A németek kitelepítése Csehszlovákiából

Beneš-dekrétumok

A németek kitelepítése Csehszlovákiából

Közvetlenül „Münchent” követően nyilvánvalóvá vált számomra: ha egyszer sor kerülne a Müncheni Egyezménynek és következményeinek visszavonására, a kisebbségi kérdésre, kivált a németek kérdésére Csehszlovákiában, érdemi és végleges megoldást kell találnunk. Megszámlálhatatlanul sokszor gondolkodtam el fájdalmasan németjeink problémáján […]

Már az 1918-as felszabadulást követően sem telt el úgy nap, hogy ne beszélgettem volna erről Masarykkal. […] Mindenekelőtt külügyminiszterként alighanem nagyobb gondot jelentett számomra, mint belpolitikánk összes többi kérdése. Hány megbeszélést és vitát folytattam politikusainkkal és pártjainkkal, hogy tágabb nemzetközi összefüggésben láttassam velük a dolgokat, hány tájékoztató- és propagandaakcióra volt szükség a külföld baráti és ellenséges országaiban, mennyi kimerítő harcra Genfben annak érdekében, hogy a világ fejlett államnak és érett, a világpolitikában járatos népnek ismerjen meg bennünket! Nagyjából és egészében ez sikerült is.

Amikor aztán 1926 folyamán Németország belépett a Népszövetségbe, és először Magyarországgal, majd Olaszországgal szövetkezett, kiterjedt tevékenységbe fogva, hogy a nemzeti kisebbségeket valamennyi szomszédjával, így természetesen velünk szemben is politikai harcra használja ki, aligha volt más választásom, mint hogy a problémát teljes szélességében és mélységében felismerjem, s hogy újra és újra föltegyem magamnak a kérdést: Meddig bírjuk még? Államunk ezzel a problémával születetett, s kerüljön, amibe kerül, meg kell oldania, ellenkező esetben elbukik. Majd amikor a harmincas években színre lépett az agresszív fasizmus, azt követően pedig a még agresszívabb nácizmus és hitlerizmus, csak az nem vette észre ezt az igazságot, aki politikai értelemben vak és süket volt. Ilyen emberek persze szép számmal akadtak minálunk.

Ezért fáradozott elnökként Masaryk oly sokat e kérdések megoldásán, és külügyminiszterként ezért nem vesztettem soha szem elől, és hajtottam őket tudatosan, lépésről lépésre végső megoldásuk felé. Gyakran szántszándékkal még a szociális kérdések megoldásának is elébe helyeztem őket, mert bizonyos voltam abban, hogy rövidesen és mindenekelőtt függetlenségünk, létezésünk és államunk mint olyan elleni támadás bontakozik belőlük. […]

Amikor 1938 októberében külföldre távoztam, újból fölvetettem tehát magamban sorskérdésünket: hogyan lehetséges nemzetiségi problémánk végleges, és ha egy mód van rá, igazságos megoldása, ha egyszer sor kerül a Müncheni Egyezmény felmondására, s vége lesz a rettenetes európai háborúnak? És mint mindig, ezt az oly nehezen megválaszolható kérdést fölvetve is azt mondtam magamban: elsőként a megközelítés módját kell tisztáznom. Rá kell jönnöm, hogyan férkőzhetek hozzá, meg kell találnom a politikai taktikát, amely az egész harc kezdetétől a végkifejletig következetesen kitart egy alapvető megoldás mellett. Ennek kell megmásíthatatlan célunknak lennie – az új háború alatt, és azt követően is.

Mindenekelőtt ebben az értelemben határoztam el háború előtti politikánk folytonosságát. Számomra ennek az volt a jelentése, hogy nemzetiségi problémánk megoldása, amennyire csak lehetséges, történelmi és helyi feltételeinkből kell kiinduljon, olyan megoldást kell találni, amely teljes jó szándékunkról és valamennyi partnerünkkel szembeni lojalitásunkról tanúskodik, és kapcsolódik a „Münchenért folyó harc” idején alkalmazott megközelítésmódunkhoz, amelynek során elmentünk a lehetőségek és a kompromisszumok végső határáig. Egyszersmind az általunk választandó és megvédelmezendő megoldásnak tárgyi és politikai tekintetben is egyetemesnek és európainak kell lennie, továbbá meg kell felelnie az európai államokban kialakult új feltételeknek, mely államok az újabb katasztrófát követően bizonyosan forradalmi társadalmi változásoknak néznek elébe. Ez annyit jelent, hogy a nemzetiségi kérdés megoldását országunkban logikus összhangba kell hoznunk az eljövendő társadalmi és gazdasági változásokkal. A nemzeti forradalmat össze kell kapcsolni a társadalom és a gazdaság forradalmával.

Más szavakkal: a nemzetiségi kérdésekben is haladást kell elérnünk, emberi szempontból, valamint a fejlődés távlatai tekintetében is igazi haladást. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy az angolokat, a franciákat, az amerikaiakat és az oroszokat – és amennyiben lehetséges, magukat a németeket is – meg kell győzni arról, hogy ha Csehszlovákia területét a „München” előtti határok között akarják megőrizni, akkor kisebbségeinek számát radikálisan csökkenteni kell. És persze magukat a csehszlovákokat is meg kellett győzni arról, hogy e cél érdekében nekik maguknak is némi áldozatot kell majd hozniuk.

Ez a politikai vezérfonal aztán, amelyhez a háború teljes időtartama alatt valóban tartottam magam, hozzáidomult a háborús eseményekhez. A háborút megelőzően és a háború kezdetén óvatosabb és enyhébb volt. A háború során határozottabb és elemibb lett. Hozzáidomult azokhoz a gazdasági és társadalmi változásokhoz, amelyek a háború után újraszerveződő társadalomban tért hódítottak. Alapvetően a náciknak hazánkban népünkkel szemben alkalmazott brutális bánásmódja befolyásolta, és megingathatatlanul vállalta minden politikai résztvevő, a nagyok csakúgy, mint a kicsik. Következetesen és határozottan érvényesítettük befelé is összes emberünkkel szemben, és természetesen részét képezte a Müncheni Egyezmény megszüntetéséért folyó harcnak. Közülünk mindenki érezte, hogy itt valóban közvetlenül népünk sorsáról van szó.

A vezérfonal érvényre juttatásáért vívott harc során bármilyen nehézség jelentkezett a nemzetközi politikában, továbbra is határozottan, mindig egyértelműen és közvetlenül, továbbá felelősségem teljes tudatában tettem fel a kérdést, amitől mindenki visszariadt: „Egy új München előkészítésén munkálkodtok?” […]

Attól a pillanattól fogva, hogy láttam: az angolokkal nyilvánvalóan sikerül majd kielégítő megoldást találnunk a München-kérdésre, még inkább meg voltam győződve arról, hogy jól átgondolt és határozott politikai megközelítésem helyes. Persze úgy véltem, ezekben a kérdésekben teljes egyetértésnek kell uralkodnia sorainkban: a külföldön élő cseh és szlovák emigráció soraiban, köztünk és hazánk között, köztünk és a mi németjeink között (már amennyire képviseltették magukat az emigrációban, azaz köztünk és a német szociáldemokraták, valamint kommunisták között, de talán szóba jöhettek mások is). És elhatároztam, hogy semmit nem titkolok el senki előtt, jóllehet igen kényes diplomáciai kérdésekről volt szó. Mindenekelőtt németjeinknek akartam mindent nyíltan feltárni, és meg akartam próbálkozni azzal, hogy előre megegyezzem velük. A politikai alapelvem velük szemben sem volt más, mint a fair play.

