Ideje elfeledkezni arról a téveszmérõl, hogy az európaiak és az amerikaiak azonos világnézetet vallanak, vagy akár csak ugyanabban a világban élnek. Ha a hatalom sorsdöntõ kérdéseivel – erkölcsösségének, hatékonyságának vagy kívánatosságának problémájával – kerülnek szembe, az európaiak és amerikaiak rögvest eltérõ álláspontra helyezkednek. Európa elfordul a hatalomtól, illetve kissé más fogalmazásban, egyre inkább túllép a hatalmon egy olyan önkorlátozó világ felé, amelyet a törvények, a szabályok, a nemzetek feletti alkuk és együttmûködés irányít. Egy olyan, történelem utáni, békés és viszonylag jómódú mennyország felé tart, amellyel megvalósul a Kant által megálmodott ‘örök béke’. Az Egyesült Államok mindeközben benne ragadt a történelem mocsarában, s hatalmát egy olyan hobbesi anarchikus világban gyakorolja, amelyben a nemzetközi szerzõdések és szabályok megbízhatatlanok, és ahol a valódi biztonság és a liberális rend védelme és terjesztése még mindig a katonai hatalom birtoklásának és felhasználásának a függvénye. Épp ezért a legfontosabb stratégiai és nemzetközi kérdésékben az amerikaiak úgy viselkednek, mintha a Marsról ékeztek volna, az európaiak pedig a Vénuszról, s mindeközben egyre kevesebb dologban értenek egyet, s egyre kevésbé értik meg egymást is. Ráadásul ez az állapot nem átmeneti – nem egyetlen amerikai választás vagy valamilyen katasztrofális esemény eredménye. A transzatlanti megosztottság mély, már hosszú ideje tart, és nem is fog begyógyulni. Amikor az elsõdleges nemzeti célok meghatározása, a fenyegetések felmérése, a kihívások számba vétele és a kül- és biztonságpolitika végrehajtása kerül napirendre az USA és Európa más-más úton indul el.

Európában élõ amerikaiként könnyebb ezt a megosztottságot észrevenni. Az európaiak jobban érzékelik a növekvõ különbségeket, talán azért, mert jobban tartanak tõlük. Az európai értelmiség csaknem egyöntetûen egyetért abban, hogy az amerikaiaknak és az európaiaknak már nincs közös ‘stratégiai kultúrájuk’. A legszélsõségesebb európai karikatúrák ábrázolásából egy olyan Amerika-kép bontakozik ki, amelyre lesújtott a ‘kulturális halál’, amelyet átfût annak az erõszakos társadalomnak a háborús hangulata, amelyben mindenki fegyvert visel és a halálbüntetés a végsõ érv. De még az árnyaltabban gondolkodó európaiak is egyetértenek abban, hogy alapvetõ különbségek vannak az európai és az amerikai külpolitika között.

Az Egyesült Államok hamarabb folyamodik erõpolitikához, és Európával összehasonlítva a diplomácia terén is türelmetlenebb. Az amerikaiak a világot általában a jó és a gonosz, a barátok és az ellenségek között zajló küzdelem színterének látják, míg az európaiakban élõ kép ennél árnyaltabb. Amikor egy valódi vagy lehetséges ellenféllel kerülnek szembe az amerikaiak többnyire az erõpolitikát részesítik elõnyben a meggyõzéssel szemben, a büntetõ szankciókban látják a megoldást, s nem hisznek abban, hogy bárkit jobb belátásra lehet bírni, azaz a korbács és a mézesmadzag közül a korbácsot választják. Az amerikaiak a külpolitikában a véglegességre törekednek: a problémák megoldását és a fenyegetések felszámolását tekintik kívánatosnak. És természetesen az Egyesült Államok a külügyekben az unilateralizmusra törekszik. Az amerikaiak nemigen hajlanak arra, hogy a nemzetközi intézmények, például az ENSZ keretein belül cselekedjenek, és más nemzetekkel még a közös célok érdekében sem szívesen mûködnek együtt, szkeptikusan viszonyulnak a nemzetközi joghoz, és készek arra, hogy e jog kötöttségein kívül mûködjenek, ha ezt szükségesnek, vagy akár csak hasznosnak vélik.¹

Az európaiak megközelítése kifinomultabb és nagyobb hangsúlyt fektetnek a részletekre. Másokat közvetlenebb és körmönfontabb módon próbálnak befolyásolni. Jobban elviselik a kudarcokat és türelmesebbek, ha nem adódik hamar a megoldás. Általában a problémák békés megoldását részesítik elõnyben, a tárgyalást és a diplomáciát, szemben az erõ alkalmazásával. A viták rendezésénél hamarabb folyamodnak a nemzetközi joghoz, a szerzõdésekhez és a nemzetközi közvéleményhez. A nemzetek közötti kapcsolatok erõsítésében a kereskedelmet és gazdasági kapcsolatokat tartják elsõdlegesnek. Gyakran nem annyira az eredményt, hanem az eredményre vezetõ folyamatot hangsúlyozzák, mert hisznek abban, hogy végsõ soron maga a folyamat is lényeggé válhat.

Sok európai és néhány amerikai meggyõzõdése ellenére ezek a stratégiai kulturális különbségek nem az európai és amerikai nemzeti karakter természetes eltéréseibõl fakadnak. Az a békésebb stratégiai kultúra ugyanis, amelyet most az európaiak a sajátjuknak tartanak, történelmileg meglehetõsen új fejlemény. Egy olyan fejlõdési folyamat terméke, amely az Európát sok évszázadon át uraló, az 1. világháború végéig tartó és a mostanitól gyökeresen eltérõ stratégiai kultúrából alakult ki. Az európai kormányok és népek, amelyek lelkesen vetették bele magukat háború forgatagába, az erõpolitikában hittek. Míg a jelenlegi európai világnézet gyökerei, akárcsak maga az Európai Unió, a felvilágosodásból erednek, addig az európai nagyhatalmi politika az elmúlt 300 évben nem követte a filozófusok és a fiziokraták tanításait.

Ugyanakkor az Egyesült Államokban sem új keletû mozzanat az erõ használata és az elmozdulás a nemzetközi jog felõl az unilaterizmus irányába. Az amerikaiak is a felvilágosodás gyermekei, és a köztársaság korai éveiben leghûségesebb hirdetõi voltak e tanoknak. A 18. és 19. századi amerikai államférfiak szólamaiban a mai európai államférfiak nézetei köszönnek vissza, hiszen ekkor még õk is a kereskedelem gyógyírját ajánlották nemzetközi feszültségek enyhítésére és a nyers erõ alkalmazása helyett a nemzetközi jog és a közvélemény erejében hittek. A fiatal Amerika az észak-amerikai kontinens gyengébb népei ellen ugyanakkor nem habozott erõt alkalmazni, de amikor az európai óriásokkal került szembe rögvest lemondott az erõrõl és a 18–19. századi európai birodalmak erõpolitikáját atavisztikusnak bélyegezte.

Két évszázaddal késõbb Amerika és Európa helyet – és nézõpontot – cserélt. Ez részben annak köszönhetõ, hogy az elmúlt kétszáz évben, de különösen az elmúlt évtizedekben az erõegyensúly drámai módon eltolódott: az Egyesült Államok, amikor gyenge volt, akkor a közvetett eszközök és a gyengeség stratégiáját hirdette, most, hogy megerõsödött, immár úgy viselkedik mint az erõs nemzetek. Amikor az európai nagyhatalmak erejük teljében voltak, akkor az erõben és a hadi dicsõségben hittek. Mostanra azonban már a meggyengült hatalmak szemszögébõl nézik a világot.

De ez csupán egy része az eltérések magyarázatának. A transzatlanti hatalmi viszonyok megváltozásának természetes velejárója lett az ideológiai szakadék elmélyülése is. Az elmúlt fél évszázad egyedülálló történelmi tapasztalatai – amelyek az Európai Unió létrehozásában csúcsosodtak ki – egy sor olyan a hatalom hasznosságát és erkölcsösségét megkérdõjelezõ eszmét és elvet hívtak életre, amelyek nagyban különböznek az amerikai nézetektõl, hiszen az amerikaiak ebben a folyamatban nem vettek részt. Ha az USA és Európa közötti stratégiai szakadék ma mélyebbnek tûnik, mint valaha, és minden jel szerint ijesztõ mértékben tovább nõ, annak oka az, hogy ezek az anyagi és ideológiai különbségek felerõsítik egymást. És elképzelhetõ, hogy ez a szétválási folyamat visszafordíthatatlan lesz.

Hatalmi rés:
érzékelés és valóság

Európa katonai erõtlensége már régi keletû, de erre az erõtlenségre csak mostanában derült fény. A 2. világháború egyetlen kivétellel valamennyi európai nemzet nagyhatalmi helyzetét lerombolta és mivel a háború után képtelenek voltak elegendõ erõt átcsoportosítani tengerentúli – ázsiai, afrikai és közel-keleti – gyarmataikra, az európai hatalmaknak öt évszázadnyi gyarmati uralom után szinte minden területen vissza kellett vonulni. A történelem folyamán talán ez volt egy világrész globális befolyásának legdrámaibb hanyatlása. A 2. világháborút követõ fél évszázadban azonban ezt a gyengeséget elfedték a hidegháború egyedülálló geopolitikai körülményei. A két szuperhatalom közzé szorult és meggyengült Európa lett ugyanis a kommunizmus és a demokratikus kapitalizmus között zajló, világméretû küzdelem központi hadszíntere. Európa egyetlen, de létfontosságú stratégiai célja az lett, hogy megvédje saját területét mindenféle szovjet támadás ellen, de legalábbis feltartóztassa a szovjeteket az amerikaiak érkezéséig. Noha hagyományos nagyhatalmi eszközeit elveszítette, Európa mégis a geopolitikai érdekek ütközõpontjába került, és ez a tény, valamint a világvezetõi hatalom nehezen múló reflexei, lehetõvé tették az európaiak számára, hogy nagyobb befolyásra tegyenek szert, mint amire pusztán katonai erejüknél fogva igényt tarthattak volna.

Európa a hidegháború után elveszítette központi stratégiai szerepét, de még néhány évbe tellett, míg az európai globális hatalom illúziója szertefoszlott. Az 1990-es évek során a balkáni háborúk miatt mind az európaiak, mind az amerikaiak a kontinens stratégiai szerepét és a NATO folytatódó fontosságát hangsúlyozták. A Varsói Szerzõdés egykori tagállamainak felvétele a NATO-ba és a hidegháborús gyõzelem konszolidálása továbbra is a stratégiai közbeszéd központjában tartotta Európát

Ezután az ‘Új Európa’ ígérete került a figyelem középpontjába. Sokan remélték, hogy az 1992-es történelmi jelentõségû Maastrichti Szerzõdéssel politikailag és gazdaságilag is egybekovácsolt Európa új politikai köntösben ugyan, de képes lesz visszaszerezni régi dicsõségét. A következõ szuperhatalom már Európa lesz, és nem csupán gazdaságilag és politikailag, de katonailag is. Az európai kontinensen kialakuló válságokon, például a balkáni etnikai konfliktusokon, Európa maga lesz úrrá, és a világszíntérre is kiléphet. Az 1990-es években az európaiak önbizalommal telve hihették azt, hogy az egyesülõ Európa helyreállítja azt a ‘globális multipolaritást’, amelyet a hidegháború és a rá következõ felfordulás lerombolt. És a legtöbb amerikai, vegyes érzésekkel ugyan, de egyetértett abban, hogy a következõ szuperhatalom Európa lesz. A Harvard Egyetem professzora, Samuel P. Huntigton például azt jósolta, hogy az egyesülõ Európai Unió lesz ‘a legjelentõsebb lépés’ az amerikai hegemónia elleni világméretû fellépésben, és létrejöhet egy ‘valóban multipoláris’ 21. század.²

De az európai elbizakodottság és az amerikai nyugtalanság megalapozatlannak bizonyult. Az 1990-es évek során Európa nemhogy új szuperhatalom nem lett, hanem relatív gyengesége tovább fokozódott. Az évtized elején kirobbanó balkáni konfliktus rávilágított Európa katonai felkészületlenségére és politikai megosztottságára, az évtized végén a koszovói válság pedig azt is felfedte, hogy a katonai technika és a modern hadviselés terén tovább mélyült az Európa és az Egyesült Államok közötti szakadék. A ’90-es évek végére ez a különbség még inkább nyilvánvalóvá vált Európán kívül, mivel egyértelmûen kiderült, hogy a kontinensen kívüli konfliktuszónákban az európai hatalmak sem egyenként, sem közösen nem képesek döntõ erõket bevetni. Az európaiak a Balkánra még képesek voltak békefenntartó katonákat küldeni, sõt mi több, a boszniai és a koszovói erõk túlnyomó részét õk biztosították. De ahhoz már hiányoztak a feltételek, hogy egy potenciálisan ellenséges területre harcoló csapatokat küldjenek, hiába is volt ez Európában. Az európai szerepvállalás még a legjobb esetben is csak arra korlátozódott, hogy feltöltsék a békefenntartó erõk létszámát miután az Egyesült Államok, jórészt saját erejébõl, végrehajtotta a katonai küldetés döntõ szakaszát és stabilizálta a helyzetet. A valódi munkamegosztás, mondta néhány európai, ebben az esetben abból állt, hogy az amerikaiak ‘elkészítették a vacsorát’ az európaiak pedig ‘elmosogattak’.

