Faust szarva

Nem is hinnétek, milyen sokan keresték a professzort, és hányféle idõpontban, ráadásul mindenütt, ahol csak megfordult. Keresték az egyetemen, a megyei könyvtárban, az uszodában, de leginkább otthon. Mivelhogy egy ideje nemcsak fizikusként ismerték (abbéli minõségében ugyanazok tartották számon, akik addig), hanem orvosként is. Egy régi osztálytársa, Bilik doktor, akirõl Faust sokáig nem hallott, mert az ország másik végében, a debreceni egyetemen szerzett orvosi diplomát, és ott is kezdett praktizálni, egyszer csak kitalált valamit, eljött Fausthoz, és fölkérte, hogy szálljon be a projektbe. Újfajta rákgyógyszerrõl volt szó – mit gondolnátok, mi másról? Bilik doktor egy bizonyos izotóppal hozott össze ioncserélt vizet. Ehhez megvolt az elmélete, mellyel Faust Jánost ugyan nem gyõzte meg, de elsõre elutasítani se lehetett. Egyébként az orvos korrekt volt, a legkevésbé sem ellenezte, hogy a szert szabályos kipróbálási eljárásnak vessék alá, és már Faust elsõ beleegyezõ mondata után elkérte a számlaszámát, hogy utalhasson. Késõbb ezek az utalások rendszeressé váltak, az összegek pedig nõttek, növögettek.

Sokszor elõfordult, hogy a betegek vagy hozzátartozóik Fausttal is találkoztak, és akadtak közülük, akik inkább benne tisztelték a gyógyító embert, mint az orvosban. Még az elején megkérdezte az egyetemi adminisztrátort, aki tanúja volt egy ilyen esetnek, szerinte miért beszéltek vele úgy.

– Mert olyan tekintélyes – felelte az adminisztrátor, minden hízelgés nélkül.

Akkor nevetett, de hamarosan azon kapta magát, hogy úgy beszél, úgy néz, úgy tartja a fejét, úgy gesztikulál, ahogy gyógyítóhoz illik. Azon kapta magát, hogy örül, ha azt látja a betegek szemében és a hozzátartozók szemében, hogy hisznek benne, sõt, hogy félnek tõle: félnek attól, hogy valamiért épp õnekik nem talál juttatni a kísérleti anyagból, vagy nem annyit, amennyitõl meggyógyulnának. Azon kapta magát, hogy szeretné, ha ez vagy az a beteg meggyógyulna, mint ahogy olyanok is voltak, akik közömbösek maradtak számára, sõt, akiket, ha mód van rá, szívesen beáldoz az elõbbiek javára. Azon kapta magát, hogy figyeli Bilik doktort, és lesi, hogyan csinálja. Azon kapta magát, hogy elégedett, mert semmi sincs, amiben õ, a fizikus, ne lenne máris jobb, mint a kitanult orvos. Azon kapta magát, hogy izgatottan várja a kettõs vak tesztek eredményét, melyek egybevetették az izotóppal vegyített és a közönséges ioncserélt vízzel kezelt betegek adatait, hogy aztán ezt egybevesse emlékeivel: melyik betegének kívánta teljes szívébõl a gyógyulást, és melyiknek nem. Mutatkozott egy szerény elõny a hatóanyag javára a placebóval szemben, mely elõny még nem tette lehetõvé, hogy publikálni lehessen valamelyik elismert szaklapban, és egy hasonlóan szerény, de legalábbis elgondolkodtató elõny azok javára, akiket Faust meg akart menteni; amit mondhatunk úgy is, hogy akiket viszont el akart veszejteni, azok némileg nagyobb eséllyel vesztek oda. Mindehhez feltétlenül hozzá kell tenni, hogy a kísérleti idõszak rövidsége miatt nem beszélhetünk végleges gyógyulásról, hanem csak egyes betegek állapotának javulásáról, tüneteik enyhülésérõl, esetenként megszûnésérõl, vagy a kór stagnálásáról – de mindebben igenis benne rejlett egyrészt a gyógyulás lehetõsége, másrészt a gyógyító ember akaratának megnyilvánulása, mely akarat bizonyos esetekben nemcsak a betegségen képes úrrá lenni, de még azokon a szigorúan kidolgozott kutatási metódusokon is, melyek pedig éppen arra lettek kifejlesztve, hogy kiiktassanak minden szubjektivitást.

– Van-e az akaratnak anyagi természete – tette föl magának a kérdést Faust –, vagy inkább hullám? Hogyha hullám, mi a hullám forrása – kérdezte ezután –, csak nem a lélek?

Faust nevetett.

Az elõbbiekhez még hozzá kell tennem, hogy azon betegek felõl, akiknek állapota a kezelés ellenére tovább romlott, akik meghaltak, legföljebb a hír érkezett el Fausthoz és Bilik doktorhoz, míg a gyógyulók és hozzátartozóik személyesen is megjelentek, ajándékokat hoztak, és csodálattól párálló szemmel néztek a professzor urakra. (Valójában Bilik nemhogy professzor nem volt, de semmilyen egyetemi rangot se tudhatott magáénak, örömmel osztozott viszont a Faust professzori apportján.) Ideje lenne elköltözni egy izoláltabb környékre, mondogatta Faustné, a telefonszámokat és a címet pedig titkosítani. Persze a hálálkodókat kevésbé találta kellemetlennek, mint azokat, akik kérni jöttek. Esengõbõl, ehhez nem kellett a nyilvántartást ellenõrizni, sokkalta több volt, ráadásul egy részük olyan állapotban érkezett, hogy „elég rájuk nézni, az ember már tudja, mi a helyzet – mondta Faustné –, és elmegy a kedve egész napra; ha például egy gyerek, egy nyilvánvalóan ártatlan kisgyerek; de nem akarok errõl beszélni se, hagyjuk!”

Asmódi Mephisto megállt Fausték ajtaja elõtt. Ujja a csengõ gombján. De még nem nyomta meg. Kicsi ujj volt, rajta a köröm tiszta és fényes: gyöngyház. A látogató nem azért állt és várt, mintha azon tétovázott volna, hogy valóban Faustot keresi-e, vagy hogy a névtáblára vésett betûket silabizálja: Mephisto az ajtórésen átszivárgó gombaillatot szimatolta, mielõtt becsöngetett.

A csengõ hangja nem csengés volt, hanem valamiféle kürt- vagy orgonaszó, persze ne képzeljetek se kürtöket, se orgonát a hetvenes években épült négyemeletes ház második emeleti lakásába, csak egy kis elektromos szerkezetet, melyet Faust fabrikált kamaszkorában, és még mindig mûködõképes volt.

Odabenn Faust egy pillanatra elcsodálkozott a tritónus hallatán, mert úgy emlékezett, hogy mikor hazaért, elsõ dolga volt a csengõ áramkörét megszakítani – már kamaszként tudta, hogy lehetnek helyzetek, mikor az a jó, ha a csengõ rossz –, de mégse fogott a kapcsoló vizsgálatába, inkább ajtót nyitott. Végül is tudta, ki áll ajtaja elõtt. Ha nem hívja, nem jön.

Mephistóban többek közt az a jó, hogy nem kell neki fölösleges mindenféléket mondani. Faust János egész életében szenvedett tõle, hogy alkalmazkodnia kell a nálánál lassúbb felfogóképességû emberek tempójához, hogy a kisebb szókincsûek számára valósággal le kell fordítania minden egyes gondolatát, miközben sokszor a mesterségesen lelassított közlés, mire végül elhangozhat, már érvényét veszíti, a modulált mondatból pedig épp az marad ki, ami miatt az embernek kedve támadt kimondani. Faust nem kérdezte, ki a látogató:

– Jó napot kívánok – mondta. Tudatában volt, hogy az a fordulat, amelyet rendesen használni szokott: „Isten hozott”, ehhez a helyzethez épp nem passzol. Ráadásul tegezõdni korai lett volna.

– Jó napot kívánok – felelte barátságosan a látogató.

– Erre tessék – mutatta az irányt Faust. A dolgozószobája felé mutatott. – A székek, sajnos, nem a legkényelmesebbek.

Mephisto bólintott, és leült a szék mellé, a levegõbe.

Megelõzte ezzel a kérdést, hogy õ-e õ valóban, továbbá megkímélte emberét a kínos kéréstõl, hogy mutasson valami bizonyságot, trükköt, jelet. Abban szintén jelet láthatott Faust, hogy Mephisto nem csak úgy egyszerûen a levegõn ült, hanem egy láthatatlan, de a szemlélõ számára valóságos bõrfotelben; nemcsak derekának dõlésszöge, karjának tartása utalt erre, de a frissen pácolt bõr szaga is, mely diszkréten belengte a dolgozószobát, és még órákkal késõbb is érezhetõ volt. Faust pedig látni vélte a bõr lomha redõit, úgyszintén a fotel színét: bordó. Ki tudta következtetni, a szobában hol van a garnitúra másik darabja. Odament hát, és megkockáztatott egy farkcsonttörést: elengedte magát, lehuppant a levegõbe.

Lágy, mégis erõs fotel ölelte körül a testét. Ilyenre vágyott huszonöt éve.

Hogy beszél Mephisto? Normálisan, vagyis az angyalok nyelvén. A hangzása hasonlít a finnhez. De csak a hangzása. Olyan, hogy ördögnyelv, igazából nincs is, csak egy dialektus.

Néhány szót az ördögök más értelemben használnak, ám amikor mondják, pontosan tudják, hogy egy angyal azt másképpen mondaná. Úgy vannak vele, hogy az angyalnyelv a szebb, de szarnak bele, mert a maguké viszont életszerûbb. Amikor valamelyik angyal vagy ördög emberhez szól, az általában minden nehézség nélkül megérti. Mikor emberi nyelven beszélnek az emberekkel, akkor már elõfordulnak félreértések.

Mirõl is kellene beszámolnom, amirõl ha be nem számolok, azt számon kérhetnétek rajtam…?

Hogy mit kérdezett Faust János Asmódi Mephistótól, amikor az nála megjelent, és a professzornak módjában állt akármit kérdezni tõle – mondjuk például errõl. Nos: miután Bilik doktor olyan ötlettel állt elõ, hogy ezentúl a szert tizenkétféle változatban gyártsák, tudniillik betegenként aszerint adagolva, ki milyen állatövi jegybe tartozik, Faustnak, fizikus lévén, az az érzése támadt, hogy ebbõl azonnal ki kell szállni, ugyanakkor az üzletmenet felõl nézve tagadhatatlanul racionálisnak látszott a fejlesztés, ráadásul Faustné szintén azt mondta: „ezt meg kell lépni”; a természettudós ott állt a válaszút elõtt, és nem találta egyik irányt se biztosabbnak a másiknál, hogyan is találhatta volna, mikor papok és tudósok nemzedékeinek tízezer év kevés volt, hogy egyszer s mindenkorra lezárják a kérdést: vajon állatövi jegyek befolyása alatt áll-e az emberek sorsa. Az õ hátralévõ húsz vagy negyven éve hogy lehetne erre elég, még ha minden percét rászánná is?! Így tehát magához hívta a Pokol ügynökét, és azt kérdezte tõle:

– Kaphatok-e választ erre és a fölmerülõ hasonló kérdésekre mind?

