Csepp víz vala mindünk atyja ágyékában,
majd tűz kiröpített ide nemző vágyban;
maréknyi porunkat viszi mindjárt el a szél –
múljon el e pár perc boldog borivásban!
*
E vén karavánszeráj, ez a földi világ:
enyhely, hova éj-nap köti felváltva lovát,
tivornya, ahonnan tovatűnt száz Dzsámsíd,
széles kerevet, száz Behrámnak síri nyugágy.
*
Vének, fiatalság: szakadatlan vonulás,
trónért a tolongás, terelődés, nyomulás:
egy perc a királyság e világon, és már
mennek, mehetünk, megy, aki jön; nincs maradás.
*
Nem láthatod létünk mélyeit, sem te, sem én,
nem fejtheted meg rejtjeleit, sem te, sem én;
pár szó adatik nekünk a színen, azután
nem lesz, ha a függöny lemegy itt, sem te, sem én.
*
Életkaravánunk – nem is értjük – halad el.
Egy perc, ami jó volt, alig éltük, marad el.
Szágí, ne a holnap baja fájdítsa fejed!
Rosszabb, ha az éj ma kupa nélkül szalad el.
Annak, aki átlát e világ fátyolain,
mindegy, öröm éri vagy bánat, vagy kín;
végtére, ha elmúlik a jó is, rossz is,
számit-e, mi árt, vagy mi segít épp valakin?
*
Sok húriszerű lény bennem vágyat gyújtson,
szomjamnak a szőlő leve tárgyat nyújtson;
mondják, vezekelnem kell, isten szabta ki rám –
távol legyen, Ő hogy, botor árnyat, sújtson!
*
Ó Te, kit a véges emberész nem ér fel,
kit engedelem se, lázadás sem ér el;
bűntől vagyok részeg, és reménytől józan:
szívem tele irgalmad ígéretével.
*
A rózsa, a rétek szinte vidorrá válnak,
de, szági, vigyázz, hamar komorrá válnak;
szedd gyorsan a rózsát, igyál bort, perc suhan el:
kisülnek a rétek, rózsák porrá válnak.
*
Egy ötliteres örömkupát csinálok,
borral teletöltöm, dúsgazdaggá válok,
az észt dobom el, a vallást szintén: válok! –
hozzám jön a szőlő lánya, véle hálok.
*
Ó, mufti, mi nálad kevesebbet pihenünk,
és részegen tisztább a tiednél a fejünk;
szőlő sürü vérét isszuk, te: emberekét –
mondd meg, ki a vérszomjasabb; ítélj: melyikünk?
*
Fáj egyre a szívem, csalatástól szenved,
míg kedvesemé is ama mástól szenved;
jaj, hol lelek orvosságot, ha orvosom is,
pont ő, aki gyógyítana, mástól szenved?
*
Ó, hosszasan éljen s szomorítson: szeretem!
Ma újra olyat tett, kihivásnak vehetem.
Mit mond pedig, ó, míg idevillan az a szem?
„Most jót teszek, aztán – kavicsot – vízbe vetem.”
*
Míg vagy, soha boldogság nincs, épp csak levegő,
Dzsámsíd pora, Kájgobádé, minden lehető;
légvár a világ, sőt az egész mindenség
csak képzelet, álom, mese: múló, lebegő.
*
Sorban fazekanként az egyén arc-jegye kelt,
rajtunk fazekasként igy a Mester remekelt;
lét-polcra kirakta, de a talpán, az edényt:
teljen szomorúsággal edényünk – megtelt.
*
Eltörtem a korsóm tegnap részeg fővel,
s mintha jelenés lett volna, oly erővel:
„Én pont ilyen voltam, mint te – szólt a korsó. –
Jársz még te is úgy, mint én, meglásd, idővel.”
*
Még meddig az élet, e hazugság-keverék?
Nem bort ad a szágí, csak az alját: lötyedék.
Lökném, ha lehet, meg, amivel csal, a kezét;
löttyenne a földre e megútált maradék.
*
Nem rémit a vég, tovább kell állnom innen,
jobblét a halál, nyugodtan várom innen,
lelkem ugyis isten adta kölcsön, az övé,
majd visszaadom, ha szólít válnom innen.
*
Bár volna hely és mód megpihennünk egyszer,
vagy vándorutunk legvégén lennünk egyszer,
és százezer évnyi tél után, miként a növény,
moccanva porunkból megerednünk egyszer.
*
Ésszel kik az értelem gyöngyén átfúrtak,
az isteni lényeghez nagy bátran nyúltak,
nem lelte meg egy sem a titkok fő fonalát,
hetet-havat összehordtak – és elmúltak.
FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN