Versek

 

CSENGETTYÛZÜNK

És így zengetik a csengettyûket
a Sárga Házban,
és itt a csengettyûs hölgy,
megjön csütörtök reggelenként,
hogy zeneórát tartson nekünk,
s mivel elõírták, vegyünk részt,
s mivel ösztönösen szót fogadunk,
mint idegen kasba befogott méhraj,
hát mi vagyunk az õrült nõk köre,
az elmekórház társalgójában ülünk,
mosolygunk a nõre, aki mosolyog,
mindünknek egy-egy csengõt ad át,
kezemre mutat, mely
tartja csengettyûmet, az Esz-dúrt,
és itt mellettem a szürke ruhás
úgy zsémbel, mintha csak õ
tudná, mi az öregség, az öregség,
és itt a kis hangyás lány is, a púpos,
a másik oldalamon,
aki bajusz-szálait tépkedi,
tépkedi egész nap,
és így csöndülnek csak igazán a csengõk,
hangjuk olyan tiszta, salaktalan,
mint egy munkára kész konyha,
és mindig itt az én csengõm, válaszol
kezemnek, mely viszont a hölgynek válaszol, aki
reám mutat, Esz-dúrban;
és bár az egész nem sokat segít,
részt kell venned. És részt veszel.

 

A HALOTTAK IGAZSÁGA

Anyámnak (1902. március – 1959. március)

és apámnak (1900. február – 1959. június)

Vége, szólok templomból lépve ki,
s elválva a sírig menetelõktõl;
a holtaké legyen a gyászkocsi.
Június. Elegem van már erõmbõl.
A Cape Cod vár. A magamé csak ott
leszek, hol a napfény oly reszketeg,
hol a tenger vaskapuként forog,
s érezlek. Másutt meghalnak az emberek.
Drágám, zuhog a szél, mint kövek
az õszfehér vízbõl, s ha összeért
testünk, az mi vagyunk. Velem, veled.
Ölnek ezért, ilyesmiért.
S a halottak? Kõcsónakban feküdnek
mezítláb; nem ennyire kõ, mikor
megtorpan, a tenger. Már elegük lett
gége, szem, ujjperc áldásaiból.

VÉG, KÖZÉP, KEZDET

Volt egy nem kívánt leánygyermek.
Három modern módszerrel elhajtva is
belekapaszkodott az anyaméhbe,
hozzákulcsolódott,
benne ütötte föl lakhelyét;
és mindhiába akarták
kioltani.
Nem sírt,
mikor megszületett,
jól ráhúztak pedig,
mégsem visított –
hanem hó hullt ki száján.
Amint nõtt, évrõl évre,
haja olyan lett, mint vázába tett rózsa,
vérzett lefelé az arcán.
Sziklákat helyeztek rá, hogy
nõttében néma maradjon,
s bár a sziklák ütötték-zúzták,
meg nem ölték,
noha az ölés belefonódott kezdetébe.
Egy labdába zárták,
ám õ összegömbölyödött,
s kijelentette, jó meleg a babaház.
Bogarakat tettek be hozzá, hadd csípjék, harapják,
õ pedig hagyta, hogy bemásszanak a szemébe,
s kijelentette, bábjáték folyik.
Telt-múlt az idõ,
s hogy kifejlõdött, amint mondani szokás,
egy gyûrût adtak neki,
és õ úgy hordta, mint valami gyökeret,
és így töprengett:
„Az ember sorsa az, hogy ne szeressék”,
s ágyában szoborként feküdt.
Majd egy napon
rettentõ szerencse érte,
nagy hajójára vette a szerelem,
és õ perzselõ örömben
lapátolta az óceánt.
Majd,
szép lassan
elszivárgott a szerelem,
a hajó papírrá változott,
s õ megértette végzetét
valahára.
Ahol helyeden vagy, ott változtasd
süketnémává
azt a fémbõl emelt házat,
hadd fegyelmezzen senkivé.

FORDÍTOTTA BÁRDOS LÁSZLÓ

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.