– Ha létrejön köztünk az üzlet, akkor igen.

Azt kérdezte ezután Faust:

– Így tehát pusztán annak következtében, hogy valaki, mint én, magához hívja a Pokol ügynökét, és az megjelenik nála, még nem jön létre szerzõdés a felek között?

Ezen a ponton fölmerülhet bennetek a kérdés, hogy vajon a Pokol ügynöke milyen gyorsan termett ott emberének ajtaja elõtt, hogy egyáltalán telt-e el valamennyi idõ a meghívást jelentõ mondat összerakása és a megjelenés között, vagy a szavakat, Mephistót, a csengõt mind egyszerre kell elképzelnetek? Nos, nem egyszerre; mintegy háromnegyed óra késedelemmel érkezett Mephisto, amihez hozzájön a rövidke tétovázás az ajtó elõtt (bár errõl csak ti tudtok, Faust nem), mindenesetre ez az idõtartam meggondolkodtatta a professzort, és mert a kérdés fúrta az oldalát, így szólt:

– Ilyen esetben, feltételezem, testet, valamiféle alakot kell az ügynöknek öltenie. Materializáció – ez tart negyvenöt percig? Vagy van bizonyos konkrét távolság a Pokol és e között a hely között, melyet elõbb a meghívást jelentõ mondatnak, majd a Pokol küldöttének le kell küzdenie? Fénysebességgel utazik a Pokol küldötte, vagy lassabban annál, netán valamivel gyorsabban? Anyagi természetû-e a mondat, jelen esetben a hívást megjelenítõ?

– Jöhettem volna gyorsabban – felelte Mephisto. – De benne voltam néhány ügyben, amiket nem hagyhattam félbe, csak mert új ügyfél jelentkezett. – Miközben ezt mondta, egy kicsit más lett, mint addig. Mint valami tanár, aki ha kell, oda tud csördíteni a gyerekek közé: már félni kellett tõle.

– Elnézést! Ha nem alkalmas az idõpont, áttehetjük késõbbre.

– Már itt vagyok.

– Vagy törölhetjük teljesen.

– Azt hiszi? – Amikor ezt sziszegte, még jobban kellett tõle félni. Olyan volt, mint egy fõnök, fél évvel a tervbe vett leépítések elõtt. – Ha jól emlékszem, nem böngésztem a címlistát. Nem én jelentkeztem be Faust úrhoz, Faust úr hívott engem.

Mit válaszolt Faust? Semmit. Ha belegondoltok az elõbb elhangzottakba, a professzor nem is igen mondhatott bármit, úgy értem, bármi értelmeset: szerzõdés ugyan nem jött létre közte és a között a fél között, amelyet ez a hol szívélyes, hol barátságtalan ügynök képvisel, ám az ügynököt elküldeni mégse lehet már. Valami tehát mégis összefûzi õket, úgy látszik, visszavonhatatlanul.

Faustot elöntötte az izzadság: mit szól a felesége, ha megjön, és a maga rámenõs módján megkérdezi, ki ez a vendég? És ha Mephisto nem hagyja el a lakást másnap reggelig sem? Együtt mennek az egyetemre? Lehetetlenné teszi a hallgatói, a kollégái elõtt?

– Mi lesz? Hogy gondolja az úr? Ítéletnapig ülünk és várunk? – gúnyolódott Mephisto.

Az ablak négyszöge szûkülni kezdett, a falak lentrõl és fentrõl, jobbról és balról, mint hám a sebet, benõtték a nyílást. Sötét lett. Faust nem bánta az ablakát, sose szerette azt a kilátást. Talán mert a börtön is benne foglaltatott, és arról mindig eszébe jutott, hogy apja fogságának egy része ott telt. Ha kell, még azt is meg tudta volna mutatni, hogy melyik ablakrács mögött.

A szoba ajtaja nesztelenül becsukódott, sötét lett, de csak egy pillanatra, mert valahol a két karosszék között aprócska fény jelent meg. Oly apró, még a porszem is túl nagy lenne, hogy ahhoz hasonlítsuk, ráadásul ennek a tömege – Faust legalábbis így érzékelte – sokszor de sokszorta nagyobb volt nemcsak egy porszemnél, de akár az íróasztalnál is. Majd a polcon magától elindult a lemezjátszó, bekapcsolódott az erõsítõ, és kissé sercegve megszólalt Joseph Haydn Teremtés címû oratóriuma. A professzor nem kérdezte, ki tette föl a lemezt, és nem szólt, hogy túl hangosra van állítva a potméter. Annál is inkább hallgatott, mert az õsrobbanás máris megtörtént, és a szétáradó fény egy percre elvakította õt. Mire megint látott, parányi galaxisok születtek a fénylõ pont helyén, ám alighogy megjelentek, növekedésnek indultak, és egymástól egyre messzebb kerültek; a csillagok gyorsan változtatták színüket, és a galaxisokon belül egymást kerülgették. Faustnak kedvére volt a látvány, és minden aggodalom nélkül leste, hogy ha valamelyik csillag eléri a ruhásszekrényt, kiégeti-e – nem kár érte, forgácslemez laminátburkolattal –, kíváncsi volt, sikerül-e fölfedeznie valahol egy fekete lyukat, és hogy mi történik, ha az érintkezésbe kerül, példának okáért, a mûködésképtelen, de még ki nem selejtezett írószerszámaival, melyek ott ágaskodtak az íróasztal szélén.

