Az Egyesült Államokban egyetlen nemzedék alatt drámaian megnõtt a gazdagok és a szegények közötti gazdasági különbség, és a szakadék mára szélesebb, mint bármelyik más jómódú országban. A gazdasági egyenlõtlenség ilyesfajta növekedésére korábban nem volt példa, Amerikában legalábbis nem. A családi jövedelmek eloszlása 1947 és 1980 között figyelemreméltóan stabil volt. Az 1947-et megelõzõ idõszakról nem állnak rendelkezésünkre megbízható családi jövedelmi adatok, de azt tudjuk, hogy 1910 és 1947 között a szak- és segédmunkások közötti bérkülönbségek bámulatosan lecsökkentek, amibõl talán az is következik, hogy a családi jövedelmek is egyenlõbbek lettek. A gazdasági egyenlõtlenség utolsó elhúzódó növekedésére 1870 és 1910 között találunk példát.
A gazdagok és a többi amerikai közötti szakadék 1979 óta egyenletesen mélyül. Az amerikai statisztikai hivatal, amely a családi jövedelmekre vonatkozó információk elsõdleges forrása, nem gyûjt megbízható adatokat a leggazdagabbakról, de a Kongresszus költségvetési bizottsága nemrégiben összevetette a népszámlálási és az adózási adatokat, hogy a jövedelmek legfelsõ szintjét is nyomon lehessen követni. Az 1. ábra azt mutatja, hogy az adózás utáni jövedelmeknek a leggazdagabb amerikai háztartások egy százalékához kerülõ hányada csaknem megduplázódott 1979 és 1997 között. A leggazdagabbak egy százalékának vásárlóereje pedig 157 százalékkal emelkedett ugyanebben a idõszakban, miközben az átlagé csupán tízzel.1 Az amerikai háztartások legszegényebb egyötöde és az átlagos háztartások között is nõtt a különbség 1979 és 1997 között, de itt a folyamat kevésbé volt látványos.
A gazdasági egyenlõtlenséget igazságtalannak és társadalmilag veszélyesnek tartó liberálisok szemében ez a növekedés annak a bizonyítéka, hogy Amerika rossz irányba tart. A konzervatívok azonban, akik úgy vélik, hogy az anyagi gyarapodás a legjobb eszköz azok megjutalmazására, akik a legtöbbet tették be a közösbe, és akik úgy vélik, hogy a bõkezû jóléti állam csupán a lustaságot és a butaságot bátorítja a legszegényebbek körében, nos õk ezt a növekedést ártalmatlannak, sõt kívánatosnak tartják. Az egyenlõtlenségrõl folytatott vitában a felek erkölcsi és tapasztalati érveket is felsorakoztatnak, de mivel az empirikus érvek kevésé kézzelfoghatóak, ezért mindkét oldal az erkölcsi érvelésre helyez nagyobb hangsúlyt. De a gazdasági egyenlõtlenség morális megközelítése még nem tünteti el az empirikus kérdéseket, mivel az egyenlõtlenség ellen, illetve mellett felhozott legtöbb erkölcsi érv az egyenlõtlenség következményeire vonatkozik. Ha ezeket az érveket nem lehet bizonyítékokkal alátámasztani, akkor a szkeptikusok szemében az erkölcsi érvek sem állják meg a helyüket. Ha pedig a következményekre vonatkozó érvek bizonyíthatón helytelenek, akkor az erkölcsiek is helytelenek lesznek.
A morális kötelezettségek és az empirikus bizonyítékok közötti összefüggés az utilitárius erkölcstan esetében a leginkább egyértelmû. Ez ugyanis mindenkitõl megköveteli, hogy olyan szabályokat kövessen, amelyek a legnagyobb számú embernek a legtöbb jót biztosítják. Az utilitárius moralitás például kimondja, hogy ne szemeteljünk ott se, ahol nem jár érte büntetés, mert a szemetelésbõl származó hasznunk kisebb, mint a többieket érõ kár. A legtöbb embernek a legtöbb hasznot hajtó szabályok követése ugyanakkor semmiféle felvilágosítást nem ad arra nézve, hogy a javak és a szolgáltatások miféle elosztása hozná meg ezt a kívánt eredményt.
Ha az emberiség csupán az égbõl aláhulló mannán élne és minden egyes kiló manna arányosan növelné az emberek jólétét, akkor a „legtöbb embernek a legtöbb jót” elvét valló szabályalkotók egyenlõen osztanák el a mannát, legalábbis ha a felhasználók igényei is egyformák. De a gazdasági javak és szolgáltatások nem az égbõl hullnak alá. Ezeket az embereknek kell megtermelni és eladni egymásnak. Az, hogy az emberek mennyit termelnek, részben attól függ, hogy erõfeszítéseiket milyen bõkezûen jutalmazzák. A szabályalkotóknak épp ezért engedményeket kell tenni a fogyasztók viszonylag egyenlõ igényei és a termelõk elvárásai között, akik általában többet termelnek, ha a többlet erõfeszítéseikért magasabb jutalmat kapnak.
Az utilitárius igazságosságelmélet manapság legszélesebb körben vitatott alternatívája az az elmélet, amely John Rawls nevéhez fûzõdik.2 Rawls azt állítja, hogy ha a bizonytalanság és a lecsúszás veszélye nagy, akkor az emberek teljességgel kerülik – vagy legalábbis kerülniük kellene – a kockázatot. Ebbõl adódik Rawlsnak az a feltételezése, hogy ha az emberek nem tudják, hogy egy adott társadalomban milyen helyet foglalnak el, akkor úgy akarják a társadalmat megszervezni, hogy maximálja a társadalmilag leghátrányosabb helyzetûek jólétét. Ha ez az érvelés helyes, akkor az utilitárius logika szerint is a társadalmilag leghátrányosabb rétegek jólétét kell maximalizálni. Noha a legtöbb ember nem annyira kockázatkerülõ, ahogy azt Rawls állítja, annyira talán mégis az, hogy egy igazságos társadalomban nagy mértékben szem elõtt tartsa a leghátrányosabb rétegek helyzetét.
A legtöbb liberális azonban, beleértve Rawlst is, felismerte, hogy a több árut termelõ és több szolgáltatást nyújtó emberek megjutalmazása gyakran a hátrányos helyzetûek abszolút jólétét is javítani fogja. A leghátrányosabb helyzetben lévõ rétegek boldogulását elõsegítõ stratégia kidolgozása épp ezért komplex empirikus számításokat kíván, és ezek a számítások a gyakorlatban meglehetõsen hasonlóak a legtöbb embernek a legtöbb jót elv megvalósításához szükséges számításokhoz. A továbbiakban azokat az eltérõ tapasztalati érveket próbálom meg összevetni, amelyek azzal foglalkoznak, hogy a gazdasági egyenlõtlenség miképpen befolyásolja a jólét középértékét és a leghátrányosabb rétegek helyzetét.
Az egyenlõtlenség néhány lehetséges költsége és elõnye azon nyomban szembetûnõvé válik, amint összevetjük az Egyesült Államokat a többi gazdag demokráciával. A különbözõ országokban tapasztalható jövedelmi egyenlõtlenségek leírásának egyik egyszerû módja az úgynevezett 90/10-es arány kiszámolása. Ennek érdekében a háztartásokat egy skálán helyezzük el a legszegényebbektõl a leggazdagabbakig. Aztán a háztartások jövedelme alapján határt húzunk a leggazdagabb tíz százalék és a fennmaradó kilencven százalék között, és ezt a két csoportot vetjük össze.
A Luxemburgi Jövedelmi Tanulmány (LIS), amely a jelenleg elérhetõ legjobb forrás az egyes országokban fellelhetõ gazdasági egyenlõtlenségekrõl, az 1990-es évek közepén tizennégy gazdag és demokratikus berendezkedésû országra számolta ki a 90/10-es arányszámot. Az eredményeket az elsõ táblázat mutatja.3 Annak érdekében, hogy a tizennégy országban fellelhetõ különbségeket valamifajta perspektívában tudjuk szemlélni, adatokat közlök két szegényebb és kevésbé demokratikus országról, Mexikóról és Oroszországról is. E kettõt külön kezelve azt az eredményt kapjuk, hogy a nagy angol nyelvû demokráciák a legegyenlõtlenebbek, míg a legegyenlõbbek a skandináv országok. A nyugat-európai demokráciák valahol a kettõ között helyezkednek el (Olaszország ugyan kevésbé egyenlõnek tûnik az adatok alapján, mint a többi európai demokrácia, de az olasz adatok némileg gyanúsak). Az angol nyelvû országok között az Egyesült Államokban a legnagyobb az egyenlõtlenség. A 90/10-es arányszám az Egyesült Államok esetében kétszerese a skandináv országokénak. De az egyenlõtlenség tekintetében még az USA is lemarad Mexikó, Oroszország vagy a többi latin-amerikai ország mögött.
Az Amerikában tapasztalható szokatlanul magas egyenlõtlenség nem írható az ugyancsak szokatlanul sokszínû munkaerõ számlájára. Az iskolában töltött évek száma az Egyesült Államokban egyenlõbben oszlik meg, mint azokban az európai országokban, ahol hasonló adat a rendelkezésünkre áll (Svédország, Hollandia és Németország). Ugyanakkor a felnõttek teszteredményei az Egyesült Államokban nagyobb szórást mutatnak, mint Európában, de ennek jórészt az az oka, hogy az amerikai bevándorlók gyengén szerepelnek az angol nyelvû felméréseken. A kognitív képességekben mutatkozó eltérések azonban csak nagyon kis részben magyarázzák meg a keresetek közötti és az egész nemzetre jellemzõ eltéréseket. Ha valaki összehasonlítja a hasonló teszteredményeket elérõ, hasonló iskolázottságú amerikai munkásokat, akkor kiderül, hogy az amerikai bérek jobban eltérnek egymástól, mint a svéd, a holland és a német munkásoké együttvéve.4
A gazdasági egyenlõtlenség csaknem valamennyi kutatója egyetért abban, hogy a gazdag demokráciák között adódó eltérés legfõbb oka az országok eltérõ gazdaságpolitikája. Abban már nincs egyetértés, hogy a gazdaságpolitika melyik része a létfontosságú ebbõl a szempontból, de a gyanúsítottak köre meglehetõsen szûk. Egy sor gazdag országban létezik központosított bértárgyalás, amely csaknem minden esetben csökkenti a jövedelemkülönbségeket. Számos gazdag ország megkönnyíti a szakszervezetek alakulását, amely ugyancsak az ilyen különbségeket csökkenti. Számos gazdag demokráciát találunk, amely sok pénzt juttat a nyugdíjasoknak, a munkanélkülieknek, a betegeknek vagy a munkaképteleneknek, míg más országok közel sem ilyen bõkezûek. Az USA-ban részben azért is olyan kirívó az egyenlõtlenség, mert az ország rendkívül keveset tesz a bérkülönbségek csökkentéséért, a minimálbér alacsony, és az amerikai törvények viszonylag megnehezítik a szakszervezetek alakulását és mûködését. Ráadásul az USA kevesebb pénzt oszt szét a nem dolgozóknak, mint a legtöbb gazdag demokrácia.
Az, hogy az amerikai kormányzat ily keveset tesz a gazdasági egyenlõtlenség csökkentése érdekében, meglepõ lehet egy olyan országban, ahol a társadalmi egyenlõség oly fontos. Az amerikai politikusok szeretnek a hétköznapi ember szerepében tetszelegni, és amint kilép az irodájából, minden amerikai farmernadrágot húz. Az amerikai beszédmódot és a zenehallgatási szokásokat is nagy mértékben az egalitárius ösztönök befolyásolják. Míg azonban az amerikai kultúra alaphangja demokratikus, addig az amerikaiak sokkal ellenségesebbek a kormányzattal szemben, mint a többi gazdag demokrácia állampolgárai. Mivel az egalitárius gazdaságpolitika kormányzati beavatkozást igényel, ezért ennek az USA-ban sokkal kevesebb támogatója akad, mint más gazdag országban.
Konzervatív körök évszázadok óta próbálják bizonyítani, hogy a gazdasági egyenlõtlenség korlátozása elkerülhetetlenül csökkenti a munka iránti vágyat és a munkaszervezés hatékonyságát. Véleményük szerint ez oda vezet, hogy az egalitárius társadalmakban kevesebb szétosztható áru és szolgáltatás keletkezik, mint ott, ahol a piac határozhatja meg a háztartások jövedelmét. Az elmélet ellenõrzésének egyik legegyszerûbb módja, ha megnézzük, hogy azok az országok, amelyek eltûrik a nagyarányú egyenlõtlenséget, valóban magasabb színvonalon élnek-e.
Az életszínvonal mérése azonban nem egyszerû. A legszélesebb körben használatos mérték az egy fõre jutó GDP amerikai dollárra átváltott és vásárlóerõ-értéken számított mértéke – ez a szám ugyanis megmutatja, hogy az egyes országokban adott pénzösszegért mit lehet vásárolni. Az 1. táblázat második oszlopa a LIS által vizsgált 14 gazdag demokrácia egy fõre jutó GDP-értékét mutatja. Elsõ pillantásra az adatok a konzervatív felfogást támasztják alá, mivel az egy fõre esõ GDP a legkevésbé egyenlõ országban, azaz az USA-ban a legmagasabb. Ez a tény általában mély benyomást gyakorol minden amerikaira. Ha azonban a táblázatban szereplõ másik tizenhárom ország adatait összevetjük, akkor semmiféle szisztematikus kapcsolat nem mutatható ki az egyenlõtlenség és az egy fõre esõ GDP között. Nagy-Britannia és Olaszország például az egyenlõtlenség mértékében rögvest az USA után következik, de az egy fõre esõ GDP ebben a két országban alacsonyabb, mint Franciaországot leszámítva bármelyik országban. A tény, hogy az egalitárius gazdaságpolitika semmiféle egyértelmû kapcsolatba nem hozható az egy fõre esõ európai vagy brit nemzetközösségi GDP-vel, nem téveszti el hatását az ott élõ egalitárius nézetû emberekre. Ez a tény egyben azt is sugallja, hogy az egy fõre esõ magas amerikai GDP nem a gazdasági egyenlõtlenséggel szembeni toleranciára, hanem más okra vezethetõ vissza.
Érdemes felfigyelni arra is, hogy egyetlen gazdag, demokratikus berendezkedésû országban sem olyan magas az egyenlõtlenség, mint Mexikóban vagy Oroszországban. Néhányan úgy vélik, hogy ennek az oka az, hogy a jólét és a demokrácia kombinációja minden országban némi egalitárius színezetet kölcsönöz a gazdaságpolitikának. Mások szerint az ok-okozati viszony pont fordítva mûködik, és a szélsõséges egyenlõtlenség visszaveti a gazdasági növekedést. Ez a vita nem fog rövid idõn belül eldõlni, mert történelmi bizonyítékokra van szükség, ezek pedig a szegény országokban nehezen fellelhetõk.
Ha nem az egyenlõtlenség a felelõs az egy fõre esõ magas amerikai GDP-ért, akkor mi? A kérdésre adott válaszhoz elõször két elemre kell bontani a gazdasági termelés mutatószámát: az egyik a különbözõ országok munkaóraszáma („erõfeszítés”), míg a másik az egy óra alatt elõállított áru vagy szolgáltatás értéke („hatékonyság”). A 2. táblázatban ezek a statisztikai adatok szerepelnek az USA és hat másik gazdag demokrácia esetében. Az amerikaiak esetében nagyobb a valószínûsége, hogy fizetõ állást találjanak mint a másik hat országban, de Franciaországtól eltekintve a különbség meglehetõsen csekély. A táblázat tanúsága szerint az amerikaiak több munkaórát dolgoznak egy évben, mint bárhol másutt, noha a munkaórákra vonatkozó adatokat némi fenntartással kell kezelni, mert ezeket nem mindenütt gyûjtik egyformán. Ennek ellenére az egy órára jutó termelés azt sugallja, hogy míg az USA jóval hatékonyabb, mint Kanada, Ausztrália, Nagy- Britannia vagy Svédország, addig ebben a tekintetben némiképp elmarad Franciaországtól és Németországtól.
