I
2002 júniusában West Pointban a végzős katonatisztek előtt Bush elnök kijelentette, „Amerika nem terjeszkedő birodalom, és nem kerget utópiát”. Amikor novemberben a Fehér Háznál egybegyűlt háborús veteránokhoz szólt, ezt mondta: Amerika „nem akar terjeszkedni. Nem akarunk birodalommá válni. Népünk mind a maga, mind a más népek szabadságának elkötelezett híve.”
Mióta George Washington óva intette népét, hogy határain túl politikai ügyekbe keveredjen, a köztársaság előtt a birodalom mint állandó kísértés, illetve végzet jelenik meg. De mi másnak nevezzük azt a riasztó képződményt, amivé Amerika kezd válni, mint „birodalom”-ként? Hiszen öt globális katonai központtal egyedül felügyeli a világot; négy kontinensen több mint egymillió katonája állomásozik; minden óceánon hadiflottát tart fenn; Izraeltől Dél-Koreáig biztosítja országok fennmaradását; irányítja a világ kereskedelmét; és egy egész bolygó lakóinak szívét és képzeletét tölti be álmaival és vágyaival.
Egy történész Nagy-Britanniáról jegyezte meg valamikor, hogy birodalmára „pillanatnyi elmezavarában” tett szert. Ha az amerikaiak birodalmat építenek, azt egyszersmind a leghatározottabban el is utasítják. Szeptember 11. azonban ébresztő volt, a ráismerés pillanata, amikor kiderült, milyen hatalommal rendelkezik Amerika, és milyen bosszúálló gyűlöletre képes. Talán maguk az amerikaiak sem hitték, hogy a World Trade Center és a Pentagon a világbirodalom szimbolikus főhadiszállásai, annál inkább tisztában voltak ezzel a géprablók, és azok a milliók, akik a merénylet propagandájának hatására lelkesen ünnepelték a szörnyű eseményt.
Csakhogy a birodalmi hatalom nem azonos a leghatalmasabb vagy a leggyűlöltebb nemzettel; több annál. Azt jelenti, hogy rendet kényszerít a világra, s teszi ezt az amerikai érdekek szerint. Azt jelenti, hogy Amerika olyan szabályokat alkot, amilyeneket akar (a piactól a tömegpusztító fegyverekig minden területen), ugyanakkor más rendelkezések alól kivonja magát (mint az a klímaváltozásra vonatkozó Kyotói Jegyzőkönyv vagy Nemzetközi Büntető Törvényszék esetében történt), ha azok saját érdekeivel ütköznek. És azt is jelenti, hogy Amerika birodalmi feladatokat lát el a világ azon részein, melyeket a 20. századi bukott birodalmak – az ottomán, a brit és a szovjet birodalom – után örökölt. A 21. században Amerika egyedül uralkodik, egyedül küzd, hogy megfékezze a lázadó térségeket – Palesztinát és Pakisztán északnyugati határvidékét –, melyek a korábbi birodalmak végzetét okozták.
Irak megmutatja a pőre valóságot Amerika szerepét illetően. Irak maga birodalmi fikció, melyet 1919-ben az angolok és a franciák agyaltak ki a versailles-i békeszerződéssel, és amelyet függetlenné válása óta az erőszak tartott egyben. Most azonban a terjeszkedés elvét valló agresszor terrorizálja. Az Egyesült Nemzetek Szervezete csak szundikál, mint kutya a tűz előtt, tudomást sem vesz Szaddám Husszeinről, míg az amerikai elnök tarkón ragadva föl nem emeli, hogy ugatni kezdjen. A világ problémáinak közös megegyezéssel kialakítandó megoldása helyes elv, ám csakis akkor van foganatja, ha Amerika is kimutatja foga fehérét.
Az amerikai birodalom nem hasonlít a korábbi birodalmakra, mert azok gyarmatokra, hódításra alapultak és a fehér emberek felelősségén. Ma már nem a United Fruit Company idejét éljük, amikor Amerikának még a haditengerészet szavatolta a tengeren túli befektetéseit. A 21. századi birodalom a politikatudomány évkönyveinek új leleménye, a „birodalom light”, szabadpiaccal, emberi jogokkal és demokráciával ékesített globális hegemónia, melyet minden idők legfélelmetesebb katonai ereje kényszerít a világra. Olyan nép imperializmusa ez, amely országa függetlenségét birodalom (impérium) ellen lázadva vívta ki, és amely a szabadság barátjaként szereti föltüntetni magát. Ez a birodalom nincs tudatában birodalom voltának, és újra meg újra megrázza, amikor külföldön ellenállásba ütközik jó szándéka. Ám ettől nem lesz kevésbé birodalom, mármint olyan, amelynek Herman Melville szavaival élve, az a meggyőződése, hogy „a világ szabadságjogainak [egyedüli] letéteményese”.
Ebben a hangulatban kötelezte szeptemberben az elnök Nemzetbiztonsági Stratégiai Jelentése Amerikát, hogy vezesse a többi népet „a nemzeti siker egyetlen fenntartható modellje” felé, amin a szabadpiacot és a demokráciát értette. Különös ez a retorika a texasi politikus részéről, aki ellenezte a külhoni nemzetépítő tevékenységet, és Amerika szerényebb tengerentúli szerepvállalásáért emelt szót. Ám szeptember 11. mindenkit megváltoztatott, még a szűkszavú, retorikaellenes elnököt is. Messianisztikus megjegyzése az ő számára talán új volt, de a hivatal számára semmiképpen. Az amerikai szótárban már legalább azóta jelen van, hogy Woodrow Wilson 1919-ben Versailles-ba utazott, és ott elmondta a világnak, hogy biztonságossá szeretné tenni a demokrácia számára.
Wilson óta az elnökök ugyanezt hangoztatják, „mindenáron kerülve az imperializmus beismerését, amelyet valójában fenntartunk”, írta a teológus Reinhold Niebuhr 1960- ban. Most, amikor úgy tűnik, Bush elnök az Irak elleni háborúba vezeti népét, ennek mélyebb értelmével továbbra sem akaródzik szembenézni: azzal, hogy Irak birodalmi akció, mely rákényszeríti a vonakodó demokráciára, hogy szavatolja a békét, a stabilitást, a demokratizálást és az olajellátást az Egyiptomtól Afganisztánig elterülő, forrongó iszlám térségben. Ezt a szerepet valaha az Ottomán birodalom, majd Franciaország és Anglia töltötte be, most azonban olyan ország vállalná magára, amely azáltal, hogy birodalommá válik, mint köztársaság a lelkét veszítheti el.
Ahogy Amerika számára eljön az igazság pillanata, John Quincy Adams 1821-es kérlelhetetlen és találó figyelmeztetése érvényt nyer: ha Amerikát megkísérti „a világ diktátorának szerepe, nem lesz többé ura a saját szellemének”. Amit a birodalom külföldön eltékozol, mind a köztársaság otthoni kiadásaiból vonja el: abból, amit amúgy kórházakra, utakra, iskolákra költene. A megnövelt katonai költségvetés csak még inkább lehetetlenné teszi, hogy Amerika beváltsa az egyenlőséget célzó, önmagának tett ígéretét, amiben egyébként is folytonosak az elmaradásai. Amikor két amerikai állampolgárt anélkül tartanak fogva katonai börtönben, hogy vád lenne ellenük, illetve hogy ügyvédhez fordulhatnának, amikor egy külföldi szigeten illegális harcosokat rendezetlen jogi helyzetben hagynak, amikor az ország területén törvényesen tartózkodó külföldieket állandóan megfigyelnek, míg másokat titkos lehallgatás alapján kitoloncolnak, akkor már nem a jogállam elvére támaszkodó köztársaság szellemében cselekednek, hanem egy olyan birodalomérvényesíti hatalmát, amely nem bízik saját szabadságában. Ezek a lépések talán még távol esnek attól, amikor Roosevelt japánokat internált, de mégis azt jelenti, hogy a legrosszabb még hátra van – mondjuk, egy újabb, az amerikai állampolgárok ellen irányuló, nagy tömegeket érintő támadást követően.
A küszöbön álló iraki hadművelet tehát döntő mozzanat Amerika régi, önmagával folytatott vitájában, hogy a tengeren túli birodalmi szerepvállalása vajon veszélybe sodorja vagy megerősíti köztársasági létét. Az amerikai választók, miközben támogatják az elnököt, kíváncsian várják, hogy a terroristák és zsarnokok ellen intézett vég nélküli szózatai vajon nem csupán az ország sebezhetőségét növelik-e, és nem sodorják-e veszélybe a hazai jogokat és az egészséges gazdaságot. A nép, amely csak elvétve számol az általa vallott értékek árával, most kénytelen föltenni a kérdést, megéri-e „felszabadítani” Irakot. A köztársaság, melyre eddig nem rótt túl nagy terhet a birodalom fenntartása – nem nagyobbat a nemzeti össztermék 4 százalékánál –, most lényegesen nagyobb számlán gondolkodik. Az iraki háború és utána Irak elfoglalása még gyors győzelem esetén is 120–200 milliárd dollárba kerül.
Azt már az iskolás gyerekek is tudják a birodalmakról, hogy végső bukásuk elkerülhetetlen. Ha Amerikát az új Rómának nevezzük, ezzel nemcsak a birodalom dicsőségét idézzük föl, hanem azt is, hogy végül a barbárok kezére került. A magabiztos és gondtalan köztársaság – a város a hegyen, melynek lakói úgy hitték, őket nem érik el a történelem bajai – most nem csupán a végtelen birodalmi sorssal szembesülnek, hanem a távoli lehetőséggel is, mely minden birodalom történetét kísérteni látszik: az önhittséget vereség követi.
II
Még most sem késő föltenni a kérdést: miért vállalná egy köztársaság a birodalom kockázatait? Vajon nem sodorja veszélybe ezáltal saját identitását mint szabad nép? A baj csak az, hogy a kérdésben foglalt ártatlan választás esélye Irak esetében már nem létezik. Irak nem pusztán arról szól, hogy az Egyesült Államok képes-e megtartani köztársasági erényeit a gonosz világban. Erényes visszavonulásra ugyanis már nincs lehetőség. Szeptember 11. óta az a kérdés, biztonságban tartható-e a köztársaság otthon anélkül, hogy külföldön birodalomként viselkedjen Amerika. Szemtől szemben a múlt „gonosz birodalmai”-val a köztársaság vonakodva bár, de elfogadta, hogy a világot a kölcsönösen fenyegetett pusztításra alapozva kell megosztani. Ellenfelei azonban ezúttal kevésbé szilárdak és megbízhatóak – olyan kalandorállamok, mint Irak és Észak-Korea, melyek akár tömegpusztító fegyverekkel is ellátják a nemzetközi terroristákat. A tömegpusztító fegyverekkel rendelkező országok megfékezésében Irak az első célpont, elsőként őt akadályozzák meg abban, hogy ezzel a technikával ellássa a terroristák világhálózatát.
Az elszigetelés talán jobb a háborúnál, de a Bush-kormány úgy látja, hogy eljutott az elszigetelés stratégiájának legvégső határáig – s e vélemény nem is teljesen ésszerűtlen. Az elszigetelés ugyanis nem alkalmas arra, hogy megállítsa a szarin, a VX ideggáz, az anthrax és nukleáris fegyverek gyártását. A megtorlás talán elrettenti Szaddám Husszeint e fegyverek bevetésétől, ám a további fejlesztések oly mértékben növelhetik erejét, hogy félelemben tarthatja a többi államot, például az Egyesült Államokat. A támadás, melynek költségeit Irak már meglévő fegyverzete is jelentősen megnöveli, az idő előrehaladtával lehetetlenné válik. Annak esélye, hogy Észak-Korea rövidesen képes lesz tömegpusztító fegyvereket előállítani, szinte elképzelhetetlenné teszi a rezsimváltást a Koreai-félszigeten. A tömegpusztító fegyverek Szaddám Husszeint a térség urává emelhetik, mely így – lévén oly jelentős készlete a föld olajtartalékaiból – a katonai stratégák nyelvén szólva a birodalom gravitációs központjává válna.
Meglehet, Irak azt állítja, 1991 után felhagytak a tömegpusztító fegyverek gyártásával, ez az állítás azonban korántsem meggyőző, a vizsgálatok során ugyanis olyan bizonyítékok kerültek elő, melyek az említett időpont utáni fegyver-előállítási tevékenységre utalnak. Mi tehát a teendő? Az embargó és a szankciók csak Irak népét sújtanák. Akkor viszont mi marad? Olyan, akár állandó vizsgálat folytatása, mely lelassítja a diktátor fegyverprogramját, csakhogy ez a vizsgálat könynyen kijátszható. Tehát nem marad más, mint a hatalomváltás, még ha vonakodva vállalkozunk is rá.
A hatalomváltás par excellence birodalmi feladat, mivel azt az állítást foglalja magában, hogy a birodalom, érdekeit követve jogosult arra, hogy beavatkozzék más államok szuverenitásába. A Bush-kormány erre föltehetné a kérdést: milyen erkölcsi szuverenitása van még annak az uralkodónak, aki gyilkolja és etnikai alapon tisztogatja saját népét, aki kétszer is behatolt szomszédos államok területére, és aki azért bitorolja népe gazdagságát, hogy palotákat építtessen és fegyvert gyártson? Bush kormányzata nincs egyedül ezzel a kérdéssel. Még az Egyesült Nemzetek kartájának védelméért felelős Kofi Annan, az ENSZ főtitkára sem állítja azt, hogy ilyen bűnöket büntetlenül elkövethet egy állam, noha azt is nyilvánvalóvá tette, hogy szívesebben látná hatalmon a lefegyverzett Szaddámot, mint hogy háború törjön ki Szaddám hatalomból való kimozdítása végett.
A hatalomváltás azt a súlyos kérdést is fölveti az amerikaiak számára, hogy vajon saját szabadságukból eredő kötelességük-e határaikon túl megvédeni a mások szabadságát. Ebben az esetben az előzmények nem adnak megfelelő támpontot. Ha Wilson és Roosevelt háborúba és a halálba küldte honfitársait Európa és Ázsia szabadságáért, ezzel még nem vállalták azt a kötelezettséget, hogy a későbbi elnökök mindig és mindenhol ugyanígy tesznek. A vietnámi háborút úgy adták el a szkeptikus amerikai nyilvánosságnak, mint a szabadságért folytatott újabb csatát, s a köztársaság vereséget szenvedett és megsínylette a becsülete.
Ha mégannyira nem értenek is egyet ezzel az amerikai imperializmust minden rossz gyökerének tekintő baloldaliak, illetve a jobboldali izolacionisták, akik úgy vélik, ami a határaikon túl történik a világban, az nem rájuk tartozik, vitathatatlan, hogy számos nép az amerikai katonai hatalomnak köszönheti szabadságát. És nem csupán a japánok vagy a németek, akik MacArthur és Clay tábornok vigyázó tekintete alatt váltak demokratákká. Hanem a bosnyákok is, akiknek nemzeti léte az amerikaiaknak köszönhetően maradt meg. Ők légi erejükkel és diplomáciai úton kikényszerítették, hogy befejeződjék a háború, melynek az európaiak nem tudtak véget vetni. Vagy a koszovóiak, akik még ma is Szerbiában volnának bebörtönözve, ha nincs Wesley Clark tábornok és a légierő. Azon népek sorában, melyek szabadsága az amerikai légierőtől és szárazföldi hadseregtől függ, ott találhatók az afgánok, de talán az a legkellemetlenebb, hogy irakiak is.
A birodalom erkölcsi értékelése bonyolulttá válik, amikor az elnyomottak szabadsága származhat tőle. Az iraki menekültek akkor is így gondolják, ha az amerikai támadásnak elkerülhetetlenül áldozatul esnek majd iraki emberek, végső soron azonban a haszonélvezői is ők lesznek. Megkönnyítené a katonai beavatkozást, ha az iraki menekültek hatásosabban tudnának föllépni. Csakhogy egymást majdnem ugyanannyira gyűlölik, mint Szaddám Husszeint. De mi mást várhatnánk olyan emberektől, akiknek politikai kultúráját porrá zúzta a negyvenévnyi terror?
Ha csupán a lerohanás teremthet demokráciát Irakban, és az elszigetelés nem, már csak az a kérdés, valóban hajlandó-e erre a Bush-kormányzat. A menekültek attól tartanak, Amerikának megfelel az olyan hatalomváltás, ahol a puccs során pusztán az egyik Baath-párti gengsztert egy másik váltja fel, amennyiben az új gengszter enged a Pentagon és az amerikai olajtársaságok érdekeinek. Valahányszor Amerika a tengerentúlon bevetette erőit, sohasem volt biztos benne, hogy a stabilitást védte-e – és nem pusztán a politikai stabilitást, de az áruk és a nyersanyagok biztos és hasznot hajtó áramlását is – vagy inkább a demokráciáról szóló retorikát. Ha a két érték ütközött, az amerikai hatalom határozottan a stabilitásra összpontosított, például amikor Iránban Mossadegh demokratikusan megválasztott vezetőit ütötte ki a hatalomból vagy Chilében Allendét. Irak újabb próbája ennek a választásnak. A szomszédos Iránban az 1950-es évektől az 1970-es évekig Amerika háttérbe szorította a demokráciát a stabilitással szemben, megtámogatva a sah autokrata uralmát, aminek következtében az 1979-es iszlám fundamentalista forradalom forgószele már sem stabilitást, sem igazi demokráciát nem hozott Iránnak. Vajon ugyanez a sors vár Amerika iraki akciójára is?
A nemzetközi emberjogi csoportok, így az Amnesty International is, rosszallották, ahogy Tony Blair kormánya, illetve a Bush-adminisztráció Szaddám Husszeinnek az emberi jogok elleni vétségeit elősorolva igyekezett védelmébe venni a hatalomváltás elképzelését. A brit és az amerikai kormány persze annak idején cinkos módon és szégyenteljesen hallgatott, amikor 1988-ban Szaddám Husszein gázzal halomra gyilkoltatta a kurdokat. Most, amikor a két kormány döntő lépésre készül, az emberjogi csoportokat jobban dühítik az akció kilátásai, mint az általuk hajdan elítélt, és most felemlegetett sérelmek. Hogy ezek az államok megkésve és meglehetősen képmutató módon igyekeznek fölkarolni az emberi jogok ügyét, nem teszi eleve kizárttá, hogy jogosan vessenek be katonai erőt azok védelmében.
Azok számára, akik hisznek az emberi jogokban, talán elfogadhatatlan, hogy bizonyos esetekben – és Irak esete valószínűleg ilyen – a terror révén fenntartott rezsimek számára az egyetlen valódi gyógyír a háború. Ami nem jelenti azt, hogy e választás problémamentes volna. Két rossz közül kell választani: az egyik az elszigetelés, ekkor a zsarnok a helyén marad, a másik a katonai erő célzott bevetése, aminek ugyan áldozatul esnek egyes emberek, de a nép felszabadul a zsarnok uralma alól.
III
Ám ha a köztársaság kötelességének érzi, hogy segítsen egy másik népnek szabadsága kivívásában, ez önmagában még nem ad választ arra az alapvető kérdésre, hogy vajon a köztársaság vállalhat-e ilyen kockázatot. A kockázat ugyanis óriási, birodalmi méretű. A helyzet konszolidálása legalább egy évtizedet vesz igénybe Irakban, nem beszélve a demokrácia megteremtéséről. Az iraki ellenzéktagjai az Irakot alkotó népek – síiták, szunniták, kurdok, türkmének és mások – demokratikus és világi szövetségeként képzelik el országukat, ám tervezetük nemes dokumentumai papírfecnik maradnak, hacsak az amerikai, majd az Egyesült Nemzetek égisze alatt a nemzetközi csapatok fenn nem tartják a békét, míg az irakiak bízni kezdenek annyira egymásban, hogy már önmagukat tudják kormányozni. Mint minden rendteremtő birodalmi gyakorlat csak akkor működhet igazán, ha az amerikaiak által beállítandó bábok már nem bábokként funkcionálnak, és a saját független politikai legitimitásukat építik.
Ha Amerika vállalja az iraki rendteremtést, az egész térség átalakítását vállalja magára. Számos egymást követő kormány során kell ragaszkodnia e szerepéhez. A birodalom terhe hosszú távú, a demokráciák pedig nem tűrik a hosszú távú terheket – ahogyan Amerika sem tűri. E terhek közé tartozik, hogy párbeszédet kell kezdeni az irániakkal – akik maguk is a politikai fellendülés útján vannak –, és meg kell nyugtatni őket, hogy a velük határos, Egyesült Államok vezette demokráciától nem kell tartaniuk. A törököket meg kell nyugtatni, hogy az Egyesült Államok politikájának valódi célja nem a kurd állam létrehozása, az ugyanis szétzilálná Törökországot, a kurdokat pedig fel kell világosítani ugyanerről. Szíriát rá kell venni, hogy adja fel Izraellel szembeni területi követeléseit, és kössön békét. A szaúdiakat pedig arra kellene rábírni, ha már a szomszédos Irakban gyökeret vert a demokrácia, hogy maguk is indítsák el a demokratikus átalakulást.
Mindez lehetséges, de korántsem minden. Amennyiben az iraki arab kormányt sikerülne elmozdítani, és közben ott maradna Palesztina szemközt az izraeli tankokkal, helikopterekkel és hadihajókkal, ez garantálná az iszlám népek végeérhetetlen gyűlöletét az amerikaiakkal szemben. Az iraki szerencsejáték legfőbb veszélye, ha feltételezzük: Szaddám Husszein legyőzésével az Egyesült Államok szilárd hegemóniát hozhat létre a Közel-Keleten úgy, hogy közben elmarad a palesztin–izraeli megállapodás. Közel-keleti béke híján az Irak felett aratott győzelem esetén a palesztinok továbbra is szemben állnának Izraellel, és a konfliktusra nemcsak az ellenfelek mennének rá, hanem Amerika iszlám világon belüli uralma is.
Amerika birodalmikezes-szerepe akkor kezdődött a térségben, amikor Roosevelt 1945-ben találkozott Ibn Szaúddal, illetve amikor 1948-ban Truman elismerte Ben Gurion Izraelét. Ugyanakkor szinte semmit vagy legföljebb igen keveset fizetett a birodalmi rangért, mígnem 1987-től kezdetét vette a palesztinok fegyveres ellenállása. Most, amikor az amerikai hatalom Izrael cinkosaként jelenik meg a civil életeket kioltó támadások során a „Nyugati Parton” illetve a Gáza-övezetben, miközben az arab nemzetek hallgatólagosan támogatják a palesztin öngyilkos merénylőket, a birodalmi kezes helyi konfliktusba keveredett, amely súlyos sebet ejtett diplomáciai és katonai tekintélyén.
Világosabban szólva, az iraki beavatkozás egyszersmind azt is jelenti – s erről eddig nem esett szó –, hogy ki kell kényszeríteni a palesztin–izraeli békét. E békének a palesztinok számára legalább akkora életképes államot kell létrehoznia, amely hárommillió embernek elegendő földet és munkát ad. Újjá kell építeni a szétzilált kormányzati infrastruktúrát, lehetőleg az ENSZ nemzetek feletti adminisztrációja révén, és ENSZ-békefenntartóknak kell szavatolniuk a palesztinok és az izraeliek biztonságát. A feladat rémisztő, de ha Amerikában nincs meg az akarat az igazságosság minimumának kierőszakolásra, sem neki, sem Izraelnek nem lesz nyugta a terroristáktól. Ez akkor is igaz, ha elfogadjuk, hogy vannak olyan terroristák az arab világban, akik csak akkor békélnének meg, ha Izrael a tengerbe veszne. A sikeres terrorellenes amerikai politikai stratégia azon múlik, sikerül-e elegendő teret juttatni mind az izraelieknek, mind a palesztinoknak, hogy a szélsőségesek mindkét oldalon elveszítsék az erőszak fenntartásához szükséges támogatottságukat.
Paradox módon a feladat méretének csökkentése nem csökkenti a kockázatot. Ha Irak lerohanását leválasztják a közel-keleti béke kérdéséről, Amerika Irak felett aratott győzelmével csupán azt éri el, hogy a muzulmán világban még több terrorista sejt alakul ki. Ha Amerika segítséget nyújt is Palesztinának állama létrehozásában, azzal még nem sikerül megnyernie az Oszama bin Laden-féléket, akik úgy gyűlölik Amerikát, ahogy van. Ám sikerülne megszólítania azokat, akik azért gyűlölik Amerikát, amit csinál.
Irak lerohanása végső soron ettől válik birodalmi tetté: ha sikerül, szabadságot hoz nemcsak az irakiak, hanem a palesztinok számára is, továbbá megerősíti Izrael biztonságérzetét. Ismét csak paradox módon Irak esetében kevésbé veszélyes a teljes program végrehajtása, mint a fél programé. A birodalmi hatalmak nem engedhetik meg maguknak a gyávaság luxusát, mert a gyávaság nem előrelátás, hanem a gyengeség beismerése.
IV
A kérdés tehát nem az, hogy Amerika túl erős-e, hanem az hogy elég erős-e. Birtokában van-e mindannak, ami ahhoz szükséges, hogy – miként Colin Powell nevezte – a világ leggyúlékonyabb térségének sakktábláján nagymester legyen.
Amerika sok más nagyhatalomnál sikeresebbnek bizonyult a tekintetben, hogy felmérje erejét és korlátait. Avatottan alkalmazza az úgynevezett gyenge kéz politikáját – a befolyásolást, a példamutatást és a rábeszélést –, és előnyben részesíti az erős kéz politikájával szemben. Aki a gyenge kéz politikájável él, tisztában van vele, hogy még a világ leghatalmasabb országa sem győzhet örökké. Még a csatlós államokhoz is alkalmazkodni kell. Amennyiben a szövetséges Szaúd-Arábia azt kéri, hogy az Egyesült Államok kerülje el a légterét, amikor Afganisztánt bombázza, Amerika ebbe beleegyezik. És ha Törökországban akarja kialakítani a bázisát az Irak elleni harcok idejére, el kell fogadnia a törökök feltételeit. Ha Amerika birodalom is, ez nem jelenti azt, hogy mindenható.
Mindennél nyilvánvalóbbá válik ez, ha szemügyre vesszük Amerika és Izrael kapcsolatát. Izrael Amerika szövetségeseként nemigen tekinthető csatlósállamnak. Volt már rá példa, hogy miniszterelnöke visszautasította az amerikai elnök közvetlen utasítását, és ez a jövőben sem lesz másként. Az iraki beavatkozáshoz nem csupán az szükséges, hogy Izrael ne keveredjen háborúba, hanem az is, hogy békét kössön esküdt ellenségével. De ha Palesztinában folytatódik az öldöklő küzdelem, az Egyesült Államok olyan világméretű gyűlölet céltáblájává válik, hogy képtelen lesz összeegyeztetni érdekeit azoknak az izraelieknek az érdekeivel, akik csak akkor volnának hajlandók megegyezni a palesztinokkal, ha azok kapitulálnának. Nem az a kérdés, hogy az Egyesült támogassa-e Izrael államot, hanem az, hogy milyen államot, milyen határok között, milyen szomszédokkal való viszonylatban hajlandó támogatni, kockára téve saját birodalmi tekintélyét. Apokaliptikus erőszak az egyik oldalon, a tárgyalások jogos visszautasítása a fegyverropogásban a másik oldalon – értékes időt hagy arra, hogy a Közel-Keleten létrejöjjön a „kétállamos” megoldás. És ez az amerikai vezetés legfőbb feladata és próbája – fontosabb, mint Irak megmentése.
V
Vajon mire támaszkodhat az amerikai vezetés? Amikor a birodalmi békének a Közel-Keleten diplomatákra, segítőkre és mindenfajta képzettségű civilre van szüksége a szétzilált társadalom újjáépítésében, a térségben jelenlévő amerikai erők nyomasztóan egyenruhásak. „Ideológiától függetlenül, minden nagyhatalomnak megvan a maga katonai kasztja” – írja Arthur Schlesinger Jr. A Georgetown University kutatója, Robert J. Lieber arra az eredményre jutott, hogy az egymást követő amerikai elnökök, anélkül hogy cselekedeteik következményeivel tisztában lettek volna, az amerikai haderőt katonai kaszttá tették. Lieber adatai szerint az Egyesült Államok GDP-je 1 százalékát arra költi, hogy tengerentúli befolyásának nem katonai vonásait erősítse: ide tartoznak például a külügyminisztériumra, a más országoknak nyújtott segítségre, az ENSZ-re és információs programokra fordított összegek. Bush elnöksége alatt ezek részesedése a GDP-ből 0,2 százalékra csökkent.
A fejlődő országokban nyilvánvalóbb a „Különleges Erők” jelenléte, mint a békehadtesteké vagy a USAID élelmiszer-szakembereié. Mint Dana Priest az amerikai hadseregről írott, „The Mission” című, hamarosan megjelenő tanulmányában kimutatja, a Pentagon helyi parancsnokai a tengerentúlon nagyobb diplomáciai és politikai befolyással rendelkeznek, mint az amerikai külügyminisztérium nagykövetei. Ha el is fogadjuk, hogy a tábornokok jó diplomaták lehetnek, és hogy a „Különleges Erők” vezetői képesek barátokat szerezni az Egyesült Államoknak, akkor is igaz, hogy az amerikaiak tengerentúlon egyre inkább fegyveresen-egyenruhásan, szögesdrótok és magas falak mögött vannak jelen. Napjainkban minden amerikai követség megerősítette magát a terrorista támadásokkal szemben, s a birodalom tengerentúli helyőrségei mindinkább apacserőd jellegűek. Az amerikai haderő a világ előtt mint partközelben cirkáló repülőgép-anyahajók és levegőben süvítő F-16-osok raja jelenik meg. Afganisztán déli részén a pastuk a 82. légi deszant páncélsisakos, állig felfegyverzett katonáit látják, nem a segítőket és a vízügyi mérnököket. Az Egyesült Államok becslések szerint minden hónapban 1 milliárd dollárt költ az afganisztáni hadműveletre, és csupán 25 milliót az ott élők megsegítésére.
