Két röpirat – politikai hangulat Magyarországon 1945–1946-ban

Ungváry Krisztián

Két röpirat – politikai hangulat Magyarországon 1945–1946-ban

A magyar zsidóság 1944-es tragédiája néhány tucat német „szakember” és több százezer magyar hivatalnok közös munkájának eredménye volt. A deportálások politikai keretfelté- teleit a német fél teremtette meg, de lebonyolításához csupán minimális logisztikai segítséget nyújtott. A magyar állam feladatának tekintette zsidónak minõsített polgártársai kifosztását és végleges eltávolítását. Ebben valamilyen formában a közigazgatás több mint háromszázezer tagja vett részt, és a folyamathoz haszonlesõk, elvtelenek, antiszemiták tízezrei asszisztáltak szóval, tettel, kérvények írásával.

A szovjet csapatok megjelenése nemcsak a nyilas diktatúrát söpörte el, hanem a Horthy-rendszer 25 évére is pontot tett. Szabadnak ennek ellenére senki sem érezhette magát. Az új megszállók kezdettõl fogva kisajátították maguknak az erõszakszervezetek feletti hatalmat és durván manipulálták a politikai életet. A kommunista párt izoláltságát növelte, hogy megbízható káderek hiányában rendõrségét és a népbíróságokat jelentõs részben a korábbi rendszer üldözötteivel töltette fel, akik közül sokan emberileg érthetõ módon nem haboztak kihasználni a bosszú lehetõségét sem. Ez nemcsak lehetetlenné tette a magyar társadalom számára a szembenézést saját 1944-es viselkedésével, hanem tovább erõsítette azt a közhangulatot, amely minden baj forrásának valamilyen sötét külsõ hatalom, az „idegenek” (zsidók-svábok-nácik-kommunisták) aknamunkáját jelölte meg, ahelyett hogy saját felelõsségét kutatta volna.

Budapesten 1946 nyarán két sajátos röpiratot adtak kézrõl-kézre a jól értesültek. A két irat az „Õszinte magyar szó a zsidósághoz” és „Magyarok! Kommunisták! Elvtársak!” címet viselte, és azokat a kérdéseket tárgyalta, amelyek így vagy úgy szinte mindenkit foglalkoztattak.

Az 1945-ös „felszabadulás” élményei a társadalom jelentõs részében azokat az ellenérzéseket erõsítették, amelyek a kommunizmussal és a zsidósággal szemben már a Tanácsköztársaság 133 napos uralmának hatására elterjedtek a magyar politikában. „Ostobaság volna kendõzni a rideg tényállást, antiszemitizmus van az országban, lecsillapíthatatlan, napról-napra dagadó antiszemitizmus”, áll az egyik röplapban. Indoklásképp a zsidóság „leglázítóbb visszaélései”, „kihívó cinizmusa”, „hatalmi õrülete” szerepel. Az antiszemitizmusról a röpirat szerint a zsidók tehetnek, hisz a magyarságot a „fasiszta bestializmus szintén a szakadékba taszította”, és legalább annyit szenvedett, mint a zsidók.

Bár a két röplap csupán néhány száz példányban készült el, jelentõsége sokkal nagyobb annál, mintsem elsõ látásra gondolhatnánk. Az ózdi, miskolci, kunmadarasi pogromok és az ötven éven át csak a magánszférában lappangó, majd a rendszerváltás óta egyre nyíltabbá váló antiszemitizmus egyaránt bizonyítják, hogy a röplapok mögött álló indulat nem tekinthetõ elszigetelt jelenségnek.

