A globalizáció politikai kereteirõl

Születésnapi levél a 60 éves Bihari Mihály alkotmánybíróhoz

Kedves Mihály! – Lehetséges-e, netán szükséges-e, hogy az emberiség olyan világméretû és -érvényû politikai intézményeket hozzon létre, amelyek kontrollálják a sokágú planetáris folyamatokat, s amelyek egyúttal az emberek támogatását is élvezik. Röviden: lehetséges-e egy életképes, világméretû demokrácia? Vélem persze, hogy születésnapodon nem problémákkal akarsz szembekerülni, de ez csak egy spekulatív kérdés, és inkább csak játék.

Se neked, se az Alkotmánybíróságnak ezzel gyakorlati teendõje nincsen – legalábbis én erre semmi közvetlen okot nem látok. Dõlj hát nyugodtan hátra, olvasás közben akár el is bóbiskolhatsz.

Most, hogy e sorokat írom 2002 tavaszán, Magyarországon országgyûlési választások folynak, igencsak fölhorgadt érdeklõdés közepette, s a választói öntudat jelentõs emelkedésével. Ez, mármint az egymással szembeni választói akaratok gerjedése, most szinte kitapintható eleme a politikai érdeklõdésnek és részvételnek. A narancsosok és vörösök küzdelme, némi erõltetett áttétellel, összefüggésbe hozható lenne a föltett kérdéssel, miszerint melyikük féli vagy reméli a nagy integratív történéseket. Úgy találom azonban, hogy most sokkal inkább a befelé fordulás jellemzõ erre a politikai érdeklõdésre, mintsem a globalitás iránti érzékenység növekedése. A lokalitás és globalitás összefüggésérõl hangoztatott bölcsességek, mint amilyen a „globalizáció mindig lokálisan valósul meg”, avagy „cselekedj lokálisan, gondolkodj globálisan” s hasonlók, a legkevésbé sem fékezik a befelé forduló, provinciális érdeklõdések hatását. Azzal, hogy a narancsosok minduntalan az Istent rángatják bele a családvédelem kaptájára gyártott nemzetpolitikájukba, és hogy a vörösök erre a célelhalványító pragmatizmusukkal reagálnak, s hogy a puszta reagáláson túl nem sok jut eszükbe azon kívül, hogy magukat a kisebbik rossz pozíciójába játsszák – nos, mindez csak a helyi történések tünete, amelyben erõltetettnek hatna globális tendenciákat fölfedezni. De nem szeretnék nagyképûsködni, mert mindjárt ki fog derülni, hogy a világ dolgaiban nem könnyû eligazodni.

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy valamifajta egyetemes államot, világkormányt – ha ez a kérdés egyáltalán, a szakmai beszélgetések véletlen csapongásában fölmerül – szinte senki nem akar, sõt szinte mindenki irtózik egy hatalommal rendelkezõ globális politikai intézménytõl, erõközponttól. Az irtózatnak föltehetõen az az oka, hogy még elképzelni sem tudjuk, hogy egy globális döntésekre hivatott politikai rendszer demokratikus jellegû legyen. Legalábbis az embernek önkéntelenül az ötlik eszébe, hogy egy világállam-féleség csak birodalom formáját ölthetné, és mint ilyen minden bizonnyal autokratikus, diktatórikus természetû lenne. Ilyenkor mindenki a történelmi tapasztalatokra, a valaha volt, s még a nem oly régen is erõszakoskodó birodalmakra gondol. Szóval jobb nem foglalkozni egy államok feletti politikai konstrukcióval – mondják –, mert abból csak újabb bajok lennének. Egyrészt, mivel merõ illúzió annak semlegességében és demokratikus akarat általi kötöttségében bízni, hiszen ez még a legjobb esetben is az arctalan bürokrácia arcátlan hatalmát jelentené. Másrészt pedig a néha fékevesztett globális erõk ellenõrzésére kialakított, államok fölötti politikai képzõdményben úgyis az erõs államoké lenne a döntés, vagyis az igazságosság érdekében kialakított jogi formákat úgyis az erõsek töltenék ki erõszakosságuk tartalmával. Hiszen az igazságosság megnevezésében mindig az erõsebb érdeke bujkál – tudhatjuk már Trazümakhosz szavaiból. És „Mi más az állam, mint egy hatalmas rablóbanda?” – kiáltott fel Szent Ágoston is az Égi Várossal szembeállított földi viszonyokról szólva. Mi más lenne egy egyetemes állam, mint egy olyan rablóbanda, amelynek globális a vadászterülete – hangzik ma is a közbölcselem.

A kérdés azért megmarad: sok ódzkodás, irtózás ellenére nem szövõdik-e mégis egy, a konkrét államoktól elemelkedõ, világot átfogó, politikai hálózat? Elképzelhetõ-e egyáltalán – most más oldalról nézve –, hogy az információs, technikai és jogi racionalitáson alapuló, financiális és más egyéb planetáris hálózatok merõben politikamentesek? Vagyis elképzelhetõ-e, hogy a már ma is megtapasztalható globalizáció apolitikus, politikátlan, vagyis merõben szakracionális folyamat? Ez utóbbi kérdésekre persze azt szokták válaszolni azok, akik szerint a globalizáció ellen védekezni kell, hogy a globalizáció nem politikamentes. Éppen nem az – mondják –, hanem csak annak szeretnék láttatni azok, akiknek érdekükben áll, hogy a globális folyamatok szülõállama, anyaországa árnyékban maradjon, hogy annak imperiális jellegére ne derüljön fény. Ezen álláspont szerint a globalizáció igenis politikai keretek, mégpedig birodalmi típusú politikai keretek közt megy végbe. Nem keresni, megteremteni kell azokat, hanem a függetlenség eszményének értelmében ki kell szabadulni belõle – hangoztatják ezen nézet képviselõi.