Az efféle erődemonstráció talán félelmet kelt és tiszteletet parancsol, de nem vált ki sem csodálatot, sem barátságos érzületet az Egyesült Államok iránt. Amerika – katonai – ereje nem fedi el gyengeségét azon területeken, melyek valóban számítanak: ahol a hatalmi elemeket nem lehet erővel legyűrni, csakis a példa erejével lehet inspirálni.
VI
Nem meglepő, hogy a haderők tengerentúli kiterjesztése ellenállást vált ki Amerika ellenségeiből. Még több bajt okoz azonban azon barátok körében ébredő ellenségesség, akik biztonságát épp az amerikai haderő szavatolja. Ez Európában a leginkább nyilvánvaló. Amikor Amerika birodalmi költségei megnövekednek, azt anyagilag az európai szövetségesek megérzik. De Amerika kialakulóban lévő globális stratégiájában vonakodó, alsóbb rangú partnerekké degradálódtak. Emiatt kelletlen, ellenálló szövetségesekké váltak, és egyre kevésbé értik azt a nemzetet, amely 1945-ben fölszabadította őket.
Európa 50 év alatt gazdaságilag újjáépült, miközben védelme költségeit az Egyesült Államokra hárította. Minden nyugat-európai állam nemzeti tudatában visszaszorult a katonai elem. E folyamat során az európai identitás posztmilitáns és posztnacionalista lett (ez alól talán csak Nagy- Britannia a kivétel). Ezáltal egyre szélesedő rés nyílt Európa és az Egyesült Államok között. Amerika számára ugyanis a zászló, az áldozathozatal és a harci becsület megmaradt a nemzeti identitás központi elemének. A harcias nemzetállam egykori feltalálói, az európaiak ma úgy tekintenek az amerikai patriotizmusra, mint találmányuk utolsó példányára, és már csak zászlólengető szélsőségességet látnak benne. A világ egyetlen birodalma elszigetelődött, nem csupán azért, mert a legnagyobb hatalom, hanem azért is, mert a Nyugat utolsó katonaállama volt.
Szeptember 11. azonban tudatosította, hogy a globális hatalom mértékegysége még mindig a katonai kapacitás. Az európaiak rádöbbentek, hogy nincsen komolyan vehető hadi felszerelésük, és hogy a válságos pillanatban elsődleges védelmezőjük, Amerika gyanakvó megvetéssel tekint rájuk.
Csakhogy Amerika nem engedheti meg magának, hogy egyedül alkosson globális rendet. Európa részvétele a békefenntartásban, nemzetépítésben és a humanitárius újjáépítésben oly fontos, hogy az amerikaiak, ha mégannyira vonakodva is, de kénytelenek bevonni az európaiakat formálódó birodalmi programjukba. Amerika lényegében megszabja Európa helyét ebben az új tervezetben. Az Egyesült Államok többekkel együtt dönt, amikor akar, és egyedül, ha a helyzet úgy kívánja; ezáltal megerősödik az az újfajta munkamegosztás, amelyben Amerika szerepe a harc, Franciaországé, Nagy-Britanniáé és Németországé a határvidékek felügyelete, míg Hollandia, Svájc és a Skandináv államok humanitárius feladatokat látnak el. Új nemzetközi rend van kialakulóban, olyan, amilyen megfelel Amerika birodalmi céljainak. Amerika szövetségesei ugyan többoldalúan kialakított rendet akarnak, amely lényegesen mérsékli az amerikai hatalmat. A birodalmat azonban nem lehet Gulliverként lekötözni ezernyi jogi kötelékkel.
VII
Az új birodalmi fronton, így Afganisztánban, Boszniában és Koszovóban az amerikai katonai erő, illetve az európai pénz és humanitárius törekvések egyfajta birodalmi rendet hoznak létre a posztbirodalmi korban. Ha mindez ellentmondásosnak tűnik, annak az az oka, hogy az új hatalmi gyakorlatot létrehozó erők ellentmondásosak. Egyfelől, a nyugati világ – emberi jogokra vonatkozó – félhivatalos ideológiája őrzi az önrendelkezés elvét, azt a jogot, hogy önmagáról minden egyes ember külső befolyásolás nélkül dönthet. Ezen erkölcsi elven alapult a második világháború után Ázsia és Afrika gyarmati státusának felszámolása. Napjainkban tanúi lehetünk, hogy az egykori gyarmati országok tömegével omlanak össze. A káoszt és tömegmészárlást eredmáényező vákuumot csak vonakodva tölti be az új imperializmus – vonakodva, mivel e területek veszélyesek, és az érdekelt hatalmak szempontjából marginális helyzetűnek tűntek, legalábbis szeptember 11. előtt.
A szeptember 11-i támadás előkészületeihez nem is lehetett volna Afganisztánnál távolabbi helyet kiválasztani. A terror lerombolta a távolságot, miáltal Amerika számára megvilágosodott, mennyire szükséges a határövezetek rendezése. A rendteremtés paradigmatikus birodalmi feladat, de gazdasági és elvi okokból lényeges, hogy a helybeliek bizonyos fokú önrendelkezési jogának megtartása mellett menjen végbe.
A régi európai imperializmus a civilizációs küldetéssel igazolta magát, melynek célja, hogy az önkormányzáshoz nélkülözhetetlen önfegyelemre felkészítse a törzseket és az úgynevezett alacsonyabb rendű népeket. Az önkormányzás megvalósulása persze nem volt túl közel, s a birodalmi közigazgatás olyan hosszan kívánta élvezni a naplementét, amilyen hosszan csak lehetett – ám a távoli célt fenntartották, ami sarkalatos tényezője volt a helyi elit bevonásának, illetve a nyílt lázadás elkerülésének. Az új imperializmusnak nincs módja a távoli jövőbe helyezni a célt, mivel a helyi elit a modern nacionalizmus terméke, a modern nacionalizmusnak pedig elsődleges erkölcsi tartalma az önrendelkezés. Irak inváziója esetén, a hatalmat azonnal át kell ruházni a helyi elitre, mihelyt Amerika birodalmi haderői helyreállították a rendet, és az európai humanitáriusok újjáépítették az utakat, iskolákat és lakóházakat. A nemzetépítéssel a birodalmi hatalom és a helyi önrendelkezés összebékül, és az amerikaiak távoznak. Ez afféle sietős imperializmus, mely abban áll, hogy pénzt költenek, gyors eredményeket mutatnak fel, visszajuttatják a hatalmat a helybelieknek, majd elhagyják a terepet. Összességében mégis hasonló az egész a régi imperializmushoz, amennyiben e térségek – Koszovó, Bosznia, Afganisztán, és rövidesen talán Irak – esetében a tényleges hatalom Washingtonban marad.
VIII
Edward Gibbon az 1776-ban megjelent The Decline and Fall of the Roman Empire című munkájában megjegyzi, hogy a birodalmak csupán addig maradhatnak fenn, amíg uralkodóik nem terjesztik túl messzire határaikat. Augustus olyan birodalmat hagyott utódiaira, amelynek „állandó határait és védőbástyáit a természet jelölte ki: nyugaton az Atlanti-óceán, északon a Rajna és a Duna, keleten az Eufrátesz, délen Arábia és Afrika sivatagainak rajzolata”. E határokon túl barbárok éltek. Ám a rómaiak „hiúságuk és tudatlanságuk következtében”, folytatja Gibbon, „lenézték a távoli, barbár szabadságukban boldogan élő országokat, s olykor meg is feledkeztek róluk”. Végül a büszke rómaiak abban a végzetes tévedésben ringatták magukat, hogy „összetévesztették a római császárságot a földkerekséggel”.
A birodalmi hatalom jellegzetes téveszméje a globális hatalom összecserélése a globális uralommal. Az amerikaiak az előbbinek talán igen, az utóbbinak azonban nincsenek birtokában. Nem építhetnek újjá minden bukott államot, és nem szelídíthetik meg mindenütt az Amerika-ellenes haragot, sőt, minél inkább erre törekednek, annál inkább kiteszik magukat a túlterjeszkedés veszélyének, amely végső soron a klasszikus birodalmak bukását okozta.
Az amerikai védelmi miniszternek talán igaza van, amikor arra figyelmezteti Észak-Koreát, hogy Amerika képes két fronton – Irakban és Koreában – egyidejűleg harcolni, az amerikaiak azonban nincsenek odáig ezért a lehetőségért, ráadásul ha két fronton csakugyan lehetséges is a harc, sokkal több fronton már aligha. Ha az iraki vagy a koreai háborúra – netán mindkettőre – sor kerül, lehet számítani rá, hogy az al-Kaida hátba támadja a háborúval elfoglalt, túlméretezett birodalmat. Ebből nemcsak az következik, hogy a túlméretezett hatalom nem garantálja azt a biztonságot, amit megígért, hanem az is, hogy a túlméretezett birodalomnak is szüksége van barátokra és szövetségesekre. A hidegháború idején Moszkván és Pekingen keresztül vezetett az út Észak-Korea fővárosába, Phenjanba. Az amerikaiak még soha nem voltak így rászorulva arra, hogy egykori hidegháborús ellenfeleik felügyeljék a szakadár, csődbe jutott kommunista kalandort, mely Tokiótól Szöulig riogatja Amerika szövetségeseit, de magát Amerikát is.
A birodalmaknak akkor van esélyük a túlélésre, ha megértik, hogy mindig jobb a diplomácia, katonai erővel megtámogatva, mint önmagában a katonai erő. A távolabbi jövőbe, mondjuk egy nemzedéknyire előretekintve, a feltámadó Oroszország és Kína majd előáll azzal az igénnyel, hogy elismerjék világhatalomként és helyi hegemónként. Mint Észak-Korea esete mutatja, Amerikának be kell vonnia ezeket a hatalmakat az atomsorompó-egyezmény felügyeletébe, illetve más veszélyek kivédésébe, és ha a jelenlegi nemzetbiztonsági stratégiából következően megpróbálja megakadályozni, hogy Amerikának versenytársa akadjon a globális uralom terepén, mindazt kockáztatja, amit Gibbon jövendölt a határok túlzott kiterjesztését követő bukást illetően.
Amerika sebezhető marad, túlzott katonai hatalma ellenére is, mert első számú ellensége, Irak és vele együtt Észak-Korea nem elrettentésre, befolyásolásra és kényszerítésre érzékeny állam, hanem fanatikusok alaktalan képződménye, akik már bebizonyították, hogy nem lehet őket sem elrettenteni, sem kényszeríteni. Irak ráadásul kisajátított egy globális ideológiát – az iszlámot –, amelynek nevében háború esetén végtelen számú katonát hívhat harcba az iszlám világban, nemcsak Amerika, hanem csatlósállamai ellen is. A világnak ebben a térségében Amerika egy polgárháború kellős közepébe csöppent, ahol egyik oldalon tehetetlen, autoritárius rezsimek, a másikon az arab világot a próféták korához visszatéríteni szándékozó iszlám forradalmárok állnak.
Szeptember 11-ig az Egyesült Államok elnökei a közel-keleti csatlósállamokat benzinkútként használták, egy nagyobb program keretén belül. 1991, valamint a szovjet birodalom összeomlása után az amerikai elnökök úgy vélték, olcsón megszerezhetik a birodalmi uralmat, és irányíthatják a világot anélkül, hogy új birodalmi épületet – új katonai szövetségeket, új jogi intézményeket, új nemzetközi fejlesztési szervezeteket – állítanának fel a posztkoloniális, poszt-szovjet világ számára.
Róma a görögöktől tanulta meg, hogy az efféle hibát hübrisznek nevezze. Még 1990-ben keletkezett az az általános hiba a történelmi képzeletben, hogy a hidegháború utáni Nyugat képtelen volt felfogni az államrendnek Egyiptomtól Afganisztánig a világ számos térségében elkezdődő válságát, amely végül már saját országaira nézve is fenyegetővé vált. A radikális iszlám nem szerzett volna annyi hívet az európai birodalmaktól függetlenné vált muzulmán országokban, ha módjuk lett volna önrendelkezési álmaikat működőképes, törvényekhez igazodó államokban valóra váltani. Amerika az önrendelkezési válságot a korábbi birodalmaktól örökölte. Megoldási javaslata – hogy Irakban megteremti a demokráciát, s azután remélhetőleg az egész Közel-Kelet átveszi az örömteli tapasztalatokat – nemes, egyszersmind veszélyes is. Nemes, mert ha Amerika sikerrel jár, e népek végre megkapják az önrendelkezés lehetőségét, amelyért a korábbi birodalmak ellen hiába küzdöttek; és veszélyes is, mert ha kudarcot vall, az egész világ Amerikát hibáztatja majd.
A birodalmak 20. századi kettős végzete volt a nacionalizmus – a népek azon vágya, hogy minden idegen uralomtól függetlenül, szabadon kormányozhassák önmagukat –, illetve a nárcizmus – a birodalmi vezetők gyógyíthatatlan téveszméje, hogy az „alacsonyabb rendűek” voltaképpen az ő változatai. Szeptember 11. óta a nacionalizmus és a nárcizmus Amerika globális hatalmának megerősítését egyaránt veszélyezteti.
IX
Az iraki hadművelet közeledtével érdemes felidézni Vietnámot. A vietnámi háború két nemzetállami stratégia, az Amerika által támogatott Dél-Vietnám és a kommunista Észak titáni összecsapása volt. Végül a vietnámi nép nevében harcoló kommunista elit ellenében a külföldiek nem tudták megteremteni a stabilitást a megosztott országban. Vietnám ma egységes ország, a polgárháborúnak vége, hosszú távú stabilitása biztosnak látszik. Irakban nem kell számolni a nacionalista programmal, ám az iszlám világban felébredhet a nacionalista szenvedély azokban az emberekben, akik önmagukat szeretnék kormányozni, és olyan hiten akarnak élni, amilyen nekik tetszik. Mint Vietnám példája megmutatta, a birodalom hoszszú távon nem fér meg a nacionalizmussal.
Amerika 20. századi sikerét jórészt annak köszönheti, hogy őszintén megértette, az az érdeke, hogy a szabadság mellett tegyen hitet. Franklin Roosevelt például azt mondta 1945-ben Jaltában a tanácsadóinak, amikor a háború után világ felosztásáról tanácskoztak Churchillel és Sztálinnal, hogy Ázsiában több mint egymilliárd „barna bőrű ember él (…) maroknyi fehér uralma alatt”. Természetes, hogy ellenállnak, töprengett hangosan az elnök. Amerika célja, mondta, „nem lehet más, mint hogy segít e népeknek szabadságuk kivívásában – egymilliárd ellenség ugyanis túl nagy veszélyt jelent”.
Napjaink alapvető elképzelései a birodalom ellen lázadó gyarmatok teremtményei: az az eszme, hogy minden ember egyenlő, és minden emberi közösségnek joga van idegen beavatkozás nélkül önmagát irányítani. A sors iróniája, hogy ezen eszmék amerikai hívei Bosznia, Koszovó és Afganisztán esetében végül támogatták az átmeneti gyarmati gyámság új formáját – ahogyan Irak esetében is ezt tennék. Ennek egyszerűen az az oka, hogy legyenek bármily helyesek ezek az elvek, a politikai forma – a nacionalista, nemzetépítő program –, amelyben megvalósulnak gyakran egyenesen zsarnokságba döntik a felszabadult gyarmatokat – ez történt Irakban a Baath Párt uralomra kerülésével –, vagy káoszt eredményeznek – mint Boszniában vagy Afganisztánban. Minden nemzeti küzdelemre, amely népének önrendelkezést és méltóságot szerez, számos más nemzeti küzdelem jut, amely viszont csak mészárlást, terrort, esetleg mindkettőt hoz népére.
A birodalmak korát a független, egyenlő és önmagát kormányzó nemzetállamok korának kell követnie. De ez az idő még nem jött el. Amerika olyan világot örökölt, ahol nemcsak a korábbi birodalmak bukásának réme fenyeget, hanem ahol a nemzeti mozgalmaknak sem sikerült megteremteni és biztonságban fenntartani a szabad államot – most pedig hirtelen arra vágyakoznak az iszlám hívei, hogy az elbukott nemzeti álmok romjain teokratikus zsarnokságot hozzanak létre.
Akik azt akarják, hogy Amerika megmaradjon köztársaságnak, és ne váljon birodalommá, helyesen gondolkoznak, csakhogy nem veszik tekintetbe, micsoda károkat okozhat a zsarnokság vagy a káosz az amerikai érdekeknek. Olyan országokban, mint Irak, a birodalom az egyetlen remény arra, hogy demokráciát és stabilitást lehessen teremteni. És a birodalom még így is csak akkor marad fenn, ha felismeri saját korlátait. Szeptember 11. hosszú és véres küzdelembe vitte bele az iszlám világot, melynek során az dől el, ki és hogyan gyakorolja a hatalmat: az autoriter elveket vallók, az iszlám hívei vagy netán a demokraták. Amerika segíthet visszaszorítani és elfojtani a küzdelmet, ám – hiába függ ettől saját biztonsága – végső kimenetelét nem tudja befolyásolni. Csupán az önáltató imperialisták gondolják másként.
FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA