Anya sokat volt ezen a teraszon, amikor itt szemben elkezdődött az építkezés. Amint hazaértem a fonalboltból, rögtön be is számolt róla, hogy napközben hogyan haladt a munka. Ma jött egy új ember, de az olyan lassú, hogy szerintem hamar el fogják küldeni. Ilyeneket mondott. Jobb szeretett itt kinn lenni, mint benn a Sztregova utcában, ahová az utolsó időben már nem is mentünk vissza. Fel a harmadikra, le a harmadikról, szegény a napot is alig látta volna. Na, meg a szomszédok is! Nem sok kedve volt hozzá, hogy előttük tanuljon járni a fémkerettel. Itt viszont sokat gyakorolta. Fel s alá a teraszon, amíg el nem fáradt. De ugye, én nem fogok idő előtt meghalni? Ezt kérdezte egyszer.

Akkoriban reggel négy órakor keltem, hogy mielőtt bemegyek a HÉV-vel Budapestre, még segíthessek neki tornázni. Mindig attól féltem, hogy ha valami bajom történik a városban, ha, mondjuk, elüt egy autó vagy mit tudom én, ha valamiért nem érek haza hét körül, akkor ő majd itt lesz egyedül és vár és én nem jövök… Az, hogy összekeverte a szavakat, néha nagyon fárasztott. Sohasem szerettem barkochbázni, most meg egyszerre jócskán kijutott belőle. Gyakran tíz kérdést is fel kellett tennem, hogy megtudjam, miről vagy kiről beszél. Kerestük egy személy vagy egy helység nevét, és néha kezdhettük újra az egészet, mert előfordult, hogy igennel válaszolt nem helyett vagy fordítva. Pedig tudta, tudta hogy mire gondol, éppen csak a szavak hagyták cserben… Idő előtt halt meg, hiszen még annyira érdekelte a világ. Legalább a Nagy Imre temetését megérte volna! Arról nem is beszélve, ami utána következett. Ő, aki negyven éven át hallgatta a híreket a rádióban és bosszankodott amiatt, amivel etették… Apa nem sokat törődött az egésszel, és túlélte még az Antall-kormányt is. Az más kérdés, hogy nem velünk.

Mindez akkor futott át a fejemen, amikor lerámoltam a teraszt. Reggel jön a két erdélyi, hogy elkezdje a munkát. Szétbontjuk és újraépítjük az egészet, mert a lépcső szétfagyott a télen. Úgy gondoltam, megváltoztatom a formáját is. Ne legyen olyan fantáziátlan kocka, mint amilyennek húsz éve megépítették. Tegnap délelőtt megjöttek a márványlapok. Egy nappal a megbeszélt idő előtt, úgyhogy nem is voltam itt. Lerakodtak az utcára, ahonnan magam hordtam be mindent, este hattól tizenegyig. Nem nőnek való munka, de akármelyik férfi se tudná megcsinálni. Egyébként, megszoktam már, hogy sokat dolgozzam ezzel a házzal. Harminc éve vettem a telket, részletre huszonnyolcezer forintért, aztán tíz évig építkeztünk. Mindez egy fizetésből nem kis teljesítmény, de még nem is minden, hiszen semmi sem olyan egyszerű, hogy az ember odaadja a pénzt és megkapja érte, amit szeretne.

Talán akkor kezdtem anyára gondolni, amikor átnéztem a szemben lévő házra, amely kétszer is gazdát cserélt már azóta, hogy ő innen a teraszról felügyelte az építkezést. Három éve Tóni és Éva lakják, mindketten jó fejek. Kanadában élnek, de a nyári hónapokat itthon töltik. Tóni nagy kutyabarát. Őt láttam meg először, amint kijött a házból vagy a kutyát, amely épp akkor érkezett a kerítéshez? Mintha csak megbeszélték volna a randevút.

Várjál, mondja Tóni és felemeli a mutatóujját. Ugyanúgy, mint négy nappal ezelőtt, amikor először látták meg egymást. A kutya vár, már négy nappal ezelőtt is érdemes volt várni. Tóni bemegy a házba, kivesz egy hamburgert a mélyhűtőből, felmelegíti a mikróban és már hozza is. Ehhez Kanadából kell hazajönni, anya biztos ezt mondaná.

Senki sem tudja, honnan jött ez a kutya. Kérdezték az erdélyiek is, akik két utcával lejjebb laknak, de arrafelé se tud róla senki. Néha lát az ember egy hirdetést a buszmegállóban, vagy az élelmiszer- boltnál, hogy elveszett ez meg ez, így és így hívják, és egy kisfiúnak nagyon hiányzik. Ilyen dolgokra gondolok, amikor reggel lemegyek vásárolni, a kutya meg ott jön mellettem. Azóta, hogy elkezdtük a terasz bontását, nem tágít. Mindhárman úgy találjuk, hogy nagyon jól tud alkalmazkodni. Barátság és méltóság. Nekem ez lenne a két kulcsszavam. Nem úgy van velünk, mint aki bekéredzkedett, hanem mintha mindig is itt lett volna, fogalmaz Feri, a fiatalabb. Tulajdonképpen nem is hárman vagyunk, hanem négyen. Még a munkából is kiveszi a részét. Na, nem úgy, hogy megfogja a beton- törő pisztolyt, hanem úgy, hogy érdeklődést mutat, jelen van. Néha az emberek között is akad olyan, aki úgy segít, hogy nézi, amit a másik csinál, szólal meg Laci, az idősebb. Remélem, hogy nem rám céloztál, így Feri.

