Prágai napló

(Részlet)

Amikor 1938. május 8-án végleg elhagytuk az osztrák követséget, hogy átköltözzünk a Podskalská utcába, kölcsönösen megesküdtünk egymásnak a Papával, hogy a németek innen egyszer még repülni fognak. 1945. május 12-én – szinte napra pontosan hét évvel később – eljött az a pillanat, amikor az „Ezeréves Birodalomnak” szerte a világban mindenütt vissza kellett szolgáltatnia a zsákmányolt javakat.

Ezt megelőzően igen izgalmasan alakultak az események. A szükségből összecsomagolt bőröndök és értéktárgyak átmeneti elhelyezése céljából a Prága melletti Èernošicében béreltem egy kis albérleti szobát, ahova gyakran kilátogattam. Egy különös álom elgondolkodtatott, nem lenne-e vajon jobb, ha a kint tárolt holmikat újra behoznám.

1945. május 5-én, egy pénteki napon, férjem kíséretében kimentem. Annyira biztosak voltunk a másnapi visszatérésben, hogy még Schlampampe nevű tacskónkat sem vittük magunkkal. A cseléddel, Jiøínkával, otthon maradt a Hradèanská 40. alatti lakásunkban. Éjszaka kitört a felkelés. Az orosz csapatok Vlaszov tábornok parancsnoksága alatt Prága felé tartottak, ahol az SS-ek elbarikádozták magukat, és dühödt öldöklésbe kezdtek. Nemkülönben a csehek. Azok a németek, akiknek rossz volt a lelkiismeretük, az SS-ek családtagjai stb., már rég Németországba menekültek. Itt maradtak ellenben a prágai németek, akik soha semmi rosszat nem követtek el a csehekkel szemben, ezért a lelkiismeretük is nyugodt volt. A csőcselék rajtuk állt bosszút az elszenvedett károkért.

Kegyetlen kínzási jelenetekre került sor, zabolátlanul tombolt a gyűlölet mindenkivel szemben, aki nem volt cseh. Az oroszokat éljenezték, a csehek mondogatták nekem is: – Végre a mi testvéreink! Végre nem kell néznünk ezeket az iszonytató hosszúkás, szőke fejeket! – A német anyanyelvűek rejtegetéséért halálbüntetés járt. A csehek, akiktől a szobát béreltük, az egész faluval együtt a közeli erdőkbe menekültek, azt megelőzően azonban elrejtettek bennünket a pincében: Mi ugyanis osztrákok vagyunk, mi, akárcsak ők, éveken át abban reménykedtünk, azért imádkoztunk, hogy vinné az ördög a németeket, és nem vennék a lelkükre, mondták, hogy velünk bármi történjék. Az ég akarata volt, mennyei oltalom, hogy valóban nem esett bántódásunk, s néhány nap múltán visszatérhettünk Prágába, ahol apám időközben már hivatalosan is újra magára vállalta az osztrákok védelmét.

Helyesen úgy fejezhetnénk ki magunkat, hogy „nem hivatalosan hivatalosan”. Hivatalosan a cseh hatóságokkal szemben, nem hivatalosan a nemzetközi jog szerint. Ausztriának nem volt hivatalosan elismert kormánya, ennélfogva olyan hatóság sem létezett, amely hivatalosan újra kinevezhetett volna a posztjára egy osztrák nagykövetet, aki így területen kívüliséget élvezhetett volna. Apám mindössze a későbbi osztrák kancellár, Renner egy levelét tarthatta a kezében, aki azt az első adódó alkalommal – bizonyos Brandstiller úrral, aki átverekedte magát Prágába –, elküldte apámnak, gratulálva neki benne abból az alkalomból, hogy újra vállalta az osztrákok védelmét.

Papa azon nyomban, hogy a cseh kormányzat átvette a hatalmat Prágában, tudatta Beneš elnökkel, hogy ettől a pillanattól fogva ismét ő képviseli az osztrákok és tulajdonuk védelmét. A csehek kifosztottak minden lakást, amely németek tulajdonában volt, mindenkit, aki nem cseh volt, táborokba zártak, ahol leírhatatlan állapotok uralkodtak, Papa pedig, amikor egy igazolást kiállított, kijelentette, hogy az illető osztrák állampolgár. Annak a személynek a vagyonát, akinek a lakása ajtaján kinn függött az igazolás, hogy a lakó az Osztrák Követség védelmét élvezi, nem lehetett kisajátítani. A cseh kormány ígértet tett ennek betartására.

Csakhogy a dolgok úgy alakultak, hogy az emberek ezrével, tízezrével tódultak hozzánk, és könyörögtek a védelemért. Német anyanyelvűek nem utazhattak a villamoson, karszalagot kellett viselniük, mint korábban a zsidóknak, durván szidalmazták őket az utcán, felpofozták, leköpdösték őket, a prágai stadionban sokukat elevenen megégették, miután benzinnel leöntötték őket – valóságos pokol volt ez az egész, olyan, amilyet elképzelnünk is nehéz.

Apám úgy nyilatkozott, hogy újra beköltözik az Osztrák Követség régi épületébe, amely a Jungmannova 9. alatt állott.

1945. május 12-ének reggelén a Papával csöndben, kíséret nélkül, kéz a kézben haladtunk át a Jirásek-hídon, azon a jól ismert úton, amely egykori szülőházamhoz vezetett. Prágában még mindig lövöldöztek, tombolt a németgyűlölet…, amikor azonban bekanyarodtunk a Jungmannova sarkán, földbe gyökerezett a lábunk: az első emeleti ablakokban hosszú, piros-fehér-piros zászlókat lengetett a szél. Az utcában lakó csehek varrták őket a régi horogkeresztes zászlókból, meghallván, hogy vissza szándékozunk térni. A sarkon pedig, a követség előtt, a smíchovi rendőrőrs küldöttsége várakozott, könnyek áztatták a bajuszukat, az izzadt férfiöklök májusi virágokból kötött csokrokat szorongattak, és a rendőrök a boldogságtól zokogva borultak a nyakunkba: Most már minden rendben van, a Marek és a Lizenka megint otthon lesznek!

Nos, ezután pokolbéli jelenetek következtek, olyanok, amilyeneket Breughel festett. A követséget a háború teljes ideje alatt a német tartományfőnök tartotta megszállva. Amíg mi laktunk ott, kulturált, szép, csodálatosan berendezett ház volt. A németek irodaépületet csináltak belőle, az első emeletről, onnan, ahol a reprezentációs és a kiszolgáló helyiségek helyezkedtek el, a második emeletre vezető lépcsőt, oda, ahol a mi szobáink voltak, befalazták, a zenetermet kis szobákra osztották, nemkülönben a nagy étkezőt. Sietségükben minden kályhát eltömítettek, amikor aktáikat igyekeztek megsemmisíteni. Hogy a tartományfőnöknek mi köze lehetett a babakelengyéhez, nem tudom. Mindenesetre rakásokban hevert szanaszét. A mi csecsemőink közül sokaknak ez az életét mentette meg.

Mint már említettem, a csehek mindenkit táborba zártak, aki nem volt cseh. A felkelés május 6-án tört ki, most már 12-ét írtunk. Az eltelt napokban az emberek éheztek, a gyerekek nem jutottak sem tejhez, sem grízhez, sem bármiféle más, megfelelő élelemhez.

Papa tehát kieszközölte, hogy az osztrákokat kiengedjék a táborokból, és hogy felkereshessék a követséget. Délelőtt tíz órakor vettük át az épületet, déli tizenkét órakor már az első négyezer ember étkeztetésének feladatával kellett megbirkóznom, köztük közel ötszáz kisgyermekével. Sokuknak az arca az éhségtől, a vitaminhiánytól, vagy más egyéb okból kis, ráncos majomarcocskára emlékeztetett. A férfiak és a nők között akadtak olyanok, akiket félig agyonvertek. A ház előtt az utcában, végig, egészen le a főutcáig, százával, majd ezrével gubbasztottak az emberek, mind reménykedve abban, hogy bebocsátást nyernek. Sok nő és fiatal lány megtépázva érkezett, mert a martalócok a táborokban azokat a nőket választották ki maguknak, akikről biztosan tudták, hogy nem fogják megfertőzni őket: még félig gyermekeket, apácákat, idős asszonyokat is. Knaus professzor és asszisztensei, akiket szintén a táborból hoztunk ki, rendes tűvel és cérnával varrták össze a megtépázott női testeket. Az anyák közül némelyek, csecsemőjükkel a karjukon, idegösszeomlást kaptak, felrohantak a negyedik emeletre, kivetették magukat az ablakon, és ott hevertek szétroncsolódva az utcán.

Csakis, mert ezt volt szülőházam, és ismertem minden szegletét, sikerült találnom egy kályhát, amely nem volt eldugulva, mégpedig a mosókonyha kályháját, amely az udvaron, az egykori istállóban állt. A németek itt hagytak egy halom burgonyát és hagymát. A táborból szabadultak ebből főzték meg maguknak a napok óta első meleg ételüket.

Papa lefoglalta a két velünk szemben álló iskolaépületet, mivel már másnap közel tízezer ember várakozott a folyosókon, a lépcsőkön és a padlón heverve.

Felkeresetem azt az embert, aki évek óta szenet szállított nekünk, és kérdeztem, tudna-e nekem adni egy ponyvás kocsit két pinzgaui lóval és egy megbízható kocsissal. Ennivalót kellett szereznem.

Állítólag a ëiëkovi teherpályaudvarra érkeztek a környékbeli élelmiszer-szállítmányok. A Vöröskereszttől kaptam burgonyautalványt. Jobb a semminél. Ëiëkov a kommunista munkásnegyed kellős közepén feküdt. Papa telve volt aggodalommal, nem akarta, hogy egyedül induljak útnak a kocsisülésen. Ő is velünk akart jönni. Lebeszéltem erről, nem féltem, de nem is lett volna időm félni. Ő fontosabb volt. A Papa, Georg, minden rendelkezésünkre álló osztrák ismerősünk éjt nappallá téve dolgozott, hogy segítsen az igazolások kiállításában a megrémült, összevert, az éhhalál küszöbén tengődő osztrákok számára, amelyben az állt, hogy ők osztrákok.

Sok birodalmi német is megpróbálkozott azzal, hogy az életmentő igazolás megszerzése érdekében osztráknak adja ki magát. Schallenberg gróf valóságos inkvizíciós faggatózást eszelt ki annak megállapítására, hogy vajon végső soron nem német akcentussal beszélő osztrákokról van-e szó, akik kiejtésüket a hadseregben szedték fel. Ausztriával kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolniuk. Ha azt állították, hogy bécsiek, tudniuk kellett, melyik villamos visz ki Grinzingbe, vagy hogy miként lehet a leggyorsabban ide vagy oda eljutni. Barátaink és ismerőseink százával könyörögtek, adjuk meg nekik az igazolást, hogy osztrákok, habár az első világháború óta csehszlovák állampolgárok voltak. A Papa őnekik pecsétes igazolást adott arról, hogy „egykori osztrák állampolgárok”. Olykor – leggyakrabban – ez is segített, s az érintettek legalább egy időre a saját lakásukban maradhattak, és nem háborgatták őket.

Ami tehát engem illet, fent a szeneskocsi bakján nekivágtam a ëiëkovi pályaudvarra vezető útnak. Komor, borotválatlan arcú, kommunista jelvényt viselő alakok ácsorogtak mindenfele. Az irodában megkérdezték tőlem, kinek viszem a burgonyát. A táborokból szabadult osztrákoknak? Egy munkás előretolakodott, és ezt mondta a főnöknek:

– Eridj! Adj neki többet! Van nekünk itt elég. Jó emberek az osztrákok, a Mareket meg ismerjük és szeretjük. Úgy beszél csehül, mint mi.

Most már én is nekibátorodtam:

– Nem tudnának adni valamit a gyerekeknek is? Ötszáz gyerek hal nekem éhen, ha nem viszek nekik semmit.

A pultnál álló ember nem válaszolt egy árva szót sem. Esetlenül, nehézkesen formálta a betűket. Átnéztem a válla fölött:

„10 zsák búzaliszt, 10 zsák gríz, 10 láda tojás, 20 kiló vaj”, véste a papírra. A könnyem kicsordult, végig az arcomon. Felnézett, és ezt morogta:

– Tejünk az nincs, kicsim. Eridj a Caritashoz, nekik talán van. De aztán, ha kifogy a készlet, gyere ám újból!

Mázsaszám adták nekem a burgonyát.

Kimentem a peronra. Egy fickó, akivel nem szívesen akadtam volna össze éjszaka, borotválatlan, duzzadt, vörös, szűk alkoholista szemekkel hozzám csapódott:

– Mond csak, nem te vagy a Marek kislánya?

– Bizony az vagyok.

– Elment az eszed! A forradalom kellős közepén itt téblábolsz a ëiëkovi pályaudvaron? Mit csinálsz te itt?

– Ennivalót szerzek az osztrákoknak, akiket kiengedtek a táborokból.

– Na és sikerült valamit szerezned? Mutasd! – s ezzel kirántotta a kezemből az utalványt:

– Miféle kocsival jöttél? Lovakkal? Ugyan, menj már! Azok el sem bírják. Nekem teherkocsiaim vannak. Ingyen elviszek neked mindent a követségre. Jó emberek a Marekék. Nektek mindenképpen segíteni kell.