Ez a felkészületlenség senkit sem érhetett meglepetésként, hiszen Európának éppen e korlátok miatt kellett a globális színtérrõl visszavonulni. Azok az amerikaiak és európaiak, akik Európa stratégiai szerepének a kontinensen túli kiterjesztését javasolták, teljesíthetetlen célt tûztek ki. A hidegháború alatt Európa stratégiai szerepe az önvédelemre korlátozódott. Képtelenség volt azt várni, hogy a kontinens visszanyeri nemzetközi nagyhatalmi státuszát, hacsak Európa népei nem hajlandóak jelentõs erõforrásokat átcsoportosítani a szociális kiadások területérõl a katonai programokra. Ez azonban nem történt meg. És az európaiak nem csak az Európán kívüli katonai szerepvállalás finanszírozását utasították el. A hidegháborút követõen még egy olyan katonai erõre sem hajlandóak pénzt fordítani, amely amerikai segítség nélkül képes a kontinensen akárcsak kisebb hadmûveleteket végrehajtani. Az európai közvéleménynek a jelek szerint még az sem számított, hogy a pénzt a NATO megerõsítésre vagy egy önálló európai kül- és védelmi politikára kérik. A válaszuk minden esetben elutasító volt. Az európaiak a Szovjetunió összeomlásában nem az esélyt látták a globális erõfitogtatásra, hanem a lehetõséget a béke kézzelfogható, és nem is csekély gyümölcseinek begyûjtésére. Az európai országokban az átlagos katonai kiadások fokozatosan a GDP két százaléka alá estek. Noha szóban elkötelezték magukat a globális szuperhatalmi státusz mellett, az európai katonai kapacitás az 1990-es években egyre inkább lemaradt az Egyesült Államoké mögött.

A hidegháború vége teljesen más hatással járt az Atlanti-óceán túloldalán. Noha az amerikaiak is szerették volna bekasszírozni a béke hasznát, és a katonai költségvetés itt is csökkent vagy változatlan maradt az 1990-es években, mégsem csökket soha a GDP három százaléka alá. A szovjet birodalom bukását rögtön Irak kuvaiti inváziója követte, ami az elmúlt negyed évszázad legnagyobb amerikai hadmûveletét váltotta ki. Ezt követõen az amerikai kormányzat csökentette a védelmi kiadásokat, de nem olyan drámai mértékben, ahogy azt várni lehetett. Történelmi mértékkel mérve Amerika katonai ereje, de még inkább az a képessége, hogy ezt az erõt a világ bármelyik sarkában hadba állítsa, példátlanul megnõtt.

Mindeközben a szovjet birodalom összeomlása Amerika relatív, a világhoz viszonyított erejét már amúgy is igen nagy mértékben növelte. Az a hatalmas amerikai katonai arzenál, amely egykoron alig volt elegendõ a szovjet erõ ellensúlyozásra, most komoly ellenfél nélkül maradt, s a világban bárhol bevethetõ lett. Ennek az ‘unipoláris helyzetnek’ teljesen természetes és megjósolható következménye lett: az Egyesült Államok egyre szívesebben használta ezt az erõt külföldön. A szovjet ellensúly nélkül az Egyesült Államok gyakorlatilag ott és akkor avatkozhatott be, ahol és amikor csak akart. A tengerentúli katonai hadmûveletek meg is szaporodtak: az elsõ Bush-kormányzat alatt 1989-ben Panamát foglalták el, ezt követte 1991-ben az Öböl-háború, majd 1992- ben a szomáliai humanitárius beavatkozás, de a folyamat a Clinton-érában is folytatódott, s az amerikai hadsereget Haitiban, Boszniában és Koszovóban is bevetették. Noha az amerikai politikusok mindvégig elzárkózásról beszéltek, a valóságban Amerika többször avatkozott be külföldön, mint a hidegháború alatt. Az új technikáknak, a légi és rakétacsapásoknak köszönhetõen az Egyesült Államok szabadabban, ugyanakkor korlátozottabban vethette becsapatait szerte a világon, és ezzel a lehetõséggel egyre gyakrabban élt.

De vajon a növekvõ transzatlanti erõegyensúly-eltolódás miért nem jelent meg a különbözõ stratégiai elképzelésekben? Amerika katonai túlhatalma és Európa relatív gyengesége idõnként már a hidegháború alatt is okozott komoly és jelentõs ellentéteket. A gaullizmus, az Ostpolitik és az európai függetlenséget és egységet pártoló mozgalmak nem csupán a megbecsülés és a szabad akarat iránti európai vágyak miatt törtek elõ. Ezeket az a meggyõzõdés is táplálta, hogy a hidegháborús amerikai elképzelések túlságosan konfrontatívak, harciasak és veszélyesek. Az európaiak meg voltak gyõzõdve arról, hogy jobban tudják, miként kell bánni a szovjetekkel és ehhez a meggyõzést, a csábítást, a kereskedelmi és politikai kapcsolatok fejlesztését, a türelmet és a megbocsátást is felhasználták. Ez olyan védhetõ nézet volt, amelyet sok amerikai is osztott. Ugyanakkor ezt a nézetet táplálta Európa gyengesége az Egyesült Államokkal összehasonlítva, az európaiak rendelkezésére álló katonai eszközök korlátozott mennyisége és a hatalmas Szovjetunióval szembeni nagyobb sebezhetõség. De talán még a kontinensen nemrég lezajlott háború emléke is közrejátszott benne. Az amerikaiak, amikor éppen nem az enyhülés finom politikai játszmáiban vetették bele magukat, ezt az európai megközelítést a behódolás egyik formájának, az 1930-as évek félelmetes mentalitásához való visszatérésnek tartották. De a behódolás nem szitokszó azok számára, akiknek valódi gyengesége csak kevés vonzó választási lehetõséget kínál. Számukra ez a politika kifinomult formája.

A hidegháború vége nem csupán a hatalmi szakadékot mélyítette el, de az ellentéteket is kiélezte. Noha a közvélekedés szerint a transzatlanti feszültségek George W. Bush 2001-es beiktatásával kezdõdtek, a feszültségek már a Clinton-kormányzat alatt is tetten érhetõek voltak, sõt egészen az idõsebb George Bush elnökségéig visszanyúlnak. 1992-re a Bosznia miatti kölcsönös vádaskodások felerõsödtek, mivel az Egyesült Államok nem volt hajlandó, Európa pedig nem tudott lépni. Európa éppen a Clinton-éra alatt kezdett arról panaszkodni, hogy a ‘szájhõs hegemón’ minduntalan kioktatja. Ez volt az az idõszak, amikor Védrine bedobta a köztudatba a hiperhatalom kifejezést annak az amerikai behemótnak a jellemzésére, amely aggasztóan erõs volt ahhoz, hogy akárcsak a szuperhatalom kifejezés is jól körülírja. (Ez valószínûleg válasz volt az akkori külügyminiszternek, Madeleine Albrightnak arra a kijelentésére, hogy az Egyesült Államok a ‘világ egyetlen nélkülözhetetlen nemzete’.) Az1990-es években alakult ki az amerikai rakétavédelmi tervvel szembeni európai ellenállás is és számos európai akadt, aki azt rótta fel Amerikának, hogy túlzott elõnyben részesíti az erõ és a büntetés alkalmazását a diplomáciával és a meggyõzéssel szemben.

A viszonylag visszafogott és bátortalan Clinton-kormányzat mindeközben egyre dühösebb és türelmetlenebb lett az európai bátortalanság miatt, s különösen azt rótta fel Európának, hogy nem hajlandó szembeszállni Szaddam Husszeinnel. Az Irak-ellenes szövetség felbomlása nem a 2000-es választásokkal kezdõdött, hanem 1997-ben, amikor Clinton megpróbálta fokozni a Bagdadra nehezedõ nyomást, de eközben az ENSZ Biztonsági Tanácsában szembekerült Franciaországgal, és kisebb mértékben Nagy-Britanniával is. Néhány szövetségest – különösen Olaszországot, Görögországot és Németországot – az USA megalkuvást nem ismerõ, harcias magatartása a koszovói háborúban is aggasztotta. És bár a Belgrád elleni háborúban egymás mellett harcolt Európa és Amerika, a koszovói háború sikeres végrehajtása Európában kisebb örömöt keltett, mint amekkora nyugtalanságot éreztek az európaiak Amerika feltûnõ erõfölénye miatt. És ez a nyugtalanság a 2001. szeptember 11. utáni amerikai katonai hadmûvelet láttán csak tovább fokozódott.

