A „harmadik út” és az antiszemitizmus

Ungváry Krisztián forrásközléséhez

Nem könnyû hozzászólni Ungváry Krisztián publikációjához („Két röpirat – politikai hangulat Magyarországon 1945–46-ban,” 2000, 2002 május), hiszen a szerzõnek a forrásközlés mûfaji sajátosságából adódóan nem állt módjában kimerítõ értelmezést fûzni a szövegekhez, így komoly erõfeszítést igényel a vázlatos kontextualizáció mögött meghúzódó történészi elgondolás kibontása. Ungváry fontos és kényes problémákat feszeget: a kommunizmus és a zsidóság viszonyának kérdését az antiszemita sztereotípiáktól mentesen igyekszik felvetni, értelmezését új forrásokon keresztül törekszik megvilágítani, s végül, de nem utolsó sorban megpróbálja következtetéseit széles politikatörténeti keretbe ágyazni.

Ungváry gondolatmenete arra az állításra épül, hogy a század közepén a magyar társadalom jelentõs részét hatalmuk alatt tartották az antiszemita eszmék. Tovább rontotta a helyzetet a kommunista pártban és az erõszakszervezetekben szerepet vállaló zsidók jelenléte, s így az új rendszer berendezkedését kataklizmaként megélõ társadalmi csoportok számára az 1945-öt követõ idõszak elõítéleteik megerõsödéséhez vezetett. Mi több, a mindenáron politikai bázisának szélesítésére törekvõ kommunista párt is számolt az antiszemita közhangulattal és az indulatokat úgymond osztályellentéteket orrontva helyenként saját céljaira igyekezett felhasználni. Ennek az értelmezésnek a keretei között válik a két – amúgy tipikusnak aligha nevezhetõ – dokumentum sokatmondóvá, amennyiben az antiszemitizmus egyfajta közös nevezõt jelentett még az olyan – elsõ látásra egymástól rendkívül távol álló – csoportok számára is, mint a nem-moszkovita kommunisták, a Nemzeti Parasztpárt körül tömörülõ népiek és a faji alapon álló, antifasiszta és antikommunista Magyar Közösség.

Természetesen nem lehet egy részletes történeti koncepció minden ága-bogát számon kérni egy háromflekkes bevezetõn, s egy ilyen vázlatos szöveg esetén sokszor nehéz eldönteni, hogy bizonyos állítások valóban megjelennek-e a szövegben, vagy csak a szükségszerû leegyszerûsítés teszi õket sarkossá. Éppen ezért nem annyira vitatkozni kívánok Ungváry értelmezésével, mint inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy bizonyos kérdéseket más perspektívából is érdemes lett volna felvetni.

Az alapvetõ dilemma minden bizonnyal az, hogy mit lehet és mit nem lehet kiolvasni egy adott dokumentumból. Miután esetünkben tisztázottnak látszik a szövegek szerzõsége, a történészi feladat egyrészt annak feltárása, hogy mit is akartak voltaképp a szerzõk a két röpirattal (ezt Ungváry elég röviden elintézi), másrészt pedig a reprezentativitás megállapítása (amely Ungváry számára különösen fontos), tehát, hogy mennyiben tekinthetõk e dokumentumok tipikusnak, illetve mennyiben tükrözik a negyvenes évek magyar társadalmának politikai közhangulatát.

A forrásközlõ feltehetõen terjedelmi okok miatt nem vállalkozott a szövegek tartalmi elemzésére, elsõsorban a kontextust igyekezett felvázolni. Így kommentár nélkül hagyta a két levél különbségeit, amelyek már elsõ látásra is szembeötlõek. A kommunistákhoz írott levél konszenzuskeresõ és igyekszik közösséget teremteni a kommunista és az „etnoradikális” népi diskurzus között: látszik, hogy a választott idióma a szerzõ számára „ismerõs” volt és fogalmi keretét jól tudta „kezelni”. A másik levél esetében azonban éppenséggel elcsúszik egymástól a feltételezett szerzõi szándék és a szöveg illokúciós ereje. A zsidóságot megszólító levél – melynek elvileg az lenne a feladata, hogy politikai és gazdasági „önmérsékletre” szólítsa fel célközönségét – amikor „jövevény kisebbségrõl,” „kilencmilliós õslakosságról” vagy éppen „flancos nõkrõl” beszél, lényegében reprodukálja az antiszemita beszédmódot, annak is meglehetõsen primitív változatát. Véleményem szerint, amennyiben elfogadjuk amit Ungváry az AVH-s kihallgatásokra hivatkozva állít, azaz hogy a szerzõ(k) zsidó elõkelõségeknek kívánta(ák) a levelet szétküldeni, igen nehéz elképzelni, hogy egy ilyen szöveg valóban képes lett volna bárkit is meggyõzni a címzettek közül.

Nehéz megválaszolni a kérdést, hogy valójában kinek is szólt tehát a röpirat. Az mindenesetre egyértelmû, hogy e levélben a kommunista – vagy éppen népi – patronok („termelõmunka,” „éhezõ magyar munkáscsaládok,” „proletármilliók”) szövedékét áttörte a tradicionális antiszemita beszéd (amely „a zsarnokság történetében egyedülálló színjátékot” emlegetve a zsidóknak en bloc fékezhetetlen hatalomvágyat tulajdonít). Ez vagy azt jelenti, hogy a szerzõ nem igazán volt birtokában olyan nyelvnek és szimbólumrendszernek, amelyen a szándékolt üzenet kódolható lett volna, vagy azt, hogy röpiratát elsõsorban nem a megszólított közönségnek szánta.

A másik levél ezzel szemben valóban azt közvetíti, amit explicite állít. A frakcióharc logikájára épül, igyekszik az ellenfelét a rendelkezésre álló összes szónoki eszközzel diszkreditálni és a megszervezhetõ ellentábor sorait tömöríteni. E retorika a potenciális közönség által használt – kommunista, osztályharcos – nyelvezetbe ágyazódik, s egy konkrét csoportra összpontosít, azt kutatva, hogy milyen módon lehetne megszabadulni Rákosiéktól.

Ungváry olvasatában a levelek mélyén meghúzódó közös nevezõ, amely hihetõvé teszi az elsõ látásra meglehetõsen atipikus – a „nemzeti kommunista” Weishaus-frakció tagjait a Magyar Közösség fajvédõivel összekötõ – szövetkezést, a „harmadik út” ideológiája lenne, amely értelmezése szerint antiszemita élû. Mindez illeszkedik korábbi publikációihoz, melyekben egy szélesebb (pre)koncepciót is körvonalazott, miszerint a népiek egy része 1945 után is megmaradt antiszemitának, mások pedig 1944 után éppen harmincas évekbeli antiszemitizmusuk miatt kerültek kényelmetlen helyzetbe és ezért is voltak olyannyira készek a kompromisszumra a kommunistákkal.

Ungváry kérdésfeltevése mindezidáig elsõsorban Bibó munkásságára koncentrált, és arra kereste a választ, hogy miért is nem szállt szembe nyíltan a kommunistákkal a koalíciós idõszak legszéleslátókörûbb politikatudósa, illetve hogyan hihetett abban, hogy a koalíció egyensúlyának megõrzésével elhárítható a kommunisták totális hatalomátvétele („Gyötrõ illúziók,” Beszélõ, 2000 január). A magyarázat Ungváry szerint Bibó lelkiismeretfurdalásában keresendõ, amit a keresztény középosztály morális összeomlása miatt érzett. Az elõzõ szövegben Ungváry a távoli rokon Bibó Dénes különítményes múltjára utalt, ám ezúttal sem mulasztotta el a nemzetiszocialista pártalapító dr. Csomóss Miklóst említve külön kiemelni, hogy a Bibó-család fogorvosáról van szó.

Véleményem szerint Ungváry a „harmadik út”-ra koncentrálva túlzottan is szûkre szabja az értelmezését, s ennek következtében meglehetõsen egyoldalúvá válik a magyarázat – azt sugallva, mintha valamiképpen a népiek körül kristályosodott volna ki a politikai antiszemitizmus. A „harmadik út” helyett szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy a magyar politikai közbeszéd a huszadik század elsõ felében etnicizálódott, és ennek az „etnopolitikai” közegnek a népi mozgalom is része volt bizonyos mértékig.

Azt gondolom, hogy csak tágabb összefüggésbe illesztve értelmezhetõ a két szöveg és a népi mozgalom viszonya. Ez a tágabb kontextus az „etnikus” és a demokratikus politikai diskurzusok kölcsönhatása 1918 után. A polgári radikális kánon „diszkreditálódása” és a szociáldemokrata reformizmus perifériára szorulása nyomán az egyetlen „védhetõ álláspont” – ahonnan a társadalom demokratizálását és a szociális emancipációt szorgalmazni lehetett – csaknem kizárólag ehhez az etnikus nyelvhez kapcsolódhatott. A népi mozgalom demokratikus és szociális reformokat követelõ retorikája épp az „etnoprotekcionista” beszédmód ilyen értelmû kihasználására épült. Nem véletlen, hogy a harmincas évek elején Jászi a Századunkban a polgári radikális hagyomány továbbvitelét felvállaló urbánusokat önmérsékletre intette, leszögezve, hogy az egyetlen reformmozgalom, melynek esélye van a társadalom demokratizálására, éppen a népieké.

A rendszer legitimációs idiómájának ellentmondásos használata miatt a népiek viszonya a hivatalos nacionalizmushoz tehát kezdettõl fogva kétértelmû volt, hiszen lényegében a rendszer ideológiájának elemeit forgatták a rendszer ellen. Ezért volt lehetséges bizonyos – adott pillanatban a népiekhez kötõdõ – politikai szereplõk mai szemmel nehezen értelmezhetõ oszcillációja: elég csak a szélsõjobbról radikális demokrata irányba elmozduló Bajcsy-Zsilinszky, vagy éppen a népiektõl a szélsõjobbra sodródó Oláh György és Matolcsy Mátyás esetét említeni. Ahogy azonban nem igaz, hogy a népiek valamiképpen teljesen kívülállók voltak, úgy az az állítás sem fedi a valóságot miszerint kritikátlanul behódoltak volna a hivatalos nacionalizmusnak (az Új Szellemi Front kísérlete, hogy Gömbös jobboldali reformizmusának népszerûsítésére használják a népi írókat, hamar hamvába holt).

A harmincas évek végén a hivatalos nacionalizmus erõsen törekedett az etnonacionalista radikalizmus integrációjára, részben a nemzetiszocializmussal való fokozódó versengése miatt, részben az „országgyarapításra” való felkészülés jegyében, amely megkövetelte a társadalmi kohézió szilárdítását. Bizonyos esetekben mindez együtt járt a népiek témáinak és nyelvezetének részleges beemelésével is, néha alaposan kiforgatva az eredeti szándékot (mint például az „õstehetség”-kultusz esetében), idõnként azonban valóban szimbolikus és intézményes pozíciókba emelve a mozgalom képviselõit, akik közül többeket nem sokkal azelõtt még államellenes izgatással vádoltak.

Emellett valóban hozzáfogtak néhány olyan konkrét társadalompolitikai és kultúrpolitikai elképzelés megvalósításához, amelyet a népiek is a szívükön viseltek, s amely beleillett az „etnoprotekcionista” korszellemre jellemzõ intézkedéssorozatba. Ezeken keresztül többen intézményesen is „helyzetbe” kerültek (például Németh László vagy Szabó Zoltán) és a társadalmi reformokat felvállaló bürokrácia és közigazgatás-tudomány is sok ponton érintkezett a népiek szociális radikalizmusával (mint például Magyary Zoltán körének esetében).

A negyvenes évek elején sokan érezhették úgy, hogy végre megnyílt a tér a népiek által követelt reformok megvalósításához, még akkor is, ha a számlát mindezekért a reformokért nem a magyar úri osztály, hanem nagyrészt a társadalmi és gazdasági pozícióiból kiszorított zsidóság lesz kénytelen állni. Ezzel a konjunktúrával függött össze a népiek egy részének összekapcsolódása a radikális jobboldallal, s ebben az értelemben lehet például az 1989 utáni magyar szélsõjobb forrásvidékét részben a népiek táborában keresni (elég csak a „magyar út” és „magyar élet” hívószavaira utalni, amelyek éppen ennek az összecsúszásnak a keretét jelentették).

A népi mozgalom alapvetõ csapdája az volt, hogy egyszerre tûzték ki a parasztság társadalmi emancipációját, a középosztály regenerációját és a nemzeti elitkultúra megújítását. Egyrészrõl mindez koherens reformprogramba illeszkedett (s ezzel léptek túl a narodnyik-típusú populizmus korlátain), ugyanakkor az emancipációs etno- narratíva kibogozhatatlanul összekapcsolódott az értelmiségi szubkultúrák közötti pozícióharccal. Ennek következménye, hogy a negyvenes évek elejének történéseit a népiek reformtörekvéseik részleges beteljesüléseként élhették meg, s egy széles reformmozgalom hosszú távon megállíthatatlan élcsapatának tekinthették magukat, amely a népfrontos ideológiában szocializálódott kommunista értelmiségi fiataloktól egészen az németellenes etnicista alapon antifasiszta táborhoz kapcsolódó elit és középosztályi csoportokig terjedt.

Azt gondolom, hogy a népiek 1945 utáni viselkedését nem valamiféle túlkompenzáló lelkiismeretfurdalás, hanem a társadalmi élmények radikális divergenciája határozta meg. A negyvenes évek elejére ugyanis a népiek számára nyilvánvalónak tûnt, hogy „új Magyarország” van kialakulóban, amelynek középpontját az új elit, a népi kánont hordozó elitértelmiség, gerincét pedig a társadalmi reformok során kitermelõdõ autochton középosztály adja majd. Mindehhez hozzájárult a személyes konfliktusok és „zsigeri” frusztrációk sora is, amely a harmincas évek elejétõl több ízben konfliktusba sodorta a zsidóként azonosított urbánus értelmiségi szubkultúra képviselõit a népiekkel, s amely egyes ideológusok tisztánlátását nagyban gátolta (lásd például Németh László borzasztó Shylock-metaforáját).

Ehhez képest 1944–45 valóban traumatikus élményt jelentett, hiszen 1943-ban a népiek derékhada számára még úgy tûnt, hogy az ország „különösebb veszteségek” nélkül fog kikeveredni a világháborúból és az új berendezkedés középpontjában éppen az új „nemzeti és demokratikus” elit áll majd. Ehhez képest a háború végjátékának tragédiái és a szovjet megszállás keretfeltételei között kiépülõ rendszer nem abban az értelemben jelentett váltást a népiek számára, hogy valamiféle rossz lelkiismeret miatt hirtelen behódoltak a kommunistáknak, hanem mert elvesztették helyzeti elõnyüket (mint a rendszer logikáját demokratikus irányba fordító potenciális elit) és kiderült számukra, hogy a népi mozgalom csak egy az ország vezetésére aspiráló elitcsoportok közül.

Ennek következtében beleszorultak abba az alternatívába, hogy vagy a kommunistákat támogatják a radikális társadalmi reformok közös platformján, vagy középosztályi társadalmi élményeik és sérelmeik alapján az antikommunista táborba húzódnak. Jellemzõ, hogy nem annak alapján váltak szét az útjaik „jobbra” és „balra”, hogy ki volt nyitottabb az etnicista eszmerendszer iránt. Sokukat szocializációjuk, illetve plebejus önképük fordított a kommunisták felé (például Darvas Józsefet, aki valóban tett antiszemita kijelentéseket), mások pedig személyes összefonódások révén kapcsolódtak össze velük. Mindez nem jelentette azt, hogy a népi mozgalom egy az egyben a kommunisták irányába mozdult volna el, hiszen – az 1945 elõtt az etnicista nyelvet keményen elutasító – Kovács Imre antikommunista pártalapítási kísérletétõl Bibó koalíciós aritmetikájáig (amely a külpolitikai realitások figyelembevételével elengedhetetlennek tartotta a kommunisták kormányzati szerepvállalását, de igyekezett õket a többi párt ellenõrzése alatt tartani) sok mindennel kísérleteztek, hogy valamiképp meggátolják a totális kommunista hatalomátvételt.

Ennek a stratégiának az egyik lehetséges forgatókönyve lehetett a kommunisták népi szárnyára alapozó törekvés, amely elsõsorban Rajk és Révai személyben, illetve általában a harmincas-negyvenes évek fordulójának népfrontos népi-kommunista együttmûködésében látott potenciális ellensúlyt Rákosiékkal szemben. Mindennek a közösségérzésnek részben az volt az oka, hogy nem úgy, mint a harmincas évek elején lényegében teljesen szétesett szektás kommunista mozgalomban, az évtized második felében felfutó új kommunista generáció értelmiségi tagjai részben ugyanazokat a szocializációs lépcsõfokokat járták végig, mint a népieket támogató fiatalok derékhada (egyetemi ifjúsági mozgalmak, Turul Szövetség stb.).

