Ez a helyes irány?

Bevándorlás a globalizáció korában

Ahogy Európa határait egyre inkább megerősítik a bevándorlók ellen, az embercsempészet mind általánosabbá válik. Európa azzal, hogy kriminalizálja a bevándorlást, azokat sújtja leginkább, akik elég elkeseredettek ahhoz, hogy elmeneküljenek szülőföldjükről, és hozzájárul a csempészek óriási bevételéhez. E tanulmány azt vizsgálja, milyen árat fizet Európa ezért a rövidlátó és megengedhetetlen politikáért.

Becslések szerint az elmúlt tíz évben több mint 2500-an haltak meg, amikor megkíséreltek eljutni Európába. Ez a halottak számát tekintve sok, de egy 350 millió lakosú kontinenshez képest nem nagy szám. Kik azok, akiket annyira eltökélten távol akarunk tartani, hogy életüket kockáztatják, hogy bejussanak az országba? Egy ugyanilyen eltökélt, de kis csoport, amely főleg szegény országokból való férfiakból, nőkből és gyerekekből áll, akik bármi áron nekiindulnak munkát, és menedéket keresni. Nem bűnözők. A mi eltökéltségünk eredménye mégis az, hogy az embercsempészetet látjuk el munkával. Ahogy a befogadó országok megszigorították az ellenőrzést, és egyre több határ került fél-katonai őrizet alá, nagyon megugrott az embercsempészet.

E fejlemények két kérdést vetnek fel. Az egyik azzal a régi gyakorlattal kapcsolatos, amelynek kapcsán az eredendően nem büntetendő cselekményt kriminalizálják, arra hivatkozva, hogy egy tarthatatlan helyzetet kell megoldani; ez arra buzdítja a valódi bűnelkövetőket, hogy elősegítsék a tiltott cselekményt. Ismerős példa erre a marihuána törvényi megítélése. A marihuána kriminalizálása az Egyesült Államokban – és Angliában – valóban eredményesebb lenne, mint a holland kolátozott legalizálás, amely nagyon kevés nyereséget kínál a drogkereskedőknek, így azok nem érdekeltek a terjesztésben?

A másik törvényi kérdés, amelyet ezek a fejlemények felvetnek, az, hogy az Európába jönni szándékozó emberek százainak halála nemcsak az érintettek ügye, hanem mindannyiunké. Azt a tényt, hogy ezeknek az embereknek nincsenek meg a belépéshez szükséges irataik, a törvénykezés és a média könnyen úgy állíthatja be, hogy ez minket mint társadalmat felment a halálukkal kapcsolatos felelősség alól. A megfelelő iratok hiánya mintha kevésbé emberivé tenné halálukat, kisebbítve ezáltal a mi lehetséges felelősségünket mindabban, ami a halálukhoz vezetett.

Az a véleményem, hogy bevándorlási szabályaink irányvonala, amely nagyobb rendőri és katonai ellenőrzést sürget, és egyre kevésbé veszi figyelembe a nemzetközi emberi jogi szabályokat és saját polgárjogi szabályainkat, az emberkereskedelem fejlődéséhez vezet, gyengíti jogrendszerünket, így a demokráciát is. A tiltott emberkereskedelem és az ártatlan férfiak, nők és gyermekek halála, akik a mi ’szülőföldünkön’ vesztik életüket, hatással van a mi társadalmunkra, és eltorzítja, vagy meggyengíti a törvényi szabályozást. Ez végül mindannyiunk életére hatni fog. Igen, a fő áldozatok azok a férfiak és asszonyok, akik embercsempészeket fogadnak fel, közülük is főleg azok, akik belehalnak az útba. De ostobaság volna azt gondolnunk, hogy mi érintetlenek maradhatunk.

