A humán biotechnikában szétválaszthatatlanul összefonódik a jó és a rossz. Ugyanaz a technika, amely meggyógyíthatja gyermekeink cisztáját vagy gyógymódot kínálhat szüleink Alzheimer-kórjára, sokkal vitatottabb lehetõségeket is magában rejt: az emberklónozást, az elõre eltervezett gyermekeket, gyógyszereket, amelyek inkább elõnyösen változtatnak mintsem gyógyítanak, és végül az ember-állat hibridek megteremtését. Mindezen lehetõségeket figyelembe véve csupán egyetlen járható út marad számunkra: az államoknak politikai eszközökkel kell szabályozniuk a biotechnika fejlõdését és használatát, olyan intézményeket kell felállítaniuk, amelyek különbséget tesznek az emberiséget segítõ és az emberi méltóságra és jólétre veszélyes technikák között. Ezek a szabályozó testületek elõször csak országos szinten jutnának hatalomhoz, de végül hatáskörük az egész világra kiterjedne.

De miért kell egyáltalán ezt a fajta technikát kormányzati szinten szabályozni? A biotechnika nem hasonlít a nukleáris technikára, amelynek romboló hatása már az elsõ pillanattól fogva egyértelmûen látszott, és amelyet már kezdettõl fogva szigorú politikai felügyelet alá helyeztek. Ugyanakkor a biotechnika közel sem olyan ártalmatlan, mint mondjuk az információtechnika. Az internet jómódot ígért, az információterjedés felgyorsulását és felhasználói közösségek kialakulását. Noha ennek a technikának is vannak árnyoldalai – a pénzmosás lehetõsége vagy a pornográfia terjesztése –, ezek közül sokat a kormányok beavatkozása nélkül is lehet szabályozni.A biotechnika valahol e két szélsõség között helyezkedik el. Egy balul sikerült klinikai tesztet vagy egy halálos allergiás rohamot kiváltó, genetikailag módosított élelmiszert könnyen eme új technika ellen lehetne szegezni. De a valódi veszély ennél sokkal kifinomultabb, és haszonelvû szempontok alapján nehezebben mérlegelhetõ. A biotechnikában ugyanis benne rejlik az emberi természet megváltoztatásának lehetõsége, és ez gyökeresen változtathatja meg a saját magunkról mint fajról vallott felfogásunkat.A biotechnikáról folytatott vitában két élesen szemben álló tábor sorakozott fel. Az egyik oldalon azokat a liberális gondolkodókat találjuk, akik szerint a társadalom semmiféle akadályt nem emelhet e technika fejlõdése elé. Ebbe a táborba tartoznak a kutatók, a tudósok, a biotechnikai ipar képviselõi és egy nagyobb, jórészt az Egyesült Államokban és Angliában mûködõ csoport, amely a szabad piac, a dereguláció és a minimális kormányzati beavatkozás híve a technika területén. A skála másik szélén egy meglehetõsen heterogén halmaz áll, amely erkölcsi fenntartásait hangoztatja a biotechnikával szemben, s teszi ezt vallási megfontolásokból, vagy mert a természet szentségében hisz, esetleg mert az eugenika viszszatérésétõl tart. E csoport vetette fel, hogy tiltsák be az új biotechnikai eljárásokat az in vitro megtermékenyítéstõl és az õssejtkutatásoktól egészen a génkezelt élelmiszerekig és az emberklónozásig.A biotechnikáról folytatott vitának azonban meg kell haladnia ezt a szembenállást. Mindkét nézet – a biotechnika-fejlõdés laissez-faire megközelítése és a jövõ technikáinak széles körû betiltása – téves és irreális. Bizonyos eljárásokat, például a reproduktív emberklónozást erkölcsi és praktikus okokból természetesen már a kezdetek kezdetén be kell tiltani. Az erkölcsi érv ebben az esetben a klónozott gyermek és a szülei között létrejövõ aszimmetrikus kapcsolat, hiszen a gyermek csupán az egyik szülõ mása lesz, a másikhoz semmiféle kapcsolat sem fûzi. Praktikus szempontból pedig a klónozás egy sor olyan eljárás elõtt tárja szélesre a kaput, amelyek végül a születés elõtti gyermektervezéshez vezetnek. Ha ma engedélyezzük a klónozást, késõbb már nehezen tudjuk megakadályozni, hogy a születendõ gyermek tulajdonságainak javítása érdekében a tervezést már az embriónál megkezdjék.A legtöbb biotechnikai eljárás esetében azonban nem az azonnali tiltás, hanem egy árnyaltabb szabályozó megközelítés a helyes. Miközben mindenki véleményt formál a különféle technikákról, senki nem foglalkozik azzal a kérdéssel, milyen intézményekre lesz szüksége a társadalomnak, hogy a technikai fejlõdés sebességét és elterjedését ellenõrizni tudja.A szabályozást – különösképpen nemzetközi szinten – nem szabad elhamarkodni. Ez ugyanis számos, a múltból már ismert hiányosságot, sõt esetenként hibát eredményezhet. A túlszabályozás sok esetben ösztökélte már az elmúlt generációkat arra, hogy szellemi erejüket latba vetve keressenek kibúvókat a hivatalos állami szabályozás alól, beleértve az üzleti életben megszokott önszabályozást.Az önszabályozó rendszerek azonban ott mûködnek hatékonyan, ahol az adott gazdasági ágazat kevés társadalmi költséggel jár, ahol a szabályozandó kérdések technikai jellegûek és politikamentesek, és a gazdaságban is erõs a késztetés az önkontrollra. Ilyesfajta helyzet nyomán alakult ki egy sor technikai szabvány vagy például a bankközi viták elrendezésének módja. Mindez azonban nem vonatkozik a biotechnikai iparra és egy sor olyan ágazatra, amelyet a biotechnika fog létrehozni. A tudósközösség a mai napig figyelemreméltóan korlátozta önmagát például az emberkísérletek vagy a rekombináns DNS-technika területén, de túl sok kereskedelmi érdek és túl sok pénz mozgatja a szálakat ahhoz, hogy az önszabályozás továbbra is mûködjön. Egyedül az amerikai biotechnika ipar csaknem 11 milliárd dollárt költött 2000-ben kutatásra, több mint 150 ezer embert alkalmaz, és 1993 óta a mérete csaknem megduplázódott. A legtöbb biotechnikai cég egyszerûen nem érez semmiféle késztetést arra, hogy betartsa azokat az árnyalt erkölcsi megkülönböztetéseket, amelyekre szükségünk lesz.A humán biotechnikát szabályozó rendszer létrehozásánál a legnagyobb akadály az a széles körben elterjedt meggyõzõdés, hogy a technikai haladást nem lehet ellenõrizni, és minden erre irányuló kísérlet eleve kudarcra ítéltetett. Ezt a nézetet az egyes technikai iparágak képviselõi és a technikai fejlõdés haszonélvezõi általában nagy megnyugvással veszik tudomásul, míg szomorúsággal tölti el azokat, akik csökkenteni akarják a fejlõdéssel járó ártalmakat. Ez utóbbi táborban amúgy is eluralkodott bizonyos defetista