Szimpla történetek

Danny krokodilszemekről mesél. Túl keveset ír a hirdetők kedvéért, és túl sokat mindenféle verekedésekről. Christian Beyer, a főnöke elégedetlen. Peter Bertram története. A végén Dannynak ki kell találnia valamit.

’91 februárja van. Egy hetilapnál dolgozom. Mindenfelé a nagy fellendülésre várnak az emberek. Szupermarketeket és benzinkutakat építenek, éttermeket nyitnak, kezdik felújítani a házakat. De ezen kívül csak elbocsátások vannak, meg verekedések fasiszták és punkok, szkinhedek és vörös szkinhedek, punkok és szkinhedek között. Hétvégenként jön az erősítés Gerából, Halléból vagy Lipcse-Connewitzből, és akik túlerőben vannak, azok vadásznak a többire. Valaki mindig elégtételt akar venni. A városi és a területi tanács határozott lépésekre szólítják föl a rendőrséget és az igazságszolgáltatást.

Január elején egy egész oldalt írtam arról, ami péntekenként az állomáson történik. Patrick hozta a fotókat. A következő héten egy másik cikkem okozott fölfordulást. Szemtanúk vallomásai alapján beszámoltam arról, hogy ismeretlenek egyik éjjel Altenburg északi negyedében feltörték egy lakás ajtaját, és kis híján agyonverték Mike P-t, egy tizenöt éves punkot. Két nap után tért magához a kómából. Az öccse ugyanabban a kórházban feküdt agyrázkódással. Az apjukat elkábították könnygázzal, az anyjuk tanfolyamon volt.

Beyer, a főnökünk megtiltotta, hogy aláírjam a cikkeket. Patrick neve sem jelenhetett meg. Neki ez nagyon jól is jött, mert éppen oda akart költözni hozzá a barátnője. Beyer komolyan fontolgatta, hogy beszerez egy farkaskutyát a szerkesztőség részére. – Vandalizmusra – mondta – nem lehet biztosítást kötni.

Jobban félek az öregtől, aki a szerkesztőség fölött lakik. Először cédulákat dugdosott az ablaktörlőm alá – kategorikusan fölszólított, hogy adjam vissza a pénzét –, majd kiszúrta az öreg Plymouthom első két gumiját. Erre sem tudok biztosítást kötni. Kétszer csinálta meg. Esténként órákig vár az ajtó mellett a sötét lépcsőházban. Mindig csak akkor veszem észre, amikor elbődül: – A pénzemet akarom! – Tettem egy próbát, hogy beszélek vele, és becsöngettem hozzá. Négy héttel azelőtt egészen normálisan beszélgettünk. Egyszer még a szenesvödrét is fölvittem.

Túlhajszoltam magam, és amióta Edgar elhagyott, olyan szűziesen élek, mint egy apáca. Meg tudom érteni Edgart. Hiszen még arra sincs időm, hogy a hároméves unokaöcsémnek születésnapi ajándékot vegyek.

Azonkívül már megint raportra kell mennem Beyerhez, mert még nem vagyok készen a Nelson-ingatlanokról szóló cikkel. Harry Nelson hirdetőnk, hetente jelenik meg, három hasáb, száz milliméter; a húsz százalék engedmény mellett is 336 márka plusz áfa, az egy évben 17 472 plusz áfa. – Ki él meg a szerelemből?… – teszi hozzá Beyer. Scholz, aki két kávéscsészével jön be, tejet önt a kávémba, ezt egyébként csak Beyernek teszi meg.

Azt mondom erre, hogy egy fotó képaláírással jobb, mint egy cikk, meg hogy bár négy ilyen vállalkozói portrét is el tudok helyezni egy oldalon, de fogalmam sincs, mikor írjam meg, és hogy végre meg kell tanulnunk nemet mondani. Beyer újból kezdi a 17 472 márkát, és ezzel a megállapítással fejezi be: – Az is lehet, hogy a maga fizetéséről beszélünk, Danny.

Ránézek a főszerkesztői Stasi-asztal fautánzatú fóliájára – a helyi nemzetbiztonságiak bútorzatát átadták a Gyorssegély Egyesületnek, akik eladták, amire nem volt szükségük, csupa gagyit. Az asztallap mintázatáról megint eszembe jut Beyer kérdése az állásinterjún, hogy terhes vagyok-e, vagy „tervbe van-e véve a gyerek”. Meg hogy erre rá kell kérdeznie, és mintha még meg is akarta volna indokolni. Először őrá, aztán már csak az asztalra meredtem, és azt mondtam, nem.

