(MEG A MAGYAROK MEG A LENGYELEK)?
Adva van egy történet, Verával esett meg.

Belép az orvosi rendelõbe, elõtte két tucat ember. Leül és várakozni kezd. Utána egy öregasszony lép be. Leül, vár õ is. Lassan Vera után is két tucat ember várakozik immár. Eltelik egy óra, kettõ… A Vera elõtti utolsó ember megy be, most következik õ.

Akkor az öregasszony megszólal. Azt kéri, hadd mehessen be Vera elõtt.

Vera a maga szelíd módján azt mondja: csak tessék.

Amikor a Vera elõtti beteg kijön a rendelõbõl, az öregasszony feláll és bemegy.

Hadd meséljem el, hogyan reagálnának erre a lengyelek.

– Régi KGB-s – szólal meg egy idõsebb férfi megvetõen. – Azoknak ma is mindent szabad. Csak úgy bemehetnek. Mert most a CIA-nak dolgoznak.

– Bocsánat – mondja Vera –, de én engedtem elõre, mert megkért rá.

– Magának ehhez honnét volt joga? – kérdi egy középkorú, szigorú tekintetû, szemüveges nõ. – Felhatalmaztuk mi magát erre?

– Hát – mondja Vera határozatlanul –, gondoltam, lemondhatok arról, hogy elõtte menjek be, csak mert valamivel korábban értem ide…

– Arról csak úgy nem lehet lemondani – mondja a szigorú tekintetû nõ –, nálunk a táborban az volt a szokás, hogy aki tolakodott, azt agyonvertük. Fõleg a zsidók tolakodtak, meg az oroszok.

– Melyik táborban? – kérdi egy idõs nõ.

– Podlasie-ban.

– Melyik Podlasie-ban? – érdeklõdik az idõs nõ tovább. – Mert van egy Wilno mellett, van egy Lublin mellett, és van egy Wroclaw mellett.

– Én a Bydgoszcz melletti Podlasie-ban voltam.

– Mi a Wilno melletti Podlasie-ban az ilyeneket karóba húztuk –mondja egy kedves arcú bácsi.

– Nem helyes – mondja a szemüveges nõ –, mert az ilyeneket agyon kell verni.

– Nálunk, Podgolgotne mellett – mondja ábrándozva egy idõs, féllábú férfi – a keresztrefeszítés dívott.

Nagy csönd támad a rendelõben. Irigykedve néznek az idõs, féllábú férfira. Igaz ugyan, hogy õ nem feszült keresztre, csak az egyik lábát veszítette el, de legalább látta, hogyan feszítenek keresztre másokat.

Kijön az idõs hölgy, akit Vera beengedett.

Vera feláll, mert õ következik.

Az idõs hölgy tiltó mozdulatot tesz:

– Most nem lehet.

– Miért nem? – kérdi Vera csodálkozva.

– Mert a doktor úr és a nõvérke imádkozik.

– És mikor lehet? – kérdi Vera fáradtan.

– Ha már meggyógyultam – mondja az idõs hölgy; a padlóra vágja magát hasmánt, keresztalakban fekszik és fekszik, és még csak meg sem fázik, mert a hit megóvja.

A többi beteg meghatódik, kezét összetéve imát mormol, és reménykedik, hogy az idõs hölgy, aki elõttük hasal a padlón, hamarosan meggyógyul, és ettõl õk is meggyógyulnak. Vera áll, nem mer bemenni a rendelõbe. Mindenki szoborrá dermed, és így maradnak az idõk végezetéig.
Mit tettek ezzel szemben a magyarok?

Vera tehát maga elé engedte az idõs nénit, aki bement.

Felháborodás.

– Maga mit csinál, maga elõre engedte?!… Mit képzel? Ki maga?

Vera zavartan feleli:

– Megkért rá a néni, és úgy gondoltam, ha annyira siet…

– Maga mit játszik a mi idõnkkel, maga mit képzel?! – kiáltja egy alacsony, köpcös, idõs férfi.

– Bocsánat – mondja Vera –, de a néni maguk elõtt érkezett, úgyhogy maguknak mindegy, ki megy be elõbb, õ vagy én.

– Hogyhogy nekünk mindegy? – háborodik fel egy idõs hölgy. – Kicsoda maga, hogy eldöntse?! Mi nem adtunk rá engedélyt, minket senki se kérdezett!

– Minket soha nem kérdez senki – csóválja a fejét búsan egy negyvenes pasas. – A magyar embereknek kuss van, a saját hazájukban!

– Kérem szépen – mondja Vera szelíden –, magukat semmiféle hátrány nem érte. Nem min- degy, ki megy be azok közül, akik elõbb érkeztek maguknál?

– Bement elõttünk, vagy nem ment be? – kérdi egy harmincas férfi, akinek tikkel a szeme. – Megengedtük neki, vagy sem? Akkor meg mit okoskodik maga?!

– Igen! – kiáltja egy vénasszony –, maga ne csinálja, maga várja ki a sorát!

– Kérem szépen – próbálkozik Vera ismét –, én is kivártam a soromat, meg a néni is kivárta a sorát. Maguk késõbb érkeztek nálunk…

– Az ilyenek miatt tartunk ott, ahol tartunk – jelenti ki meggyõzõdéssel egy középkorú, szabadidõ-ruhába öltözött férfi, házmester vagy vállakozó vagy pártember. – Csûrik-csavarják, mindent megmagyaráznak, és persze megint mi járunk rosszul. Mi meg tûrjük. Gyalázat.

– Kije magának az a vénasszony? Az anyja? A lánya? A testvére? A kereasztanyja? A bátyja? Vallja be, mert úgyis tudjuk!

Vera becsukja a fülét, behúnyja a szemét.

Az idõs néni pedig csak nem jön ki a rendelõbõl, mert az összes vizsgálatot elvégzik rajta, ami az orvosnak sok pontot hoz az egészségbiztosítónál.

Mit csinálnának a csehek?

Vera tehát maga elé engedi az öregasszonyt.

Megszólal az egyik várakozó, egy idõs férfi:

– A néni, akit maga elé engedett, rokona magának, kedvesem?

– Nem – feleli Vera.

– Lehet, hogy a rokona – mondja egy idõs hölgy –, csak nem tud róla.

– Tudomásom szerint nem a rokonom a néni – mondja Vera.

– Azt sose tudhatja, kedveském – mondja az idõs férfi. – Én ismertem egy lányt és annak két mamája volt. Az egyiket ismerte, a másikat nem. Az egyik mamája Pilzenben lakott, a másik Budejovicében, és nem tudtak egymásról. Ráadásul három papája is volt neki. De a papák sem voltak egypetéjûek. Az egyik papája pincér volt Brünnben, a másik fürdõmester Visné Ruzbachyban, a harmadik nõgyógyász Ostravában.

– Azt a lányt én is ismertem – mondja egy fiatal nõ.

– Tényleg? – kérdi az idõs férfi. – De maga ahhoz túl fiatal…

– Õ a mamám – mondja a fiatal nõ.

– Nahát! – csapja össze a kezét az idõs férfi. – Nem tudtam, hogy a Milenának ekkora lánya van!

– A Milenát anyám csak álnévnek használta – mondja a fiatal nõ –, egyébként Hrdinkaként volt anyakönyvezve.

– Nekem volt egy Hrdinka nevû feleségem egyszer – szólal meg egy nagyon öreg bácsi – és vele volt a legjobb. Mellette annyit ihattam, amennyit csak akartam. Különös egy asszony volt!

– A Hrdinkák már csak ilyenek – mondja egy húsz év körüli srác.

– Az enyém Devinben született, és úgy járkál át a szlovák–cseh határon, mintha az nem is lenne. Amikor a határõrök rávilágítanak, üveggé válik a teste. Különös egy lány.

Hát így beszélgetnek a csehek a rendelõben.

Amikor az öreg néni kijön, Vera nem megy be, mert a következõ érdekes történetet hallgatja. Kisvártatva kijön a rendelõbõl az orvosírnok, hívná Verát, dehát éppen izgalmas történet közepén tartanak a betegek, úgyhogy õ is odafigyel.

Akkor kijön az orvos is, és õ is hallgatni kezdi a történetet.

Egy középkorú férfi lapos flaskát húz elõ a belsõ zsebébõl:

– Saját termés. Megkóstolja, doktor úr?

Az orvos körülnéz, a betegek is körülnéznek, de sehol senki, úgyhogy meghúzza a flaskát.

– Jé – mondja az orvos –, ebben sör van!

– Milyen? – kérdezi a férfi büszkén.

– Nagyon finom – mondja a doktor.

A férfi körbekínálja a flaskát. Mindenki meghúzza, Vera is.

– Hogyhogy soha nem fogy ki belõle a sör? – kérdezi Vera csodálkozva.

– Ez egy ilyen flaska – mondja a férfi titokzatosan.

– Egyszer már láttam ilyet – mondja az orvos –, éppen latrinát pucoltam a seregben, pucolom, pucolom, de sehogy se akar kipucolódni, feltöltõdik újra meg újra, felnézek, hát ömlik a pofámba… Ez még hatvannyolc elõtt volt, augusztus elején… Volt ott nekünk egy káplárunk, az még személyesen ismerte Masaryk unokáját, a Tomiëka Garrikovát…

– A Garrikovát én is ismertem – mondja egy öregember –, én vettem el az elsõ szûzességét a barátnõjének, aki cigánylány volt, de aztán norvég teniszbajnok lett belõle…

Így beszélgetnek a csehek a rendelõben.

Örökre.