beletörõdés, mely szerint a politika képtelen a jövõt alakítani.A technikai fejlõdés feltartóztathatatlanságába vetett hit a globalizációnak és az információtechnika térhódításának köszönhetõen különösen felerõsödött az elmúlt években. Egyetlen szuverén nemzetállam sem szabályozhat vagy tilthat be egyetlen technikai újítást sem, érvelnek sokan, mert ebben az esetben a kutatási és fejlesztési tevékenység egyszerûen odébbáll, és egy más jogi fennhatóság alá költözik. Ez valóban jól megfigyelhetõ a rendkívül kiélezett versenyt folytató nemzetközi biotechnikai iparban, ahol a vállalatok folyamatosan figyelik, hol a legkedvezõbb a jogi szabályozás. A történelem és az eugenika tragikus összefonódása miatt Németországban sokkal szigorúbban korlátozzák a génkutatást, mint a többi fejlett államban, ezért a legtöbb német gyógyszerészeti és biotechnikai cég Angliába, az USA-ba vagy más, kevesebb korlátot felállító országba telepítette át laboratóriumait. 2001-ben Nagy-Britannia legalizálta a gyógyító és kutatási célzatú klónozást. Ha az Egyesült Államok is csatlakozik Németországhoz, Franciaországhoz és egy sor másik államhoz, ahol tiltják az ilyen kutatásokat, úgy Anglia nemsokára az efféle tevékenységek Mekkája lesz. Szingapúr és Izrael is jelezte már, hogy érdeklõdik az õssejtkutatások és más olyan kutatási területek iránt, amelyeket az Egyesült Államok erkölcsi megfontolásokból a jövõben esetleg be fog tiltani.A technikai haladás feltartóztathatatlansága miatt érzett pesszimizmus azonban alaptalan (hacsak nem lesz belõle önbeteljesítõ jóslat, mert túl sok ember hisz benne). A technikai haladás sebességét és kiterjedését ugyanis lehetséges ellenõrizni. Számos veszélyes vagy erkölcsileg kétségbe vonható technika létezik – fegyverek, az atomenergia, a ballisztikus rakéták, a biológiai és kémiai hadviselés hatóanyagai, a szervátültetésnél használt emberi testrészek és a neurofarmakológiai szerek –, amelyek fölött a politika hatékony felügyeletet gyakorol, s amelyeket nem lehet szabadon fejleszteni vagy kereskedni velük. Még a kevésbé ártalmas technikák, például az internet ellenõrzése sem elképzelhetetlen. A kínai hatóságok például megfenyegették a nagy internetszolgáltatókat, köztük a Yahoo!-t és a Microsoft által üzemeltetet MSN-t, hogy egyszerûen visszavonják kínai mûködési engedélyüket, ha a kínai nyelvû oldalakon nem korlátozzák a rendszert bíráló anyagok megjelenését.
A szkeptikusok szerint ezek az erõfeszítések végül azonban mindig kudarcot vallanak. Természetesen egyetlen szabályozó rendszer sem tökéletes. De a társadalmi szabályozó rendszerek hatékony mûködésének nem elõfeltétele, hogy minden egyes szabálysértést megakadályozzanak. Minden országban tiltják az emberölést és súlyos büntetéssel fenyegetik a gyilkosokat. Ennek ellenére történnek gyilkosságok. De ez még nem ok arra, hogy eltöröljük az emberölést büntetõ törvényeket vagy hogy lemondjunk alkalmazásukról. Az emberklónozást tiltó amerikai törvény nem szenved csorbát, ha más országokban engedélyezik ezt a gyakorlatot, vagy ha amerikaiak külföldre utaznak, hogy klónoztassák magukat.

