Mire emlékezett Bohr?

 

NIELS BOHR ÉS WERNER HEISENBERG TALÁLKOZÁSA 1941-BEN, KOPPENHÁGÁBAN

Soha oly biztosnak nem látszott a hitleri Németország katonai gyõzelme, mint 1941 kora õszén, amikor Werner Heisenberg egy szeptember közepi vasárnap este felszállt az éjszakai berlin–koppenhágai vonatra. A német hadsereg elõretolt egységei Moszkva felé nyomultak, az amerikaiak még nem léptek be a háborúba, a német hadak elfoglalták Európa nagy részét, és Anglia saját szigetcsapdájába volt zárva. „Meglehetõsen rossz híreket kaptunk az orosz frontról – jegyezte be e hét egyik késõbbi napján naplójába Alexander Cadogan, Winston Churchill egyik tanácsadója, amikor Heisenberg meglátogatta régi barátját és mentorát, Niels Bohr fizikust az intézetében. – Minden elég sötéten fest, és jó lenne, ha valaki elmagyarázná, voltaképpen hogyan is fogjuk megnyerni ezt a háborút.”

Hitler gyõzelmi kilátásai természetesen mélyen elkeserítették Németország ellenségeit, áldozatait és újonnan meghódított alattvalóit. A náci szimpatizánsok és kollaboránsok nyíltan ténykedtek Dániában, Bohr intézetében a zsidó menekültek attól rettegtek, hogy a lengyel zsidók sorsára jutnak; Bohr még tulajdon irodájában is besúgóktól és lehallgató készülékektõl tartott. Kategorikusan elhatárolta magát a megszálló hatóságokkal való bármilyen együttmûködéstõl, és nem volt hajlandó kivételt tenni Heisenbergnek a Német Tudományos Intézetben pénteken, szeptember 19-én tartott elõadásával sem.

Ám Heisenberg húsz éve a barátja; úgyszólván õk ketten találták fel a modern fizikát, és Bohr tudomása szerint Heisenberg nem hivatalos minõségben érkezett. Így hát Heisenberg látogatása hetében Bohr többször is találkozott vele, egyszer kettesben is maradtak Bohr irodájában. Akárcsak Bohr, Heisenberg is félt a besúgóktól és a mikrofonoktól. A német habozott, hogy elmondja, mi jár az agyában; a dán is habozott válaszolni. Bohrt Heisenberg már korábban vérig sértette azzal, hogy a Bohr-féle intézet tagjaival tartott ebédnél azt jósolta, a németek biztosan megnyerik a háborút, így a négyszemközti beszélgetés akadozott. Valamilyen módon – hogyan és miért, az nem világos – felmerült az atomfegyverek témája. Azon frissiben egyikük sem jegyezte le a beszélgetést. Mindenesetre úgy tûnik, a rövidke magántalálkozó örökre véget vetett a kettejük közti bensõséges viszonynak.

Az évek során Heisenberg sikertelenül próbálta kapcsolatukat helyreállítani. 1947 augusztusában meglátogatta Bohrt a nyaralójában Tisvildében, de még abban sem tudtak megegyezni – többszöri nekifutásra sem –, hol zajlott le az 1941-es beszélgetés: Bohr szerint intézeti irodájában, Heisenberg ellenben úgy emlékezett, hogy séta közben, a szabadban. „Egy idõ után – írta Heisenberg 1971-ben kiadott memoárjában – mindketten arra a belátásra jutottunk, hogy jobb nem megidézni a múlt szellemeit.” Az 1950-es évek közepén azonban Heisenberg újabb kísérletet tett. Ezúttal közvetve hozta szóba a Bohrral való 1941-es találkozót, mégpedig Robert Jungk osztrák újságírónak és történésznek írott levelében. Jungk Ezer napnál is fényesebb címû, az atomfegyverek kifejlesztésérõl szóló könyvében azt írja, hogy a szövetségesek a háború végeztével azon egyszerû oknál fogva nem találtak nagyszabású német atomfegyver-fejlesztési programot, mert a német fizikusok nem akartak Hitler kezébe bombát adni. Heisenberg levelében azt közölte Jungkkal, hogy amikor 1941-ben Bohrral találkozott, feltehetõen azzal a kérdéssel kezdte: „szerinte helyes-e, ha háborús idõkben a fizikusok az uránproblémával foglalkoznak”.

Bohr másként emlékezett. Egyik asszisztensének dühödt tiltakozó levelet diktált, amelyben határozottan kijelentette, meg van döbbenve, „hogy ennyire megcsalta az emlékezete”. Ám a levelet soha nem küldte el. Öt évvel késõbb, 1962-ben újfent megpróbálta a levelet megírni, több piszkozatot is tollba mondott, azt fejtegetvén, hogyan emlékszik õ a beszélgetésükre. Mindegyik fogalmazványt úgy fejezte be: „bízom benne, hogy alkalomadtán részletesebben is beszélhetünk róla…” De ezeket a leveleket sem adta soha postára.

Némi magyarázatra szorul, miért tartja a világot izgalomban ez a hatvan évvel ezelõtti, mindössze néhány másodperces beszélgetés. Az érdeklõdést közvetlenül kiváltó ok természetesen Michael Frayn sokat játszott darabja, a Koppenhága, amely megkísérli feltárni, mit mondhatott volna egymásnak a két tudós, ha egyszer leül beszélgetni. De már magát a darabot is a több évtizede tartó, a háború közepén megindult spekuláció, híresztelés és egyoldalú beszámolók keltette kíváncsiság szülte. Bohr és Heisenberg joggal félt, hogy valaki majd nem tartja a száját. Christian Møller, Bohr asszisztense 1942-ben Stockholmban járt, és elmesélte Heisenberg látogatását Lise Meitnernek, a menekült zsidó fizikusnak, aki pedig nyíltan megírta Németországban élõ barátjának, Max von Lauénak, hogy milyen benyomást tett rá a beszámoló: „Teljesen elszomorodtam attól, amit hallottam.” Eleinte a brit és az amerikai titkosszolgálat is élénken érdeklõdött a beszélgetés iránt; Bohrt, miután 1943-ban elmenekült Dániából, többször is kihallgatták. De õ nem sokat tudott mondani azon a tényen kívül, hogy Heisenberg vetette fel az atomfegyverek kérdését, ami igazolta a szövetségesek feltevését, hogy Heisenberg a szellemi atyja bármiféle német kutatásnak.

A háború befejezésekor Heisenberget kilenc másik német tudóssal egyetemben elfogták, és hat hónapig egy angliai vidéki házban, Farm Hallban tartották fogva, amelyet teleraktak lehallgató készülékekkel. A hírszerzõk már tudták, hogy a németeknek nem volt atombomba-kutatási programjuk, de féltek, hogy a németek tovább jutottak a bombatervezésében, mint amennyit elárultak, vagy titkos urántartalékaik vannak, vagy cselt szõnek, hogy szabadon engedésük után az oroszoknak dolgozzanak. Kéthetente jelentés készült a felvett beszélgetések átiratából, amelyet megküldtek az amerikai és az angol hírszerzés elemzõinek, és ezekben a beszámolókban óhatatlanul is sok szó esett arról, történelmileg milyen fontos volt a német bombagyártási program.

De a rögzített beszélgetésekben a leglényegesebbek a német „kudarccal” kapcsolatos megjegyzések, amelyek közül az elsõ 1945. augusztus 6-án este hangzott el Heisenberg ifjú barátja, Carl Friedrich von Weizsäcker szájából, aki 1941-ben is elkísérte Heisenberget Koppenhágába. A németek éppen akkor szereztek tudomást Hirosimáról. Ahogy emésztették a híreket, hogy a szövetségeseknek sikerült elõállítaniuk az atombombát, Weizsäcker felvetette, hogy a német „kudarc” nem gyakorlati vagy mûszaki okokra vezethetõ vissza. „Azt hiszem, azért nem tudtuk megcsinálni, mert tulajdonképpen egyik tudós sem akarta – mondta. – Ha mindnyájan azt akartuk volna, hogy Németország nyerje meg a háborút, akkor sikerült volna.”

Késõbb, ugyanezen az estén Heisenberg négyszemközt megbeszélte a kérdést a maghasadás 1939-es felfedezéséért Nobel-díj-várományos Otto Hahnnal. Hahn ugyan nem játszott közvetlen szerepet a bombatervben, mégis összeomlott felfedezésének következményeitõl. Heisenberg szavait nem írták le pontosan, de a 4. számú jelentés szerzõje így fogalmazott: „Heisenberg kijelentette, úgy érzi, ugyanolyan morális helyzetben voltak, mint az amerikaiak, és ha úgy érezték volna, hogy csak az számít, Hitler nyerje meg a háborút, akkor nekik is sikerült volna, csak hát nem akarták, hogy megnyerje.”

A Farm Hall-i beszámolók egyik elsõ amerikai olvasója Samuel Goudsmit holland származású fizikus volt, az ALSOS-mission tudományos igazgatója (az ALSOS-missionnek az volt a dolga, hogy összegyûjtse a német bombaprogram írásos dokumentumait, és õrizetbe vegye az Angliában fogva tartott német tudósokat). Élete hátralévõ részében Goudsmit szenvedélyesen kutatta a német „kudarc” okait. Saját magyarázata az idõk során változott, de alaptétele mellett szilárdan kitartott: a „kudarcnak” mûszaki, tudományos és szervezési okai voltak; morális kérdésekrõl nem volt szó, miként arról sem, hogy a németek vonakodtak volna Hitlert gyõzelemre segíteni. A háború után Heisenberg finomított magyarázatán: az angol Nature címû folyóiratban megjelent cikkében, egy Goudsmitnek írt személyes levelében, és a New York Timesban 1948-ban megjelent interjújában csak annyit állított, hogy a németeket a projekt monumentalitása megkímélte egy morális döntéstõl. Goudsmit ezt is tagadta. Ragaszkodott ahhoz, hogy a kudarcot tudományos baklövések okozták, amelyeket a németek erkölcsi aggálynak próbáltak meg álcázni. Harcosan képviselt nézetét általában elfogadták a szövetséges tudósok, akik a brit kormány által 1992-ig titkosnak nyilvánított Farm Hall-jelentéseket nem olvasták.

A német „kudarc” vizsgálata több kötetre rúg. De egy dolog biztos: Heisenbergnek Farm Hallban, a háború után Hahnhoz intézett szavait, miszerint a német tudósok „nem akarták, hogy Hitler gyõzzön”, súlyos bizonyítékok támasztják alá, melyek azt mutatják, hogy õ és kollégái már az elején aktívan igyekeztek akadályozni a bombakutatást. Így hát Heisenberg látogatása Bohrnál 1941 szeptemberében nem elhanyagolandó részlet: amit akkor mondott, megerõsítheti vagy cáfolhatja késõbbi kijelentését, hogy a németek nem törekedtek vakbuzgalommal sikerre. Az ügy által felkorbácsolt heves érzelmek túlmutatnak a kérdéses ponton – miért tették a németek azt, amit tettek –, és kényes morális kérdést vetnek fel: ha a német tudósok a legcsekélyebb mértékben is akadályozták, netán meg is tagadták, hogy Hitlernek bombát készítsenek, mi igazolhatja a Szövetségek hirosimai atomtámadását?

Heisenberg maga soha nem tette fel ezt a kérdést Los Alamosban szép számmal dolgozó régi barátainak, noha Hahnnak tett megjegyzésébõl nyilvánvalónak tetszik, hogy azt válaszolta volna, a szövetségesek helyzete teljesen más, nekik ugyanis ellenségük volt Hitler. De Goudsmit dühbe gurult minden olyan – akár a legfinomabban megfogalmazott – kijelentéstõl , miszerint erkölcsi megfontolások játszottak közre a németek kudarcában; és ez a felháborodás azóta sem csillapodik.

Látva az 1941-es találkozó iránti, Frayn darabja által felkeltett közérdeklõdést, a Bohr család nemrégiben úgy döntött, közread tizenegy dokumentumot, nevezetesen azokat a leveleket, amelyeket Bohr Heisenbergnek írt, de soha nem küldött el, valamint még néhány töredéket. Heisenberg 1976-ban bekövetkezett haláláig többször leírta a beszélgetést: Robert Jungknak küldött levelében, történészeknek adott interjúkban, barátokkal, kollégákkal való beszélgetésekben, valamint Physics and Beyond [A rész és az egész. Gondolat, 1975, 21978) címû memoárjában. De a beszélgetés Bohr-féle verziója eddig még nem jelent meg; az új dokumentumok sok olyan dolgot világítanak meg és tesznek életszerûvé, melyekrõl korábban csak találgatások folytak.

Közülük a legvilágosabb az a tény, amelyet Bohr elsõ, 1957-es levelében oly erõteljesen fogalmazott meg: hogy komolyan feldühítette, hogy „hogy ennyire megcsalta az emlékezete” a Jungknak írt levelében. Majd így folytatja:

Ami engem illet, minden részletére emlékszem […] beszélgetéseinknek […] Fõleg az tett mély benyomást Margrethére és rám, továbbá azokra az intézeti munkatársaimra, akikkel maguk ketten elbeszélgettek, hogy mind maga, mind Weizsäcker szilárdan meg voltak gyõzõdve Németország háborús sikerérõl. Azt mondták továbbá, hogy részünkrõl ostobaság a háború más kimenetelében reménykedni, s emiatt hallgatással válaszolni a német együttmûködési felhívásokra. Az intézeti dolgozószobámban folytatott beszélgetésünkre is tisztán emlékszem. Maga ott homályosan fogalmazott ugyan, de azt az egyértelmû és határozott benyomást keltette, hogy a maga vezetésével Németország mindent megtesz az atomfegyver elõállításáért.

Bohr emlékezete szerint Heisenberg azt mondta, õ már két éve dolgozik a problémán, mire Bohr meg se mukkant, „mert az emberiség létfontosságú ügyérõl volt szó, és mert személyes barátságunk ellenére mégiscsak két halálos ellenség képviselõjének számítottunk”. Ha valami megdöbbentette, nem az, hogy lehetséges atomfegyvert elõállítani, „hanem azok a hírek, melyek szerint Németország minden erejét latba veti, hogy elsõ lehessen az atombombáért folytatott fegyverkezési versenyben.”

Ez a magva Bohr beszámolójának magáról a találkozóról, ám a levél késõbbi változataiban egyre pontosabban emlékszik Heisenberg konkrét szavaira, egyre visszafogottabb hangot üt meg, és dühkitörése átadja helyét a megválaszolatlan kérdések megfogalmazásának. Egyik piszkozatban sem idéz semmit abból, amit õ mondott, arról sem ír, hogyan végzõdött a beszélgetés, azon kívül, hogy „nagyon rövid volt”. Az új dokumentumok legfõbb hozadéka, hogy azt tudjuk meg belõlük, mit „hallott” Bohr: tulajdonképpen Heisenberg durva kijelentését, hogy Bohr „mûködjön együtt”, mert Németország biztosan gyõz, mégpedig – ha elég sokáig tart a háború – valószínûleg az atombombával, amelyet Heisenberg maga tervezett. Világosnak tûnik, hogy Bohr tudatában összemosódott az, amit Heisenberg és Weizsäcker az intézetben mondott, azzal, amit a magánbeszélgetésükön Heisenbergtõl tudott meg arról, hol tart Németország az atombomba kifejlesztésével. Ha ilyen fényben nézzük a dolgokat, Heisenberg arrogánsan és érzéketlenül viselkedett, s nem nehéz megértenünk, miért borult árnyék barátságukra, vagy hogy Bohrt miért mérgesítette fel Heisenberg 1957-ben Jungknak írott levele.

De az is legalább ilyen világos, hogy Bohr habozott végleges ítéletet alkotni, és abban sem volt teljesen biztos, hogy valóban pontosan és mindenre emlékszik. Elismerte: számára világos volt, hogy Heisenberg azért biztatta együttmûködésre, mert meg akarta védeni. Késõbbi levélvázlataiban Bohr beszámolt Heisenberg kollegája, Hans Jensen koppenhágai látogatásairól. (Jensen a háború alatt egy atomreaktor kifejlesztésén dolgozott.) Bohr kitartott amellett, hogy Heisenberg arról „egy szót sem ejtett, hogy a német tudósok bármiféle erõfeszítést tennének [az atomfegyver] fejlesztés[ének] megakadályozására”. De hozzáteszi: „Igaz, hogy Jensen 1943-as koppenhágai útjain […] tett ilyen irányú célzásokat…”