A hatalom és a gyengeség pszichológiája

A jelenlegi transzatlanti feszültségek gyökere tehát nem George W. Bush. Hatalmi problémával állunk szemben. Az amerikai katonai erõ megteremtette a hajlandóságot az erõ bevetésére. Az európai katonai hatalom gyengesége pedig tökéletesen érthetõ ellenérzést váltott ki az erõ használatával szemben. Mi több, Európának egyenesen érdeke lett, hogy egy olyan világberendezkedés alakuljon ki, amelyben az erõ nem számít, ahol a nemzetközi jog és a nemzetközi intézmények kerülnek uralkodó szerepbe, ahol az erõs nemzetek nem hajthatnak végre unilaterális akciókat, ahol minden nemzetnek, erejétõl függetlenül, egyenlõ jogai vannak, és a közösen hozott nemzetközi viselkedési szabályok mindenkit egyaránt védenek. Az európai nemzeteknek az az érdeke, hogy elértéktelenítsék, majd végsõ soron aláássák azokat a brutális törvényeket, amelyek abban az anarchikus, hobbesi világban uralkodnak, ahol egy nemzet biztonságának és sikerének végsõ záloga az erõ.

Ez az egyik oka annak, hogy az elmúlt években az európai külpolitika legfontosabb célkitûzése az Egyesült Államok ‘multilateralizálása’ lett.³ Ez nem azt jelenti, hogy az európaiak összefognak az amerikai hegemónia ellen és ellensúlyt teremtenek, ahogy azt Huntigton és a reálpolitika követõi jósolták. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert az európaiak nem növelik hatalmukat. Taktikájuk, akárcsak céljaik, a gyengék taktikája és célja. Úgy remélnek gátat vetni az amerikai hatalomnak, hogy eközben a maguk hatalmát nem gyarapítják. Úgy próbálják megfékezni a behemótot, hogy a lelkiismeretére hatnak.

A stratégia eddig jól megalapozottnak tûnik. Az Egyesült Államok ugyanis valóban olyan behemót, amelynek van lelkiismerete, s nem azonos XIV. Lajos Franciaországával vagy III. György Angliájával. Az amerikaiak még maguk sem állítják, hogy a cselekedeteiket az államérdek igazolja. Az Egyesült Államok soha nem fogadta el a régi európai rend elveit, és soha nem vallott machiavellisztikus nézeteket. Amerika ízig-vérig liberális és haladó társadalom, és noha az amerikaiak hisznek az erõben, csak amennyiben azt a liberális civilizáció és a liberális világrend terjesztésének szolgálatába állítják. Az amerikaiak ráadásul hajlandóak az európaiak mellé állni egy, a szabályokon és nem az erõn alapuló, rendezettebb világrendszer érdekében, de ez nem is csoda, hisz az amerikaiak már akkor ilyen világért harcoltak, amikor az európaiak még az erõpolitika szabályai szerint intézték ügyeiket. Jóllehet a külpolitikát az Atlanti-óceán mindkét oldalán ezek a közös eszmék és távlati célok alakítják, még ezek sem tudják teljesen közömbösíteni a világról, illetve a hatalom szerepérõl vallott, alapvetõen eltérõ amerikai és európai felfogásból adódó szembenállást. Az európaiak részben azért ellenzik az unilateralizmust, mert nekik nincs meg az unilateralizmushoz szükséges erejük. A közvélemény-kutatások minduntalan kimutatják, hogy az amerikaiak elvben támogatják a multilaterális fellépést – még akkor is, ha ez az ENSZ védõernyõje alatt történik –, ennek ellenére a helyzet mégiscsak az, hogy az Egyesült Államok egymagában is elszánhatja magát bármilyen akcióra, és ezt számtalanszor sikeresen meg is tette. Az európaiak számára a mulitlateralizmus és a nemzetközi jog vonzerejét az adja, hogy kevés költséggel jár, de sokat hozhat a konyhára. Az amerikaiak azonban, akik valóban elveszítenék mozgásterük egy részét, színtiszta idealizmusból támogatják az egyetemes szabályok bevezetését.

Ám még ha az amerikaiak és az európaiak egyet is értenének abban, hogy milyen világrendet kellene felépíteni, abban már egyre kevésbé tudnak megegyezni, hogy mi fenyegeti ezt a nemzetközi rendet. Mi több, az európai és az amerikai álláspont manapság leginkább abban tér el, hogy mi jelent még elviselhetõ fenyegetést és mi az, amit már nem lehet tétlenül nézni. Ez a nézetkülönbség azonban szintén az egyenlõtlen erõviszonyokból fakad.

Az európaiak gyakran vetik az USA szemére, hogy ésszerûtlenül törekszik a ‘tökéletes’ biztonságra, s ez abból fakad, hogy évszázadokon át két óceán védõpajzsa mögé húzódott.⁴ Az európaiak azt állítják, hogy õk tudják mit jelent együtt élni a veszéllyel és a gonosszal, hiszen ezt tették évszázadokon át. Épp ezért õk jobban tolerálják azt a fajta fenyegetést, amelyet Szaddam Husszein, Irak vagy az ajatollahok Iránja jelent. Az amerikaiak, mondják, túl nagy felhajtást csapnak ezek miatt.

Ez az érvelés már szeptember 11-e elõtt is üresen csengett. Megszületésének elsõ évtizedeiben az Egyesült Államok helyzete meglehetõsen ingatag volt, ellenséges európai birodalmak vették körbe, s állandóan fenyegette az a veszély, hogy szétszakítják azok a centrifugális erõk, amelyeket a belsõ fenyegetettség gerjesztett. Az elnökségrõl leköszönõ Washington beszédének egyik központi témája volt a nemzetbiztonság. Ugyanakkor kissé fellengzõs szólamnak tûnik az európaiaknak az a megállapítása, hogy megtanulták tolerálni a bizonytalanságot és a gonoszt. Három évszázadon át az európai katolikusok és protestánsok a másik tolerálása helyett a másik legyilkolását részesítették elõnyben, s ez elmúlt két évszázad sem a franciák és a németek közötti tolerancia jegyében telt el.

Létezik olyan európai vélemény, mely szerint az európaiak azért tûrik jobban a szenvedést és azért hajlamosabbak szemet hunyni a fenyegetések felett, mert többet szenvedtek mint az amerikaiak. De ennek valószínûleg az ellenkezõje igaz. Az 1. világháború szörnyû szenvedéseinek emléke a francia és az angol közvéleményben nem a toleranciát növelte a náci Németországgal szemben, hanem a félelmet, és ez is nagyban hozzájárult az 1930-as évek békülékeny és megalkuvó politikájához.