Jogszabályt klónozni nehéz
Való igaz, hogy egy szabályozórendszer nem tud globálisan mûködni, ha a hatásköre nem terjed ki az egész világra. Ennek ellenére elõször az országos szintû szabályozást kell bevezetni. Hatékony szabályozás szinte soha nem született meg elsõként nemzetközi szinten: a nemzetállamoknak elõször a saját társadalmaikra érvényes szabályokat kellene megalkotniuk, mielõtt egyáltalán gondolkodni kezdhetnének egy nemzetközi szabályrendszer kidolgozásán. A világ államai különösen nagy figyelemmel kísérik majd az amerikai törvények meghozatalát, ahogy ezt az élelmiszerbiztonsági vagy a gyógyszerészeti szabályok esetében már láthattuk. Ha valaha is kialakul valamiféle nemzetközi egyetértés a biotechnika szabályozásáról, az nagy valószínûséggel csak az amerikai törvények megszületése után körvonalazódhat.Senki nem tudja biztosan, születik-e végül valamiféle egyetértés a klónozás és az embrió genetikai tervezésének tiltásáról vagy szigorú szabályozásáról, de a mai, korai szakaszban még ennek a lehetõségét sem lehet kizárni. Vegyük például a reproduktív klónozást – azaz a gyermekek klónozását. Ezt 2001 novemberéig 24 ország, többek között Németország, Franciaország, India, Japán, Argentína, Brazília, Dél-Afrika és az Egyesült Királyság tiltotta be. 1998-ban az Európa Tanács egy, az egyezményhez fûzött kiegészítõ jegyzõkönyvben betiltotta a reproduktív klónozást, és ezt a jegyzõkönyvet a 43 tagállam közül 24 aláírta. Az Egyesült Államok Kongresszusa pedig, több más törvényhozó szervhez hasonlóan, most fontolgatja hasonló törvény bevezetését.A biotechnika bizonyos ágait és különösen a génmanipulációt érintõ etikai nézetek széles skálán mozognak. A legkorlátozóbb felfogást Németországban és Európában vallják, leszámítva az Egyesült Királyságot. Itt mûködnek a világ legerõsebb környezetvédelmi mozgalmai is, amelyek meglehetõsen ellenségesek a biotechnika különféle ágaival szemben. A skála másik szélén egy sor ázsiai országot találunk, amelyek bizonyos történelmi és kulturális okok miatt nem sokat törõdnek a biotechnika etikai dimenzióival. Ha létezik olyan régió, amely nagy valószínûséggel nem csatlakozik majd a biotechnikáról kialakított nemzetközi konszenzushoz, az Ázsia lesz. Egy sor ázsiai országban antidemokratikus rendszereket találunk, vagy hiányzik az erõs belsõ ellenzék. Néhány országban, például Szingapúrban vagy Dél-Koreában létezik olyan kutatási infra- struktúra, amely képes versenyezni a biogyógyszerészetben és ezekben az országokban erõs gazdasági késztetés is van arra, hogy Európa és Észak- Amerika rovására kihasítsanak maguknak egy szeletet a biotechnikai piacból.Az új biogyógyászati technikák ellenõrzésérõl kialakított nemzetközi konszenzus nem jöhet létre, ha a nemzetközi közösség és a világ vezetõ hatalmai nem fordítnak megfelelõ energiát erre a kérdésre. 2001 augusztusában Németország és Franciaország felhívással fordult Kofi Annanhoz, hogy az ENSZ készítsen tervezetet a reproduktív klónozás világméretû betiltására, azzal a szándékkal, hogy az Egyesült Államok is vegyen ebben részt, miután a kiotói egyezmény mögül már kihátrált. A kutatási célzatú klónozás betiltásáról azonban már nemcsak az egyes országokban, hanem nemzetközi szinten is vita zajlik.Nincs semmiféle varázsrecept arra, hogy ilyen kérdésekben hogyan lehetne konszenzust teremteni. Ehhez a hagyományos diplomácia eszközeire lesz szükség: a retorikára, a meggyõzésre, a tárgyalásokra és a gazdasági és politikai kiegyezésre. De ebbõl a szempontból a kérdés nem különbözik semmiféle más nemzetközi szabályozástól. A humán biotechnika nemzetközi felügyelete nem jelenti szükségszerûen egy új nemzetközi szervezet felállítását, az ENSZ hatáskörének kiterjesztését vagy egy ellenõrizhetetlen bürokrácia létrehozását. Az elsõ és legegyszerûbb módszer például az lenne, ha az egyes államok összehangolnák törvényeiket.