És így is történt. A következő napokban ugyanazzal a nagy kocsival a cseh katonaságot is felkerestük, hogy kerítsek négy gulyáságyút. Megkaptam. A követség udvarán állítottuk fel őket, s ezzel véget vetettünk az éhínségnek.

Tejet is sikerült szereznem a gyerekeknek, de be kell vallanom, mindez nekem még ma is olyannak tűnik, mint a kenyér megsokszorozásának evangéliumi csodája.

A borzalomnak ezekben a napjaiban, amelyek ugyanakkor boldogsággal is eltöltöttek bennünket, hiszen cseh részről oly sok segítőkészséget tapasztalhattunk, egyszer csak híre ment, hogy a csehek nem akarják többé érvényesíteni az osztrákokra vonatkozó különleges rendszabályokat.

Egy könyvszekrény mögött térdepeltem, és imádkoztam…

Waldstein gróf a morva partizánparancsnok társaságában kereste fel Papát az irodában. Ritkán hallottam amúgy annyira fegyelmezett apámat így üvölteni. A partizánparancsnok csak magyarázott: a Papa hiába próbál a lelkére beszélni, épp elég ideig éltek elnyomásban, az osztrákok ugyanúgy gyilkoltak, mint a német nácik, ő bizony nem hagyja, hogy megakadályozzák a kisajátításban. Papa öklével az íróasztalát verte: amíg ő itt van, egyetlen osztrák vagyonát sem fogják kisajátítani – üvöltötte.

Meg vagyok győződve arról, hogy ennek a jelenetnek szerepe volt Papa eltűnésében. Mert azok, akik itt a kisajátításokat végrehajtották, és kártalanítani akarták magukat, pontosan tudták, hogy senki más nem rendelkezik akkora átütő erővel, és nem képes akkora vehemenciával érvényesíteni az akaratát, mint éppen az én apám, aki évtizedek óta ismeri a fajtájukat, és – hogy Beneš szólását idézzük – „jobban beszéli nyelvüket, mint ők maguk”.

A táborokból szabadult osztrákok amilyen gyorsan csak lehetett, Ausztriába szerettek volna jutni, és persze nem az orosz zónába. Az orosz hatóságok ellenben, amelyek Prágában a fennhatóságot gyakorolták, csak a saját megszállási területekre engedélyezték úti okmányok kiadását. És ennek megfelelően állították össze az első hazatérő fuvarokat. Mindenkinek csak egy kis elemózsiás csomagot adhattam útravalóul, ami épp arra volt elegendő, hogy huszonnégy órát kibírjon vele. Nem telt bele azonban sok idő, néhány nap múlva máris kimerült, kiéhezett emberek tértek vissza, beszámolva arról, hogy szerelvényeikről a határon lekapcsolták a mozdonyokat, s a nők, a gyerekek, az aggok az éhhalállal viaskodtak, túl gyengék voltak ahhoz, hogy gyalog menjenek tovább.

Egy bizonyos Schönborn gróf volt az összekötő tiszt az orosz hatóságok és a Prágában élő külföldiek között. Jól ismertük. Én magam javasoltam apámnak, kérje meg Schönborn grófot, eszközölne ki számára egy kihallgatást Prága orosz városparancsnokánál, amin közölhetné kérését, hogy a hazatérő osztrákokat szállító vonatokat mégis engedjék tovább egészen Bécsig.

Magában Prágában alig működött a városi közlekedés, egyre-másra robbantak ki lövöldözések a megbúvó SS-csapatok és a csehek között, éjszaka szorgosan folytak a fosztogatások, gondolni sem lehetett arra, hogy kinn maradjunk a külső kerületekben, ahol a legtöbbünk lakott, és nap mint nap gyalogszerrel tegyük meg a hosszú utat aËiëkovban álló követségre. Húszan tehát Papának a követséghez közel eső lakásában aludtak, ki a földön, ki fotelekben vagy heverőkön. Mert hiszen állandóan kéznél akartunk lenni, segítségre mindig szükség volt.

Május 23-án, egy szerdai napon fél háromkor megszólalt a csöngő. Kinyitottam az ajtót, odakint egy orosz tiszt állt. Levelet tartott a kezében, kérte, apámmal szeretne beszélni, és közölte, hogy kieszközölt egy megbeszélést a városparancsnoknál. A városparancsnok küldött érte egy kocsit, vajon a Papa azonnal vele tudna-e menni?

Apám ledőlt kicsit szunyókálni. Felkeltettem. Összekeresett néhány iratot. Kértem, vigyen magával meleg kabátot is. Nem volt hajlandó: ebben a hőségben, ugyan mi jut eszembe? Talán félek, hogy az oroszok végül nem engedik vissza? Igen, féltem. Kinevetett. Túl fáradt vagyok, kimerültek az idegeim – hiszen május 12-e óta jóformán egyikünk sem hunyta le igazán a szemét –, meg hogy ő soha, semmit nem vétkezett.

Ekkor láttam Papát utoljára. Kértem, hadd menjek velük, az orosz tiszt azonban úgy vélekedett, győződjek meg magam az ablakon kihajolva róla: kis kocsival érkezett, nincs benne elég hely, csak a várakozó sofőr, a tolmács, ő maga, no meg apám fér be. Most fél három van, ötre apámat már vissza is fogják hozni.

Haladéktalanul felhívtam a követséget, és kértem az ott is dolgozó férjemet, valamint Vollgruber követet és Schallenberg grófot, haladéktalanul jöjjenek a Podolskába. Valamennyien kinevettek. Ugyan minek jönnének? Maga Papa volt az, aki a megbeszélést kezdeményezte, és nagyon szép dolog a városparancsnoktól, hogy még kocsit is küld érte.

Este hat órakor figyelmeztettem Beneš elnököt, valamint az akkori külügyminisztert, Dr. Kroftát, aki a legjobb barátaink közé tartozott.

Beneš elnök üzente, keressem fel másnap reggel nyolc órakor. Hajnali hatkor Papa titkárnője rontott be. Valaki közülünk minden éjszaka telefonszolgálatban volt, ezúttal ő: Papa telefonált, megadott egy címet, s elmondta, hogy az éjszakát egy cseh családnál töltötte, éjjel fél kettőig egy idegen konyhában üldögélt, senki nem közölte vele, mi a helyzet, kérte, tegyünk valamit.

Mivel meg voltam győződve arról, hogy engem is figyelnek, megkértem egykori sofőrünket, a mi kedves Beppo Novákunkat, hogy menjen oda. Papa rövid, kézzel írott végrendeletével, cigarettatárcájával és pecsétgyűrűjével tért vissza. A végrendeletében Papa közölte, fogalma sincs arról, mi történik vele, a csehek, akikhez az oroszok éjszaka vitték, azonnal felismerték (a fényképe gyakran megjelent az újságokban), kérdezték, mit tehetnének érte, s engedték, hogy írjon, illetve telefonáljon. Én tekintsem magam a család fejének, ne aggódjak, mert ő teljesen nyugodt, és sorsát mindenestől Isten kezébe helyezte. Áldását juttassam el anyámhoz, egyben kéri őt, bocsásson meg, ha bármikor fájdalmat okozott neki.

Amikor aztán – két évvel később – meglátogathattam anyámat Svájcban, és átadtam neki apám sorait, a legkomolyabban azt mondta, hogy nincs mit megbocsátania neki, hiszen Papa soha nem bántotta meg őt.

A Hradèinban Beneš elnök felesége, Hana aszszony fogadott. A férje elnézésemet kérte, izgalmában egész éjjel le sem hunyta a szemét. Már bejelentette érkezésemet Fierlinger nagykövetnél, ő az, akinek a legjobbak a kapcsolatai Moszkvával.

Fierlinger nagykövethez mentem.

Időközben már beszélt is Zorin orosz nagykövettel, valamint Prága orosz városparancsnokával – várnak engem. Ott meglepődtek:

– Micsoda? Az apja még csak huszonnégy órája van távol, és maga már aggódik?

– Hát persze. Addig várjak talán szívbeteg apámra, míg el nem telik négy hét?

– Mi mindenestre semmit nem tudunk az ügyről. A maga apja mindig közismert volt náciellenességéről. Biztosan SS-ek voltak orosz egyenruhában – közölték velem.

Közel tíz év telt el úgy, hogy nem érkeztek megbízható hírek Papáról. Az orosz kormány a későbbi moszkvai osztrák nagykövetnek, Bischofnak is állandóan azt magyarázgatta, hogy semmit nem tudnak apám sorsáról.1

Jan Masaryk, Beneš, az Európa Tanács folyamatosan érdeklődött, de mindhiába. […]

  1. Valójában Ferdinand Marek már 1947-ben meghalt egy szovjet börtönben. Ezzel, valamint oroszországi politikai rehabilitációjával kapcsolatban l. Herbert Steiner Erster österreichischer Gesandter in Prag: Ferdinand Marek. Sein Schicksal in den Jahren 1938–1947 c. könyvét (Prága 1995).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.