Annak ellenére, hogy az egyes égitestek eléggé kicsik voltak, Faust megfigyelhette néhány bolygó születését. A változások gyorsan mentek végbe, de még mielõtt kedvét szegte volna, hogy lemarad valami lényegesrõl, a mindenség mozgása lassulni kezdett, és egyre lassult, míg csak a professzor nem bólintott, hogy így, most már jó. Leste, amint üstökös vágódik egy fiatal, reményteljes planéta kellõs közepébe, közel hajolt, az anyag az orra elõtt fröccsent szét.

Aztán hagyta, hogy újragyorsuljon az idõ. „Vajon lehetõség van arra is, hogy teljesen megállítsam?”, merült föl benne a kérdés. „Egyelõre hagyom, hadd forogjon – aztán majd egyszer csak bumszasza bumszasza bubum bumm, megáll a világ! Vagy mondjuk visszafordul.”

Elöntötte a hála: már az mindent megér, amit két perc alatt látott.

De hát két perc volt, vagy húszmilliárd év? El se tudta volna dönteni.

Mint amikor elsõ kedvesének azt mondta: „Vedd le a blúzod!”, és az levette, pedig Faust maga se tudta, miért kell, hogy szavainak ilyen ereje legyen, akkor hullámzott így a szíve, a szívében hála és büszkeség, amiért õ a kiválasztott, hogy ami történik, vele történik, amit lát, azt õ láthatja és más senki. Semmi se kényszerítette a lányt, hogy a kedvére tegyen. Valami mégis kényszerítette. Ha a blúzát levette, abból az következik, hogy más egyebek szintén végbe fognak menni, csak akarnia kell, gondolta akkor a fiú, akivel Faust professzor részint azonos volt, részint nem. Valamelyik a bolygók között kétségtelenül a Föld, gondolta a professzor, elõbb-utóbb rá lehet találni, és azután addig pörgetni elõre-hátra, míg arra a fiúra és arra a délutánra ráakad. Kicsit el volt sietve akkor, talán érdemes lenne megfelelõ tempóban újranézni. Vagy akár kijavítani.

„Hideg!”, gondolta, „hideg voltam, pedig eltöltött a boldogság, és minden okom megvolt rá. A kelleténél hidegebben bántam azzal a lánnyal, pedig megérdemelte volna, hogy…” Habár a hideg nemcsak a professzor emlékeibõl áradt, hanem ott volt, valóságosan a teste körül. Természetes, gondolta, ez nem más, mint a világûr hidege, abszolút rendben van, és belül megint forróság árasztotta el. „Csoda, ha most meg nem fázom.” Nevetett.

– Úgy szoktam csinálni, hogy mutatok néhány dolgot – mondta Mephisto. – Nem szeretem elsietni. A felek meg kell, hogy ismerkedjenek egymással: mit tudnak és mit várnak el.

– Hát nem ismer?

– Az kéne még, hogy mindenkire mindig figyelnem kelljen. Majd most figyelve lesz – mondta az ügynök. Tárgyilagosan inkább, mint fenyegetõn. És hozzátette: – Természetesen az ügyfél, az is figyel. Majd tapasztalatainak birtokában eldönti, szerzõdéses viszonyra lép-e velünk.

– Mi a határidõ?

– Amikorra az ügyfél döntése megérik.

– Azt mondom: most, igen, döntöttem, és akkor szerzõdünk? – kérdezte Faust, félszemmel továbbra is a csillagködökbe mélyedve. Némelyik annyira megsûrûsödött, hogy idõlegesen átláthatatlanná vált.

– Abban az esetben, ha addigra a mi döntésünk szintén megszületik, és önre nézve kedvezõ. Tudnia kell: hogyha valamit kérdez, nekem szállítanom kell a választ, de közben értékelem, hogy a kérdése hány pontot ért, és följegyzem. Amire vágyik, azt teljesítem, ehhez rendelkezésemre áll a Pokol teljes potenciálja, viszont közben minõsítem a vágyait. Megvannak a szabályok, hogy mi mennyit ér.

– Tudhatom majd, hogy aktuálisan hogy állok?

– Természetesen nem.

– Aha – mondta Faust. Fölnevetett. – Ha nem tévedek, máris próba alatt vagyok!

Azután nem kérdezte meg, mi a helyzet az állatövi jegyek és a betegségek közti kapcsolatokkal.

Hogy kommunikál Mephisto? Normálisan, vagyis szaknyelven. Ha valamely fogalomnak görög a legmegfelelõbb neve, akkor azt használja, ha angol, akkor azt, de amennyiben van rá magyar, attól se tartózkodik. Faustnak semmiféle nehézséget nem okozott követni a tudományos és a jogi fejtegetéseket. Már mondtam: Faustnak csak az emberekkel voltak gondjai, azokat nem értette. Tudniillik aktuálisan, hogy mi a lófaszt akarnak tõle.

Kérdezhetitek, nem tûnt-e föl valakinek, hogy Fausték házán egy ablak megszûnt létezni, nem tették-e szóvá, hogy mégis, mi van? Dehogynem. Elõzõ éjjel éjjeli lepke tévedt a professzor szobájába. Eleinte úgy találta, jó hely: biztonságos. Bármerre röppent, bárhol szállt le, a természetes ellenségeinek híre-hamva se volt. De valami hiányzott neki mégis, nyilván nem a macskabaglyok társasága; lehet, hogy más, hasonló szõrös-bolyhos pillangók, lehet, hogy valami finomság. Mire rájött, hogy mégse ez a neki való hely, elpilledt, kinn pedig már virradt. Azt gondolta: az ablak szegélyén nyugta lesz, ott átvészeli a nappalt, és aztán iszkiri. Csakhogy mielõtt még a nap leszállt volna, jött Mephisto, és mielõtt az éjjeli lepke fölneszelt volna, hogy heged befelé az ablaknyílás, már nem volt út kifelé. A lepke épp csak hogy lehussanhatott az átváltozófélben lévõ ablakdeszkáról.

Mikor elrugaszkodott, még megvoltak a csápjai – mire leért, két keze lett, hosszúkás tenyérrel és vékony ujjakkal. Az ujjbegyek csúcsosak, ruganyosak: lerítt róluk, hogy az ideig semennyi mosogatást, egyéb házimunkát nem kellett elszenvedniük. A körmök barna lakktól fényesek – ez a barnaság még a lepkére emlékeztetett. Viszont a szájszerv hûlt helyén, a duzzadt, párnás ajkakon a rúzs olyasféle árnyalatot kapott, mint a fotelek bõre. Lábból hat helyett mindössze kettõ volt neki, azok viszont hosszúak és csaknem teljesen szõrtelenek.

A transzfiguráció még végbe se ment teljesen, már a hangját hallatta:

– Roxána vagyok, jó napot kívánok. – A hang egyelõre rekedtes volt. De lehet, hogy ez már a végleges. A bélcsatorna és a nemi szervek csak ekkorra alakultak ki; a szilfid, immár nem az ízeltlábúak mozaikszerû látószervével, hanem a csillogó fekete szempárjával ránézett Faustra, a látóideg szállította a jeleket az agyba, ahol a jelekbõl megint kép lett, hogy aztán más idegek rendeltetésszerûen más jeleket vigyenek szerte, ezekkel összefüggésben Roxána zsenge gyomra összerándult, frissen párálló végbele és hüvelye egymással vetekedve gyûrûket hullámzott. Pedig a professzor nem sok figyelmet szentelt mindezen jelenségeknek, a galaxisok örvényeit leste.

– Az asszisztensem – mutatott a szilfidre Mephisto. – Másodéves joghallgató, és kisegít nálam. Engedje meg, hogy bemutassam önt is: Faust professzor. Az egyetemrõl akár ismerhetik egymást, vagy nem?

A lepkék testhõszabályozása más, mint a joghallgatóké. Nem csoda, hogy elsõre túl magasra szökött Roxána hõmérséklete, Faust végül alig akarta elengedni, olyan jólesett kezének a szilfid forró keze.

Roxána emlékezete folyamatosan dúsult és színesedett. Már tolultak is elébe a képek a férfiról, aki apja barátja volt, és aki sokat évõdött vele, csiklandozta, aki magas volt, vékony, és szövetzakót viselt, akárcsak Faust, a kislány a válltömésre ejtette a fejét, miközben szaglóhámján hömpölygött a borotvaszesz párája.

Bal kezében gumis írómappát tartott, a mappa a melléhez szorult. Oda kellett néznie. Egyszerre látta és érezte meg, hogy van melle – érthetetlen puhaság a kitinhez szokott teremtésnek! –, és hogy a bimbója – nem értette, hogyan s miért, de jólesett – egyre keményedik, valamint hogy ez az ügyfél, a professzor csökönyösen másfele néz. Azt sem értette, a férfi miért néz másfele, és azt se, hogy az neki miért rossz, és hogy miért hallja valahonnan a tora felõl, hogy: „Jöjjön a bagoly, és vigyen el!”

Hogy fejezi ki magát Mephisto? Normálisan. Mondatai inkább rövidek, mint hosszúak, kerüli a fölösleges ékítményeket és vicceket, nem csinál kitérõket.

Nagyjából úgy beszél, mint én.

Mikor hívtam, éppen tárgyalni volt, Mephisto úr?

– Tárgyaltam. De azt ne kérdezze, hol és kivel. Diszkrétnek kell lennem.

– Miért? Olyan gyakori, hogy ember ördöggel üzletel? Lehetséges, hogy az ismerõseim között van már, aki… a családban? Az egyetemen?

– Lehetséges, de attól óvnám, hogy találgatni kezdjen.

– Világos – mondta Faust. Hallgatás következett, a professzor megfogalmazott bizonyos kérdéseket, aztán sorra megtartotta õket magának. Az elsõ, mellyel megint elõállt, ez volt: – Elõfordulhat, hogy miközben itt beszélgetünk, máshová is hívják?

– Elõ. Ezzel ne foglalkozzék: a mi gondunk. Vannak más ügynökök, akik ráérnek. Legalábbis reális várakoztatási idõn belül ki tudnak szállni bárhová.

– Hogyha ügynökök egész serege dolgozik a nap 24 órájában, akkor kell, hogy legyen, aki beosztja a munkájukat, aki irányítja és ellenõrzi õket, gondolom; aki a mûködés egész stratégiáját folyamatosan megteremti.

– Jól látja. Központunkból felügyelik az utazó ügynököket, regisztrálják a hívásokat, elõkészítik és iktatják a szerzõdéseket. De van valaki, aki aktáktól függetlenül mindig tudja, melyik beosztottja merre jár, melyik ügyletünk éppen hol tart – mondta Mephisto. – Ha szerzõdésre kerül sor, az okmányon a Faust úré mellett az õ szignója fog szerepelni: Beliálé.

A professzor, míg kérdezgetett, a szemét addig is az univerzumon tartotta. Megfigyelt egy csillagrendszert, mely mint az ügyes dohányosok által fújt füstkarika, átlibbent egy korábban fújt karikán, vagyis egy nagyobb, vénebb csillagokból álló galaxison.

A mindenség csak tágult és tágult, míg a professzor Mephistóval tárgyalt, de egyre lassabb ütemben, és a gyakorlott szem a csillagok színébõl ugyancsak arra következtethetett, nemsokára eléri legnagyobb lehetséges kiterjedését, hogy aztán egy megfoghatatlan pillanatnyi stagnálás után – de ha valaki, hát Faust most ez egyszer megfoghatta azt pillanatot, ha akarta, és meg is nyújthatta – annak rendje és módja szerint elkezdjen minden része minden részéhez közeledni, hogy ismét egyetlen protonnyi ponttá váljék. Faust fölfigyelt rá, hogy szobája falait a csillagok sehol se érték el, és várhatólag már nem is fogják, bár a sarkokat igenis bejárta némelyik messzire szakadt galaxis; úgy látszik, az univerzum eleve tekintetbe vette a rendelkezésére álló teret, és aszerint volt véges kiterjedésû, már eleve aszerint ment végbe az õsrobbanás. Majd meg kell ezt nézni egészen más adottságú szobákban, hogy ott mi a helyzet, határozta el a professzor, de a tetõpont pillanatáról lemaradt, mert valahogy mégiscsak meglátta Roxánát, pontosabban Roxána harisnyás lábát. A harisnya mintája olyasmi volt, mint a lepkeszárnyé.

Faustnak a nagymamája varrt krampuszt. Fekete posztóból vágta ki, piros cérnával hímzett neki szemet, volt nyelve, szintén piros, de másmilyen mint a szemek, sötétebb és tapintásra selymes, valószínûleg egy régi ruha darabja, talán pikáns alsónemûé. Csúfondárosan libegõ nagy nyelv volt. Szarvakról is gondoskodott a nagymama. Lesznek-e szarvaim, kérdezte Faust, majd ha az emberi lelkemet behajtják rajtam, és felvételt nyerek az ördögök hálózatába? Fáj-e, amikor nõ ki a szarv? Azt, hogy a csecsemõ megszenvedi, amikor foga nõ, sokan állítják, sokan tagadják, biztosat nem lehet tudni. Faust elképzelte, amint koponyacsontjának szövete átrendezõdik, csap jön létre benne, mely köré vér- és nyirokerek tömege sereglik, a csapból megindul kifelé (még jó, hogy nem befelé, hehehe, nevetett a professzor [ördögien]), megindul a hegyes szarv, átdöfi a bõrt, valahol a hajzat szélén, a homlok sarkainál… De vajon az ördögök szarva csontos-e, mint a szarvasoké, vagy szaruképlet, mint a marháké? Nem mintha tudta volna, melyiknek fájdalmasabb a kinövése.

De miért kell mindig a rosszat várni? Miért kell a szarvnak fájnia? Éppenséggel megtörténhet, hogy gyönyört érzünk, ha ütközik a szarvunk.

Megtapogatta a homlokát.

Változás: semmi. Viszont tagadhatatlanul kitapintható volt a szarvak helye. Mintha születésétõl meglett volna a hely, és elõ lettek volna irányozva számára a szarvak.

Tarthatok-e elõadásokat szarvval? Szerencse, hogy nem kopaszodom, rá tudom fésülni a hajam, gondolta; legalábbis eleinte. Kérdés, mekkora szarvaim lesznek, és milyen gyorsan fejlõdnek, amikor majd ördögödök.

Faust egyik legelsõ kérése az volt, hogy legyen egy külön lakása valahol.

– Hol? – kérdezte Mephisto. – Berlin? Stockholm? Hong Kong? Manhattan?

– Ó, nem – mondta Faust. – Olyat szeretnék, hogy mondjuk este szólok a feleségemnek: „lemegyek, járok egyet”, és tényleg lemegyek, sétálok a Belváros felé, aztán egy régi ház elõtt megállok, elõveszem a kulcsot, kinyitom a kaput, fölsétálok, elsõ emelet, mondjuk van három szoba, és mindegyik padlótól mennyezetig bepolcozva, ott van az összes könyv, amit valaha kölcsönadtam és nem kaptam vissza, amiket elloptak tõlem a barátaim és ismerõseim, amik nálam voltak kölcsönben és nem vitt rá a lélek, hogy ne adjam vissza õket, ott vannak, amiket szerettem volna, de nem loptam el a barátaimtól és ismerõseimtõl, valamint a különféle hazai és külföldi könyvtárakból, azt akarom, hogy legyen ott az összes kötet, amiket nem tudtam megvásárolni, mert nem volt rájuk pénzem, amiket eladtam az antikváriumban, és aztán megbántam, amiket ajándékba adtam érdemteleneknek, azok, amikrõl nem tudtam, hogy meg kell szerezni, és elkapkodták elõlem, meg amiket még az apámtól vittek el, meg a felmenõim összes könyve, érti? Szeretném ott látni mindet, amiktõl meg kellett válniuk az õseimnek, amik elégtek a különféle tüzekben, amiket elvittek az árvizek, megettek az egerek!

– Méltányos – mondta Mephisto. – Mindenesetre azt is meg tudjuk oldani, hogy a berlini vagy párizsi lakásában legyen meg ugyanez a gyûjtemény, és oda érjen el hasonló gyorsasággal, mint ebbe, majd ha arra támad gusztusa. Roxána, legyen szíves! Nyúljon be a táskámba, talál ott két kulcscsomót. Köszönöm. – Az egyikbõl a legnagyobb, cirádás bronzkulcsot fölmutatta, és inkább az asszisztensének, mint Faustnak azt mondta: – Emlékszem, egy cselédlány éjjelente magához engedte a szeretõjét. Heteken át képesek voltak egy hang nélkül élvezni egymást. Egyszer aztán a fény úgy esett a lány arcára, hogy a szeme fehérje egészen kiviláglott, a bogara tág maradt és kék, mint a kút, és akkor a férfi elvesztette az uralmát mozdulatai fölött, irdatlan nagyot lökött, és mindketten fölnyögtek. De lehet, hogy a macska volt a hibás, aki nagyon szerette a cselédlányt, ott szokott aludni az ágyában, és féltékenységében belekarmolt a verejtékes combok valamelyikébe. A férfi katona volt, az õ büntetését az elöljáróira bízták, a lányt viszont a ház asszonyának utasításai szerint a konyhában intézték el. Megtüzesítették a kulcsot, és a nyelét odanyomták a cselédlány karjához. Tessék: még érezni a szagot.

Roxána engedelmesen odahajolt, szimatolt, és ahogy az elvárható volt, egész testében megborzongott.

– Melyik ház? – kérdezte Faust.

– Úgy lesz, ahogy mondta – mondta Mephisto. – Lemegy, sétál, és az elõtt a ház elõtt megáll, elõveszi a kulcsot, megszagolja, és aztán fölmegy. Van egy második kulcscsomó: arra az esetre, ha valakit méltónak talál, ha netán kedve támad odaengedni egy fiút vagy lányt. Ezzel együtt és ettõl függetlenül: milyen ágyról gondoskodjunk? Vízágy, hattyúágy, bõrkanapé, mennyezetes ágy, vagy legyen inkább egy medvebõr a padlón?

– Tigrisbõr – mondta Faust.

Egyedül maradt, nézegette a kulcscsomókat. Forgatta azt a szót az elméjében, hogy „tigrisbõr”; nem emlékezett rá, hogy valaha, akár csak egyszer az életben kimondta volna.

Tudod – kezdte Faust (eszerint akkor már tegezõdtek Mephistóval) – én alapjában véve törvénytisztelõ ember volnék. Egyszerûen úgy vagyok nevelve. Mindig is szerettem volna normális, polgári világban élni, ahol tudom, mik a jogaim, és mi az, amit az állam tõlem elvárhat. Azt gondoltam, ha majd az oroszok kimennek, lesz egy rend, amit nem kell gyûlölnöm, viszont szeretnem se kell, egy rend, amit nagyjából mindenki elfogad, kivéve a minden populációban szokásos, néhány százalékot kitevõ problémás egyedet. Az oroszok kimentek, meglett, amire vártam, a polgári társadalom, és mit látok? Ugyanolyan képlékenyek a szabályok, mint a kommunizmus idején, illetve továbbra is érvényes a fõszabály, miszerint amit lehet, azt szabad. Értelmiségiek, akik ugyanúgy szidták a kommunistákat, mint én, büszkék rá, hogy ismerõsük van a rendõrkapitányságon, és nem kell bírságot fizetniük, ha gyorshajtáson érik õket vagy tilosban parkolnak. Templomba járó úrihölgyek nem csinálnak titkot belõle, hogy jegy nélkül utaznak a buszon, és föl se merül bennük, hogy ez ellentétben állna a keresztény erkölcsiséggel, mely pedig elválasztja õket a hitvány komcsiktól. Mephisto, én egyrészt úgy érzem, buta vagyok. Hagytam, hogy ezek átrázzanak. Másrészt úgy érzem, már nem áhítozom a törvénytisztelõ polgár, az adófizetõ szerepére. Ezért arra kérlek, menj be az adóhivatal megyei igazgatóságára, és vedd ki a nevemet a nyilvántartásból.

Felejtsen el minden hatóság!

Erre kell a mindenhatóság.

Én nem akarok többé adóalany lenni, Mephisto! – fejezte be Faust.

Milyenek a Mephisto szövegei? Normálisak. Miután õ lett a Faust spanja, a professzorkám az sasolt ezerrel, hogy vegye az adást, aztán parázott, hogy képben van-e. Majd egyszer megkérdezte, hogy nem necces-e utasítani a Pokol ügynökét, hogy az szövegszinten hogy manifesztálódjék elõtte. Mephisto azt mondta, hogy natürlich. Ahogy az ügyfél parancsolja.

Onnantól másképp normálisak a Mephisto szövegei.

Amitõl Faust elõször rettegett, hogy a kárhozathozó egyszer csak fogja magát és elkíséri õt az egyetemre, az késõbb már egész kellemes lehetõségként tûnt föl elõtte. Megkérhetné például, hogy ismételje meg a világmindenség-demonstrációt az elõadóban; Mephisto nyilván készséggel tenne eleget ennek a kívánságnak. Különös tekintettel arra, hogy így olyanok elõtt is módja nyílik bemutatkozni, akiknek addig fogalmuk se volt létezésérõl és lehetõségeirõl, vagy csak komolytalan híresztelések, rágalmak alapján képzelték el az ördögök tevékenységét.

Ide tartozik, hogy a rendelkezésemre álló beszámolók ellentmondanak egymásnak a tekintetben, a professzor csinált-e bármit is, ami esetleg fölfogható a hallgatók befolyásolására tett kísérletként, egyáltalán hogy vártak-e tõle ilyesféle munkát. Akad, aki határozottan állítja: az ördöggel kapcsolatba lépõ egyénekkel szemben idõtlen idõk óta alapkövetelmény, hogy igyekezzenek másokat a magukéhoz hasonló útra terelni, és hogy e tekintetben a modernitás, de még a posztmodernitás se hozott változást, Faust János tehát mindenképpen a pokol ügynöke volt. Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogy rendszeres idõközönként beszámolókat kellett készítenie (valamilyen okkult okból kifolyólag csakis kézírással, saját testnedveit használva tinta gyanánt) az összes emberi lényrõl, akivel kapcsolatba került, különös tekintettel a hallgatókra, az egyetemi kollégákra, valamint saját családtagjaira és azokra az idõs férfiakra, akik apjával együtt raboskodtak, továbbá a rabtársak leszármazottaira, ezek között ugyanis még évtizedek múltán is megvoltak a laza, ám eltéphetetlen kötelékek.

Mások hasonló határozottsággal érvelnek amellett, hogy a kárhozat a lehetõ legegyénibb sors, senkit se lehet akarata ellenére kárhozatba vinni. Azt mondják: fölösleges volna emberi lelkekrõl adatokat gyûjteni, mikor úgyis mindig akadnak, akik maguk jelentkeznek, hogy fölkínálják megvételre a lelküket.

Erre válaszként mondják az elõbbiek, hogy persze, csakhogy az ember eredendõen jó, a lelkükkel kínálkozóknak soha nem jön meg a kínálkozhatnékja, ha nincs valaki, aki kiszemeli õket, aki jelentést tesz róluk a pokolbéli kapcsolat felé, és az illetõk ennek nyomán nem lesznek céltudatosan kísértésnek kitéve; magával Fausttal se történt másként.

Lennének még érvek mindkét részrõl, de tán nem bánjátok, ha egyelõre többet nem ismertetek belõlük; elég az hozzá, hogy Asmódi Mephisto a professzor meghívására valóban járt az egyetemen, nem is egy alkalommal.

A szobában, melyet Faust két kollégájával megosztva használt, évek óta csöpögött a fûtõtest, és a fizikusok mindaddig nem tudták elérni, hogy megjavítsák. Egy tál volt rendszeresítve, melybe valószerûtlenül büdös folyadék gyûlt. A tudósok az évek során többféle magyarázattal próbálkoztak, mitõl büdösödhet meg úgy a rendszerben az eredetileg szagtalan folyadék. A professzor kért, Mephisto cselekedett, és a szerelvény tömörtelenségének vége lett.

Tudomásom szerint a tál azóta se tûnt el a fûtõtest alól, ám csodálatosképpen mindeddig száraz maradt, amint errõl magam is meggyõzõdhettem, mikor a helyszínek bejárására rászántam magam. Aztán fölmentem az elõadó fölötti tetõre, melynek szigetelését szintén Mephisto tette rendbe. Mit várhattam egy ilyen terepszemlétõl, kérdezhetitek. Néhány kénkövet a kémények tövében? Nem számítottam kénkövekre, se lábnyomokra a kátrányban. Így nem is ért csalódás, mikor a teljesen rendben levõnek látszó lapos tetõt körbejártam. Az ég tiszta volt, a nap jólesõn melegített – novemberben! Letelepedtem egy kémény tövébe, belebambultam a város kusza tetõinek kupacába, a kupac fölött a pannon dombokba. Köröskörül se folyó, se tó, felszíni vizeknek nyoma se látszott. Faust elintézhette volna, hogy valamelyik közeli völgy elárasztassék, gondoltam.

De nem gondoltam komolyan.

Kigomboltam az ingem, süttettem mellemet a nappal. Legföljebb negyedórát napoztam egyedül: egy lány, föltehetõleg hallgató jelent meg a feljáróban, és ügyet se vetve rám, szintén kibújt az ingébõl, és elfeküdt. Ha épp van nálam egy kis parázs, ráönthettem volna a hasára: úgy éreztem, a szeplõs fehér bõrben nem esne kár, a tûzpróba kimutatná, hogy boszorkány volt a társaságom. Egyébként amikor rászántam magam, hogy búcsút mondjak a napsütésnek, a tetõnek, és elindultam lefelé, a hallgató utánam szólt:

– Van tüzed?

Mephistónak volt köszönhetõ, hogy Faust elõadótermében mintegy három szemeszteren át hiánytalanul megvolt az összes szék; korábban elõfordult pedig, hogy ha máshonnét nem zabrálnak, néhány hallgató ülhetett volna a földre, és abban is a kárhozathozó keze munkáját látom, hogy hónapokon, talán egy teljes éven át nem égett ki, nem vibrált a mennyezetvilágítás egyetlen neoncsöve sem. Amikor én jártam ott, még mindig résmentesen záródtak az ablakok, és – bár ezt aligha fogjátok elhinni – nemcsak a mázolás volt hibátlan, de az ablakok üvege is tisztán csillogott. A függönyök pedig… de elég. Nem fogok a függönyök mosásáról beszélni, vasalásukról végképp nem.

Mephistótól távol áll, hogy beleszóljon az ügyfele választásaiba, hogy õ akarná megmondani, miféle javak és örömök, tudások és tapasztalatok legyenek azok, amiket lelke ellenértéke gyanánt a Pokoltól kap. Ám a következetesség szintén távol áll tõle, úgyhogy olykor-olykor mégiscsak beleszól, és hogy erre adott esetben mi viszi rá, azt ugyanúgy képtelenség kiismerni, mint a pincérnél, aki figyelmeztet, hogy ezt vagy azt a fogást aznap mégse kérje a vendég – lehet, hogy csak azért csinálja, hogy meglegyen a respektusa a paraszt kuncsaft elõtt, lehet, hogy szakmai kötelességének érzi figyelmeztetni õt, mert hiszen ha banki alkalmazott volna, akkor se engedhetné, hogy a fazon egy nyilvánvalóan rossz bankszámlaszámra jelentõs összeget utaljon, lehet, hogy megszerette és a javát akarja, de mindezeknél sokkalta valószínûbb, hogy az adott ételbõl túl kevés készült, már csak egyetlen adag van a konyhán, az pedig egy fontos törzsvendégnek van szánva. De hát ki mondta, hogy kötelezõ vendéglõbe járni? Ehetitek a nagynéni paradicsomos káposztáját fõtt hússal, ha az jobban smakkol. Ki mondta, hogy el kell a lelketeket adni?

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.