Ezzel szemben azok, akik a globalizációért fenntartás nélkül lelkesednek és annak lényegét, de teljességét is a gazdaságban, nevezetesen a semmiféle politikai ellenõrzéssel nem korlátozott piac szabadságában vélik meglelni, s úgy tartják, hogy a világpiacon szabaddá tett verseny majd minden problémára megoldást hoz, nos, ezen nézetek képviselõi minden politikai intervenciótól, óvnak és bárminemû kontrolláló intézményt hevesen elleneznek. Álláspontjuk röviden: globális politikai keretek nincsenek, és ne is legyenek.

Van azonban egy harmadik nézet is, olyanoké, akik szerint a 20. század utolsó évtizedeiben kibomló, többarcú, globális folyamatok új, lényeghordozó jelenségek halmazát képezik az emberiség számára, és õk problematikusnak, homályosnak, kialakulatlannak, de lehetségesnek látják a planetáris politikai kereteket. Olyannak látják, amelyik lehet ilyen is, meg olyan is, azaz anarchikus, imperiális, netán még demokratikus természetû is. Ki tudja, mintha még nem lenne vége a történetnek. Mintha érdemes lenne a hamari ítélet helyett inkább meditálni a kérdésen.

Erre teszek most kísérletet, de láthatod, máris belebotlottam abba, ami felületében a globalizmus és szuverenizmus közhelyes egymásnak feszülése, azé a globalizmusé és szuverenizmusé, amelyek két, egymással élesen szembenálló véleménytábor egymásról festett ellenségképei. A globalisták – mondják az egymástól szeparált, független állam hívei – le akarják rombolni az államok függetlenségét, homogenizálni akarják a nemzeti, etnikai kultúrák sokszínûségét, a szabad világpiac kikényszerítésével csak egyenlõtlenségeket okoznak, s az idegen tõke rabigájába akarják hajtani az emberiséget. Ezzel szemben a szuverenisták – mondják róluk a gazdaság hatékonyságát fékezõ államhatárokat legszívesebben azonnal kiiktató szabad piac hívei – nacionalisták, akik a porladó nemzetállam homokjába dugják fejüket, s egy már nem is létezõ szuverenitást védve gátolják a haladást, akadályozzák az integratív és az „örök békével” kecsegtetõ föderatív folyamatokat, s ezzel idõnként véres konfliktusok okozói. Ezen ellenségképek szerint – továbbra is kívülrõl nézve – két rosszindulatú gonoszság ütközik, mert mind a globalisták, mind a szuverenisták csak a megszemélyesült gonoszt képesek a másikban fölfedezni.

Lehet persze, hogy ezeket a globalistákat és szuverenistákat itt most említeni se kellene, mert hisz kiélezett elfogultságok képviselõinek kellõképpen leegyszerûsített ellenségképeirõl van csak szó. De hát ezek a vélemények itt kavarognak körülöttünk, s politikai erõvé csomósodva hatnak. S mi másban, mint a szélsõséges megfogalmazásokban érhetõk tetten legkönnyebben a valóságos ellentmondások – kérdezhetnénk, ha nem tudnánk a választ: ez bizonyára nem így van. A globalizáció megértésének nincsenek könnyû útjai, s mivel valószínûleg csak részben értjük a körülöttünk, általunk és bennünk is zajló változásokat, azt sem tudhatjuk, hogy megértéséhez melyik a rögösebb vagy simább út.

Tulajdonképpen a globalizációról, magáról a globális civilizációs folyamatról kell, hogy képünk legyen, mert csak annak függvényében érthetõ az, amit már a levél elején problémának neveztem. Mondhatnám most, hogy lapozd fel utóbbi három könyvünket, mert ott áll feketén-fehéren, hogy mit értek én és szerzõtársaim a globalizáció folyamatán, de tudom, dolgaid néked is nehezek és nagyok…

De vegyünk egy konkrét esetet. A nemzetközi sajtó hónapok óta foglalkozik a Nemzetközi Büntetõbíróság (International Criminal Court) fölállítása körüli hercehurcával. Ennek kezdeményezése félévszázados ügy. Ez a bíróság lenne az elsõ, amely nem eseti jelleggel, hanem folyamatosan mûködne, s fölhatalmazása alapján tárgyalná egyes emberek büntetõjogi felelõsségét olyan esetekben, amikor valamely állampolitika irányítása vagy végrehajtása során háborús bûnöket, tömeggyilkosságokat követtek el. Most, az elfogadott elõírásoknak megfelelõen 60 országban ratifikálták az egyezményt, s ezzel ez a bíróság, mint sajátos, globális, jogi intézmény, valóságossá kezd válni. Csakhogy az Egyesült Államok nem hajlandó ratifikálni ezt az egyezményt. Sõt, vissza akarja vonni az elõzõ elnök, Bill Clinton aláírását az egyezményrõl. Mi több: tavaly az Egyesült Államok 100 tagú Szenátusa 78 szenátor szavazatával úgy döntött, hogy engedélyezi bármilyen eszköz használatát – beleértve az erõszakot is –, hogy kiszabadítsa azon amerikai állampolgárokat, akik esetleg e bíróság elé kerülnének.

Mirõl van itt szó? Elsõ-, másod- és harmadsorban is persze a globális folyamatok egyik látványos cirkuszáról. Az Egyesült Államok, amely saját bíróságán ítélte el és tartja börtönben Panama egykori államfõjét, továbbá a háborús jogokról rendelkezõ genfi konvenció ellenében saját hadbírósága elõtt kívánja tárgyalni az afganisztáni terrorellenes akciói során ejtett foglyokat, valamint fegyveres beavatkozása eredményeként juttatta a hágai bíróság elé Jugoszlávia államfõjét, s már gyûjti is az adatokat Irak államfõjének bíróság elé állításához – nos, ez az ország még elvileg se járul ahhoz hozzá, hogy netán háborús bûnöket elkövetõ amerikai katona vagy politikus – egyáltalán, amerikai állampolgár – az Egyesült Államoktól független büntetõ bíróság elõtt feleljen tetteiért. Nem az a kérdés tehát, hogy Panama, Jugoszlávia, Irak vezetõ politikusai, az afgán tálib teokrácia fegyveresei bûnösek-e vagy sem, hanem az, hogy vajon milyen alapon vindikál magának kivételezett jogot az Egyesült Államok konzervatív republikánus vezetése. Talán azon az alapon, hogy az Egyesült Államok a világ legerõsebb állama? Talán, mert az erõsebb joga az uralkodó jogelv egy államok fölött elgondolt, nemzetközi bíróság mûködésében? Mondom, ez cirkusz, de mondhatnék botrányt is.

Az Amerikai Egyesült Államok a globális folyamatokban kulcsszerepet tölt be, s a globalizáció különféle vetületeiben, azaz nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan, spirituálisan és tudományos vonatkozásban szülõhelye és inspirálója, vezérlõje és persze haszonélvezõje is ennek a folyamatnak. Nem véletlen, hogy a globalizáció sokak szemében amerikanizmusnak tûnik. Van ugyan, aki azt mondja, hogy a globalizáció már eloldódott provinenciájától, vagyis Amerikától, s hasonló a helyzet, mint valaha a görögséggel a hellenizmus idején, amikor már nem csak a hellének hordozták a görögséget, hanem egy antik multikulturalizmusban oldódtak föl a görög civilizáció értékei, megtermékenyítve más értékek által. Van ebben valami, de ezen még sokáig fogunk vitatkozni.

Mindenesetre a globális civilizációs folyamatnak az Amerikán kívül esõ térségek is egyre inkább nemcsak tárgyai, hanem mozgató alanyai is. Óriási különbségekkel persze. A globalizáció valódi, s talán csak a felvilágosodáshoz hasonlítható korfordulónak látszik, ami jelentõs hatással van az eddigiekben államhatárokkal szabdalt politikai térszerkezetre is. Egyre több államok fölötti, hathatós intézmény alakul, nem is szólva az államhatárokkal keveset törõdõ transznacionális vállalkozások tömegérõl. Ezek jórészt haszonelvû intézmények, amelyek egymással is és a másfélszáznál több állami intézménnyel is folyamatos konfliktusban vannak, s e sokágú konfliktusok kezelésének semmiféle kontrolláló kerete sincs. Egyesek szerint ugyan, az ami van, az maga a világ elégséges kormányzata. Az OECD szervezete, a nagyhatású vám és tarifaegyezmények intézménye, a Világkereskedelmi Organizáció, a Világbank és a többiek – hangzik az állítás – kellõ potenciállal, önmérséklettel és jogilag releváns önszabályozással bírnak a tekintetben, hogy mûködtessék a világ gazdaságát. Nincs szükség arra, hogy valamely politikai intézmény ellenõrizze tevékenységüket. Sõt, bárminemû kontroll károsnak minõsítendõ. És így tovább, és így tovább. Eszerint a világnak van már kormányzata, de isten ne adja, hogy „kormánya”, vagyis valami explicite politikai keretintézménye legyen. Hiszen ha lenne, akkor az valószínûleg elnyomó lenne. Mert, megint csak, elképzelni se tudjuk, hogy egy ilyenféle intézmény demokratikusan elszámoltatható és felelõsségre vonható lenne.

Jómagam persze csak globális politikai keretrõl beszélek, s nem államról, meg kormányról, mert éppen az e fogalmakhoz kapcsolódó, konkrét képzetek bénítóan hatnak képzeletünkre. Állama, s következésül kormánya egy társadalomnak van, s mi az újkor kezdetétõl nagyon is hozzászoktunk az államtársadalmakhoz, késõbb pedig a nemzetállami társadalmakhoz. A világ állami keretekbe tagolt társadalmakban létezik. Van francia társadalom, meg kínai társadalom, meg argentin társadalom. Társadalmak vannak, többes számban, és államok által képviselve. Ez tényleg így van, ezt így szoktuk meg. A globalizáció ugyanakkor az egyes számú, világtársadalom képzete és ígérete is. Na jó, megengedem, ez elsõ hallásra fellengzõsnek ható kijelentés. De sok jel mutat arra, hogy az emberiség története során egyre újabb és egyre tágabb, lazább közösségekbe lépett ki a történelmileg szûknek bizonyult keretekbõl. Most már a megszokott állam érzõdik és bizonyul szûknek. A 19–20. század nagy, nemzetállami közösségei is megrendítõ változások az elõzõ állapotokhoz képest. Ha van ismert, jól dokumentált homogenizáció, a kisebb, helyi és regionális kultúrákat, közösségeket elemésztõ egyesülés, akkor az a nemzetállam kialakulása. Most egy még nagyobb együttesbe való lépés ténye és képzete elevenít fel hasonló aggodalmakat.

Miközben itt a globalizációról gyõzködlek – lehet, fölöslegesen –, szól a rádió. Egy katolikus mûsor a közelgõ május elsejével, a változásokkal lépést tartó Vatikán átkeresztelõ gondossága következtében már Szent József, a munkás ünnepével foglalkozik, s fölszólítja híveit a „szolidaritás globalizációjára”. Mi sem természetesebb, mondhatni, hisz a római katolikus egyház nem államegyház, nem nemzeti egyház, hanem mindig is világegyház, ha úgy tetszik globális egyház, a politikai határokon átívelõ egyetemesség istápolója volt. De azért érdekes ez a szóhasználat.

A világtársadalom képzetének ugyanakkor sötét, fenyegetõ oldala a potens, gazdasági aktorok által sokszor semmibe vett államok jognélküli világa. Igazad lehet persze, ha ezt az állítást túlzottnak, sommásnak tartod. Hiszen a létezõ államok jogrendszere és az egyre bõvülõ, de csak a szeparált államokra szabott nemzetközi jog érvényben van és érvényesülget is, fõként persze csak emberjogi vonatkozásban, mert az elszabadult financiális és tõkemozgásokra, mint történelmileg vadonatúj jelenségekre, nincs valóságos hatása. Ezek az elszabadult vagy fölszabadult folyamatok – ez csupán nézet kérdése – azonban még turbulens formájukban is a globalitás képzõi. E vakon építõ és romboló erõk látványosabb megjelenítõi a globalizációnak minden más vonatkozásnál, de egyúttal jelzései is a demokratikus kontroll hiányának. Az ilyen tények, hiányok, remények és félelmek együtt jelentik a világtársadalom képzetét. Hogy ez csak képzet-e vagy jórészt már valóság, azon is vitatkozgathatunk, mert korántsem egyértelmû a helyzet. De éppen egy ilyen vitában merülhet föl a képzet azon vetülete, ahol a világtársadalom politikumára kérdezünk rá. Arra, hogy lehet-e ennek valamiféle demokratikus intézményrendszere. De még elõbb: mit jelenthet a demokrácia planetáris mértekben? Van-e, lehet-e ennek értelmes jelentése? Legalább kérdéseink legyenek!

Nos, ebben az összefüggésben mérlegelendõ például a jelenlegi Egyesült Államoknak a nemzetközi büntetõ bírósággal kapcsolatos, birodalmias álláspontja. Mi ez, ha nem tõrõlmetszett szuverenizmus? Így nézve a magyarországi Fidesz- kormány idõnkénti, de akkor is inkább csak szavakban megnyilvánuló szuverenizmusa csak bohókás jelenség volt, ezzel szemben Amerikáé fenyegetõen arrogáns, még akkor is, ha e példánál csak a konzervatív Bush kormányzatról, s nem általában Amerikáról van szó.

A globalizáció, a világtársadalom, a globális politikai keretek problémaköréhez képest egy éppen fungáló amerikai adminisztráció persze efemer vonatkozás – mondhatnánk, ha e pillanatnyi, felületi jelenség nem hordozná és fejezné ki azt a lényegi kérdést, hogy az Egyesült Államoknak unikális szerepe van abban, hogy miként formálódjanak a planetáris politikai keretek. Az Egyesült Államok ez irányú álláspontja már csak azért is érdekes, mert önmagában hordoz egy sajátos feszültséget. Az Egyesült Államok a Brit Birodalom ellenében született republikánus és föderatív entitás. Ennek az országnak alkotmánya, uralkodó politikai közvélekedése, s vezetõ politikusai által is minduntalan kifejezett, a világ minden részén önzetlenül osztogatott tanácsa, hogy a problémákat demokratikusan és föderatív módon kell megoldani. Mi sem példázza ezt jobban, mint a második világháború után az Óvilágnak, a háború gócpontjának, Európának adott tanács: egyesüljetek! A félszáz évvel ezelõtti Szén- és Acélközösségtõl a mai Európai Unióig nem volt amerikai elnök, aki – legalábbis szavakban – ne ösztönözte volna a nyugat-európai országok integrációját. Az 1960-as évekig lelkesen, attól fogva egy kicsit visszafogottabban. Ebbõl lett az „Empire by Integration”, az integráció általi birodalom – hogy egy neves megfogalmazást idézzek. No, nem európai birodalom, hanem az a birodalmias pozíció, amelyet az Egyesült Államok az amerikaiak szája íze szerint kialakult atlanti gondolatba hézagmentesen beilleszkedõ európai integráció révén is betölthet a világban. Szóval, az Egyesült Államok, nem utolsó sorban azért is az, ami, mert számos belsõ problémáját föderatív módon kezeli. Ami azonban gondolati feszültséget okoz – noha praktikus okai jól érthetõek – az a nyilvánvaló ellenállás minden olyan törekvéssel szemben, amelynek eredményeként az Egyesült Államok is egy föderáció része lenne, és ezzel el kellene ismernie maga fölött egy õt is kontrolláló, föderatív intézményt. Ugyan miért nem akart soha az Egyesült Államok egy tényleges politikai entitásként létezõ atlanti integrációt, miközben fáradhatatlan apostola az úgynevezett atlanti gondolatnak – teszik föl a kérdést a nemzetközi viszonyok tanulmányozói. Nos, nem kell sokat kutatni a válasz után. Az Egyesült Államok a föderációt csak maga számára, belsõ elrendezésként kedveli, de úgy nem, hogy õ csak része legyen egy rajta kívül esõ, nagyobb egységnek. Ezért egy föderatív atlanti integráció helyett támogatta az európai integrációt, Európa nyugati részének integratív egységesülését – amelyet kívülrõl ösztönözhet is és fékezhet is a maga jól felfogott, szuverénnek tekintett érdekei szerint.

Az Európai Unió ide idézése két okból is fontos most nekem. Az egyik az, hogy a felületes közvélekedéssel ellentétben ez az integráció nem gazdasági, hanem a kezdetektõl fogva politikai indíttatású és természetû, tekintet nélkül arra, hogy éppen minek nevezik. A közösen kialakított nagyobb piac Európa nyugati felében persze gazdaságilag is eredményes volt, de ennek kialakítása a nemzetállami határokon túlnyúló politikai képzelet és intézményrendszer révén valósulhatott csak meg. A másik szempont, ami miatt az Európai Unió példája ide kívánkozik, az hogy az uniónak mint integrációnak van egyfajta politikai kerete, de ez a politikai keret állandó és jogos bírálat tárgya, mégpedig azért, mert az Európai Unióban köztudomásúlag deficites a demokrácia. Nagy ennek az irodalma, itt csak egy-két hétköznapi véleményt idézek.

National Geographic címû folyóirat, amely ugyancsak amerikai illetõségû és csak a Coca-Cola, valamint a McDonald’s globalitásához mérhetõ orgánum, idei májusi számának olvasói leveleit böngészem. Egy bizonyos José Delgado Madridból e jellegzetesen apolitikus folyóirat egy, az Európai Uniót halkan méltató írására reagált és azt írja:

Bár az önök cikkében állított minden tény igaz, az én életem mindennapi valóságában ezek egyáltalán nem tükrözõdnek. Az Európai Parlamentben és a kormányzati ügynökségekben a korrupció és a nepotizmus olyan elképesztõ méreteket öltött, hogy az olyan diplomás szakembereknek, akik nem rendelkeznek jól pozícionált rokonokkal, tengeren túlra kell kivándorolniuk, hogy normális munkát találjanak.

Steve Dooly angol olvasó Kingsbridge-bõl azt kérdezi:

Ha az Európai Unió olyan csodálatos, miért kell vezetõinek csúcstalálkozóit szöges drótok mögött tartani?

Egy Alasdair Cook nevû skót Dumfrie-bõl meg kijelenti:

Nincs bizalmam egy olyan ellenõrzõ, hatalmi testületben, amelyet nem választott kommisszionáriusok vezetnek, s egy olyan parlamentben sem, amely nem valóságos törvényhozó, s még abban sem tud dönteni, hogy hol ülésezzen (bõröndjeivel és tolmácsaival Brüsszel és Strasbourg között ingázik).

Az Európai Uniónak – erre utalnak az idézetek is – fogyatékos a demokráciája. Van ugyan az uniónak formálisan kialakított politikai kerete, azaz van parlamentje, végrehajtó testülete és igazságszolgáltató ágazata, de az ismert, tömegesen elfogadott és átérzett demokratikus eszmék jobbára csak a meg nem valósult demokratikus gyakorlat bírálataként hatnak, mert ezek az intézmények csak csökötten, felemásan mûködnek, s a döntõ szó nem az unió formálisan döntésre hivatott, európai, politikai keretintézményeiben hangzik el, hanem a tagállamok kormány kabinetjeiben. Hogy ez így van, annak viszonylag egyszerû a magyarázata. Az általunk ismert demokrácia az újkori államokra van méretezve. Az állam sokféle lehet, de demokrácia – ismereteink, megszokottságaink, a kézre esõ technikák szerint – csak állami keretek közt létezik. Az állam a Demokrácia Háza. Nélküle, fölötte és rajta kívül egyszerûen nincs demokrácia – és nincs szabályozott, az eseményeket kontrolláló, az érdekeikben érintettek által elfogadott, valóságos politikai keret, amely képes a viszonylagos stabilitás érzetét kelteni. Nem véletlen, hogy még azok is, akik azt vallják, hogy a politikai intervenciótól mentes gazdasági tényezõk és szereplõk mindent szebben, jobban, gyorsabban és olcsóbban valósítanak meg, mint az állam, egy dologban mindig az államra, azaz a politikai tényezõkre hagyatkoznak. S ez a politikai stabilitás kérdése. Márpedig politikai stabilitás csak intézményekkel biztosított keretek között képzelhetõ el. Értelmetlen, alaptalan lenne, ha erre planetáris értelemben kérdezünk rá?

Amíg az Európai Unióban eldöntetlen, hogy ez az integráció egy új politikai entitás-e, hogy például az Európai Egyesült Államok – vagy mi a szösz – a kialakítandó, addig a demokráciára vonatkozó ismerethalmaz és akarat sem fordítható át egy olyan gyakorlatba, amelynek eredményeként az Unióban élõkben kialakulhatna az a meggyõzõdés, hogy demokratikus európai keretek közt élnek. Vagyis, ahogy régóta megfogalmazzák ezt a dilemmát: a nemzetállamok Európájáról van-e szó, vagy egy új, föderatív együttesrõl? Ha eldõlne az a kérdés, hogy az Európai Unió egy új és egyértelmûen államok fölötti politikai képzõdmény, mintegy új „szuverén”, akkor – legalábbis technikailag – demokratikus életet lehetne lehelni mindazokba a formálisan már meglévõ intézményekbe, amelyeket most oly sok, indokolt bírálat ér. De legalább három ok miatt késik e kérdésre a válasz. Az egyik a nemzetállami politikák önvédelme. A másik a nemzeti identitás féltése. A harmadik az Egyesült Államokkal való konfliktus kerülése.

Nos, elõször is az Európában mintegy négyszáz év óta kialakult állami keretek fönntartásához töméntelen érdek, érzelem és megszokás fûzõdik. Az újkortól kibomló, sosem állandó, de valamiként kiharcolt, térképre rajzolható, államhatárokkal szabdalt politikai térszerkezet, vagyis a territoriális állam az, ami megszokott, s így a természetesség erejével létezik. Az európai integráció félszázados története ezen már eddig is sokat változtatott, de egy demokratikus, föderatív keretben történõ megszüntetve megmaradásuk csak úgy következhetne be, ha a tagországok állampolgárainak többségében leküzdhetõ az a félelem, hogy valamelyik mostani tagállam birodalmi módon a nyakukra telepszik. A tagállami részérdekek centripetális hatása, akárcsak a régióké, a meglévõ államokban természetszerûleg adott, de ezt egy föderatív keretek közt lezajló demokratikus procedúrával elvileg könnyen lehetne ellensúlyozni, ha nem fenyegetne a germán dominancia mumusa. A 20. század két nagy háborújának emléke és a német gazdaság súlya okozza fõképpen az államszintû érdekvédelmeket az unión belül – a németek ellenében. E tekintetben az unió így is sikertörténet, de e félelem nem nevezhetõ leküzdöttnek.

Egy integrált, európai politikai entitás megteremtõdésének másik fékezõje, a legszorosabb öszszefüggésben az elõzõvel, az úgynevezett nemzeti identitás, a nemzeti kultúra féltése. Ha az európai politikai integráció a nemzetállam kialakításának mintájára történik – vélhetik például a franciák – akkor a francia és a többi nemzeti kultúra is a breton, a provanszál stb. kultúra sorsára jut. Európa csak egy fogalom, csak egy fikció, nem jelent érzelmi és kulturális közösséget – mondhatják és mondják is sokan. Miként persze a mai francia államhatárokon belüli franciaság, francia kultúra is csak egy üres fogalom volt sokak számára, míg a francia állam nem teremtett magának, maga alá francia nemzeti társadalmat. És az kevés, ha valaki arra utalgat, hogy a középkor végéig volt egy, a mai értelmû államokra és a csak a 20. századra kialakult nemzetekre alig hasonlító, elit szinten latinul konverzáló Európa. Az az Európa azonban, amelyben a kvázi-politikai egységet a keresztény egyház biztosította a „minden tíz faluig” lenyúló hálózatával, saját jog- és adórendszerével, valamint exkommunikációs hatalmával, az egyházi társadalmak kora volt. S miként az etnikailag, egyházilag, osztályok által tagolt társadalmi elkülönülések egyáltalán nem haltak el, a nemzeti tagolódás is része maradt és marad a társadalmi sokszínûségnek. Európában és az egész világon is. Ezeket a tagolódásokat sem az európai integráció, sem a globalizáció nem törli el, hanem csak átstrukturálja, s hogy éppen mikor melyik kerül elõtérbe, válik fontossá az a történelem és az úgynevezett objektivitások mellett, legalább annyira a szubjektív identitáspolitikák függvénye is. A kollektív identitás ugyanis nem olyan valami, ami van – hanem mindig csak teremtõdik. Közös identitás csak biológiailag létezik, egyébként minden formájában, legyen az etnikai, vallási, osztály, nemzeti vagy európai identitás inkább csak valamely politika által kialakított identifikáció – figyelmeztet Kende Péter barátunk felemelt ujjal. A nemzeti közösség esetében is, helyesen szólva, nem identitásról, hanem identifikációról, vagyis azonosulásról van szó. Ebbõl következõen az európaiak közössége is, mint kulturális azonosulás természetesen nem adva, hanem feladva van, s mint feladvány áll az Európai Unió elõtt. A feladvány teljesítése nem biztos, de nem is lehetetlen. A kultúrák hordozója persze túlnyomóan a nyelv. S itt botlunk bele az államnyelv problémájába. A képzelet szárnyalását az ilyen nyavalyás, földhöz ragadt, praktikus dolgok igen csak lebéklyózzák. De hát nem megoldani akarom e kérdést, csak jelezni, mi minden fékezi az európai integráció kiteljesedését. A soknyelvû Európai Unió mégiscsak létezik, miként az európai civilizáció is, s az angol közvetítõ nyelv eszközével mûködõ politikai integrációban a tagországok és régiók viszonylagos autonómiája garancia lehet a kulturális értékvédelemre – ha ez az integráció demokratikus.