Talán csak azért, mert rágondoltam, a buszmegállónál csakugyan látok egy kézzel írott apróhirdetést, de nem kezdem alaposabban silabizálni. Mintha attól tartanék, a kutya megsejti, hogy a gazdáját keresem, ami meg azt is tudatná vele, hogy a tőlünk kapott vendégszeretetre csak úgy ideiglenesen, amolyan szükségmegoldásként számíthat.

Néni, ez milyen kutya, kérdezi egy kislány az élelmiszerbolt előtt. Német juhász, felelem, ismered? Nem, mondja a kislány, de olyan szép. Az eladónőnek is feltűnik. Nem is tudtam, hogy magának kutyája van. Én se, mondom neki és még megkérdezem, hallott-e valakiről, aki itt a környéken egy német juhászt keres. Mi a neve? Nem tudjuk. Ha se gazdája, se neve, akkor az nem is lehet német juhász, mondja erre az egyik asszony, akinek rá van írva az arcára, hogy nem hisz a mesebeli királyfiban. Kilencven százalékos, vélte Tóni, amikor jobban szemügyre vette. Feltehetőleg nem azért, mert ő adta neki a hamburgert.

Az üzletből hazafelé a kutyával arra gondoltunk, akarom mondani, arra gondoltam, hogy most néhány napig nem lesz hamburger. Tóni elment Évával Győrbe a negyvenedik érettségi találko- zójára, utána pedig eltöltenek egy kis időt Balatonfüreden. Az öcsém is hazajön minden érettségi találkozóra, és gyakran a Balatonra is lemegy. Legutóbb az egyetemi évfolyamtársaival találkozott. Péntek este érkezett, és kedden délután már repült is vissza Genfbe. Miért van az, hogy néhány osztály diákjai rendszeresen találkoznak, mások pedig jó, ha harminc év alatt egyszer? Én már nem is emlékszem, hogy nekünk mikor volt az utolsó érettségi találkozónk. A Balatont se láttam már vagy harminc éve, de az rajtam múlott, azt legalább tudom. De miért maradtak el a mi ötévenkénti találkozóink? Az nem lehet, hogy mi az osztályban kevésbé szerettük egymást, mint Tóniék vagy az öcsémék. Felettünk is eltelt ugyanannyi év. Utánaszámolok és kiderül, hogy nekünk is idén lehetne a negyvenéves találkozónk. Ezek szerint egyidős vagyok Tónival.

Feri azzal fogadott, hogy telefonált egy ember. A vízvezeték-szerelő? Nem, nem az volt. Akkor ki? Megmondta? Az igazság az, hogy nem nagyon értettem. Akkor talán mégis a vízvezeték- szerelő volt, az olyan hadarva beszél. Nem, biztos, hogy nem ő volt. Honnan olyan biztos benne? Hát onnan, hogy nem tudott magyarul. Tetszik látni, kapcsolta ki a betontörőt Laci, ezzel az erővel én is válaszolhattam volna, mert azt én is tudtam volna, hogy nem értem, mit mond az úr. Aztán újra berreg a betontörő, már az utolsó négyzetmétereket repeszti, és a kutya megint odafekszik, bele a dübörgés közepébe, mintha csak élvezné, hogy a feje alatt reng a föld.

Miért vagy itt ebben a szörnyű zajban, miért nem fekszel oda a kertbe, a fűzfa alá? Ott meleged se lenne, mondom neki megint, de ezúttal sem tágít. Könnyű lenne azzal elintézni, hogy nem értette, amint mondtam, de én inkább úgy gondolom, hogy én nem értettem, amit válaszolt. Mert az állatok válaszolnak. Nemrég láttam erről a TV-ben egy érdekes műsort. Egy amerikai nőről volt benne szó, aki tud beszélni az állatokkal. Na, nem úgy mint az Idi Amin, aki addig tapsolt egy krokodilnak, amíg az meg nem mozdult, nem, ez a nő valóban beszélt az állatok nyelvén. A szám is tátva maradt.

Laci és Feri leraktak néhány márványlapot, és azt is kiszámították, hogy nem lesz elég a tizenöt négyzetméter. De hiszen én is kiszámítottam, mielőtt megvettem. Igen ám, magyarázza Laci, és már látom is, hol hibáztam. Megint el kell menni Kisorosziba. Remélem, hogy kapok még belőle. Közben azonban más kezd nyugtalanítani. A festék színe, amiből Feri próbaképpen odakent egy kicsit a falra, nem fog menni a teraszhoz. Éreztem, amikor megvettem, de sajnos, abból a színből, amit szerettem volna, nem volt. Ezt viszont ki kell cserélni, mégpedig Budapesten. Azon gondolkoztam, hogy hova menjek először, amikor megszólalt a telefon. Talán nem is hallottam volna, de a kutya, szokásától eltérően, vakkantott egyet.

Éppen jókor, gondoltam, legalább megkérdezhetem a vízvezeték-szerelőt, hogy mikor tud jönni, és összeegyeztethetem a két vásárlással. De bizony nem volt mit egyeztetni, vagyis hogy volt, de nem a vízvezeték-szerelővel. Vincze Béla telefonált, megint itt van Texasból. Amikor februárban eltemet- tük az édesanyját, a két fiú közül ő volt az, aki a végsőkig kitartott. A bátyja nem tudta megvárni, amíg Ilonka meghal, és két nappal korábban hazarepült Detroitba. Előtte többször is hevesen vitatkoztak, elhelyezzék-e valahol a mamát vagy sem, érdemes-e életben tartani, amikor már alig tud magáról. Teljesen másmilyen volt a két gyerek. Béla nem adta fel, a végsőkig ragaszkodott. Hello, Lenke, mondja most a telefonba, aztán rögtön át is vált németre. Tíz évvel ezelőtt nekirugaszkodtam az angolnak, de hamar feladtam. Azt a nyelvet, amelyik kutyát mond és macskát ír, azt én soha nem tudom megtanulni.

Béla azért jött Magyarországra, hogy elvigyen néhány kegyeleti tárgyat, esetleg a Singer varrógépet is, emlékül Texasba. Még a temetés után megkért rá, hogy legalább egyszer ott alhasson a Király utcai lakásban, amely most már az enyém. Ilonka jött le hozzám a fonalboltba még amikor Majakovszkij volt a Király, hogy vegyem meg a nevére az államtól a bérleti lakását, aztán kössek vele eltartási szerződést. Kérdeztem, hogy jól meggondolta-e, hiszen két fia él Amerikában, bizonyára őket is érdekelné a dolog. Nem, dehogyis, nem jönnek azok Magyarországra, én meg azt szeretném, hogy a Lenke intézze a ügyeimet, képviseljen a közgyűlésen, meg máshol is, ha kell. És én azt nem is bíznám, csak a Lenkére, hiszen tizenöt éve látom, hogy milyen jól vezeti ezt a boltot is. Azóta persze régen nincs már az a bolt, az új igazgatónak is búcsút mondtam, mert jobban jártam a korai nyugdíjjal meg a heti kétszeri takarítással, mint azzal a fizetéssel, amit ő ajánlott. Na, mindegy, ez egy másik történet. A negyvenéves érettségi évfordulót a találkozó helyett most azzal ünnepelhetem, hogy leteszem a porrongyot. Két lakásom van Budapesten, és itt ez a házam.

Béla összeveszett a rokonokkal. Emlékszem-e rá, hogy az utolsó időben, amikor Ilonka már a rokonoknál lakott vidéken, hogy akkor azok tartoztak neki valami kétszázezer forinttal. Emlékszem. És mennyit adtak vissza? Nekem Ilonka azt mondta, hogy százezret. Ők meg azt állítják, hogy két- százat. Jó, az ember nem venne mérget arra, amire Ilonka azokban a napokban emlékezett, ezt nem kellett németül mondanom, mert csak gondoltam, de azt mindhárman láttuk, a két fiú meg én, hogy az utolsó tíz nap alatt, amíg mi ott voltunk Ilonka mellett, hát azalatt a rokonok, ezt majdnem németül is mondhatnám, nem nagyon strapálták magukat, hogy a beteg hogyléte felől érdeklőd- jenek. Bizonyos tárgyak, melyekre Béla jól emlékezik, eltűntek a rokonoknál lévő hagyatékból. A varrógépért nem kellett aggódni, mert az fenn van a Király utcai lakásban.

Béla éppen oda igyekezett. Budapesttől ötven kilométerre, egy benzinkútról telefonált. Megkapja a kulcsot, aztán mi is találkozunk, hogy odaadjam neki a papírokat, melyeket el kell hoznom a bankból, meg Ilonka bakkönyvét is, ahová az Amerikában élő fiaitól kapott dollárokat éveken át betette. Mikor megy vissza? Három nap múlva. Hát ez pech, mert most nem tudom meghívni Szentendrére. Kezdtem mondani, hogy dúl az ostromállapot, egymás hegyén-hátán minden és hogy készül az új terasz. Itt járt le a második telefonkártya. Aztán jött a harmadik hívás, amin nem lepődtünk meg, se én se a kutya. Első emelet három, mondtam rögtön, Majoros. Az micsoda? Egy lakó az első emeleten, akinél a kulcs van. Béla úgy gondolta, hogy ő mégis eljönne Szentendrére, hiszen alighanem ez az utolsó magyarországi útja. Rövid időre jönne, éppen csak azért, hogy lássa a házat, amelyről édesanyja annyi szépet mondott neki. A terasz miatt pedig ne aggódjak, mert ő Texasban mindenkinek azt meséli majd, hogy ez volt a legszebb terasz egész Európában. Már csak azért is megteszi nekem ezt a szívességet, mert örökké hálás azért, amit az édesanyjáért tettem. Hát, nem tudom, hogy ezt pontosan így mondta-e, vagy csak énbennem állt így össze, de a kimondott szónál gyakran fontosabb az, amit megértünk belőle.

A következő nap azzal kezdődött, hogy megtudtam a kutya nevét. Tigris. Éjszakánként nem maradt nálam, hanem lement a két erdélyivel, és ott tegnap este megfordult valaki, aki látta már a kutyát, mostantól fogva Tigris. Ezek szerint gazdája is van? És elképzeltem Tóni csalódását, amikor majd hazajön az érettségi találkozóról. Nem, mondta a Feri, gazdája az nincs. Egy építkezésen látták a környéken, ott asszisztált hónapokon keresztül. A munkások Tigrisnek nevezték. A ház felépült, Tóni pedig kezdhette felszolgálni a hamburgereket. Tigris, mondtam neki, és rögtön fel is emelte a fejét. Szinte sajnáltam, hogy nem kell lemenni az élelmiszerboltba. Hagyd békén azt a hölgyet, Tigris, szólítottam volna a vásárlás végén, megyünk hazafelé.

De nem volt mit vásárolnom. Nekiálltam a meggylevesnek és káposztás tésztának. Az öcsém szokta ezt kérni, mert ez a kedvenc étele. Most viszont nem őt vártam vele, hanem Bélát, aki déltájban meg is érkezett. Hogyhogy nem autóval? Visszaadta a kocsit, a két hátralévő napra Budapesten már nincs rá szüksége. Hogy hívják a kutyát? Tigris, feleltük egyszerre, hárman három irányból. Végigmentünk a kerten, már amennyire lehetett, megmutattam, hol üldögéltünk Ilonkával, amikor, nagy ritkán kihoztam ide magammal. Itt a fűzfa alatt most majd felépítünk a megmaradt terméskőből egy szalonnasütőt. A Tigris biztos örül majd neki, vélte Béla. Ezt először nem értettem, aztán meg ő nem értett engem, hogy tudniillik a Tigris nem az enyém. Laci és Feri éppen befejezték az evést a konyhában. Azt ajánlottam Bélának, üljön le a fa alatt, amíg elrakodok és újra megterítek. Ezt mintha Tigris is megértette volna, mert rögtön leheveredett a még üres karosszék mellé. Amikor felmentem a házba, láttam, hogy nagyon megtetszettek egymásnak. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Ahogy a költő mondta.

Aztán az ebéd alatt már a praktikus részleteket tárgyaltuk. Mert, hogy az történt, hogy amíg feltálaltam Bélának a meggylevest, addig ő a keretben a fűzfa alatt elhatározta, hogy elviszi magával a Tigrist Texasba. Nem rossz gondolat. Korábban már mesélt róla, hogy odakinn gyakran végez olajkútfúrásokat, egy-egy próbálkozás százötvenezer dollárba is belekerül és bizony, az is előfordul, hogy a fúrás eredménytelen. Sok múlik a hely kiválasztásán. Hogy ebben Tigris mennyit segíthet, azt nem tudom, de az biztos, hogy az olaj felbukkanását türelmesen fogja várni. Na de, hogyan visz el az ember egy kutyát Amerikába? Az nem olyan egyszerű, hogy csak úgy beteszem a bőröndömbe. Én, a magam részéről, még a varrógéppel is jobban elboldogulnék. A varrógéppel, azzal várunk néhány hónapot, mondta Béla, mert elköltözik a házból, ahol most lakik. Nem akarja tovább a magas lakbért fizetni. És nem lesz nehéz olcsóbbat találni? Nem is fog keresni, mert úgy döntött, hogy inkább vesz magának egy házat. Hát, igen, ha az ember választhat. És arra kér, hogy majd akkor küldjem el neki a varrógépet, ha már beköltözött az új házba. Már megbeszélte azzal a személlyel, akinek majd telefonálnom kell. Értem? Persze, hogy értem, csak azon gondolkozom, hogy mit csináljunk a Tigrissel? Szerencsére Béla tudta, hogy ilyenkor mit kell tenni. Volt már korábban egy kutyája, a Bogrács, néhány éve döglött meg. Igen, emlékszem, az Ilonka egyszer mutatott róla fényképet is. Először keresni kell egy állatorvost, aztán megkérni a kiviteli engedélyt.

Szerda délután egy óra volt, Béla gépe pénteken reggel kilenckor indult. Átmentem a harmadik szomszédba, nekik van egy macskájuk, és már jöttem is vissza az állatorvos telefonszámával. Közben azonban újabb probléma merült fel. Béla nem egyenesen Texasba repül, hanem előtte még két napot eltölt Frankfurtban a barátainál, akik egy hatodik emeleti lakásban laknak. Talán nem ártana megkérdezni őket, hogy jöhet-e a vendég mellé egy kutya is. Én is így gondoltam, ezt nem ártana megkérdezni. Az állatorvos előtt tehát a frankfurti barátokat kellett felhívni, csakhogy az ő telefon- számuk benn volt a Király utcai lakásban. De kár, hogy most nincs autó! Abban maradtunk, hogy telefonálok az állatorvosnak és megbeszélem vele, jöjjön el este, Béla közben bemegy a HÉV-vel Budapestre, felhívja Frankfurtot és nekem megtelefonálja, hogy rendben van-e a dolog. Ha nem, akkor lemondom az esti randevút. Megállapodtunk hát az állatorvossal abban, hogy ötre jön. Azt nem mondtam neki, hogy esetleg majd megint hívom, hogy mégse jöjjön. Béla elbúcsúzott Tigristől és indult a negyed kettes buszhoz.

Háromnegyed négykor megállt egy autó a ház előtt. Egy férfi szállt ki belőle és beszólt az utcáról. Ez a négyen számú ház? Aztán már jött is befelé a kapun, és közben mosolyogva azt kérdezte: Hol a páciens? Tigris felemelkedett a fűzfa alól és szép kényelmesen odajött hozzánk. Nagyon jó a mozgása, látszik, hogy egészséges. Úgy számítottam, hogy ötre jön. Igen, de ideszólította a közelbe egy másik ügy és félő, hogy később nem fog ráérni. Ha én lettem volna beteg, biztos nem jön ilyen hamar az orvos, mondta a szomszédban Jenő bácsi, aki már jó ideje ott bóklászott a kerítés túloldalán, így hát követni tudta az eseményeket.

Amikor az állatorvos beadta az injekciót, megszólalt a telefon. Ezt már nem lehet visszacsinálni, gondoltam, akármit is mondjon Frankfurt. Németül szóltam bele a kagylóba, amire a vízvezeték- szerelő azt felelte, hogy bocsánat. Már tegnap akart hívni, ahogy megbeszéltük. A baj csak az, hogy még mindig nem tudja biztosan, mikor tud jönni. Holnap délelőtt felhív. Ebben maradtunk, és csak később gondoltam rá, hogy hiszen akkor benn leszek a városban Bélával. Nem szoktam ilyen hibákat csinálni, de hiába, ez nekem túl sűrű. Intelligens kutya, jó az izomzata. A neve Tigris. Rajzos mintás. Kora: egyéves. Na látod, mondta az egyik erdélyi a másiknak, te meg azt mondtad, hogy öt. Ó, nem, ismételte az orvos, legfeljebb tizenöt hónapos. És ki a gazdája? Mondtuk neki az építkezést. Akkor hát, senki sem keresi, mondta az orvos és beírta tulajdonosnak Vincze Bélát. És mikor akarják kivinni? Péntek reggel. Akkor ezt vissza kell dátumozom, különben beteszik karanténbe. Nem tudom, hogy ez a szabálysértés mennyire súlyos, de aki még nem felejtett el mindent, az talán emlékszik rá, hogy ezt az országot hosszú évtizedeken keresztül csak börtönbüntetés kockázatával lehetett elhagyni. Adott még három féregtelenítő tablettát, és amikor kifizettem a háromezer-ötszáz forintot, abban állapodtunk meg, hogy másnap lemegyek az irodába, ahol is nagykönyvbe vesszük az egészet, kapok az igazolásra egy pecsétet, és a hatósági főállatorvostól a kiviteli engedélyt. A holnapi viszontlátásra, búcsúzott, és elmenőben még Tigrisnek is odaszólt: Bárcsak én mehetnék oda, ahová te mész!

Béla negyed hatkor telefonált. Az történt, hogy rossz buszra szállt, és az elvitte őt a Nemzeti Múzeumhoz. És mi van, kérdeztem. Beszéltem-e már az állatorvossal, kérdezte ő. Stuttgartban mi van, kérdeztem én, vagyis Frankfurtban. Frankfurt az rendben van, Béla mehet a kutyával. Már érdeklődött, hogy hol lehet ketrecet kapni, és azt mondták neki, hogy az Opera mellett van egy üzlet, ahová most rögtön el is fog menni. Ugye nem mondtam le az állatorvost? Az rendben van, mondtam neki. Abban maradtunk, hogy délelőtt tízkor találkozunk az OTP Deák téri fiókja előtt. Remélem, hogy addigra meglesz a ketrec, mondta még Béla, és másnap két csomag felvágottal jelent meg a Deák téren. Az egyikben huszonöt deka volt, a másikban hetvenöt. A hetvenötből huszon- ötöt adjak oda a Tigrisnek, rögtön, ahogy hazaértem, de a többit tartsam meg, mert ő akarja neki adni, amikor este kijön. És a másik huszonöttel mi legyen? Azt magánál tartja, holnap reggelre. Világos. Az Operánál nem voltak, csak madárketrecek. Ez a mi formánk, gondoltam, hogy a Tigris nem papagáj, és eltettem a felvágottat.

Hazafelé sikerült kiválasztanom a festéket, amelyik jól megy majd a teraszhoz, aztán bementem az állatorvoshoz. Éppen egy fox-terrier hasáról borotválta szőrt, hogy előkészítse egy operációra. A főállatorvos viszont nem volt ott. Vissza tudnék jönni holnap délelőtt? De, hiszen, addigra már elment a frankfurti gép! Akkor legjobb, ha a lakására megyek. Csillaghegyen lakik és este hat után már biztosan otthon lesz. Ezt át kellett gondolnom. Béla jön este, odaadja az ötven dekát Tigrisnek, talán ő maga is eszik valamit, aztán mindhárman elmegyünk Csillaghegyre, én visszajövök Szentendrére, ők meg folytatják az útjukat a Király utcán és Frankfurton át egészen Texasig. Rendben, mondtam, mintha álomból ébrednék. De otthon lesz a főállatorvos? Miért ne lenne otthon, felelte az állatorvos, és bátorítólag megdögönyözte a fox-terriert.

Megetettem Tigrist a huszonöt deka felvágottal. Egy szeletbe bebugyoláltam az utolsó széntab- lettát. Csak úgy nyalta be az ujjaimról. A hátralévő ötven dekát félretettem a gazdinak, aki fél hét körül meg is érkezett. Ketrec nem volt nála, de vett egy pórázt. Kicsit nyugtalan lett, hogy az engedély még nincs a kezünkben. Ami a ketrecet illeti, százötven dollárért lehet venni a repülő- téren, azt követően megint százötven dollár az út Frankfurtig és utána megint százötven Texasig. Ez a hír nem tette túl vidámmá, hiszen ugyanezt a kutyát odakinn kétszáz dollárért is megvehetné. Ugyanezt nem, mondtam erre én, nem mintha olyan nagyon ismerném a texasi kutyaárakat, éppen csak úgy éreztem, tartozunk annyival Tigrisnek, hogy ne beszéljünk előtte ilyen triviális dologról. Ezzel Béla is egyetértett. De az utazással kapcsolatban volt még egy feltétel. A kutya és a ketrec együttes súlya nem haladhatta meg az ötven kilót. Mennyi a ketrec súlya? Sajnos elég sok. Tizenöt kiló. Mindketten Tigrisre néztük. Hány kiló vagy? Ő meg csak nézett vissza, hol a gazdira, hol énrám, és látszott rajta, hogy szívesen megmondaná a választ. Bélát meglepte, hogy a fürdőszobában nincs mérlegem. Van egy, csakhogy benn a városban. Megint a szomszédok segítségét kellett kérnünk, de mielőtt útra keltem volna, Jenő bácsi már hozta is a kerítéshez az övékét. Először egy deszkát helyeztünk a lapjára, ahová állni szokás, de arról a kutya mindig lebillent. Hát igen, nem cirkuszi produkcióra való. Béla úgy döntött, hogy átnyalábolja és föláll vele a mérlegre. Persze, ez sem sikerült rögtön, az első próbálkozásra, de aztán mégiscsak összejött, és végre túl voltunk a feladat nehezén. Most már csak Bélát kellett lemérni és kivonni a közös súlyból. Száztíz kiló, mínusz hetvennégy, az annyi mint harminchat, plusz tizenöt, az ötvenegy! És még nem is ette meg a gazditól járó felvágottat. Tanakodtunk, hogy ez mennyiben lehet probléma, de már nem volt sok időnk. Nem akartam túl későn érni a hatósági főállatorvoshoz. Béla megetette Tigrist, miközben a két erdélyi befejezte a munkát és készült hazafelé. Sok szerencsét, mondta a Feri és pacsira nyújtotta a kezét, amire a kutya nagyot ugatott és csaknem megkapta. Tigris!!! – kiáltott Béla a tulajdonos minden erélyével. Evés közben nem szokás kutyával kezet fogni, mondta Laci. Hogy én milyen hülye vagyok, korholta magát Feri, most, hogy örökre elmegy, szinte azt is elfelejtettem, hogy kutya. Erre Tigris megint mordult egyet, kezdett elege lenni a sok hercehurcából.

Elindulás előtt felkerült a nyakára a póráz. Nocsak, milyen csinos lettél! Nem árt rendesen kinézni a hatósági főállatorvos előtt. A következő megpróbáltatást az jelentette, hogy fel kellett szállni a buszra. Nem és nem! Ugatott, csaknem ledöntötte Bélát, hagyni kellett, hogy a busz nélkülünk menjen el. Lesétáltunk két megállót. Tudod, erre szoktunk vásárolni menni, mondtam közben Tigrisnek, aztán megjött a következő busz, és újabb dulakodás vette kezdetét. Az első kísérlet azzal végződött, hogy amikor az ajtók becsukódtak, mi ketten fenn voltunk, Béla kezében a póráz, mellette én, a kutya pedig odalenn, nyakán a póráz. Kár volt odaadni neki az összes felvágottat, gondoltam, mert most fel lehetne vele csalogatni. Szerencsére ezen a buszon nem voltak utasok, azonkívül a vezető is besegített. Hátulról ösztökélte az ellenszegülő utast, és az fel is ugrott, de amikor a busz elindult volna, már lenn volt megint. Lemegyünk gyalog, javasoltam. Olyan nincs, így a vezető, szokja csak meg a civilizációt! Ezt a gombot tessék megnyomni, kezit csókolom, ha mindenki fenn van!

A HÉV-re való felszállásról csak annyit, hogy utána úgy gondoltam, ezt jobb lesz nem megismé- telni. Béla menjen be Tigrissel Budapestig, én meg leszállok Csillaghegyen, és elhozom a hatósági engedélyt. Találkozunk a Király utcában. Ez látszott a legésszerűbbnek, és igazán nem értettem, hogy miért ráncolja Béla a homlokát. Aztán kiderült, hogy a homlokráncolás nem a tervemre vonat- kozott, hanem az egész vállalkozásra, úgy általában. Lehetséges, hogy ez a dolog mégsem fog menni, de van egy rokona Füzesabonyban, akivel az ittléte alatt nem találkozott, csak telefonon beszéltek, és az a rokon elvinné magához a Tigrist, bár nem tud jönni csak egy hónap múlva, és lehetne-e, hogy addig énnálam… Közben elindult velünk a HÉV. Úgy látszott, nem Amerikába. Ilyet egy kutyával nem lehet megcsinálni, volt a számon, egy kutyával sem. De hát mi a baj, kérdeztem aztán. Minden olyan szépen halad. Megkapjuk az engedélyt, nem lesz probléma a többletkilóval sem, és Frankfurt- ban is minden rendben. Nem is ez a gond, hanem valami egészen más, amiről eddig még nem beszélt. Néhány hónappal azután, hogy a Bogrács megdöglött, vett magának egy macskát és most nem tudja, hogy az szeretné-e a Tigrist. Volt még néhány percünk Csillaghegyig. Mondtam neki, hogy nálam nem lehet a Tigris egy hónapig, meg aztán Füzesabonyba se vigye el senki se, hiszen annyira nálunk sincs rossz helye. Nono, ez most már Vincze kutya! – emelte fel a mutatóujját Béla. Az igaz, odaadta a háromezerötszáz forintot, plusz ezerötszáz illetéket, a kiviteli engedélyre, de akkor Texasról volt szó, nem Füzesabonyról. Béla megtörölte a homlokát és elnézést kért. Persze, hogy elviszi és minden rendben lesz, ne haragudjak rá. Talán csak azért támadtak benne ezek a gondolatok, mert egy kicsit elfáradt. Hát, mondjuk, ezt meg tudtam érteni.

Negyed kilenckor találtam meg a hatósági főállatorvos házát, ahol nem volt egy lélek se. Leültem a kerítés padkájára, hogy megvárjam. Kezdtek feljönni a csillagok. Eszembe jutott, hogy nem telefonált a vízvezeték-szerelő. Igaz, hogy nem voltam otthon délelőtt, de megkaptam volna a hírt. Aztán másra gondoltam. Felnéztem az égre és egyszerre elfogott az az örömteli érzés, mely évek óta újra és újra meglep. Néha sírok is miatta, de most egyszerűen csak örültem. Annak, hogy ott voltam anya mellett azon a szombat délutánon, amikor hirtelen be kellett vinni a korházba. Meg fog halni, mondta az orvos, lehet, hogy egy fél óra múlva, de az is lehet, hogy egy hét múlva. Azt ajánlotta, menjek haza. Megköszöntem és vártam, sziklaszilárdan, ahogy most is. Egyszerre nagyon közel éreztem magamhoz Bélát, azt mondanám, világossá lett előttem, hogy miért segítek neki. Az ő élete nagyon más volt mint az enyém. Elgondolni, hogy nem értette az anyja nyelvét! És amikor utoljára jött meglátogatni, akkor harcba szállt a lehetetlenért. Most hazajött, hogy elvigye a varrógépet meg más emléktárgyakat, összeveszett a rokonokkal és viszi magával Tigrist Texasba. Reméljük, hogy sikerül neki. Megnyerjük ezt a csatát, egyikét a halandóság elleni vesztes háborúinknak. Arra gondoltam, hogy jó lenne ezt elmondani, úgy, ahogy itt ülök és várok, félig az időn kívül, de ugyanakkor benne is az időben, talán jobban benne, mint máskor bármikor.

Tízre jött meg a hatósági állatorvos. Először a két reflektorfény, azután a kocsija és végül ő maga. Már tudott a dologról. Hamar odaadta a kiviteli engedélyt. Megadta még egy személy nevét is, akit meg lehet keresni a repülőtéren, ha netalán valami probléma lenne a többletkilóval.

A Király utcai konyhában Petőfit idéző életkép fogadott. Gyertya égett az asztalon, amely mellett ott ült Vincze Béla, és itta a tokaji bort. Előtte kilógó nyelvvel ott feküdt a kutya. Rajta látszott meg a legjobban, mekkora a hőség. Az ablak csukva. Nehogy kiugorjon a negyedik emeletről. Bélának volt oka ettől félni. A megérkezést követőn ugyanis lement, hogy megigyon egy sört. Erre a rövid időre odakötötte Tigrist a fűtőtesthez, de Tigris nem várta tétlenül a sörivás végét: szétharapta a pórázt, és a gazdi arra tért haza, hogy csak a csonkja fityeg a kutya nyakán. Ekkor csukta be az ablakot. Máskülönben minden rendben. Tigris nagyon intelligens kutya. És jól nevelt. Ha bemész a hálószobába, nem megy be utánad, hanem leül az ajtónál. Bélának az az ötlete támadt, megkéri a frankfurti barátokat, hogy egy nappal ő utána tegyék fel a texasi gépre. Ilyen módon lesz ideje taxival hazamenni, és mindent előkészíteni, és másnap ott lehet a dzsipjével amikor Tigris megérkezik. Két óránál is többe telne, amíg visszaér a repülőtérre. Ne kelljen azt az időt Tigrisnek  miután megérkezett az új hazába!  ketrecben töltenie, bizonytalan várakozásban. Jó ötletnek látszott, de hogy Frankfurtban hogyan szervezték meg, arról nem szól ez a történet.

Nem értem volna már el az utolsó szentendrei HÉV-et, ezért átmentem a négyes villamossal Budára, és ott aludtam a Sztregova utcában. Éjjel azt álmodtam, hogy a Tigris nem akart beszállni a taxiba. Mondani akartam Bélának, hogy vegye elő a felvágottat, de nem jutott eszembe, hogy milyen nyelven szóljak hozzá. Próbáltam és próbáltam rájönni, aztán felébredtem. Sietnem kellett vissza Szentendrére, mert arról volt szó, hogy a Laci barátjával elmegyünk Kisorosziba. Mielőtt a Batthyányi téren lementem a megállóba, felnéztem a kék égre. Épp egy gép repült át a Duna felett. Kilenc óra tíz perc. Ha nincs késés, Tigris ott lehet a ketrecében, valahol a gép hasában. Összeszorult a gyomrom.

Harmadnapon jött a telefonhívás. Itt vagyunk mindketten Texasban! Minden nagyon jól ment, Tigris megfürdetve, most éppen a felvágottat eszi a konyhában. Valamit akartam kérdezni, de Béla mondta tovább, hogy már le is fényképezte és majd elküldi a fényképet. Meg kell kérdeznem, amit az előbb akartam, érzem, elfelejtem, ha nem vigyázok. Béla lefényképezi a ketrecet is és azt is elküldi, de előbb még lefesti ezüst színűre és nagy fekete betűkkel ráírja, hogy… Hogy mit ír rá??? Megismételte, hogy mit írt rá. Disz iz e tájgerhaosz. Tigrisház. Majdnem ugyanaz, mint németül. A következő pillanatban eszembe jutott, amit kérdezni akartam és amit senki se fog elhinni az az, hogy angolul jutott az eszembe. És mit szólt a macska? Ahogy kimondtam, szinte láttam leírva a tankönyvben. Angol nyelv kezdők számára, harmadik lecke. Kiegészítendő kérdő mondat a dosegédige múlt idejű alakjával. Aztán németül is meg kellett ismételnem. Talán a kiejtéssel volt a baj vagy egyszerűen csak az önbizalommal. Ja, vagy úgy, felelte Béla. A macska mérges volt  böse  és azt mondta, hogy khhhéééhííí…

Várom a fényképeket Texasból. Az ezüst színű ketrec talán nem érdekel annyira, de azt, hogy a Tigris hogyan fest Amerikában, azt igazán látni szeretném. Nekem is részem van benne, hogy ő most ott van. Tóninak is nagyon hiányzik. Gondolom, meg lehet elégedve az új hazájában, bár itthon sem volt valami nyughatatlan természet. A legfontosabb az, hogy az ember pozitívan álljon a dolgokhoz.

És megint átvillan rajtam, hogy ezt a történetet meg kellene írnia valakinek. Elmondom az öcsémnek, ha legközelebb hazajön Genfből. Ő az egyetlen író, akit személyesen ismerek…