Beneš és a „cseh dilemma”

Beneš és a „cseh dilemma”

Egy európai politikus drámája

Európa szokatlanul tagolt és sokrétű kontinens. Egyszersmind azonban valamennyi része régtől fogva olyannyira összefonódott a kontinens történelmével, hogy erről a földrészről joggal beszélhetünk mint egyetlen – még ha bonyolultan is strukturált – entitásról. Minden egyes esemény, amely csak kissé is távolabbra mutatott, az emberi tevékenységformák valamennyi lehetséges területén mindenkor közvetlen vagy közvetett hatással volt kontinensünkre mint egészre. És megeshetett akár ezerszer is, hogy a francia, a holland, a cseh vagy a német csak magával törődött, cselekedete azonban jelentőségét és következményeit tekintve mindig érintette a többieket is.

Morális vagy pragmatikus megoldás?

A cseh tartományok Európa szívében fekszenek, olyan kiemelt helyen, amelyet egyetlen európai összetűzés sem került el, sőt, ahol egyes európai konfliktusok éppenséggel elkezdődtek vagy befejeződtek. Mi, közép-európaiak, különösen tapasztalt tanúi vagyunk annak, hogy Európa összefonódása politikai tény. Ezért érezzük hatványozottan közös felelősségünket az európai történésekért, és ezért tudatosodik bennünk fokozott mértékben, hogy mekkora történelmi esély rejlik az európai integráció gondolatában Európára mint egészre, s benne ránk nézve is.

A cseh tartományoknak ez a különleges, kiemelt helye az európai történelem számos mozgalmas pillanatában nyomasztó dilemmák elé állította államunk képviselőit. Mégpedig, hogy azzal okozzanak-e szenvedést a népnek, hogy alávetik magukat mások diktátumának, vagy azzal, hogy nem vetik alá magukat. Hogy vajon az úgynevezett pragmatikus megoldást válasszák-e, vagy a morálisat.

Szörnyű dilemmát élt át a müncheni diktátum időszakában a csehszlovák elnök, Edvard Beneš. Pontosan tudta, hogy egy tébolyult agressziójával áll szemben, amire egykori szövetségeseink áldásukat adták, akik ily módon nemcsak az általuk aláírt szerződéseket árulták el, hanem azokat az értékeket is, amelyeket vallottak, továbbá, hogy a nemzet méltóságának megőrzése, valamint az erkölcsi integritás megmentése érdekében helyes lett volna, ha nem veti alá magát ennek a diktátumnak. Egyszersmind azonban azt is tudta, hogy ez mit jelenthetett volna: halottak ezreit, lerombolt országot, és nagy valószínűséggel hamarosan bekövetkező katonai vereségét, amit egy összehasonlíthatatlanul erősebb ellenfél idézett volna elő.

Kapituláció harc nélkül

Az 1930-as években Beneš földrészünk legjobb hagyományait testesítette meg. Részt vett az akkori Népszövetség kialakításában, békés kapcsolatokat épített ki az államok között, és óva intette Európát a mind jobban elharapózó fasizmustól. Fogékony közép-európai előrelátásával megsejtette a közelgő borzalmakat, és megpróbálta, sajnos sikertelenül, felrázni az apatikus Nyugatot. Épp ő volt az, aki – a cseh nacionalisták, valamint a szudétanémet Henlein-követők ellenállását leküzdve – a harmincas évek második felében megnyitotta országunkat a szabadgondolkodású németek és osztrákok előtt, akik Csehszlovákiában vélhetően a legbarátibb menedékre leltek Európa-szerte. Hitler ugyanakkor gyűlölködő propagandakampányt indított Beneš ellen, amelynek egyes sztereotípiáit sajnálatos módon mind a mai napig ösztönösen, gondolkodás nélkül elfogadják, így azok tudat alatt tovább élnek a mai vitákban is.

Beneš tudta: ha úgy döntene, hogy elutasítja a müncheni diktátumot, a demokratikus világ meg nem értésével és ellenállásával is szemben találná magát. Cseh nacionalistának, rendzavarónak, felbujtónak és hazardőrnek kiáltották volna ki, aki esztelenül reménykedik abban, hogy más népeket is bevonhat egy olyan háborúba, amelynek egyáltalán nem is kellene kitörnie.

A harc nélküli kapituláció mellett döntött, mert úgy tűnt neki, hogy ez felelősségteljesebb elhatározás, mintha megkockáztatja a végtelenül sok áldozatot követelő fegyverletételt. Aztán mégiscsak kitört a háború, s nemcsak a cseheknek kellett javakat és emberéleteket nem kímélő áldozatokkal fizetniük, hanem azoknak is, akik balgán hittek a béke megmentésében.

A Müncheni Egyezmény történelmi trauma, amely mind a mai napig befolyásolja a cseh gondolkodást. Beneš pedig, akit frusztrált az egyezmény, elhatározta, hogy soha többé semmi hasonlót nem enged meg. Ez a férfiú, akinek rokonait Hitler koncentrációs táborba záratta, londoni emigrációjában a csehek nemzetiszocializmus elleni harcának, valamint demokratikus hagyományainknak a jelképe lett – olyasvalaki, mint De Gaulle a franciáknak, Vilhelmina a hollandoknak vagy Churchill a briteknek. Jól emlékszem, mennyire tisztelték az emberek Benešt a háború után, és hogy mennyire belé vetették bizodalmukat. Szabadságunk, demokratikus rendünk, függetlenségünk és reményteljes távlataink valódi biztosítéka volt az ő személye.

A Gonosz eredetéről

Végül miképpen történhetett meg, hogy 1948-ban, idős, megtört emberként harc nélkül visszahőkölt a kommunista puccsisták előtt? Miképpen történhetett meg, hogy ez az ember, aki az európai szabadelvű és demokratikus hagyományok mellett kötelezte el magát, akit egyaránt gyűlöltek a nácik és a kommunisták, fokozatosan magáévá tette azt a gondolatot, hogy a tartós béke csak németek millióinak kitelepítése árán biztosítható? Túlságosan olcsó és felszínes megoldás lenne félretolni ezt a kérdést, és egy lapon említeni Benešt Miloseviccsel és Sztálinnal. Edvard Benešen kívül ugyanezt a nézetet vallotta Churchill és Roosevelt, és osztották lengyel politikusok is, mint Sikorski vagy Mikolajczyk.

Beneš tettei a tragikus müncheni napokban, nemkülönben a háborút követő időszakban nyilvánvalóan viták állandó témája marad. Én mindig is hajlottam és ma is hajlok arra, hogy kritikusan viszonyuljunk e sorsterhes pillanatokban hozott döntéseihez. E döntésekben volt ugyanis valami közös: a pragmatikus megoldást részesítette előnyben a morális megoldással szemben. Ami azonban engem ma sokkal jobban érdekel, mint a Benešt érő állandó kritika amiatt, hogy letette a fegyvert a Gonosz előtt, az ennek a Rossznak a gyökere, térnyerése és társadalmi megtűrésének mechanizmusai. És persze az a jelenség, amely minden másnál érdekesebb, s amelyről kissé mindig megfeledkezünk: a valamennyiünkben benne lakozó képesség, hogy saját kudarcunkat kiválasztott áldozati bárányokra vetítsük ki, és ezek állandó bírálatával magunkat mossuk tisztára sajét lelkiismeretünk előtt. Ahelyett, hogy Beneš miért fogadta el végül is a Müncheni Egyezményt, valamint a kitelepítések gondolatát, számomra tehát egy másik kérdés érdekes: miként kerülhetett sor arra, hogy ezt egyáltalán megtehesse, és hogy oly csekély ellenállásba ütközött?

Nem szeretném viszonylagossá tenni egy személy politikai döntéseit, enyhítve ezzel felelősségét. A politikus sorsának része, hogy olykor mások helyett kell döntést hoznia, utóbb pedig viselnie kell a felelősséget döntéseiért őelőttük és a történelem ítélőszéke előtt is. Csak arra utalok, hogy ennek az ítélőszéknek – amennyiben igazságos akar lenni – ügyelnie kell arra is, nehogy valaki, egyetlen emberre ruházva rá minden felelősséget, egyszersmind saját felelősségétől is próbáljon megszabadulni.

Régi ellenségképek újraélesztése

Napjaink európai politikusainak, de az újságíróknak és a nyilvánosság más szereplőinek is tudatosítaniuk kellene ezért magukban, hogy nemcsak tetteikért viselik a felelősséget, de passzivitásukért is, ha engednek a kísértésnek, és a nacionalizmus, valamint a régi történelmi viszálykodások szellemét kiengedik a palackból, vagy nem parancsolnak határozottan megálljt e folyamatnak. Sajnálatos módon a régi ellenségképek újraélesztése Közép-Európában az utóbbi időben divattá vált. Nem szabadna megengednünk, hogy ez a jelenség egy áldatlan fejlődés kezdetét jelentse földrészünkön.

Szilárd meggyőződésem, hogy azoknak a rettenetes dilemmáknak az ideje, amilyenekkel Edvard Benešnek, ennek az európai politikusnak szembe kellett néznie, lejárt. Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy az esetben, ha mégis valamikor ilyen dilemmákkal kellene megbirkóznunk, Beneš emberi és politikai története mindenoldalú tanulságok forrásaként szolgálhat számunkra. Ez a történet ugyanis a modern kor nagy drámája. És minden dráma kihívás az ember számára. Az ellenben, hogy ezt a kihívást hogyan értjük meg, és belőle kiindulva milyen következtetésekre jutunk a magunk számára, már a mi lelkiismeretünk kérdése.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.