“De ez is hamis képet ad…”

Két pont marad csupán, el, csak két pont marad,

            a többiben a kezdet pontos, akár a vég.

            Kihúzkodják a két láb megannyi visszerét,

és nem érzel utána komoly fájdalmakat;

és este ugyanakkor, hogy magad megereszted,

            prosztatádra gyanakszol, szeded a Peponent,

            de így sem sejtheted, sok sajgás mit jelent,

hátha az aranyér, súlyod, mit felszedettek

veled gumis gatyák, az öv nem ellenőrzött,

            egy-egy lika, s a lik, eleve, a tudományos

            nevek jönnek elő, megtérsz még Derridához,

ki Artaud-t s Pollockot elemez, s te kifőzöd-

-kihámozod magad dolgát e tudományból,

            amott a figurális, igen, a test maga,

            emitt a test „csak” úgy, hogy vad mozdulata,

mozdulatok sora… böhöm emitt, a vászon,

            a fröccsentés, s amott a „lázas” kuszaság,

            mely maszatból maszatba keményen tisztul át,

s nem látszik legfölebb, de nincs az, hogy ne látsszon – – –

nincs az, hogy Kafka és Beckett nagy humorista

            volt, ez végső modern, kívül-élt-jós meg az,

            és nincs, hogy a nevek, ellentét-s-ugyanaz,

mert biztos, hogy a sas, kazahok madara

            tovább marad „való”, mint bármi tudomány,

            szárnya fesztávja túlleng politológián,

államok pillanatnyi helyzetén, iskola

            tanokon, „bárakármit” ha mond a kalauz,

            amiképp Kosztolányit egy vad szív visszahúz,

visszalök az ülésre, a plüssre, egymaga

birkózzék érthetetlen, de oly gyötrő jelekkel,

            se kazah szót, se sas szót nem kell értenem,

            ahogy apa s fia sivatag elemen

vágtat, elemien néma – mint visszerekkel

a láb! – az óriási szárnyfesztávú madár,

            fején kupak, sisak, s mi az, hogy „szent” fején,

            s az egész: úgy, ahogy „nefelejcs tünemény”,

s hogy a róka enyész majd, a néző tudja már,

lekattintja a képet… még valami dereng,

            test-mozdulat a szárny, és tömérdek ilyesmi

            tud Pollock-képeket fröccsenéssel kitenni

(a róka vére, ritkás sivatag-füveken!),

vagy mintha hevenyészett, nem anatómia,

            iskola tan, az elme kötelme, hipotézis

            lenne, ahogy a fesztáv kártyapaklija szétnyit

– egy végső véget. Ennyi, egy utcanév, Neander,

Tobruk, Praguik, Csimáz, Svankélán, Namru-Kor,

Artaud és Derrida, a rémek és a rímek

nagy olcsósága ömlik, apró produkciók,

és a szubjektilek és a projektilek

fagylalt s kórzó helyett kinek is kellenének,

és hogy elhanyagolták, már senkinek se méreg:

rég meghalt, hol van az már, hogy este alhasa

sajgására kenőcsöt keres, mely majd a bőrt

begyullasztja, hol az már, mint gyulladt be maga, s be

és be, szüntelen, és alexandrinusokra

aztán végképp nem forgott agya, levendula,

körömvirág krém, bébipúder, kalendula,

mi jöhet Ibuprofra – ez volt akármi prof –,

Solpaflexre, s malacság nem juthatott eszébe,

mert erős dolga egy volt: hogy a sajgást legyűrje,

s már ugyan mit a sajgást! saját ostobaságát!

mert nem sas ő s kazah, se róka hogy a máját

netán rögtön kitépje egy csőr, az irgalomnak

oly túljáról, hogy az… keni, kenegeti

alhas-táját, latol, talán „a rossz ülés”, de

nem rak úszógumit az ülepe alá,

és egyre halogatja a végszót, mit lehetne

ma este még bevenni, és mit lehetne kenni,

és nem gondolja, annyit gondoltak már nagy elmék

az Emberalkonyatra, az Istenalkonyatra,

nem gondolja, hogy ez a szerteszálazás

végkicsengés lehetne, Derrida, Kafka, Artaud,

Pollock, nem, ez a szerves folyamat,

            ahogy a kazahok kiügetnek a sassal,

            és a Látó Szemek nem három-pontra, raszter

képre mérik a rókát, s a homok-ég alatt,

mert mindegy, mi fölül, mi alul, ennyi se

            az elmélet, a „szent” állat, ki csak nem is ront,

            nem is javít, se poll nincs neki, se horoszkóp,

s a legkisebb anyagrészecske nem anyag,

nem lélek, elmeél, nem, egyetlen szárnycsapással,

suhanva rántja túl ön-igyekezetén

(azt is, mit róla így versbe-fröccsentenék!

a Fentet és a Lentet, mint egy szárnyas oroszlán,

egy hőlégkerekes torzó, igen, Apolló,

és nem tudom, mi lenne, róka helyett ha holló

lenne a Szent Kazah egy-célpontja, soha

nem változtatna éltén, nincs neki sohamár,

a nem-rettenetes, nem-irgalmas Madár,

nem tudva semmi írról, mely bármi világé

lehetne, ereké, torkoké, agy-bajáé

festőnek, lelkesültség távol tőle, s hogy az

az egy parányi rész ott azért az egészben,

hogy még fiókaként befogta egy kazah,

be, úgy, ahogy az elme piktúrát, irodalmat,

sőt, önmagát az eszme sipkázza-kupakolja,

és most sátori rúdon él, és ki tudja,

hogyan – – – de ugyanúgy vadászik, mintha ő is

szabad lenne – – – minek tér vissza a kazahokhoz?

Csak a Holló, Apolló ugyanezt kérdezi!

Vagy mégsem ugyanezt. Nekik nem elemi

és szabad létezéssel azonos az örök

rabság, sőt, a szabadság megannyi elemével

ő RENDELKEZIK, ő, mint akit odaránt

egy nagyobb Rabtartó –

           meghozza a halált,

öröklétet… De ez is hamis képet ad.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.