Egy fordító vallomásából

Kant sohasem dolgozott ki súlyában és fontosságában a három nagy kritikához vagy a jelentõs hatású kései mûvekhez mérhetõ, szisztematikus filozófiai antropológiát. Pedig kicsinyég rendszeres gondolkodó volt, és nevéhez szokás kötni a modern nyugati metafizika úgynevezett antropológiai fordulatát. Mások neve mellett, de leginkább mégiscsak az õ nevéhez.¹ A Kant név ettõl és innen lesz szép, egyre patinásabb, méltó régi nagy híréhez – antropológiai fordulat, kritikai fordulat, tudatreflexiós fordulat, kopernikuszi fordulat. Az 1772. februárjában Herzhez írt levél – a kritikai fordulat ettõl és innenje – szerint az emberben rejlik „a mind ez ideig rejtõzködõ metafizika kulcsa”. S az életmûvön belül többször és többféleképp hangsúlyosan megfogalmazódik: a filozófia összes – azaz metafizikai, morális és vallási – kérdése visszavezethetõ az antropológia kérdésére.² „Mit lehet tudnom?”, „mit kell tennem?”, „miben reménykedhetek?” – e három kérdés és a belõlük adódó összes többi arra a negyedikre, hogy „mi az ember?”

Ha nem, hát nem. Hacsak.

Hacsak nem úgy tekintünk Kantra, mint aki soha nem írt ugyan egy mindent összefoglaló antropológiát, de fordulatai után és közben nem tudott szabadulni ama negyedik kérdéstõl. Hacsak nem úgy tekintünk a prekritikai korszak esztétikai fõmûvére, az 1763-ban, 9 évvel a Herz-levél elõtt megjelent Megfigyelések a szép és fenséges érzésérõl c. írásra – melybõl a következõ részletet vettük –, mint egész alaposan elaborált kanti antropológiára. Mint a legterjedelmesebb és meglehetõsen kései, szûk értelemben vett antropológiai próbálkozás, Az antropológia pragmatikus szempontból érdekes elõzményére. Nem éppen problémamentes vállalkozás.

Az még csak hagyján, hogy prekritikai korszak. Elvégre ekkor már az Emil „ébresztgeti szendergéseibõl” a Megfigyelések szerzõjét; errõl a leghívebb beszámoló éppen aMegfigyelésekhez írt Megjegyzésekben található. A kritikai Kant nem egyik pillanatról a másikra született meg; a hatvanas évek jónéhány problémafelvetése és megfogalmazása a kriticizmust elõlegezi. Viszonylag nyilvánvaló pl. az összefüggés egyrészt a prekritikai esztétika és az Ítélõerõ kritikája között – az esztétikai autonómia, a szép és a fenséges, a nem mûvészi szépség szerepe, az esztétika mint befogadás-, sõt mint érzületesztétika –, másrészt mondjuk elõbbiek és az autonóm etika gondolata kapcsán.

Az is hagyján, hogy esztétika. Ezen ugyanis Baumgarten és Kant kora nem mûvészetesztétikát értett, hanem az érzéki megismerés tudományát. Az „alsóbb megismerõképességek” vizsgálata nagyonis része és részbeni kiindulópontja lehetett volna egyfajta fundamentálantropológiának (willkommen Martin).³

De az ember …

Szóval válasz a kérdésre, hogy mi az ember. Hát például „rögzíthetetlen lény”, akit ugyan csodálattal tölthet el az etika és a kozmogónia törvényeinek felfedezése, de rögzíthetetlenségében veszélyezteti az „egész világrendet”. Éppen ezért gondolkodásának legevidensebb tárgya – azaz önmaga – a legillékonyabb, a legkevésbé rendszerezhetõ.

Vagyis az antropológia mindig csak valami másban megalapozható – pl. az ember természeti adottságait feltárva, vagy saját magunk történelemfilozófiai, vallásfilozófiai stb. rögzítésében, sõt leszögezésében és megfeszítésében (a gyökeres rossz, a Gondviselés mint a történelmi teleológia végsõ garanciája stb.).

Rögzítési kísérlet a Megfigyelések is. Az elsõ két fejezet az embert általában, nembeliségében rögzítve (willkommen Karl) vizsgálja a szép és fenséges felõl. Szenvedélyek, indulatok, hajlamok, alkatok olykor derûs, gyakran ironikus megközelítése – egyfajta klinikai esztétika ez; a szövegrész egyik kulcsfigurája Hogarth. Nem véletlen, hogy a nagyjából egyidejûleg keletkezett Kísérlet a fej betegségeirõl szintén a klinikai normalitáshoz kötözi az ember fogalmát. A Megfigyelések itt olvasható harmadik fejezete nemiségünkben vesz mindannyiunkat a fenséges és/avagy szép górcsöve alá. A negyedik, befejezõ rész pedig historizáló nemzetkarakterológia; így lesz a „mi az ember?”-bõl „mi a francia?”, „mi a német?” stb., „hogyan illeszkednek – nem éppen résmentesen – a szép és fenséges alkategóriáihoz?” (elõre rögzítve persze, hogy csak ideáltípusokról van szó, hogy az egyes – rögzíthetetlen).

Az alkategóriákról annyit, hogy a Megfigyelésekre nem nehezedik rá a korai természettudományos és metafizikai értekezések vagy a késõbbi kritikai periódus terminologikussága. A magyar fordítás mégis többnyire szándékoltan darabos, nehézkes: elvégre meg akartam õrizni valamit az eredeti szöveg irályából. Valamit abból, ami ugyancsak elüt a legismertebb Kant-írásoktól – stílusában, sodrásában.

Ha nem jön semmi közbe, akkor a Megfigyelések még idén megjelenik az Osiris Kiadó jóvoltából a Prekritikai írások c. kötetben. A könyvet Ábrahám Zoltán kontrollszerkesztette, nagyrészt tõle származnak a számozott kiadói jegyzetek is; a *-gal jelölt jegyzeteket Kant írta. A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Immanuel Kant, Werkausgabe in 12 Bänden. Hrsg. von W. Weischedel. Band II: Vorkritische Schriften bis 1768. Frankfurt a. Main, Suhrkamp, 1991.