Versek

MI AZ A PUNK?

                 „Punk’s not dead”

A dédnagyapám nyolcvanévesen vöröslõ fejjel

ült a tévé elõtt és néha kirúgott a lábával –

„Ne õrülj meg, Lajos” szólt rá a dédimama

és megvetõ tekintettel nézte a focimeccset.

Kilencvenévesen a dédnagyapám megírta

az önéletrajzát, századeleji betûkkel teleírt

vastag papírlapokat osztogatott az unokáinak,

a dédunokáinak és egyáltalán mindenkinek.

Kilencvenhárom éves korában a dédnagyapám

téglákat hordozott a szegedi kertben és átment

a nála húsz évvel fiatalabb komájához politizálni.

A dédnagyapám kilencvenötödik évében kérdést

tett fel nekem: „Mi az a punk?” A válaszadást

kapásból feladtam. Milyen súlya lehet a punkságnak

annál, aki túlélte az egész XX. századot – igaz,

az egyik felében nyugdíjas volt és kertészkedett.

Kilencvenhét évesen a dédnagyapám elszomorodott,

azt hitte, elfelejtette a halál, pedig csak öregedett, öregedett

és agyi vérzései lettek, vérzett belül, az agyában.

A dédnagyapám kilencvennyolc évesen egy madárkára

kezdett el hasonlítani, egyre áttetszõbb és büdösebb lett.

A kezébõl kiálltak az erek, nem nézett focit, nem hordott

téglákat, és még azt sem kérdezte meg, hogy mi az a punk.

Feküdt egy kórházi ágyon, fehér volt körülötte minden,

fehérebb a fehérnél, talán ez vakította meg õt, már nem

ismert fel senkit. Csak a keze szorított egyet a csuklómon,

hihetetlen erõvel, ahogy az tud szorítani, akinek egy

életen át szorították a kezét, aztán elengedték. Most õ.

A dédnagyapám kilencvenkilenc éves korában meghalt,

és nem értette meg, hogy õ még nem múlt el száz éves –

nem tudott mit kezdeni ezzel a kétezerrel.

Kiszikkadva feküdt, mint egy összeszáradt palánta,

pihekönnyû volt. Dédi, punk az, hogy meghal az ember.

MI A NEVED?

Kétségbeesve, riadozva, görcsökbe feszülve,

egy végtelen litánia hangjain válaszolok:

én vagyok az a büdös öregasszony a pap elõtt

én vagyok a selyemfiú a bárban, aki mindenkit

megbaszott

én vagyok a nyálkáskezû narkós, én fekszem a padokon

én vagyok a heroin, amit befecskendezett

háború vagyok, én vagyok a kizsigerelt kutya

én vagyok a hit, higgyetek, gyûlöljetek, alázkodjatok

vas vagyok, én öltelek meg

én vagyok a remegés, én a félelem

én vagyok az anyád, én szültelek véresre

én öltelek meg már újszülött korodban, én vagyok a sav

én vagyok a haldokló katona, én vagyok, aki meggyóntat

sztár vagyok, aki megront véglegesen

én tettelek tönkre, én, már apádat is

én vagyok a történelem, a történelem és a filozófia

én a tér, engem töltesz be és engem szennyezel

én vagyok a lelked és én vagyok a kesztyûd

gyûlölet vagyok, én irtalak ki

én vagyok a fertõ, a mocsár, én nézek le rád

én vagyok az, aki megvigasztal, az utolsó

menedéked

a menedzsered vagyok, miattam lettél az, aki

festõ vagyok, engem állítasz ki, én fröcsögök rád

én vagyok, aki betilt és én vagyok az ország is

én vagyok az ittlét, itt csak én vagyok

én vagyok a bõr, én a köldök, én a szõröd

én vagyok, aki sír, én, aki megátkoz, nem vagyok

én vagyok a kopasz szerzetes, kárhozott ikonfestõ

én vagyok a képtilalom, én a vad arab horda

én vagyok a gyereked, én szeretlek csak egyedül

én vagyok a lányod, a fiad, a szeretõd,

én tettelek ilyenné, üss meg, de én vagyok az ütés

az vagyok, aki vagyok

POR

Tudta már régen, mégis próbálkozott.

Gyermeke számkivetve él, gyilkosok

gyilkosa lett. Õ mégis fohászkodott

minden éjjel. Nappal csak dolgozott.

Asszonya néma arcát kõbe véste.

Érette is fohászkodott. Peregtek

az évszázadok, már nem is nézte.

Maga elé suttogott: Mégse, mégse.

Aztán ült idõtlen, nézte a port.

Neveket számolt, egyet félretolt.

Lassan betakarta a humusz.

Ecce Adam quasi unus.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.