De nem csupán a pszichológiával magyarázható, hogy az amerikaiak és az európaiak eltérõen értelmezik a fenyegetés fogalmát. Ennek praktikus okai is vannak, amelyek szintén a hatalmi egyensúly megbomlásában gyökereznek. Irak és a többi ‘terrorista’ állam ugyanis objektív mércével mérve valóban nem jelent akkora veszélyt Európára mint az Egyesült Államokra. Ennek elsõdleges oka az, hogy az Egyesült Államok magára vállalja, s vállalta hat évtizeden keresztül Európa biztonságának garantálását, s azt a terhet is, hogy a világ távoli pontjain – a koreai félszigettõl kezdve egésze a Perzsa-öbölig – a visszahúzódó Európa nélkül is fenntartja a rendet. Az európaiak hisznek abban – akár bevallják ezt maguknak, akár nem –, hogy ha Irak bármikor valós és közvetlen veszélyt jelentene a világra, akkor az Egyesült Államok azonnal lépne, ahogy ez 1991-ben megtörtént. Noha a hidegháború alatt az európaiak kényszerbõl jelentõsen hozzájárultak saját védelmük költségeihez, ma Európa az ‘ingyen biztonság’ egyik legnagyobb haszonélvezõje, mert a lehetséges fenyegetések többsége az Európán kívüli régióban található, ahová csak az Egyesült Államok tud hatékonyan csapatokat vezényelni. Gyakorlati értelemben – azaz amikor a tényleges stratégiai tervek elkészítése van napirenden – sem Irak, sem Irán, sem Észak-Korea nem európai probléma. És ez igaz Kínára is. Mind az amerikaiak, mind az európaiak egyetértenek abban, hogy ezek elsõsorban az Egyesült Államok problémái.

A modern európai külpolitika gyökerei

Az Egyesült Államok és Európa eltérõ stratégiai kultúrájának kialakításában nem csupán a hatalmi egyensúly felbomlása játszott szerepet. Az elmúlt fél évszázadban Európa valóban sajátos nézetet alakított ki a nemzetközi kapcsolatok szerepérõl, s ez a 2. világháború óta eltelt idõszak egyedi történelmi tapasztalataiban gyökerezik. Ezt a felfogást az amerikaiak nem osztják, nem is oszthatják, hiszen az Atlanti-óceán túloldalán a meghatározó történelmi tapasztalatok is mások voltak. A modern európai stratégiai kultúra az európai múlt, az európai erõpolitika rémtetteinek tudatos elutasításából fakad. Ki tudja jobban az európaiaknál, hogy milyen veszélyeket rejt a korlátozás nélküli erõpolitika, a katonai erõ túlzott alkalmazása, a nacionalista egoizmus és ambíciók, de akár még a hatalmi egyensúly és az államrezon politikája is? Ezt Joschka Fischer 2000 májusában a berlini Humboldt Egyetemen tartott, az Európa jövõjét taglaló beszédében nyíltan ki is mondta: „1945 után az európai gondolat alapvonása az 1648-as vesztfáliai békerendszer nyomán kialakuló egyensúlyi politikának és az egyes országok hegemonikus törekvéseinek az elutasítása.” Maga az Európai Unió is a kontinensen egy évszázadig dúló háborúskodás eredménye.

Természetesen az európai integráció legfõbb célja egyetlen ország hegemonikus törekvéseinek kordában tartása volt. És Európa – sõt, talán a világpolitika – legnagyobb történelmi eredménye Németország integrációja és megzabolázása volt. Egyes európai gondolkodók – köztük Fischer is – elismerik, hogy az Egyesült Államok központi szerepet játszott a ‘német kérdés’ megoldásában. De azt már sokan elfelejtik, hogy a náci Németország lerombolása a rákövetkezõ európai béke elõfeltétele volt. A legtöbb európai azt vallja, hogy az európai politika átalakítása, az erõpolitika önként vállalt elutasítása tette lehetõvé az ‘új rend’ megteremtését. A hatalmi politikát feltaláló európaiak saját elhatározásukból idealistaként születtek újjá, és maguk mögött hagyták a ‘régi hatalmi egyensúlyt, amely a folyamatos nacionalista törekvéseken, a koalíciós kényszereken, a hagyományos, érdekekre épülõ politikán és a nacionalista ideológiák és összecsapások állandó veszélyén alapult’.

Az amerikai reálpolitikusok nem nézik jó szemmel az efféle idealizmust. George F. Kennan azt feltételezte, hogy csakis naiv amerikai sorstársai lennének vevõk egy efféle ‘wilsoni’ moralizáló és jogászias ábrándozásra, a háborúkban megedzõdött, történelmi gondolkodású európai machiavellisták nem. De miért ne lehetnének az európaiak is idealisták a külpolitikában, legalábbis az európai ‘posztmodern’ rendszeren belül? Európa határain belül a nemzetközi kapcsolatok õsrégi törvényeit kiigazították és az európaiak a hobbesi, anarchikus világból kilépve eljutottak a kanti örök béke állapotába. A 2. világháború óta eltelt fél évszázadban az európai életformát nem a hatalmi politika brutális törvényei alakították, hanem egy geopolitikai fantáziavilág, egy történelmi léptékû csoda: a német oroszlán, amint a francia bárány mellett pihen. A Németország 19. századi, erõszakos megszületése óta Európát pusztító konfliktust felszámolták.

E folyamat alatt a kollektív biztonságot egy deus ex machina, a NATO katonai szervezetét mûködtetõ Egyesült Államok biztosította kívülrõl. E biztonsági falon belül az európaiak már felépíthették saját új, a hatalmi politika erõszakos törvényeitõl és szellemiségétõl mentes rendjüket. A hidegháború lezárása és a szovjetek külsõ fenyegetésének megszûnése lehetõvé tette, hogy ez az új rend és az újfajta idealizmus virágba szökkenjen. Mivel sem külsõ, sem belsõ katonai veszélyt nem kellett kivédeni, az európaiak még biztosabbak lettek abban, hogy a módszer, amelyet õk kínálnak a nemzetközi kérdések rendezésére, egyetemes érvényû.

Természetesen akadnak olyan britek, németek és franciák is, akik ellenérzéseket táplálnak az efféle lelkes idealizmus iránt. Ugyanakkor számos olyan, európai vezetõ is akad, aki ezt a receptet ajánlja a világ többi részének is. Meglehet, hogy Irak, Irán, Észak-Korea és Líbia valóban veszélyes és kellemetlen, akár még gonosz ország is. De vajon a közvetett megközelítés nem mûködne az esetükben is, ahogy ez Európában megtörtént? Nem lehet-e a konfrontáció helyett ismét a megbékítés eszközéhez folyamodni és a gazdasági együttmûködésen keresztül eljutni a békés integrációhoz? Vajon az a recept, amely Európában bevált, nem mûködik-e Irak vagy Irán esetében? Sok európai szerint mûködhet.

Az európai csoda átadása a világ többi részének az új európai civilizációs küldetés alapja lett. Ahogy az amerikaiak azt gondolták, hogy rátaláltak az emberi boldogság receptjére, és ezt megpróbálták az egész világon elterjeszteni, úgy próbálják most az európaiak az új, az örök béke felfedezésébõl fakadó küldetésüket beteljesíteni.

Ennél a pontnál érkezünk el az Európa és az USA közötti nézetkülönbségek legfontosabb forrásához. Amerika hatalma és elszántsága, hogy ezt a hatalmat, akár egyoldalúan is használja, veszélybe sodorhatja ezt az új európai küldetéstudatot. Talán mindennél nagyobb veszélybe. Az amerikai politikusok nehezen hiszik el, de a vezetõ európai döntéshozókat és politikusokat jobban aggasztja az, hogy az Egyesült Államok egyoldalú vagy minden jogi alap nélkül indított katonai hadmûvelettel oldja meg – vagy éppen kezeli félre – az iraki problémát, mint Irak maga, vagy az, hogy Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereket állíthat elõ. És noha nem teljesen alaptalan az a félelem, hogy egy ilyen lépés destabilizálhatja a Közel-Keletet és felesleges áldozatokat szedhet, az aggodalom mélyebben gyökerezik.⁵ Egy ilyen amerikai támadás épp a ‘posztmodern’ Európa lényegét, az új európai eszmét, s annak univerzális érvényességét kérdõjelezné meg, ahogy a 18. és 19. századi monarchiák az amerikai republikánus eszme alapját kezdték ki. Az amerikaiaknak is meg kell érteniük, hogy ha valakinek a hitét fenyegetik az éppoly ijesztõ lehet, mint ha fizikai valóját akarnák elpusztítani.

Az európaiak, akárcsak két évszázadon keresztül az amerikaiak, önbizalommal telve hirdetik más nemzeteknek az általuk kidolgozott globális elmélet felsõbbrendûségét, a konfliktusok megoldásának és a nemzetközi kérdések kezelésének bölcs módszerét. De ebben az európai sikertörténetben is tetten érhetõ némi bizonytalanság, akárcsak az Egyesült Államok megalakulásának elsõ évtizedében Amerikában. Az európaiaknak láthatóan szükségük van megerõsítésre, és arra, hogy nézeteiket más nemzetek, de különösen a hatalmas Egyesült Államok is elfogadja. Ha valaki ugyanis kétségbe vonná az új európai idealizmust, azzal az európai vállalkozás életképességét is komolyan megkérdõjelezné. Ha a nemzetközi kérdéseket nem lehet az európai módszer alapján rendezni, akkor felmerül a kétség, hogy ez a megoldás egyszer talán még Európában sem fog mûködni, ez pedig szörnyû következményeket vonhat maga után.

Természetesen pontosan ettõl félnek a legjobban az európaiak, noha Európa jó úton halad. Az európaiak, és különösen a franciák és a németek a mai napig nem biztosak abban, hogy a ‘német kérdést’ egyszer és mindörökre rendezték. A jövendõ európai alkotmányhoz érkezõ sokféle, és gyakran igen eltérõ javaslatok is azt jelzik, hogy a franciák még mindig nem tudják biztosan, hogy bízhatnak-e a németekben, és a németek még mindig nem tudják biztosan, hogy bízhatnak-e magukban. Ez a félelem néha a mélyebb integráció kerékkötõje, de ugyanakkor a számtalan akadály ellenére is egyre tovább lendíti az európai integráció ügyét. Az európai vállalkozásnak sikerrel kell járni, máskülönben hogyan lehetne legyõzni azt, amit Fischer beszédében a ‘Németország központi helyzetébõl és nagyságából fakadó objektív veszélyeknek és kísértéseknek’ nevezett.? Ezek a történelmi kísértések sok európai gondolataiban a mai napig ott bujkálnak. És Európának minden egyes esetben, amikor – még ha amerikai nyomásra is – a katonai erõ használatát fontolgatja, legalább egy futó pillanatra át kell gondolnia, hogy egy ilyen katonai akciónak milyen hatása lesz a ‘német kérdésre’.

Ezek után talán nem meglepõ, hogy az európai integráció lenyûgözõ felgyorsulása az elmúlt években miért nem egy új európai szuperhatalom kialakulásával, hanem az európai katonai erõnek az Egyesült Államokéhoz mért hanyatlásával járt együtt. Az Egyesült Államok hatalmát kiegyensúlyozni képes európai szuperhatalom eredetileg valóban az Európai Unió egyik legnagyobb csáberejének tûnt, és az európai integráció egyik legfontosabb melléktermékének épp a független európai kül- és védelmi politikát szánták. De valójában az európai hatalmi ‘ambíció’ mára már anakronizmussá vált. Atavisztikus elképzelés lett, ami összeegyeztethetetlen a posztmodern Európa eszméjével, amely létét épp a hatalmi politika elutasításának köszönheti. Bármit is gondoltak létrehozói, az európai integráció az európai katonai hatalom és Európa globális szerepvállalásának ellensége.

Vajon Európa képes lehet-e arra, hogy mindezek ellenére nagyobb szerepet vállaljon a világpolitika színpadán? Ma sincs hiány olyan vezetõkben, akik ezt sürgetik. És az EU külpolitikájának mostani gyengesége sem bizonyítja szükségszerûen, hogy a jövõben is ilyen erõtlen marad, hiszen az EU már számtalan gyengeségén felülkerekedett. Úgy tûnik azonban, hogy továbbra is hiányzik a nagyobb befolyást követelõ politikai akarat, pontosan annál a nagyon is ésszerû oknál fogva, hogy Európa semmiféle olyan küldetést nem lát maga elõtt, amit erõvel kellene megoldania. Küldetése éppen az erõ visszaszorítása. Jól rávilágít erre, hogy a katonai erõ fokozása mellett az európaiak leggyakrabban nem a stratégiai befolyás kiterjesztésével érvelnek. Ez csupán arra szolgálna, hogy féken tartsa és ‘multilaterializálja’ Amerikát. „Amerikának – írta a New York Times 2002. április 19-i számában az Amerika-barát brit tudós, Timothy Garton Ash – túl sok hatalom van a kezében, s ez senkinek sem használ, leginkább önmagának nem”. Épp ezért Európának növelni kell erejét, de csak azért, hogy megmenthesse a világot és az Egyesült Államokat a jelenlegi egyoldalú helyzetbõl fakadó veszélyektõl.

Az Egyesült Államok válasza

Az európai és az amerikai álláspont közötti különbséget vizsgálva az amerikaiaknak nem szabad szem elõl téveszteni a legfontosabb dolgot: az új Európa ugyanis valóban istenadta csoda, és ok a felhõtlen ünneplésre – az óceán mindkét oldalán. Az európaiak számára egy régi és szinte elérhetetlen vágyálom beteljesülése: egy nacionalista civakodástól, a vér diktálta harcoktól, a katonai vetélkedésektõl és a fegyverkezési versenytõl mentes kontinens, ahol a jelentõsebb európai hatalmak közötti háború mára szinte elképzelhetetlen. Évszázadokon át tartó nyomorúság után, amelyet nemcsak az európaiaknak kellett megszenvedni, hanem mindenkinek, akit belevontak a konfliktusaikba – köztük Amerikának, az elmúlt évszázadban kétszer is –, az új Európa mára valóban a földi Paradicsom. Ez pedig olyan eredmény, amelyet mindenki csakis örömmel fogadhat, és amelyet mindenkinek kötelessége óvni, nem utolsó sorban az amerikaiaknak, akik vérüket ontották Európa földjén, és akiknek ismét ontani kell, ha az új Európa valaha is megbukik.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a mai Európa nagymértékben az elmúlt hat évtized amerikai külpolitikájának az eredménye. Az európai integráció is az amerikaiak terve között szerepelt a 2. világháború után. Akárcsak Európa legyengítése. A hidegháború kezdetén akadtak amerikaiak – például az akkori külügyminiszter, Dean Acheson –, akik azt remélték, hogy létre lehet hozni egy olyan erõs Európát, amely csatlakozhat a Szovjetunió elleni küzdelemhez. De a 20. században Amerika Európa-politikáját nem ez az egyetlen elképzelés határozta meg. Korábban Franklin Delano Roosevelt legyengített, mi több stratégiailag jelentéktelen Európát látott volna szívesen. A történész, John Lamberton Harper megfogalmazása szerint, Roosevelt „radikálisan csökkenteni akarta Európa befolyását”, hogy így lehetõvé váljon „Európa visszavonulása a világpolitika színpadáról”.⁶

A hidegháború amerikai nemzedéke Európát kizárólag Achenson szempontjai szerint látta: a kontinenst a szovjet zsarnokság elleni szabadságharc létfontosságú bástyájának tekintette. De Roosevelt korának Amerikájában gyökeresen eltérõ véleményt formáltak Európáról. Az 1930-as évek végén az amerikai közvélemény meg volt gyõzõdve róla, hogy „az európai rendszer velejéig romlott, hogy a háború járványszerûen sújtja a kontinenst, és az európaiak csak saját magukat hibáztathatják szorult helyzetükért”.⁷ Az 1940-es évek elején Európa kívülrõl nézve csupán a világháborúk túlfûtött inkubátorának látszott, amely csak bajt okoz Amerikának. A 2. világháború alatt a Roosevelthez hasonló amerikaiak inkább hátra tekintettek, mint elõre, és úgy gondolták, semmi sem szolgálhatná jobban a világ érdekét, mint ha Európa egyszer s mindenkorra eltûnik a globális stratégiai képbõl. „Miután lefegyvereztük Németországot”, kérdezte egyszer Roosevelt gúnyosan, „miért kellene Franciaországnak nagy hadsereget fenntartani?” De Gaulle az ilyen kérdéseket „nyugtalanítónak” tartotta „mind Európa, mind Franciaország szempontjából”. Noha Amerika a hidegháború alatt az achensoni elveket tartotta szem elõtt, az amerikai politika egy része mindig is Roosevelt nézeteit követte. A szuezi válságban a Nagy-Britannia és Franciaország törekvéseit aláásó Eisenhower csupán a legkirívóbb példája az európai globális befolyás gyengítésére irányuló számos amerikai kísérletnek.

De Európa jelenlegi másodrangú státuszának kialakításában a fontosabb amerikai lépések nem az Európa-ellenességbõl, hanem éppen az Európa-pártiságból fakadtak. Épp az Európa iránti elkötelezettség miatt állomásoztatott katonákat az Egyesült Államok a kontinensen a háború utáni években, s ezért hozta létre a NATO-t is. Az Európa védelmét biztosító amerikai csapatok jelenléte a kontinensen elengedhetetlen feltétele volt az európai integráció folyamatának.

Európa fejlõdése az Egyesült Államok nélkülözhetetlen katonai védõernyõje alatt ment végbe. Amerika csaknem fél évszázadon keresztül pajzsként védte a kontinenst a külsõ fenyegetések, például a Szovjetunió, és a belsõ veszélyek, például a Balkánon kitört etnikai konfliktushoz hasonló felfordulások ellen. De talán még ennél is fontosabb, hogy a német kérdés megoldásának a kulcsa is az Egyesült Államok volt, és talán még az a mai napig is. Fischer a fentiekben már idézett beszédében azt állította, hogy az új Európa megszületését két „történelmi döntés” tette lehetõvé: „az Egyesült Államoké, hogy nem vonul ki Európából, és Franciaország és Németország elkötelezettsége az integráció mellett, amelynek érdekében elõször a gazdasági kapcsolatokat építették ki.” De természetesen ez utóbbi soha nem jöhetett volna létre az elõbbi nélkül. Franciaország csakis azért kockáztatta meg Németország reintegrációját Európába – nem csekély kétségei ellenére –, mert ígéretet kapott a folyamatos amerikai jelenlétre a kontinensen, s ez garanciát jelentett a német militarizmus feléledése ellen. És a háború után a németek is tisztában voltak azzal, hogy európai jövõjük az amerikai hadsereg csillapító jelenlététõl függ.

A legtöbb európai nem látja a nagy paradoxont: azt, hogy a történelem meghaladásához vezetõ útjukat az Egyesült Államok kövezte ki, noha õ maga nem léphet erre az ösvényre. Mivel Európában nincs meg sem az akarat, sem a képesség, hogy megvédje saját Paradicsomát és megakadályozza, hogy mind szellemi, mind fizikai értelemben lerombolja az a világ, amely még elutasítja a ‘morális lelkiismeret’ szabályait, ezért továbbra is rászorul arra, hogy az amerikai katonai erõ rettentse el vagy gyõzze le azokat, akik még mindig az erõpolitikában hisznek. A védõbástyákon az amerikaiak állnak, de a kapun nem léphetnek be. A hatalmas és erõs Egyesült Államok beleragadt a történelembe, s neki kell szembenézni Szaddammal, az ajatollahokkal, a Kim Dzsong Ilekkel, mialatt az elõnyöket a többiek élvezik.

Elfogadható szerepmegosztás?

De vajon ez a helyzet megfelel-e az Egyesült Államoknak? Sok szempontból igen. Számos vélekedés ellenére Amerika Európa segítsége nélkül is képes viselni a globális biztonság fenntartásának költségeit. Jelenleg az Egyesült Államok a GDP-jének valamivel több mint 3 százalékát költi védelmi célokra. Ha az amerikaiak ezt 4 százalékra növelnék – s ez évente több mint 500 milliárd dollárt jelentene – akkor még mindig kevesebbet költenének évente a nemzeti vagyonból mint az elmúlt fél évszázad során. Még a ‘birodalmi túlterjeszkedés’ fogalmát az 1980-as évek végén – amikor az Egyesült Államok GDP-jének körülbelül 7 százalékát fordította védelmi célokra – megalkotó Paul Kennedy is úgy véli, hogy az Egyesült Államok még hosszú ideig képes a jelenlegi szinten tartani védelmi kiadásait és globális befolyását. De vajon képes-e az arra Egyesült Államok, hogy Európa segítsége nélkül lépjen fel a világ többi részén. Tulajdonképpen már most is ezt teszi. Az Egyesült Államok Európa segítsége nélkül tartja fent a stratégiai stabilitást Ázsiában. Az Öböl-háborúban az európai támogatás csupán jelképes volt, akárcsak nemrégiben Afganisztánban, ahol az európaiakra ismét csak a ‘mosogatás’ maradt, és így lesz akkor is, ha Amerika lerohanja Irakot és megdönti Szaddam uralmát. A hidegháború vége óta Európa igen kevés dolgot tud felajánlani az Egyesült Államoknak katonai stratégiai téren – kivéve talán a legjelentõsebb stratégiai segítséget, egy békés Európát.