A két irat súlyát szerkesztõik és terjesztõik kapcsolathálózata is növeli. Sajátos, hogy a „zsidókérdés” össze tudott kötni olyan, egymástól elvileg távol álló politikai társaságokat mint a kommunista párt bizonyos csoportjai, a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Közösség. Még sajátosabb, hogy a Magyar Közösség leleplezése során elõkerült, rasszista szemléletû iratokat az ügyészség nem használta fel a közösség tagjai ellen folytatott uszító propagandahadjárat során: a kommunista vezetés számára fontos volt az antiszemita tömegek integrálása és a zsidó származású kommunisták az antiszemitizmusról nem szívesen vettek tudomást. Gerõ, Rákosi, Farkas, Révai és társaik nem tartották magukat zsidónak, és a világnézetükben a liberális szabadelvûség által képviselt emberi egyenlõség értéktelenek számított. Ennek megfelelõen a kommunista pártvezetés nemcsak tûrte, hanem esetenként egyenesen támogatta is az antiszemitizmust: Miskolcon az MKP népszerûségét kívánta növelni két (zsidó) kereskedõ letartóztatásával és a nyilvános „népítélettel”. Az irányítás azonban kicsúszott a kezükbõl, mert a felheccelt tömeg megrohanta a rendõrséget, és egy rendõr századost – akirõl azt tartották hogy zsidó származású – meggyilkolt. Rákosi az MKP 1946 augusztusi politikai bizottsági ülésén önkritikusan be is ismerte, hogy abban a vádban, amely szerint az MKP vezetõi engedték nagyra nõni az antiszemitizmust, kétség kívül „van valami”. Oszip István, a borsod megyei kommunista fõispán pedig már-már önleleplezõen jelentette ki, hogy õ nem antiszemita, de nem hagyhatja szó nélkül, hogy „sajnos” Miskolcon „nagy többségben vannak benn a zsidók”.1

A röplapok és a „harmadik út”

1945 nyarán a kommunista pártban még nem volt teljes a pártfegyelem. Bár Demény Pált a „felszabadulás” elsõ napján lecsukták, frakciója és a Weishaus Aladár vezette frakció sokáig jóval erõsebb volt, mint a moszkovita pártcsoport. A Weishaushoz kötõdõ frakcióból Weishaus tudta nélkül (?) Benke Miklós készítette a két röplapot azzal a szándékkal, hogy azokat a Társadalmi Megbékélési Tanácshoz és a nemzetgyûlési képviselõköz, valamint a miniszterekhez juttassa el. Benke terveiben ismerõse, Péter Ernõ segítségére is számított, aki 1939 elõtt az Országos Központi Hitelszövetkezet igazgatóhelyettese volt, és ebben a funkcióban 1938–1944 között kulcsszerepet játszott a zsidó üzletek árjásításában. Péter emellett a Magyar Közösség vezérkarához tartozott: 1940-ben az „ifjúsági sátor”, 1941-tõl pedig a „Dunátúli tájegység” MK-tagjainak vezetõje volt.

Péter segített abban, hogy a röplapokat a Parasztszövetség gépein sokszorosítsák és adott címeket a terjesztéshez. A terjesztésben többen is részt vettek. A röplap mögött álló személyek egyike sem minõsíthetõ németbarátnak, nácinak. Ellenkezõleg, mindegyikük a „harmadik út” híve volt és ebbõl adódóan németellenes és antifasiszta. A terjesztõk közé tartozott pl. dr. Csomóss Miklós, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Bibó István jó barátja, aki 1925-ben Szász Bélával megalakította az elsõ nemzetiszocialista pártot majd 1938-ban a nyilaskeresztes párt igazgatója volt, és azért lépett ki a pártból, mert zavarta az idegen elemek (elsõsorban a svábok) térfoglalása. Csomóss 1939-tõl részt vett a magyar antifasiszta mozgalomban, egy ideig õ rejtegette Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Csomóss emellett a Magyar Közösség alapító tagja és a Bibó-család fogorvosa, valamint 1945-tõl Himler Márton amerikai hírszerzõ magyar kapcsolata is volt. Dudás József, az 1944-es fegyverszüneti delegáció tagja, illetve késõbb 1956-ban az egyik felkelõcsoport parancsnoka pedig pénzt adott a röplap készítésére.

Péter rendkívül nagy kapcsolatrendszerrel rendelkezett, amelynek a Magyar Közösség csak egy része volt. Jelentõs volt a „nemzeti kommunista” kapcsolathálózata is. Csomósson keresztül ismerte meg dr. Szücs Iván ügyvédet, a Weishaus-mozgalom tagját. Szücs bekapcsolta az MKP-tag Jenei Viktort aki az iparügyi minisztériumban dolgozott: Jenei ugyanis szintén azzal az ötlettel állt elõ, hogy „célszerû volna egy nemzeti alapon álló pártot szervezni, amely zsidómentes lenne.” Weishaus mozgalma a népiek számára talán éppen ezért volt szimpatikus: szemináriumait Fitos Vilmos, a MK tagja is látogatta. Mozgalmával Arany Bálint és Donáth György, a MK vezetõi is kapcsolatban voltak, Donáth személyes barátja is volt Weishausnak. A weishausisták azt hitték, hogy „Rajk László körül magyar érzelmû Rákosi-ellenfelek csoportosulnak”, és az 1946-os pártkongresszus elõtt, annak befolyásolása kívánták terjeszteni a röplapokat.

Az elõbb említett, habitusuk és politikai elveik szempontjából igen heterogén társaságot egy közös nevezõ, a harmadik út ideológiája tartotta össze. Csak ezzel magyarázható, hogy 1945 után fajvédõkbõl és nemzetiszocialistákból lett antifasiszták és kommunisták közös platformra kerülnek. Mindegyikük megegyezett ugyanis abban, hogy az ország történelmi fejlõdését elsõsorban külsõ erõk fenyegetik, és ebben ezúttal nem is tévedtek. Magyarország bolsevizálásának módszerei már 1945 elejétõl fogva tapasztalhatóak voltak. Bibó Istvánon kívül alig akadt olyan naív, nem társutas magyar értelmiségi, aki azt gondolta volna, hogy a moszkovita kommunistákkal lehet hosszú távon együttmûködni. Az ország lakosságának zöme minden megvesztegetés, csalás és terror ellenére 1945-ben és 1947-ben is a kommunisták ellen szavazott.

Bár a külsõ fenyegetés ezúttal reális veszély volt, a társadalom védekezõ reakciói mégis azokból az atavisztikus emlékekbõl táplálkoztak, amelyeket Szabó Dezsõ oly jellegzetesen fogalmazott meg Az elsodort falu címû mûvében. A külsõ fenyegetésben az elõbbiekben felsorolt értelmiségiek faji veszélyt láttak, és ezzel visszakanyarodtak ahhoz az interpretációhoz, amelyet a XIX. század végétõl a polgári foglalkozásokban rendkívül felülreprezentált zsidósággal és a XX. század elejétõl a földet „tezauráló” sváb parasztsággal szemben alkalmaztak. Szervezkedésükben faji, azaz származási alapra helyezkedtek: ezzel érdemmé avattak egy olyan tényt, amelynek semmi köze sem volt az egyén képességeihez.

A Magyar Közösség javára szól, hogy a két említett röplap terjesztésében részt vevõ tagjai ezt magánszemélyként és nem megbízásból tették. Egyes MK-tagok nem értettek egyet a röplapok szövegével sem. De ez nem fedheti el azt a tényt, hogy a MK szellemisége 1945 után csak kis mértékben változott.

A „Faji Élet Bölcselet” (FÉB) néven terjesztett havi politikai értesítõ, amelyet feltehetõen Donáth fogalmazott, 1944 áprilisában leszögezte, hogy a hazai zsidók, kommuniták és angolszász kémek tevékenysége „végeredményben csak a magyarság pusztulását jelenti”.

Egy 1944 július–október között kelt FÉB elsõnek a zsidó világuralmi érdek veszélyét ismertette a tagsággal:

Nyilvánvaló, hogy a zsidóságnak nem érdeke más fajták kiirtása, mert szüksége van rabszolgatömegekre, amelyek az õ kényelméért és élvezeteiért robotolnak. Ezek a tömegek azonban csak baromi butaságban szolgálhatják az õ érdekeit. Mint ilyen eszközt, használja az alaptermészetében kapitalista zsidóság a kommunizmust. Kapóra jön neki, hogy a kommunizmus a népek értelmiségi rétegét kiirtja. Arra számít, hogy a kiirtott értelmiség helyét mindenütt õ fogja betölteni.

Az 1945 utáni Arany Bálint, illetve Fáy István által használt avató-esküszöveg legfontosabb tétele is az a kérdés maradt, hogy „ismersz e fontosabb érdeket a faji érdeknél?” A mozgalom önmeghatározása szerint három alappilléren, a „faji öntudat, faji erköcs, faji törvények” hármasságán nyugodott. Bár a szövetség deklaráltan nem vett fel nem magyar származású (családnevû) tagokat és különösen elzárkózott zsidók integrálásától, ennek ellenére a két-háromezer tag között akadtak zsidó származásúak, akiket feltehetõen „érdemeik alapján” mentesítettek e feltételek alól.

Az ÁVO már 1946 nyarán elkezdte a röplapterjesztõk elleni vizsgálatot és hamar el is jutottak Benke személyéhez. 1946 augusztus 19-én kihallgatták és legkésõbb ekkor indult el az átfogó vizsgálat a Weishaus-mozgalom illetve a hozzájuk kapcsolódó erõk ellen, akik „a zsidóságot ki akarják kapcsolni a párt és az állam életébõl”. Benke az Andrássy út 60-ban be is vallotta, hogy az „Õszinte Szó” c. röpiratot postai úton politikai, társadalmi és zsidó elõkelõségeknek akarták szétküldeni. A nyomozó hatóságok azonban minden jel szerint kezdettõl fogva prekoncepcióval közelítették meg az ügyet. Egy, a nyomozati anyagban található jelentés „az FKGP disszidens külpolitikai vonaláról” részben ugyanazokkal a vádakkal operált, mint ami a vádlottaknak is felróható. Az ismeretlen nevû ávós nyomozó a franciaországi magyar emigráció minden tagjánál kiemelte az illetõ „osztályhelyzetét”. Auer Pál párizsi magyar követet pl. azzal jellemezte, hogy „itthon is a magyar nagytõke exponált képviselõje volt” és az „Ullmann-Fellner-szárny támogatásával” a Nagy Ferenc féle disszidens külpolitikai irányt követi. „Feladatául tûzte ki az angolszász nagytõke újságírói képviselõivel állandó nexust építsen ki.” Az FKGP „vonalának” másik tagja Halasy György, „kinek eredeti neve Atlasz: édesapja gyógyszertáros volt Nagyváradon, szüleit a németek elgázosították, õ maga még romániai újságíró korában a román nagytõke embere volt. (…) feleségül vette az egyik (amerikai) tröszttulajdonos lányát, így komoly nexust szerzett az amerikai nagytõke felé. (…) Gordon Ferenc korábban a Corvin áruház tulajdonosa volt.”

Az ávós nyomozó számára tehát az ellenséges „vonal” közös elemei a „nagytõkés”, kötõdés és a zsidó származás. Minden jel arra mutat, hogy ezek a jelzõk Magyarországon száz év alatt sem tudták elveszteni virulens hatásukat.

DOKUMENTUMOK

Õszinte magyar szó a zsidósághoz

Az igazi demokrácia fokmérõje a szabaddá tett gondolatmozgás, a demokráciának álcázott önkényuralom, amely a Ti mindenhatóságotokat testesíti meg, nem bírja a szabad kritika napfé- nyét, s ez a körülmény kényszerít arra, hogy egyelõre a „hátatok mögül” intézzük a néhány õszinte magyar szót hozzátok.

Béke, stabil pénz, mindezek megrázó erejû problémái a magyar népnek, de van egy olyan kérdés is, amely már-már általános néplázadás kirobbanásáig feszíti a közhangulatot, ez pedig: a zsidókérdés. Ostobaság volna kendõzni a rideg tényállást, antiszemitizmus van az országban, lecsillapíthatatlan, napról napra dagadó antiszemitizmus.

És Ti, akik úgy néztek fel ötezeréves bölcsességetekre, mint Napóleon a piramisokra, csodálatos érzéketlenséggel nem akarjátok észrevenni ennek az antiszemitizmusnak önmagatokban rejlõ okait. Bámulatosan kerülitek az önmagatokkal való szembenézést, a legszerényebb önvizsgálatra sem vagytok hajlamosak, helyette azt mondjátok hogy elvadult, állatias faj vagyunk, gyógyíthatatlan barbárok, akik még nem értünk meg a demokrácia áldásaira. Ha körülnéztek a világon, azt kell látnotok, hogy mindenütt baj van veletek, de az önismeret bátorsága nem tartozik erényeitek közé.

Mert mi történt? Amikor megtértetek rettenetes sorsotok völgyeibõl, legkisebb jelét sem mutattátok, hogy kálváriátok egyben a magába szállás iskolája lett volna. Szenvedésetek pokla belsõ újjászületésetek forrása kellett volna legyen, új szövetségkötés annak a népnek fájdalmas sorsával, amelynek közösségébe élni visszatértetek.

És mit tettetek? Ahelyett hogy megkerestétek volna annak a magyarságnak a kezét, amelyet a fasiszta bestiálizmus szintén a szakadékba taszított, megrohantátok s hallatlan politikai korlátoltsággal úgyszólván kizárólagos birtokotokba vettétek az országot. A zsarnokság történetében egyedülálló színjátékot varázsoltatok elõ: Ti, alig 200 ezernyi jövevény kisebbség uralmatok alá törtétek a kilencmilliónyi magyar õslakosságot! Megszálltátok az egész államhatalmat, s ahonnan a leglázítóbb visszaélést gyakoroljátok, mindenekelõtt a politikai rendészetet vettétek birtokotokba. Az itt összesereglett s rendõrtisztekké transzformálódott derék borügynökök, bárzongoristák s hasonszõrûek tartják rettegésben a magyarságot. Botor hatalomvágy és uniformisláz ejtett rabságba benneteket és nemcsak a sarki fûszeres kötött sarkantyút, de még bölcs rabbitok is szerzett egy tábornoki uniformist. Csodálkoztok hát, hogy antiszemitizmus van?

S akiknek rendõr ezredesi gúnya nem jutott, azok rávetették magukat e szerencsétlen ország gazdasági életére. Bámulatos gyorsan újjáépítettétek magatokat. Ördöngõs gyorsasággal kisajátítottátok a legjobb lakásokat, ami jobb falat akad még az országban, az a ti asztalotokra varázsolódik, ami arany, valuta, érték maradt még az országban, az mind a Ti kezetekben halmozódik fel. Kihívó cinizmussal mentek el a magyar nép végtelen nyomora mellett, s azt mondjátok, hogy sokat szenvedtetek és jussotok van a farsanghoz, egy kis jóvátételhez. Arra nem gondoltok, hogy a harcterekre hurcolt magyarok százezrei pusztultak el, s arra sem gondoltok, hogy hány magyar hazafit gyötörtek halálra a nyilasok, akik közül nem egy éppen a Ti védelmetekben áldozta életét. És arra sem emlékeztek már, hogy alig volt valamirevaló magyar család, aki halálos veszedelmek árán ne dugdosott, vagy valamiképp ne segített volna benneteket. És nézzétek az utcán kolduló hadifoglyainkat, rokkantjainkat, és nézzétek éhes rongyos egész népünket – õk viselik, és nem Ti e háború minden idegtépõ böjtjét. De mi nem panaszkodhatunk, mert ma csak a Ti fájdalmatok divat. És csodálkoztok, hogy van antiszemitizmus?

Azt mondjátok, hogy a demokráciát véditek. De ez is csak áltató képmutatás, mert valójában a demokrácia s a velejáró szociális fejlõdés nem a Ti ügyetek. Ti az elmúlt liberális világban mérhetetlenül meggyarapodtatok. Ez a demokrácia a magyar proletármilliók ügye, bízzátok csak ennek védelmét a múlt rendszerekben általatok is csak kihasznált munkás- és paraszttömegekre.

A magyarság józan többsége nem akar több Orgoványt és Kunmadarast. Keressük veletek a békés együttélés, vagy ha ez nem megy, a békés elválás útjait. Nemes haragtokban azt mondjátok, hogy nem vesztek részt az újjáépítésben, hanem kivándoroltok. Sajnos ezt az ijesztgetést nem tudjuk komolyan venni, mert még egyetlen ország sem jelentkezett befogadásotokra. Kitelepülésetek nehéz nemzetközi probléma, amelynek megoldására ki tudja mikor fog sor kerülni. Egyetlen realitás, hogy egyelõre itt kell élnetek. De oly iszonytatóan provokatív a magatartásotok, ha gyorsan és önként nem csináltok egy alapos visszavonulást, megfékezhetetlen tömegfelkelésbe kergetitek az országot.

És mit kell tennetek? Szültetek ugyan valami megbékélési tanácsot, összefogdostatok néhány Parragi-féle mûmagyart, akiknek eszük ágában sincs, hogy megmondják Nektek az igazat, aztán oldalatok felõl ott vannak a Zsolt Béla-féle szofisták, akiknek ínyük szintén nem szokott a becsületes önismeret és tárgyilagosság sós kenyeréhez. E jól táplált farizeus zsidók és álhumánus lakájmagyarok sohse fognak itt semmiféle megbékélést valósággá tenni. Mi ezek helyett a reális ítéletû a termelõ munkában becsületes kenyeret keresõ zsidósághoz fordulunk azzal a kéréssel, hogy az elrugaszkodott zsidók észre térítésére haladéktalanul a legszélesebb körû propaganda munkába fogjon. Alakítsátok meg mondjuk a „Józan eszû Zsidók Szövetségét” és szólítsatok fel minden exponált közállásban levõ zsidót hogy a magyarsággal való megbékélés szent ügyéért állását önként és azonnal hagyja el. Magatok bélyegezzétek meg a tekergõ, síber, munkakerülõ fajtabelieket, Ti hirdessétek szüntelenül, hogy a ragadozás, az élõsködés becstelen és hazaáruló dolog, amely méltán váltja ki a magyarság felháborodását. Ha itt akartok élni, végre számolnotok kell azzal, hogy az újjáépítés nem a kávéházakban s a mulatókban, hanem a gyárakban, a bányákban s a mezõkön folyik. Nektek kell rámutatnotok, hogy amíg messze elkerülitek a nehezebb munkafajokat, addig mindig izzani fog az antiszemitizmus. Flancos, hivalkodó nõiteket intsétek szerénységre, s bárgyú, denunciáns hitsorsosaitoknak, akik hatalmi õrületükben minduntalan az Andrássy út 60-nal fenyegetõdznek, magatok tapasszátok be a száját. Dúsan élõ zsidók sem restellik nap mint nap elhalászni a külföld adományait, s vajon ehelyett nem volna-e okosabb, ha versenyeznétek abban, hogy bõ falatjaitokat megosztanátok az éhségtõl szédelgõ magyar munkáscsaládokkal?

A politikai élet irányításában túlméretezett igényeiteket is le kell építenetek, mert több mint gyermeki naivitás, azt hinni, hogy sokáig fenntartható oly helyzet, amelyben a magyarság politikai irányításának jogát Ti bitorolhatjátok A magyar munkásság magyar vezetõket akar és a Ti feladatotok, hogy e tekintetben a pártzsidókat is józanabb belátásra eszméltessétek. Hát ezek volnának a megbékélés útjai.

Értelmes, Becsületes, Magyar Zsidók! Bármily kevesen vagytok, Nektek kell elindítanotok a tisztulás folyamatát! Hatalmas, az egész zsidó magatartást átformáló munkához kell fognotok. Bármily nehéz feladat ez, vállalnotok kell, ha békés nyugalomban akartok élni, ha azt akarjátok, hogy végképp lecsillapodjék a magatartásotok által kiváltott vészes indulatok.

Ezt izeni nektek a magyar nép.

Magyarok! Kommunisták! Elvtársak!

Hazánk válságos sorsa, kátyúba jutott demokráciánk s mindenekelõtt a letaszított bûnös rendszer feléledésének veszélye új szabadságharcra hív Benneteket. A szövetségesek és elsõsorban a szovjetnépek dicsõséges harcai elsöpörték a Horthy-rendszer s a nyilas hibbantak betyárvilágát, de a magyar élet szabadabb lélegzetvétele mégis illúzióvá vált, mert a felszámolt népnyúzó múlt nyomában új zsarnokság született.

Kiosztottuk a földet, a nép kezébe adtuk a törvényhozó hatalmat, megvalósítottuk az állami élet legfejlettebb formáját: a köztársaságot, de a magyarság lelkét a demokrácia nagy ajándékai mellett mégsem a szabadság fölött érzett természetes öröm, hanem a keserû kiábrándulás s a szorongó bizonytalanság érzetei töltik el. A végzetes hiba akkor történt, amikor a felszabadulás pillanatában a magyarság letargiája lehetõvé tette, hogy a bosszúra szomjas zsidóság a maga mindenható politikai és gazdasági hatalmát beleépíthesse a demokrácia épületébe.

Kizárólagos monopóliumként kezükbe vették a rendõri hatalmat, fasisztának bélyegeznek és elhurcolnak mindenkit, aki a legenyhébb formában is tiltakozik üzelmeik ellen. Úgy megszállták a közhatalom minden pozícióját, annyira úrrá lettek az egész államgépezeten, mintha nekünk magyaroknak többé már semmi közünk sem volna ehhez az országhoz.

Kommunisták! Magyarok! Elvtársak! A zsidóság minden józan észt és minden demokratikus elvet megcsúfoló hatalmi õrülete végveszéllyel fenyegeti a keserves áldozatokkal megszerzett demokráciánkat! Ahelyett, hogy a megértést, megegyezés útját keresték volna a túlnyomó többségében nemcsak demokratikus, de a mélyebb szociális átalakulás után is vágyódó magyarsággal, amely éppen úgy megszenvedettje a fasiszta gazemberek rémuralmának, miként õk, nekiestek hogy bosszújukat töltsék és sérelmeikre jóvátételként önmagukat felülmúló szenvedéllyel fogtak a harácsoláshoz. Nem elég, hogy egész gazdasági életünk prédájukká lett, de elvakult mohóságukban még a külföldi ajándékokat sem átallják elhalászni a meztelen s fakírrá aszott munkáscsalá- dok elõl.

Ezzel nemcsak azt idézték elõ, hogy az antiszemitizmus általános közhangulat lett, hanem lerombolták a hitelét a demokráciának is, amelyben a magyarság a zsidóuralom táptalaját látja. A reakció éppen a zsidók politikai és gazdasági terrorjából meríti leghatásosabb érveit. Így a zsidó magatartás által kiváltott közhangulat döntõ jelentõségû a munkásság jövõje szempontjából is. A közelgõ békével kivonuló szovjet csapatok már nem lehetnek a magyar demokrácia közvetlen védelmezõi, s ez a fordulat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a az antiszemitizmus álarcában elõlopakodnak a régi munkásnyúzó rendszer urai, s akkor befellegzett itt minden demokratikus és szociális fejlõdésnek.