A kísérletek új szabályozása

A humán biotechnikát szabályozó nemzetközi rendszer kialakításánál sokat okulhatunk azokból a tanulságokból, amelyeket a génkezelt élelmiszerekre és az emberkísérletekre vonatkozó szabályozás során szûrhettünk le. Az Egyesült Államokban az idevágó szabályok meglehetõsen lazák, engedélyezik a gyakorlati kísérleteket, és kereskedelmi forgalomba is hozhatók génkezelt élelmiszerek. A legtöbb esetben az amerikai hatóságok nem ellenségesek azokkal a cégekkel és egyénekkel szemben, akik újfajta génkezelt élelmiszereket akarnak bevezetni. A hatóságok maguk nem mérik fel az új biotechnikai termékek hosszú távú hatását, ezt magukra a gyártókra vagy külsõ szakértõkre bízzák.Az európai szabályozás sokkal szigorúbb, részben a génkezelt élelmiszerekkel szembeni ellenérzéseknek, részben pedig az egyes országok és az összeurópai szabályozás szigorúságának köszönhetõen. A különféle törvények meglehetõsen nagy eltérést mutatnak az EU-n belül. Dániában és Németországban például meglehetõsen mereven szabályozzák a génmódosítást érintõ biztonsági és etikai kérdéseket. Ezzel szemben Angliában, mint említettük, a szabályozás laza. 1989-ig a franciák a tudósközösség önszabályozására bízták a kérdést. Az EU szabályai kimondják, hogy az egyes tagállamok merevebb szabályozást is alkalmazhatnak, mint maga a közösség, noha az már vita tárgya, hogy ezt milyen mértékben tehetik meg. Ausztria és Luxemburg például betiltotta olyan génkezelt növények termesztését, amelyek az EU többi tagállamaiban engedélyt kaptak.A szabályozás a humán biotechnika területén sokkal fejletlenebb, mint a mezõgazdaságban, jórészt azért, mert az emberi lények genetikai módosítására folytatott kísérletek még nem érték el a növényekkel és állatokkal folytatott kísérletek szintjét. A már meglévõ törvények egy részét a küszöbön álló felfedezésekre is alkalmazni lehet majd, míg a szabályok másik részét még csak most állítják össze, különösen a biztonságot és a hatékonyságot közvetlenül érintõ kérdésekben. A biogyógyászat jövendõ felfedezései már etikai kérdéseket is fel fognak vetni: felhasználható-e például a géntechnika nemcsak gyógyászati, de tulajdonságjavító célokra is, vagy szabad-e nem emberi géneket beilleszteni az emberi génállományba? Ezekben a kérdésekben a jövõbeli szabályozás legfontosabb elemei még nem készültek el.Az emberkísérleteket szabályozó jelenlegi rendszer a humán biotechnikára is kiterjeszthetõ. Ezek a szabályok lehetnek érvényesek például a jövõben folytatott emberklónozási és embriókísérletekre, amelyekben mind nemzeti, mind nemzetközi szinten hatékonyan lehetne alkalmazni szigorú erkölcsi korlátozásokat. És ezzel a szabályozásra vonatkozó bevett nézeteket is hatásosan cáfolni lehetne: bebizonyosodna, hogy a tudomány és a technika haladásának is gátat lehet szabni. Érdekes módon az emberkíséretekre vonatkozó szabályok épp abban az országban a legszigorúbbak, amely a közhiedelem szerint leginkább ellenzi a kormányzati beavatkozást: az Egyesült Államokban.Az USA nem kis részben az Országos Egészségügyi Intézet szerepének köszönhetõen egy sor átfogó szabállyal védi a tudományos kísérletekben részt vevõ embereket. Mûködésének kezdetén az Intézet egyedülálló ellenõrzõ rendszert készített a tudományos javaslatok értékelésére, de a kísérletekben részt vevõ emberekre váró kockázatok elfogadható mértékének meghatározását a tudósok közösségére bízta. Ez a rendszer azonban több botrány után megbukott: 1963-ban a krónikus betegeket kezelõ zsidó kórházban halálos betegségben szenvedõ, magatehetetlen páciensekbe élõ ráksejteket injekcióztak; az 1960-as évek közepén a Willowbrook-botrányban gyengeelméjû gyermekeket fertõztek meg