Annak ellenére, hogy hosszú éveken keresztül a mûhelyben, a horgászatokon és mindenfelé rengeteg idõt töltöttem Hrudeczky bácsival, mivel egész életemben Hrudeczky bácsiztam, egy ízben róla beszélve rá kellett jönnöm, nem emlékszem, mi volt, volt-e egyáltalán keresztneve.

Akkoriban már rég halott volt, de ha nem lett volna is, ahogy másokat, úgy õt sem szívesen zaklattam volna ilyesmivel, tehát Klárát hívtam fel.

István, mondta, István volt õ is, meg az apja is, vagy fordítva.

Ünneplõbe öltözött, mindenkorú férfiakból és nõkbõl álló, összevissza sokaság gyûlt össze nagyszüleim, ha jól emlékszem, ha nagyapám jól emlékezett, július 14-én megköttetett esküvõjén. A templomi szertartás visszafogott áhítatából ocsúdva, túl a halk, mégis visszhangos igeneken egyre fokozódó türelmetlenséggel toporogtak, készültek megiramodni a ház udvarán rájuk várakozó ebéd és fõleg a számos, jeges vízben ácsorgó söröshordó irányába.

Nagyanyám és a négy hónapos magzati korban lévõ Klára csendesen, illedelmesen ájuldoztak a barátok és ismerõsök védelmezõ gyûrûjében mind forróbb, mind nagyobb levegõtlenségben, nagyapám pedig sután mosolygott, mivel arcán még jól láthatóan ott éktelenkedtek élete egyetlen komoly, férfias verekedésének nyomai.

Ezek az addigra duzzadtságukat veszett, ám még mindig színjátszó foltok mellesleg rengeteg fejtörést okoztak Hrudeczky bácsi apjának, az öreg Hrudeczkynak, és miattuk történt, hogy a koros mester a mûterem falán lógó angol kertet ábrázoló (a háttérben kastély) kárpit elõtt egyre beljebb tekerve, erõltetve nagyapám fejét, végül is majdhogynem, a jellemzõen rendõrségi nyilvántartásokban látható oldalnézeti beállításnál volt kénytelen maradni.

Nagyapám könyörgött, de az öreg Hrudeczky mondta, akkorát kéne retusálnia azon a kerítésléccel adjusztált fejen, hogy azzal az erõvel valami portréfestõ elé is ülhetnének nyugodtan.

Majd azt mondod, az üvegszemed miatt csinálta így az a vén és hülye öreg Hrudeczky, nyugtatta nagyapámat, aki nem volt az a könnyen megnyugtatható fajta.

Nagyanyám illedelmesen tûrt, pedig idõvel egyre jobb kedve kerekedett, aztán amikor az álla alatt matató öreg kéz, ha csak egy kevéssel is, de az õ fejét is beljebb forgatta a szokásosnál, rámosolygott csendesen szitkozódó nagyapámra, aki ezt szórakozottan viszonozta.

Maradjatok így egy pillanatra, adta ki az utasítást akkor az öreg Hrudeczky, aztán már mehettek is.

Kikísérte õket, kedvesen, ám teljességgel fölösleges módon lesegítette nagyanyámat a két lépcsõfokon, kezet rázott nagyapámmal, sok boldogságot kívánt, és közölte, hamar meglesz a kép. Jó lesz az késõbb is, hunyorgott nagyapám, jöjjön inkább mulatni velünk, de az öreg Hrudeczky csak legyintett a mûhely ajtajában, hogy majd a fia képviseli, a fiatalok dolga az.

Ahogy hazafelé ballagtak, nagyapámnak az a kevéssé helyénvaló ötlete támadt, hogy õ bizony nem jelentkezik a képért.

Késõbb, már mulatozás közben megjelent lelki szemei elõtt a rászedett öreg Hrudeczky ahogy a mûterem homályában áll a bekeretezett esküvõi fotóval, és gondolkozik, hova tûnt a tisztesség, hova jutott a világ, mit tegyen, mit tehet, ha már a fia barátjában sem bízhat. Ahogy nagyapám ismerte az öreg Hrudeczkyt, biztosra vette, elõbb vagy utóbb elérné õt a bosszúja, mondjuk, arra ébredne egy szép napon, hogy kitették azt az idétlen képet kicsi, ám népszerû mûhelyük kirakatába, hogy ne csak õk, az egész város szórakozhasson rajta.

Végignézett a tömegen, az egészségükre jókedvûen poharat pohár után ürítõ embereken, és érezte, nem lenne nyugta jó ideig, ugyanazok, akik most a hátát veregetik, odajárnának a kirakat elé, hogy aztán összemosolyogjanak, mutogassanak a háta mögött, hogy jókat röhögjenek a lánykérésen, amirõl már így is elég sokat hallott beszélni, és amely már így is alaposan kiszínezve járt szájról szájra.

Elment tehát a képért, zakója alatt rejtegetve osont vele hazáig, azt a fogadalmát viszont, hogy az ágy fölé tenni végképp nem fogja, megtartotta.

Éppen a mozit festették, ám nagyapám ahelyett, hogy munka után fröccsök mellett folytatta volna az éppen akkoriban elkezdett barátkozást Király úrral, a mozigépésszel, szépen hazament.

Ünnep van, ordította, és csak úgy, hideg vízzel aznap már másodszor megborotválkozott, elõvette a szekrénybõl az esküvõi öltönyét, majd belegyömöszölte nagyanyámat is a templomi szertartás óta mind szûkebbé váló menyegzõi ruhájába. Kart karba öltve így ballagtak végig a fáradt és poros utcán, ide-oda köszöngetve a meghökkent ismerõsöknek, elsétáltak a fõutca boltjai, kirakatai elõtt, majd betértek a szállóval szemközti virágoshoz, ahol is nagyanyám megkapta élete második esküvõi csokrát, amely valamivel talán még az elsõnél is szebbre sikeredett.

Az öreg Hrudeczky kint állt a mûhely ajtajában, ahogy meglátta õket, mosolyogni kezdett, és mintha csak azért lett volna még ott, mutatta, jöjjenek csak. Hrudeczky bácsi, jó baráti, fiúi, egyszersmind segédi minõségében már ugrott is feltenni a falba vert kampóra az ismerõs kárpitot az angol kerttel (kastély a háttérben).

Gyors ültetés, igazítás következett, nagyanyám székét alacsonyabbra kellett állítani, mert ahogy az öreg Hrudeczky mondogatta, egy igazi asszony feje búbja nem lehet magasabban, mint a férje füle, feltéve, hogy valamire való esküvõi képre törekszünk, márpedig ebben a mûteremben mindig, mindenki arra törekszik, már feltéve, hogy a kedves ügyfél éppen házasságot kötött.

Ültek egymás mellett, ahogy az szokás, néhány pillanatra megállt a nyári délután, maga az idõ is megtorpant, mert az öreg Hrudeczkynak valami gondja akadt a gépével, ami állítólag még sohasem hagyta cserben, noha csupán nagyapám legkevesebb három esetrõl tudott volna a tõle megszokott részletességgel beszámolni.

Maga elé meredve várt, mosolygott csak, és az éppen akkor hosszúnak és boldogságosan könnyûnek tûnõ már eltelt és még hátralévõ közel negyven évére gondolt, a furcsa, csiklandós érzésre, ami mindig elfogta nagyanyám napról napra növekvõ büszke, hegyes hasára nézve, amely többek szerint, és az õ várakozásaival ellentétben, fiút ígért, és amely egyik segédjének rajongó, némileg bugyuta, esendõ lendület szülte leírása szerint éppen úgy nézett ki, mintha tulajdonosa vakolókanalat nyelt volna.

Mindeközben nagyanyám arra gondolt, akire éppen akkor nehéz lett volna nem gondolnia, a vadul rugdosni, hadonászni kezdõ Klárára; oda is vonta nagyapám kezét, aki gondolatban már a Delelõ kerthelyiségében a vacsorához elfogyasztandó hûvös fröccsig szaladt elõre, ám hirtelen felocsúdva komoly arccal figyelni kezdett, hogy néhány pillanat múlva, jóval a kép kerete alatt megszorítsa asszonya kezét, és az örök forgatókönyv szerint elmosolyodva bólintson.

Lány, súgta nagyanyám, és két arc, két száj, három valódi és egy másféle szem mosolygott a gépbe, amely mögött az öreg Hrudeczky azt kiabálta, hogy na látod, fiam, így egészen más, ezt már a Kelemen fiúknak is megmutathatod, meg hogy Ilona, kérem, nem tudja még, hogy hol kell az asszonynak mozgolódnia, végül pedig kezét felemelve jelezte, a legfontosabb, amit a legjobban szeret ebben a mesterségben, most következik, aki figyel, talán megérezheti arcán a pillanat elvarázsolt kastélyának termein szellõként átsuhanó örökkévalóság simogatását.

Hirtelen felhõ ugrott a nap elé, egyetlen szemhunyásnyira elsötétedett, majd ismét felragyogott odakint a délután, nagyapámon pedig átsuhant a valószerûtlen gondolat, hogy egyszer még elveszíthet mindenkit és mindent, akije, amije csak van, lesz.

Az öreg Hrudeczky elégedetten egyenesedett fel a nézõkétõl, ez lesz az igazi, lelkesedett, maradjatok így, õk ketten pedig halálosan komolyan vették.

Még az elsõ háború elõtt, egy langyossága ellenére is lelombozó estén érkeztek a városba. Nem ismertek senkit, az alacsony, vékony öreg Hrudeczky szállt le utoljára, szép sorban lerángatta a hatalmas, felcímkézett bõröndöket, majd mesterségének számos, dobozokba csomagolt kellékét, közben felesége, e finom és szomorú asszony és a tízéves forma Hrudeczky bácsi türelmesen várakozott. A restiben a szálló iránt érdeklõdtek, majd vacsorát rendeltek, amit ímmel-ámmal, súlyos hallgatásba merülve fogyasztottak el.

Az öreg Hrudeczky hátradõlt a székén, szivarra gyújtott, majd hosszú ideig nézte, amit lehetett, az estét, a peronon álldogáló csendõrt, a távoli padon hallgatagon maguk elé bámulva várakozó napszámosokat és a síneken túl kergetõdzõ, marakodó kutyákat.

Elnyomta a szivart, kiitta a sörét, majd feleségére nézett, és megtörve a közöttük közel egy hónapja fenn álló csendet, némi megrendültséggel a hangjában közölte, hogy minden hiába, tehet bármit, Ibolya, itt fogunk, kérem, élni, hogy a többirõl ne is tegyek említést.

Megvették a házat a Petõfi Szálló mellett, alul megnyitották a mûhelyt, fölötte berendezték a lakást. Az asszony nem érte meg a második telet sem, valószínûleg soha nem nyugodott bele férje döntésébe, és a kétségtelen ténybe, hogy a város nem létezõ falai között úgy telt-múlt az élet, úgy terjengett, lassú, széles köröket, hullámokat rajzolva az idõ, mintha mindörökre megragadt volna egy szerda délután reménytelenségében.

Jöttek a frontra indulók, aztán a békeévek, a korosabb, furcsán mosolygó nem elõször menyasszonyok, az iparosok, földmûvesek és urak, asszonnyal, gyerekkel, készültek az emlékbe adandó, a különbözõ igazolványokba szánt képek végeláthatatlan sorban, hogy mintha csak elölrõl kezdõdne minden, végül ismét jöjjenek a frontra indulók.

Közben ráérõ idejében az öreg Hrudeczky, ha csak tehette, órákon át beállított, lehetõleg tematikus csoportképeket készített. Fény, kompozíció és kitartás kérdésének tekintette mindazt, amit csinált. A mesterség nem véletlenül mesterség, mondogatta, tárgyunkat a jó ízlés határain belül meg kell válogatnunk, nem szabad hagyni, hogy a dolgok egyszerûen csak megtörténjenek.

Ehhez mérten nem is szívesen ment ki az utcára, gyûlölte a mulatságokat, rendezvényeket, rendszeresen járt viszont a színjátszó körbe, iparosokból, banktisztviselõkbõl valamint a Savcsák nevezetû, jó kiállású és egész életében Shakespeare-szerep után áhítozó boncmesterbõl összerakta, elkészítette, többek között az Éjjeli õrjáratot, Az utolsó vacsorát, majd saját múltunk felé fordulva Bethlen Gábort tudósai között, A vérszerzõdést, sõt még Dugovics Titusz önfeláldozásának részletével is megpróbálkozott, de az alázuhanni készülõ hõs erõs hazaszeretetének másik áldozatát (a törököt) tartó támasztékot sem világítással, sem egyéb rafinériákkal nem tudta elrejteni.

Fõleg élete vége felé, még csendes elborulása elõtt rengeteget vitatkozott a fiával, aki alapvetõen máshol, a vásárokon, a városi élet egyéb eseményein vagy a Kurca parton, a tanyákon, a pusztában bóklászva kereste mindazt, amirõl tudta, megtapasztalta, keresni nem is érdemes, néha szerencsés, adakozó pillanatokban megmutatja magát, néha, gyakrabban nem.

Az öreg Hrudeczky nem tudta elképzelni, mi szép, mi lefényképezni való lehet a fák árnyékába húzódott, ebédelõ, dohányzó vagy éppen hanyatt dõlve szunyókáló napszámosok csoportján (ráadásul egy gatyás kisfiú komor kíváncsisággal még bele is nézett a gépbe), a mezõ szélén ártatlanul virágokkal játszadozó, térdig földbe ásott aprócska parasztlányon, a hõségtõl remegõ pusztában távolodó ökör hátsó felén, a ragyás révész fogatlan, vad mosolyán a túlpart hátterével, a szekéren ülõ, haját igazgató cigánylányon vagy az önmaga jelentéktelenségébe fúló Kurcán, amint átlós irányban, a kép bal alsó sarkából a jobb felsõbe küzdi, vonszolja magát, miként azt sem látta tisztán, miért érdekes, fõleg harminc méterrõl készítve a képet, hogy a csendõr járõr egyik tagja utána fordul a kora estében, kaszával a vállán mellettük mezítlábasan elvonuló parasztnak.

Hrudeczky bácsi bölcs ember volt, szerette az apját, annak tekintette, ami volt, a mesterének, úgyhogy nem vitatkozott, nem kérdezett vissza, és fõleg türtõztette magát, pedig apja mellett segédkezve szemtanúja lehetett annak is, amikor Savcsák Dugovics Shakespeare délután hosszat hentergett összegabalyodva, mint késõbb kiderült, fölöslegesen, a töröknek öltözött kõmûvessel, vagy amikor ugyanõ az eredetinél jóval rövidebb hajú Zrínyi Péterként izzadtan, órák óta búslakodott a bécsújhelyi börtönben a lassan türelmét vesztõ Frangepánnal, akinek aznap délután az ól viharkárt szenvedett tetejét kellett volna javítania otthon, és akiért a felesége, miután a gyereket hiába küldte, személyesen jött el, hogy hazavigye.

Amikor apja zaklatta, csépelte, Hrudeczky bácsi csak vonogatta a vállát, vagy még azt sem, és egy homokzsák nyugalmával himbálódzva saját elképzeléseinek a végén majd hatvan éven keresztül fényképezte mindazt, amivel szembetalálkozott, ami megállította.

Hrudeczky bácsi kimondottan büszke volt arra, hogy a mûtermen kívül soha senkinek nem mondta, hogy ha csak egy hajszálnyival is, de forduljon jobban a fény felé vagy emelje feljebb az állát. Azt viszont, vallotta meg egy ízben kissé szégyenlõsen, hogy most repül a kismadár, annak ellenére, hogy apja és a kínosan egyhangú mûtermi munka ellen lázadva még kamaszkorában megfogadta, a késõbbiekben mégiscsak számtalanszor kiejtette a száján.

Nagyapámmal akkor ismerkedtek össze, amikor az öreg Hrudeczky magával vitte egy szereplõválogatásra.

Hrudeczky bácsi meglepõdött, mennyi ember gyûlt össze, kisebb-nagyobb csoportokban legalább húszan beszélgettek az iparos ház elõcsarnokában. Kevésbé ugyan, de akkor is meglepõdött, amikor az addig ráérõs férfiak meglátván õket, szaporán parolázni kezdtek egymással, a távolabb állóknak csak odaintettek sietõsen, hogy aztán lesütött szemmel, halk, zavart köszönéssel elhaladva mellettük szép sorban egymás után elhagyják az épületet. Az addigi zsongás helyett lett akkor csend, és támadt nagy, kongóan szomorú üressége a teremnek.

Az öreg Hrudeczky krákogott egyet, majd, mint a hoppon maradt róka az üres tyúkketrec tövében, maga is a távozáson kezdett gondolkodni.

Mester, hangzott a vidám kiáltás valahonnan. Amikor arrafelé néztek, egy köpcös alakot láttak kilépni az egyik ajtón.

Nagyapám udvariasan bemutatkozott, majd bizalmasan közölte, hogy maga ugyan csak tagdíjhátralékának rendezése miatt ugrott be, de ha így alakult, megragadná az alkalmat arra, hogy megismerkedjenek végre személyesen is, hogy elmondja, mennyire tiszteli az öreg Hrudeczky tevékenységét.

Magán is érzi, folytatta, hogy errefelé kegyetlenül nehéz dolog a puszta megélhetésen túl akarni valamit, megõrizni akár csak egy körömpiszoknyi még mozgósítható energiát és képzeletet, a leggyakrabban mindenkibõl mindent kiszív, elvisz a munka, a megélhetés gondja, adott esetben az asszony, a család.

Így van, pontosan így, helyeselt az öreg Hrudeczky akkor is, amikor nagyapám azt találta mondani, tulajdonképpen nem érdekes, milyen az, hogy sikerül, amit csinálunk, az egésznek az értelme, jelentõsége csak annyi, hogy megpróbálunk valamit, ami révén, ha csak egy centivel, de odébb kerülhetünk, mint ahol ténylegesen vagyunk.

Hrudeczky bácsi jól szórakozott a kopaszodó figurán, és fõleg az apján, aki komolyan bólogatva hallgatta a felemás bókokat.

Nagyapám ezek után, még mielõtt az öreg Hrudeczky válaszolhatott volna, meghajolt, kezet rázott velük, és a többiekhez hasonlóan eltûnt.

Hazafelé ballagtukban az öreg Hrudeczky azt magyarázta, milyen kár, hogy ez a tisztafejû, tisztességes, ruházata alapján szobafestõ mester úgy néz ki, ahogy, szóval, hogy félszemû, alacsony, és még a haja is kevés.

Tragédia, a sors csendes ám kegyetlen komiszsága, bökte ujját a levegõbe az öreg Hrudeczky, majd visszavonult elõhívni, és a piros fényben keserûen számot vetett azzal, hogy a délután tapasztaltak alapján egyelõre le kell mondania a Hunyadi László búcsújáról, és úgy döntött, néhány gyertyával, a lepel alá fektetett, szép, domború mellkasú Savcsákkal, és a szerinte az ügynek megnyerhetõ házvezetõnõjével és annak lányával a Hunyadi László a ravatalont fogja megcsinálni.

Borúsan dolgozott, mély ellenszenvet érzett az önkéntes tûzoltók Flórián napi mulatságán készült összes kép iránt, különös tekintettel az idétlenül nagyszabású, ingatag és izzadtságszagú gúlára, amely felállni még csak-csak felállt valahogy, a lebontás viszont, azon egyszerû oknál fogva, hogy az alsó sor hamarabb indult vissza a söréhez, már személyi sérülésekkel és anyagi károkkal is járt.

Ha tudta volna, hogy végül a magát megmakacsoló házvezetõnõ miatt Mányoki Rákóczi portréjára kell fanyalodnia, nyilván otthagyta volna az egészet, és fiához hasonlóan õ is azonnal elindult volna meginni egy-két fröccsöt.

A mûterembõl megszabadult Hrudeczky bácsi magányosan, elgondolkozva érkezett a Delelõbe. Átvágott a füstös söntésen, mint valami puha szõnyegen, végiglépkedett a kaviccsal vastagon felszórt kerthelyiségen, és leült egy üres asztalhoz.

Tekintetét végighordozva a közönségen meglátta nagyapámat, aki néhány asztalnyira egy magát illedelmesen összehúzó óriásnak magyarázott olyan vehemenciával, amellyel csak az asszonyokról és a politikáról lehetséges.

Amikor nagyapám üres poharával a kezében a pincér után kezdett forgolódni, összeakadt a tekintetük. Kölcsönösen bólintottak, nagyapám integetni kezdett, majd, hogy Hrudeczky bácsi nem mozdult, mert azt hitte, mindez a pincérnek szól, felállt, átsétált az asztalok között, és kérdezte, nem ülne-e át hozzájuk.

Bemutatta az óriásnak, akit Kozmának hívtak, és aki azt állította, hogy örvend, de nem sikerült tökéletesen eloszlatnia a kissé zavarban lévõ Hrudeczky bácsi kétségeit. Leültek végre, a pincér is elõkerült, rendeltek, majd nagyapám és riasztó méretû barátja, mintha mi sem történt volna, tovább folytatták a már megkezdett beszélgetést, Hrudeczky bácsi pedig egyre nagyobb zavarban üldögélt, egyre kevésbé értette, miért hívták át az asztalukhoz, és fõleg, hogy miért telepedett át.

Nagyapám azt magyarázta, a mai világban nem elég, hogy amint azt még Pesten megfogadta, férjes asszonyt nem illet, lassan úgy néz ki, azt kell mondania, hogy úgy általában semmilyen asszonyhoz nem közeledik.

Az lehet, nézett panaszosan, hogy neki kezd itt munkája lenni, az a Pántos meg csak egy részeges papucsos, attól még õ fekszik vele nap mint nap abban a nyomorult ágyba, amit õ csak egyetlenegyszer látott, egyetlenegyszer.

Elég is volt, tette még hozzá, Kozma megértõen bólintott, Hrudeczky bácsi pedig a cigarettatárcája után kezdett kotorászni.

Nagyapám méltatlankodó hangon rám utatott, hogy mindenki tudja, a Pántos két éve jár oda, két éve nyüszít az ajtó elõtt, mint kutya a holdra, csak õ nem hiába, neki ki is nyitják, õ meg csupán három napig dolgozott ott.

Szóval, könyökölt az asztalra némileg lehalkítva a hangját, õ meg is mondta az Erzsinek, ha kell, eskü alatt, bárki elõtt letagadja még azt a keveset is, ami történt, õ nem ezért dolgozott, rakosgatta a pénzét. Három hete volt ott, de ha tegnap lett volna, az Erzsi, higgyék el, akkor is megpróbálna rá mutogatni.

Kozma úr elhitte, nagyapám bõszen beleivott a fröccsébe, hogy sõt mindez akkor is megtörténhetett volna, ha egyáltalán nem is ismernék egymást. Jönne az Erzsi szembe a fõutcán, ránézne, na, ennek fél szeme van, ez jó lesz, gondolná, majd kivárná, amíg elegen hallják, és akkor azt mondaná, ez ugrott meg engemet, ez itten a gyerekem apja.

Higgyék el, nézett ismét rájuk, lenne is olyan, aki elhinné. Miért hazudna ez az asszony, aki tisztességben temette el az urát, nem zörög a haraszt, meg hasonlók, az emberek már csak ilyenek, neki pedig csendesen odalenne mindene, szabadsága, pénze, jó híre, az, hogy semmilyen híre sincs, a munkája.

Kozma csendesen megjegyezte, hogy azért nagyapám mégiscsak megnézte magának alaposabban azt az Erzsikét, de nagyapámat ez különösebben nem érdekelte.

Õrület, jelentette ki, majd hozzátette, õ inkább felköti magát, de nem vesz magára egy ilyen asszonyt, nem beszélve a Pántos gyerekérõl.

Aztán lehiggadt valamelyest, Hrudeczky bácsi felé fordult, és remélte, hogy nem sértette meg az apját.

Hrudeczky bácsi hirtelen fel sem fogta, hogy hozzá beszélnek, tovább ült gondolataiba merülve, aztán amikor nagyapám megbökte, és elismételte a kérdést, elmosolyodott, hogy ugyan, majd elmagyarázta, ne higgyék, hogy bárkit le akar beszélni a dologról, vagy bárkinek kedvet óhajt csinálni, de jó, ha tudják, az apját megsérteni nem egy délutános program, ami meg azt illeti, mindaz, amirõl nagyapám még délután beszélt nekik, fájdalmasan igaz.

Szemérmesen megvallotta, még ha unalmas, kínos is volt részt venni apja addigi vállalkozásaiban, azt még szomorúbb látni, ahogy szép lassan egyedül marad, hogy már csak a szerencsétlen Savcsák tart ki mellette, mert azt hiszi, hogy a változó helyzetekben magából kicsikart egyetlenféle, kizárólag a hullott vakolatéhoz hasonlítható arckifejezésének hatására valaki felfedezi a benne szunnyadó drámai képességeket.

Hrudeczky bácsi csóválta a fejét, hogy régebben legalább mulatott, ami ugyan nem szép, de jó, nagyon jó, ma már viszont csak ott van, és mint egy gép, minden mindegy, teszi a dolgát, amit az apja kér tõle. Állítja a fényt, igazgatja a drapériát, kizavarja a kíváncsiskodókat (régebben még voltak olyanok), guggol egy pajzs mögött, hogy a megfelelõ szögben álljon, vagy, amikor az már nem mozdulhat, a saját zsebkendõjével törölgeti Savcsák homlokát.

Hrudeczky bácsi megbocsátó, mintegy elõre feloldozást adó mosollyal mesélt, nagyapám pedig azt nyerítette, hogy a mosoly gyógyít, Kozma úr viszont, mintha disznó vicceket hallott volna, szégyenlõsen csóválta a fejét, hogy ez azért nem szép dolog.

Szóval, foglalta össze végül Hrudeczky bácsi nagyot sóhajtva, olyan módon van megszerkesztve ez az apa, akit õ tisztel és becsül, hogy azt hallja csak, amit gondol hallani, azt viszont képtelen gondolni, hogy létezhet olyasvalaki ezen a világon, akinek oka lenne õt megsérteni.

Nagyapám mondta, õ neki utolsó szándéka lenne, hogy akárkivel ilyet tegyen, mire Hrudeczky bácsi kérte, ne mentegetõzzön, és bevallotta, hogy õ már számos alkalommal próbálkozott az apját megsérteni, de olyan volt az egész, mint mikor egy kiéhezett talpas ront kicsorbult ásóval a tajtékzó lován aranyozott páncélban pompázó nagyúrra.

Beszélgetni, szót érteni is nehéz vele, nemhogy megsérteni, nézett maga elé kissé megtörten.

Kérdezte, tudják-e, kinek sikerült, de nagyapámék nem tudták, fogalmuk sem volt.

Hrudeczky bácsi anyja volt a megfejtés; tizenkét évébe telt, és olyan lett a történet vége, amilyen, de neki sikerült.

Könyökükre dûlve figyelték azt az egyre jobban belemelegedõ, koromfekete hajú fiatalembert, aki Hrudeczky bácsi volt akkoriban. Mintha alaposan felképelték volna, már a második fröccs után piros lett az arca.

Nagyapám azon töprengett, nem lesz-e túl sietõs, ha az idõsebb jogán, mihelyt befejezi a történetét, felajánlja neki a tegezõdést.

Nem, nem lesz az, döntötte el, az idõ nem számít, a Kozmával annak idején öt perc után itták meg a pertut, pedig az egy mogorva ember.
Az öreg Hrudeczky elõzõ életéhez tartozó házasságának tizenkét éve, ahogy az már lenni szokott, fénysebességgel csörgedezett el Pestújhelyen.

Tisztán látta, mondogatta is, ez, kérem, nem a belváros, ezzel együtt is takaros volt az asszony, takaros volt a ház, összejártak, fõleg a patikusékkal, de másokkal is, részt vettek a különbözõ összejöveteleken, majd pedig megszületett Hrudeczky bácsi. Attól fogva az öreg Hrudeczky ebéd után, évszaktól függõen a méhzümmögõs teraszon vagy a kályha mellett elüldögélt vele egy fél órát, a térdén lovagoltatta, amikor pedig úgy ítélte meg, már lehet, komoly dolgokról magyarázott neki vagy mesélt, végül pedig megcsókolta, és visszament a mûhelybe, hogy a vacsoránál jelenjen meg ismét.

Ült a terített asztalnál, bár a felesége nem kérdezte, elmondta, mi történt aznap. Általában semmi sem történt, az Óváriék cselédjét lopáson fogták (milyen jó, hogy nekik nincs cselédjük), de olyan is volt, hogy a Varga nevû mûhelyfõnököt szerelemféltésbõl valaki meglökdöste a Holló mellékhelyiségében, sõt az illetõ, mielõtt eltûnt volna, még le is vizelte. Az asszony hallgatott, majd rászólt, ne beszéljen ilyeneket a gyerek elõtt, és kiment, hogy lassan lefekvéshez kezdjen készülõdni.

Az öreg Hrudeczky elszívott a teraszon egy szivart, elnézte a kertet, a sok munkával rendbe tett gyümölcsfákat, közben pedig azon gondolkozott, mit ígért annak idején a feleségének, amit nem tartott meg.

Végül õ is bement, kulcsra zárta az ajtót, levetkõzött, végignyúlt a széles ágy jobb oldalán, és mintha örökre, lecsukta a szemét.

Egy nap azután jóval vacsora után ért haza. Piros volt az arca, vékonyka bajusza akkor is ugrált, ha nem akarta, fiatalúrnak szólította Hrudeczky bácsit, tréfálkozott, és megölelte a feleségét.

Maga részeg, bontakozott ki az asszony, amikor meg akart vele pördülni. Az öreg Hrudeczky kicsit szégyenlõsen állt a szoba közepén, hogy megittam, igen, három és fél pohár sört, és most jókedvem van, Ibolya, kérem.

Hol volt maga, támadt rá az asszony, hol volt maga egész nap, õ pedig nézett csak, hogy Ibolya úgy csinál, mintha nem tudta volna, ilyenkor van a nagy budapesti rendes közgyûlés. Ibolya, mint rendesen, ha valami baja volt, kifelé kezdte terelni a szobából Hrudeczky bácsit.

Ne mondja, hogy nem tudta, szólt utána emelt hangon az öreg Hrudeczky, és most ne menjen ki, álljon elém, és mondja a szemembe, hogy tegnap nem jelentettem be a vacsoránál, hogy ma elmegyek a közgyûlésre, és utána megiszom három és fél pohár sört, hogy jó kedvem legyen.

Ibolya kénytelen-kelletlen megállt az ajtóban, keze ott volt az akkor még világosabb hajzatot viselõ Hrudeczky bácsi fején, és olyan nekivadult gyûlölettel nézett a férjére, hogy annak még a lélegzete is elakadt. Az öreg Hrudeczkyn átsuhant, milyen jó, hogy nincs otthon fegyver, mert akkor most tarkón lõné, vagy – amennyiben nem lenne hajlandó hátat fordítani – egyszerûen az arca közepébe küldené azt a golyót, amely útközben nyilván csúnya, pörzsölt szélû lyukat ütne az asszony kétségbeesetten maga elé kapott tenyerén. Lefektetné akkor a fiát, betakarná, könnyekkel a szemében azt mondaná neki, hogy ne féljen, nincs baj, a felnõttek furcsák néha, aludjon, majd megcsókolná, elszívna egy szivart a teraszon, kisétálna a sötét kertbe, és mondjuk, a barackfa alatt szétdurrantaná a saját szomorú agyát is.

Állt az öreg Hrudeczky, farkasszemet nézett a feleségével, közben pedig arra gondolt, milyen kár, hogy nincs otthon fegyver, pedig azt még nem is tudta, hogy felesége fejében már ugrásra készen áll az egész addigi életüket megváltoztató mondat, és csak a megfelelõ pillanatra vár.

Szeretném, szólt határozottan, ha itt és most a szemembe mondaná.

Mi köze magának nagy Budapesthez, sziszegte az asszony, maga egy senki, maga bugrisok körül ugrál egész nap, maga képzelheti magát annak, aminek akarja, maga csak egy nyomorult vidéki fotográfus, aki mellett még Bécsben is csak a port lehetne nyelni.

Megrázta a fejét, kérte az asszonyt, ismételné meg, amit mondott, de az, mondván, hogy jól értette, azt hallotta, amit hallott, nem volt hajlandó.

Az öreg Hrudeczky néhány pillanatra elgondolkodott, összecsücsörítette a száját, majd gyors döntést hozott. Bólintott, halkan közölte a feleségével, hogy rendben, Ibolya, kérem, magának igaza van.

Az éjszakákat attól kezdve a nappaliban töltötte, feküdt csak a sötétben, és a túl hangos kakukkos órát hallgatta, rövid idõ alatt eladott mindent, házat, mûhelyt, bútorokat, gondosan tanulmányozta az ország üres tányérhoz hasonlatosan lapos dél-keleti csücskét, majd az önmagát túlélt egykori megyeszékhely mellett döntött.

Lehetett volna rosszabb is, Ibolya mégis zokogott, könyörgött, õ pedig csak dünnyögött, a vállát vonogatta, hogy elég már, ott is csak zöld a fû, ott is van, legalábbis reméli, patikus, és vannak ilyen-olyan bugrisok, tán még különbek is, mint itt.

Megöl engemet, kapaszkodott belé az asszony, István, maga megöl engemet.

Ugyan, kérem, ne butáskodjon, mondta az öreg Hrudeczky levéve magáról az asszony kezét, és úgy mosolygott hozzá, hogy attól még a saját hátán is végigfutott a hideg.

Tegezõdjünk, javasolta nagyapám.

Záróra után elkísérték Kozma urat az olaj- és porszagú mûhelyig, ahol lakott, ahol a mûterme volt, és ahol, nagy fájdalmára, az utóbbi idõben igencsak felgyûlt lakbérhátralék fejében már munkára is fogta az amúgy mûvészetpártoló Márton nevû gépészmester.

Kozma úr szabadkozott, hogy ezek csak tanulmányok, hogy csak az ujjait tornáztatja, de nagyapám már bent is volt, és integetett Hrudeczky bácsinak, jöjjön csak, ne foglalkozzon semmivel, õ pedig elámult a sarokban álló deszkalapon egymás mellett sorakozó tucatnyi fejtõl.

Kérdezte, honnan veszi ezeket, mire Kozma úr vállat vont, hogy ezeknek itt általában más dolguk van, ezekhez oda kell menni, meg kell õket találni, õ meg, mivel neki a fontosabb, és amúgy is szeret csavarogni, oda is megy, holnap hajnalban viszont a Márton helybe jön, az biztos.

Értettek volna a célzásból, de Kozma úr, semmit sem bízva a véletlenre, már az ágyon végignyúlva mondta, amit mondott.

A fényképészetnél váltak el, Hrudeczky bácsi a kezét nyújtotta, hogy örül, nagyapám pedig mondta, a napokban biztos jár arrafelé, majd jó éjszakát kívánt, és elindult lefüggönyözött nyári konyhája felé.

Azok még nagyapám legényéletének évei voltak, úgyhogy esténként rendszeres vendég lett a Hrudeczky mûteremben.

Az öreg Hrudeczkyval gyorsan, szerencsés könnyedséggel már elsõ alkalommal tisztázták, hogy akkor számíthat rá, ha majd a Szabin nõk elrablásához kezdi toborozni az embereket, addig csak beszélgetnek. Órákig kuporgott a szigorú atyai szóval a laborba kényszerített Hrudeczky bácsi mellett a piros fényben, beszélgettek, nézegette, mit csinál, és valahányszor elálmélkodva tanulmányozta a csipesszel fellógatott képeket.

Nagyapám abból élt, hogy munkáról munkára járta végig a várost, a házakat szép sorban, volt, amelyiket csak a festék tartotta össze, volt, amelyik úgy viselkedett a kezei között, mint kényes szépasszony a fodrásznál, és volt olyan is, amelybe szinte szégyellt festékes ruhában akárcsak belépni is, nemhogy munkához látni. Megérkezett a szerszámaival, rendetlenséget csinált, piszkot, aztán persze szép, szebb és tisztább lett minden, a közbülsõ idõben pedig figyelte az embereket, ahogy õk is figyelték õt, kérdezett és válaszolt, beszélgetett a cselédekkel, a feleségekkel, a gyerekekkel, ha szóba álltak vele, a férfiakkal, akik vasutasok, iparosok, gazdák, ügyvédek, postahivatalnokok, banktisztviselõk, sörgyári munkások vagy éppen gimnáziumi tanárok voltak. Nap mint nap találkozott velük, azt hitte, ismeri õket, a képeken mégis furcsák, idegenek voltak, alig akart rájuk ismerni.

Itt minden kiderül mindenkirõl, mondogatta az öreg Hrudeczky atyás hangon, itt a gép elõtt magukra maradnak egy pillanatra, minden hiába, itt nincs kit becsapni, az exponálás pillanata egyben az igazságé is, a fénykép sohasem hazudik, legalábbis sohasem magától, csak hosszas rábeszélésre, de ez már nem a mesterség része, ez már valami más, csinálja, akinek kedve, ideje és fõleg gyomra van hozzá.

A felsõpárti templom mellett mûködõ Mandelra, a kollégára, konkurenciára és ellenségre gondolt, aki nagy jelmeztárral, a retusáláshoz szükséges valamennyi eszközzel felszerelkezve hatgyermekes mészárosnékból varázsolt bágyadt õszi napfényben, ernyõvel a kézben lovagjuk mézes beszédén andalodó úriasszonyokat.

Fiával röhögni, és fitymáló megjegyzéseket tenni jártak oda.

Hrudeczky bácsi egyszer elvitte nagyapámat is, hogy az a saját szemével gyõzõdhessen meg arról, mit mûvel a Mandel, õ pedig eléggé elszomorodott azon, amit ott látott.

Egyrészt a mutatóba kitett képeken, földijein, akik így akarták látni, mutogatni magukat, másrészt azon, hogy a Mandel mûhely tágasabb, szebb, maga Mandel pedig jóval elegánsabb, megnyugtatóbb látványt nyújtott vasalt öltönyében, vastag óraláncával és ápolt szakállával, mint az öreg Hrudeczky a köpenyében, arcán a mindenféle élet nyomaival.

Sok oknál fogva nem szeretjük, vont vállat Hrudeczky bácsi, amikor nagyapám mindezt megjegyezte, arról nem is beszélve, tette még hozzá, hogy Mandel szabad idejében a gép közelébe sem megy, kiöltözik, beillatosítja magát, vonatra száll, színházba megy olyankor, vendéglõkbe meg nõkhöz, szóval nincs benne szenvedély, a Mandel csak egy kereskedõ. Az õ életük viszont akkor kezdõdik, amikor a mûhelybõl kiszabadulnak.

Mondta akkor nagyapámnak, és legalább tíz évet öregedett, komolyodott, hogy három dolog van, ami nélkül lehetetlennek tartja nem csupán a fényképezést, az életet úgy általában, az pedig éppen a szenvedély, a figyelem és az alázat.

Nagyapám a Mandel mûhelytõl a Hrudeczky fényképészetig vezetõ úton gyors leltárt készített. Az eredménnyel nem volt teljesen elégedett, mondta is, nagyjából rendben lenne, de az alázat dolgában kissé tanácstalan.

Hrudeczky bácsi elmosolyodott, hogy nem kell nagy dologra gondolni, sõt valószínûleg csak szaporította szót, amit az alázatról gondol, bõven belefér a figyelembe, de mondhatná azt is, hogy bután és egyszerûen a szeretetrõl beszélt.

Nagyapám megrázta a fejét, hogy neki ehhez kevés iskolája van, és ott is másról volt szó.

Ugyan, rázta a fejét Hrudeczky bácsi, nem kell ehhez semmi különös, azzal viszont vagy rendelkezünk a kezdetektõl, vagy nem is fogunk soha.

Nagyapám gondos gazdaként tette el biztos helyre ezt a mondatot.

A harmincas évek legelején, egy téli este Piti Ignác sajnálatos módon és mértékben lerészegedett, és ebbõl fakadóan, még szomorúbb körülmények között a lábát is törte. Ezen a minden sajnálatossága ellenére érdektelennek tûnõ részleten múlott, hogy furcsának és kissé hátborzongatónak tûnõ módon ezektõl az idõktõl egészen a 70-es évek elejéig (azt követõen nagyapám már nem tartott állatot, csak a halakkal foglalkozott) családom valamennyi arra megérett disznaját Hrudeczky bácsi vágta le, tehát utolsó képként errõl a világról közel nyolcvan állat az övét vitte magával.

Majd negyven éven át, mintha csak más napokhoz hasonlatosan beszélgetni jönne vagy nagyapám könyvtárát dézsmálni, az adott nap hajnalán megjelent ez az öröklötten apró, finom kezekkel rendelkezõ, egész életén tûnõdõ arccal átkelõ, az én gyermekkoromban már teljesen õsz öregember, kissé sápadtan hátrament az ólhoz, néhány percig tanulmányozta a disznót, váltott vele néhány szót, majd magára hagyta. Pálinkát kért, lehunyt szemmel, panyókára vetett kabátban elszívott egy cigarettát, legvégül pedig jelt adott az embereknek. Hozták a disznót, amikor már közelrõl hallotta a visítást, felakasztotta a kabátját, kézbe vette a cigánysoron vásárolt iszonyú kést, és bevetette magát a disznó körül kiáltozó, káromkodó, sárban hentergõ társaság közepébe, majd megtörölte a kést, az odakészített lavórban gondosan megmosta a kezét, ismét rágyújtott, a maga részérõl befejezte, a többit már nagyapám irányításával a többiek végezték.

Hrudeczky bácsi egy teljes negyedszázadig járt-kelt a világban úgy, hogy még csak fogalma sem volt a benne szunnyadó ilyenféle képességekrõl, és ha akkor azon a dédnagyszüleim disznajának levágását megelõzõ novemberi napon a már említett Piti Ignác, a család évtizedes böllére, Patkóéknál vágván egyáltalán nem iszik, vagy éppenséggel annyira lerészegedik, hogy meg sem kísérli magát hazavonszolni, ha a saját ereszérõl lecsorgó, ott hirtelen megfagyó jégtócsa holdfényes tükrén megcsúszva egyetlen lidérces sikollyal nem töri kettõbe saját combcsontját, minden maradt volna a régiben.

Piti Ignác azonban éppen annyit ivott, amennyit, és csak annyira futotta az erejébõl, hogy másnap átszalassza a feleségét nagyapám szüleihez a hírrel.

Nagyapám hallgatag, az élettõl búcsúzófélben lévõ apja, idegesen ide-oda szaladgáló anyja, egy rozzant szomszéd, az álmos Kozma úr és az elegáns öltönyérõl lemondani képtelen Hrudeczky bácsi, aki életében másodszor vagy harmadszor vett részt ilyen eseményen, addigra már egészen belefagytak a várakozásba. Piti Ignác felesége röviden elõadta a történteket, majd fáradtan, bocsánatkérõ hangon elbúcsúzott.

Nagyapám ismert még egy embert, és ugyan nem volt véletlen, hogy a család tizenvalahány éven át hû maradt Piti Ignáchoz, akkor és ott megtette volna õ is.

Elszaladtak érte, de úgy látszik, olyan nap volt, õ éppen a sajátját zsigerelte, másnapra pedig már elígérkezett, úgyhogy a küldöttség leforrázva hazament, hogy fokozódó komorsággal figyeljék, hogy ér mind följebb a nap, hogy miként kezd a disznó megható, egyszersmind bõszítõ módon a vályú körül röfögni élelemért könyörögve.

Dédnagyapám lassan befelé indult a házba, hogy a korai kelés után kicsit még ledõljön az ágyra, dédnagyanyám csak sopánkodott, elmaradt csata helyszíne fölött csalódottan röpdösõ, testes hollóként kárált a férfiak körül, Kozma úr az üstöt kezdte befelé vonszolni, hogy nyugodt lélekkel vonulhasson vissza a gépészmûhely viszonylagos szombati nyugalmába, Hrudeczky bácsi pedig azon tûnõdött, hogy bár nagyon szerette volna, nem fogja megúszni, ott lesz apja mellett a mûhelyben, és azt fogja tenni, amit a hét hat napján, a dolgát.

Nagyapám úgy állt a szétszéledni készülõ társaság közepén, mint egy tanácstalanságában egyre jobban nekikeseredõ kuruc hadnagy a mezei munkákra hazafelé induló talpasok között. Nem értett egyet, ágált, azt magyarázta, hogy az elõfordulhat, hogy egy disznóölést hamarabb tartsanak, mert az áldozat lábai nem bírják a súlyt, összeroppannak, eltörnek, de olyan még nem volt, hogy elmaradjon, csak mert a böllér beteget jelentett.

Nem nagy ügy, vélte, és a pálinkát kezdte tölteni, amire ösztönösen még az is közelebb húzódott, aki nem kért. Nagyapám szerint egyedül a megszúrás okozott gondot, a többibõl szerinte mindenki látott már annyit, hogy elboldoguljanak. Végignézett a társaságon, csak annyit kellett eldönteni, ki szúrjon.

Hát ez az, dünnyögte Kozma úr összébb húzva magát, mert úgy érezte, nagyapám rá gondol, pedig ez nem felelt meg a valóságnak. Nagyapám az adott pillanatban végighordozva tekintetét a társaságon egyetlen dolgot tudott, abban viszont mindenek felett bizonyosnak érezte magát, ez pedig az volt, hogy õ képtelen átküldeni a disznót oda, ahova gondolta. Apját, anyját egybõl kizárta, a szomszéd is csak magára és a többiekre lett volna veszélyes, és bár próbálta elképzelni, a lapátkezû, bikanyakú Kozma úr sem jelent meg lelki szemei elõtt a huszonöt centis késsel a kezében, annak meg semmi értelme nem lett volna, hogy fojtogatni kezdje a majd százötven kilós állatot.

Hrudeczky bácsi elegáns nézõként, tõlük kissé távolabb dohányzott, nézelõdött, és õszinte kíváncsisággal figyelte, miként oldja meg a helyzetet nagyapám. Mosolygott, most megfogtak, barátom, gondolta, miközben aprókat kortyolt az imént kapott pálinkából, várta, mi lesz a dolog vége. Elsõre meg sem hallotta, hogy õt szólítják.

Igen, igen, integetett neki nagyapám, majd félrevonta, kicsit még távolabb húzódtak a többiektõl.

Hrudeczky bácsi elõször jót nevetett, aztán, amikor felfogta, mit várnak tõle, megpróbált azzal kibújni, hogy nagyapám nem gondolhatja mindezt komolyan, majd amikor kiderült, hogy de igen, véresen komolyan úgy gondolja, õ az egyetlen alkalmas személy, feltette a nagyon buta kérdést, miszerint nagyapám választása miért nem magára esett, de nagyapám csak legyintett, elmagyarázta, hogy õ mindent megcsinál, perzseli, belét ontja, apró darabokra cincálja fülétõl a farkáig, csak ne éljen az a disznó, mert úgy nehezebb, kegyetlenebb lenne az egész.

Egyetlen kicsi mozdulat, mutatta, és el is magyarázta részletesen, Hrudeczky bácsi pedig elhûlve, csodálkozva hallgatta.

Miért nem csinálod te, kérdezte ismét.

Mert én képtelen vagyok rá, közölte nagyapám, és olyan jóindulatúan mosolygott, mintha csak egy hülye inasnak magyarázta volna a szappanreszelés nem túlzottan megterhelõ mikéntjét, majd hízelegve azzal folytatta, hogy ezt vagy csak egy érzéketlen ember tudja megtenni, az most éppen törött lábbal fekszik valahol, vagy az olyanok, mint amilyen Hrudeczky bácsi is, akikben addig-addig tekeredik az érzékenység, amíg acélosan nem kezd fényleni a gondolat, amíg hegye nem lesz a kíváncsiságnak, amíg vér nem fakad a szeretetbõl.

Abban a pillanatban, amikor nagyapám meglátta, hogy barátja szemében felszikrázik azoknak a pillanatoknak a mámora, amikor valami olyasmit készülünk cselekedni, ami idegen, nem olyan, mint mi vagyunk, egyszóval, amikor látta, hogy Hrudeczky bácsi, bár még maga sem tudta, de megadta magát, biztatóan mosolyogva kezébe nyomta a kést azzal, hogy higgye el, nem kell ehhez semmi különös, azzal viszont vagy rendelkezünk a kezdetektõl, vagy nem is fogunk soha.

Hrudeczky bácsi is mosolygott, kissé bamba arccal nyugtázta, hogy megkapta a kegyelemdöfést, hogy immár készen áll a feladatra, hogy igen, igen, hacsak nem fogják le, azon egyszerû oknál fogva, hogy még sohasem tett ilyesmit, itt és most disznót fog ölni.

Nagyapám utasításokat osztott, Kozma úr ismét nekivetkõzött, õ pedig állt a kést szorongatva. Pálinkát kért és kapott, lehajtotta, hátrament a disznóhoz, megmutatta neki magát, majd egyenes derékkal visszalépdelt a kijelölt helyre, zakóját a farakásra hajította, ingujját felgyûrte, a böllérkötényt (a késõbbiekben ennek használatától eltekint majd, mivel akadályozta a mozgásban) maga elé kötötte, és szokatlan indulattal mondta, jöjjön tehát az a disznó.

Nem akart, mégis közeledett a nyomorult állat, Hrudeczky bácsinak még az eszébe jutott, hogy ezt azért az apja és az ügyfelek elõtt talán szerencsésebb lesz letagadnia, aztán már csak azt látta, mert nagyon figyelt, hogy szinte világított, kiabált az a pont a disznó bõrén, a torka alatt, amit neki, pontosabban a kés hegyének el kellett találnia.

Berohant a tömegbe, rövid birkózás kezdõdött, amely azután az õ véresnek ugyan elég véres, de természetesnek ható gyõzelmükkel ért véget. A disznó rövid, furcsa sóhajban végzõdõ kiáltásszerû hangot adott, rúgott egyet-kettõt, aztán tekintélyesebben, súlyosabban, mint valaha, hevert csak a lábaik elõtt.

Egy pillanatra csend ülte meg a fújtató, lihegõ társaságot, béke és nyugalom telepedett a reggeli kertre, csak dédnagyanyám szidta õket nagy lábassal a kezében, hogy engedjék már oda, ahova igyekezne, különben nem reggeliznek.

A pörzsöléskor, mint minden évben, Kozma úr nyilván akkor is megjegyezte, hogy a hullott levélnek azért jobb a szaga, mire, mint rendesen, biztatni kezdték szellemesen, hogy egye akkor azt.

Hrudeczky bácsi, ha lúd, legyen kövér, életében elõször, fegyelmezetten végignézte azt is, amint valahol torok tájon nagyapám belevágta az irdatlan nagy kést a disznóba, hogy lassú, nehézkes mozdulatokkal végighasítsa rezgõ nagy hasa legaljáig.

Át ne vágd a beleit, kiáltozta dédnagyanyám, mert nem lesz hurka akkor, de nagyapám csak szuszogott, hogy anyuka, hallgasson már egy kicsit, a Piti is így csinálja.

Ha Pitinek könnyebben is ment általában, a disznó szétszóratott tagjai bizonyos idõ elteltével akkor is csak a bárdok, kések alatt, a teknõkben, a buffogó üstben végezték.

A beszélgetés megélénkült valamelyest, a férfiak több-kevesebb sikerrel tréfálkoztak, dédnagyanyám pedig, könyékig elveszve az elsõ átmosás után a teknõben lögybölõdõ piszkos, szürkés-zöldes, kétségbevonhatatlanul ürülékszagú lében tekergõdzõ belek között, elégedetten kuncogott.

Hrudeczky bácsi dohányzott csak, és pálinkázott, amikor pedig már elég messzirõl jutottak el hozzá a hangok, elvonult nagyapám jól befûtött nyári konyhájába, hogy ledõljön egy kicsit.

A felgyógyult Piti Ignác még eljött egyszer-kétszer, a kést azonban már nem kapta vissza. Nagyapám hallani sem akart másról, úgyhogy Hrudeczky bácsi minden õszön szúrt egyet-kettõt, ahogy mondogatta, ennél több nem is kellett volna, ennyi elég volt. Szép sorban segítette át a disznókat a túloldalra, cselekvõ kegyelettel ott volt velük utolsó pillanataikban, amelyeket, és ezt neki is el kellett ismernie, nyilván õ sem volt képes kellemessé varázsolni, még akkor sem, ha õ maga, csakhogy az ólból, a mindennapi moslékzabálástól szabadulhasson, személy szerint örömmel hajolt volna akár még saját kése fölé is.

Egyetlenegyszer hívták más házhoz vágni, és igaz ugyan, nem volt könnyû rábeszélni, de végül el is ment.

Azokban az idõkben egykori iparosként élni alig volt kisebb szégyen, mint valahai nyilasként. Nagyapám annyi különbséget látott a kettõ között, hogy neki az elõbbiek közé tartozván lehetõsége sem volt arra, hogy bárkivel megpróbálja elhitetni, éppen az ellenkezõjét tette mindannak, amit valójában tett, így meg sem próbálta, örült annak, aminek éppen lehetett, a kocsikísérõi állásnak.

Akkoriban éppen nagy kereslet volt megbízható kezek iránt, csak a hirtelen halál volt a jó halál, a disznóknak a szigorú konspirációs szabályok figyelembevételével és tiszteletben tartása mellett, mintegy észrevétlenül, a nyilvánosság teljesnek mondható kizárásával kellett átesniük az esetükben különösebb nehézség nélkül bekövetkezõ mennyiségi változáson, annak pedig, ha lehet, még nagyobb diszkrécióval kellett minõségibe átcsapnia.

Tanyák mélyén, ólak, melléképületek fedezékében, a lekenyerezett szomszédság hallgatólagos hozzájárulásával, imbolygó egy szál villanykörték gyenge fényében zajlottak ezek a leginkább feketemisékre emlékeztetõ összejövetelek. A rossz elvtársként kezelt, kipeckelt szájú disznók, a szorongós sietségtõl bevérzett tokaszalonnák, a darabos, rosszul fûszerezett hamar kolbászok és rettegõs hurkák ideje volt ez.

A nem könnyûnek bizonyuló közvetítést Hrudeczky bácsi és a Vízmû függetlenítettjeként tevékenykedõ, a városi párttitkári székbe akkoriban még csak vágyakozó Hegedûs István nevû egykori szobafestõ tanonc között annak valahai mestere, nagyapám vállalta magára.

Hrudeczky bácsi erõsen tiltakozott, miért olyan embernek segítsen, aki némi egyeztetéssel vagy lebukás esetén egy jól elhelyezett, visszafelé és egyben elõre is érvényes önkritikával (úgy szokták ezek) akár a fõtéren is vágathatna.

Lómicsodája az ilyenbe, vélte tõle szokatlan indulattal, de nagyapám csendesen sutyorogta a fülébe, hogy jó lenne az mégis, István öcsém, õ úgy érzi, a telken kívül, élete egyetlen jó befektetése lesz, hogy a disznó csak egy dolog, Hrudeczky bácsinak éppen akkora szüksége lenne arra, hogy elkészíthesse a Vízmû békeharcban való részvételét dokumentáló kötet (na jó, füzet, füzetke) képanyagát, mint az éhenhalás szélén álló Kozma úrnak arra, hogy tõle rendeljék meg a Vízmû új épülete elõtt majdan elhelyezésre kerülõ “A vízmûves” címû szobrot, amelynek az általában vett vízügyes dolgozó az új, jobb, szebb világ felépítésére való hajlandóságát, elszántságát kell majd kifejeznie.

Hrudeczky bácsi dünnyögött, hogy õ ugyan részvényes benne, különösebben sok jót mégsem gondol a békeharcról, sõt. Egyebekben pedig azt tanácsolta nagyapámnak, Kozma elé ne is igen álljon oda ilyesmivel, mert amilyen ember az, egyetlen kalapácsütéssel kioltja a nagyapám fejében lobogó nagy fényt, amint az általában vett vízügyesrõl hallja beszélni.

Túrót, vont vállat nagyapám, a Kozma is csak olyan, mint az emberek, mint õ maga vagy Hrudeczky bácsi, szeret dolgozni, enni is, nem a maga ellensége és különösebben nem is finnyás, fõleg, ha mindehhez Hrudeczky bácsi kése vág neki utat.

Hrudeczky bácsi mérlegelte a helyzetét, és végül oda kellett jutnia, hogy arról még a békeharcnál is kevesebb jót gondol, ám mielõtt bólintott volna, azt még megkérdezte nagyapámtól, neki mire jó ez az egész.

Nagyapám mulatott, és mondta, azt reméli, a barátai ily módon elkerülhetik, hogy kocsikísérõként keressék a kenyerüket, õ pedig talán még új kocsira is kerülhetne, mert a régiek nagyon zajosak, és ráznak is rettenetesen.

Hármasban kerékpároztak ki a megadott tanyára, István öcsém a maga két válogatott emberével már várta õket, és mondván, hogy azért meg kell adni a módját, késedelem nélkül pálinkával kínálta õket.

Kozma rázta a fejét, éjszaka ritkán iszik, Hrudeczky bácsi viszont semmit sem szólt, állt csak sápadtan a holdfényben, és a szokásosnál jóval idegesebbnek látszott.

Õ az, õ fog vágni, kérdezte suttogva és bizalmatlanul István öcsém Hrudeczky bácsi felé bökve, mire nagyapám bólintott, mindjárt meglátják, mit is tud ez a bizarrul öltönyös alak, sõt – nyomatékot akarván adni szavainak – közölte, annak idején olyan híre volt, hogy egy szomorú bajuszú tanyasi ember két libával érkezve a mûhelybe még angyalcsinálónak is felkérte.

Hrudeczky bácsi vérvörös lett, Kozma úr (mi lesz már) idegesen eldobta a cigarettáját, István öcsém, remélve, hogy mégsem lett a dologból libavacsora, legyintett, nagyapám pedig szinte azonnal érezte, hogy nem a kívánt hatást érte el.

Nem tudni, mi történt igazából, de a disznó felsikoltott, kitört, Hrudeczky bácsi talpig vérben, bambán hevert a sárban a kést szorongatva, a többiek pedig a döbbenet, a bénultság pillanatai után a feltûnést kerülendõ fojtott hangon szitkozódva az össze-vissza spriccelõ disznó után vetették magukat, de az addigra már üvöltve elrohant, neki a még csak nem is hajnalodó tájnak, hogy berohanjon a jó kilométernyire fekvõ szomszédos tanyára, átverekedje magát az álmukból riadó, rosszkedvû komondorokon, és a majdani megyei munkásõr parancsnok édesanyjának ajtaja elõtt felborítva az ott álló nyolcfokú létrát, összeessen, és a tornác döngölt földjét lucskosra áztató, megfestõ maradék vérének tócsájában végleg elcsendesedjen. Megérkeztek aztán az üldözõk is, István öcsémnek volt gondja elég a sikoltozó özvegy lecsendesítésével.

Nagy és biztos jövõt, anyagi bõséget ígérve neki, fiának, egész nemzetségének végül egy taligát is kölcsönvett a rémült asszonytól, azzal aztán, még a világos érkezte elõtt, sikerült is visszajuttatni a disznót oda, ahonnan annak el sem kellett volna mozdulnia.

Hrudeczky bácsi nem vett részt az üldözésben, magányosan várta a hajtóvadászat végét, nehéz perceket élt át, biztos volt benne, hogy az államvédelmi szervek kezére kerül, börtönbe jut, már ha egyáltalán túléli a letartóztatást, és nem kérik meg, hogy sétáljon egy kicsit elõrébb.

István öcsém azonban nagyvonalúnak mutatkozott. Kozma úr megcsinálhatta a szobrot, Vízügyese nagy sikert aratott, sõt a büszke, felszegett állú alak arra is alkalmasnak találtatott, hogy minimális változtatások után a sörgyár udvarára, majd a villamos mûvek megyei központja elé is odakerüljön.

Hrudeczky bácsinak is sikerült aznap, ha nem is három, de legalább két legyet ütnie egy csapásra. Egyrészt az összes létezõ szögbõl lefényképezhette a Vízmû valamennyi létesítményét és összes dolgozóját, másrészt pedig a továbbiakban nagyapámon kívül senki sem hívta disznót vágni, a hátralévõ idõben csak a mieinkkel kellett szembenéznie.

Volt egy disznóvágás, amelyre az elsõ után jó néhány évvel kerülhetett sor, mert azon vastag posztókabátban, döbbenetes bakancsokban végzõdõ, harisnyás lábakkal már Klára is részt vett.

Valahogy rosszkedvû, mogorva volt a társaság, lassan, hallgatagon tették a dolgukat, semmit sem találtak, minden és mindenki útban volt, nagyapám még az ujját is megvágta, szentségelt, szidta a kést, a disznót, még riadt arccal zsebkendõt hozó anyját is visszazavarta a konyhába.

Már jócskán benne jártak a fényes, de hideg délelõttben, Hrudeczky bácsi Klárával kavargatta a hurkába valóval bugyborgó üstöt, szórakozottan hallgatta a kedvesen csapongó, össze-vissza történeteket, a mindinkább a látóhatár szélén szálldosó, csivitelõ verébcsapatéhoz hasonlóvá váló gyerekhangot.

Belebódult a fullasztó, súlyos szagokba, párákba, a hirtelen forduló szél ráadásként még némi füstöt is a szemébe nyomott.

Hátrébb lépett, el az üsttõl, és ahogy kitörölve szemébõl a maró könnyeket körülnézett, elég furcsát látott. Az egész felhajtás közepén, ha csak egy exponálásnyi, kurta pillanat erejéig is, de látta, a kulisszák mögött unatkozó díszletezõ munkásként miként uzsonnál komótosan a jelen, és csendes indulattal keverve a lapokat, tízfilléres alapon miként huszonegyezik a múlt és a jövendõ.

Dédnagyanyám egy alacsony rönkön ült, és végezvén a belek tisztításával, nyilván, hogy felkelhessen, éppen félretolta a lába közé, a földre tett lavórt. Egy pillanatra megakadt a mozdulatban, és eltévedõ tekintettel nagyot sóhajtott, és akkor Hrudeczky bácsi rájött, hogy mit is lát valójában ennek az alacsony, testes asszonynak az arcán.

Elkomorult, azután viszont berohant a házba a gépért, odaguggolt elé, dédnagyanyám pedig maszatos kézfejével próbálva eltakarni foghíjas száját, vihogott csak szemérmesen. Hrudeczky bácsi útban volt, nagyapám a teknõt szerette volna odébb vinni, úgyhogy erélyesen rászólt az anyjára, hogy ha a Hrudeczky azt mondta, nézzen, akkor nézzen már, mert õ becsinál, amíg kéreti magát.

Amikor Hrudeczky bácsi megmutatta az ültében felegyenesedõ dédnagyanyám kendõs feje fölött magasodó, ünnepien komor rajzolatú égboltot a furcsa örvénylésükben rövid idõre megakasztott felhõkkel, nagyapám egyetlen szavát sem hitte.

Igen, egy öregasszony, az én anyám, bólintott, szép felhõket raktál mögé, jobbak, mint az apád kárpitjai, majd bókként még azt is hozzátette, hogy ha igaziak lennének, még meg is ijedne tõlük.

Apám világra jöttének hosszú éjszakája után aztán kimerült nagyapám még kimerültebb nagyanyám ágyának szélén üldögélt, nézte jó étvággyal táplálkozó fiát, akit még az újszülött Kláránál is szívszorítóbbnak és kétségbeejtõbbnek látott.

Kérdezte is a bábát, úgy van-e ez más családokban is, hogy mindig egyre csúnyább gyerekek születnek.

Nagyanyám bágyadtan mosolygott, ugyan, mondta, a bába pedig nevetett, hogy ez a legszebb gyerek, akit eddig a világra segített, aztán hozzátette, hogy legalábbis a téliek közül.

Apám megnyugodott, elaludt, nagyapám is fellélegzett, aztán már kopogtatott is egy riadt ember a dédszüleim szomszédságából.

Amikor nagyapám a szobába lépett, dédnagyanyámat egyetlen megmaradt testvére, nála három évvel fiatalabb húga és annak lánya már megmosdatta, felöltöztette a behúzott függönyök mögött.

Állt az ágy végénél és csak nézte csodálkozva, mennyire fehér az anyja, az unokahúg akkor hirtelen észbe kapott, megoldotta a kendõjét, és egy utolsó, gyors pillantást vetve még magára letakarta az ajtó mellett sötétlõ tükröt.

Bizalmas kettesben megkérte Hrudeczky bácsit, legközelebb akkor szóljon majd, ha körülötte látja meg a felhõket, másról hallgasson.

Hrudeczky bácsi ezt meg is ígérte, annál könnyebb szívvel, mert jól meggondolván a dolgokat, arra jutott, hogy egyszeri káprázatról volt szó csupán, véletlenrõl.

Nem sokkal késõbb azonban eljött a nap, amikor elõlépve a hívóból meglátta az apját, amint az a várakozó ügyfeleknek odakészített karszékben ült, és a félig már behúzott ajtótáblák között betûzõ napfény felé fordítva arcát halk, érthetetlen szavakat motyogott maga elé.

Hrudeczky bácsi lehunyta a vörös fénytõl még káprázó szemét, ám hiába volt az is, mert egyik délután az öreg Hrudeczky felakasztotta köpenyét a fogasra, majd anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, faképnél hagyta a fiát, az ügyfelet, aki már ott vicsorgott, bandzsított a lámpák fényében, egyszóval mindent és mindenkit.

Nagyapám véletlenül találkozott vele a kenyérgyárnál, fogalma sem volt arról, hogy Hrudeczky bácsi már jó ideje össze-vissza rohangál fel-alá a városban, gyanútlanul kérdezte, mit csinál arrafelé, de választ nem kapott, az öreg Hrudeczky egyre csak mosolygott rá a késõ nyári napfényben.

Odajött egy ember, és az angyali derûvel bámészkodó öregember felé bökve közölte, legalább két órája ácsorog itt, nekik azt mondta, vár.

Nagyapám belékarolt, hogy akkor menjenek.

Ballagtak csendesen, nem volt szép dolog, de nagyapám többször is próbát tett, lassított a sarkoknál, az öreg Hrudeczky pedig nem ment tovább, megállt, és kedélyes kíváncsisággal nézett fel rá, hogy no, most merre. Nagyapám akkor rémült meg igazán, amikor az egyik megtorpanás után az öreg Hrudeczky, némi szemrehányással a hangjában, de alapvetõen örömét lelve a furcsa helyzetben, megkérdezte, hogy te, fiam, idevalósi vagy-e. Persze, válaszolta, amire az öreg Hrudeczky csak kuncogott, hogy az nem nagyon látszik.

Hrudeczky bácsival nem messze a mûhelytõl futottak össze. Már messzirõl hadonászott, hogy hol a fenében voltak, mire nagyapám tanácstalanul széttárta a karját, és mondta, õ nem tudja, mi, de valami történt.

Az öreg Hrudeczky udvariasan bemutatkozott a fiának, majd közölte, hogy itt mindenki olyan kedves, de nem akar az idejükkel visszaélni. Bevezették a mûhelybe, ahol halálos biztonsággal ismerte ki magát, jókedvûen mondta, õ is fényképész, azután felment az emeletre, és leült a karszékbe.

Szomjas vagyok, nézett rájuk.

Hrudeczky bácsi bólintott, és attól kezdve zárta az ajtókat, fél szemét pedig az apján tartotta.

Az öreg Hrudeczky kísérteties, hol számonkérõen emelt hangú, hol szelíd beszélgetéseket folytatott halott feleségével, ült, evett, az összefüggéseket magyarázva fiának olvasta az újságokat, soha nem hallott emberek sorsa felõl érdeklõdött, idõnként pedig megtorpanva a beszédben felkapta a fejét. Ilyenkor hol a város, hol a saját nevét szerette volna tudni. Amikor a pontos idõt kérdezte, hiába válaszolt neki Hrudeczky bácsi azonnal, õ idegesen csapdosni kezdett maga körül, sírós hangon könyörgött, azt, hogy hanyadika van, nem akarta tudni, és hiába volt minden, csak nagyon lassan nyugodott meg.

Ahogy az lenni szokott, nem tudni, hogyan, de kihasználva a nyilván csak néhány pillanatra adódó lehetõségek egyikét, végül mégiscsak sikerült kijutnia a házból.

Hrudeczky bácsi, nagyapám, Bugyi Károly, Kozma úr, és az értesített csendõrség néhány komótos tagja is a város utcáit rótta késõ estig, de nem jártak eredménnyel. Másnap hajnalban viszont két ismeretlen, komor kakastoll meredt Hrudeczky bácsi ajtaja elõtt. Kérdezték, õ-e Hrudeczky István, az eltûnt Hrudeczky István fia, merthogy valószínûleg megtaláltak az apját.

Hol, kérdezte Hrudeczky bácsi gyanút fogva, mire a magasabbik csendõr megszívta az orrát, hogy reggel majd be kéne fáradni a kórház alagsorába az azonosítás végett, a hadnagy úr ott fogja várni.

A hadnagy a folyosón dohányzott, a kezét nyújtotta, majd annak elõrebocsátásával, hogy ugyan sok ponton ellentmondásba kerülnének az ide vonatkozó elõírásokkal, tekintettel a dolog teljességgel formális jellegére, közölte, nem lenne ellenvetése, ha az áldozaton talált öltözék alapján végeznék el az azonosítást.

Hrudeczky bácsi nemet intett a fejével, a hadnagy bólintott, hogy rendben, elnyomta a cigarettát, hogy akkor menjenek.

Elindultak a hosszú folyosón, a hadnagy meg sem állt, nem is lassított, csak úgy menetbõl ráütött az egyik ajtóra, és néhány pillanat múlva komor képpel már Savcsák is ott lépkedett mögöttük.

Amikor elhaladtak a márványasztalok mellett, és Savcsák a házigazdák udvarias, egyszersmind bocsánatkérõ arckifejezésével elébük vágott, hogy mire odaérnek, kitárhassa elõttük a halottas kamrába nyíló ajtót, Hrudeczky bácsi már nem nagyon értette, miért ragaszkodott az egészhez.

A szûk és hûvös terembe lépve nevetségesen aprócska ajtókat látott a falon, és látta Savcsák kezét is, amint elindul az egyik kilincs felé, hogy, mintha csak hazaérne, kopogtatás nélkül nyisson be.

Mindene összerándult, és fohászkodott, úgy láthassa az apját, hogy nyugodt szívvel bólinthasson, igen, ez õ, ez az én apám, akit be kellett zárnom, akit jó ideig be is zártam, akit nem lehetett, én legalábbis nem voltam képes visszatartani, akit gondoztam, etettem, akit a halálba kívántam, amióta felébredve, a vetett ágyban töltött éjszakáért hálásan minden egyes alkalommal bemutatkozott, akit annyiszor sirattam meg, ahányszor maga mellé ültetett, hogy mint valami bizalomgerjesztõ idegennek, a feleségérõl és a fiáról meséljen könnyekkel a szemében, akit legszívesebben az ölembe kaptam volna, amikor rémülten didergett a karszékben a hirtelen rázuhanó bizonyosságtól, hogy immár sohasem találja meg, láthatja õket viszont, akit ki tudja hányszor próbáltam megnyugtatni, amikor álmából riadva, zokogástól akadozó, kapkodó hangon arról beszélt, hogy csak egyetlen rettentõ és mindennél fontosabb kérdés maradt benne, az, hogy mihez fog kezdeni apa nélkül maradt, madárkaszerûen pöttöm és védtelen fiacskája ebben a nyomorult és gyalázatos életben.

Hrudeczky bácsinak a régi nyári nap jutott eszébe, amikor hüppögve várta apját a fürdõ pénztáránál. annak ellenére, hogy lakcímével együtt már megtanulta, akkor és ott néhány pokolian hosszú és kétségbeesett percre a nevét is elfelejtette. Apja lélekszakadva érkezett, igen, igen, az enyém, majd letérdelt hozzá és átölelte. Jól van, jól van, mondta, majd kezét még mindig Hrudeczky bácsi fején pihentetve úgy hálálkodott a hasonló jelenetekhez igencsak hozzászokott fürdõs legényeknek, mintha a halál torkából szabadultak volna mind a ketten.

Igen, szerette volna akkor mondani Hrudeczky bácsi, igen, ez az eltévedt pöttöm legényke az én apám, az enyém, elkeveredett, de most már megvan, köszönöm, köszönöm, az isten áldja meg magukat.

Kérem, veszítette el a türelmét a hadnagy, mire Hrudeczky bácsi észbe kapott, és mintegy jelet adva odabólintott Savcsáknak, aki megragadta akkor a lepedõ szélét, majd mintha õ tette volna, mintha õ lett volna a felelõs a történtekért, zavarodott arccal a bejárati ajtó fölötti faldarabra szögezve tekintetét kitakarta az öreg Hrudeczkyt.

Apja arcát lemosták, ezzel együtt is bõrének rossz sápadtságán, furcsa, leginkább a Mandel-féle retusálásra emlékeztetõ rózsaszín terpeszkedett, a füle környékén az alvadt vér lemezkéi feketéllettek. Feltámasztott koponyájának jobb oldalán a szétzúzott csont szilánkjai átszúrták a bõrt, a helyet pedig, ahol valamikor jobb szeme volt, mintha valaki odatenyerelt volna, darált hússzerû, darabosan pépes anyag töltötte ki. A maga elfogadhatatlanságában ez persze még mindig elviselhetõbb volt, mint megmaradt, tágra meresztett bal szeme, amellyel mintha saját, félig nyitott szájába, a hosszú, sárga fogak mögött tátongó sötétbe próbált volna belenézni.

Az utolsó részlet, amit Hrudeczky bácsi még látott, az apjának görcsösen behajlított bal karja és apró, bütykös keze volt, amelyet egy panaszkodó csecsemõ mozdulatával szorított ökölbe, valahol a válla magasságában.

A bejárati ajtóig jutott, ott feladta, megállt, és minden különösebb teketória nélkül hányni kezdett.

Rövid ideig zavarta a tudat, hogy a másik kettõ nyilván azt gondolja, az undor mozdult meg benne, aztán már nem gondolt semmit sem, azt fõleg nem, hogy el kellene vagy lehetne magyaráznia a csendõrnek és Savcsáknak, hogy az undor csak egyik, elenyészõ méretû darabkája mindannak, amitõl reménytelenül szabadulni próbál éppen, hogy valójában az jutott az eszébe, immár nincs szüksége senkire, hogy, ha valóban úgy van, ahogy gondolja, márpedig az adott körülmények között képtelenség lenne máshogy gondolnia, szóval, ha csak azért történt velük minden, hogy végezetül ide, eddig a helyig jussanak, akkor kár volt mindenért, nem érte meg az egész, és nem is fogja megérni soha, senkivel.

Kint a levegõn a hadnagy kérdezte, nem mintha igazán lényeges lenne, de nem tudná-e megmondani, hogy mit keresett az apja az állomáson, miért bóklászott a várócsarnokban, a restiben, mielõtt sajnálatosan a sínekre tévedt volna, a tolató vonat alá.

Hrudeczky bácsi eltûnõdött, ismét úgy érezte, nincs kedve, ereje elképzeléseit kifejteni, úgyhogy nemet intett a fejével.

A hadnagy bólintott, hogy akkor õ azt fogja a jegyzõkönyvbe írni, hogy az apja ismeretlen okból került a pályatestre. Rendben lesz így?

Magára maradva Hrudeczky bácsi megállt egy pillanatra, és elgondolkozott, majd hosszas habozás után végül is elindult nagyapámékhoz, hogy rengeteg bor mellett arról beszéljen nekik, mekkora baj, hogy éppen õ tartotta keresztvíz alá az apámat, de nagyapám csak legyintett, hogy soha ne legyen nagyobb, és furcsállkodva csóválta a fejét, milyen ember is az õ Hrudeczky barátja, és jó ideig úgy nézett ki, valóban az a keresztelõ volt a legkevesebb, mert, ha messzirõl is indult és lassan közeledett, végül csak odaért a háború.