Az erőszakos cselekmények összefüggnek

Nem lehet nem felismerni, hogy az erőszakos cselekmények összefüggnek, bár nem mindig látjuk az összefüggést, sőt, nem mindig értékeljük ezeket erőszakos cselekményként. Az államadósság, a szegénység, és a munkanélküliség hirtelen növekedése, a déli félteke hagyományos gazdasági szektorainak leállása – részben a neoliberális gazdasági globalizáció miatt –, merőben új népvándorlást indított el, ezzel hozzájárult az emberkereskedelem robbanásszerű fejlődéséhez. Egyre több bizonyítékunk van arra, hogy az IMF politikája felerősítette a negatívumokat, annak ellenére, hogy a Dél sok országában a lakosok kb. 20 százalékának nagy gazdasági fejlődést hozott.1

Kormányaink azáltal, hogy támogatják az IMF irányelveit, részben maguk teremtik meg azt a helyzetet, amely növeli a kivándorlást és az embercsempészetet. Továbbá, mivel a gazdag országok, részben ugyanezeknek az IMF irányelveknek köszönhetően, egyre gazdagabbak lesznek, egyre kívánatosabb célországgá válnak. Ezen irányelvek ugyanakkor a menekülteket kibocsátó országok kormányainak keményvaluta-bevételt teremtenek, miközben hatalmas adósságmennyiségük és egyre csökkenő nemzeti bevételük van amiatt, hogy a neoliberális globalizáció következtében a nemzeti gazdasági szektorok nagy része meggyengül vagy tönkremegy. Így ezek a kormányok sem túlságosan érdekeltek a kivándorlás szabályozásában. Közben, mivel ezek az irányelvek a jómódú gazdaságokban is felerősítették az egyenlőtlenséget és a munkanélküliséget, a hátrányos helyzetű emberek radikalizálódtak, és gyakran a politikai szélsőjobbhoz csatlakoztak.

Az a tragikus, hogy akik mindennek az áldozatai, most egymással csatáznak országainkon belül. A bevándorló-ellenesség talán azok között a legmagasabb, akiket ugyanazok a szabályok sújtottak, mint ami a bevándorlók és bevándorló-jelöltek országaiban a szegényeket és a középosztálybelieket (ugyanakkor a felső 20%-ot nem) sújtja. Amikor a gazdag országok falakat emelnek, hogy kívül rekesszék a bevándorlókat és menekülteket, muníciót adnak az embercsempészeknek, miközben a déli féltekén nő az elkeseredettség, az északi féltekén pedig a félelem. Ezek az irányelvek nem jók. Ezek a szabályok ördögi kört hoznak létre.

Ugyanaz a technikai és intézményi infrastruktúra, amely lehetővé tette a globális tőke- és termékáramlást, a szolgáltatások és az új nemzetközi vezetői, szakemberi réteg szabad áramlását, teszi lehetővé a kivándorlást és az embercsempészetet. Ugyanakkor segíti a kiinduló országokba irányuló átutalások folyamatosságát, ami legkevésbé sem ösztönzi az ottani kormányokat arra, hogy tegyenek a kivándorlás ellen. Ezek az összefonódások egyre bonyolultabbá teszik a bevándorlás problémáját. De ezek az összefonódások és ez a fajta komplexitás rossz irányba visz. Meg kell fordítanunk a folyamatot.

Az emigránsok rendszeres pénzküldeményeikkel a kibocsátó országok fejlesztési stratégiáinak makro-szintjén lépnek be a folyamatba. Sok országban ezek a pénzküldemények alkotják a valutatartalék nagy részét. Bár az így befolyó összeg elhanyagolhatónak tűnhet a pénzügyi piacok napi pénzforgalmához képest, a fejlődő, illetve nehéz helyzetben lévő gazdaságok számára ez az összeg gyakran életfontosságú.