hepatitisszel; míg 1972-ben Tuskegee-ben arra derült fény, hogy 399 szegény sorsú, szifiliszben szenvedõ fekete beteggel egy negyven évre tervezett megfigyelési programba kezdtek, de eközben nem tájékoztatták õket az állapotukról és nem is kezelték õket, még akkor sem, amikor a megfelelõ gyógymód már elérhetõvé vált. Ezeknek az eseteknek a nyomán 1974-ben megszületett az a tagállamok egészére vonatkozó szabályozás, amely védi a kísérletekben részt vevõ embereket és létrehozták a Biogyógyászati és Viselkedéstani Kutatások Alanyait Védõ Nemzeti Bizottságot. Ezeknek a törvényeknek a nyomán született meg az Intézményeket Ellenõrzõ Testületek jelenlegi rendszere, amelyeknek a beleegyezését minden egyes államilag támogatott kísérletnél ki kell kérni. Ezeknek a biztonsági intézkedéseknek a hatékonyságát a mai napig is bírálják. Az Országos Bioetikai Tanácsadó Bizottság 2001-es jelentésében egy egységes és nagyobb hatáskörrel felruházott intézmény, az Emberkísérleteket Felügyelõ Nemzeti Iroda felállítását javasolta, és az amerikai kormány még abban az évben felfüggesztette a Johns Hopkins Egyetemen folyó klinikai kísérleteket, miután az egyik kísérleti személy meghalt.Az etikailag megkérdõjelezhetõ kutatásokban részt vevõ tudósok akkor is, és most is azzal védekeznek, hogy munkájuk nagyobb hasznot jelentenek a gyógyítást illetõen, mint az egyes kísérletek alanyait érõ károk. Tiltakoztak a kormányzati beavatkozás miatt, és azt állították, hogy maga a tudós közösség az, amelyik a legjobban fel tudja mérni a biogyógyászati kutatások kockázatait és elõnyeit.Az emberkísérletekre azonban nemzetközi szabályok is vonatkoznak. A nürnbergi kódex, amelyet a náci haláltáborokban folytatott kísérletek megismerése okozta felháborodás szült, kimondja, hogy emberkísérletet csakis a vizsgálandó alany beleegyezésével lehet folytatni. Ebben az esetben a nemzetközi szabályozás megelõzte az egyes államok törvényeit, de az egyezménynek alig volt hatása a gyakorlatra, mivel az orvosok jó része szerint ez a megszorítás túlságosan korlátozta volna a kísérletek hatékonyságát.A Helsinki Nyilatkozat, amelyet az Orvosok Világszervezete (az egyes országok orvosi kamaráinak képviselõibõl létrejött globális szervezet) fogadott el 1964-ben, jórészt fölöslegessé tette a nürnbergi kódexet. A Helsinki Nyilatkozatban egy sor alapelvet rögzítettek, így például a tájékoztatáson alapuló beleegyezést. Ezt a nyilatkozatot az orvostársadalom is kedvezõbben fogadta, mert így nem egy hivatalos nemzetközi törvény, hanem a saját maguk által kidolgozott szabályozás vonatkozik rájuk. Ennek ellenére a fejlett országokban még így is sokszor eltérõ gyakorlattal találkozhatunk.Az eltérések és az idõrõl idõre elõforduló hibák ellenére az emberkísérletek esete azt mutatja, hogy a nemzetközi közösség képes hatékonyan gátat szabni a kutatásoknak, miközben szem elõtt tartja a kutatás igényeit és a kísérleti alanyok emberi méltóságát is. Ez kérdés a jövõben még sokszor kerül majd terítékre.Ma még korai volna pontosan meghatározni, milyen nemzetközi szabályozást kell bevezetni a humán biotechnika területén, mivel a legtöbb országban még nem hozták létre azokat a nemzeti intézményeket, amelyek képesek a a technikai haladás által rájuk kényszerített döntéseket meghozni. Míg a legtöbb kis országra talán hatna, ha az ENSZ támogatásával létrejönne a klónozást globálisan tiltó törvény, addig az Egyesült Államok és a biotechnikai iparban érdekelt többi nagy ország ezt valószínûleg nem támogatná. Ezeknek az országokak elõször maguknak kell eldönteniük, hogy miképpen akarják kezelni a problémát. A nemzetközi közösség pedig csak azt követõen beszélhet harmonizálásról, ha egyáltalán van mit harmonizálni.

Ez nem a WTO dolga

Mindezeket figyelembe véve azt is ki kell jelenteni, hogy a mostani nemzetközi intézmények nem lesznek képesek megfelelni a jövõbeli kihívásoknak. Jelenleg a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) az egyetlen, amelynek a biotechnikai kérdésekben szabályozó szerepe van. Egészségügyi és növény-egészségügyi rendelkezései például kimondják, hogy az egyes országokban alkalmazott élelmiszer-egészségügyi szabványok csak abban az esetben térhetnek el azoktól a szabványoktól, amelyeket egy erre szakosodott nemzetközi szervezet, a Codex Alimentarius Bizottság lefektetett, ha azok „tudományosan megalapozottak”. A génkezelt élelmiszerek esetében jelenleg is vérre menõ vita folyik az Egyesült Államok és Európa között, hogy vajon az európai „elõvigyázatossági elv” – amely szerint minden terméket ártalmasnak kell tekinteni mindaddig, míg be nem bizonyosodott, hogy sem a környezetre, sem az egészségre nem az – valóban tudományos-e.A génkezelt élelmiszerekrõl folytatott vita csak ízelítõ abból, mi várható a humán biotechnikával kapcsolatos kérdésekben. A klónozás, a szervátültetés elõtti diagnózis vagy az õssejtek genetikai manipulációja esetében vajon mit fognak tudományosan megalapozottnak tekinteni? Azok a szabályok, amelyeket az egyes országok ezekben a kérdésekben alkalmazni fognak, inkább erkölcsi, semmint tudományos megfontolások alapján születnek majd meg. Vajon lesz-e mersze a WTO- nak, hogy megakadályozza mondjuk a klónozott embriókra vonatkozó országos behozatali tilalmakat, mondván, hogy az nem vámjellegû importkorlátozásnak számít?A 2001. szeptember 11-i terrortámadás és az azt követõ antraxos levélmerényletek újabb érvvel szolgálnak a globális biotechnikai ipar átfogó ellenõrzése mellett. A biológiai fegyverek következõ generációjának kifejlesztésében már a rekombináns DNS-nek is szerepe lesz, hiszen ennek segítségével a biológiai hatóanyagot ellenállóvá tehetik a vakcinákkal és az antibiotikumokkal szemben. A biotechnikai kutató közösség még nem szokott hozzá, hogy önmagát felügyelje, noha valós a veszély, hogy egy törvényen kívüli kutató vagy laboratórium – még ha nem is szándékosan – veszélyes anyagokat fejleszt ki.

Ha azt akarjuk, hogy a biotechnikára vonatkozó nemzetközi szabályozás kikerüljön a kereskedelem hatáskörébõl, és alternatív intézményi keretrendszeren belül mûködjön, akkor ennek kialakítását alaposan át kell gondolnunk. A merev, felülrõl lefelé építkezõ nemzetközi szabályozó rendszerek általában jelentõs akadályokba ütköznek, sõt nemegyszer kudarcot is vallanak, amikor érvényt akarnak szerezni a törvényeknek. Az új évszázad feladatai között épp ezért igen elõkelõ helyen szerepel egy, az eddigiektõl eltérõ és nagyobb gonddal eltervezett új nemzetközi intézményrendszer kialakítása.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER