Heisenberg levele Robert Jungkhoz (Robert Jungk, Brighter Than a Thousand Suns – A Personal History of the Atomic Scientists. Harcourt, 1956, 102–104. A dán nyelvû kiadás 1957-ben jelent meg.)
Ha jól emlékszem – bár ilyen hosszú idõ után tévedhet is az ember –, a beszélgetés nagyjából így jött létre. 1941 õszén utaztam Koppenhágába, ahogy belegondolok, október vége lehetett. Ez idõ tájt az Uranvereinben uránnal és nehézvízzel végzett kísérleteink eredményei a következõk voltak: „Egyértelmûen lehetséges olyan reaktort építeni, amely energiát termel uránból és nehézvízbõl. A reaktorban (von Weizsäcker elméleti munkájának megfelelõen) 239-es urán keletkezik hulladékként, ami az atombomba robbanóanyagának ugyanúgy megfelel, mint a 235-ös urán.” A háborút viselõ Németországban rendelkezésünkre álló eszközökkel nem tudtunk olyan eljárást kifejleszteni, amellyel említésre érdemes mennyiségû 235-ös uránhoz juthattunk volna. Ugyanakkor – mivel nukleáris robbanóanyag csak évek óta mûködõ, hatalmas reaktorokban állítható elõ – meg voltunk gyõzõdve arról, hogy atombombát gyártani csakis hatalmas mûszaki erõforrások igénybe vételével lehetséges. Tudtuk, hogy az atombomba elõállítható, akkoriban azonban túlbecsültük a mûszaki költségeket. Ezt a helyzetet kedvezõnek ítéltük, mert a fizikusok további befolyásolhatták a fejleményeket. Ha az atombomba elõállítása képtelenség lett volna, akkor föl sem merül az egész probléma, míg ha egyszerû lett volna legyártani, akkor a fizikusok nem tudták volna megakadályozni a termelését. A kialakult helyzetben a fizikusok döntõ módon befolyásolhatták a fejleményeket, hiszen azzal érvelhettek a kormánnyal szemben, hogy amíg a háború tart, valószínûleg úgysem lehet atombombához jutni. Másrészt van remény a vállalkozás keresztülvitelére, de csak irdatlan erõfeszítések árán. A késõbbiek fényében megállapítható, hogy mindkét álláspont helyes volt, és mindkettõt tökéletesen igazolta az idõ – hiszen például az amerikaiak nem vethették be az atombombát Németország ellen.
A körülmények ismeretében úgy gondoltuk, érdemes volna megbeszélést folytatni Bohrral. A beszélgetés egy esti séta során zajlott le, a Ny-Carlsberg múzeum környékén. Mivel tudtam, hogy Bohrt figyelik a német hatóságok, és hogy rólam szóló kijelentéseit valószínûleg jelentik Németországba, megpróbáltam úgy irányítani a társalgást, hogy ne kerüljek közvetlen életveszélybe. Feltehetõen azzal a kérdéssel kezdtem, hogy szerinte helyes-e, ha háborús idõkben a fizikusok az uránproblémával foglalkoznak – lévén hogy fennállt a lehetõsége, hogy az eredmények súlyos haditechnikai következményekkel járnak. Bohr azonnal megértette, mire is gondolok, ezt kissé ijedt reagálása nyomban elárulta. Úgy emlékszem, kérdésre kérdéssel válaszolt: „Komolyan gondolja, hogy az urán maghasadását hasznosítani lehet a fegyvergyártásban?” Amire ezt mondhattam: „Tudom, hogy ez elvben lehetséges, csakhogy hatalmas mûszaki erõfeszítések szükségesek hozzá, és csak remélni lehet, hogy ezekre ebben a háborúban nem kerülhet sor.” Bohrt megdöbbentette a válaszom – nyilván úgy gondolta, hogy tulajdonképpen azt akarom vele közölni: Németország nagy lépést tett az atombomba elõállítása felé. Bár a késõbbiekben megpróbáltam eloszlatni ezt a téves benyomást, valószínûleg nem sikerült teljesen Bohr bizalmába férkõznöm, fõleg amiatt, hogy csak óvatoskodva mertem fogalmazni (ebben nyilvánvalóan hibáztam), ugyanis féltem, hogy késõbb valamelyik mondatomat vagy kifejezésemet ellenem fordíthatják. Roppant elégedetlen voltam a beszélgetés kimenetelével.
Fordította Barabás András