Minden egyes alkalommal tervbe veszem, hogy beszélek a többiekkel erről az amőbaszerű mintázatról. Végtére is mindannyian egyfolytában ezeket a vonalakat és görbületeket nézzük, amelyek a bal oldalukon krokodilszemre hasonlítanak. De senki nem beszél róla, és én is mindig rögtön elfelejtem, mint egy rémálmot.

Azt magyarázom Beyernek, aki kellemetlen helyzetben a mutatóujját beakasztja a középső vagy a gyűrűsujja alá, hogy nem jó, ha egy újság az ügyfelei előtt hajlong. Ellenkezőleg. Jobban kellene törődnünk tartalmi kérdésekkel, a dizájnnal és a belső szervezéssel, egyébként pedig úgy kéne hozzáállni, hogy örüljön, aki nálunk ügyfél lehet. Nehogy már a nyúl vigye a puskát!

– Lassan, lassan – mondja erre. – Lassan a testtel, Danny!

Beyer alig idősebb nálam, és a magázás legtöbbször furcsán hat, az viszont, hogy Dannynak hív, egyenesen otromba. Haver akar lenni, fair akar lenni, és egy darabig hagy minket beszélni. De mikor hallgatott ránk? Még csak végig se gondolja a javaslatainkat. Fogalma sincs a szakmáról, és azt hiszi, ha a pénzzel törődik, minden menni fog. Azt mondja, a Harry Nelsonról szóló cikket két fotóval hozzam le – Nelson két házat újíttatott fel. Azonkívül arra kér Beyer, hogy a következő kiadásban „mellőzzem a bandaháborúkat”, így fejezi ki magát, és más szempontokra legyek tekintettel. Legyen most megint valami a rositzi kátrányülepítőről vagy az egykori zsidó tulajdonról a piactéren – az alapelvről szóló polémia: kártalanítás helyett visszaszolgáltatás.

Egyetértünk abban, hogy senkit nem lehet elutasítani, aki fölhív vagy fölkeres bennünket, meg hogy sokakat végig kell hallgatni, ha jó sztorit akarunk, mert soha nem lehet tudni, van-e valami az információkban, és ha van, mi az. Nem akar több reklamációt, legalábbis nem olyan sokat, de semmiképpen sem akar elveszíteni egy ötvenkétszer három hasábos százasat – azaz Nelsont. Beyer kézfogással búcsúzik tőlem. – Hamarosan találkozunk – mondja –, este hét óra, autóklub. Utána még megihatnánk egy sört.

Az jut eszembe, vajon mikor látom legközelebb az amőbákat meg a krokodilszemet, és hogy addigra megváltozik-e az életem.

Amikor elmegyek Scholz mellett, elém tartja az útnyilvántartást, rajta a Renault kulcsát és egy cédulát: Öt óra Bertram – cím, telefon, két felkiáltójel.

– Tudja, hogy késni fogsz – mondja Scholz. – Vár rád.

Emlékszem a hívására. Halkan és kapkodva beszélt, de nem úgy, mint azok a szerencsétlenek, akik a szomszéd családot vagy a garázsmestert akarják bemószerolni. Azt mondta, egyedül a mi lapunkban bízik.

Bertram északon lakik, a Schumann utcában, az orosz kolóniával szemben. Éppen a kapu előtt találok szabad helyet. A negyedikre kell fölmenni.

Gyorsan kinyitja az ajtót, a kezét nyújtja. Mondom neki, hogy csak egy órám van. Azt feleli, legalább elkezdhetjük, és termoszkannából kávét tölt. A tányéromon, az övéhez hasonlóan, egy mandulás szelet és egy darázsfészek. Bertram még egy hamutartót tesz a kerek dohányzóasztalra, és meggyújt egy piros gyertyát. – Vagy inkább teát? – kérdezi, és leül a velem szemközt álló fotelba. Mögötte akvárium, növények nincsenek benne. Halat sem látok.

A heverőn az újságunk egyes számai, kis oszlopokba rendezve. Elolvasom a fejlécet: „Dél-Afrikától Ausztrálián át Kanadáig: Kárigények Altenburg járásban”, 1990. október 25., csütörtök. A szkinhed–punk-csatározások előtt gyakran süllyedt a példányszám a tizenkétezer alá.

– Irigylem magát a munkájáért – kezdi. – Ha ír az ember, figyelmesebben szemléli a világot. De bátrabbnak kellene lenni… – Ahelyett, hogy folytatná, elvesz egy darab mandulás szeletet. – Parancsoljon – mondja. Miközben harap, eltorzul a szája, a szeme valahogy ijedtnek látszik. A szemöldökök közti ránc elmélyül. Teli szájjal, eltúlzott alapossággal rág. A heverő fölött – fehér- ezüstmintás tapétán – Van Gogh Éjszakai kávéháza függ.

Előveszem a magnót, felütöm a jegyzetfüzetet, lecsavarom a töltőtoll kupakját, felírom: „Bertram”, és aláhúzom.

– Hogy őszinte legyek – mondja –, még senkinek nem meséltem el. – Gyorsabban rág, nagyot nyel. – Meg is akarom kérdezni előbb, akarja-e, hogy beszámoljak róla. Meglehetősen szörnyű. Maga az első, szóval a legelső ember, aki megtudja. – A tányér fölött lesöpri tenyeréről a morzsát, és hátradől.

Azt kérdezem tőle, bekapcsolhatom-e a magnót. – Persze, természetesen – feleli Bertram. Jobb karja lelóg a fotelről. – Csütörtökön történt, tizennégy napja. Csütörtökönként a feleségem egy volt kolléganőjéhez megy látogatóba. Megcsinálják egymás haját, meg pedikűröznek is. Nem kerül semmibe, nekik pedig elég idejük marad, hogy megbeszéljék mindazt, amit a nők nyilván csak egymással tudnak megbeszélni, ilyenkor mi férfiak ki vagyunk rekesztve, akár tetszik, akár nem. Mit nem adna Daniela, ha olyan haja lenne, mint magának!

Egymás után többször kopogtatnak. Nem veszem észre rögtön, hogy Bertram az, a fotelt ütögeti.

– Daniela, mint mindig, fél nyolc körül hagyta el a lakást – folytatja. – Engedélyt adtam Ericnek, a fiunknak, tizenkét éves, de többnek látszik, hogy kilencig tévézhet vagy számítógépezhet. Én élveztem a nyugalmat, és dolgoztam itt a nappaliban. Erről később talán részletesebben, nem akarom rabolni az idejét. Elég az hozzá, hogy kilenckor átkiabáltam Ericnek, hogy búcsúzzon el a barátjától, és feküdjön le. Eric visszakiabált: Máris, apu, mindjárt. Én tovább dolgoztam, és tíz perccel később hallottam, hogy záródik az előszobában az ajtó. Örültem, hogy nem kell még egyszer figyelmeztetnem Ericet. Eléggé vesződséges részt csiszolgattam éppen.

– Mit csiszolgatott?

– Írok – válaszolta. – Ilyenkor bármilyen zavaró körülmény, a legkisebb zaj is túl sok. És itt, nyilván tudja, egy üvöltöző nőt három emeleten keresztül lehet hallani. Kénytelen-kelletlen mégis vártam, hogy Eric átjöjjön hozzám. Hallottam a vécéöblítőt, aztán, ahogy a fürdőszobában tett-vett. Amikor megint csend lett, azt hittem, Eric egyszerűen lefeküdt. Az utóbbi időben vannak ilyen rigolyái – a serdülőkor, tudja. Még azon is gondolkodtam, egyáltalán nem zavarom-e, ha bemegyek hozzá jó éjszakát kívánni. Aztán mégiscsak bementem. És akkor… szóval kinyitom az ajtót… – Bertram elnémul. Amikor fölemelem a fejem, találkozik a pillantásunk. Nyugodtnak látszik, de a függőleges ránc ott marad a homlokán.

– Képzelje el: ott ül három srác. – Jobb kezével olyan mozdulatot tesz, mintha kitépne valamit a levegőből. – Képzelje csak el. Három srác, Erickel egyidősek, legföljebb tizenhárom-tizennégy évesek, legföljebb. Ott ülnek és sutyorognak, rólam szinte tudomást sem vesznek. Természetesen nem tudom, miről sutyorognak. Csak azt tudom, hogy három vadidegen srác ül a lakásomban este fél tízkor. Felállnak, egymás után kezet fognak velem, mondanak mindenféle vezeték- és keresztneveket, aztán visszaülnek. Hol van Eric?, kérdem, és mivel nem válaszolnak, megismétlem a kérdést, és hirtelen azt látom, hogy Eric a simára egyengetett takarója alatt fekszik, mint egy hulla – csak a hajából lehet látni egy keveset. Eric, kiáltok rá, Eric, mit jelentsen ez? Erre a három fiú figyelmeztetően a szájára teszi az ujját, és pisszeg.

Bertram utánozza, meg is ismétli: – Pszt, pszt. – Körkörös mozdulatokkal firkálom tele a jegyzetfüzet oldalát, balról jobbra haladva. Bertramnak vörös a feje a felindultságtól.

– Ne ébressze föl, mondja a legmagasabbik, aludnia kell. Közben lejjebb húzza a takarót, hogy látsszon Eric feje, és fölemel egy borotvapengét. Szép kis fülecskék, azt mondja, szép kis orrocska, és ide-oda mozgatja a borotvapengét, hogy én is jól lássam, éppen úgy, ahogy az illuzionisták csinálják. Úgysincs esélye, mondja egy másik. Úgyhogy ne csináljon hülyeséget, különben a kis Ericnek nemcsak a füle fog hiányozni. Kik vagytok?, kérdezem. Ne fárassza magát ezzel, válaszolják. Le kell ülnöm, és odaláncolnak Eric székéhez. Egy pillanatra feltámad bennem a harci kedv: menni fog, biztatom magam, amíg megkötöznek, erősebb vagy, mint ezek a gyerekek. De ők föl vannak fegyverkezve borotvapengékkel, és mire odaérek Erichez, megcsonkítják vagy megölik. Abból, ahogy eljárnak, látszik, hogy nem először csinálják, ezeknek van gyakorlatuk, ezek profik.

Még mindig indákat rajzolok Bertram neve köré. Nem folytatja. Megkóstolom a darázsfészket, és visszateszem a tányérra. Bertram nézi a kezem. „Ez a csepp megmentheti az akváriumát” – olvasom a legfelső újság egyik hirdetésében, és automatikusan kiszámolom az árát: kéthasábos, hatvan milliméter, plusz ötven százalék az utolsó oldal miatt.

– Rövid csöngetést hallok – folytatja Bertram, és megköszörüli a torkát. – Tanácstalanságomban ordítani kezdek, úgy ordítok segítségért, mint egy őrült, amíg egyikük az izzadt, koszos kezét a számra szorítja. Még két srác jön be, és nincs sürgősebb dolguk, mint hogy engem leköpdössenek. Mind az öt leköpdös, egyenként legalább háromszor. Azután betömik a számat Daniela mosogatórongyával meg egy törölközővel. Hála istennek, szinte soha nem vagyok náthás. Hogy közben esetleg megfulladok, az őket cseppet sem érdekli. Máris hallom a kulcs csikordulását a zárban. Hirtelen elnémulnak. Egyikük kikiabál: Jó estét, Bertramné, rosszul van az Eric, jöjjön, kérem, gyorsan, jöjjön már! Az őrület szélén állok, mert az jut eszembe, micsoda sokk lesz ez Danielának, egész életében ezen kell majd rágódnia. De meg vagyok kötözve, nem tudok segíteni neki. Semmit nem tehetek. Azonnal bezárják Daniela mögött az ajtót, és az a srác, aki Eric ágyán ül, azt mondja: Vetkőzzön csak le nyugodtan, Bertramné, itt jó meleg van, és mind az öten röhögni kezdenek.

Bertram hangja elvékonyodik. Kapkodva beszél, mintha az ő ideje lenne fogytán. A fiúk kinyitják a sliccüket, és jön, aminek jönnie kell. Bertram semmit nem hagy ki, viszont a szájába dugott mosogatórongyról teljesen megfeledkezik.

– Ez azért már nem logikus – mondom, és kikapcsolom a magnót. Hozzáteszem, hogy az utolsó öt percet, ha megengedi, arra használom ki, hogy én is elmondok egy történetet, egy olyat, amit én éltem át, és amely az övével ellentétben a legutolsó részletig igaz.

Már a múlt hónapban is voltam olyan hülye, mondom, hogy elmentem egy férfi lakására, a szerkesztőség fölött lakó őrült öreghez. És ahogy ott állok a hideg lakásában, mert azt hittem, még le tudom beszélni az őrületéről, bevezet a hálószobába, és ordítozni kezd, hogy zsebmetsző vagyok, olyan, akinek még egy nyugati zár, egy nyugati biztonsági zár sem akadály. Kéthavi nyugdíját loptam el állítólag, azonkívül egy új nadrágot és a barna szandálját. És ezzel még nincs vége, gyertyacsonkot dobtam a borotvahabjába, a fejszét meg eldugtam a szekrény mögé. Bizonyítékul előhúzza a szekrény mögül a fejszét, és felszólít, hogy kövessem, mert ez még mindig nem minden. Elcsoszog mellettem, kikapcsolja a villanyt – teljes sötétség. Sehol másutt a lakásban nem ég villany, az előszobában sem. Földbe gyökerezett lábbal állok, figyelem a lépéseit. Egy fejszecsapás, és… Ekkor felgyullad a villany. Végre fölfogom, hogy egy zavarodott öreg hálószobájában állok. Háttal nekem, térde közé fogva a fejszét, kinyit egy ajtót, és motyog valamit maga elé, amiből csak a zsebmetszőt értem. Hála istennek a lakáskulcs a zárban. Megfordítom, akad a zár… Felrántom az ajtót, az öreg karon ragad, kiabál, a fejsze a földre esik, az ajtó nyitva, és ott áll előtte Scholz, a kövér Scholz, visszalöki az öreget, két kézzel löki vissza.

– Ez aztán végre egy igazán jó sztori – mondom, és behúzom a táskám cipzárját. – A magáéhoz képest egyenesen ragyogó!

Bertram enerváltan néz maga elé. Azt mondom, hogy idáig vagyok ezekkel a hülyeségekkel, mint amit elmesélt, és közben úgy teszek, mintha átvágnám a saját torkomat. – Idáig vagyok! – kiabálom, és hogy fel nem foghatom, miért hallgatom nap mint nap vadidegen emberek locsogását. Ez a felis- merés engem is meglep, nevethetnékem támad.

– Így viszont nem fogja sokra vinni – mondja Bertram, és már ültében kezdi összeszedni az edényeket. Fogja a tányéromat a mandulás szelettel és a megkezdett lusta asszonnyal, meg a félig teli csészémet, az egészet a saját tányérjára pakolja, és elfújja a gyertyát.

Azt válaszolom, hogy valószínűleg igaza van, és az asztallap fóliájára meredek, amelyet a tányér és a csészealj helyén látok magam előtt. Már megint itt van – a krokodilszem, ahogy súlyos szemhéja alól rám bámul, asztalokról, tapétákról, szekrényekről, hajópadlóról, mindenhonnan – a világ tele van krokodilszemekkel.

Azt ajánlom Bertramnak, hogy ha ilyen történetek keringenek a fejében, vegyen egy könnygázzal töltött pisztolyt, vagy egy sprayt, ami a legkisebb táskába is befér, vagy fizessen be egy kurvára, vagy adjon föl hirdetést a társkereső rovatba. Beszéd közben a ráncra összpontosítok a homlokán, amelyet egy pillanatig sebhelynek néztem. Tanácsokat osztogatok, de közben arra gondolok, hány gülüszem, amőba és krokodil van körülöttem, és az a sejtelmem támad, hogy ez csak a kezdet, egyik dolog a másik után fog majd üldözni, és nemsokára nem lesz egyetlen egy gondolat sem, ami ne lenne mérgezett, ami ne valami közönségesre emlékeztetne, ami ne undorítana.

Bertram becsukja utánam az ajtót. A kapcsoló után tapogatózom, és hallom a relét, a kattanást, ahogy Bertramnál kialszik az előszobai villany.

A Renault gumija rendben van. Viszont valaki olyan szorosan mellé állt egy Opellal, hogy a másik oldalon kell beszállnom.

Hétig van még idő. Az üzletek már bezártak. Nem tudom, mit csináljak addig. Először is elhatározom, hogy hátrafelé indulok el, aztán megfordulok, hogy épségben átjussak az autók között, amelyek a szemeteskonténer mindkét oldalát elfoglalják. Közben arra gondolok, mekkora örömet fog okozni az eltűnésem – már csak egy szabad helyet találjak, és lehetőleg a kapum előtt! Látom a visszapillantó tükörben, hogy nevetek. Nem jó az, gondolom, ha az ember egyedül él. Nemcsak azért, mert minden nehezebb, hanem természetellenes is. De Beyerrel akkor sem megyek sehová, egy sörre sem. Meg is mondom neki rögtön. Valamit majd csak kitalálok.

FORDÍTOTTA NÁDORI LÍDIA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.