1998-ban – ez az utolsó év, amelyről átfogó adatok állnak rendelkezésünkre – az emigránsok által hazaküldött pénzösszeg összértéke elérte a 70 milliárd amerikai dollárt. Hogy megértsük ennek a számnak a jelentőségét, a szóban forgó állam GDP-jével és valutatartalékával kell összehasonlítanunk. A Fülöp-szigeteken például, ahol magas a kivándorlás aránya (sok fülöp-szigeteki nő dolgozik, például különböző országok szórakoztatóiparában), az elmúlt néhány évben a külföldön élők által hazaküldött pénz volt a harmadik legnagyobb valutabevételi forrás. Bangladesben, egy másik olyan országban, melynek szülöttei a Közép-Keleten, Japánban és több európai országban dolgoznak, a hazautalt pénz a teljes valutabevétel egyharmadát adja. A munkaerő kiáramoltatás és az általuk hazaküldött valuta eszközével próbálnak a kormányok megküzdeni a munkanélküliség és a külföldi államadósság problémájával.2

Úgy tűnik, ez vonatkozik azokra a globalizáció okozta összefonódásokra is, amelyek lehetővé teszik a csempészetet. A külföldi üzleti tárgyalások, a globális turizmus, az Internet, és a globalizációval szorosan összefüggő több más körülmény sok olyan globális folyamatot indít el, amelyeket a gazdasági globalizáció tervezői és fejlesztői nem látnak előre. Közben szeptember 11-e miatt egyre komolyabban merül föl a bevándorlás szabályozásának és a már letelepedett bevándorlóknak az ellenőrzése. A polgárjogok megnyirbálása nem fog segíteni minket abban, hogy megoldást találjunk arra, miként fogadhatnánk még több bevándorlót válaszul a jövőbeli demográfiai változásokra.

Tiltott emberkereskedelem

A munkaerő behozatal, irányuljon az törvényes, vagy törvénytelen munkára (pl. prostitúcióra), sok kapcsolódási pontot világít meg a déli félteke rossz körülményei és a bevándorlási rendszer feszültségforrásai között.3 A csempészet több jogot is sért: emberi, polgári, és politikai jogot. Az embercsempészet leginkább a szexiparral, a munkaerőpiaccal, és a törvénytelen bevándorlással hozható kapcsolatba. Sok törvényt alkottak már a csempészetről: nemzetközi egyezményeket és nyilatkozatokat, ENSZ határozatokat, és több bizottságot és szervezetet is létrehoztak. Az embercsempészetet olyannyira komolyan kezdték venni, hogy a birminghami G8 találkozón 1998 májusában külön napirendi pontként szerepelt. (IOM 1998). Az amerikai elnök irányelveket adott saját kormányának, melynek értelmében erősíteni kell a nők és gyerekek csempészete elleni fellépést. Ez vezetett Paul Wellstone törvényjavaslatához: az S.600-as törvény 1999-ben került a szenátus elé. A civil szervezeteknek is egyre nagyobb a szerepük. Például a Coalition Against Trafficking in Women (Nőcsempészet Ellenes Koalíció) központokat tart fenn, képviselői vannak Ausztráliában, Bangladesben, Európában, Latin-Amerikában, Észak-Amerikában, Afrikában és a csendes-óceáni térségben. A The Women’s Rights Advocacy Program (A Nők Egyenjogúságáért Program) embercsempészet-ellenes kezdeményezést indított a globális emberkereskedelem elleni harc részeként. Két fontos témáról van szó: az egyik, hogy a globalizáció egyre növekvő keresletet teremtett az ilyen munkaerő iránt a jól fizetett, szakképzett munkaerő részéről.4 A másik pedig az, hogy a globalizáció lehetővé tette a régebbi országos, vagy regionális csempészhálózatoknak és csempészköröknek, hogy világméretűvé váljanak.

Itt a lánykereskedelem adataira szeretnék koncentrálni, azon belül is a szexipar területére, és arra, hogyan nő ennek a csempészetnek, mint profittermelő ágazatnak a súlya, leginkább a déli féltekén. A törvényes, az engedély nélküli, vagy embercsempészet útján kivándorolt emigránsok hazautalt pénzei – mint említettem – a szegény országok államháztartási egyenlegében fontos szerepet játszanak. A bevétel és annak haszna visszatartó erőként működik a hatósági fellépések mérlegelésekor. És miután az északi félteke országai a célországok, ők sem kerülhetik el ennek a törvénytelen kereskedelemnek a következményeit.

