági elnök mert pozitív érzelmi politizálásba fogni, egyedül az õ politikai pályafutásának része a társadalommal szembeni együttérzés és szeretet. Kizárólag Göncz Árpád volt képes érzelmi gesztusokat tenni, az érzelmileg beteg társadalmat felnõttként és egyenrangúként kezelni. Ahogy a politikai erõk állandóan kioktatták és fegyelmezték, megmosolyogták és lenézték a gönczi magatartást, úgy tettek mindentudó és mindenható fehérköpenyesként a rettegõ, szeretetéhes, depressziós társadalommal is.

A válság ötödik oka, hogy a politikai elit az európai demokráciák utánzása, és üres elutasítása között vergõdik. Képtelennek bizonyult az önálló, demokratikus és európai, nemzeti alternatíva megfogalmazására. Az önállóságot vagy szolgai másolásként, vagy túlfeszített nemzetállami illúzióként fogtuk fel. A demokratikus rendszert hajlamosak vagyunk írott normákként, vagy kénnyel kiválasztott nemzetközi katyvaszként kezelni. Egyszerre tekintjük pozitív európai hagyományként az idegenellenes Európa-erõdöt, a nemzeti kiszorítást, a másokkal szembeni védettséget, valamint az Európai Unióval szembeni nemzeti dühöket. Képtelennek bizonyultunk az európai és a nemzeti összeegyeztetésére. A dadogó, megkínzott nemzeti ordításokra és panaszokra fölénnyel legyintünk, az európai érvelést, gondolkodásmódot ismeretlen idegenként hallgatjuk.

A politikai elitet kétféle méretérzékelési zavar jellemzi. Az egyik oldalon a nemzeti nagypolitika, a nemzeti vágyálom és kivételesség tudat, amely Magyarországnak és a magyar nemzetnek vezetõ szerepet tulajdonít a térségben, s véli, hogy az országot gyengéd szálak fûzik Európához. A másikon, a nemzeti kispolitika, a mi kisemberek, kismagyarok vagyunk, rajtunk nem múlik semmi politikája. Elhagyatottság-érzés, minden cselekvés korlátozott távlata, a provincializmus, belenyugvás, hogy a világ eseményei rajtunk kívül folynak – e politika sajátja.

A demokrácia válságának hatodik oka, hogy a magyar politikai és szellemi elit nagyobb része megfeledkezett saját demokratikus hagyományairól. Miközben a történelem különbözõ korszakaiban gyûjtögetnek tradíciókat, nem hajlandók szembenézni az elmúlt húsz-huszonöt év demokratikus és antidemokratikus történetével. Nem értékeltük a demokratikus mozgalmak és irányzatok mozgását, megcsúszásuk, zsákutcába jutásuk okait. Nem néztünk szembe a demokratából antidemokratává, a civil kurázsival rendelkezõbõl meghunyászkodóvá, az autonóm politikai személyiségbõl udvaronccá válás folyamataival, a személyes és intézményes árulásokkal, ön- és közmegtagadásokkal. Nem szeretnénk találkozni korábbi önmagunkkal.

Minél kevésbé hajlandó a rendszerváltó elit szembesülni rendszerváltás elõtti önmagával, annál kevésbé képes magyarázatokat, demokratikus célokat adni a társadalomnak. A társadalmat nem saját közösségi és személyes múltjával, emlékeivel szembesítjük, hanem nemzeti vagy szabadelvû illúziókkal, mítoszokkal. Azt szeretnénk, ha nem hinne saját szemének, nem használhatná személyes tapasztalatait, s nem vonná meg saját korábbi kádárista és rendszerváltó illúzióinak realista mérlegét.

A rendszerváltás demokratikus és antidemokratikus hagyományai nem a távoli múltban gyökereznek. Vitathatatlan ugyan, hogy az elmúlt százötven év politikai irányzatai hatással vannak jelen állapotainkra, de ennél komolyabb lenyomatot hagyott rajtunk a Kádár-kor és a rendszerváltás tapasztalata. Tetszik, nem tetszik, az ezredforduló után, már az 1989-es kerekasztal is hagyomány. Fontos, hogy mit gondolunk Jászi Oszkár vagy Barankovics István, Kovács Imre vagy Bibó István demokratikus hagyatékáról, de fontosabb, hogyan használtuk fel a Kádár-kori külsõ és belsõ ellenzékek demokratikus hagyományait, menynyire gyõzedelmeskedett bennünk a kerekasztal demokratikus alternatívája.

II. Demokratikus és antidemokratikus hagyomány

A Kádár-kor ellenzéki és fél-ellenzéki mozgalmai demokratikus Magyarországot képzeltek maguk elé. E demokratikus mozgalmak és eszmekörök kivétel nélkül hatalomra jutottak 1989 után. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a magyar társadalom csalódottsága a rendszerváltásban, a demokratikus intézményrendszerben, a piacgazdaságban összefüggésben áll a rendszerváltó csoportok kormányzati és parlamentáris ellenzéki tevékenységével.

Az emberjogi, szamizdat, demokratikus ellenzék a hetvenes évek közepétõl meghatározó szerepet játszott. Folytatása volt a Jászi-féle, magyar polgári radikális, a lukácsista Budapesti Iskolának, a szociáldemokrata, a george-ista és a bibói eszméknek, mozgalmaknak. De illeszkedett e mozgalom a ‘68-as nyugat-európai új baloldalhoz, a Helsinki-mozgalmakhoz és a kelet-közép-európai lengyel és csehszlovák emberjogi ellenzékekhez. Ennek az ellenzéki mozgalomnak köszönhetõ, hogy a demokratikus ellenzéki gondolat túlélte a Kádár-kor virágzását és hanyatlását, megalapozta a jogállamiság, a számonkérhetõ szabadságok és jogok világát.

A rendszerváltás idõszakában az ellenzéki kerekasztal egyik vezetõ ereje, Tölgyessy Péter és mellette Kis János, illetve Antall József koncepcionális elképzelései máig rányomják bélyegüket a demokrácia intézményeire. Az SZDSZ-be szervezõdõ liberális párt fõ céljának ellenzékbõl a jogállam, az alkotmányosság védelmét tekintette. Az alkotmányvédõ chartizmus szervezõje, a liberális szabadságeszme fenntartója.

De ez a mozgalom volt az, amely megvalósította a radikális ideológiaváltást, miközben nemcsak folyamatosságot hirdetett saját nézeteiben, de híveitõl elvárta, hogy kérdezetlenül nyugodjanak bele az új ortodox hitbe. A szabad demokraták 1989 tavaszán az antikapitalista és antiimperialista polgári radikális és szociáldemokrata eszmerendszerrõl a kapitalista és atlantista liberális eszmére váltottak. Az addig egyetlen lehetséges üdvözítõ tanról, az ezután egyedül üdvözítõ tanra. A damaszkuszi út a Társadalmi szerzõdéstõl a Kék könyvig jól magyarázható és elfogadható, ám a szembenézés elmaradása, a „mi mindig ezt mondtuk” hamis tételének felállítása kinyitotta a kaput a többi magyar mozgalom hasonló fordulata elõtt is. Bármikor szakíthatsz korábbi nézeteiddel, ha azok kényelmetlenné váltak számodra, és nem kötelességed magyarázatot adni se önmagadnak, se másoknak e szakítás okairól. Tegnapi nézeteinkrõl nem kell számot adni, tegnapi eszméink mától úgy érvényesek, hogy nem érvényesek.

Sajnos, 1989 õszén ugyanez a párt folyamodott „demokrataként” manicheus eszközökhöz, vágta a világot két félre: mi és õk, angyalok és ördögök összeférhetetlen világaira. Mi, a tiszták, antikommunisták, ellenállók, demokraták az egyik oldalon, õk, a sötétek, kommunisták, hatalmasok és kiszolgálóik, antidemokraták a másik oldalon. Aki nincs velünk, az ellenünk van. E hasítás elõállítói hideg fejjel sorolták be korábbi barátaikat és harcostársaikat – a reformkommunistákat és a népieket –, sõt, korábbi önmagukat az ellenség táborába, hogy magukat megváltsák. A „négyigenes” népszavazás, majd a választás kérlelhetetlen antikommunista kampánya máig ható példát mutatott arra, hogyan kell ellenfelet kijelölni, saját önazonosságunkat az ördögi ellenséggel szemben meghatározni. A sikeresség igazolta e politikát, ennek következtében, a magyar politizálás szerves részévé vált.

Végül, a liberális párt mutatott elõször példát a titkos paktumpolitikára való hajlandóságot illetõen. Teljesen ésszerû és megmagyarázható paktumokat kötöttek 1990-ben az MDF-fel, majd 1994- ben az MSZP-vel, ám e megállapodások jellege, stílusa ellentmondott a demokratikus eljárásoknak. A magyar politikában meghonosították az erkölcsileg számonkérhetetlen, szükséghelyzettel magyarázható, politikai ellenfelekkel kötött megállapodásokat. A megállapodásokat körülvevõ bizalmatlanság, a paktumra adott messianisztikus válaszok, a kiválasztottság tudatának hangsúlyozott arroganciája, mind-mind rombolták a politikai kultúra nyílt és dialogikus légkörét. A liberálisok „nemzetmentõ” részvétele egy korrupt, és sok tekintetben antiliberális kormányzásban 1994 és 1998 között, megrendítette a liberálisok értékelvû politikájába vetett hitet.

A nyolcvanas évek népi mozgalma része a demokratikus hagyománynak. A nemzeti függetlenség, a szuverenitás, a határon kívüli magyarság helyzetének demokratikus rendezése, az alkotmányos intézmények alkotmányos újragondolása, az alullévõk bevonása a döntésekbe fontossá teszik e baloldali tradíciót. 1989–90-ben kétfelé ágazott az út: egyfelõl az Antall-féle nemzeti-polgári, másfelõl Csurka nép-nemzeti (völkisch) irányába. Antall József vitathatatlan érdeme, hogy az 1989-es ellenzéki kerekasztal politikája alapján a demokrácia alapintézményeit, a parlamentáris jogállamot és a nemzeti intézményeket kiépítette, az országot európai irányba kormányozta.

Az MDF-be szervezõdõ népi mozgalom Antall keze alatt nemcsak ideológiaváltást hajtott végre, de szakított a plebejus demokrata értékekkel és megindult a kisebbségi, hierarchikus patrícius demokrácia irányába. Az elsõ rendszerváltó kormány Janus-arcú tevékenységéhez tartozott, hogy miközben a demokrácia és a piacgazdaság intézményeit és szabályait építette, egyben korlátozni is igyekezett õket. Az MDF-kormány lépett fel elsõként a sajtó szabadsága ellen. A kormány vonzódott a felülrõl indított, demokratikusan ellenõrizetlen megoldásokhoz, a tekintélyelvû stílushoz és modorhoz.

Az MDF-en belül megjelenõ szélsõjobb radikalizmus antidemokrata, idegenellenes politizálását Antall a párton belül vélte megoldhatónak. Nem akarta, nem tudta elhatárolni a párton belüli világos erõket a sötét erõktõl, rákényszerült, hogy a demokráciaellenes közbeszédet szabadjára engedje pártjában, majd az országban. A köz- és önveszélyes nemzeti messianizmus fölélesztette a magyar történelem legrosszabb politikai tradícióit.

Az MDF-kormány kétes dicsõsége, hogy a jogállamot roncsoló korrupciót demokratikus körülmények között útjára engedte. Helyreállította a Kádár-kori kettõs értékrendet a hatalmon kívüli egyenlõk, és a hatalom védte egyenlõbbek között.

Az ellenzéki demokratikus tradíció harmadik csoportja a reformközgazdászoké. Az 1930-as évek reformereinek, az 1946-os forint- stabilizáció megteremtõinek, 1953–56-os olvadás, az 1968-os gazdasági reform elõkészítõinek és végrehajtóinak, az 1986–87-es Fordulat és reform csoportnak a hagyományáról van szó. A magyar – Varga István, Péter György, Nyers Rezsõ, Liska Tibor, Kornai János, Kopátsy Sándor, Tardos Márton, Antal László, Bauer Tamás – eszmék szorosan kapcsolódtak a liberális keynesianus és a libertarianus hayeki eszmékhez, másrészt a jugoszláv, lengyel, cseh demokratikus reformközgazdasági elképzelésekhez.

A reformközgazdászok érdeme, hogy a politikai reformokat összekapcsolták a gazdasági reformokkal, a demokráciát a piacgazdasággal. A reformközgazdászok figyelmeztettek leghatározottabban arra, hogy politikai autonómia elképzelhetetlen gazdasági önállóság nélkül, s az állam szerepét újra kell gondolni a globalizáció viszonyai között. Összekötötték a demokráciát a decentralizációval és a deregulációval (3D), a rendszerváltást életformaváltásként határozták meg. A reformközgazdászok Magyarország sorsát Európa és a globális világgazdaság sorsával kötötték össze.

A reformközgazdászok valamennyi kormányban kifejtették tevékenységüket. Kupa Mihály megvalósította a mikrogazdasági, Bokros Lajos a makrogazdasági stabilizációt. Egyik se sikerülhetett volna Surányi György jegybankári, tevékeny közremûködése nélkül. Talán nem véletlen, hogy az a Matolcsy György, aki már benne volt az elsõ Antall-kormányban is, evezett vissza az államgazdaság, a központi irányítás már elhagyott földrészére.

A racionalizáló reformizmus ugyanakkor hajlott a reformdiktatúrás, puccsszerû megoldásokra, hajlamos volt a válságkezelés feltételei között antidemokratikus technikákat alkalmazni. E technikákat a kormányok kiterjesztették „békeidõkre” is, hogy kivonják magukat az ellenõrzés alól. Akarva-akaratlan a rendszerváltás gazdasági reformerei a szociális érzéketlenség, a társadalmi párbeszéd elmaradásának szimbólumaivá váltak. (Mert persze igaz, hogy mondjuk, a Bokros-csomagot parlamenti vitában fogadták el, sõt, utóbb még az Alkotmánybíróság is korrigálhatta egyes pontjait, de kétségtelen, hogy a választók 1994-ben nem erre szavaztak, nem ezt ígérték nekik, s ami ennél is fontosabb: a „csomag” megalkotói – utólag – jóformán még kísérletet sem tettek meggyõzésükre, a demokratikus konszenzus megteremtésére.)

A negyedik ellenzéki demokratikus hagyomány a fiatal demokratáké, a Fideszé. E szociálliberális demokrata tradíció a Kádár-korban fontos kritikai funkciót töltött be. Ha Orbán Viktort bármi baj éri a Hõsök terén 1989-ban elmondott beszéde után, vagy Deutsch Tamást a prágai tüntetésen, akkor a szabadság és a demokrácia mártírjaiként emlékeznénk rájuk. A Fidesz – fõként 1994-ig – példát mutatott arra is, hogyan kell ellenzéki párt szerepét betölteni a parlamentáris demokráciában. Az elöregedett, tekintélyre, korra alapozott magyar politikai kultúrát megifjította, egyenlõsítette. „Újeurópai” stílusa, humora, ragaszkodása az autonóm ember és intézmény eszméjéhez a magyar demokrácia nélkülözhetetlen szereplõivé tette a Fidesz képviselõit.

A kormányzó Fidesz tökélyre fejlesztette a racionalista érdekelvû politikát. Hatékonyan és megfellebbezhetetlenül hajtotta végre az ideológiaváltást a liberalizmusból a konzervativizmusba, a jobboldal újraegyesítését (a liberálkonzervatívoktól a szélsõjobb radikálisokig). Éppúgy nem látta szükségét, hogy e váltás magyarázatát adja, mint „idõsebb” párttársai. Megtanulta az érdekelvû paktálást éppúgy, mint a társadalom felosztását, a „mi és õk” kettéválasztásának módszerét. Az ésszerûsítõ reformerektõl átvette a reformdiktatúra módszereit, amelyeket most az ellenreform-diktatúrára, az állam korlátozása helyett, az állam erõsítésére, a decentralizáció helyett a centralizációra, a dereguláció helyett regulációra használ fel.

A Fidesz a liberális demokráciát illiberális demokráciává változtatta. Kísérletet tesz arra, hogy a liberális parlamenti rendszert tekintélyelvû elnöki rezsimmé változtassa. Befejezte az autonómiák fölszámolását, a demokratikus ellensúlyokat súlytalanította. A parlamenti ellenzék jogai korlátozást szenvednek. A független jegybank függõségbe került, az ügyészség, a bíróságok ki vannak téve a kormányzati befolyásnak, a közszolgálati médiumok kormányszócsövekké váltak, az Alkotmánybíróság és az Állami Számvevõszék „állásaikat védik”. Az önkormányzati önállóság a kormányzathoz való politikai lojalitás függvényévé lett. A munkáltatói és munkavállalói érdekképviseletek kiszorultak a politikai mezõrõl.

A Fidesz kiteljesítette, kormányzati szintre emelte a korrupciót. A felülrõl jövõ államosítást és központosítást kiegészítette, az alulról jövõ balkanizálással és üzleteléssel. Demokrácia-értelmezésében a többségnek mindenhez joga van, a többség képviselõjének mindig igaza. Az ellenféllel, az ellenséggel szemben bármi megengedhetõ. A választópolgárnak újra van oka a félelemre.

Végül, az ötödik demokratikus hagyomány a kádári párton belüli ellenzéké, a reformkommunistáké. Ez a Nagy Imre-féle 1953– 56-os, a Nyers Rezsõ-féle 1968-as, majd a Pozsgay Imre vezette nyolcvanas évek végi reformkommunizmusban, reformköri mozgalmakban gyökerezik. Hagyományaik másik ága a magyar szociáldemokrácia, illetve a nemzetközi szocialista mozgalom. Eljutottak a többpárti demokrácia elfogadásához, s nélkülük sohasem ment volna végbe a békés rendszerváltás.

A Horn-korszak érdeme, hogy ha késve is, de megteremtõdött a gazdasági konszolidáció, amely nélkül esély se lenne a demokratikus politikára. Másrészt, külpolitikailag bekötötte Magyarországot az euroatlanti vérkeringésbe.

Az MSZP elindult a szociáldemokratizálódás útján, ám állandó a veszélye, hogy visszacsúszik a kádárizmusba. A Horn-féle kormányzásban állandóan kisértett az egypárti gondolkodás, a patrónus-kliens hálózati rendszer terjedése. A Horn- kormány folytatta saját érdekeinek megfelelõen az alkotmányos ellensúlyok gyengítését. A szocialista kispolitika antidemokratikus engedményeket jelentett.

A Horn-féle engedményes politika a homo kadaricusnak fölélesztette az antidemokratikus kádárista hagyományokat. A kisebbség, a másság jogait és szabadságait kiszolgáltatták a többségi tehetetlenségnek. A társadalom képviseletét az érdekkijárásban, a paternalista megállapodásokban valósították meg. Kisszerûség, eszmei üresség, a távlatos stratégia hiánya, provincializmus és a fehérasztalos megegyezésekhez való visszatérés jellemezte a horni szocialista politikát.

Mint a felsoroltakból látható, a rendszerváltás során valamennyi demokratikus hagyományú mozgalom, párt és eszmerendszer hatalomra került egyszer. Sõt, azt is tudjuk, hogy eredetileg nyíltan antidemokratikus tradiciójú párt még nem került kormányra. Úgy is fogalmazhatnék: valamennyi demokrata barátunk hatalomra került egyszer. Kérdés: beváltották-e a hozzájuk fûzött reményeket? Teljesítették-e a demokratikus várakozásokat a demokratikus ellenzék, a magyar demokraták, a reformközgazdászok, a fiatal demokraták és a reformkommunisták?

Történelmünkbõl tudjuk, hogy eszmei örökhagyóink közül Jászi és Lukács, Erdei és Bibó szintén kerültek a hatalom közelébe – bár ne így történt volna. Horthy Miklósban és Kádár Jánosban nem kellett csalódnunk. Sõt, a maguk módján többet teljesítettek végül, mint amennyit várni lehetett tõlük – uralkodásuk második szakaszában nem akasztattak. Ez még nem ok azonban, hogy szobrot állítsunk nekik. Igaza van Romsics Ignácnak.

Ismerjük be, hogy mi magunk és barátaink csalódást okoztunk. Nem éltünk és gondolkodtunk helyes és fontos demokratikus hagyományaink szerint. Ha ma a magyar demokrácia válságban van, az rajtunk is múlt. Bizony rossz érzés, hogy most két antidemokratikus és provinciális életforma küzdelmeit kell átélnünk. Az egyik oldalon a tréningnadrágos Kádár János szobra körül gyûléseznek lakótelepi, kisvilágos, langyos sörû, virslis homo kadaricusok. A másikon Horthy Miklós lovas szobrát veszi körül számtalan kiskertes, templomozó, kokárdás, állami újpolgár homo orbanicus. Az egyik május 1-én, a másik augusztus 20-án. És az sem vigasztal, hogy az igazi nagy többség otthon ül, ajtajára kiírva: világ proletárjai, urai és papjai, hagyjatok békén!

Megszólítottuk-e a politikailag névteleneket? Megtettünk-e mindent, hogy demokráciára neveljük önmagunkat és a társadalmat? Mikor fogunk szembenézni azzal, hogy eszmei hagyományaink nagy részét az elmúlt tíz évben meggyaláztuk, önként vagy kényszer hatására föladtuk? Akik magyarként és európaiként, magyarul akarnak írni, tanítani, filmet készíteni, tudományt csinálni, akik még hisznek abban, hogy van értelme a szellemi tevékenységnek, azoknak e kérdésekre is válaszokat kell adniok a XXI. század elején.