Rövid távon valóban naivitásnak bizonyult a nemzeti kommunisták szembeállítása a sztálinistákkal: a kommunista mainstream nem fogadta el a népiek ajánlatát és lényegében egyeduralomra tört, mi több, a népiek lényegében elvesztették utánpótlásuk legjavát, mindazokat, akik egy adott pillanatban ideológiai és érvényesülési okokból a kommunista pártban kezdték látni a jövõjüket. Hosszabb távon azonban ugyanez a szimbiózis adta az 1956-os forradalom nem egy kulcsszereplõjét (Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós) és ideológiai bázisát is.

Véleményem szerint az Ungváry Krisztián által közreadott röpiratok a koalíciós idõszak kiútkeresésének extrém dokumentumai. Vagyis a szövegek nem bizonyítják a „harmadik utas” ideológia eredendõ antiszemitizmusát vagy a kommunisták és az antiszemiták aktuális együttmûködését, és nem is a magyar társadalom atavisztikus zsidóellenességérõl szólnak. Mindezek a hipotézisek e szövegektõl függetlenül akár még igazak is lehetnek, de a két közölt dokumentum se nem cáfolja, se alá nem támasztja õket.

Szerintem valami egészen mást lehet kiolvasni a szövegekbõl, mégpedig a magyar politikai közbeszéd etnikusságát – ami egyszerre volt oka és következménye a század elsõ felét átszövõ társadalmi traumasorozatnak. Mindez jól látszik abból, hogy amikor az egyik röpirat szerzõje a zsidóságot igyekszik megszólítani, nem képes olyan retorikát kidolgozni, amely ne a hagyományos antiszemita patronokat durrogtatná. Eközben a „népi kommunista” retorika nagyon is létezõ beszédmódot jelentett, amely képes volt összekapcsolni a társadalmi radikalizmust az etnikai különbségtétellel és a társadalmi átalakulás kommunista programjával. Tehát nem annyira a politikai közös nevezõ, mint inkább a közös nyelv jelenik meg itt. Míg a kommunista és népi beszédmód között lehetséges volt a kompromisszum, a zsidókhoz forduló, konszenzuskeresõ és a kritikát hisztéria nélkül megfogalmazni tudó nyelv egyszerûen nem létezett (Bibó jelentõsége az, hogy neki sikerült ilyen nyelvet teremtenie: éppen azáltal, amit Ungváry más vonatkozásban igen kritikusan említ, hogy a kritikát saját magán, illetve saját „társadalmi közegén” kezdte).

Összességében Ungváry Krisztián forrásközlése több szempontból is igen jelentõs: egyrészt a megrögzött szembeállítások újragondolására készteti az olvasót és átrajzolja a koalíciós idõszak politikai játékterét (a kommunisták, antikommunisták, antiszemiták, népiek, stb. egymáshoz való viszonyára figyelve), másrészt pedig felveti a magyar „nemzeti kommunista” alternatíva genezisének, súlyának, ideológiai alkotóelemeinek és történeti jelentõségének problémáját, amely a kelet-közép-európai összehasonlító elemzések egyik sarkalatos pontja lehet, s amely mindeddig lényegében kívül esett a koalíciós idõszak politikatörténetírásának látókörén.

Véleményem szerint azonban nem ártana újragondolnia a népi mozgalomról megfogalmazott munkahipotézisét, és a további kutatás során mindenképpen finomabb fogalmi hálót kellene majd kidolgoznia a zsigeri etnocentrizmus, az etnonacionalista közbeszéd, a rasszizmus, illetve a politikai antiszemitizmus megkülönböztetésére. Anélkül, hogy bármifajta apologetikus szándék vezérelne, nem állhatom meg, hogy mindehhez hozzá ne fûzzem: a kérdéses generációból éppen Ungváry kritikájának visszatérõ célpontja, Bibó István járt a legközelebb ahhoz, hogy ezeket a különbségeket a maga és az utókor számára is kézzelfoghatóvá tegye, és így lehetõséget teremtsen a kérdést övezõ hisztéria feloldására. Természetesen mindezek a kérdések további kutakodást és elemzést igényelnek, s a kutatásba bevont forrásanyag kiszélesedése nyomán remélhetõleg lehetõség nyílik majd a különféle történészi megközelítések (politikatörténet, társadalomtörténet, eszmetörténet) dialógusára is, amely minden érintettet megóvhat a nézõpontjából adódó leegyszerûsítésektõl.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.