Mi kommunisták és magyarok nem nézhetjük tétlenül a szükségszerûen elkövetkezõ fejleményeket. A zsidóság a maga uralmát a magyar munkásszervezetekre támaszkodva gyakorolja. A zsidókérdés tehát a magyar demokrácia, a magyar munkásosztály jövõjének kérdése is. E kérdés megoldásában nemcsak távol tartjuk magunktól minden terrorisztikus lépést, hanem ellene is szegülünk minden ilyen kísérletnek, ami csak a magyar munkásság becsületét és demokratikus gondolkodását bélyegezné meg. A kérdés megoldásának reális útjai vannak: minden élõsdiséget kizáró drákói gazdasági rendszabályok, vagy ha a zsidóságnak jobban tetszik, az Egyesült Nemzeteken keresztül megoldott kitelepítésük saját hazájukba. Tudjuk, vannak a dolgozó magyarsághoz hasonló életsorsú, becsületes termelõ munkából élõ zsidók is, ezekkel szívesen dolgozunk együtt.

Ami pedig politikai egyeduralmukat illeti, itt a tisztulást nekünk, kommunista magyaroknak kell elindítanunk, mert nem minden ok nélkül bennünket tart az ország közvéleménye a zsidóuralom elsõ számú kiszolgálóinak. S az a fordulat, amely véget vet zsarnokságainak, egyszerre fog bennünket is sújtani. El kell tehát választanunk a Kommunista Pártot a zsidóságtól, hogy megmenthessük a dolgozók hatalmas politikai szervezetét a felbomlástól.

Kommunista Magyarok! Elvtársak! A kommunista magyarok pártjának hazánk szociális építése terén történelmi hivatása van! Fennmaradásától függ, hogy ne süllyedhessünk vissza a múltba, hogy továbbhaladjunk a szociális fejlõdés útján. A megtisztult és megújhodott párt nem lesz többé idegen a magyar nép elõtt, mert az ország elsöprõ többsége az igaz demokrácia s a gyökeres szociális haladás mellett van. De a haladás vezetésében történelmi hivatását a párt csak úgy teljesítheti, ha magyar talajba gyökeresítik, ha nemzeti érdekeink bátor harcosává tesszük, ha keresztülvisszük, hogy a mostani vezetõk helyét a párt legfelsõ és legalsó szervezeteiben mindenütt a magyar kommunista munkásság és értelmiség elitje foglalja el.

Ránk, magyar kommunistákra felmérhetetlen jelentõségû küldetés vár. Nekünk kell visszaadni az ország lelki egyensúlyát, nekünk kell az állatian elfajult ragadozó ösztönök helyébe tennünk az egymásért való becsületes munka akaratát. Bosszú, gyûlölet, terror nélküli társadalom eléréséért kell harcolnunk, mert csak ez lehet a mi eszméink hódító útja. Csak így remélhetjük, hogy soraink megsûrûsödnek, csak így biztosíthatjuk, hogy a munkásság szava, egybeforrva a milliós paraszti szegénységgel és progresszív értelmiséggel, döntõ és megbecsült lesz szerencsétlen hazánk jövõ sorsának alakításában.

Kommunista Magyarok! Elérkezett a cselekvés Órája! Követeljétek hogy magyar kommunisták vegyék át a szervezet vezetését! Rajtatok áll, hogy megsemmisül-e a kommunista párt, avagy az egész magyar élet áldásos fejlõdésének világító tornya lesz.

Éljen a Megújhodott Magyar Kommunista Párt!

Éljen a munkások, parasztok, értelmiségiek közös, vállvetett munkájával újjászületõ szociális Magyarország!

Szabadság!

Kommunista Magyarok Szövetsége

  1. Politikaitörténeti Intézet, L 274.f.3/46 jegyzõkönyv az MKP Politikai Bizottságának ülésérõl, idézi Szakács– Zinner, 247.o.
Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.