A Szarajevóba utazó, ha Horvátország felől érkezik Bosznia-Hercegovinába, a horvát határ átlépése után még jó darabig a „szerb entitás” területén autózik. A világ ama kevés vidékeinek egyike ez, ahol a cirill betűs írás használata szinte kizárólagos: a helységnévtáblák is csak így vannak kiírva, minek következtében azok a külföldiek, akik tanulmányaik során elmulasztották elsajátítani a cirill ábécét, csak körülbelül tudják megmondani, hogy hol vannak.

A bizonytalanság azonban, amely a Republika Srpskát körülöleli, ennél mélyebb és alapvetőbb. A gradiskai határállomás tövében – mint más országokban – kétnyelvű tábla fogadja a belépőket: Dobrodowli u Republiku Srpsku, és ennek angol változata: Welcome to Republic of Srpska. A „the” névelő hiánya nyilván a hézagos angoltudás számlájára írható, és még csak azon sem lepődhetünk meg, hogy a tábla nem a Bosznia-Hercegovina Köztársaság földjére lépőket üdvözli. Ám e közigazgatási egység nevét sajnos nem sikerült angolra lefordítani, arra a lingua francára, amelyen a nagyvilág e kérdésekben többé-kevésbé tájékozódni szokott. Olyannyira nem, hogy a tábla készítői eleve fel is adták a dolgot. A „Srpska” az angol elnevezésben ugyanis nem jelent semmit. A szerb névben a Srpska a Köztársaság jelzője, a „szerb” melléknév egyes szám alanyesetű, nőnemű alakja, ami viszont az angol változat birtokos szerkezetében tökéletesen értelmetlen és funkciótlan: mintha hazánkat „The Republic of Magyar”-nak hívnák angolul. Magyar mi? Szerb minek, vagy kinek a köztársasága? Nő lenne a dologban? Ám a kudarc nem a nyelvi alulképzettség kínos folyománya. A Republika Srpska bizonyos értelemben igenis létezik, vannak határai, van parlamentje, kormánya, rendőrsége, törvényei, egyszóval rendelkezik mindazokkal az atribútumokkal, melyeket szokásosan az állami léttel társítunk. Ám azt, hogy ez a valami (a köznyelvben „entitásnak” nevezik Balkán-szerte: de ez a megjelölés is valami helyett van: „fertály”, „izé”, sőt „valami”) miért van, hogyan keletkezett, és kik az emberi önszerveződés eme kicsiny egységének alanyai, szinte lehetetlen a külvilág számára is érthető módon, tömören elmagyarázni. A lefordíthatatlanság e kétértelműségek egyenes következménye: elvégre mégsem hívhatnak úgy egy államot, hogy The Republic of Bosnian Serbs, Ethnically Cleansed of Muslims and Croats, Constituted on Territories Carved Out of the Socialist Republic of Bosnia-Herzegovina, Which Until 1992 Was a Part of… (boszniai szerbek köztársasága, amelyet etnikailag megtisztítottak a horvátoktól és muzulmánoktól, és azon a területen hozták létre, amelyet Bosznia-Hercegovina Szocialista Köztársaságból hasítottak ki, ami 1992-ig része volt…). Bonyolult lenne megvilágítani, hogy ez az az izé, amit eredetileg Szerbiához akartak csatolni, de nem sikerült, illetve sikerült is, meg nem is, mert a daytoni szerződés III. függelékének 2/a pontja szerint joga van különleges kapcsolatokat fenntartani Jugoszláviával, ám emellett rá is vonatkoznak Bosznia-Hercegovina Köztársaság bizonyos törvényei, jelesül… Vagy hogy a határaival mi is a helyzet? Vagy hogy ez a Köztársaság (nem, nem Jugoszlávia egyik tagköztársáságáról van szó, az egy másik, amit Republika Srbije-nek, Republic of Serbia- nak hívnak) azért Srpska, mert faji, ööö…, bocsánat, nemzeti alapon terveztük létrehozni, ami nagyjából sikerült is, bár ezt sem a daytoni szerződés, sem a mi alkotmányunk nem ismeri el, de ez abszolút méltánytalan, hiszen e földön ősidők óta szerbek laktak, akiket a 15. században az Oszmán Birodalom erőszakosan és a többi, és a többi.

Természetesen nem arra kívánok rávilágítani eme fejtegetéssel, hogy lám, a nyugati civilizáció mennyire érzéketlen a kelet-európai nemzeti gondolat(ok) szubtilitásai iránt, vagy hogy ez az érzéketlenség épp annyira érthető, sőt, dicséretes, amennyire ezek a nemzeti gondolatok undorítóak, kirekesztők és magukban rejtik az államilag szervezett tömeggyilkosságok lehetőségét. Másról van itt szó. Arról, hogy a név vajon képezi, formálja-e a valóságot, vagy csak tükrözi. A racionális elme persze kacag mindenféle nominalizmuson és névmisztikán, és elveti azt az elképzelést, miszerint a dolgok neve határozna a dolgok minőségéről, színéről, szagáról, vagy hogy a megnevezés aktusa végzetszerűen döntene a megnevezettek – személyek, országok – további pályájáról is. De a Megnevezhetetlen Ország mindennapjainak minősége és a név lehetetlensége közötti összefüggés szembeötlő. A Republika Srpska raison d’être-je a minden kelet-európai országban megtalálható és mindenütt többé-kevésbé egyforma, posztromantikus-nacionalista ideológia végletekig vitt helyi variációja. Ez tette a valóságot olyanná, amilyenné. Lefordíthatatlanná, megmagyarázhatatlanná. És nem csak a tábláról, meg az állam nevéről beszélek.

Ha a Republika Srpskát az önálló állammá válás kényszeredett ambíciója fűti (azért kényszeredett, mert azt az értésére adták: Szerbiához márpedig nem tartozhat), akkor Banja Luka nyilván főváros szeretne lenni. Az elgondolást, bár logikusan hangzik, a lelkük mélyén még lakói sem veszik teljesen komolyan. Ám ha a kiforrott, teljes állami életet élő nemzetekre jellemző megállapodottság – ahogy mondani szokták – még igényszinten sem jelentkezik az RS-ben, azt sem állíthatjuk, hogy ne lenne a dolgon (a „rendezésen”) vadul gondolkodva. Nem hivatalos delegációnkat (mely május végén, a legutóbbi ottani választások előtt járt az RS-ben, tagjai voltak a nemzetközi jog nagy tekintélyű, ősz professzora, a katonai és stratégiai tudományok kandidátusa, a politikai és történettudományok kandidátusa, valamint, a nemzetközi sajtó képviseletében, e sorok írója) az RS akkori miniszterelnök-helyettese például szinte kitörő örömmel biztosította arról, hogy a román-magyar kérdés napirendre kerülését az RS vezetői messzemenőkig támogatják, hiszen a széles körű nemzeti autonómia, a kettős állampolgárság és általában az az elképzelés, hogy a népek önkezükbe vegyék sorsuk intézését, így használva ki az európai egyesülés és regionalizmus kínálta új lehetőségeket, olyan gondolatok, amelyek őszinte hívekre leltek mind a Republika Srpska lakosságának, mind vezetőinek soraiban. Addig is a szövetségi állam német, sőt svájci modelljét tartanák irányadónak. Kuniè miniszterelnök-helyettes ezen magasztos eszmék megvalósulásának akadályaként egyébiránt a nemzetközi közösséget jelölte meg, akik mindenbe beleütik az orrukat, most épp azt vették a fejükbe, hogy az RS vámügyeibe, sőt igazságszolgáltatásának a működésébe is beleszólnak. Pedig a félszuverenitás rossz megoldás. „Kállay Béninek nem volt ilyen hatalma” – méltatlankodott búcsúzóul a miniszterelnök-helyettes, és csak félig tréfált; bár lehet, a történelmiressentiment visszhangját csak én éreztem ki bonmot-jából. Ráadásul még igaza sem volt: Kállay Béninek, a Monarchia közös pénzügyminiszterének, aki amolyan alkirályként irányította Bosznia-Hercegovinát 1882 és 1903 között, jóval nagyobb hatalma volt, mint most modern utódjának, az ENSZ Főmegbízottjának és Bosznia-Hercegovina para-kormányának, a Főmegbízotti Hivatalnak (OHR).

Delegációnkat az informális látogatás, majd a bőséges ebéd végeztével végeztével – melynek során a legnépszerűbb politikai formáció, a Szerb Demokrata Párt egyik alelnökétől képet kaphattunk a közelgő választások előtti politikai erőviszonyokról, valamint magáról a választási rendszerről is, amelynél momentán nincs bonyolultabb a földtekén: még a nemzetközi jog professzora is tanácstalanul vakargatta ősz kobakját az intézmények, tisztségek és szavazólapok eme buja, már-már kóros burjánzása láttán – városnézésre invitálták vendéglátóink. A városnézést egy Desanka nevű, igen kedves asszony vezette, akin minden barna volt, a haja, a szeme, a hangja, a körömlakkja. Desanka az ipart még a békeidőben kezdte, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy abszurdnak találná öt év háború után, az azt követő, immár hat és fél éve tartó dermedt, süket csöndben, mintha mi sem történt volna, bejárni Banja Luka egykori nevezetességeit.

Túránk a Šehitluci hegyen kezdődött, ahová az út a Šeher nevű negyeden vezet keresztül. A Šehitlucira és a Šeherre azért érdemes bekukkantania a turistának, mert jobbára keleties, bosnyák stílusban épült, kiugró emeletes, faszerkezetű házak alkotják. A „šehid” is – török eredetű – bosnyák szó, mártírt jelent, aki az igaz (mohamedán) hitért adta életét. (A šeher-t a perzsából vette át a bosnyák nyelv, eredeti jelentése: város.) A Šehitluci meg a Šeher Banja Luka muzulmánok által lakott része, mondja Desanka. „Hány muzulmán lakik most Banja Lukán?” – kérdezem némi hallgatás után, mert sehogy sem értem a dolgot. Lehet-e, hogy rosszul tudom, mi történt a városban 1990 és 1992 között? Vagy elkerülte a figyelmemet a tömeges visszatelepülés ? „Egy se. Vagy csak néhányan.” „És mi lett velük? Mi lett a Šeher lakóival?” A válaszra nem emlékszem egészen pontosan, szerepelt benne a háború, meg hogy mit teszek úgy, mintha nem tudnám, de lehet, ez utóbbit, meg azt, hogy a kérdést tapintatlanságnak és enyhe provokációnak veszi, csak éreztette Desanka. Amiben igaza is volt. Hisz tudom, hogy Banja Luka és a környékbeli vegyes lakosságú falvak több tízezer muzulmán lakóját 1992 közepéig vagy távozásra kényszerítették, vagy megölték a várost irányító szerb hatóságok. „Lehet, hogy šehidek lettek” – mondom én. „Lehet.” „És kik laknak most a Šeherben?” „Szerb menekültek Szarajevóból meg a bánat tudja még, honnan. De a Šehert és a Šehitlucit már nem így hvják.” „Hát hogy?” „Srpske Toplicének meg Banj brdo-nak.” „Miért, van itt valami fürdő? „Nincs”. „Hát akkor?” „Šehernek nem hívhatják. Hisz a lakói sehidek lettek. Te mondtad.”

Miután körbefurikázzuk a muzulmánok nélküli muzulmán negyedet, a muzulmánok helyét, akikre immár nem a név emlékeztet, hanem a név hiánya, és a név hiánya, ez a láthatatlan, csak a beavatottak számára létező emlékmű arra is emlékeztet, hogy mi történt velük 1990 és 1992 között, felérünk a Banj brdo tetejére.

A Banj brdo tetején egy méretes fasz fogadja a látogatót. A szerv egy több méter magas, kőzászlót lengető, de tök pucér kőemberhez tartozik. Az ifjú a Népfelszabadító Háború, illetve a Bosanska Krajina második világháborús mártírjainak emlékét őrző emlékmű főalakja, hogy a művész (Antun Augustincic) miért anyaszült meztelen ábrázolta, nehéz megfejteni, hacsak nem azért, hogy férfiasságát ily közérthető módon is hangsúlyozhassa. Az emlékmű korpusza gigantikus puskagolyót formáz, oldalán, mint valami kőképregény, domborművek mutatják be a Bosanska Krajina népének szenvedését a fasiszták alatt és a harcát ellenük, a győzelemig bezárólag. A reliefek a maguk stilizáltságában is brutálisak, az utolsó képen az (egyébként meztelen) győztesek bakancsukkal az elnyomó torkán taposnak, és a művész még az utóbbi szájából kitüremkedő belet sem volt rest kőbe álmodni. A város a második világháború alatt legtovább az usztasák kezén volt, akik időnként a csetnikekkel összefogva védték Tito partizánjai ellen. Bár a II. világháború örve alatt folyó jugoszláviai öldöklés igaz történetét még senki nem írta meg, a köztudat szerint a várostól északra fekvő Kozara hegység a partizánok birodalma volt, míg a Vrbas völgye és a folyót szegélyező hegyek, a Manjaèa és a Èemerica a csetnikek tanyája. A küzdelem, amit a királypártiak és a Tito-pártiak a szerb lelkekért folytattak, itt sem lankadt 1944-ig. Banja Luka végül is csak 1945 áprilisában szabadult fel; és hogy a csetnikek és az usztasák néha összefogtak a közös ellenség ellen, az csak a Balkánt felületesen ismerő számára lehet meglepetés.

Kérdezem Desankát, hogy kit szolgál az emlékmű mostanában; falai randán összefirkálva, a márvány és a kő mállik, a környék elhanyagolt. Dugni jár fel ide, meg italozni a helyi ifjúság, tudom meg – arról pedig, hogy a népfelszabadító háborúból a helyiek mennyit, és főként melyik oldalt érzik egész pontosan a sajátjukénak, kérdezzem meg az istent („pitaj boga”). Ellenben vessünk egy pillantást a panorámára! – tesz egy széles mozdulatot idegenvezetőnk a hegy tetején körbefutó út egy pontján. „De Desanka, milyen panoráma?” „Innen nyílik a legszebb kilátás a városra. Arra látható a Kaštel, az erőd, amott kanyarog ezüst szalagként a sebes Vrbas, melyet igen kedvelnek a pisztrángra horgászók, és térkép szerint látható az összes utca szinte…” „Desanka, innen nem látható semmi.” Ezt persze már Desanka is csak viccből csinálta. Elvégre ő igazán nem tehet arról, hogy Banja Luka Gellérthegyét felverte a gaz, és hogy a fák az elmúlt tíz évben mennyit nőttek. Ő a dolgát végzi: megmutatja a kilátás helyét. Ha benőtték a fák, hát benőtték. De ha kigyönyörködtük magunkat, tud még egy helyet, amit vétek lenne kihagyni, ha már néhány órára ide vetett minket a sors. Irány a város legfőbb idegenforgalmi nevezetessége.

A Ferhadija dzsámit – szépségéhez fogható muzulmán szentély csak egy volt Bosznia-szerte, a foèai Ali Paša-mecset – a 16. század végén, egy osztrák princért kapott váltságdíjból építtette a híres Sokoloviæ-dinasztia egyik sarja, Ferhad pasa, az utolsó boszniai szandzsákbég (testvére a nagy Mehmednek, aki a nagyvezírségig vitte, és regényhős is lett belőle, és oldalági rokona Musztafa budai pasának, akinek a Rudas fürdőt köszönhetjük – áldott legyen a neve). A kor legnagyszerűbb sztambuli építészei emelték és cizellálták falait, tornya uralta Banja Luka látképét, csodájára jártak hívők és nem hívők egyaránt.

Most vagy két méter magas palakerítés takarja el – nem a mecsetet, hisz azt 1993-ban, talán az utolsó muzulmán távozását megünneplendő, „ismeretlen tettesek” felrobbantották, hanem a dzsámi hűlt helyét is. A turista csak ezt a kerítést szemlélheti meg, a hely helyét: magát a város új nevezetességét, az üres telket, a híres kegyhely hiányát már nem. A városi hatóságok elővigyázatossága némiképp érthető: a semmi látványa valószínűleg túlságosan szubverzív lenne, és sértené mind a szerb, mind a bosnyák nemzeti érzékenységeket. Desankával, miután becsülettel megmutatja a kerítést, épp egy ilyen esetet idézünk fel. 2001-ben a főmegbízotti hivatal közreműködésével és védnöksége alatt nyolc autóbusznyi muzulmán polgár érkezett a városba, hogy letegyék a Ferhadija helyén felépítendő új mecset alapkövét. De megmozdult a város is: fél óra nem telt el a parkolástól, már égtek is vidáman a muzulmánok buszai. A szerb rendőröknek, bár vontak valami tessék-lássék kordont a környező utcákban, eszük ágában sem volt megakadályozni, hogy a csőcselék rátámadjon a visszatérőkre (a javukra írandó viszont, hogy nem ők gyújtogattak: az elkövetőket azóta megtalálták, és több év börtönre ítélték). Az eset végül is mindösszesen egy halálesettel végződött – lehetett volna rosszabb is.

„És mit csinált az SFOR?”

„A Kaštelba menekültek. Ott kávéztak, és be voltak szarva.”

„Akkor ez egy spontán lincselés volt?”

A kérdés szándékolt ostobaságát mind a ketten érezzük. És mindahányan tudjuk már azt is, hogy miért hozott minket ide Desanka. Úgyhogy fel is nevetünk mind a ketten, spontán.

A másnapi Nezavisne novine, a RS egyetlen független napilapja, ez a gondosan és nagy bátorsággal szerkesztett újság megrázó halálesetről számolt be.

A RS kormányépületének második (egyes források szerint: negyedik) emeletéről, vélhetően a csukott ablakon át 15 óra körül kizuhant és szörnyethalt Nedeljka Jagodiè (41 éves), a Republika Srpska Turisztikai és Kereskedelmi Minisztériuma pénzügyi-könyvelési osztályának vezetője.

Ugyane napilap egy nappal korábbi száma arról tudósított, hogy az OHR, illetve az avval együttműködő Customs and Financial Assistance Office (CAFAO) – mely utóbbi, az EU egyik fiókintézménye a vám- és pénzügyek helyes, törvényes mederben tartásához nyújt szakszerű segítséget az entitások és a Föderáció irányítóinak – az RS kormányának rendelkezésére bocsátotta az RS vámszerveinek átvilágításáról több hónapos munkával készült jelentését. A jelentés megállapította, hogy az RS Vámhivatalának több magas beosztású tisztviselője – számos, szintén magas beosztású határőr- és rendőrtiszt, és egyes politikusok aktív részvételével – kenőpénz ellenében a ténylegesnél alacsonyabb vámértéket állapított meg egyes importcégek behozatalai esetében. A vizsgált időszakban (fél év) a kenőpénz 4-5 millió konvertibilis márkára rúgott, a költségvetés elmaradt haszna 30-40 millió márkára tehető. (Az RS költségvetésének főösszege kb. 800 millió márka.) Az importcégeket kifejezetten erre a célra, a vám elsíbolására alapították.

A CAFAO jelentésének feldolgozása után a kormány jó néhány vámtisztet leváltott. Büntetőjogi felelősségre vonásra azóta sem került sor.

Nedeljka Jagodiè halála körülményeinek vizsgálatát az RS rendőrsége lezárta. A vizsgálat eredményéről nem adott ki közleményt.

Delegációnk nem sokkal a tragikus haláleset előtt járhatott az RS kormányának épületében. Míg a miniszterelnök-helyettes válogatott ostobaságokkal és szemenszedett hazugságait hallgattuk a „szuverenitásról” meg a „határmódosításokról”, annak az asszonynak, aki feltehetőleg tudott egyet s mást a vámhivatal szuverenitásának védőernyője alatt elkövetett nagyszabású csalásokról, már csak órái voltak hátra. A csalások túlnyomó részét épp a gradiskai határátkelőnél követték el.

A Welcome to Republic of Srpska tábla tövénél.