És itt merül fel Bohr késõbbi leveleinek fõ kérdése. Miután megszökött Dániából, Bohrt Heisenberg, Weizsäcker és Jensen összes látogatásáról kifaggatták a hírszerzõk, akik nyilvánvalóan megrökönyödtek attól a ténytõl, hogy Heisenberg szóba hozta Bohr elõtt a német bombaprogramot. Ez szöget ütött Bohr fejébe, és az idõ múlásával megfogalmazódott egy kérdés, amely egyre inkább elõtérbe került levelének késõbbi változataiban: „A megbeszélések közben folyton arra tértek rá – ami a késõbbi érdeklõdõket is nagyon izgatta –, hogy mi módon készítették elõ a maguk látogatását, és mi lehetett a mögöttes célja, s az ember eltûnõdött, vajon milyen felhatalmazással beszélhetett errõl a politikailag igen nagy jelentõségû és kényes témáról egy megszállt, ellenséges ország polgárával.”

„Az ember eltûnõdött…” Bohr itt csak magára utalhatott. Ez az õ nagy kérdése.

Mondhatnánk úgy is, hogy Bohr végül „elküldte” leveleit, amikor a Niels Bohr-archívum 2002. február 6-án feltette õket az internetre, és azonnal választ kapott a most nyolcvankilenc éves, München mellett élõ Carl Friedrich von Weizsäckertõl. Weizsäcker a Süddeutsche Zeitungnak adott, február 8-án megjelent interjújában minden korábbi nyilatkozatánál világosabban kifejtette, miért ment Heisenberg Koppenhágába, és mi mondanivalója volt Bohr számára. Ulrich Kühne, az interjú készítõje elõször azt kérdezte Weizsäckertõl, miért látogatta meg Heisenberggel Niels Bohrt 1941-ben Koppenhágában.

WEIZSÄCKER: Heisenberg beszélni akart Bohrral. Elõkészítettük, mit vitassunk meg. Mikor arra a következtetésre jutottunk, hogy Németországban egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy létrehozzuk a bombát, legalábbis a háború alatt nem, azt sem akartuk, hogy Amerika vagy Anglia hozzon létre egyet. Természetesen ezt nem közölhettük az amerikaiakkal vagy az angolokkal. De Heisenberg azt remélte, Bohr az ottani tudósok értésére adja, hogy a németek már nem dolgoznak a bombán. Ez volt az elképzelésünk… Nem akartuk, hogy a bomba ránk hulljon.

KÜHNE: Akkoriban úgy gondolták, hogy az amerikaiak a háború vége elõtt elkészülnek a bombával?

WEIZSÄCKER: Nem zárhattuk ki… És látogatásunkkal el akartuk érni, hogy Bohr lebeszélje az amerikaiakat. Heisenberg azt mondta nekem, hogy Bohrral tett sétája során épp csak megemlítette az atombombát, mire Bohr rögtön rávágta: „Errõl semmit sem akarok tudni!”

KÜHNE: Miért szakította félbe Bohr a beszélgetést?

WEIZSÄCKER: Fogalmam sincs. Heisenberg úgy vélte, Bohr félt, hogy Heisenberg arra fogja szorítani, mûködjön együtt a németekkel a bombakészítésben.

KÜHNE: De hát miért hitte volna el Bohr Heisenbergnek, hogy a németek 1941-ben leálltak a bomba megépítésével?

WEIZSÄCKER: Heisenberg talán kissé naiv volt… De arra pontosan emlékszem, hogy amikor 1941-ben Koppenhágába utaztunk Bohrhoz, tudtuk: nem vagyunk képesek megcsinálni az atombombát… Azt gondoltuk – és éppen ezért látogatta meg Heisenberg Bohrt –, ha most közöljük az amerikaiakkal és az angolokkal, hogy nem tudunk bombát készíteni, nem fogják nekünk elhinni. De Bohrnak hinni fognak.

Az események Weizsäcker-féle verziója nem mond ellent annak, ahogy Bohr emlékszik vissza a történtekre, de az ellenkezõjét sem igazolja. Csak éppen mindkettõ kilóg az évek során elhangzott beszámolók sorából: nevezetesen, amit Bohr fia, Aage és asszisztense, Stefan Rozental adott közre; amit Heisenberg maga mondott, és amit felesége, Elisabeth írt le Belsõ számûzetés [Das politische Leben eines Unpolitischen, München: Piper, 1983; angolul: Inner Exile, Boston: Birkhäuser, 1984] címû, a férjérõl szóló emlékiratában; amit Weizsäcker mesélt el interjúiban; és amit még sokan mások nyilatkoztak, akik tudomást szereztek az eseményrõl és továbbadták.

Az újonnan publikált Bohr-dokumentumok nem oldják meg Heisenbergnek a német bombaprogramban játszott szerepével kapcsolatban régóta zajló vitát. Noha most a korábbiaknál többet tudunk egy apró epizódról – arról, hogyan vélekedett Bohr arról, amit szerinte Heisenberg szájából elhangzott –, úgy vélem, a történet egészén nem sokat változtatnak. 1942 februárjában, néhány hónappal a koppenhágai találkozó után a német hadsereg beszüntette az atomkutatásnak szánt támogatását, mondván, hogy háborús idõkben túl drága és idõigényes. Albert Speer segítségével, akit Hitler a német gazdaság mozgósításával bízott meg, a német bomba makacs szorgalmazói megpróbálták feléleszteni a programot, de egy 1942 júniusában Berlinben tartott megbeszélésen Heisenberg – a Spiegelben 1967-ben tett nyilatkozata szerint – a feladat nagyságának és nehézségeinek hangsúlyozásával meggyõzte Speert, hogy a „fizikusok maguk sem akarnak túl sok energiát belefektetni.”

Már rég lezárult volna a Heisenberg szerepével kapcsolatos vita, ha azt látnánk, hogy a németek óriási erõfeszítéseket tettek az atombomba megépítésére, vagy irattáraik tele lennének Heisenberg leveleivel és feljegyzéseivel, amelyekben arra figyelmeztet, hogy a szövetségeseknek sikerülhet a bombagyártás, és szorgalmazná a hatóságoknál a német bomba elkészítését. A rejtély az, miért övezi Heisenberget ekkora gyanakvás és ellenségesség, ha egyszer a tények azt támasztják alá, amit Hahnnak a Farm Hallban mondott: a német tudósok „nem akarták, hogy [Hitler] gyõzzön.” Úgy tûnik, a probléma az, miért ezzel a megfogalmazással állt Heisenberg a nyilvánosság elé: õ és kollégái megmenekültek egy nehéz morális döntéstõl, mivel az atombomba túl nagy falatnak bizonyult Németország számára a háború alatt. Az kelt felháborodást, amit Heisenberg nem mond el: õ megmenekült, de mi a helyzet azokkal, akik nem? Õk hogyan döntöttek, mit fognak tenni? A kérdés még mindig érzékeny pontot talál, és véleményem szerint továbbra is ez marad a Heisenberg szerepével kapcsolatos indulatok fõ forrása.

Annyiban jelentõsek az új dokumentumok, hogy megtörik a természetellenes csendet, és megteszik azt most, amit Bohrnak és Heisenberg más régi barátainak réges-régen meg kellett volna tenniük: felkérik, hogy õ maga magyarázza meg saját tetteit. Ki tudná jobban, hogyan is gondolkodott akkor? Az új dokumentum-kötegben Bohr újra és újra azzal fejezi be levelét: „bízom benne, hogy alkalomadtán részletesebben is beszélhetünk róla”. Világos, hogy mit akar elõször megkérdezni: „milyen felhatalmazást kapott a német kormánytól, hogy ilyen kényes témát szóba hozzon…”

Heisenberg azt válaszolta volna: senkitõl sem kapott felhatalmazást; õ maga döntötte el, hogy meglátogatja Bohrt.

A következõ kérdés elodázhatatlan: A Koppenhága legelején Michael Frayn Bohr feleségének, Margrethének a szájába adja: „Miért jött? Mit akart neked elmondani?”

Ha valaha el tudtak volna idáig jutni, a többi már jött volna magától.

FORDÍTOTTA HEGEDÜS JUDIT

Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.