Az embercsempészet jövedelmező üzletág. Egy ENSZ-jelentés szerint az 1990-es években a bűnszervezetek 3,5 milliárd amerikai dolláros éves bevételre tettek szert menekültek csempészésével (ide nem számítva a szexipar számára csempészett nők legnagyobb részét). A szervezett bűnözés csak a közelmúltban kezdett részt venni az embercsempészetben; a múltban leginkább kisstílű bűnözők foglalkoztak ezzel az iparággal. A CIA (1999) jelentése szerint a szervezett bűnözés különböző csoportjai interkontinentális stratégiai szövetséget kötöttek, vegyes etnikumú emberek több országot összekötő hálózatait felhasználva; ez megkönnyíti a szállítást, a helyi kapcsolattartást és elosztást, a hamis dokumentumok beszerzését stb. A Global Survival Network (1997) jelentése is ezt a gyakorlatot mutatja be. Ezt kétéves nyomozás után adták ki, melynek során egy álcég alapításának segítségével épültek be a tiltott kereskedelembe. Az ilyen hálózatok a szervezett lánykereskedelmet is megkönnyítik, nemcsak a kiinduló és a célország között, hanem harmadik országban is. A csempészek Burmából, Laoszból, Vietnámból és Kínából nőket juttathatnak Thaiföldre, míg a thai nőket Japánba és az Egyesült Államokba szállítják.

Bár nincsenek kielégítő adataink, a meglévő információ arra enged következtetni, hogy a szexipar részére folytatott lánykereskedelem, beleértve a kiskorúak kereskedelmét, nagyon jól jövedelmez az ezt irányító köröknek. Az ENSZ becslése szerint 1998-ban 4 millió nőt csempésztek át a határokon, amiből a bűnözői csoportoknak 7 milliárd dolláros hasznuk volt. Ez az összeg tartalmazza a prostituáltak bevételéből származó juttatásokat, a szervezőknek, és a célországi közreműködőknek fizetett díjat. Japánban, ahol az úgynevezett szórakoztatóipar legális, az elmúlt néhány évben a bevétel 4,2 milliárd yenre rúgott; mind több bizonyíték van arra, hogy a szex-munkások egyre nagyobb része kerül ki a törvénytelen bevándorlók közül. Lengyelországban, a rendőrség becslése szerint, az embercsempész minden leszállított lengyel nő után körülbelül 700 dollárt kap. Ausztráliában az állami rendőrség becslése szerint a 200 prostituáltból származó bevétel eléri a heti 900 000 dollárt. Az ukrán és orosz nők nagyon keresettek a szexiparban, és az őket szállító bűnözői csoport 500–1000 dollár közötti összeget kap értük. Ezek a nők az elvárás szerint átlagosan napi 15 vendéget fogadnak, és mindegyikük körülbelül havi 215 000 dollár hasznot hoznak a bandának.

Becslések szerint az elmúlt években több millió fiatal lányt és nőt csempésztek ki Ázsiából és a volt Szovjetunióból, vagy mozgattak a térségen belül. Ez a két legnagyobb csempészeti terület. Az emberkereskedelem növekedésének okát ezeken a területeken abban találjuk, hogy a nők elszegényednek, vagy a családjuk, szüleik adják őket el közvetítőknek nehéz körülményeik miatt. A volt Szovjetunió tagköztársaságaiban tapasztalható magas munkanélküliség volt az egyik oka annak, hogy a bűnözői csoportok megerősödtek, és megnőtt a lánykereskedelem. A piacgazdaság bevezetésével a női munkanélküliség Örményországban, Oroszországban, Bulgáriában és Horvátországban elérte a 70%-t, Ukrajnában pedig 80%-os lett. Egyes kutatások kimutatták, hogy a nők alapvetően a rossz pénzügyi helyzet miatt választják a prostitúciót.5

A bevándorlási politika néhány jellemzője és az ezt betartató hatósági fellépés valószínűleg sokban hozzájárul ahhoz, hogy a lánykereskedelem áldozataivá vált nők még védtelenebbek legyenek, és ne sok lehetőségük maradjon arra, hogy törvényes eszközökhöz folyamodjanak. Ha nincsenek papírjaik, ami valószínűsíthető, akkor nem bántalmazottakként fognak velük bánni, hanem törvényszegőkként, mert nem tartották a bevándorlásra, tartózkodásra és munkára vonatkozó törvényeket. Az a törekvés, hogy a papírok nélküli bevándorlást és az embercsempészetet megerősített határellenőrzéssel szabályozzák, növeli annak az esélyét, hogy a nők csempészeket vesznek igénybe ahhoz, hogy átlépjék a határt, és a csempészek közül néhányról kiderülhet, hogy egy szexiparhoz kötődő csoporthoz tartozik.

Továbbá, sok országban a külföldi nők számára tilos a prostitúció, ami tovább növeli a bűnözői csoportok szerepét ebben. Ez ugyanakkor korlátozza is a külföldi nők túlélési lehetőségét, hiszen számukra általában kevesebb a munkalehetőség. Sok országban a külföldi nők prostitúcióját tolerálják, az általános munkaerőpiacon való részvételüket azonban kevésbé – ez a helyzet például Hollandiában és Svájcban. Az IOM (International Organization for Migration) adatai szerint sok EU országban a prostituáltak sokkal nagyobb része a bevándorló, mint a helyi lakos: Németországban 75%, míg Olaszországban, Milánóban 80% stb.

Bár néhány nő tudja, hogy prostitúció céljából csempészik át a határon, sokaknak a beszervezés körülményei, a bántalmazás és a kiszolgáltatottság mértéke csak a célországba való megérkezés után válik egyértelművé. A fogva tartás körülményei gyakran végletesek, rabszolgasághoz hasonlatosak, csakúgy mint a bántalmazás, beleértve a megerőszakolást és a szexuális erőszak és fizikai büntetés többi formáját. Éhbért kapnak, és fizetésüket gyakran visszatartják. Nem engedik, hogy védekezzenek az AIDS ellen, és általában nincs joguk orvosi ellátáshoz. Ha a rendőrségnél keresnek segítséget, akkor lehet, hogy bezárják őket, mert megsértették a bevándorlásra vonatkozó törvényt; ha hamis papírokkal rendelkeznek, akkor feljelentést tesznek ellenük.6

Mivel az elmúlt évtizedben nagyot fejlődött a turizmus, és az egyik legfontosabb ország-, régió-, és városfejlesztési stratégiává vált, a szórakoztatóipar is ezzel párhuzamosan bontakozott ki, s maga is fontos fejlesztési stratégiává vált. Sok helyen a szexkereskedelem a szórakoztatóipar része, és vele egyidejűleg fejlődött. Egy ponton világossá válik, hogy a szexipar maga is fejlesztési stratégiává válhat olyan területeken, ahol nagy a munkanélküliség és a szegénység, és a kormány kétségbeesetten keresi a bevételi, s főleg a valuta-bevételi forrásokat. Amikor a helyi ipar és a mezőgazdaság már nem szolgálhat munkalehetőséggel, nem hoz sem személyes, sem állami profitot, akkor az addig marginális bevételi forrás sokkal fontosabbá válik. Ezen fejlődő szektorok fontosságának megnövekedése egyre több árukapcsolást hoz létre. Például, amikor az IMF és a Világbank sok szegény országban a turizmust látja a növekedési problémák megoldásnak, és hitelt ad annak fejlesztésre vagy terjeszkedésre, előfordulhat, hogy a szórakoztatóipar fejlesztésének szélesebb, intézményes megalapozásához, így közvetve a szexipar terjeszkedéséhez járulnak hozzá.

Ez a fejlesztési stratégiák közti árukapcsolás jelzi, hogy a lánykereskedelemben további növekedés is elképzelhető. Ez a lehetőség aggodalomra ad okot, főleg ha tudjuk, hogy egyre több nőnek van elenyésző, vagy semmi esélye arra, hogy munkát találjon. És ezekre a növekvő számokra számítanunk kell, mert a szegénység és a munkanélküliség nagy, és szűkülnek a helyi gazdaságok hagyományos szektoraiban a munkalehetőségek. A kormányok egyre növekvő adósságállománya lehetetlenné teszi számukra, hogy fenntartsák a szociális ellátó intézményeket és segítsenek a szegényeken. Ilyen körülmények között a szexiparban dolgozó nők nemzeti bevételi forrássá válhatnak. Ez az árukapcsolás nem szerkezeti, nem öszszeesküvés eredménye. A súlya attól nő meg, hogy a megélhetés más forrásai, a bevételek és járulékok, úgy a munkás, vagy a vállalat, mint a kormány részére limitáltak, vagy teljesen hiányoznak.

Közelgő demográfiai
krízis északon

Miközben a gazdag országok egyre keményebben próbálják határaikon kívül tartani a bevándorló- és menekültjelölteket, egyre drasztikusabb demográfiai csökkenéssel, és a gyorsan öregedő népesség problémájával kell szembenézniük. Egy átfogó tanulmány szerint (Austrian Institute of Demography 2001) az évszázad végére a mostani termékenységi és emigrációs folyamatok alapján Nyugat-Európa népessége 75 millióval csökken, és a népesség majdnem 50 százaléka 60 év feletti lesz – a térség történetében először. Európának talán még nehezebb döntésekkel kell szembenéznie, mint Amerikának, amely viszonylag több bevándorlót fogad be. Honnan kerülnek majd új, fiatal munkások, hogy eltartsák az öregedő népességet, és elvégezzék a helyiek által nem kedvelt munkákat, főleg ha figyelembe vesszük az egyre magasabb iskolázottságot? Az egyik olyan szektor, amelyben valószínűleg lesznek állások, az egyre több idős ember otthoni és intézményes ellátása. Az öregek és a velük kapcsolatos gazdasági tevékenységek exportálásának lehetőségét most mérlegelik. De csak véges számú öreget és alacsony fizetésű állást exportálhat a lakosság egyetértésével egy ország. A bevándorlás várhatóan része lesz a megoldásnak.

Az Egyesült Államokban az adatok kicsit más képet mutatnak. Az Egyesült Államokban a század végére előrejelzett népességcsökkenés 34 millió ember, és e csökkenés csak az évezred elején ér véget. Elég egyértelmű bizonyíték van arra, hogy az utóbbi két évtized népességnövekedésének, csakúgy, mint a munkaerő-növekedésének meghatározó részéért a bevándorlók voltak a felelősek, úgy a második generációs bevándorlók, mint a külföldön születettek. Az emigránsok mindkét esetben nagyobb arányú növekedést értek el, mint az általános lakosságra és az teljes munkaerőre vetített arányuk.

Mégis, az, ahogy az északi félteke országai fejlődnek, nem készíti fel őket erre a jövőbeli lehetőségre. Falakat építenek, hogy kint tartsák a bevándorlókat. Az erősödő menekültáradat idején az ENSZ menekültügyi főbiztosa a szokásosnál is nagyobb pénzhiánnyal küzd. Miközben létező kereslet van az emigráns munkaerőre, sőt demográfiai okokból családokra is, a bevándorlót és a menekültet általában negatív, nemkívánatos személynek festik le, így akadályozzák az integrációt. Továbbá, miután a vállalatok és a családok érdekeltek a bevándorlók alkalmazásában, és különböző okokból eltökéltek ebben a kérdésben, a megszorító intézkedések és a bevándorlók és menekültek faji alapon való meghatározása várhatóan a már így is egyre növekvő emberkereskedelmet táplálja.

Konklúzió:
felvilágosultabb bevándorlási irányelvekre van szükség

Fenyegető kérdéssel kell szembenéznünk. Ha továbbra is azon törvényes alapokon akarjuk tartani a rendszereinket, melyekért elődeink olyan sokat harcoltak és melyekért vérüket ontották, vajon kívánatosak, továbbmegyek, tarthatóak-e az olyan szabályok, amelyek brutalizálják az embereket – nemzetiségüktől függetlenül – és elősegítik az emberkereskedelemből származó büntetendő profitszerzést?

A kegyetlenkedés és bűnözés engedélyezése nagy ár a határok védelméért, és idővel megrohasztja a törvényes állam és a polgári társadalom rendszerét.

A társadalmainkat és minket – állampolgárokat – fenyegető veszélyeket illusztrálja az, ami ma az Egyesült Államokban történik. A szeptember 11-i események, és az azt követő, bizonyos bevándorló csoportokra vonatkozó polgárjogi megszorítások Amerikában bomlasztják, egyesek szerint gyengítik a törvényes rendet, mert minden Egyesült Államokbeli lakosra vonatkoznak. Az Egyesült Államok kormánya egyre nagyobb hatáskörrel látja el magát, hogy közvetlenül, bírósági eljárás nélkül foglalkozhasson olyan kérdésekkel, amelyek addig bírósági elbírálás alá estek, vagy nem voltak a kormány fennhatósága alá tartozó problémák. Ezzel az Egyesült Államok kormánya alapvető jogokat sért, nemcsak azokét, akiket esetleges veszélyforrásnak nyilvánít, hanem a saját állampolgáraiét is. Minden állampolgárét, nem csak az esetleges gyanúsítottakét.

Van módszer a bevándorlás szabályozására, amely inkább erősíteni, semmint gyengíteni volna képes a társadalmat? Az, hogy sorozatosan halnak meg menekültek az embercsempészek kezei között, semmiképp sem erősíti a rendszert. Ha állandóan ez ismétlődik, félő, hogy érdektelenség lesz úrrá az embereken. És félő, hogy mi, és gyermekeink egyre inkább elfogadjuk ezeket a haláleseteket a határátlépés szabályozásának érdekében.

Nemcsak azokért fizetünk meg, akik a mi szülőföldünkön halnak meg; azokért is, akiket élve csempésznek be az országunkba. Az ár, amit azért fizetünk, hogy megengedjük a bántalmazás azon formáját, amelyet emberkereskedelemnek hívunk, sokkal magasabb, mint annak az „ára”, hogy befogadjuk ezeket az embereket, akik csak munkalehetőséget szeretnének – és dolgoznának. Sok kutatás bizonyítja, hogy valójában nyerünk a bevándorlók jelenlétével. Londonban például a vállalkozó réteg tizenhét százaléka tartozik etnikai csoportokhoz. Ez sokkal magasabb arány, mint az összlakosságra vetített etnikai arányszám.

Ha tovább használjuk ezeket a szabályokat, amelyek brutalizálják a bevándorló-jelölteket, és elősegítik a csempészek profitszerzését, ez rákként terjed tovább az állam és a társadalom belsejében. Ez az ára annak, hogy kriminalizáljuk a papírok nélkül élő bevándorlókat, és általában annak, hogy megszorító intézkedésekkel és katonai módszerekkel akarjuk rendezni a bevándorlás kérdését. Az Egyesült Államok példája ezt valamelyest igazolja. A hatékony ellenőrzés nevében az 1996-os új bevándorlási törvény megerősítette a rendőri fellépést, azzal, hogy csökkentette a bírói ellenőrzést a rendőrség bevándorlási ügyeiben. A legfontosabb kérdés itt az, hogy mi erősebb rendőri fellépés tárgya: nem ismert bűnözőket, vagy környezetvédelmi előírások megsértésével gyanúsított vállalatokat, vagy drogkereskedőket érint, hanem a lakosság egy részét, nem is csupán néhány személyt, hanem férfiak, nők és gyerekek elég széles körét.

A két meghatározó folyamat – egyfelől a bevándorlás-szabályozással összefüggő rendőri fellépés megerősítése, másfelől a polgári és emberi jogok megerősödése és a polgári társadalom vállalásával növekvő polgári öntudat – között létrejövő feszültség következményekkel jár. Előbb-utóbb ez a rendőri hozzáállás összeütközésbe kerül az egyre szövevényesebb polgári és emberi jogokkal. És ezekbe a jogokba beletartoznak az állampolgári jogok is. A rendőri fellépés, ha nincs polgári ellenőrzés alatt, könnyen megsértheti ezeket a jogokat és a polgári társadalom működését is akadályozhatja.

Ha a fiam úgy döntene, hogy úgy akarja megírni a nagy amerikai regényt, hogy mezőgazdasági munkásokkal vagy ruhaipari műhelyekben tölti az idejét, és a bevándorlási hivatal razziát tartana, a fiam is a gyanúsítottak közé kerülhetne – mert biztos vagyok benne, hogy nem lenne nála az amerikai útlevele. Sőt, ha egy kaliforniai farmról menekülne a bevándorlási hatóság elől, és egy víztározó felé kergetnék őket, hogy beleugorjanak, ahogy ez többször megtörtént az elmúlt néhány évben, akár ő lehetne az egyik, aki belefullad a vízbe. Az a legdrámaibb ezekben a történetekben, hogy számukra az örvénylő víz kevésbé tűnik nekik fenyegetőnek, mint a bevándorlásiak puskái és üvöltése, és hogy ezeket az embereket esetleg annyira meg akarták félemlíteni, hogy beleugorjanak a vízbe és megfulladjanak. Az 1996-os új törvény óta a Bevándorlási Hivatal sok hasonló akciója kerül ki a bírói ellenőrzés és felelősségrevonás alól, elég, ha csak felmerül a gyanú, hogy az üldözötteknek nem voltak rendben a papírjaik. A rendőrségi bántalmazás, vagy a rendőrségi túlkapások és ezek gyengülő bírói vizsgálata előbb-utóbb összeütközésbe kerül azzal a törekvéssel, hogy az örökségünk alapvető részét képező és a valóságunkat meghatározó jogállamban élhessünk. Idővel az ilyen rendőri fellépés minket, igazolványtulajdonosokat is elér. Más módot kell találnunk a határátlépés szabályozására: most olyan szabályozó módszereket erősítünk, amelyekért nagy árat fizetünk, nemcsak a bevándorlók halálozási adatait tekintve, hanem a törvényesség szempontjából is.

FORDÍTOTTA ORBÁN ESZTER

  1. Ezekkel a témákkal kapcsolatban lásd a szerző The Global City című (új, bővített kiadás, Princeton University Press 2001). Valamint Governance Hotspots in the Post-September 11 World c. írását in: Booth and Dunne: World In Collision. Palgrave, 2002.
  2. Ezen stratégiákon keresztül két módon biztosítják hasznukat a kormányok. Az egyik nagyon kidolgozott, a másik egyszerűen csak a kivándorlási folyamat mellékterméke. A szervezett munkaerő-kiáramoltatási program legjobb példája ma a Fülöp-szigetek.
  3. A csempészet része az erőszakos beszervezés és/vagy emberek szállítása államokon belül vagy azok között, munka vagy más szolgáltatás céljából. Ennek sok formája lehet, de mindben szerepet játszik a kényszer.
  4. Az egyik ilyen folyamat a szolgálók, dadák és ápolók világméretű vándorlása.
  5. A szexiparban egyre nő a gyermek-kereskedelem. Ez már régóta igaz volt Thaiföldre, de most már több ázsiai országban, Kelet-Európában és Latin-Amerikában is létező probléma.
  6. A Coalition to Abolish Slavery and Trafficking (a Rabszolgaság és Embercsempészet-ellenes Koalíció) kiadványa úgy tájékoztat, hogy egy, az ázsiai szexiparban dolgozók közt végzett felmérés szerint a nőket gyakran megerőszakolták, mielőtt eladták volna prostituáltnak, és körülbelül egyharmadukat megtévesztették, s később így adták el.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.