Az összehasonlítás ellen felhozható legkézenfekvõbb érv az, hogy a munkanélküliség Franciaországban és Németországban magasabb, mint Amerikában. Az emberi erõforrásoknak ezt a hatalmas pazarlását úgy lehet a táblázatban figyelembe venni, ha a gazdasági termelést elosztjuk a 2. táblázatban feltüntetett „rendelkezésre álló” munkaórák számával – ami úgy áll elõ, ha a munkával eltöltött valós órákhoz hozzáadjuk azt a becsült óraszámot, amennyit a munkát keresõk egy héten dolgozni akarnának. A 2. táblázat utolsó sora ennek a számításnak a figyelembe vételével keletkezett. Ezt a kiigazítást figyelembe véve az USA, Németország és Franciaország hatékonysága már nagyjából egyforma. Ha az Egyesült Államokat külön vesszük a csoporttól, akkor ismét bebizonyosodik, hogy nincs nyilvánvaló összefüggés az egyenlõtlenség és a hatékonyság között.
A 2. táblázat következtetéseit azért is megkérdõjelezik egyesek, mert ezek a számítások nem veszik figyelembe az egyes nemzetek fizikai és emberi tõkeállományban fennálló különbségeit. Ez valóban igaz, de mivel a nagyarányú egyenlõtlenség mellett felhozott egyik legfontosabb érv éppen az, hogy elõsegíti a tõke és a befektetések felhalmozását, ezért ha az amerikaiak elõnyét ezeken a területeken állandónak vennénk, az jogtalan elõnyhöz juttatná az egyenlõség melletti érveket. A táblázatban szereplõ számítások ugyancsak figyelmen kívül hagyják az erõforrásokban tapasztalható különbségeket, de ha ezt is figyelembe vennénk, az bizonyosan javítana és nem rontana az USA eredményein. Az itt közölt adatokkal szemben felhozott legfontosabb érv talán az, hogy – mint minden GDP-vel összefüggõ statisztika – ez is csak kis mértékben veszi figyelembe a különbözõ országokban nyújtott szolgáltatások minõségbeli különbségeit, mivel ezeket szinte lehetetlen mérni. Ha az amerikai szolgáltató szektor elégedettebb ügyfeleket produkál, mint a német vagy a francia, akkor ez a táblázat feltehetõen alábecsüli az egyenlõtlenség elõnyeit.
Ha az amerikai gazdasági vezetõk szokatlanul hatékonyan szervezik meg a gazdaságot, aminek következtében az amerikai munkások jóval több árut termelnek vagy sokkal jobb szolgáltatást nyújtanak egy óra alatt, mint a többi gazdag demokrácia munkásai, akkor könnyû lenne azt mondani, hogy megérdemlik csodás fizetéseiket. A 2. táblázat valószínûleg nem az utolsó érv ebben a vitában, de ezek az adatok nem azt bizonyítják, hogy az amerikai munkások jelentõsen nagyobb értéket állítanak elõ egy óra alatt, mint a többi ország munkásai. A fizikai és az emberi tõkeállományt is figyelembe vevõ számítások hasonló eredményre jutottak.5 A magas amerikai életszínvonal ezek szerint mind a hosszú munkaóráknak, mind az ügyes vállalatvezetõk vagy munkások teljesítményének köszönhetõ.
Hogy az amerikaiak ilyen sok idõt töltenek munkával, az meglehetõsen furcsa egy éppen a hedonizmusáról elhíresült és jómódú nemzet esetében. A német, a francia, a japán és a brit munkavállalók munkaideje jelentõsen csökkent 1980 óta. Az amerikai munkaidõ a huszadik század elején ugyan visszaesett, de 1980 óta nem változott. A közvélemény-kutatók kérdéseire az amerikaiak többsége ugyan azt állítja, hogy szeretne kevesebbet dolgozni, de amikor a rövidebb munkaidõ vagy a több fogyasztási cikk között kell választani, a többségük inkább a fogyasztási cikkeket választja, nem a családra vagy a szórakozásra fordítható többletidõt. Ez persze az amerikaiak szíve joga, ám a hatékonyságot semmilyen formában nem befolyásolja.
Egészen a legutóbbi idõkig az Egyesült Államok annyival gazdagabb volt a többi országnál, hogy ott még a szegényebbek is jobban éltek, mint másutt. A vezetõ konzervatív gondolkodók épp ennek alapján állították, hogy a laissez-faire politika hosszú távon mindenkinek a javára válik. Manapság azonban az amerikai szegények már nem tartoznak a világ leggazdagabb nincstelenjei közé. Az LIS kutatást vezetõ Tim Smeeding és Lee Rainwater szociológus (Harvard) a LIS által vizsgált tizenhárom leggazdagabb ország háztartásainak vásárlóerõ szerinti legalsó tizedét vizsgálta. Ez az összehasonlítás meglehetõsen jó képet ad arról, miképpen élnek a szegények a különbözõ országokban. A munkájuk alapján összeállított 3. táblázat azt mutatja, hogy noha az amerikai szegények még mindig jobban állnak, mint brit vagy ausztrál társaik, de már némiképp rosszabbul, mint a svédek, finnek és kanadaiak, és jelentõsen rosszabbul, mint a többi nyugat-európai ország szegényei.
A konzervatívok gyakran hibáztatják az amerikai szegénységért az úgynevezett „lecsúszott osztályt”, amely szembefordul az elfogadott társadalmi normákkal, kevés fizetett munkát végez és olyan gyerekeket szül, akiket egyik szülõ sem tud eltartani. Való igaz, hogy a szegény amerikai háztartásokban kevesebb felnõtt dolgozik, mint a jómódúakban. De ez így van minden egyes gazdag országban, ahonnan adataink vannak. Amikor Lars Osberg, a Dalhousie Egyetem közgazdásza összehasonlította az amerikai, a kanadai, a brit, a svéd, a francia és a német szegény háztartásokat, akkor arra az eredményre jutott, hogy a szegény amerikai háztartások tagjai sokkal több órát dolgoznak egy évben, mint a másik öt országban.6 Ez a megállapítás azt sugallja, hogy az Egyesült Államokat nem az amerikai szegények lustasága különbözteti meg a többi gazdag demokráciától, hanem az a harag, amelyet a lustaság vált ki a tehetõsebb amerikaiakból – és ez azt is megmagyarázza, miért olyan szûkmarkú az amerikai jóléti állam.
Ha Rawlsnak igaza van, akkor a társadalmak elfogulatlan szabályalkotóinak mindenhol arra kellene törekedniük, hogy a leghátrányosabb helyzetben lévõk jólétét maximalizálják. Ha ezt az érvet elfogadjuk, akkor a 3. táblázatból az derül ki, hogy a nyugat-európai országok ezen a területen jobb munkát végeznek, mint az USA, és ezek a társadalmak igazságosabbak is. Ha azonban valaki utilitárius elveket, vall és a célja az átlagos jólét szintjének maximalizálása, akkor a helyzet már nem ilyen egyértelmû. Ha az ember a jólét szintjét akarja összehasonlítani a különbözõ jövedelemelosztási rendszert alkalmazó országokban, akkor valamilyen módon össze kell hasonlítani azt, hogy a jövedelemeloszlás bizonyos pontjainál az emberek mekkora értéket tulajdonítanak az adózás után keletkezõ többletjövedelmeknek. A 3. táblázatból például az derül ki, hogy a szegény kanadaiak vásárlóereje öt százalékkal magasabb, mint a szegény amerikaiaké, míg a jómódú amerikaiak 25 százalékkal magasabb vásárlóerõvel rendelkeznek, mint a jómódú kanadaiak. Ha a cél a „legtöbb jót biztosítani a legtöbb ember számára”, akkor el kell dönteni, hogy a 25 százaléknyi különbség a jómódú amerikaiak és a jómódú kanadaiak között többet nyom-e a latban, mint az öt százaléknyi elõny, amit a szegény kanadaiak élveznek a szegény amerikaiakkal szemben.
Amikor egy munkaadó egy hierarchikus munkacsoport tagjait egyenlõ arányban akarja jutalmazni, akkor általában a csoport minden egyes tagjának fizetését ugyanakkora mértékben emeli. A gazdasági egyenlõtlenség mérésénél a társadalomtudósok abból a feltételezésbõl indulnak ki, hogy az egyenlõtlenség nem változik, ha mindenkinek a fizetését ugyanakkora százalékkal emelik. Az effajta gondolkodás azt sugallja, hogy sok ember szerint az egyszázalékos jövedelememelkedés ugyanakkora értéket jelent a szegényeknek és a gazdagoknak egyaránt, noha abszolút értékben ez a gazdagoknak sokkal nagyobb bevételt eredményez. A következõben ezt az elméletet az ‘Egy Százalék Mindig Ugyanakkora’ elméletnek, azaz ESZMU-nak fogom nevezni.
Az ESZMU-szabály szerint ha az én jövedelmem 100 ezer dollár és ebbõl 20 ezer dollárt adok a szegényeknek, akkor az én vagyonom egyötödével fog csökkeni. Ha ezt a 20 ezer dollárt egyenlõ arányban osztom fel tíz olyan ember között, akiknek jövedelme csupán 10 ezer dollár, akkor ezek mindegyikének vagyona egyötödével fog nõni. Az ajándékomból származó haszon ezek szerint tízszerese lesz az engem ért veszteségnek. A javak kormányzati elosztását pártoló utilitárius gondolkodás mindig ezt a logikát követi: a gazdagok megadóztatása nem okoz túl sok kárt nekik, míg a szegényeknek nagy hasznot hajt. Ha a jövedelem és eredménye, például az egészség és a boldogság közötti valóságos összefüggést vizsgáljuk, akkor az ESZMU-szabály ritkán írja le ezt a kapcsolatot ugyan tökéletesen, de még mindig sokkal közelebb áll a valósághoz mint az „Egy Dollár Mindig Ugyanannyi” szabály – az egyetlen olyan szabály, amely szerint a jövedelmek egyenlõtlensége nem befolyásolja az egészséget vagy a boldogságot.
Ha az ESZMU-szabályt a 3. táblázat elsõ és tizedik decilisére alkalmazzuk, akkor az a százalékos haszon, amely az Amerikában élõ legfelsõ tizednél felhalmozódik, csaknem mindig nagyobb lesz, mint az a százalékos haszon, amely a Kanadában vagy Nyugat-Európában élõ legalsó tizednél halmozódik fel. Az egyetlen kivétel Svájc. A jövedelemeloszlási rendszer legalján álló amerikaiak sokkal többet nyertek volna abból, ha 1992-ben Svájcban élnek, mint amennyit a legfelsõ szinten álló amerikaiak vesztettek volna. A 3. táblázat 3. oszlopa ezt a logikát próbálja általánosítani úgy, hogy az összes ország összes háztartását veti össze a jövedelemeloszlási rendszer azonos pontjainál, és a százalékos különbségeket átlagolja.7 1992-ben az egész jövedelemeloszlási rendszer átlagértéke Svájcban jóval kedvezõbb eredményt mutat, mint az USA-ban, de a táblázatban szereplõ öszszes többi gazdag demokrácia valamivel rosszabbul teljesített, mint az Egyesült Államok.
Eddig a pontig szinte kizárólag azt vizsgáltuk, hogy az emberek mit tudnak megvenni a pénzükbõl. Noha az áruk és szolgáltatások kétségkívül fontosak, sokan mégis hisznek abban, hogy az egyenlõtlenség nem csak a háztartások vásárlóerején keresztül befolyásolja a jólétet. Hiába állandó a családom bevétele, ha a környéken élõk vagy akár az egész nemzet jövedelemeloszlása befolyásolhatja a gyermekem tanulási lehetõségeit, a várható élettartamomat, annak esélyét, hogy kirabolnak-e, annak a valószínûségét, hogy leadom-e a szavazatomat és talán még a boldogságomat is. A cikk fennmaradó részében megpróbálom összefoglalni, mit tudunk ezekrõl a tényezõkrõl.
Tanulási lehetõségek. A gazdasági egyenlõtlenség az Egyesült Államokban megnövelte az egyetemi oktatás értékét. Ha minden más egyenlõ maradt volna, akkor az egyetemi végzettség értékének növelése arra serkentené a tizenéveseket, hogy egyetemre járjanak, a szüleiket pedig arra, hogy fizessenek az oktatásért. A gazdasági egyenlõtlenség növekedése azonban egybeesett a felsõoktatás finanszírozásának megváltozásával. Az adókedvezmények szerepe csökkent, míg a tandíj egyre nagyobb szerephez jutott. 1979 óta az amerikai egyetemeken a tandíj gyorsabb ütemben nõtt, mint a szülõk bevétele.
Ha az amerikai középiskolások olyan jól tájékozottak és elõrelátók lennének, ahogy azt a gazdasági elméletek kidolgozói vélik, akkor rájöttek volna, hogy az egyetemi végzettség pénzben kifejezhetõ értéke gyorsabb ütemben emelkedik a tandíjnál. Ebben az esetben pedig egyre több gyerek került volna be az egyetemre abból a csoportból, amelyben a szüleik fizetik a tandíjat, és abból a csoportból is, akik maguk fedezik az oktatás költségeit, és hajlandók kölcsönöket felvenni vagy dolgozni is az egyetem mellett a diplomáért.
Noha igaz, hogy néhány tanuló felismerte: az egyetemi végzettség hosszú távon egyre kifizetõdõbb, sokan nem jöttek erre rá. Sõt a jómódú szülõk elsõsorban azért hajlandók gyermekeik egyetemi oktatásának költségeit fedezni, ahelyett, hogy a pénzt bíznák rájuk, mert attól tartanak, hogy a gyerekek a pénzt rövid távon hasznot hajtó dolgokra költenék. Menõ sportkocsira vagy világ körüli útra. Ha a jómódú szülõk helyesen gondolják, hogy tizenhét éves gyermekeik szeme elõtt rövid távú célok lebegnek, akkor valószínûleg ugyanez igaz azokra a kevésbé tehetõs középiskolásokra is, akiknek a szülei nem tudják fedezni oktatásuk költségét. Az ilyen tanulókat valószínûleg sokkal érzékenyebben érinti a tandíj költségének változása, mint az egyetemi diploma hipotetikus értékének növekedése. A tandíj összege kézzelfogható és rögvest ki is kell fizetni. A diploma értéke mindig bizonytalan, és hosszú ideig nem is lesz kézzelfogható. A saját oktatási költségeiket fedezõ tanulók száma épp ezért a tandíj emelésével megfogyatkozik – még akkor is ha a diploma értéke hosszú távon emelkedik.
A 4. táblázatot két közgazdász, a Harvard Egyetemen tanító David Ellwood és Thomas Kane (UCLA) munkájából vettem át. A táblázat a különbözõ gazdasági háttérrel a felsõoktatásba bekerülõ középiskolások számában bekövetkezõ változásokat vizsgálja 1980–82 és 1992 között. A leggazdagabb családokból származó és a felsõoktatásba bekerülõ gyerekek száma jelentõsen emelkedett ebben az idõszakban. A középjövedelmû családokból – ezek a családok azok, amelyek gyakran hozzájárulnak a gyerek taníttatási költségeihez, de az egész tandíjat ritkán fizetik ki – származó tanulók száma is emelkedett, de már nem ilyen jelentõsen. A legszegényebb családok gyermekei pedig 1992-ben nagyjából ugyanolyan százalékban kerültek be a felsõoktatásba mint 1980–82-ben. Ez a minta, mely szerint ha feljebb megyünk a jövedelmi skálán, a felsõoktatásba bekerülõk száma is nagyobb arányban emelkedik, pontosan megfelel a várakozásunknak, ha azt feltételezzük, hogy a szülõk a hosszú távú elõnyöket tartják szem elõtt, míg a tanulók a rövid távú költségek változását. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a legszegényebb tized esélye a felsõoktatásban való részvételre nem csökkent észrevehetõen: egyszerûen csak nem növekedett. A legszegényebb tized helyzete csupán abban az értelemben romlott, hogy az egyetemi végzettség „viszonylagos” áru, azaz az értéke nem csupán azon múlik, hogy az embernek mennyi van belõle, hanem azon is, hogy másoknak mennyi. Ezt a kérdést azonban még vitatják.
Ha a gazdasági egyenlõtlenség növekedése magyarázatot ad a 4. táblázat eredményeire, akkor a szülõk bevétele és az egyetemre kerülõ tanulók száma közötti korreláció azokban az amerikai államokban növekszik a leggyorsabban, ahol a gazdasági egyenlõtlenség is. Susan Mayer, a chicagói egyetem szociológusa kimutatta, hogy pontosan ez történt az 1970-es és ’80-as években. 8 A növekvõ gazdasági egyenlõtlenség általában véve emelte a felsõoktatásban résztvevõk számát, részben azért, mert a közoktatás minden szintjén emelkedtek az oktatásra fordított költségek. A növekvõ egyenlõtlenség pozitív hatása a felsõoktatásban résztvevõk számára még akkor is fennállt, amikor Mayer figyelembe vette, hogy az iskoláztatás költségeinek változása a diákok szülõállamában jelentkezik. Azokban az államokban azonban, ahol az egyenlõtlenség a leginkább nõtt, ott az a szülõi jövedelem is fokozottabban hatott a diploma megszerzésére.
Mayer azt is kimutatta, hogy a gazdasági egyenlõtlenség növekedése 1970 és 1990 között az egyes környékek közötti gazdasági elszigetelõdést is erõsítette.9 Amint a gazdagok gazdagabbak lettek, olyan jómódú környékre költöztek, ahová a többi gazdag is. Az egyes negyedeken belüli jövedelmi eltérések ezért szinte alig változtak. A gazdasági elszigetelõdés azért fontos, mert az iskoláknak az a képessége, hogy megszerezzék maguknak a legjobb tanárokat, jórészt a társadalomgazdasági tényezõk elegyén múlik. Ha egy iskolába sok szegény gyerek jár, akkor hiába ad jobb fizetést az iskola, mégis nehezen fog olyan tanárokat találni, akik hatékonyan emelik a gyerekek vizsgaeredményeit. A gazdasági elszigetelõdés épp ezért csökkenti annak az esélyeit, hogy az alacsony jövedelmû diákok jó tanárokat kapjanak.
Várható élettartam. A gazdagabb országokban az emberek hosszabb ideig élnek, mint a szegényekben, de a nemzeti jövedelem növekedésével ez az összefüggés egyre kevésbé kimutatható. Az 1. táblázatban közölt statisztikák is azt mutatják, hogy a várható élettartam és az egy fõre esõ GDP között a gazdag demokráciákban nincs szoros kapcsolat. Különösképpen igaz ez az Egyesült Államokra, ahol a várható élettartam rövidebb, mint bármelyik másik gazdag országban.
Egy országon belül a magasabb jövedelmûek minden esetben tovább élnek. A jövedelemeloszlási skála felsõ határához közeledve azonban ez a különbség is csökken, de a gazdag és a szegény családok közötti szakadék akkor sem tûnik el, ha mindenki életszínvonala emelkedik. Az emelkedõ jövedelmek és az ingyenes társadalombiztosítási programok, a Medicare és a Medicaid ellenére 1960 és 1986 között az Egyesült Államokban mind a jövedelem, mint az iskolázottság egyre nagyobb hatással volt a halandóságra.10 A halandósági eltérés a különbözõ osztályok között az 1930 és 1960 közé esõ idõszakban Angliában is növekedett, noha az általános életszínvonal emelkedett, és mindenki számára elérhetõvé vált az országos egészségbiztosítási és egészségügyi ellátás.11 Ez a tény azt sugallja, hogy a jövedelem és az egészség közötti kapcsolat nem csupán az anyagi nélkülözés függvénye. Máskülönben a vásárlõerõ megkettõzése csökkentené a jómódúak és a szegények közötti különbséget.
A jövedelem és az egészség közötti állandó korreláció egyik oka az, hogy a gyenge egészségi állapot csökkenti az emberek jövedelemkeresõ képességét. Ráadásul a nagy egészségügyi kiadások a családok megtakarítását is megcsapolják és a késõbbiekben ez csökkenti a nem munkával keresett jövedelmet. De miközben a gyenge egészségi állapot nyilvánvalóan befolyásolja a jövedelmet, addig egyes tanulmányok, amelyek egyetlen személyt vizsgáltak egy hosszabb idõszak alatt, arra a következtetésre jutottak, hogy a jövedelem, a foglalkoztatási helyzet és képzettség is kihatással van az egészségre. Ennek egyik oka, hogy a jómódú családokban élõk hajlamosabbak arra, hogy kövessék az orvosok tanácsait. A gazdag amerikaiak például ma már kevesebbet dohányoznak, mint a szegények, valamivel többet is sportolnak és az elhízás sem olyan gyakori náluk. De még ha ezeket a különbségeket figyelembe vesszük is, a jövedelem és a várható élettartam közötti összefüggés továbbra sincs egyértelmûen tisztázva. Néhány kísérleti vizsgálat, amelynek során egy-egy majomnak a csoporton belül elfoglalt rangját megváltoztatták, bebizonyította, hogy a csoporton belüli pozíció hatással van az egészségre, és ez nyilvánvalóan az emberekre is igaz. Azt az azonban nem tudjuk, hogy a jövedelem és az egészség közötti összefüggés mekkora részét lehet ily módon megmagyarázni.
Richard Wilkinson 1992-ben nagyhatású cikkben fejtette ki, hogy a jövedelem egyenlõbb eloszlása a gazdag országokban növelte a várható élettartamot.12 További tanulmányok azt is kimutatták, hogy a halandóság alacsonyabb volt azokban az amerikai államokban és nagyvárosokban, ahol a jövedelemeloszlás egyenletesebb. E jelenség egyik magyarázata az ESZMU- szabály lehet. A jövedelem 1 százaléknyi emelkedése nagyjából ugyanekkora arányban csökkenti annak az esélyét, hogy valaki 65 éves kora elõtt haljon meg, függetlenül attól, hogy mi volt a kiinduló jövedelem. Ez pedig azt jelenti, hogy ha ezer dollárt elveszünk egymillió gazdag családtól és ezzel kiegészítjük egymillió szegény család jövedelmét, akkor a halandóság is csökkeni fog. Ebbõl az következik, hogy az azonos átlagjövedelmû országokban, államokban vagy városokban alacsonyabb lesz a halandóság, ha ezt a jövedelmet egyenlõbb módon osztják szét. Ha azonban ez lenne az egyetlen összefüggés a jövedelemegyenlõtlenség és a várható élettartam között, akkor a különbség Svédország és az USA között elhanyagolható lenne.
Wilkinson és követõi szerint az egyenlõtlenség a háztartás jövedelmétõl függetlenül csökkenti a várható élettartamot, mert megváltoztatja azt a társadalmi közeget, amelyben az emberek élnek. Wilkinson szerint az egyenlõtlenség bomlasztja az egymással való törõdést és erõsíti a relatív nélkülözés érzését (ez volna a szociológiai szakkifejezés az irigységre). Mások „materialistább” megközelítést vallanak, s szerintük az egyenlõtlenség azért gyilkol, mert hatással van a társadalompolitikára, megváltoztatja az oktatás, az egészségügyi ellátás, a környezet és más anyagi javak eloszlását. Bármelyik nézeten vagyunk is, ha összehasonlítjuk azokat az embereket, akiknek a jövedelme megegyezik – legyen ez mondjuk évi 50 ezer dollár –, akkor azok fognak hamarabb meghalni, akik olyan helyen élnek, ahol a jövedelmek eloszlása egyenlõtlenebb.
A legújabb kutatások azonban súlyos kétségeket ébresztettek ezekkel a nézetekkel szemben. Ahogy egyre több adat áll rendelkezésünkre egyre hosszabb idõszakokról, a gazdasági egyenlõtlenség és a várható élettartam közötti korreláció az egyes nemzetek összehasonlításakor veszélyesen közel került a nullához. Ha az 1. táblázat alapján egyszerûen összevetjük Amerikát a többi gazdag demokráciával, akkor az a nézet, hogy az egyenlõtlenség gyilkol, még védhetõ is. De ha többi gazdag országot hasonlítjuk össze egymással, akkor már nem találunk állandó összefüggést az egyenlõtlenség és a várható élettartam között. A jövedelmek elosztása sokkal egyenlõtlenebb Kanadában, Ausztráliában és Nagy-Britanniában, mint Skandináviában, a várható élettartam mégis közel azonos e két országcsoportnál.
A legújabb kutatások azt is kétségbe vonták, hogy az amerikai államokban és városokban ok- okozati összefüggés lenne az egyenlõtlenség és a várható élettartam között. Amerikában ugyanis mind az egyenlõtlenség, mind a várható élettartam azzal mutat korrelációt, hogy egy adott államban vagy városban hány százalék afro-amerikai él. A feketék, bárhol is éljenek, korábban halnak meg, mint a fehérek, ezért a nagy lélekszámú fekete lakossal rendelkezõ államokban a halandóság az átlag fölött van – függetlenül a lakosok jövedelmének eloszlásától. A fehér amerikaiak is hamarabb halnak meg, ha olyan államban vagy városban élnek, ahol nagy lélekszámú a fekete lakosság. Amint tehát az ember a faji kérdéseket is számításba veszi, a gazdasági egyenlõtlenség és a halandóság közötti korreláció eltûnni látszik.13
Ha azonban arra vagyunk kíváncsiak, hogy az egalitárius politika jobbá teszi-e az emberek egészségét, akkor a helyes kérdés az, hogy vajon a gazdasági egyenlõtlenségben nemzeti, állami vagy helyi szinten bekövetkezõ változások egybe esnek-e a várható élettartam változásával. A válasz az, hogy néha igen. Amikor Andrew Clarkwesttel közösen elemeztük az amerikai államokban az 1980-as években a gazdasági egyenlõtlenségben jelentkezõ változásokat, arra a következtetésre jutottunk, hogy a fehérek halandósági rátája azokban az államokban csökken a legkevésbé, ahol az egyenlõtlenség a leggyorsabban növekszik. Ez a felfedezés egybeesik Wilkinson hipotézisével, noha ez a hatás a véletlen mûve is lehetett. Amikor azonban a vizsgálatunkat az 1970-es évekre is kiterjesztettük, a kapcsolat megfordult. Ám ez is lehet a véletlen mûve.
Amikor Clarkwesttel közösen a LIS elemzésben szereplõ országokban vizsgáltuk a gazdasági egyenlõtlenség változását, azt találtuk, hogy a várható élettartam mindenütt emelkedett, de lassabban emelkedett ott, ahol a gazdasági egyenlõtlenség a leggyorsabb ütemben nõtt.14 Ez az eredmény egybeesik Wilkinson hipotézisével is, és ebben az esetben a kapcsolat annyira kimutatható volt, hogy azt már nem lehet a véletlen számlájára írni, legalábbis a megszokott statisztikai módszerek szerint nem. Ennek ellenére a kapcsolat még mindig nem túl erõs. 1979 és 1997 között a gazdasági egyenlõtlenség mintegy az egyhatodával nõtt az Egyesült Államokban.15 Ugyanebben az idõszakban a várható élettartam Amerikában három évvel nõtt. Ha az egyenlõtlenség nem nõtt volna, akkor a LIS-tanulmányból leszûrhetõ következtetések alapján a várható amerikai élettartam további 0,3 évvel nõhetett volna. Hogy e szám jelentõségét érzékeltetni tudjuk, emlékeznünk kell arra, hogy a jövedelemeloszlási skála legfelsõbb öt százalékába tartozó amerikaiak várható élettartama körülbelül kilenc évvel magasabb, mint a legalsó tíz százalékban élõké.16 Még a nemzeti jövedelem elosztásában jelentkezõ meglehetõsen nagy változás is csak csekély elmozdulást okozna ebben az arányban.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy az egyes nemzetek összehasonlításakor nincs feltétlenül ok-okozati összefüggés a gazdasági egyenlõtlenség és a várható élettartam között. Azok az országok, ahol a gazdasági egyenlõtlenség növekedését megpróbálták visszafogni, az 1980-as években általában olyan politikai pártok vezetése alatt álltak, amelyek politikai vagy morális kötelezettségüknek érezték, hogy a kevésbé tehetõs állampolgárok érdekeit védjék. Az ilyen országokban számtalan olyan lépést tettek, amelyek nyomán az emberek hosszabb ideig éltek, például lerövidítették a munkahetet vagy biztosították, hogy több ember jusson hozzá a szükséges egészségügyi ellátásához.
Boldogság. A jövedelem és a boldogság közötti kapcsolat sokban hasonlít a jövedelem és az egészség közötti korrelációhoz, kivéve persze, hogy sokkal könnyebb megállapítani, hogy valaki meghalt, mint azt, hogy valaki boldog. 1972 óta csaknem minden évben az általános társadalmi felmérés (GSS) során az amerikai felnõttek reprezentatív mintájának a következõ kérdések is feltették: Mindent összevetve mit gondol a dolgok jelenlegi állásáról? Ön hogyan jellemezné helyzetét: nagyon boldog, meglehetõsen boldog vagy nem túl boldog?
A magasabb jövedelmûek általában boldogabbnak mondták magukat, mint az alacsonyabb jövedelmûek. Ez a különbség a jövedelemelosztási skála tetején ismét csökken, de nem annyira, hogy ne lehetne azt a következtetést levonni, hogy ha az amerikai jövedelemelosztási rendszert a svédországihoz hasonlóvá alakítanák át, akkor ez nagyban befolyásolná az emberek boldogságát. De akárcsak az egészség esetében, a jövedelemelosztási rendszer kiegyenlítése a boldogságra is csak akkor gyakorolna jelentõs befolyást, ha megváltoztatná azt a társadalmi környezetet, amelyben az emberek élnek. Ha például az egyenlõség megerõsíti a társadalmi kötõdéseket és csökkenti az irigységet, akkor ez nagyban csökkenti a boldogtalanságot is.
Az egyenlõség és a boldogság közötti korrelációt bizonyító empirikus adatok azonban meglehetõsen gyérek. Igaz ugyan, hogy a Kalifornia Egyetem egyik szociálpszichológusa, Michael Hagerty kimutatta, hogy az amerikaiak saját bevallásuk szerint kevésbé boldogok, ha olyan városban élnek, ahol a jövedelmek eloszlása egyenlõtlenebb, de elemzése nem veszi figyelembe a gazdasági egyenlõtlenség és a faji összetétel közötti korrelációt. A Harvardon és a London School of Economicson dolgozó közgazdászok egy csoportja kimutatta, hogy az európaiak kevésbé elégedettek sorsukkal, ha országaik jövedelemelosztási rendszere egyenlõtlenebb lesz, de ez a hatás csak a politikailag a baloldalon álló válaszadók körében volt megfigyelhetõ.17 Mindezek a bizonyítékok sokat mondóak, de aligha szolgálhatnak végsõ érvként.
Bûnözés. Több tanulmány is kimutatta, hogy az erõszakos bûnözés magasabb azokban az amerikai városokban, ahol a jövedelemeloszlási rendszer egyenlõtlenebb. Ezek a tanulmányok azonban nem foglalkoztak azzal, hogy az egyenlõtlenség növekedése maga után vonja-e a bûnözés növekedését is. Az Egyesült Államok egészét nézve a gazdasági egyenlõtlenség változásának iránya közel sem esik egybe az erõszakos bûnözés tendenciájával. Az egyenlõtlenség szinte alig változott az 1960-as években, miközben az erõszakos bûnözés meredeken nõtt. Az 1980-as évek elején az egyenlõtlenség növekedett, miközben az erõszakos bûncselekmények száma csökkent. Az egyenlõtlenség megint csak kis mértékben növekedett az 1980-as évek végén, miközben az erõszakos bûnözés megint nagyobb mértékben emelkedett. Ezek az adatok nem azt bizonyítják, hogy a jövedelemeloszlás rendszerének változása hatással lenne a bûnözésre, hanem azt, hogy az erõszakos bûnözés tendenciáját más tényezõk befolyásolják.
Politikai hatás. Az amerikaiak ma kevesebben mennek el szavazni, mint az 1960-as években. A baloldal a szavazási kedv lanyhulását néha arra az okra vezeti vissza, hogy a gazdasági növekedés elõnyeit csak egy elenyészõ kisebbség élvezi. A többi ország baloldali pártjai lépéseket is tettek annak az érdekében, hogy a növekedés elõnyeit egyenlõbben osszák szét. Amerikában a demokraták ezt a kérdést azonban szinte alig érintették. Ennek eredményeképpen, állítják, a szavazók egyre inkább meg vannak gyõzõdve arról, hogy egyetlen párt sem foglalkozik igazából a problémáikkal.
Ennek ellenére a növekvõ gazdasági egyenlõtlenség aligha tudja megmagyarázni a szavazók elmaradását, mert ez a folyamat az 1970-es évek elején, még jóval az egyenlõtlenség növekedésének megindulása elõtt kezdõdött. A választási részvételi arány 1980 óta pedig alig változott.18 Még ha a növekvõ egyenlõtlenség hatással volt is a választási részvételre, az csakis úgy történhetett, hogy olyan visszaesést állandósított, amelynek okai másutt keresendõk.
A választási részvétel és az egyenlõtlenség közötti legnyilvánvalóbb ok-okozati viszony épp az ellenkezõ irányban mûködik. Ha mindenki szavaz, akkor a választók a dolog lényegének megfelelõen az egész lakosságot képviselik, és a politikusoknak valamennyi jövedelmi csoport érdekét figyelembe kell venniük. Amikor a szavazók aránya visszaesik, akkor csaknem mindig a legszegényebbek és legtanulatlanabbak között nõ leginkább a nem szavazók aránya. Amikor a szavazók és a teljes lakosság közötti jövedelmi különbség nõ, a politikusoknak egyre kevésbé áll az érdekükben, hogy a jövedelemelosztási rendszer alsó felének érdekeit szolgáló törvényeket hozzanak. A Harvard egyik közgazdásza, Richard Freeman kimutatta, hogy az 1968-as és az 1972-es elnökválasztásokon résztvevõk között nõttek az osztálykülönbségek, és ugyanez történt az 1984-es és az 1988-as választásokat összehasonlítva is.19 Az egyenlõtlenség mellett szinte kizárólag azt az érvet lehet felhozni, hogy növeli a hatékonyságot, de az ezt alátámasztó bizonyítékok nem túl számosak. Mindezek az eredmények azonban még meglehetõsen ingatag lábakon állnak, és valószínûleg a kutatómunka gyarapodásával változni fognak. Ennek ellenére nem árt feltenni a kérdést, hogy ha mégis igaznak bizonyulnának, milyen következtetést lehet levonni belõlük a gazdasági egyenlõtlenség korlátozásáról.
Az olvasó válasza erre a kérdésre négy értékítéleten nyugszik. Elõször is az olvasónak azt kell eldöntenie, hogy vajon a leghátrányosabb helyzetben lévõk sorsának javítását, vagy a jólét átlagának emelését tekinti-e elsõdlegesnek. Aztán döntenie kell abban is, hogy az anyagi jólét növelése vagy a „családi kötelékek” meg a „pihenés és szórakozás” a fontosabb számára. Harmadsorban választania kell, hogy a fiatalok egyenlõbb esélyekhez juttatását vagy a felnõttek jólétének maximalizálását tekinti-e fontosabbnak. Negyedszerre pedig döntenie kell abban is, hogy engedné-e még több ember bevándorlását a szegényebb országokból, például Mexikóból az USA-ba, mivel ez szinte elkerülhetetlenül egyenlõtlenebbé teszi a jövedelemelosztást.
Ha az ember keményvonalas követõje Rawls elméletének, aki úgy véli, a társadalom kizárólagos gazdasági célja az, hogy a leghátrányosabb helyzetben lévõk pozícióját javítsa, akkor az európai tapasztalatokból azt szûrheti le, hogy az egyenlõtlenség korlátozása a szegények hasznára válhat. Ha azonban az ember keményvonalas utilitárius, akkor az európai tapasztalatok azt sugallhatják neki – noha a bizonyítékok nem döntõ erejûek –, hogy az egyenlõtlenség korlátozása csökkenti a fogyasztást. Ugyanakkor az európai tapasztalatból az is leszûrhetõ, hogy az egyenlõtlenség korlátozása részben azért csökkenti a fogyasztást, mert az emberek kevesebb órát dolgoznak, ezt pedig a legtöbb európai jó dolognak tartja. Ha az ember jobban a szívén viseli a gyerekek esélyegyenlõségét, mint a felnõttek fogyasztását, akkor a szülõk közötti egyenlõtlenség korlátozása valószínûleg a gyerekeik közötti esélyegyenlõtlenséget is csökkenti.
Mindezeket figyelembe véve az egyenlõtlenség korlátozása mellett véleményem szerint erõs, de nem elsöprõ érvek szólnak. És ez az oka annak, hogy a legtöbb gazdag társadalom mélyen megosztott ebben a kérdésben. Noha a modern politikában az elosztás központosítása igen magas fokú, mégis a gazdag társadalmak meglepõen kevés energiát fordítanak arra, hogy, hogy az egyenlõtlenség korlátozása mellett, illetve ellen szóló érveket összegyûjtsék. Az efféle kutatásokra még azok az országok sem igen költenek pénzt, ahol a GDP sokkal nagyobb arányát osztják el központilag, mint az Egyesült Államokban. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához ugyanis sokkal megbízhatóbb bizonyítékokat kellene összegyûjteni, ez pedig nagyon is sok pénzbe kerül. És felmerülhet annak a veszélye is, hogy a bizonyítékok rácáfolnak a politikusokra. A bizonyítékok nélküli erkölcsi megfontolások azonban az elmúlt évszázadokban felmérhetetlen károkat okoztak, és rossz hatásuk a mai napig sem múlik. A gazdag demokráciák jobban teszik, ha legalább megpróbálkoznak a bizonyítással.
FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER
- A vásárlóerõben bekövetkezõ abszolút változásokra vonatkozó becsléseket rendkívül óvatosan kell kezelni. A fogyasztói árindex például azt sugallja, hogy a legalsó tized vásárlóereje nem változott 1979 és 1997 között, noha az élelmiszerekre költött kiadásokból az szûrhetõ le, hogy a legszegényebb tized úgy gondolta, nagyobb elkölthetõ jövedelem áll a rendelkezésére (lásd Bruce Hamilton, „Using Engel’s Law to Estimate CPI Bias”, American Economic Review 91, 2001. június, 619–630. A lakhatási körülmények és a többi, az életszínvonalat mérõ közvetlen adatok is azt sugallják, hogy a legalsó egytized életszínvonala emelkedett (lásd Susan Mayer és Christopher Jencks, „Do Official Poverty Rates Provide Useful Information about Trends in Children’s Economic Welfare?”, Levy Institute, Bard College, 2001 június, letölthetõ a www.jcpr.org honlapról. ↩
- John Rawls, A Theory of Justice, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1971. ↩
- A LIS a háztartások gazdasági szükségleteinek kiszámításakor figyelembe vette a háztartások nagyságbeli eltéréseit is és olyan skálát használt, amelyben például egy négytagú háztartásnak kétszer annyira volt szüksége, mint egy egytagúnak, míg például egy kilenctagú háztartásnak háromszor annyira, mint egy egytagúnak. Ez a skála valószínûleg alábecsüli azt a többletjövedelmet, amely az anyagi jólét szinten tartásához szükséges, és valószínûleg túlbecsüli azt a jövedelemtöbbletet, amely a szubjektív jólét szinten tartásához szükséges, ha a háztartás tagjainak száma növekszik. ↩
- Francine Blau és Lawrence Kahn, „Do Cognitive Test Scores Explain Higher U.S Wage Inequality?”, Cambridge, National Bureau of Economic Research, 2001. április és Dan Devroye és Richard Freeman, „Does Inequality in Skills Explain Inequality in Earnings Across Advanced Countries?”, Cambridge, National Bureau of Economic Research, 2001. február. ↩
- Robert Hall és Charles Jones, „Why Do Some Countries Produce So Much More Output Per Worker than Others”, Quarterly Journal of Economics, 114. (1999), 83–116. ↩
- Lars Osberg, „Labor Supply and Inequality Trends in the USA and Elsewhere”, letölthetõ a http://is.dal.ca/ ~osberg/home.html weboldalról. ↩
- A 3. oszlopot a háztartások nagyságát is figyelembe vevõ adózás utáni jövedelem logaritmusának egyes nemzetekre vonatkozó középértékébõl számolták ki. Az egyes mediánok összevetése csaknem minden országban azonos értéket eredményezett. ↩
- Susan E. Mayer, „How Did the Increase in Economic Inequality between 1970 and 1990 Affect Children’s Educational Attainment?”, American Journal of Sociology, kiadás alatt. ↩
- Susan Mayer, „How the Growth in Income Inequality Increased Economic Segregation”, Irving Harris Graduate School of Public Policy Studies, University of Chicago, 2001, letölthetõ a http://www.jcpr.org internetes honlapról. ↩
- Lásd Harriet Orcutt Duleep, „Measuring Socioeconomic Mortality Differentials over Time”, Demography 26 (1989 május), 345–351., és G. Pappas, S. Queen, W. Hadden és G. Fisher, „The Increasing Disparity in Mortality between Socioeconomic Groups in the United States, 1960 and 1986”, New England Journal of Medicine, 329. (1993), 103–109. ↩
- Lásd Elsie Pamuk, „Social Class Inequality in Mortality from 1921 to 1972 in England and Wales”, Population Studies 39. (1985), 17–31. ↩
- Wilkinson Unhealthy Societies: The Afflictions of Inequality (London, Routledge, 1996) címû könyvében foglalta össze nézeteit. ↩
- Lásd még Angus Deaton és Darren Lubotsky, „Mortality, Inequality and Race in American Cities and States”, Cambridge, National Bureau of Economic Research, 2000. június. ↩
- Lásd Andrew Clarkwest, „Notes on Cross-National Analysis of the Relationship between Mortality and Income Inequality”, Malcolm Wiener Center for Social Policy, Harvard University, 2000, letölthetõ a http://www.ksg.harvard.edu/socpol/MVCstdntresearch.htm honlapról. ↩
- Ez a becslés abból indul ki, hogy az egyenlõtlenség jól megfigyelhetõ növekedése 1992 és 1993 között mesterséges képzõdmény, amely jórészt abból adódik, hogy a statisztikai hivatal megváltoztatta az adatgyûjtési és feldolgozási eljárást. ↩
- A számítás az Angus Deaton által készített országos longitudinális halálozási felmérésen alapul, amely kimutatta, hogy a legmagasabb jövedelmû csoportba tartozó férfiak halálozási aránya a legalacsonyabb jövedelmû csoportba tartozó tizenkét évvel fiatalabb férfiak arányának felel meg, míg a legmagasabb jövedelmû csoportba tartozó nõk halálozási aránya a legalacsonyabb jövedelmû és hat évvel fiatalabb nõk halálozási arányának felel meg. Deaton eredményeibõl olyan feltételezések alapján jutottam el a várható élettartamban mutatkozó átfogó eltérésekhez, amelyek valószínûleg nem teljesen pontosak. ↩
- Lásd Michael Hagerty, „Social Comparisons of Income in One’s Community: Evidence from National Surveys of Income and Happiness”, Journal of Personality and Social Psychology 78 (2000), 764–771 és Alberto Alesina, Rafael Di Tella és Robert MacCulloch, „Inequality and Happiness: Are Europeans and Americans Different?”, Cambridge, National Bureau of Economic Research, 2001. április. ↩
- A szavazóképes lakosság mintegy 62 százaléka vett részt az 1960-as években tartott három elnökválasztáson. 1972-ben a részvételi arány 55 százalékra esett vissza, 1976-ban 54-re, majd 1980-ban 53-ra. 1980 óta az elnökválasztásokon átlagban 52 százalék jelenik meg, egyértelmû tendencia azonban nem látszik. Az elnökválasztási éven kívül tartott kongresszusi választásoknál hasonló görbe figyelhetõ meg. (U.S. Bureau of the Census, Statistical Abstract of the United States, 2000, Government Printing Office, 2000, 479. táblázat) Ha az ember figyelembe veszi, hogy az állampolgárok aránya csökken a választásra jogosult kort elérõ népességen belül, és hogy egyre több az olyan ember, akit megfosztottak választójogától, mert börtönben volt vagy van, akkor a részvételi arány csekély mértékben akár még növekedhetett is 1980 óta. ↩
- Richard Freeman, „What, Me Vote?”, 2001. júniusában, a Kennedy School of Government által szervezett Workshop on Inequality and Social Policyn elhangzott elõadás. Arra nézve még nem láttam adatokat, hogy 1988 óta mi történt.
Az amerikai választási kampányok is oly módon változtak, hogy a politikusok egyre nagyobb kockázatot vállalnak, ha felbosszantják a gazdagokat. Az 1960-as évekig a legtöbb jelölt jórészt önkéntesekre bízta a kampányirodák mûködését és a kapcsolattartást a választókkal. Ma azonban már jórészt a fizetett kampánystábra és a televíziós hirdetésekre építik kampányaikat. Ez a változás azt mutatja, hogy ma a politikusok több pénzt tudnak összegyûjteni, mint korábban. A politikai adományok értéke valószínûleg azért emelkedett, mert a kormányzat életünk egyre több területén avatkozik be, épp ezért mind az állampolgárok, mind a nagyvállalatok készek arra, hogy több pénzt áldozzanak a kormányrendeletek és a pénzelosztási rendszer befolyásolására. De bármi legyen is a magyarázat, biztos, hogy azok az emberek, akik több pénzt tudnak adni, nagyobb politikai súllyal rendelkeznek, mint azok, akik csak az idejüket tudják erre áldozni. A politikusok azzal is tisztában vannak, hogy a pénz elõteremtésére a legjobb módszer a jómódú adományozók körbeudvarlása. Amikor a lakosság leggazdagabb egy százalékának jutó jövedelem aránya emelkedik, a politikusok érdeke azt diktálja, hogy ettõl a csoporttól szerezzenek pénzt. Ha a politikusoknak kizárólag csak a 100 dollárnál kisebb adományokat volna szabad elfogadniuk, akkor ismét jobban igénybe vennék az önkéntesek munkáját a politikai kampányban.
Tanulmányom elején azt állítottam, hogy Amerika a többi gazdag demokráciánál kevesebbet tesz azért, hogy a gazdasági egyenlõtlenséget csökkentse. Ennek eredményeként az amerikai gazdagok sokkal többet tudnak vásárolni, mint más gazdag demokráciák gazdagjai, a szegények pedig egy kicsivel kevesebbet, mint más országokban. Ha a rawlsi elvek alapján elemezzük ezt a helyzetet, akkor az amerikai gyakorlat egyértelmûen rosszabb, mint amelyet a többi gazdag európai ország folytat. Ha azonban utilitárius elvek alapján nézzük, akkor valószínûleg arra a következtetésre jutunk, hogy a legtöbb amerikai fogyasztó jobban jár, mint a többi nagy demokráciában élõ társaik. Ez az elõny legnagyobb részt abból adódik, hogy az amerikaiak többet dolgoznak, mint az európaiak, ám ez csak a magyarázat egyik része.
Késõbb megvizsgáltam, hogy a gazdasági egyenlõtlenség az anyagi értelemben vett életszínvonalon kívül vajon máshogy is befolyásolja-e az emberek életminõségét. A gazdasági egyenlõtlenség növekedése nyomán – az Egyesült Államokban legalábbis – több ember jár egyetemre, de a tanulási lehetõségek ugyanakkor egyenlõtlenebbé váltak. A növekvõ egyenlõtlenség esetleg csökkentheti a várható élettartamot, de az ezt alátámasztó bizonyítékok meglehetõsen ingatagok, és ha még létezik is ilyen összefüggés, az valószínûleg igen csekély horderejû. Találtam némi bizonyítékot arra is, hogy az egyenlõtlenség Európában befolyásolja a boldogságot, ugyanakkor az Egyesült Államokban ezt már semmi sem támasztotta alá. Ha az egyenlõtlenség hatással van is az erõszakos bûnözésre, ezt a hatást más tényezõk kioltják. Arra sincs semmi bizonyíték, hogy az egyenlõtlenség befolyásolná a politikai aktivitást, de a kevésbé jómódúak csökkenõ politikai részvétele talán megmagyarázza, hogy az amerikai politikusok miért maradtak olyan közönyösek, amikor 1980 után a gazdasági egyenlõtlenség növekedésnek indult.
Mindezekbõl azt a végkövetkeztetést vonom le, hogy a gazdasági egyenlõtlenség társadalmi következményei néha negatívak, néha semlegesek, de, amennyire én látom, csak ritkán pozitívak.[20. Mayernak az az eredménye, hogy az egyenlõtlenség növeli az oktatásban résztvevõ jómódúak számát, a kivételek egyike, mivel a jómódúak közötti növekedés, nagyobb mint a szegények közötti csökkenés, és emiatt a végeredmény az iskolázottság szempontjából ebben az esetben pozitív. ↩