Az Egyesült Államok tehát jól boldogul egymagában is, legalábbis anyagi szempontból. Senki nem állíthatja, hogy az amerikaiak nem szívesen vállalják ezt a terhet, hiszen már egy évtizede ezt teszik. És a jelek szerint szeptember 11-e után ez még hosszú ideig így is marad. Az amerikaiak látszólag különösebb rossz érzés nélkül fogadják, hogy nem tudnak belépni ebbe a ‘posztmodern’ utópiába. És semmi sem bizonyítja, hogy erre vágynak. Részben épp hatalma miatt az amerikaiak büszkék nemzetük katonai erejére, illetve annak a világban betöltött különleges szerepére. Az amerikaiak semmiféle olyan tapasztalattal nem rendelkeznek, amely lehetõvé tenné számukra, hogy teljesen elfogadják az Európát lelkesítõ eszméket és elveket. Sõt elmondható, hogy az amerikaiak gyökeresen eltérõ tapasztalatok alapján alkotják meg saját világképüket. A 20. század elején Amerika még kacérkodott valamifajta internacionalista idealizmussal. Wilson „a minden háborút lezáró háborút” akarta megvívni, és egy évtizeddel késõbb egy amerikai külügyminiszter olyan egyezményt írt alá, amely törvényen kívül helyezte a háborúkat. Roosevelt az 1930-as években a megnemtámadási-szerzõdésekbe vetette bizodalmát, és Hitlertõl is csupán annyit kért, hogy ne támadja meg azokat az országokat, amelyeket egy listán felterjesztett neki. De késõbb jött München és Pearl Harbor, majd a röpke pillanatra feléledõ idealizmus után az ugrás a hidegháborúba. Az amerikai stratégiai gondolkodást a ‘müncheni lecke’ határozta meg és noha egy ideig még a ‘vietnami lecke’ is hatással volt rá, a paradigma alapját mégis ez alkotta. Noha az amerikai elit egy kis része továbbra is a ‘globális kormányzásra’ és a katonai erõ leépítésére vágyik, a hangadó amerikaiak többsége Madeleine Albrighttól kezdve egészen Donald Rumsfeldig, Brent Scowcrofttól Anthony Lake-ig még mindig emlékeznek, átvitt értelemben persze Münchenre. És ha a fiatalabb amerikai generációk elfelejtették volna Münchent vagy Pearl Harbort, akkor most emlékezhetnek szeptember 11-ére. Szeptember 11-e után még a globalizmus számos amerikai követõje is vért akart látni.

Mivel az Egyesült Államok valószínûleg nem fogja csökkenteni a hatalmát, és Európa is legfeljebb marginálisan növeli a sajátját, ezért a jövõben a transzatlanti kapcsolatok minden bizonnyal feszültebbek lesznek. A veszély – már ha ezt valósnak lehet nevezni – az, hogy az Egyesült Államok és Európa valóban elidegenedik egymástól. Európában felerõsödik az Amerika-ellenesség, az Egyesült Államok pedig mind ritkábban hallgatja meg Európát, és csak a legritkább esetben hallgat rá. Eljöhet majd a nap, vagy tán már itt is van, amikor az amerikaiak annyira veszik figyelembe az EU nyilatkozatait mint az ASEAN vagy az Andok-csoport tagországaiét.

Mi hát a teendõ? A nyilvánvaló válasz az, hogy Európának azt a pályát kell követnie, amelyet Ash, Robertson és a többiek javasoltak, s fejlesztenie kell katonai erejét, még ha csak csekély mértékben is. Ez azonban aligha lesz így. Vagy talán mégis? Talán a mindent elsöprõ amerikai hatalom láttán Európa mégis erõre kap. Talán még rá lehet játszani azokra az atavisztikus ösztönökre – a hatalom letûnt dicsõségére, a nemzetközi befolyás és a nemzeti ambíciók emlékére –, amelyek még mindig ott élnek a németek, a britek és a franciák szívében. Élnek még britek, akik nem felejtik a birodalmat, franciák, akik még mindig vágynak a gloire-ra, és németek, akik helyet követelnek maguknak a nap alatt. Ezeket az ösztönöket most jórészt a hatalmas európai tervben élik ki, de egyszer talán a hagyományosabb kifejezési formákban is utat törnek. De, hogy ez reményteljes vagy félelmetes kilátás, ma még nem tudni. Még jobb lenne azonban, ha az európaiak le tudnák vetkõzni a fenyegetõ óriással szemben érzett félelmüket és haragjukat, és újra emlékeznének arra, hogy a világ, és különösen Európa számára létfontosságú az erõs Amerika léte.

Ebben Amerika is segíthet. Kétségtelen, hogy Bush némi kisebbségi érzéssel lépett hivatalába. És az is igaz, hogy az elnök ellenségesen viszonyult az új Európához – akárcsak a Clinton-kormányzat –, és a kontinensben nem a szövetségest látta, hanem a vészmadarat. És hiába ajánlották fel szeptember 11-e után az európaiak korlátozott katonai erejüket az USA-nak Afganisztánban, az Egyesült Államok ezt sem nézte jó szemmel, mert attól tartott, hogy az európai közremûködés csak megkötné Amerika kezét. A Bush-kormányzat nem önzetlenséget, hanem csapdát sejtett akkor is, amikor a NATO a szerzõdés V. cikkelyének értelmében történelmi döntést hozva felajánlotta segítségét az Egyesült Államoknak. Amerika ismét és szükségtelenül elszalasztotta a lehetõséget, hogy Európát visszahúzza a hobbesi világban vívott csatába.

Amerika elég erõs ahhoz, hogy ne tartson az európaiaktól, még akkor sem, amikor azok ajándékot hoznak. Az Egyesült Államoknak le kell vetkõznie azt a kényszerképzetét, hogy az európai liliputiak kötik le az amerikai Gullivert, s az amerikai vezetõknek be kell látni végre, hogy szinte szabad kezet kaptak bármihez, s az európaiak aligha képesek útját állni az Egyesült Államoknak. Ha az Egyesült Államok túl tud lépni azon a hibás elõfeltevésbõl kiinduló félelemérzetén, hogy Európa megköti kezét, akkor képes lesz arra, hogy mások érzékenységét is jobban figyelembe vegye, s némi nagylelkûséget tanúsítson. Végre mutathatna némi tiszteletet a multilateralizmus és a jog uralma iránt, és még némi nemzetközi politikai tõkét is felhalmozhatna azokra az idõkre, amikor a multilateralizmus már nem kínál megoldást és az unilaterális akció elkerülhetetlen. Röviden, nagyobb figyelmet fordíthatna arra, amit az alapítók az ’emberiség véleményének tiszteletben tartásának’ neveztek.

Ezek csupán kis lépések és nem fogják begyógyítani a transzatlanti kapcsolatokat terhelõ mély megosztottságot. De az a közhely, hogy az Egyesült Államok és Európa hitvallása a közös nyugati örökségbõl fakad, nem csupán üres szólam. Az emberiség elé kitûzött céljaik jórészt közösek, még akkor is, ha a hatalmas erõkülönbség most más- más táborba vitte õket. Talán nem túlságosan naiv és optimista az a vélemény, hogy egy kis egyetértés még hosszú idõre biztosítaná közös útjukat.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER