Cseh–szudétanémet sztereotípiák

Négy hamis tézis a csehországi vitában

A legutóbbi időkben – mindenekelőtt Václav Havel beszédének, továbbá a Legfelsőbb Bíróság Beneš-dekrétumokról hozott határozatának, valamint a „Megbékélés ’95” petíció hatására – valósággal túlcsordult a pohár, mármint ami a „szudétanémetek és mi” témával foglalkozó cikkeket és megnyilvánulásokat illeti. A vitában makacs következetességgel térnek vissza bizonyos gondolati sztereotípiák, amelyek első pillantásra meglehetősen hihetőnek tűnnek. Mindenekelőtt négy, újra és újra ismételgetett tézisről van szó.

ELSŐ TÉZIS: A politikában a moralizálás sehova sem vezet. Az általános emberi gesztusoknál és felhívásoknál célravezetőbb egy olyan politikai álláspont kialakítása, amely hűvös és realisztikus elemzésen nyugszik.

Az effajta mérlegeléseknél (kivált, ha rossz lelkiismeretünk is nyomaszt bennünket) az a képzet áll az előtérben. hogy a politikának megvannak a maga technikái és törvényszerűségei, amelyeknek semmi közük sincs az erkölcs fogalmaihoz, vagy legalábbis bizonyos esetekben nem kellene, hogy közük legyen hozzájuk. Annak a mifelénk zömmel a kommunizmus időszakában elterjedt meggyőződésnek bizonyos értelemben intellektualizált változatával van itt dolgunk, miszerint a „politika valami disznóság”. A cseh politikai életben már a 19. század vége felé utat tört magának az a meggyőződés, hogy „a humanista taktika mindenütt, tehát a politikában is számunkra, emberek számára nagyon jól hasznosítható, mivel gyakorlati, ennélfogva hasznos és előnyös.” (T. G. Masaryk).

Magától értetődően a politika, bármely más emberi tevékenységhez hasonlóan, lehet erkölcsös és erkölcstelen. És pontosan erről van szó, erkölcsös politikáról a szudétanémetekkel kialakítandó kapcsolatainkban. Képzeljük csak el: a németek hasonló érvekkel hozakodnának elő (ha a nácik rémuralmára terelődik a szó), vagy ha ezt tennék a kommunisták (ha a beszéd témája az ő rémuralmuk).

MÁSODIK TÉZIS: Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. A múltból tanulhatunk, nehogy még egyszer elkövessük ugyanazokat a hibákat. Ámde a múltat nem játszhatjuk el még egyszer, s így nem is igazíthatjuk ki.

Első hallásra mindez logikusan hangzik, a történelmet valóban nem pergethetjük újból le. A probléma persze abban rejlik, hogy bizonyos körülmények között egy ilyen érvelés olyan, mintha valamiféle kínos kitérési manőver lenne. (Képzeljék csak el megint, hogy a németek a háborút követően, a kommunisták pedig napjainkban hasonló módon érveltek volna.) Valójában a múlt hibáival és bűneivel csak egyvalamit tehetünk: az igazságtalanság bizonyos következményeit megpróbáljuk enyhíteni, mint mi is megpróbálkozunk ezzel kommunista múltunk tekintetében. Hogy ezeknek az enyhítést célzó intézkedések milyen jellegűek legyenek, és mit öleljenek fel, az természetesen vita tárgyát képezi.

Hasonlóan tévesek az ok-okozati összefüggésekkel és azok időbeli egymásutánjával összefonódó érvek. Annak bizonygatása, hogy a náci agresszió nélkül nem került volna sor a németek kitelepítésére, emlékeztet annak a diáknak a mentegetőzésére, akit verekedésen kapnak: „Tanár úr, kérem, nem én kezdtem!” Alapvető tévedés, hogy egy alávalóság igazolja a másikat. Ha egy történelmi eseményt meg tudunk magyarázni egy másikból, az még korántsem jelenti azt, hogy ezzel igazoltuk is volna. Ha a politika belemenne ebbe az érvelésbe, a rossz a földön egyre csak tovább sokasodna, hiszen a jogtalanságra a válasz minden alkalommal egy másik jogtalanság lenne. Valójában egy politikailag hatékony cselekedet ok és okozat mechanikus egymásutánjának megtörésében áll, azaz abban, hogy valamilyen kiengesztelő, lefegyverző gesztust teszünk. Így a politika az emberek, illetve egyes csoportjaik közötti kapcsolatalakítás művészetének bizonyul, aminek folytán az élet a földön élhetővé válik.

HARMADIK TÉZIS: Az emberi jogok jelenre vonatkoztatott értelmezése szerint, hogy az elmúlt korok valamennyi eseményét mai szemmel és mai kritériumok szűrőjén át látjuk. Ez esetben természetesen minden, ami megelőzte a jelenkort, sötét korszaknak mutatkozik. Egy ilyen szemléletmódnak a haszna csekély.

A németek kitelepítése kevéssel fél évszázaddal ezelőtt zajlott. Csak be kell bizonyítani: akkoriban általánosságban más felfogás uralkodott az emberi jogokat illetően, mint napjainkban. Ez persze nehéz lesz, mert az emberi jogok mai felfogása a felvilágosodás korában keletkezett, ennek a felfogásnak a gyökerei pedig visszanyúlnak az evangéliumokig. Ha végiggondoljuk, egyfajta science fiction-jellegű időeltolódással van dolgunk: míg a csehekre az 1938–1945 közötti időszakban az emberi jogoknak az akkori időkre vonatkoztatott értelmezése volt mérvadó, ez a németekre 1945-öt követően már nem volt érvényes. Ez esetben szerfölött hasznos, ha elképzeljük, hogy például az elhunyt Pich-Tuma1 vagy Karl Hermann Frank2 miként magyarázkodik Isten ítélőszéke előtt az emberi jogok jelenből kiinduló felfogásának alapvető tévességére hivatkozva. Rövidre fogva a szót: Azzal, amivel nem akarod, hogy mások érveljenek, te se érvelj!

NEGYEDIK TÉZIS: A cseh kormány nem tárgyalhat csak úgy, valamiféle egylettel. A cseh kormány a nemzetközi jog alanya, ennélfogva igényt formálhat egy olyan partnerre, aki hasonló jellemzőkkel bír. Ellenkező esetben semmilyen értelmes, mindenekelőtt azonban semmilyen, mindkét fél számára kötelező érvényű megállapodásra nem juthatunk.

A nemzetközi politika kérdéseiben a jogi formaságokon való lovaglás leggyakrabban a politikai akarat hiányáról tanúskodik. A jogi normákra történő hivatkozás következésképpen csak azután jut szóhoz – akárcsak magánügyekben –, ha a politika mint a megegyezés és a kölcsönös engedmények művészete kudarcot vallott. Ez a csehekre éppúgy vonatkozik, mint a szudétanémetekre.

Továbbmenve: a szudétanémet szervezetek mégiscsak mások, mint kiskerttulajdonosok valamiféle egyletei. Politikai szervezetként egy népcsoportot képviselnek, amelyet cseh részről nagyon is ebbéli minőségében fogtak fel és ismertek el, amikor az utolsó szálig kiűzték őket Csehországból. Azzal az érvvel kapcsolatban, miszerint a szudétanémet képviseletet – ellentétben a cseh kormánnyal – nem törvényesítik választások, megjegyezhetjük: a szudétanémet szervezetek vezetését nagyon is választották (ha nem is hárommillió szudétanémet), ennyiben felelősséggel tartoznak választóiknak. Ezzel szemben a német kormányt, a cseh politikai képviselet kívánatos partnerét, választották ugyan, de ez hetvenhétmillió német választó akaratát tükrözi (beleértve természetesen a hárommillió szudétanémetet is). A szövetségi német kormánynak tárgyalópartnerként történő elismerésével így a hetvenhétmillió német választó képviseletének – akiknek semmi közük sincs a cseh ügyekhez, és nem is szabadna, hogy legyen – jogot adnak arra, hogy beavatkozzanak ezekbe az ügyekbe. És ez némiképp abszurd. Minden problémát ott kell megoldani, ahol keletkezett, és azokkal a résztvevőkkel, akik a problémát okozták. A „szudétanémet kérdés” Csehországban keletkezett, a csehek és a szudétanémetek (nem pedig a csehek és a németek) között.

A csehek és a szudétanémetek közötti tárgyalások érthető módon nem zárhatók le, valamennyi következményeiket ideértve, államközi egyezménnyel. Torkollhatnak ugyanakkor egy írásban rögzített egyezségbe, amelynek betartása jogi úton nem követelhető ugyan meg, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy politikai értelemben ne lenne kötelező ereje.

Hogy a „szudétanémet politikai képviselet” valóban reprezentatív-e, az maguknak a szudétanémeteknek az ügye, nem a miénk. Számunkra csak az a fontos, hogy egyetlen politikailag számottevő csoportot se zárjanak ki. Cseh oldalon naiv mindenki, aki azt hiszi, hogy a Szudétanémet Honfitársi Közösségeket vagy azok elnökeit „kirekeszthetjük”. Ugyanilyen naiv mindenki, aki azt képzeli, hogy ezt vagy azt a témát kizárhatjuk a megbeszélésekből. Tárgyalni mindenről kell, tehát a visszaszolgáltatásokról és a kártérítésekről is. Ezzel kapcsolatban persze le kell szögeznünk: egy valami a tárgyalás, és megint más a megegyezés. Hogy tárgyalásokba bocsátkozik, az egy józan politikus számára még távolról sem jelenti a feltétel nélküli fegyverletételt a partner előtt, mint azt mifelénk rendszerint értelmezni szokás. Valójában alapos mérlegelést követően egyes pontokban csatlakozni lehet a partner álláspontjához, más pontokban kölcsönös engedményeket lehet tenni, és akadnak majd olyan pontok is, amelyek esetében ésszerű magyarázat adható arra, miért kell kitartanunk saját álláspontunk mellett. A tulajdon visszaszolgáltatása nyilvánvalóan ebbe a harmadik kategóriába tartozik, nem mondható azonban ugyanez el a Beneš-dekrétumokról. Ez utóbbiak esetében egyedül arról van szó, hogy formálisan ne vonjunk kétségbe olyan (kisajátítási – a német ford. megj.) eljárásokat, amelyeket az 1945 és 1947 közötti időszakban e dekrétumok alapján indítottak.

Amikor Patoèka professzor3 évekkel ezelőtt megpróbált választ kapni arra a kérdésre, hogy „kik is a csehek”, ehhez egy egész könyvre volt szüksége. Nekünk ellenben, ha felhagyunk az afféle kifogások keresésével, amilyenekről az imént szó esett, ennek megválaszolására egy napon majd elegendő lesz egyetlen szó.

  1. Miroslav Pich-Tuma 1948 után a csehszlovák állambiztonsági szolgálat egyik munkatára, különösen brutális kegyetlenségéről elhíresült verőember.
  2. 1943 és 1945 között cseh és morva ügyekben illetékes német államminiszter.
  3. Jan Patoèka, cseh filozófus és másképp gondolkodó, egy rendőrségi kihallgatást követően szívelégtelenségben halt meg.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.