Versek

ÉRZÉKISÉG

Ne hallgasd a vonót, ha siránkozva billeg,

mint kerti pázsiton a haldokló galamb,

ne keresd szárnyaló álmod, ha hív kaland,

csillámló tollain zsíros föld nehezíthet.

Nézz csak inkább körül: tündéri díszlet ez,

aranyló színü tál, benne a színarany lé,

vagy számoszi kupák, ha szomjad azt szeretné,

és párnázott divány, ringatni testedet.

Nézz csak inkább körül: micsoda tûz kínálja

magát e rõt hajon, mennyi virág, smaragd,

nézd e türkiz szemet, a rózsálló tavaszt

farán, liliomos keblén, mely tiszta ámbra.

Nézd csak, hajolj közel – lélegezd és harapd

az üres létezés bódító aromáját,

ahogy alussza a jóllakott barom álmát,

vágyak egeinek fittyet hányva, alant.

NEVER MORE

Sír bele a gáz a ködbe,

sír a gázlámpa szeme.

– Sirassuk, gyere, gyere,

ami elveszett örökre.

Esõ veri az aszfaltot,

mint víz a sziklafalat.

– Most viszik, ami maradt,

ezek voltunk, eddig tartott.

Jaj, ne vágjunk, kicsikém,

durcás gyerekként a szélnek,

a viharban menedéknek

ott az álom, ott a fény,

fények, lombfüzérek árja.

– A bozótot a tél kaszálja.

IFJÚ LEÁNY ÉNEKLI

Azt mondja a kapor: úgy szeret,

majd’ megõrül, hogy veled lehet!

Gyöngyöt, ruhát vesz a kedvedért.

– Jaj, a kapor szava mit sem ért!

Isten óvja árva lelkemet.

Az mondja a százszorszép: Minek

hittél bájoló meséinek?

Kérges szíve, mint a csizmaszár.

– Százszorszép, utólag sírni kár!

Isten óvja árva lelkemet.

Azt mondja a zsálya: sose várd,

más karjában jobb helyet talált.

– Jaj, te zsálya, jaj, te szomorú,

lesz belõled, meglásd, koszorú…

Isten óvja árva lelkemet.

PAUL VERLAINE SÍREMLÉKE

Mit számít életed verseim hangja mellett?

Mit számít a halál? Apollón nyila él:

szánalmas könnyeket, láthatod, én nem ejtek,

költõ, sírod felett, hol virít a babér.

Az erdõ is kihajt, késõbb a lomb leszárad,

eljön a szép tavasz, aztán fordul hidegre,

és az orsó pörög, a Párka sose fárad,

fonalában öröm bajjal sodródik egybe.

Akár a vízesés a szikla oldalában,

kövek között zubog és útja végtelen,

õrlõdik vétkein az emberszív magában,

Isten úgy büntet, hogy nyugta ne legyen.

Az égi dalnokot sötétlõ mélyek húzzák,

hegyfok és szakadék zengi vissza dalát,

Kadmosz vendégeként már megmondták a Múzsák

sorsát, melyen szive soha nem léphet át.

FORDÍTOTTA TÓTH KRISZTINA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.