(FÖLD)

csupa föld már az arc, csupa sár.

ez az eső oda is befolyik, átázik

a deszka, a bőr fekete. először

a száj rothad el, aztán jön a nyelv.

végig az arc, amelyre emlékszem,

amely szemek nélkül, simára

csiszolva még mindig rám, vagy

inkább mögém néz a falból,

az ablakról, a tükörből, amelyet

nem akartam letakarni.

(ÁRNYÉK)

kísérlek még, de nem úgy, mintha

kórházfolyosón próbálgatnánk a

járást, fémkeretre támaszkodnál

és én nyitnám előtted az ajtót,

a te kopárabb, félelmes mezőidet

nem ismerem, és neked sem lehet

hatalmad afölött, amit itt hagytál:

beszélek hozzád, pedig sehol se vagy,

árnyékom lettél, és ahol jársz,

talán én is az vagyok neked.

(FONOGRÁFIA)

ott maradni még, forgatni a sírás

viaszlemezét, mely örökké ugyanott

akad el, mint a határt verő zápor,

örökké ugyanott tör ki, ott, ahol

elszabadul a kopott gyémánttű

csúszása, nyüszítése, mint egy kötéllel

félholtra vert kutyáé, „nesze, ez a tiéd,

rohadt dög”, a homok apró rögökké

tapad össze a nyáltól, a könnytől,

az esőtől, kitartani ezt, és amikor

nem lehet tovább, visszaosonva

a kötelet épp csak elejtő kézhez,

mint egy kést, forgatni a szívben

a nem kívánt folytatás szégyenét.