A harmadik ok, ami miatt oly vonszolódva, nyüglõdve halad az Európai Unió tagállamok fölötti, önálló, föderatív szerkezetének kialakulása, az természetesen az Egyesült Államok. Utaltam rá fentebb, hogy az európai integráció az Amerika uralta atlanti gondolat keretében létezõ integráció. Ennek Amerikához képesti önállósulása magától értetõdõen konfliktusok forrása, s ettõl az unió tagállamainak politikusai, s a tõlük függõ brüsszeli funkcionáriusok is ugyancsak ódzkodnak. Számos okot lehet fölsorolni, hogy egy politikailag is önálló Európai Unió miért lenne jó és tehermentesítõ akár az Egyesült Államok szempontjából is, de az efféle partikuláris észérvek keveset számítanak azzal szemben, hogy az ilyenfajta önállóság az amerikai befolyás – de beszéljünk magyarul –, az amerikai hatalom csökkenését jelentenék. Az európai politikusok tisztában vannak azzal, hogy egy ilyesfajta önállósodást az amerikaiak nemcsak hogy nem néznének jó szemmel, hanem jól felfogott önérdekükbõl következõen hathatós ellenlépéseket is tennének. Ha ez igaz, akkor ez a vonatkozás legalább olyan súlyú fékezõje az explicite politikai, önálló és föderatív intézmények kialakulásának az Európai Unióban, mint a már említettek. Ha viszont nem föderatív keretben zajlik az európai politizálás, akkor annak demokratikus fogyatékosságain se csodálkozhatunk. Demokratikus tartalmú politika pedig csak önálló, mástól, külsõ erõtõl nem függõ politikai entitásban képzelhetõ el. Ugyanakkor az európai integráció nem pusztán önmagában érdekes, hanem mint egy még nem létezõ, de fölsejlõ, globális politikai integráció iskolapéldája is.

Az európai integráció politikumának demokratikus tartalma tehát nem az Unió méretei miatt csökevényes, hanem annál nyomósabb okok miatt. Sokak szemében ugyanakkor a demokrácia érvényesülését az Európai Unióban a méretek is akadályozzák. Holott a terület és népesség nagyságrendjét, azaz a megszokott ország-képzeteket tekintve, lényegében nem különbözik sem Amerikától, sem Oroszországtól, Indiától vagy Kínától. De a demokrácia világtörténetében a méret valóban nem mellékes. „Azt el sem tudjuk képzelni” – lemondó legyintés ugyanis a méretek kérdése is. A globális politikai kereteket képzõ képzeletnek – én jobbára csak a képzeletrõl beszélek –, az arra irányuló gondolkodásnak, hogy a globalizáció folyamatai emberileg és demokratikusan ellenõrizhetõk legyenek, hogy a bontakozó világtársadalom politikuma a belátás kontrollja alá kerülhessen, nem csak az az akadálya, hogy egy ilyen kontrolláló intézményt majd mindenki fenyegetõnek érez. A méret is leküzdhetetlen problémának látszik.

Az európai integrációnak, mint látjuk, van valamifajta politikai kerete, de demokratikus deficittel bajlódik; a globalizációs folyamatnak viszont a politikai keretek értelmében van deficitje. Számos, s nem csak gazdasági természetû világhálózat létezik, s jellegzetességük – ismétlem –, hogy fokozódó mértékben kötõdnek el az egyes államoktól. Ha ez így van, akkor talán nem értelmetlen a világméretû, föderatív módozatú politikai hálózat kialakulásán merengeni. Inkább remélni, mintsem félni kellene egy ilyen, a más egyéb integrációknak politikai keretet adó folyamattól, amely miért ne lehetne akár demokratikus is. Ha a jogot teremtõ és szankcionáló hatalom – mert hát persze errõl, vagyis a hatalomról van szó – nem demokratikus természetû lesz, akkor lesz helyette valamilyen imperiális központ a viszonylagos békeállapot biztosítása érdekében. Ilyen ma az Egyesült Államok minden demokratizmusával, republikanizmusával és föderalizmusával, mert – maximális jóindulattal és naivitással fogalmazva – a globalizálódott világhelyzet rálõcsölte ezt e feladatot.

Hiú ábránd ugyanakkor egy olyan politikai világkeret képzete, amelyet több mint másfélszáz, partikuláris érdekû állam hozna létre sütkérezve a béke napja alatt. Az államhatárokat áthágó globalizációs folyamatok maguk is értelmetlenné és kivitelezhetetlenné tették ezt. A ma már erõteljesen ható globális folyamatok megváltoztatják, semmibe veszik, illetve átalakítják a globális civilizációs, információs, financiális stb. körülményeknek megfelelõen az egyedi, territoriális, s immár egyáltalán nem szuverén államok jogrendjét, miközben legitim és szankcionálható planetáris jogrend, s azt biztosító politikai keret nem létezik. Ráadásul ez még technikailag is kivitelezhetetlennek tûnik. Úgyhogy azt kell mondanom, ha nem is lenne itt-ott birodalmi törekvés, ha nem is állnák útját ilyenféle törekvések a globális demokrácia létrejöttének, akkor is lehetetlen, hogy a nemzetállami demokrácia tojásából kikel a globális demokrácia.

A demokrácia eszményét ugyanakkor nem akarjuk félredobni. Sõt, ha van kívánalom, ami globálissá lett, akkor a demokrácia az. De miféle demokráciáról is mondjuk ezt? Nyilvánvalóan az állami keretek közt kialakult reprezentatív, vagyis képviseleti demokráciáról. Ugyanakkor éppen ebben a demokratikus formában kételkedünk, ha az államfölötti, a megszokott államoknál nagyobb méretekrõl esik szó. De kell-e, szükségszerû-e egy eszményt annak meghatározott megtestesülési módozatához kötni? A képviseleti demokrácia elõtti idõbõl is ismerünk más demokratikus módozatot, nevezetesen az antikvitásban kialakult közvetlen demokráciát. Vannak technofil fölvetések szép számmal, amelyek az Internet segítségével modernizált, közvetlen demokráciát ajánlanak a világ számára. Ismert azonban, hogy az egy országon belüli képviseleti demokráciák ilyen-olyan fogyatékosságait mily sokszor akarták már a közvetlen demokrácia technikáival reparálni, minden különösen érdemleges eredmény nélkül. Miért – és ugyan hogyan – lenne ez eredményes globális méretekben? A különféle demokratikus technikák vegyítésével el lehet persze játszadozni, akár jó részeredmények is születhetnek ebbõl, de az nem feledhetõ, hogy a közvetlen és közvetett demokrácia nem technikák kérdése pusztán, hanem két történelmi korszak, az antikvitás és az újkor politikumának nagyon nagy különbsége. S ha ez eszünkbe jut, akkor – elvontan legalábbis – nem is olyan reménytelen a helyzet.

Az európai felvilágosodás idején, az abszolutizmusból való kikecmergés során a gyakorlatvezérlõ eszmék az antik ideálok körül keringtek. A társadalmi problémák kezelésére így adódott a demokrácia, nevezetesen a régiek politikája, a csak töredékeiben ismert, antik közvetlen demokrácia. Akkor persze még nem nevezték közvetlennek, mert az csak a képviseleti demokrácia kitalálása, kikísérletezése után kezdett látszani, hogy egy merõben más demokratikus módozat is lehetséges, mint amilyen az antik idõkben volt. S ez a „kitalálás” bizony hosszú idõt vett igénybe. A reneszánsz idején újjászületõ eszmények azonban alig voltak többek a levegõégben fölsejlõ allegóriáknál. Az európai újkorban kialakuló államok jóval népesebbek voltak, mint az antik városi közösségek, s demokratikus megoldások végett nem lehetett népgyûléseket tartani, az érintettek nem jöhettek össze a piactéren, hogy demokratikus fórumot alkossanak – hogy más körülményeket most ne is említsek. Az antikvitásból ismert demokráciával, annak közvetlenségével semmire se lehetett az újkorban jutni. Sok-sok kínlódás, zsákutca, hiábavaló szellemi és gyakorlati erõfeszítés történt – a legismertebb ezek közül Rousseau népszuverenitás-elgondolása a közvetítést nem tûrõ általános akaratról –, míg valahogy kibontakozott a ma már reperezentatívnak, közvetettnek nevezett demokrácia módozata. Ma ezt természetesnek vesszük, ezt tartjuk demokráciának – s jobbára csak fogyatékos megvalósulásit hánytorgatjuk. Voltak persze a politikai reprezentativitásnak is történelmi elõformái, miként a demokráciának is, ám a fölvilágosodás elõtt képviseleti demokrácia nem volt, az együtt született meg az újkor politikumával. A demokratikus eszményektõl vezérelt emberek rátaláltak a megoldásra, egy új intézményi forma született. S csak jóval azután, hogy megszületett tudta Constant Benjámin (a 19. században még így írtuk, ejtettük a nevét) megkülönböztetni a demokrácia két módozatát egymástól annak alapján, hogy világosabbá lett, miben is különbözik a régiek kollektív szabadsága az új, individuális szabadságtól. Lévén, hogy a felvilágosodás politikuma nem pusztán a népesség megszaporodása miatt más, mint az antikvitás politikuma. Csak már „ünnep után” magyarázhatta Constant, hogy a szegény ember mindent maga csinál, a gazdag intézõt fogad ügyei intézésére – vagyis, hogy a nagy embercsoportok képviselõikkel intéztetik politikai ügyeiket.

Az azóta eltelt két évszázad során a demokrácia képviseleti formája világsiker lett, amit egyáltalán nem kérdõjelez meg az, hogy a világ számos helyén még nem demokratikus államok mûködnek, nincs demokrácia, vagy így vagy úgy visszaélnek vele, mert ahol nincs, ott a nincs a hangsúlyos, s a visszaélést is visszaélésként tartják számon.

A ma globalizációja pedig, hasonlóképpen a fölvilágosodáshoz, olyan korforduló, amikor megint ledõlnek a homlokzatok, s valami új alakul ki. Így aztán nem alaptalan történelmi méretekben a demokrácia három etapjáról szólni, amikor is az elsõ a régiek közvetlen demokráciája, a második a fölvilágosodás idején kialakult képviseleti demokrácia, a harmadik pedig a globalizáció demokráciája lesz. Ennek még nem ismerjük, ismerhetjük a pontos, minõsítõ jelzõjét – de elvileg nem lehetetlen a kialakulása. Mert nem azoknak van igazuk, akik azt hajtogatják, hogy a demokrácia azért a legjobb, mert nem találtunk még nála jobbat, hanem azoknak, akik úgy vélik, hogy történelmileg a demokrácia egyre jelentõsebb és jobb lett, és azt hisszük, hogy ezután még jobb lesz, és a világtársadalom számára is jó lesz. Így persze – láthatod – a haladáshit mellett teszem le a garast – de miért tennék másként?

Mindez – Neked bizonygassam? – nem pusztán a demokratikus technikák kérdése. Az újkorban kialakult állam, mint a legátfogóbb politikai keret válik most kérdésessé. Nem abban az értelemben, hogy az országok államainak pusztulnia kell, hanem abban az értelemben, hogy a világnak valami politikai keretre van szüksége, mert maga a politikum mint egész változik.

Ebben az összefüggésben a birodalom is, meg az ismert demokrácia fogalma is bizony egyre inkább olyan, mint a rokka és a kõbalta. Mivel egyelõre csak ez van, hát ezzel szövögetjük álmainkat, s ezzel verjük egymást fejbe.

Neked pedig, hatvanéves Bihari Mihály, ki oly sokat írtál és beszéltél a demokráciáról, boldog születésnapot kívánok. És még oly sokat, hogy meg is láthasd a demokrácia új világát.

Baráti üdvözlettel!

Gombár Csaba

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Levél 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.