Két globalizáció Magyarországon (2)

Nyomok a romokban

Az ideokratikus globalizáció

A szovjet társadalom eredendõen idea (természetesen nem plátói, hanem ideologikus idea fixa) vezérelte, idea igazolta („megideologizált”) entitás volt, amelyben minden, aminek létezését hivatalosan elismerték (hisz máshonnan, mint a Hivataltól a lét nem szerezhetett elismerést), mintegy részesült az ideából, annak reprezentációja lett. A szovjet birodalmi globalizáció abban az értelemben volt ideokratikus, hogy a helyi társadalmak szovjetizálása lényegében a történetileg kialakult és adott szovjet modell – az õsmodell, az „õskép”, az eszménykép – kanonikusan elõírt és ideológiailag számon kért lemásolásán alapult (beleértve ebbe természetesen a bolsevik pártharcok, szovjet kirakatperek, a kuláktalanítás, az autarchiás hadigazdaság stb. lemásolását és a tervezés, elõírás, fegyelmezés, büntetés, megtorlás erõszakos – katonai és rendõri – eszközeit is).

Az eltérések lehettek lényegtelenek és ennyiben engedélyezettek is, mint például az úgynevezett „nemzeti sajátosságok” esetében, de csak addig, amíg az eltérés formális volt (a „tartalma szerint szocialista, formájában nemzeti” ismert formulája szerint). A lényeges eltérések viszont torzulásnak számítottak: jobb esetben hibáknak és tévedéseknek, rosszabb esetben eretnekségnek és az ellenség aknamunkájának. Miután azonban az „õsképet” egy eleven társadalom, szociális csoportok és konkrét személyek sorsában, intézményi életében és életvilágaiban kellett megvalósítani, a másolás korszaka lett a legvéresebb és legabszurdabb diktatúra idõszaka Közép- és Kelet-Európában. Nemcsak a másolás mechanikus és erõszakos jellege miatt, hanem azért is, mert a hatalmat – a sajátos birodalmi legitimáció folytán – Moszkvától (és nem a magyar társadalomtól!) elnyerõ helyi elitnek a rátermettségét, helyettesíthetetlenségét, lojalitását is Moszkva elõtt kellett igazolnia. Ezért demonstratív módon túlteljesítette a másolás feladatát. Az eredmény véres karikatúra lett, amely egyszerre volt a szovjet rendszer paródiája és a magyar társadalom nemzeti megcsúfolása: a Kis magyar pornográfia, ahogyan késõbb Esterházy Péter foglalta össze e korszak lényegét. Ezt próbálta Sztálin halálát követõen a birodalmi központ (elõbb Berija, majd Hruscsov és társai) visszavonni, és ezt söpörte el az 1956-os felkelés. Az ideokratikus szovjet globalizációnak ez a karikaturisztikus, 56-ban véresen lezáruló korszaka került be utóbb a magyar közbeszédbe úgy, mint az „ötvenes évek”, s lett sokféle mûfajban és értelmezésben a szocialista (!) magyar irodalom és filmmûvészet állandó témája.

Értelemszerûen ez az idõszak hagyta a legmélyebb és legmaradandóbb nyomot a magyar családok, személyek, intézmények sorsában, ideértve az 1956-os politikai robbanás nyomait is. Amennyiben a szovjet globalizációnak ez az elsõ típusa ideokratikus (és idolokratikus) volt, sikertelenségét és végsõ soron bukását 1956-ban az ideák és idolumok egyszerû törlése – párttagsági könyvek, brosúrák elégetése, szobrok ledöntése és szétverése – jelezte. Amilyen idegen és felszíni maradt a szovjet állami kultúrának ez a karikaturisztikus magyar másolata, olyan könnyû volt az eltávolítása is. A címert például csak ki kellett vágni a zászló közepébõl. Hasonlóképp omlott össze és tûnt el ebben a sajátos „fekete lyukban” pár nap leforgása alatt az egész szovjet típusú intézményrendszer, dolgozók pártjával, ávéhával, karhatalmistákkal, hadsereggel, káderlapokkal egyetemben. A mélyen a személyes tapasztalatba ivódott félelem és megaláztatás, a sorsokat megtörõ önkény emléke azonban kitörölhetetlennek bizonyult, s ebben a negatív értelemben mindmáig ott munkál a magyar társadalom emlékezetében.

Az ideokratikus szovjet globalizáció a valóságos anyagi javakat képzelt, eszmei javakkal helyettesítette (ahogyan Bacsó Péter Tanújában a narancshelyettesítõ citromot „magyar naranccsá” léptetik elõ: „kicsi, savanyú, de a miénk!”). Az eszmei javak felsõbbrendûségébe, az egyetemes eszme „túlvilágába” vetett hit a fogyasztás visszatartásának aszketikus-heroikus ethoszát írta elõ, ami ha nem is enyhítette a folytonos áruhiányt, ideológiailag legitimálta azt (elsõ az eszme, az „evilági örömök” csak az eszmei örömök után, avagy az elhalasztott vágyteljesítés idejében: a jövõben következhetnek).

Idealiter a szovjet szocializmus mint társadalmi rendszer minden téren fejlettebb és magasabb rendû kellett legyen a nyugati kapitalizmusnál. S ha kellett, akkor lett is. (A „Legyen” diktatórikus államszocializmusát csak a Van – „Ez van!” – „létezõ szocializmusa” vasalta „puhára” az 1960-as években.) A szovjet ipar termékei – idealiter – akkor is magasabb rendûek voltak a nyugati termékeknél, ha ténylegesen használhatatlannak vagy silányabbnak bizonyultak. A „legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus” – fogalmazta meg Lukács György, az 1956-os Nagy Imre-kormány filozófus minisztere az 1960-as évek végén a létezõ szocializmus „teodiceáját”. Ha a sztálini korszakban ezt így nem is állíthatta senki, hiszen a „rosszat” a szocializmus vonatkozásában még relatíve, „a kapitalizmushoz képest jóként” sem ismerhették el. A „rossz” csak egyféleképpen létezhetett a jóban: a múlt maradványaként vagy a kapitalista környezet diverziójaként.

Az ideokratikus globalizáció – természetébõl fakadóan – az eszmék és képek uralmi rendjét érintette a legközvetlenebbül és legdurvábban. A valóságos élettõl „elvonatkoztató”, a formák és módok változatosságát és sokszínûségét egyetlen formára és színre redukáló pártállam totalitárius terjeszkedése a szellemi és tárgyi kultúrában (stílusban, nyelvben, irodalmi mûfajokban, öltözködésben, szórakozási formákban, a mindennapi élet „deszexualizálásában” és militarizálásában stb.) volt a leglátványosabb és leggyorsabb. A modern politikai és kulturális tagoltság felszámolása (elrejtése vagy kiölése egy „javíthatatlanul” komplex és plurális társadalom életébõl) egyfelõl az életvilág általános elformátlanodásához, másfelõl a dogmatizált ideának megfelelõ „örök forma” kanonizálásához, a monumentális egyhangúság dermesztõ uralmához vezetett. Mintha maga a társadalmi valóság öltött volna egyenruhát.

Mivel ez az idõszak egybeesett a sztálini birodalmi állam önellentmondásos – ugyanis nemzetállami típusú – oroszosító kurzusával, az ideokratikus globalizáció egyben a kulturális oroszosítás formáit öltötte magára. A szovjet ember – a hivatalos kultúrában – úgy jelent meg, mint az orosz ember „legfelsõ foka”: ideális, kulturális és civilizatorikus szempontból felsõbbrendû – mintaadóan ideális – emberként, a jövõ új embertípusaként. A kommunista embernek az „orosz ember” lett mintegy az archetípusa. Most már az õ képére és hasonlatosságára kellett a „magyar embert” (s persze a „cseh”, „lengyel”, „román”, „kínai” stb. embert is) újrateremteni. Ez az eredetileg Nyugat-ellenes, kompenzatorikus felsõbbrendûség, amely az egyetemes kultúrtörténetet – a tudományos felfedezésektõl a technikai találmányokig és a mûvészetektõl a történelemig – orosz vagy oroszok uralta történetté írta át,1 nem valamiféle modern faji-etnikai (és még kevésbé: politikai) nemzeteszmébõl következett, hanem a hagyományos birodalmi eszme – egyszer már a XIX. század végén is megkísérelt – modernizáló megújításának groteszk kísérlete volt a második világháború utáni években (ezúttal persze a birodalom „egyetemes eszméje” nem a pravoszlávia/ortodoxia, hanem a kommunizmus volt). Ezért volt már rövid távon is kudarcra ítélve, és ezzel – a szovjet állam hagyományos birodalmi, nem nemzetállami jellegével – magyarázható az erõszakos oroszosítástól való tartózkodása is. A modernizációs válság akut idõszakaiban újra meg újra beindult ugyan valamilyen felemás „oroszosító” kurzus, de azt mindig le kellett állítani, hiszen a birodalom egységét és magát a birodalmi központot is szétzilálódással fenyegette.

Az erõszak egyrészt modernizációs erõszak volt, amit azonban felerõsített a szovjet modernizáció etatista – totális és ideologikus – jellege. Innen nézve, a vallás- és egyházellenesség nem a helyi vallásokat és nemzeti egyházakat vette célba, hogy az orosz ortodox egyház és vallás tért nyerhessen (biztos, hogy relatíve sokkal több pravoszláv templomot zártak be, romboltak le, mint mecsetet vagy zsinagógát), hanem a modernizációt általában, az etatista ideokratikus modernizációt pedig különösen hátráltató tudati és intézményi képzõdmények azonnali és könyörtelen kiiktatását kísérelte meg. Kerül, amibe kerül. Nyugaton a modernizációtól elválaszthatatlan vallástalanodás (a világ „varázstalanodása”), a szekularizáció, az egyház és az állam szétválasztása stb. egyszer-egyszer ugyan felgyorsult és nem kevésbé erõszakos formákat öltött, mint a szovjet korszak kezdetén Oroszországban, egészében véve azonban organikusabb volt, mert a társadalom saját vállalkozásaként (olykor erõszakos vállalkozásaként) valósult meg, a többség által akart és elfogadott módon.

Másfelõl a homogenizáló, uniformizáló erõszak nem a „nemzeti identitás” kulturális, nyelvi, vallási hordozói, hanem a modern nemzetállami szuverenitást, a társadalmi és egyéni autonómiát megalapozó és közvetítõ struktúrák, intézmények, csoportok, rétegek ellen irányult, már amennyiben ilyenek valahol voltak vagy – éppen a szovjet modernizáció paradox következményeként – létrejöttek. A politikai tér hagyományos birodalmi szervezésmódja – függetlenül a birodalmat összetartó „egyetemes eszme” tartalmától – eleve összeegyeztethetetlen volt a nemzetállamisággal. Nem csupán a birodalom perifériáján, hanem központjában is, hiszen azt nem nemzetállam foglalta el, mint a modern birodalmakban Nyugaton. Az orosz nemzetállam még ma, az ezredfordulón is csak alakulóban van. A szovjet birodalmi központ oroszosító kurzusa csak akkor váltott ki éles konfliktusokat, amikor a birodalom már létezõ, többé-kevésbé kialakult nemzetállamokat vagy nemzetállam-kezdeményeket próbált saját keretébe integrálni vagy legalább e keretek között megtartani.

A szovjet birodalmi eszme – a hagyományos birodalmakra jellemzõ „egyetemes eszme” – még ebben az oroszosított, kvázinacionalista formájában sem a modern nemzet homogenizálását jelentette, hanem a birodalmi központ primátusának és mintaadó szerepének elismerését. Nem „orosz emberré”, hanem „kommunista emberré” kellett válnia a birodalomban mindenkinek: az „orosz ember” csak globális mintaként mutatta föl azt a kényszerzubbonyt, amelyet elõször éppen õrá húztak. A szovjet birodalmi eszme világháború utáni „oroszosítása” nem kizárta magából, nem pusztulásra vagy rabszolgaságra kárhoztatta a nem oroszokat, hanem mintegy elõírta számukra a „felemelkedés”, a „tökéletes emberré” válás útját. Ezzel azonban a Közép- és Kelet-Európára kényszerített szovjet rendszer nemcsak új vagy más társadalmi rendszerként, hanem „orosz rendszerként” jelent meg a XIX. század során modern nemzetekké vált helyi társadalmak szemében, amivel a birodalom csak egyet érhetett el: újfent igazolta a helyi nacionalizmusokat.

Ráadásul a közép-európai nemzetek számára a civilizatorikus mintát mindig a Nyugat és a nyugat-európai ember jelentette. Az exkluzivitás rendies vagy romantikus, de sohasem tömeghatású mítoszaitól eltekintve, e tájakon a Nyugatra mindig föl-, a Keletre pedig lenéztek. Míg a Nyugattal szemben a közép-európai népeket általában – változatosan kompenzált – kisebbrendûségi komplexus gyötörte, Kelet-Európával szemben felsõbbrendûségi komplexusban szenvedtek. Kompenzatorikus magabiztosságuk mindig túltengett: szerintük nyugatibbak, „európaibbak”, „civilizáltabbak” voltak, mint maga a „civilizált” Nyugat. Ez egyfelõl némi vigaszt jelentett saját „keletiségükért”, „civilizatorikus hátramaradottságukért” („ahhoz képest Nyugat” vagyunk, „ahhoz képest Európa” vagyunk), másfelõl pedig segített oszlatni azt a folytonos és a szovjet korszakban felerõsödött félelmet, hogy a Nyugat nem lát különbséget köztünk, nem veszi észre, hogy mi õhozzá tartozunk, egybemos, összekever „minket, civilizáltakat” a „barbárokkal”.

Az ideokratikus globalizációnak e kulturális jellegzetességei mindenesetre elsõ lépésben a totalitárius állami tömegkultúra globalizálásának feleltek meg, és felölelték a kultúra teljes területét (a sajtótól és a könyvkiadástól az öltözködésig és az életformáig, a filmektõl a színházig, a tömegsportig és a cirkuszig). Az ideokratikus „oroszosítás” értelme azonban távolról sem sikerességében, politikai vagy gazdasági hasznában, eredményességében, hanem vélt és akart eszmei jogosultságában és helyességében rejlett. Az orosz nyelv kötelezõ tanulása például semmiféle praktikus haszonnal nem járt (messzemenõen ideértve a birodalmi állam politikai hasznát is), csupán arra volt jó, hogy reprezentálja a központi hatalom – s vele együtt: az „egyetemes eszme” – jelenlétét a helyi társadalmak szintjén. Ugyanígy szakadhattak el a tervszámok a tényleges gazdasági teljesítményektõl, az árutermelés a piaci értékesíthetõségtõl, ahogy minden egyéb téren az ideológilag felállított és hitszerûen elfogadtatott igazság a gyakorlati igazság értelmétõl, bármilyen praktikumtól, haszontól, eredményességtõl. Az idea megvalósításának a reprezentáció – a kirakat – felelt meg. Ennek megfelelõen egy élõ, nagy európai nyelvet évtizedeken keresztül holt nyelvként, „szent nyelvként” (ugyanis a szovjet ideológia nyelveként) és praktikusan használhatatlan nyelvként tanítottak Magyarországon.

„Soviet way of life” – a szovjet „fogyasztói társadalom” globalizációja

Az ideokratikus globalizációhoz képest a szovjet globalizáció 1956 utáni második típusa, amelyet fogyasztóinak nevezek, már nem eszmei javakkal próbálta helyettesíteni az anyagi javakat, hanem kevés és rossz minõségû szovjet áruval és szolgáltatással fedte le a keresletet és fedte el a piacon versengõ áruk hiányát, szembeszállva a többnyire jobb minõségû, de bizonyosan mindig vonzóbb és változatosabb nyugati fogyasztói javak csábításával.

A szovjet könnyûipar minden termékcsoportban lényegében egyetlen árutípus megalkotásával és tömeges elõállításával igyekezett kielégíteni az ugyancsak tömeges fogyasztói szükségleteket. Nem a profitmaximalizálás versengõ piaci, hanem az elvont, pontosabban az állam által definiált szükségletek kielégítésének redisztributív logikáját követve. A szovjet boltokban „a” porszívót, „a” hûtõszekrényt, „a” televíziót, „a” személyautót árulták, már amennyiben ez esetben közgazdasági értelemben áruról lehet beszélni. Ahogy legalábbis kétséges az áru áráról beszélni ott, ahol az árat a szó fizikai értelmében egyszer s mindenkorra belevésik az áru anyagába: mondjuk, „2 rubel 22 kopek”. Az áru együtt születik az árával, és egész életén át büszkén viseli azt homlokán. A redisztributív hiánygazdaságban az áru ára nem a kereslet-kínálat, hanem a központi tervezés döntéseinek függvényében alakul. Ezért képzelhetik öröknek és változtathatatlannak, ahogy egyébként az árunak is lehetõleg masszívnak, úgyszólván elnyûhetetlennek kell lennie: tartson csak minél tovább, addig sem jelenik meg új szükséglet iránta. Az árunak nem az a feladata, hogy felébressze vagy ébren tartsa, hanem hogy lekösse, legyõzze és elaltassa a szükségleteket. Természetesen az „erõforrás-korlátos”, redisztributív hiánygazdaságban a fogyasztói legitimáció – Sztálin halála után mint a megcsappant karizmatikus és kérdésessé vált hagyományos legitimáció aládúcolásának kísérlete – csak arra volt jó, hogy kiélezze a rendszer belsõ ellentmondásait. Nem szüntethette meg ugyanis a gyatra minõséget, a pocsék dizájnt, a hiányt és a sorbaállást, a kiterjedt feketepiacot, a korrupciót, a nyugati fogyasztási cikkek fölényét. Itt azonban jelentõs – és késõbb, a rendszerváltozás idõszakában kamatozó – különbség, sõt ellentét mutatkozott a fogyasztói típusú szovjet globalizáció magyar és szovjet változata, azt is mondhatnánk, eltérített és következetesen végigvitt útjai között. A fogyasztói szemléletmódra és legitimációra áttérni ugyanis kétféleképp lehetett: vagy a saját gazdaság „piaci reformja” révén, vagy az exportbevételek (petrodollár) és a nyugati kölcsönök felélésével-elfogyasztásával. Míg a nyersanyagforrásokban bõvelkedõ, gazdag Szovjetunió lényegében a második úton haladt – egyenesen a „boldog vég” felé –, addig az ilyen erõforrásokat nem birtokló, szegény Magyarország politikai vezetése – ha botladozva is, de kénytelen-kelletlen – az elsõ útra lépett. Ezt persze azért tehette meg, mert a fogyasztás a szovjet típusú globalizáció új közös nevezõje lett és mert 1956 – a forradalom bukása ellenére – valamelyest kiszélesítette Magyarország mozgásterét a birodalomban (s persze, mert nem álltak le a szovjet nyersanyagszállítások sem).

A két korszak, a két globalizációs mód különbsége szinte minden téren élesen kiütközött. Címszavakban összefoglalva:

„Malenkij robot” helyett „malenkij gruppovoj turizm”. Az 1960-as évektõl a Szovjetunió megszûnt láthatatlan, Óperenciás tengeren túli ország lenni, noha megközelíteni csak csoportosan lehetett, magánturistaként nem. A „szovjet táborban” is kezdetét vette a tömegturizmus, noha sajátos formákat öltött. A csoportos turizmus gyakran vállalati csoportok utaztatását, jutalomutazást, testvérváros-látogatást, delegációturizmust jelentett. Ugyanakkor a bevásárlói turizmus sajátos jegyeit is magán hordozta (magyar könnyûipari – élelmiszer, ruhanemû, cipõ, illatszerek – és szovjet gépipari termékek – búvárszivattyú, kézifúró, csónakmotor – csencselése, magáncseréje vagy felvásárlása és feketepiaci értékesítése).

A „vas és acél” országa helyett a „vaj és hús” országa. Ennek elõfeltétele konkrét – meghirdetett és hallgatólagos – váltások és cserék egész sora volt: kolhozok helyett részlegesen piaci alapon mûködõ termelõszövetkezetek és háztáji gazdaságok, kuláktalanítás helyett néhai „kulákok” téeszelnökké választása, sztahanovisták helyett géemkában dolgozó vagy maszekoló munkások, a nehézipar egyoldalú fejlesztése helyett élelmiszer-ipari és könnyûipari fejlesztések, termelési ideológia helyett fogyasztási, amire a gulyáskommunizmus közismert szlogenje is utalt.

Szovjet kohóipari berendezések helyett fúrópajzs a metróhoz és metrószerelvények. A „szovjet ember” és a „szovjet tudomány” kultusza helyett Rakéta porszívó, Szaratov hûtõszekrény, Szokol rádió, Junoszty televízió, Zsiguli személygépkocsi. Az 1960-as évek elejétõl a két szuperhatalom kiélezõdõ gazdasági-katonai, technikai-tudományos és életforma-versenyében megjelent az új ideológiai ultima ratio a szovjet fölény igazolására: a szputnyikok (Lajka kutya az ûrben), az ûrhajózás (Gagarin – az elsõ ember az ûrben), az atomerõmûvek és az interkontinentális rakéták.

A „testvéri” Szovjetunió leghûségesebb csatlósának szerepe helyett a szovjet blokk „legvidámabb barakkjának” imázsa. Magyarország lett a „legliberálisabb”, azaz a szovjet tömbön belül magának talán a legtöbb szabadságot, legtöbb szuverenitást „kimozgó” kommunista ország, amely egyre nyitottabbá vált a Nyugat felé: diplomáciai, gazdasági és kulturális téren egyaránt.

Cenzúra és tiltás helyett „három T” és monolitikus állammûvészet helyett engedékeny kultúrpolitika (a gazdaság mellett e téren távolodott el Magyarország legmesszebb a szovjet modelltõl, és ezért kapta a legtöbb szemrehányást, dorgálást, fenyegetést is a szovjet vezetés és a szovjet blokk keményvonalasaitól).

„Szovjet kultúra” helyett „Szputnyik” folyóirat, „Berlin eleste” helyett „A tavasz 17 pillanata” tévéfilmsorozat és „Nu pogogyi!” gyermekrajzfilm-sorozat, szocreál termelési regények helyett „Ivan Gyenyiszovics egy napja” és „Mester és Margarita”, ténylegesen kötelezõ helyett formálisan kötelezõ orosz nyelv. Mindezekben az esetekben részben a sztálini szovjet kultúra elemeinek kicserélõdése és fogyasztói típusú áthangszerelése következtében, részben pedig a szovjet–magyar kulturális keretmegállapodásokba foglalt kötelezettségek – könyvkiadás, filmátvétel, küldöttségek meghívása stb. – helyi „kicselezésének” köszönhetõen az érdektelen vagy taszító hivatalos szovjet kultúra termékeit vagy fogyasztói tömegkultúrával, vagy nem hivatalos orosz magaskultúrával igyekeztek helyettesíteni a politikai elitet befolyásoló szakmai és humánértelmiségi csoportok. Ily módon gyökeres fordulat következett be az orosz és szovjet-orosz kultúra magyarországi jelenlétének minõségében és módjában. Az orosz avantgárdot és formalizmust újra felfedezik az 1960-as években, de a klasszikus orosz irodalom, színház, zene, balett, sõt a szovjet „újhullám” filmjei is megjelenhettek abban a térben, melyet mindaddig kizárólag a hivatalos szovjet kultúra sematikus képzõdményei foglaltak el – ellenszenvet, érdektelenséget vagy gúnyos lenézést keltve minden iránt, ami „szovjet”, ami „orosz”. Ez azonban inkább csak az értelmiségi rétegek számára volt újdonság. A tömegkultúra versenyképes modelljének hiányában az „orosz kultúra” általános megítélése nem változott. Olykor e téren is a helyettesítõ fogyasztás jelenségével találkozhatunk: egy-egy valóban sikeres szovjet (olykor lengyel, bolgár, csehszlovák) tévésorozat vagy film pótolta a nyugati tömegkultúra – ideológiai vagy anyagi okokból hazai forgalmazásba nem került – sikerdarabjait.

A fogyasztói kommunizmus: fogyasztás áru nélkül

Mindkét globalizációs projektum – a nyugati és az újfajta szovjet – a modernitás kalkulatív és univerzális racionalitásának eszközeit használta és céljait követte, ha ellentétes módokon is, folytonosan konfrontálódva egymással. A szovjet modernizáció iparosítási programja, lakótelepei, „mintha-fogyasztói” fordulata (fridzsiderszocializmus) – ha a szocializmus és kommunizmus kollektivista ideológiájával feldíszítve is – nem egy másik világot, hanem ugyannak a világnak – a modernitásnak – másik arcát mutatta meg. E másik arc nem pusztán egy „szörnyállam” (a kommunista diktatúra, az etatizmus, a „totalitarizmus”) arca volt, hanem utópisztikus – erõszakos és sikertelen – kísérlet egy alternatív ipari világcivilizáció megteremtésére.

Ettõl még igaz marad az 1950-es években közszájon forgó magyar szóvicc, hogy az angol és a szovjet alkotmány között csak annyi különbség van, hogy az egyik a Magna Charta, a másikat meg a „franc akarta”, de az is igaz, hogy az 1936-os szovjet alkotmány szövegében, deklarált alapelveiben, ha nem is a magántulajdonon és politikai demokrácián alapuló polgári társadalom kánonja fogalmazódik meg, nyoma sincs e kánon nyílt megtagadásának, az antimodernségnek és a demokráciaellenességnek. Az alkotmány új, szocialista kánonja szükségképp és lényeges pontokon különbözött a polgári alkotmányokétól, de döntõ jellegzetességét mégis az adta, hogy köszönõviszonyban sem volt a valósággal, a politikai gyakorlattal és a társadalom reális életével.2 Önmagában természetesen az iparosítás, a kollektivizálás vagy a hruscsovi „fogyasztói kommunizmus” utópiája sem volt eleve ellentétes a társadalmi-gazdasági modernizáció projektumával. De ami idealiter a szovjet rendszerben érvényben volt, azt az etatista, ideologikus és diktatórikus megvalósítási mód gyakorlatilag folyamatosan visszavonta, kikezdte, rombolta. A szovjet globalizáció impériumi modernizációs projektuma – ez a fából vaskarika – eleve követõ, másoló, utolérõ jellegû volt, ennyiben pedig sietõs, túlzó és türelmetlen (és már csak ezért is karikatúrája a nyugati projektumnak).

Különösen a fogyasztói életforma és az ettõl alig elválasztható tömegkultúra terén volt szembeötlõ a szovjet globalizáció versenyképtelensége. Az életforma, az eszmék, képek és értékek piacán elszenvedett vereség csak elõrevetítette az információsan zárt szovjet rendszer késõbbi vereségét a tudományos-technikai forradalom, különösen a távközlés, az informatika területén. Az 1960–70-es években azonban a birodalom centrumában a szakadékot valamelyest elfedte még az áru nélküli fogyasztás: a szocialista fogyasztói társadalom szimulációja. Azért nevezem áru nélkülinek, mert a fogyasztás per definitionem nem árukra irányult és mert a tartós fogyasztási cikkekhez a Szovjetunióban általában nem is árukként, hanem a rendszerben megszokott módon – az elosztás csatornáin vagy feketén – lehetett hozzájutni (a szovjet árut nem adták-vették, hanem elosztották és juttatták, esetleg ellopták és feketén értékesítették). De ami ennél is fontosabb: jobb híján fogyasztották õket, hiszen az „adminisztratív piacról” a márkás nyugati fogyasztási termékek ki voltak zárva. Másodlagos értelemben persze az „áruhelyettesítõ” szovjet áruból is lehetett áru. Például oly módon, hogy bizonyos – nem különösebben szép kivitelezésû, ám aránytalanul olcsó – szovjet iparcikkeket (csónakmotort, búvárszivattyút, villanyfûrészt, fúrógépet, porszívót, színes televíziót) magyar turisták, kint tanuló diákok, diplomaták, „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet katonák vagy a csoportos utak „kisturistái” hoztak be és értékesítettek – jelentõs felárral – a magyar feketepiacon. (A fogyasztási cikkekkel jobban ellátott magyar piacról kivitt és a szovjet feketepiacon a magyar ár sokszorosáért értékesített farmernadrágok, ruházati és luxustermékek forgalma még jövedelmezõbbé tette a szovjet iparcikkek feketepiaci értékesítését itthon.)

A magyar nagykereskedelmi forgalomban is megjelenõ tartós fogyasztási cikkek két évtized magyar árukultúrájára nyomták rá a szimulált fogyasztói társadalom szovjet bélyegét. A Szokol rádiótól a Csajka porszívóig, a színes Junoszty televíziótól a Lada gépkocsiig és a Szaratov hûtõszekrényig egész sor olyan használati tárgy jelent meg magyar otthonokban, melyeknek korábban még az igénye sem merülhetett fel, vagy ha igen, nem tömegméretekben. A szovjet áru – a sajátosan „orosz” áru képeként – kulturálisan is lenyomódott a magyar életvilágban. Az „orosz áru” mindenekelõtt a nyugati – beszivárgó vagy képeslapokon látható, külföldi utazások során tapasztalt – fogyasztói áruparadicsom színes forgatagához képest jelent meg mint szürke, nem áramvonalas, rosszul formatervezett, egyszóval nem szép termék. Nem szépsége fõként ormótlanságában, nehéz anyagában, szürkeségében fejezõdött ki. Természetesen olyan piacon, ahol az „eszi, nem eszi, nem kap mást” törvénye uralkodik, nem sok értelme lett volna az áruk dizájnjával és reklámozásával bíbelõdni: „örüljenek, hogy ez van!” A cél a mennyiségileg felfogott szükségletek éppannyira mennyiségi kielégítése volt. Körülbelül erre van igény, körülbelül ezzel lehet kielégíteni. Nem a termék formája, szépsége, funkcionalitása számított, hanem tartóssága, általában vett használhatósága, és ez anyagi elnyûhetetlenségében fejezõdött ki. „Van benne anyag!” – ez az elismerõ mondat valaha az áru jó minõségére vonatkozott („nem spórolták ki belõle az anyagot”). A szovjet áruval kapcsolatban azonban mindent jelentett, csak elismerést nem: egyrészt az „erõforrás-korlátos” gazdaságban megszokott, piaci szempontból irracionális pazarlás és pocsékolás fejezõdött ki benne („anyag nem számít”), másrészt az áru korszerûtlensége, hiszen a nyugati árukban egyre kevesebb és egyre könynyebb anyag volt („dobd el, és vegyél újat”).

Egy mintapélda: a „kötelezõorosz”

A szovjet globalizáció elsõ hulláma a szovjetizált orosz nyelv és orosz kultúra – a maga nemében egyedülálló – ideokratikus terjesztési módjával jellemezhetõ legjobban. A szovjet propaganda legfeljebb az 1920-as évek végéig tekinthetõ modern jelenségnek, mivel a félig-meddig visszaállított piacgazdaság atmoszférájában egy ideig a tömegpropaganda hatékonyságát is az eszmék és képek piaci eladhatósága szabta meg. A sztálini korszakban kialakult szovjet propaganda azonban minõségileg tért el ettõl: nem a tényleges, hanem az ideális hatékonyság lett az egyetlen mérce. Ami idealiter – képek, nevek, jelek szintjén – valahol jelen van, az valóságosan is jelen van. A szovjet propaganda tényleges hatékonyságát a sztálini korszakban soha nem mérte senki. Az ilyen racionális méricskélés már eleve profanizálta volna az eszmét, függõ helyzetbe hozta volna a valóságtól, kiszolgáltatta volna a mulandó konkrét körülményeknek. Egy olyan birodalomban, amely – a hagyományos birodalmak módján – fennállását univerzalisztikus értékekre, idõtlen ideákra alapozta, a piaci idõ (költségráfordítás, megtérülés, profit) mit sem számított. Növekedésének, terjeszkedésének csak az erõforrások szabhattak korlátokat.

Az ideokratikus modernizáció legfõbb sajátossága abban állt, hogy egy politikai, kulturális vagy gazdasági vállalkozás sikerét nem a tényleges hatékonyságán és nem a piacon, hanem az ideológiai elõírások teljesülésén és a pártközpontban mérték (megfelelnek-e az ideáknak, vagy sem). Egy termék elõállításának és „árusításának” szükséges és elégséges feltétele volt a tervutasítás. Az általában vett szükségletet általában vett termékkel általában véve elégítették ki („Cipõt a cipõboltból!”). Az adminisztratív piacon az áru tulajdonképpen reprezentatív jellegû volt: az eszmeileg létezõ bõséget és jólétet reprezentálta. Ezen keresztül persze képviselte a tervezõközpont mindenre kiterjedõ bölcsességét és gondoskodását is. De ez utóbbi már a reprezentáció reprezentációja volt. Így kerültek fel mind újabb és újabb áruféleségek a szovjet államraktár végeláthatatlan – hiánycikkektõl „roskadozó” és eladhatatlan termékekkel zsúfolt – polcaira.

Pontosan ez történt az orosz nyelvvel is: a birodalom propagandistáit egyáltalán nem érdekelte, mennyire sikerült a megfelelõ szakmai infrastruktúra kiépítésével és a kultúra, az ország vonzó bemutatásával ténylegesen elfogadtatni, megszerettetni, terjeszteni, netán a birodalom lingua francájává tenni az oroszt (de hisz még a „szocialista testvérországokból” sem lehetett egyénileg, korlátozás nélkül a Szovjetunióba utazni!), hanem egyedül az foglalkoztatta, sikerült-e „kötelezõvé” tenni, vagyis adminisztratív úton biztosítani ideális jelenlétét. Ha idealiter jelen volt az orosz nyelv, akkor valóságosan is jelen volt. A többi már az idea – ez esetben az orosz nyelv szovjet ideájának – dolga lett volna: kifejteni azt az ideális erõt, amelyet tulajdonítottak neki. Tulajdonképpen tanítani és tanulni sem kellett, mint ahogy – különösen az 1950-es években – a gyorstalpalókon átképzett német, francia, angol nyelvtanárok vagy a szovjet fogolytáborokból frissen hazatért, oroszul vajmi keveset tudó alkalmi nyelvtanárok ténylegesen nem, csak idealiter tanították: ha az oroszóra megvolt, azzal teljesült minden, ami egy nyelvórától elvárható. A szovjet ösztöndíjasokat és néhány rövid életû helyi – mozgalmi vagy birodalmi – elitképzõt (Oleg Kosevoj Kollégium, Lenin Intézet) kivéve, nem is tudott oroszul megszólalni senki. Hiszen még ha akart volna, se tudott volna többet mondani a szovjet legendárium és a szovjetizált orosz nyelv pár besulykolt – élõbeszédben használhatatlan – sablonfordulatánál.

Az orosz nyelv – különösen 1956-ig – fantomnyelv volt, és ténylegesen ellennyelvként hatott Magyarországon. Erre azonban a birodalmi központban ügyet sem vetettek. A lényeg ugyanis nem ez volt, hanem az, hogy az „orosz nyelvvel” a szimbolikus térben reprezentálják a Szovjetunió jelenlétét, a „szocialista világrendszer” egységét és a „szovjet blokk” erejét („van ilyen nyelv!”), a birodalmi keretbe csiszolt országok számára pedig ezen a módon is biztosítsák a birodalom iránti hûség hitszerû kifejezését. Az orosz nyelv nem tudás, hanem hit kérdése volt. A kötelezõvé tett orosz nyelv szovjet típusú oktatási és tanulási módja nemcsak abban különbözött alapvetõen a nyugati nyelvekétõl, hogy kötelezõ volt, hanem abban is, hogy itt nem egy élõ nyelv, egy profán nyelv „felhasználóbarát” megtanítása volt a cél, hanem egy holt, kváziszakrális nyelv mindenféle gyakorlati használhatóságot, profán szempontot mellõzõ memorizálása és rituális felidézése a megfelelõ pillanatban és helyzetekben. A kötelezõorosz bizonyos értelemben a szovjet ideológia latinja volt: holt nyelv.

Idealiter mindenki tudott oroszul, aki a kötelezõoroszt tanulta, csak gyakorlatilag nem tudott egy szót sem. Tudta, sõt, máig tudja, hogy a hõs Pionyér Abroszimov osztanovil pojezd, hogy az erdõben a partizánokat keresõ Szása potyerjal zavtrak és hogy kolhoznyiki szobirajut urozsaj, továbbá tudott óra elõtt jelenteni az orosz tanárnõnek. (Nota bene: az ismert formula, amellyel a hetes jelentése kezdõdött az orosztanárnak – tovaris ucsityelnyica/ucsityel ja vam dokladivaju – a porosz hagyományokat töretlenül õrzõ-folytató magyar iskolarendszer saját leleménye volt: a szovjet iskolákban nem szólították így a tanárokat, és az óra elõtti katonás jelentés mûfaja is ismeretlen volt.) Viszont senki nem tudott oroszul egy pohár vizet kérni.

Az orosz nyelv végsõ soron szovjet termékként vagy szolgáltatásként került forgalomba a birodalom adminisztratív piacán. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem lehetett megtanulni Magyarországon oroszul. Aki meg akart tanulni (kellõ szellemi érdeklõdés vagy anyagi érdekeltség okán) vagy akinek meg kellett tanulnia (a hatalmi-szakmai elit egy részének), az meg is tanult. Igaz, a legritkább esetben ott, ahol a kötelezõorosz tanítása folyt: a magyar közoktatás rendszerében. Makogás fölötti szinten oroszul csak autodidakta úton – kulturális élményekhez és e kultúrát képviselõ tanárszemélyiségekhez kötõdve – lehetett megtanulni, vagy orosz nyelvi környezetben – szovjet ösztöndíjasként, szovjet egyetemeken, fõiskolákon, a katonai akadémián.

Így vagy úgy, a szovjet jelenlét folytonosságának és töretlenségének legszembeszökõbb jele – az 1956 után szemérmesen rejtõzködõ szovjet csapatokon kívül – az iskolai kötelezõorosz volt. Akár tanították, akár úgy tettek, mintha tanítanák, akár tanulták, akár színlelték a tanulását, a kötelezõorosz az általános iskola felsõ tagozatától egészen az egyetemig minden magyar diákot elkísért. Az 1956-ot követõ elbizonytalanodást (a kötelezõorosz eltörlése magától értetõdõ volt a forradalom napjaiban, visszaállítása azonban távolról sem volt ilyen magától értetõdõ a forradalom leverése után) a megtorlás, majd félrestauráció követte, aminek – az immár kétszeresen is „felszabadító” Szovjetuniónak való rituális hálaadásként – részét képezte az orosz nyelv kötelezõ státusának helyreállítása is.

Az orosz nyelv ugyan nem szûnt meg teljesen nyelv – az úgynevezett világnyelvek egyike – lenni és az orosztanítás sem nyelvtanítás (szakmai munka), de az „eredendõen bûnös” nyelvpolitikai fogantatás még akkor is megpecsételte volna az orosz nyelv sorsát Magyarországon, ha nem egy szovjetizált, semmire nem használható pszeudooroszt, hanem az élõ társalgási nyelvet tanították volna kötelezõen az iskolákban. Oroszország civilizációs mássága nem vonzó vagy érdekes egzotikumként, hanem taszító és fenyegetõ idegenségként, tárult fel Közép- és Kelet-Európa társadalmai elõtt. Kétségkívül hozzájárult ehhez az is, hogy e társadalmak európai identitása elbizonytalanodott a modern nemzetállamiság korában. A XVII–XVIII. századtól ugyanis, amikor Európa fogalma egyáltalán megszületett és általánosan elterjedt, az európaiság már nem a kereszténység, hanem a felvilágosodás és civilizatorikus haladás fogalmi tartományait foglalta magában. Míg ezt megelõzõen efféle identitászavar – legalábbis a kereszténység fölvétele után – eleve föl sem merülhetett, a modern haladás európai kritériumainak kialakulása után felerõsödött és többé-kevésbé mindmáig tart.3 Magyarország az „orosz világ” tükrében saját „keleties” alkatelemeinek és civilizatorikus visszamaradottságának karikatúrájára csodálkozhatott rá, amit csak tetézett, hogy a Nyugat is kezdett úgy nézni a „két világ” közé szorult közép-európai kisállamokra, mint az „orosz világ” részeire. „Mi nem vagyunk Kelet-Európa! Ez itt nem a Szovjetunió! Nem Oroszország!” – tiltakoztak csehek, lengyelek, magyarok, és ezen mindannyiszor azt értették, ami – a politikai inkorrektség nyelvén – száz éve így hangzik e régióban: „nem vagyunk Ázsia!”, „nem vagyunk Balkán!”4

Paradox módon ez a viszolygó fölényérzet bizonyos mértékig pozitív szerepet játszott a térségben, különösen Magyarországon, amennyiben segített a saját „keleties”, „antimodern” vonások leküzdésében. Segített, hiszen az „orosz világ” szovjet nagyítótükrében saját „nem európaiságunk”, saját „nem modernségünk”, viszonylagos civilizatorikus elmaradottságunk úgy tûnt föl, mint ami kívülrõl lett ránk kényszerítve, ám tõlünk „alkatilag idegen”.

Az orosz nyelv 1956 után a magyar társadalom zömének szemében egyszerûen a „megszállók nyelve” lett. A kádári konszolidáció az 1960-as évek elején – a desztálinizálás és a tudományos-technikai forradalom egyes ágazataiban elért váratlan szovjet sikerek hatásaira is építve – az orosz nyelv tanításában is bizonyos „enyhülést”, kompromisszumot és pragmatikus alkalmazkodást hozott. Ha már tanulni kell (ha már együtt kell élni vele), próbáljunk meg belõle valami hasznot húzni, vagy legalább tegyünk úgy, mintha tanulnánk. A Kádár-rendszer (s ha más árnyalattal: a Brezsnyev-kori szovjet rendszer a maga egészében) e nagy „mintha” jegyében állt (s késõbb bukott), legalábbis ami a rendszer hivatalos ideológiáját, nyelvét, ritualizált politikai világát illeti: „mintha-kommunistaszombatokon mintha-kommunisták a mintha-kommunizmust” építették. Vagy a régi szovjet viccet idézve: „Mi úgy csinálunk, mintha dolgoznánk, õk meg úgy csinálnak, mintha fizetnének nekünk érte.”

Az egyetlen valóságos világ a magánember világa, a privát szféra és hozzá kapcsolódó gazdaság lett. Bár az orosz nyelv tanulása változatlanul kötelezõ volt, de mind számonkérése, mind tényleges tanulása mintha-jelleget öltött. Az egyes ember szintjén nem számított többé a lojalitás kritériumának, államközi szinten viszont a kötelezõorosz fenntartása a helyi elit számára a legegyszerûbb és legkevésbé költséges módja volt a birodalom iránti hûség vagy lojalitás kifejezésének. Tehát a kötelezõoroszt eltörölni nem lehetett (vagy legalábbis a helyi hatalmi elit szempontjából nem volt tanácsos), tanulni viszont nem volt kötelezõ, ahogy nem számított már „reakciósnak” vagy gyanúsnak, aki nyugati nyelveket tanult. Magánemberként – otthon vagy nyelvtanfolyamokon – mindenki olyan nyelvet tanult vagy taníttatott gyermekeinek, ha volt rá pénze és késztetése, amilyet akart. A rendszer egész ideokratikus politikai építménye – s persze távolról sem ebben az egyetlen tekintetben – megkerülhetõvé vált a magánember számára. A magyar társadalom óriási többsége így már elfogadta a rendszert, vagy legalábbis kiegyezett a létezésével, és aki „nem tartozott a harcosok közé”, azaz politikai vagy erkölcsi okokból nem lázadt, nem kereste a konfrontációt az állammal, nem volt „máskéntgondolkodó”, „disszidens értelmiségi”, „ellenzéki marxista”, mindinkább a maga életét élhette.

A kötelezõorosz felõl nézve ez annyit jelentett, hogy az orosz nyelv mindinkább „deszakralizálódott”, úgyszólván profán, világi nyelvvé vált, az orosz nyelv oktatása kezdett professzionálissá, a nyelvtanulás pedig pragmatikussá válni. A praktikus célú orosznyelv-tanulás (vagyis az orosz nyelv tényleges megtanulására és felhasználására, s nem valamilyen nyelvvizsga formális letételére és felmutatására irányuló tanulás) alapvetõen három jól elkülöníthetõ – szociálisan is markáns – típusba sorolható:

Az „ingyenorosz” mint a szociálisan „alulról jöttek” tanult nyelve. Az orosz ebben az esetben olyan humán érdeklõdésû, egyszerû családokból származó, gyakran vidéki gyerekek legfõbb vagy egyetlen tanult nyelve lett, akik számára a továbbtanulás a társadalmi mobilitás egyetlen csatornája volt, ugyanakkor szociális és/ vagy kulturális helyzetüknél fogva más idegen nyelvet hazulról nem hozhattak, a gimnáziumban pedig (különórák nélkül, az oroszhoz képest olykor kisebb óraszámban vagy gyengébb oktatási színvonalon) nem sajátíthattak el.

A „karrierorosz” mint a szakmai és hatalmi felemelkedés nélkülözhetetlen vagy elõnnyel kecsegtetõ elõfeltétele. Az orosztanulás ez esetben olyan kádercsaládok vagy gyorsabb érvényesülést remélõ értelmiségi-polgári, munkás- és parasztcsaládok gyermekeinek ambíciója volt, akik az állami- és pártapparátusban, esetleg diplomáciai, katonai, kereskedelmi, ritkábban tudományos pályákon reméltek karriert befutni. Bizonyos mértékig a tudományos elõmenetelnek, például a tudományos fokozatok megszerzésének is – igaz, nem túl szigorúan vett – feltétele volt az orosz nyelvvizsga (az ugyancsak szovjet eredetû kandidátusi fokozat elnyeréséhez két idegen nyelvbõl kellett vizsgát tenni, de az egyik kötelezõen az orosz volt).

A „minden eshetõségre orosz”. Azokra a többnyire polgári-értelmiségi családokból származó gyerekekre jellemzõ, akik az otthonról hozott-kapott angol, német mellé – praktikus megfontolásból vagy minden eshetõségre – az oroszt is felvették, hogy késõbbi érvényesülésük során – fõként a kereskedelmi pályákon – élvezzék ennek a keleti-nyugati kétnyelvûségnek a szakmai elõnyeit és politikai hasznát (az „orosztudás” mint a politikai megbízhatóság vagy lojalitás bizonyítéka).

Természetesen, az 1960-as években és késõbb a magyar pártvezetésnek számtalanszor nyílt alkalma rá, hogy az orosz nyelvet – kötelezõ státusát megszüntetve – kötelezõen választható nyelvként tartsa csak fenn, ahogy arra már korábban sor került Lengyelországban és Romániában. Egy ilyen lépés politikai kockázatának könnyen élét lehetett volna venni például azzal, hogy az oktatási törvény két szabadon választott idegen nyelv kötelezõ tanulását írja elõ. A versenyhelyzet egyszerre segíthette volna az oroszoktatás ideológiamentessé tételét, professzionalizálódását, illetve annak az oktatási infrastruktúrának a megmentését, amely évtizedek alatt az orosz nyelv tanításában mégiscsak létrejött. Hogy erre nem került sor, nem a puszta véletlen mûve volt. A kádári vezetés szégyenlõs gazdasági reformizmusát és kultúrpolitikai revizionizmusát ugyanis kifelé legkönnyebben a szimbolikus jelek és gesztusok túlteljesítésével, e reformizmus felemásságát, visszafogását pedig befelé – a „szovjet érzékenység” eltúlzásával és misztifikációjával – rejthette el legkönnyebben. A kötelezõorosz fenntartása a Kádár-rendszer 56-os „szovjet fogantatásából” következett, és végsõ soron a Moszkva felé kinyilvánított „hûség és hála” éneke volt.5

A rendszerváltás idõszakában pedig a politikai túlélésért küzdõ késõ Kádár-kori pártvezetés és minisztériumi szakbürokratái siettek ellenkezõ irányban – immár a magyar társadalom felé – túlteljesíteni „nemzeti elkötelezettségüket”: orosztalanításban egyszeriben ellenzékibbeknek mutatkoztak az addigi ellenzéknél is. A kötelezõorosszal együtt az orosztanítás egész infrastruktúráját is szétverték, ahelyett, hogy szakszerûsíteni próbálták volna. 1989 után kitûnõ, az oroszt eleven nyelvként és kultúraként oktató, diákoktól körülrajongott nyelvtanároknak is búcsút kellett venniük az oktatói pályától, hacsak nem siettek átképezni magukat gyorstalpalókon angol- és némettanárrá. Kicsit arra a neofita buzgóságra emlékeztetett ez, ahogyan a negyvenes évek végén a néhai német- és angoltanárokat képezték át orosztanárokká. Ahogy akkor egyetlen iskola sem maradhatott orosztanár nélkül, most – mutatis mutandis – egyetlen iskolában sem maradhatott orosztanár. Bizonyos fokú civil kurázsiról tanúskodott, ha egy iskola- vagy gimnáziumigazgató – merõben szakmai vagy szellemi megfontolásból – nem akarta „eltaposni a gyalázatost”. Ahogy az 1940-es évek végén restellni való és gyanús volt, ha valaki jól tudott németül vagy angolul, netán a háború elõtt ösztöndíjjal vagy másként nyugati egyetemeken tanult és végzett, úgy lett 1989 után egy ideig az orosztudás is kínos és restellni való, a szovjet egyetemi vagy ösztöndíjas évek elhallgatandó vagy mentegetendõ életrajzi kisiklások. Az „orosz nyelv”, a „szovjet egyetem” – közhivatalnoki vagy diplomáciai karrier szempontjából – most már inkább hátrányt, mint elõnyt jelent. Persze, kellõképpen és kellõ módon kinyilvánított politikai lojalitás esetén az „orosz kapcsolat” is bocsánatos bûnnek számított. Meg aztán a jórészt szovjet fõiskolákon és egyetemeken végzett magyar fõtisztikart és a diplomáciai testület kiérdemesült tagjait eleve sem lehetett máról holnapra „megbízható” szakemberekre lecserélni.

Globális angol – globális orosz

Az orosz nyelvet Közép- és Kelet-Európában sehol sem lehetett úgy meghonosítani, mint korábban a németet vagy manapság az angolt. Sem kényszerrel, sem kényszer nélkül. Sem a konyhanyelv szintjén (ahogy a Osztrák–Magyar Monarchiában és a két világháború közt a kötelezõ némettel történt), sem mûveltségi nyelvként – a kultúra és a tudomány nyelveként –, tehát értelmiségi nyelvként, sem pedig a kereskedelem nyelveként. Nem pusztán a kényszer magyarázza az orosz nyelv nem tanulását; még kevésbé valamiféle nemzeti vagy általánosabb politikai ellenállás, dac és ellenszenv. Annak idején a német tanulása is kötelezõ volt, hatása és továbbélése ennek ellenére a világháborúk elõtt, illetve között született nemzedékek egész sorának idegennyelv-tudásában megfigyelhetõ (akár a pár szavas útbaigazítás szintjén, akár mélyebb, kulturális értelemben). Mint a történelmi korszak egzotikus rekvizitumai – bizonyos mondatok, groteszk hatású mozgalmi olvasmányok beszédfordulatai –, a kötelezõoroszból is fennmaradt egy s más. Ezek azonban, akár a szovjet éra többi jellegzetes kelléke, emblémája, történése, a háború után felnõtt nemzedékekkel együtt fognak elenyészni.

Természetesen akadtak Magyarországon is, akik önként és dalolva tanultak meg oroszul. Elõször 1945 után, a baloldali elkötelezettségû fiatal nemzedékben, másodszor pedig 1964 után az antisztálinista „újhullámos” generációban, amelybõl sokan a forradalmi utópia, az orosz avantgárd, az experimentális mûvészet, az orosz formalista iskola, az orosz film bûvöletében tanultak meg oroszul. Jórészt a közülük kikerült mûfordítóknak, kultúrakutatóknak, a nem hivatalos orosz szépirodalom és a szovjet szamizdat fordítóinak köszönhetõ az orosz magaskultúra becsületének helyreállítása az 1960–70-es években. Ám ez a nyelvtudás és közvetítés megmaradt a magaskultúra szférájában, enyhén vagy élesebben ellenzéki színezettel, s meg sem érintette a társadalom széles rétegeit. Ugyanígy, elõfordult az oktatás minden szintjén, hogy egy-egy született nyelvtanár, aki beleszeretett az orosz nyelvbe, csodákat mûvelt, elvarázsolta tanítványait, s képes volt élõ nyelvként tanítani és meg is szerettetni velük az oroszt.

Ez azonban kivételes volt, és még azon diákok körében is megmaradt az egyéni kedvtelés, a személy választott szellemi kultúrája szintjén, akiket a nyelv és a kultúra szeretete az orosz továbbtanulására ösztönzött. Az orosztudás ugyanis egyszerûen nem volt konvertibilis, nem volt, vagy csak részlegesen, különleges tudományterületeken vagy a pártállamiság színterein volt (a pártsajtót, valamint a diplomáciai és gazdaságpolitikai pályák java részét is beleértve) átváltható egzisztenciális javakra, elõmenetelre, pénzre, hatalomra, befolyásra. Nyilvánvaló, hogy a katonai, diplomáciai, pártkáderi képzésben az orosznak mint a szovjet blokkhoz tartozó országok közvetítõ nyelvének kulcsszerepe lett, de ahogy zárványszerûek, a társadalomtól elkülönültek maradtak a hatalmi-politikai és ideológiai-szakmai szférák, szerepek és tudások (legtöbbször még ugyanazon személyes tudaton vagy családi körön belül is), úgy maradt meg kulturális zárványszerûségében a tényleges és esetenként magas szintû orosztudás.

Az okok tehát mélyebben fekszenek a politikai-hatalmi kényszerek és függések szintjénél vagy a kötelezõ tananyaggal szembeni örök és természetes diákellenállásnál. Amennyire értelmes volt az a politikai jelszó, hogy az oroszok vonuljanak ki Magyarországról, oly kevéssé lett volna értelmezhetõ az a felszólítás, hogy az orosz szavak vonuljanak ki a magyar nyelvbõl. Oda ugyanis soha nem tudtak bevonulni (sem hiányzó szavakat pótlandó, sem magas kulturális presztízsük okán). Az idegen szavak elburjánzása ellen hadakozó magyar „nyelvõrök” soha nem találták szembe magukat édes anyanyelvünkbe nyomuló vagy lopakodó orosz szavak áradatával (a kevés nemzetközivé vált vagy történeti fogalmat jelölõ orosz szó – szovjet, kolhoz, szputnyik, gulág stb. – más minõséget képvisel). Soha nem kellett felvenniük a harcot a köznyelvben, a technikai nyelvben, a kereskedelmi nyelvben elszaporodó russzicizmusokkal. Orosz jövevényszavak még a mozgalmi zsargonba és az állampárt hivatalos nyelvébe, az ideológiai bikkfanyelvbe sem tudtak tartósan és nagy számban benyomulni. Legfeljebb egy-egy egzotikus jövevény maradt fenn, de ezek is inkább az adott korszakot jellemzõ nyelvi furcsaságokként, semmint valamilyen szakmai nyelv vagy a közbeszéd általánosan bevett és elterjedt új szavaiként. Az 1950-es éveket vagy a szocializmus tárgyi és intézményi világát idézik fel ma is, általában ironikus vagy pejoráló árnyalattal, például: csasztuska, ukáz, nacsalnyik, nyet. Az átvett intézményrendszer, politikai funkciók stb. elnevezésében a tükörfordítás dívott, vagy a munkásmozgalmi zsargon saját hagyománya kerekedett felül: elvtárs, fõtitkár, városi tanács, KEB, VB, KB, PB stb.)

Az oroszból nem jöttek, mert nem jöhettek át olyan presztízsszavak, amelyekkel az anyanyelvi beszélõ – hite szerint – elõnyösen különböztethette meg magát az adott nyelvhasználói körben másoktól vagy – épp ellenkezõleg – jelezhette, hogy õ is ebbe a körbe tartozik, ismeri a „kódot”. Ha bármely bóvlira a magyar „új” felirat helyett azt nyomtatja valaki, hogy „new” (avagy bármely más – a magyar vásárlók és felhasználók többsége számára tökéletesen értelmetlen, ám azonosíthatóan „angol” feliratot), azzal nyilvánvalóan az áru vonzerejét igyekszik fokozni. Egy ilyen – meglehet olcsó – fogás reklámértékén lehet vitatkozni, de üzleti ésszerûsége sem korábban nem lehetett kérdéses, sem ma nem az. Ha azonban a szovjet fennhatóság negyven éve alatt, a kötelezõ orosz nyelv érájában bármely árura azt nyomtatta volna rá valaki, hogy „novij” – cirill betûvel, természetesen! – akkor joggal feltételezték volna róla, hogy elmeháborodott vagy provokátor, esetleg – persze csak egy értõ kisebbség szemében – a kelet-európai konceptualizmus – a „szoc-art” – követõje. Mindebben azonban nem valamiféle politikai ellenállás jelét kell látnunk, hanem egész egyszerûen azt, hogy az orosz nem vált sem a fogyasztói világpiac, sem a tudományos-technikai forradalom uralkodó nyelvévé.

Sajátos és új viselkedési mintákat legfeljebb a politikai kultúra területén közvetített a szovjetizálás, de még ezt sem a nyelven keresztül. Az igazság az, hogy – elnyomás ide, newspeak oda – a szovjet mintájú, 1956 után „elmagyarosodott” államszocializmus korszakában nem volt igazi átjárás, komoly forgalom az orosz és a magyar nyelv határán. De nem azért nem volt, mert a szovjetizálást és/vagy oroszosítást nyelvi téren különös tapintat vagy visszafogottság jellemezte, hanem azért, mert a nyelvet felülrõl, állami eszközökkel, ideológiai célok érdekében erõltették, vagyis a hétköznapi életben, a privát ember számára hasznavehetetlen nyelvi héj maradt. Az orosz tehát nem a civilizatorikus fejlõdés magasabb szintjén álló ország vagy régió nyelve, nem a turizmus nyelve, nem a piac nyelve, s nem is – vagy csak elenyészõ mértékben – a tudományos-technikai forradalom nyelve volt. Ha a hivatalos világ, a nyilvános nyelvhasználat igazodott is a szovjet klisékhez (elég felütni bármely korabeli lapot, beleolvasni egy-egy teljes terjedelemben közölt kongresszusi beszédbe vagy KB-határozatba), ennek semmi köze nem volt a magyar mindenna- pok, az élõ kultúra és a mûvészetek, a különféle szakmák nyelvéhez.

Foglaljuk össze címszavakban, miért nem válhatott az oroszból a szovjet globalizáció során közvetítõ nyelv, valamiféle „globális orosz” – a „globális angol” alternatívájaként:

Elõször is azért, mert nem a profán piaci tömegkultúra nyelve volt, hanem az állami tömegkultúráé és legfeljebb a beavatott kevesek számára a magaskultúráé. Nyelvi globalizáció nemcsak az etatista ideológiák propagandanyelvén nem képzelhetõ el, de a magaskultúra nyelvén sem. Manapság sem Shakespeare vagy T. S. Eliot kedvéért vetik rá magukat széles tömegek az angolra, hanem hogy könnyebben találjanak munkát, élvezhessék a globális tömegkultúrát, használhassák az internetet stb. Sõt, a közvetítõ nyelvként jól-rosszul megtanult és használt globális angolnak édeskevés köze van a nemzeti angolhoz, az angolszász magaskultúra angol nyelveihez. Az orosz nyelv tömeges tanulásának vágyát tehát – még ha a politikai és civilizációs averzióktól eltekintünk is – aligha mozdította volna elõ, ha nem a Kratkij kursz és a Pravda, hanem Puskin, Tolsztoj vagy Bulgakov nyelveként tanítják. A globalizációs folyamatban szükségképp az a nyelv játssza az elsõdleges közvetítõ nyelv szerepét, amely a világpiacon, a technikai-tudományos forradalomban, a tömegkultúrában is elsõdleges szerepet tölt be, s amely a távközlési forradalom nyelve lett. Ez utóbbi nélkül – számítógép, mûholdas televízió, mobiltelefon stb. nélkül – természetesen az angol térhódítása aligha lett volna gyorsabb, mint az 1950–60-as években volt. Ez a nyelvi hódítás azonban nem a magaskultúra szférájában zajlik, ahogy az a modernitás elõtti egyetemes birodalmakban történt (ahol a nyelvet a vallási kultúra közvetítette), és nem is a modern nemzetállamokban (ahol a nemzeti nyelv közvetítõje a kanonizált nemzeti magaskultúra volt), hanem a piaci tömegkultúrában és az alkalmazott tudományban, amelyet a pénz és a technika ural.

Másodszor, azért nem jöhetett létre semmiféle globális orosz, mert a szovjet világ nemcsak a kapitalista Nyugat, hanem a szovjetizált Közép- és Kelet-Európa felé is zárt volt. Bizonyos szakmai csoportok (hadsereg, technikai-tudományos értelmiség, párt- és állami hivatalnokok, diplomáciai szolgálat) kivételével az orosz sohasem válhatott a hétköznapi érintkezés, a tömeges magánturizmus vagy a tömegkulturális szolgáltatások piaci nyelvévé.

Végül, de nem utolsósorban az orosz nyelv, a kétségkívül jelentõs, bizonyos területeken élenjáró szovjet technikai fejlesztések és a világszínvonalú tudományos kutatások ellenére, nem tudott a tudományos-technikai forradalom nyelvévé válni. A fogyasztói forradalom (a tömegkultúra, a tömegturizmus), a tudományos-technikai forradalom, majd a pénzforradalom nyelve, a legnagyobb közvetítõ nyelv a tudományos-technikai fejlesztéseket, találmányokat azonnal a fogyasztói piac nyelvére lefordító nyelv az Egyesült Államok nyelve lett, multikulturalizmus ide, nagy európai nyelvek oda.

Az 1945 után színre lépõ szuperhatalmak versenyfutásában kezdettõl fogva nem lehetett kérdéses, hogy – amennyiben a hidegháború nem csap át „forróba” –, melyik globalizációs projektum fog diadalmaskodni és melyiknek kell majd árnyékként szertefoszlania. Míg egyik globalizációs projektum a modernitás saját talaján bontakozott ki, a másik imaginárius talajon: ha átvette a modernizáció eszközeit, normáit és céljait, akkor ezért, ha meg nem vette át, azért kellett meghiúsulnia. Az amerikai globalizációs projektum már akkor és azzal diadalmaskodott a szovjet fölött, hogy folyamatosan rá tudta kényszeríteni ellenfelére céljait, normáit, eszközeit. Minél többet vett át ezekbõl 1956 után, annál inkább vesztette el alternatív jellegét, saját arcát, idealizmusát, egyetemes perspektíváját, annál inkább partikularizálódott, „közeledett” a másik modell felé, vált – s mindig hátrányára – összemérhetõvé vele.

A szovjet világ résein (információs résein, gazdasági résein, technológiai és ideológiai résein) keresztül folyamatosan szivárgott, majd folyt, dõlt, végül már áradt befelé a nyugati globalizáció tárgyi világa és szellemisége (elég talán itt a „fellazításra”, a kényszerû nyugati importra, a „vasfüggöny” felszakadozására, bizonyos nyugati magatartásminták, divatok utánzására, státusszimbólumok átvételére, kulturális termékek és eszmék vagy a tömegturizmus hatására utalni). A magyar világban ez a folyamat elõbb és gyorsabban ment végbe, mint a Szovjetunióban.

A hagyományos birodalmi államiságot modern ideológiával és technikai eszközökkel megújító szovjet rendszer globális expanziója Magyarország modernizációs fejlõdési pályáját mélyrehatóan módosította. Az ország legújabb történelmébe és társadalomtörténetébe a szovjet globalizáció – a magyar társadalomszerkezet meglévõ „keleties alkatelemeinek” felerõsítésével és „nyugatias alkatelemei” gyengítésével – olyan fejezetet írt, amelyet nem lehet egyszerûen átugorni. Igaz, a hivatalos szovjet kultúra, az állami tömegkultúra, a kötelezõorosz ideológiai nyomai olyan gyorsan tûntek el az utóbbi tíz évben, mintha homokba írták volna õket. Ma – a Budapest melletti szoborpark, különféle retrospektív filmsorozatok és kiállítások megtekintésekor, kortársi memoárok olvasásakor – a fiatal nemzedékekre úgy hatnak, mintha fantasztikus utazáson vennének részt. De a Magyarországon nem épp történelmi elõzmények nélküli etatista modernizáció szerkezeti, érzületi, mentalitásbeli nyomai a rendszerváltás után sem tûntek el, jelen vannak és éreztetik hatásukat politikában, gazdaságban, kultúrában – észjárásban és viselkedési módban – egyaránt. Különösen ott szembeötlõ ez, ahol Magyarország a nyugati – az „igazi” – globalizációval találja szembe magát – nap mint nap. De ez már egy másik történet.

  1. A honvédõ háborút követõen a „rothadó Nyugat”, a „kozmopolitizmus”, a „külföld majmolása” ellen beindított nagyszabású ideológiai kampány során a tudomány és technika szinte teljes történetét átírták. Az új történetben minden tudományos felfedezés, technikai találmány a „Nagy Orosz Ember” (Velikij Russzkij Cselovek) tehetségét, leleményességét dicsérte. Orosz muzsik hajtotta végre az elsõ hõlégballon-repülést 1731-ben; A. F. Mozsajszkij tervezte az elsõ aeroplant és emelkedett vele sikeresen a levegõbe 21 évvel elõzve meg a Wright-fivéreket; a villamosság, az áramfejlesztõ, a távíró feltalálása ugyancsak orosz tudósok és felfedezõk nevéhez fûzõdik (V. V. Petrov, B. Sz. Jakobi, továbbá: Lenc, Jablocsko, Lodigin, Uszagin); a rádiót A. Sz. Popov találta föl, a szerves kémia kifejlesztõje A. M. Butlerov volt; az epidemológia alapjait D. Sz. Szamojlovics fektette le. De orosz feltaláló nevéhez fûzõdik az acélszerkezet mikroszkopikus vizsgálata, a horganyzott acéllemezgyártás, az elsõ fényszedõ gép, az elsõ gõzturbinás óceánjáró hajó és így tovább.
  2. Elég talán e helyütt arra utalni, hogy amikor 1936 novemberében Sztálin a Szovjetek VII. kongresszusán beterjeszti elfogadásra az új alkotmányt, akkor az azt megszövegezõ bizottság két kulcsfigurája, Nyikolaj Buharin és Karl Radek már letartóztatásban van, nem sokkal késõbb pedig velük együtt kivégzik vagy börtönben pusztulnak el a bizottság más tagjai is, így Jenukidze, Ikramov, Hodzsajev, Csubar, Cservjakov, Szulimov, Akulov, Bubnov, Goloded, Rahimbajev, Muszabekov, Krilenko és Unsliht.
  3. Pierre Chaunu A klasszikus Európa címû alapvetõ mûvében azt írja, hogy az élõbeszédben Európa fogalma a XVII. században született meg: „Rendkívül érdekes az »Európa« és a »kereszténység« szóhasználati kronológiája és feltérképezése. Az elõbbi 1620 táján kezdi magára vonni a figyelmet, de használata még ritka. A második 1750 körül már archaikusnak számít. Értelme megváltozott, jelentése nem fedi többé az »Európa« fogalmat. Franciaországban, Hollandiában, Angliában igen korán, 1630 és 1660 között zajlik le a behelyettesítés. 1660-ban Nyugaton »Európa« már közkeletû szó. Viszont Spanyolországban, Dél-Itáliában, Ausztriában, Magyarországon, Lengyelországban, ahol farkasszemet néznek a törökkel és mindenütt, ahol még eleven a keresztes háború régi szelleme, továbbra is a kereszténység kifejezés uralkodik. 1750-ben azután Kelet-Európát is eléri a párizsi és londoni szóhasználat. A szavak azonban, legalábbis öntudatlan ismételgetéseikben, nem árulják el a valóságot.” (Chaunu, 1971: 11) Ez a valóság pedig nem más, mint a felvilágosodás szellemi forradalma. Innen nézve árulkodó a kelet-európai nemzetállamok tegnapi és mai konzervatív politikai elitjének szóhasználatában az „európaiság” kereszténységként való anakronisztikus értelmezése, ami a XIX. századtól mindmáig annak elkendõzésére szolgál, hogy a szóban forgó – privilégiumaikat vagy hatalmukat féltõ – elitek nem kívánnak a modern – a felvilágosodás és a modern haladás ügyével eljegyzett – Európához felzárkózni, és az európaisággal (a modernséggel) szemben szuverén módon védelmezik országaik politikai, gazdasági és civilizatorikus hátramaradottságát (saját privilégiumaikat). A kereszténység természetesen részét képezi az európai országok kulturális hagyományának. A kereszténységre lehetett birodalmakat építeni, de sem modern nemzetállamokat, sem Európai Uniót nem. A keresztény hagyomány elvont közössége felõl nézve semmiféle különbséget nem lehet tenni Nyugat- és Kelet-Európa, mondjuk, Franciaország, Magyarország és Oroszország között. Az európaiság modern – a felvilágosodás korában megszületett – fogalma szerint azonban a különbség nyilvánvaló és racionálisan leírható. Az Európai Unió építménye sem a keresztény hagyományon, hanem az európaiság modern gyakorlatán nyugszik. A felvilágosodás mûvének folytatása, a kereszténységé csak annyiban, amennyiben a felvilágosodás maga is az.
  4. A Nyugat fintorgásáról lásd például Kovács, 2001 és Böröcz, 2001. Ami a magyar fintorgást illeti a másik irányban, a „kultúrfölény” az – úgymond – „bunkó oroszokkal” vagy „bunkó orosz pártbürokratákkal” szemben még a reformista magyar pártkádereket is eltöltötte. Moszkvában 1973-ban, saját fülemmel hallottam egy részképzésen kint tanuló diákoknak rendezett fejtágítón a budapesti pártközpont küldöttétõl ezt az ironikus kiszólást: „Továbbra sem kívánjuk a Corvin Áruház választékát a Gum színvonalára fölemelni.”
  5. A birodalmi szerkezetben a helyi vezetés legitimitása elsõdlegesen nem a helyi társadalom, hanem a birodalmi központ elismerésétõl függött. 1956 után persze a helyi vezetésnek mindinkább a helyi társadalom elõtt is legitimálnia kellett magát, ha mással nem, azzal, hogy õ járja ki legügyesebben, legeredményesebben a birodalmi központban azokat az engedményeket, amelyek a helyi társadalom számára elviselhetõvé teszik a „rendszert”. Végsõ soron ezen alapult a kádári „összekacsintós diktatúra”.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.