Két pont marad csupán, el, csak két pont marad,
a többiben a kezdet pontos, akár a vég.
Kihúzkodják a két láb megannyi visszerét,
és nem érzel utána komoly fájdalmakat;
és este ugyanakkor, hogy magad megereszted,
prosztatádra gyanakszol, szeded a Peponent,
de így sem sejtheted, sok sajgás mit jelent,
hátha az aranyér, súlyod, mit felszedettek
veled gumis gatyák, az öv nem ellenőrzött,
egy-egy lika, s a lik, eleve, a tudományos
nevek jönnek elő, megtérsz még Derridához,
ki Artaud-t s Pollockot elemez, s te kifőzöd-
-kihámozod magad dolgát e tudományból,
amott a figurális, igen, a test maga,
emitt a test „csak” úgy, hogy vad mozdulata,
mozdulatok sora… böhöm emitt, a vászon,
a fröccsentés, s amott a „lázas” kuszaság,
mely maszatból maszatba keményen tisztul át,
s nem látszik legfölebb, de nincs az, hogy ne látsszon – – –
nincs az, hogy Kafka és Beckett nagy humorista
volt, ez végső modern, kívül-élt-jós meg az,
és nincs, hogy a nevek, ellentét-s-ugyanaz,
mert biztos, hogy a sas, kazahok madara
tovább marad „való”, mint bármi tudomány,
szárnya fesztávja túlleng politológián,
államok pillanatnyi helyzetén, iskola
tanokon, „bárakármit” ha mond a kalauz,
amiképp Kosztolányit egy vad szív visszahúz,
visszalök az ülésre, a plüssre, egymaga
birkózzék érthetetlen, de oly gyötrő jelekkel,
se kazah szót, se sas szót nem kell értenem,
ahogy apa s fia sivatag elemen
vágtat, elemien néma – mint visszerekkel
a láb! – az óriási szárnyfesztávú madár,
fején kupak, sisak, s mi az, hogy „szent” fején,
s az egész: úgy, ahogy „nefelejcs tünemény”,
s hogy a róka enyész majd, a néző tudja már,
lekattintja a képet… még valami dereng,
test-mozdulat a szárny, és tömérdek ilyesmi
tud Pollock-képeket fröccsenéssel kitenni
(a róka vére, ritkás sivatag-füveken!),
vagy mintha hevenyészett, nem anatómia,
iskola tan, az elme kötelme, hipotézis
lenne, ahogy a fesztáv kártyapaklija szétnyit
– egy végső véget. Ennyi, egy utcanév, Neander,
Tobruk, Praguik, Csimáz, Svankélán, Namru-Kor,
Artaud és Derrida, a rémek és a rímek
nagy olcsósága ömlik, apró produkciók,
és a szubjektilek és a projektilek
fagylalt s kórzó helyett kinek is kellenének,
és hogy elhanyagolták, már senkinek se méreg:
rég meghalt, hol van az már, hogy este alhasa
sajgására kenőcsöt keres, mely majd a bőrt
begyullasztja, hol az már, mint gyulladt be maga, s be
és be, szüntelen, és alexandrinusokra
aztán végképp nem forgott agya, levendula,
körömvirág krém, bébipúder, kalendula,
mi jöhet Ibuprofra – ez volt akármi prof –,
Solpaflexre, s malacság nem juthatott eszébe,
mert erős dolga egy volt: hogy a sajgást legyűrje,
s már ugyan mit a sajgást! saját ostobaságát!
mert nem sas ő s kazah, se róka hogy a máját
netán rögtön kitépje egy csőr, az irgalomnak
oly túljáról, hogy az… keni, kenegeti
alhas-táját, latol, talán „a rossz ülés”, de
nem rak úszógumit az ülepe alá,
és egyre halogatja a végszót, mit lehetne
ma este még bevenni, és mit lehetne kenni,
és nem gondolja, annyit gondoltak már nagy elmék
az Emberalkonyatra, az Istenalkonyatra,
nem gondolja, hogy ez a szerteszálazás
végkicsengés lehetne, Derrida, Kafka, Artaud,
Pollock, nem, ez a szerves folyamat,
ahogy a kazahok kiügetnek a sassal,
és a Látó Szemek nem három-pontra, raszter
képre mérik a rókát, s a homok-ég alatt,
mert mindegy, mi fölül, mi alul, ennyi se
az elmélet, a „szent” állat, ki csak nem is ront,
nem is javít, se poll nincs neki, se horoszkóp,
s a legkisebb anyagrészecske nem anyag,
nem lélek, elmeél, nem, egyetlen szárnycsapással,
suhanva rántja túl ön-igyekezetén
(azt is, mit róla így versbe-fröccsentenék!
a Fentet és a Lentet, mint egy szárnyas oroszlán,
egy hőlégkerekes torzó, igen, Apolló,
és nem tudom, mi lenne, róka helyett ha holló
lenne a Szent Kazah egy-célpontja, soha
nem változtatna éltén, nincs neki sohamár,
a nem-rettenetes, nem-irgalmas Madár,
nem tudva semmi írról, mely bármi világé
lehetne, ereké, torkoké, agy-bajáé
festőnek, lelkesültség távol tőle, s hogy az
az egy parányi rész ott azért az egészben,
hogy még fiókaként befogta egy kazah,
be, úgy, ahogy az elme piktúrát, irodalmat,
sőt, önmagát az eszme sipkázza-kupakolja,
és most sátori rúdon él, és ki tudja,
hogyan – – – de ugyanúgy vadászik, mintha ő is
szabad lenne – – – minek tér vissza a kazahokhoz?
Csak a Holló, Apolló ugyanezt kérdezi!
Vagy mégsem ugyanezt. Nekik nem elemi
és szabad létezéssel azonos az örök
rabság, sőt, a szabadság megannyi elemével
ő RENDELKEZIK, ő, mint akit odaránt
egy nagyobb Rabtartó –
meghozza a halált,
öröklétet… De ez is hamis képet ad.