Ebben a szellemben kezdtem meg tárgyalásaimat a német szociáldemokratákkal, jelesül Wenzel Jaksch parlamenti képviselővel és elvtársaival. Hasonló módon beszéltem e dolgokról a német kommunistákkal (Karl Kreibich képviselővel), majd a Zinner–Lenk–Kirpal-csoporttal. Jaksch elsőként keresett fel engem Putney-ban, 1939. augusztus 3-án, röviddel azután, hogy az Egyesült Államokból visszatértem Londonba. Jaksch mesélt nehéz személyes sorsáról, arról, hogy mennyi akadályt és nehézséget támasztottak Csehszlovákiából való kiutazása elé, ami utóbb csak brit segítséggel sikerült, s tájékoztatott a németországi, illetve ausztriai helyzetről, természetesen pártja embereinek csehországi helyzetéről is.

Beszámolt arról, hogy az angliai német emigráció két, egyenlően erős táborra oszlik: ötven százalékuk Nagy-Németország mellett van, ötven százalékuk Csehszlovákia megújítása mellett tör lándzsát a „München” előtti határokon belül. Mint hírlik, a szociáldemokraták tervei a Birodalomban és Ausztriában erősen hatottak a csehszlovákiai németekre. A németek között is, a Birodalomban csakúgy, mint Ausztriában, természetesen hasonló vita zajlik. Ők is két táborra oszlanak, s mindkettő közeli háborúval számol. Az egyik a Harmadik Birodalom gyors vereségét várja, és optimális esetben a weimari Németország restaurációját, a többiek ellenben erőteljes nagynémet forradalommal számolnak (ehhez a táborhoz leginkább az osztrák szociáldemokraták húznak), és ezzel összhangban Európa új rendjét tervezik, azaz valamennyi nagy-német cél érvényesítését.

Ebben a felfokozott légkörben németjeinknek állítólag igencsak nehéz a dolguk. Ha vezetőik az emigránsoknak legalább valamiféle konstruktív cseh programot tudnának letenni az asztalra Csehszlovákia föderatív átalakítását illetően egy önálló szudétanémet területtel – amely némiképp hasonlítana az úgynevezett Negyedik Tervhez, amelyet annak idején én magam javasoltam Henleinnak,1 akkor Jaksch és elvtársai talán kiállhatnának egy ilyen megoldás mellett, és elérhetnék, hogy az emigráción belül a csehek és a németek közötti végső megegyezés alapjaként fogadják el ezt a tervezetet. Valamiféle újabb diktátumot azonban a mi oldalunkról nem tudnának elfogadni, mert közülünk senki nem lenne hajlandó megbékélni olyan helyzettel, amilyen „München” előtt uralkodott köztársaságunkban. […]

Már akkor tudtam, hogy Jaksch közvetlenül a háború kitörése után nagyszabású programot dolgozott ki Nagy-Németországról, azaz Németországról és egész Közép-Európáról. Nézeteit az angol politikai társadalomban – mindenekelőtt a Munkáspártban – fejtegette. Tervezetében nemcsak a csehországi németeket tekintette önálló, tőlünk teljességgel független egésznek, de döntött magáról Csehszlovákiáról is, és besorolt bennünket egy önálló, német többséggel megvalósuló, közép-európai föderációba.2 Tudván, hogy németjeinkkel célravezetően és ésszerűen lehet tárgyalni, megvártam tehát, hogy a háborús események nyomán láthassák, milyen helyzetbe került Németország, hogyan viszonyul hozzá a világ, tudtam továbbá, hogy ez a tapasztalat szükségképp hatással lesz a mi csehszlovákiai németjeinkre is.

Akkoriban már egészen részletes hírek érkeztek arról, mik a fejlemények minálunk, a „protektorátusban”, mi történt október 28-án Prágában, mi történt november 17-én a diákságunkkal, mi történt a felsőoktatási intézményekben. No meg arról, hogy egyáltalán hogyan bántak a mi embereinkkel, politikai tisztségviselőinkkel, az egyszerű néppel, a politikai pártokkal, szervezeteinkkel, az egész kulturális életünkkel, arról, hogy embereink közül sokan már koncentrációs táborokba kerültek stb. stb.

A várakozásaim beteljesedtek. További hat hónap háború bennünket is, meg a mi németjeinket is sok mindenre megtanított, jóllehet ezt a korszakot még nagy német győzelmek fémjelezték Lengyelországgal és Franciaországgal szemben. Jaksch még egy ízben felkeresett megbeszélés céljából – közvetlenül ideiglenes londoni kormányunk elismerését megelőzően. A találkozásra 1940. július 4-én került sor, amikor elismerésünk tervét még titkosan kezelték, s az egész politikai világ Franciaország vereségével volt elfoglalva, no meg várakozással tekintett mindazon fejlemények elébe, amelyek ebből következtek.

Jaksch meglepett, amikor közölte velem igazi döntését, mármint hogy pillanatnyilag nem lehetséges a vita a csehországi németség jövőbeli sorsáról, hogy jelenleg nem is különösebben törődik ezzel a kérdéssel, s hogy most valóban nincs más a napirenden, mint a háború és a Hitler fölötti győzelem. Tőlem ezúttal nem vár jövőt körvonalazó programot, s nem vár állásfoglalást sem németjeinket illetően. Egyszerűen kijelentette: feltétel nélkül szolidáris a mi ügyünkkel, és hajlandó arra, hogy mindenben együttműködjék velünk, amiben csak közösen megegyezünk. Úgy gondolom, ez a közlés nagyon őszinte volt.

Elhatároztam tehát, hogy közelebbről beavatom terveinkbe. Közöltem vele, hogy ideiglenes kormányunkat a brit kormány a közeljövőben elismeri, ugyanakkor a helyzet még nem érett meg arra, hogy németjeinkkel konkrét és pozitív tárgyalásokba kezdjünk. A németek tehát nem lesznek benne kezdettől fogva a kormányban, ugyanakkor életre hívunk valamiféle kvázi-parlamentet – egy államtanácsot –, amelyben képviseltetné magát az emigráció, és ebbe a testületbe a mi németjeinket is meg szándékozom hívni, továbbá politikai párbeszédet kívánok kezdeményezni velük. Az események kibontakozásának ütemében fokozatosan szeretnénk velük minden kérdést megtárgyalni, mert ami engem illet, elviekben és nagyon határozottan a mi antifasiszta németjeinkkel való együttműködés mellett vagyok. Az angolok nélkül persze nem tudnánk valamennyi, ezzel összefüggő ügyet rendezni, utóvégre mindenekelőtt a Müncheni Egyezmény felmondásáról van szó, márpedig ez alapvetően érinti a csehszlovákiai németséget is. Ezenkívül egyezségre kell jutnunk hazánk népességével is. „Mindezt nem akarjuk nélkületek véghez vinni, ezért hát üdvözlöm mai nyilatkozatotokat”, fűztem végül hozzá. […]

1941 szeptemberében (1941. szeptember 22-én) Jaksch újból jelentkezett. Erre már azután került sor, hogy a Szovjetunió belépett a Németország elleni háborúba, illetve, hogy Nagy-Britannia és a Szovjetunió elismert bennünket. Így most már világosabban és végérvényesen beszélhettem.

Mindenekelőtt arról számoltam be neki, milyennek látom az otthoni helyzetet az országban élő németeket illetően, és azt sem rejtettem véka alá, hogy a németek brutális bánásmódjának hatására mindazzal szemben, ami cseh, országunkban meglehetősen radikális németellenes hangulat uralkodik. Otthonról érkezett sürgönyöket olvastam fel neki, arról, hogy embereink miképpen tervezik a német kérdés megoldását. Mindamellett a mi valóban demokratikus beállítottságú németjeinket egyenrangú partnereknek nyilvánítottam, és felszólítottam őket, álljanak ki egyértelműen, fenntartások és feltételek nélkül, emigráns kormányunk, valamint köztársaságunk mellett, annak „Münchent” megelőző történelmi határai között. Közöltem továbbá: habár jómagam továbbra is amellett vagyok, hogy kerüljenek német képviselők az államtanácsba, választásukat azonban tekintettel a hazánkban kialakult helyzetre – és figyelembe véve azt, amit embereink kifejezetten kívánnak – egyelőre elhalasztjuk, s Jaksch pártjának addig is velünk párhuzamosan kellene eljárnia. Ugyanakkor német tagjainkat nem kényszerítjük arra, hogy lépjenek be hadseregünkbe. A mi németjeink soraiból kikerülő háborús bűnösök likvidálása is hasonló feltételekkel zajlana, mint a cseh és szlovák bűnösöké e nagy háborút követő általános megtorlás keretei között. Hamarosan szerét ejtem, hogy ezeket a kérdéseket vele és barátaival újra megtárgyaljuk és tisztázzuk, s remélem, sikerül majd megegyeznünk az alapelvekben és a kivitelezésben. […]

Arra kértem a németek képviselőit, hogy értsék meg: hatalmas és vissza nem fordítható fordulat történt, amit hazánkban a németek és kormányzatuk eljárásmódja idézett elő, az egész országot – anyagi és kulturális értelemben – kirabolták és kifosztották, mindenütt tombolt a terror stb. Ezt mondtam nekik: „Ilyesmire egész történelmünk során még soha nem került sor, és ezt soha nem fogjuk elfeledni. Mindez nem maradhat, és nem is fog következmények nélkül maradni.”

Arra is felhívtam tárgyalópartnereim figyelmét, hogy a nemzeti radikalizmus folyamatosan növekszik nálunk, különösen a koncentrációs táborokban tomboló iszonyatos és elképzelhetetlen terror miatt, ahova már embereink közül nyilvánvalóan százezreket zártak, és ahol közülük tízezrével halnak meg. Egyáltalán, a protektorátus egyetlen hatalmas mészárszék, amelyben leírhatatlan a szenvedés. Az emberekben mindez szörnyűséges bosszúvágyat ébresztett, s az, amit mindenki követel, nem pusztán a háború befejezését követő nagy, forradalmi megtorlás, amelynek során mindenki arra készülődik, hogy megkülönböztetés és kivétel nélkül erőszakkal megszabaduljon valamennyi cseh- és morvaországi némettől, hanem végleges szakításunk a németekkel: kitoloncolásuk a Birodalomba – és kész.

Persze nem hiszem, hogy ilyen véres szélsőségekre sor kerülne, ismerem népünket, és tudom, nem ilyen vérszomjas. A mi német emigrációnk vezetőinek ugyanakkor annál gyorsabban meg kell érteniük, hogy azoknak a háború utáni időszakot és az ország belső rendjét érintő terveknek a megvalósítására, amelyeket a háború kezdetekor tettünk le az asztalra, s amelyekről cikkeikben vitatkoznak, nem fog sor kerülni, és nem is kerülhet sor. Mindezen dolgokat alaposan fontolóra veszem, megvizsgálom és kombinálom e kérdés megoldását célzó különféle tervezeteket, és mindössze annyit tudok következtetésként levonni, hogy a szociális forradalom során, amelyre bizonyosan sor kerül, országunkban meg kell szabadulnunk a német polgárság, a pángermán értelmiség és a fasizmusnak behódolt munkásság egészétől. Ez lesz a végső, számunkra megvalósítható megoldás: a szociális és a nemzeti forradalom összekapcsolása.

 Kell lenni annyi bátorságunknak, hogy ezt nyíltan kimondjuk – mondtam Jakschnak és elvtársainak.

 És mindenekelőtt nektek, szociáldemokratáknak kell legyen bátorságotok hozzá. Ebben a tervben van egy darabka marxizmus is, és benne van a forradalmi folyamatban megnyilvánuló dialektikája is. Ez valósul meg feltartóztathatatlanul a nép társadalmi struktúráinak elkerülhetetlen megváltozása és a nagy világkatasztrófa révén. Az első világháborút követően írtam egy könyvet a csehszlovák nemzeti forradalom értelméről, és abban megjövendöltem, hogy a német nemzeti burzsoázia egy napon az ellenforradalom irányában halad majd. S hogy mifelénk addig nem lesz béke, amíg ez a polgárság nem megy át hasonló forradalmon, mint amilyet a csehek az elmúlt évszázadokban átéltek.3 Most, a második világháborút követően minden bizonnyal át fogja élni ezt a forradalmat. És ennek során a mi nemzetiségi forradalmunk is alapvetően megvalósul. […]

Wenzel Jaksch azonban még 1943-ban is valamiféle csodára várt, amely megóvná Németországot a teljes összeomlástól, megmentve ezzel a szudétanémeteket is. Én ezen nem csodálkoztam, és mint némettől nem is vettem rossz néven. Azok mellett a feltételek mellett, amelyek Németországban, a német nép soraiban, és az úgynevezett szudétanémetek között uralkodtak, ez több mint természetes volt. Ugyanakkor ez Jaksch politikai tévedései közé tartozott, akárcsak az az elképzelés, hogy ő, a hithű szociáldemokrata, nemcsak a csehszlovákiai antifasiszta munkásság egy részének képviselője, de valamennyi csehországi németé, azaz a mi németjeink azon több mint nyolcvan százalékáé is, akik a hitlerizmus bűnébe estek, és a háború alatt minden eszközzel készek voltak hozzájárulni cseh népünk romba döntéséhez. […]

Hangsúlyoztam, hogy „München” és németjeink egész kérdése végleg megoldottnak tekintendő, és nekünk most már nincs más célunk, mint hogy az országunkban maradó németek számát olyan alacsonyan tartsuk, amennyire csak lehetséges. Velük szemben természetesen kompromisszumokra kész és emberi magatartást szeretnék tanúsítani, és a jövőben is ezt fogom tenni, különösen, ha valódi német antifasisztákkal van dolgom.

Nem sokkal korábban a brit Külügyminisztériumban is hasonló szellemű tájékoztatásban részesítették Jakschot. Soha nem kívántam, hogy tisztességes németeket, akik velünk testvéri szövetségben harcoltak a demokráciáért, és ahhoz hűek is maradtak, ilyen tragikus helyzetbe kerüljenek. Egyúttal azonban nyíltam közöltem Jakschsal és elvtársaival, hogy fel fogok lépni annak érdekében, hogy a „szudétanémet” és a „Szudéta-vidék” elnevezés egyszer s mindkorra eltűnjék Csehszlovákiából, miként az „önrendelkezési jog” fogalmának hamis politikai értelmezése is, amely megtévesztette a mi németjeinket, s amely a legutóbbi háborút követően teljesen lehetetlenné tette államunk építését. […]

Akkor, ezen az utolsó beszélgetésen, De Witte4 megkapóan ecsetelte németjeink elborzasztó helyzetét, ami mindebből következik, s amit találóan adhatunk vissza az alábbi szavakkal:

Ha Hitler megnyeri a háborút, mi német szocialisták, el vagyunk veszve. De ha a csehek nyerik meg a háborút, akkor is el vagyunk veszve.

Ezt válaszoltam neki:

Nos, elismerem tragikus helyzeteteket, és szívből sajnálom. Vezetőitek vétke és a történelem menete folytán azonban a népek sorsa olykor így alakul. Ezért lépek fel most, és fogok fellépni a jövőben is, egyes embereink azon terve ellen, hogy a háború után elhamarkodott határkiigazításokra kerüljön sor a legyőzött Németország rovására. És ezért törekedtem „Münchennel” kapcsolatban is emberfeletti erőfeszítéssel a valódi megegyezésre a mi németjeinkkel és Németországgal.5

 Milyen helyzetben voltunk azonban 1938-ban? Soha ne feledjétek, hogy a müncheni küzdelem során mi mindent tettem a veletek való megegyezés érdekében! Mit forgatott a fejében bennünket illetően Hitler, s vele együtt cseh- és morvaországi honfitársaitok nyolcvan százaléka, akik képviselőinek ma tekintitek magatokat? Mit vétettünk? Gondoljátok csak meg, mit szenvedtünk 1938 óta, és mit küszködtünk a demokráciáért és a békéért! És odahaza népünk továbbra is iszonyatosan szenved. Mit tesz Hitler, és mit tesznek a németek nap mint nap a cseh földdel?

 Mindebből, kedveseim, zord, sőt kemény végkövetkeztetést vonhatunk le: Igazságos megtorlás minden közvetlen, aktív és passzív háborús bűnössel szemben valamennyi jövőbeni okulására – aztán meg váljunk egyszer s mindenkorra szét! Ha nem így teszünk, e borzalmas háborút követően soha nem látott mészárlásra kerülne sor népeink között. Ezt, kerüljön, amibe kerül, a végleges szétválással megakadályozhatjuk, és meg is kell akadályoznunk. Egy napon, ha már elfeledtük mostani fájdalmainkat, csakis így találkozhatunk szomszédokként, és így élhetünk, ki-ki a maga új hazájában, keserűség nélkül és békében különválva egymás mellett.

 Ugyanakkor arról sem fogok soha megfeledkezni, hogy ti, cseh- és morvaországi német szociáldemokraták, ebben a nagy történelmi válságban nem mocskoltátok be a német nevet, és nem vagytok felelősek a német nép szörnyű sorsáért. Mellesleg a németeket e nagy háborút követően mint népet bizonyosan nem fogják megsemmisíteni, tovább fognak élni – olyasvalami ez, ami 1938-at követően mirólunk, csehekről, egyáltalán nem volt ilyen bizonyossággal elmondható. Majd megtudjuk a háború után. És meglehet: ez a ti német sorsotok a jövőben morális és politikai értelemben hozzá fog járulni Németország demokratikus újjászületéséhez. […]

Ebben az értelemben védelmeztem ezt a megoldást a britekkel, amerikaiakkal, oroszokkal és franciákkal folytatott vitáimban is. Abból az elvből indultam ki, hogy ezt a megoldást a háború alatt minden nagyhatalom elfogadta, tehát hogy a kisebbségi statútumok körüli fáradozást, mint amilyeneket az első világháborút követően a Népszövetség alkotott, újólag fölösleges megismételnünk, mert azok nem váltak be, és csalódást okoztak. Bennünket 1938-ban – micsoda értelmetlen abszurdum! – egészen „Münchenig” vittek!

Nincs tehát más kiút, mint a népességkitelepítéssel való próbálkozás, mégpedig lehetőség szerint általánosan, tisztességesen és emberségesen, az idegen államokban élő kisebbségek számának lehető legnagyobb arányú csökkentése, valamint a visszamaradt kisebbségi lakosság maradványainak ésszerű módon történő asszimilálása, vagy annak a lehetőségnek a megadása számukra, hogy szabad akaratukból vándorolhassanak ki oda, ahova csak akarnak.6 A lakosság számára ez súlyos válságot fog ugyan jelenteni, amely eltart egy ideig, ez azonban még mindig jobb és emberibb megoldás, mint ha a háborút követő időszakban újabb embertelen tömegmészárlásokkal, brutális bosszúhadjáratokkal összekapcsolódó polgárháborúk törnek ki, amelyeket évszázadokon át tartó nemzetiségi harcok követnek, ismétlődő akadályokat gördítve az emberek szociális és gazdasági fejlődésének útjába. Máskülönben egy ilyen kitelepítés hatékonyan irányítható, helyes irányba terelhető, továbbá tisztességes és emberi feltételek között valósítható meg.

Ez a megoldás vonatkozott magyarjainkra is, és ebben az értelemben vetettük latba minden erőnket, hogy megnyerjük valamennyi szövetségesünket. Ezzel biztosítottuk a végső megbékélést, valamint a csehszlovák–magyar együttműködést a háborút követő időszakban. Az 1940–42 között a végső lengyel–csehszlovák kiegyezés érdekében folytatott londoni tárgyalásokon ugyanezt javasoltuk a lengyeleknek is.

Kisebbségeink kitelepítését a brit kormányzattal folytatott tárgyalásokat követően Bogomolov nagykövet közvetítésével minden részletében megtárgyaltam Moszkvával is, mégpedig 1943-as washingtoni utamat megelőzően, amikor egyeztettem a Szovjetunióval való eljövendő szövetségi szerződésünk szövegét. Moszkva Bogomolov nagykövet nyilatkozata útján, amelyet 1943. június 5-én Dr. Øipkának nyújtottak át, kifejezett egyetértéséről biztosított. Bogomolov kérésére Øipka nyomban (június 6-án) eltáviratozta nekem Washingtonba a nyilatkozatot, s ezt követően azonnal tárgyaltam Roosevelttel.

Mivel most már rendelkeztem London és Moszkva egyetértésével, washingtoni tartózkodásom során ezeket megmutattam Roosevelt elnöknek, aki szintén egyetlen szempillantás alatt biztosított beleegyezéséről. Hozzáfűzte, hogy azt, ami ekkora katasztrófát okozott, mint amit „München” a világnak, egyszer s mindenkorra ki kell zárni. S amikor 1943-ban Moszkvába utaztam, ott újólag megvitattam az egész problémát, ezúttal magával Sztálinnal és Molotovval. Írásbeli feljegyzést tettem elébük a kérdéssel kapcsolatban, s mindketten ismét megerősítették számomra Moszkva álláspontját, amit egyébként már korábban is jeleztek. Németjeink teljes kérdésköre aztán a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 1945 júliusában, Potsdamban tartott konferenciáján gyakorlati elintézést nyert. Nemzetközi szintű határozat döntött a németek kitelepítéséről országunkból, amit aztán mi 1945–46-ban az Egyesült Államok vezetésével, valamint teljes és állandó ellenőrzése mellett meg is valósítottunk.

Ezzel végérvényesen lezárult nemzeti történelmünk egy nagy és sorsszerű fejezete, ami oly gyakran kihatott boldogulásunkra, s történelmünk során legalább két alkalommal nemzetként majdhogynem halálunkat okozta. Ez is „München” egyik nem várt következménye volt.

  1. Arról a javaslatról volt szó, amelyet E. Beneš Franciaország és Anglia erőteljes nyomására a Henlein-vezette Szudétanémet Pártnak és Lord Runcimannek személyesen 1938 szeptemberében előterjesztett. Henlein válasza elutasító volt, és nyílt puccs szervezéséve kezdett.
  2. Azt is megtudtam (Beneš – a német ford. megj.), hogy W. Jaksch, azt követően, hogy a britek felmondták a Müncheni Egyezményt, pártja nevében erőteljes tiltakozást küldött Roosevelt elnöknek. Nekem személyesen nem juttatta el ennek a tiltakozó levélnek a másolatát.
  3. Edvard Beneš: Svìtová válka a naše revoluce, I–III. (A világháború és a mi forradalmunk), Prága, 1928–29.
  4. Jaksch egyik elvtársa.
  5. Egy „Münchenről” szóló könyv előmunkálatain dolgozom (Beneš – a német ford. megj.), amelyben beszámolok valamennyi erőfeszítésemről németjeinkkel kötendő szerződést illetően. (L. Edvard Beneš: Pamìti (Emlékezések), Prága, 1947; Mníchovské dny (A müncheni napok), Prága, 1968.)
  6. 1946-ot követőn németjeink kitoloncolása nagyjából valóban úgy történt, ahogyan ezt az amerikai hatóságok iratai tanúsítják. Nem tagadom, hogy elszórtan, számszerűleg igen csekély mértékben minálunk is sor került alacsonyabb szintű szervek túlkapásaira, amelyek nem voltak méltók Masaryk országához. Ami engem illet, mindenkor nagyon határozottan felléptem ezek ellen, és e szerveket több alkalommal is, nyilvánosan és kategorikusan elítéltem, illetve megbélyegeztem (pl. 1945. október 14-én Melníkben tartott beszédemben). E határozott felszólamlásomat nyilvánosságra hozták, és ezt követően alsóbb szerveink ilyen jellegű túlkapásai egyszer s mindenkorra megszűntek.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.