Lapszéli jegyzet

A csehek a németekkel nem ütköztek meg nyílt csatában, mint 1939 kora őszén a lengyelek. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a kitelepítés időszakának brutalitásai és halálmenetei a protektorátus elszomorító mindennapiságának kései kompenzációi voltak. Az emberek – főként a megszállás első éveiben és jól bevált cs. és kir. mintákat követve – arra törekedtek, hogy többé-kevésbé berendezkedjenek; a vonatok pontosan közlekedtek, a Lloyd kávéházban vigasztaló big band dzsesszmuzsika szólt, s a megszálló rezsim elleni aktív ellenállás inkább a csehszlovák hadsereg egykori tisztjeinek, egyes diákoknak és szakszervezeti funkcionáriusoknak, semmint az üzemekben és a falun dolgozó lakosságnak az ügye volt, amely elutasította ugyan a német rezsimet, elfogadta azonban az új üzemi kantinokban és cipőboltokban nekik szánt különjuttatásokat. (Dr. Walter Bertsch, akit Heydrich gazdasági szakemberként helyezett posztjára, a protektorátus későbbi kormányzatának legsikeresebb német minisztere volt.) A „gestapizmus” (így nevezte a gyér cseh önkritika az 1945 nyarát követően hirtelen kitört brutalitást, amely ellentmondott Tomáš G. Masaryk köztársasága valamennyi hagyományának) a „švejkovina” viszszája volt, vagyis annak a magatartásnak a visszája, hogy az ember Švejk, a derék katona módjára svindlivel próbáljon boldogulni. Amikor egy félzsidók számára létesített munkatáborból hazatértem, egyik cseh iskolatársam, aki régóta reménykedett a felszabadulásban, elmondta nekem, hogy nyomban csatlakozott a „forradalmi gárdákhoz”, de csak három napig, aztán visszaszolgáltatta a karszalagját és a revolverét, mert nem volt képes végignézni, ahogyan a szabadság nevében gyermekekkel, nőkkel és idős férfiakkal bántak. Azt a kérdést, hogy a fodrászsegédek „gestapizmusa”, akik mindenáron megkésett hősökké akartak válni, nem szennyezte-e be a cseh ellenállás Plötzensee-ben kivégzett részvevőinek hősiességét, még az amúgy mind tisztábban látó prágai történetírás sem tette fel magának.

A modern európai színtér kellős közepén, ahonnan a nemzeti populizmus, legyen az alpesi, avagy sem, a 19. századba akar visszamenekülni, a német konzervatívok és a cseh politikusok ugyanazon a csonton civakodnak – az egyik fél azért, mert szeretné elnyerni a kitelepítettek szervezeteinek támogatását, a másik meg azért, mert félnek a polgárok növekvő kiábrándultságától, s nyomban a nacionalizmus mentőkötele után kapnak. Mind az egyiknek, mind a másiknak célravezetőbb, ha a figyelmet nem annyira a győztes szövetségesek potsdami konferenciájának határozataira, mint inkább a Beneš-dekrétumokra irányítja, amit feltehetően csak kevesen tanulmányoztak teljes terjedelmükben, mivel a Karel Jech és Karel Kaplan történészek által gondozott, 1995-ben megjelent cseh kiadás több mint ezer oldalas (a Konrad Adenauer Alapítvány volt az, amely a költséges kiadvány megjelentetését elismerésre méltó módon támogatta).

A probléma könnyebben lenne egyetlen személyhez köthető, ha Beneš szenvedélyes soviniszta lett volna (amivé Hitler tenni akarta őt), vagy az alkotmányos népakarat eszményi képviselője. Rá egyik sem illett: ő racionális, elemző alkat volt, akit megszállottként tartott fogva a gondolat, hogy védelmezze a köztársaság legitimitását és folytonosságát, és szívesebben vette volna, ha a nép nem tömörül oly sok pártba, legfeljebb kettőbe, háromba, mert különben minden túl bonyolulttá, izzadságszagúvá és nehezen tisztán tarthatóvá válik. Az emlékeztetők és a munkabeszélgetések (luncheons) mesterdiplomatája volt, mindaddig, amíg az európai diplomácia egyáltalán működött, s nem botlott olyasvalakibe, mint Sztálin, aki nem tartotta magát a szabályokhoz, és egyik csapdából a másikba nem csalta Benešt is. A külügyminiszter és a genfi Népszövetség tisztségviselőjének zsakettje tartózkodó, szorgos és kissé elvont természetéhez olyan jól illett, mintha rá öntötték volna. Nem volt az az államférfi, aki a köztársaság ügye érdekében tragikus következményekkel terhes döntéseket mert volna hozni. (Néhány mozzanat életem történetéből: a Nagy-Németország elleni általános mozgósítás estéjén, 1939 szeptemberében, gimnazistaként jelentkeztem a Národní gardába, a Nemzeti Gárdába, egy héttel később azonban levetettem a hősi uniformist, mert az elnök kapitulált, aztán újbóli kilenc év elteltével, 1948 februárjában, kétezer egyetemistával együtt a Várba vonultam, hogy az elnököt rávegyük, ne fogadja el a kommunista kormányzatot. Ezt azonban időközben megtette, az alatt, míg a rendőrség és a gyári milíciák szétverték tüntető felvonulásunkat.)

A jelenlegi vitának a Beneš-dekrétumokra való összpontosítása elhomályosítja azt a történeti tényt, hogy fiatalemberként Beneš a szocializmus és az akadémiai szociológia berkeiből érkezett, és nem volt sem Kramáø-típusú, romantikus pánszláv, sem tajtékzó németgyűlölő. A kérdés inkább az, hogy tudott-e egyáltalán szeretni és gyűlölni. 1939–40-ben még a legnagyobb természetességgel beszélt kettős Németországról (a Hitleréről és a Thomas Mannéról, akit a Cseh Köztársaság állampolgárai sorába is fogadott), dicsérte a „szabad szudétanémetek” hozzájárulását a nemzetiszocializmus elleni harchoz (Chicago, 1939. június 8.), és még akkor is, amikor Londonban megnyitotta a száműzött államtanács ülését, azt nyilatkozta, hogy nincs szándékában „Hitlertől átvenni a tömeges kitelepítések embertelen intézményét” (lehetséges persze, hogy a szöveg Stranskýtól származik). A fokozódó náci terror a protektorátusban, valamint az ellenállásról érkező hírek, amelyek erőteljes németellenes hangulatról tanúskodtak, az irányba szorították Benešt, hogy gondoljon a német és a cseh lakosságcsoportok „belső mozgatásának” lehetőségeire, három német Gaura (kerületre), vagy akár még határkiigazításokra is, amelyek révén a németek száma csökkenne (ez éppenséggel nem szolgálta volna a régi Cseh Köztársaság fennmaradását): Glatz (K³odzko) Csehországhoz került volna, Asch (Aš), Eger (Cheb), Rumburg (Rumburk) Friedland (Frýdlant) és Warnsdorf (Varnsdorf) ellenben egy jövőbeli Németországhoz. Ezzel a tervével még 1944 februárjában is előhozakodott Nichols brit nagykövettel való beszélgetése során. 1941. június 22-ét, vagyis azt a napot követően, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, Beneš jobban kezdett megfelelni az őt övező nacionalista legendáknak (német és cseh oldalon egyaránt), igaz, csak fokozatosan, és szerencsétlen küzdelemben a Szovjetunióban és a kommunista pártban hirtelen eszelősen tombolóvá vált nacionalizmussal, amely pártot manipulálni akarta, nem fogván föl, hogy eközben éppen az manipulálja őt. A német antifasizmus a Cseh Köztársaságban egyszer csak azon kapta magát, hogy végleg leírták, és a nemzetközi proletariátus egykor olyannyira büszke pártja meggyötört elvtársait 50 kg-os csomagokkal a határ túloldalára küldte (ha minden simán ment), a német anyanyelvű magasabb funkcionáriusokat pedig, mint pl. F. C. Weiskopfot és másokat, jó helyekkel jutalmazta az NDK hatalmi és állami apparátusában. A kommunista nemzeti bizottságok a német tulajdont (beleértve az egykori zsidó tulajdont is) szétosztotta az új cseh betelepülők között, akik aztán a maguk jótevőit kommunista többséggel jutalmazták a választásokon. Az utolsók egyike, akik nem szívesen látták, mennyire gyökeresen megváltozott Beneš politikája a német kérdésben, Johannes Urzidil prágai író volt, aki londoni és amerikai emigrációjából soha többé nem tért vissza szülővárosába.

A Cseh Köztársaságban a dekrétumokról kezdeményezett, igencsak kívánatos vita (mely dekrétumok legitimitását maga Beneš is szerette volna „metajogi” szinten megalapozva látni) a hivatásos politikusok gondolkodását megbénította, ahelyett hogy lendületet adott volna neki, és aki hozzászokott ahhoz, hogy Václav Havel elnökségét a politikusok és az értelmiségiek közötti termékeny együttműködés foglalataként értelmezze, egyszer csak ellentétes táborokba való szétválásukkal találta magát szemben. Amikor legutóbb a parlamenti képviselők hivatalosan és teljes egyöntetűséggel kinyilvánították (160 szavazattal 0 ellenében) hogy a Beneš-dekrétumok nélkülözhetetlenek, Bohumil Doleëal azt írta, hogy a cseh politika fordulatot vett, és csúszik vissza abba a leninista korszakba, amelyben a határozatok egyöntetűsége vastörvény volt (Mladá Fronta Dnes, 2002. április 24.), Jan Martin Stranský pedig megjegyezte, hogy itt a demokrácia vége (Lidové Noviny, 2002. május 10.). Egy olyan korszakban, amelyben a tudományos szociológia Ernest Gellnertől Benedict Andersonig a nemzet fikciós jellegéről beszél, a politikusok a régi mítoszokkal élnek. Egy szociáldemokrata politikus a „szent” Øip-hegyen nyitotta meg választási kampányát (ahonnan körültekintve Èech ősatya, legalábbis az iskolai tankönyvek tanúsága szerint a honfoglalást megelőzően megpillantotta Bohemia földjét), egy másik pedig az új rendeletet dicsérte, amely a külföldön élő csehek számára lehetővé teszi a választásokon való részvételt, mert „ereikben ugyanaz a vér csörgedez”, mint a belföldön élő csehekében. Különös egy megfogalmazás ez Európa kapujában! Petr Fišer mindenesetre a Lidové Noviny hasábjain (2002. május 10.) arról nyilatkozik, hogy a dekrétumokról zajló vita esélyt jelenthet az „önvizsgálatra”, Jachym Topol pedig, a fiatal nemzedék sikeres írója interjújában arról a komplexusról beszél, amelyben a csehek mindig is szenvedtek, nevezetesen, hogy áldozatnak és szentnek tekintették magukat (a bűnös csakis a másik lehetett, az álnok oroszok és a gonosz németek), és nem hallgatja el annak a lehetőségét, hogy a cseh társadalom húsz-, vagy akár harmincezer német haláláért is felelős, akik a kitelepítések során pusztultak el (Mladá Fronta Dnes, 2002. május 3.). Bárcsak parlamenti képviselőink is rendelkeznének e gondolkodó őszinteségnek és érzékeny belátásnak legalább a minimumával.

A DOKU-MENTÉST BALÁZS ISTVÁN FORDÍTOTTA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.