Aszott fű

Aszott fû, takarodj a rétrõl!

Közmondás

I

Péter-Pál napján Averkij megtömte a hasát, aztán ágynak esett.

A fiatal munkások szappannal megmosakodtak, megfésülködtek, csizmát és új kartoninget húztak. Averkij gyengének, közömbösnek érezte magát, nem ment el ünnep előtt az udvarházhoz, és nem cserélt inget; ami meg az öltözéke többi részét illeti, mindenből csak egy volt neki – hétköznapra is, ünnepre is. A fiatal munkások mértéktelenül sokat ettek, és egész ebéd alatt röhögcséltek, olyanokat mondtak, hogy a szakácsnő megjátszott berzenkedéssel elfordult, és olykor még el is ment az asztaltól, lecsapva a lucskos kanalat. Averkij szótlanul evett.

Már abban a korban járt, amikor a derék, békés parasztemberek, akik jócskán dolgoztak életükben – és ő aztán dolgozott eleget, csak béresként ez már a harmincadik éve! –, kezdenek rosszul hallani, keveset beszélni és mindenre rábólintani, mondhatsz nekik bármit, de közben valami más jár a fejükben: valami saját gondolatuk. Abban a férfikorban járt, amit első ránézésre bajos meghatározni. Magas volt és esetlen: nagyon sovány, hosszú kezű, úgy általában széles csontú, de vállban keskeny – az mintha gyönge, beesett lett volna. És ezzel a mezei esetlenséggel, a bocskorral meg a bekeccsel, mely soha le nem került a válláról, nemigen illett össze arcának szép méltósága: a homlokánál kopaszodó, nem éppen nagy feje a hosszú, lenge hajjal, elcsigázott arca a vékony, száraz orral, vizes-kék szeme és keskeny, őszülő, szikár állkapcsát nem takaró szakálla.

Minden, amin nevettek az ebéd alatt, őneki hiábavalónak tűnt, és csöppet sem volt nevetséges. De semmi rosszallás nem ült ki az arcára. Sietség nélkül evett, lassacskán kanalazva, gyerekkorától megszokta, hogy úgy végezze az étkezést, mint az imát, hisz egész élete során mindig az étkezés volt a dolgos nap koronája, miközben szünös-szüntelen aggódhatott a másnap miatt, bár egész életében az volt a szava járása: „Ha az Isten napot ád, ételt is ád hozzᅔ

Gondolatai elködösültek. Rózsállott vékony szürke bőrrel fedett, kiálló járomcsontja. A lelke nem fogadta be az ételt. De azért csak evett nagy figyelemmel: azért is, mert ünnepen már csak így illik, azért is, mert úgy gondolta, az étel segíthet rajta, meg azért is, mert sajnált volna nem enni: lám, megbetegedett, alighanem elküldik innét, és nemhogy finom ételek nem lesznek odahaza, hanem meglehet, hogy még kenyér sem.

Erősen sózott, zsíros báránysültet szolgáltak fel kerek fatálcán. Averkijnek eszébe jutott, hogyan szolgált egyszer, valamikor régen a városban egy télen át. Eltűnődött ezen, óvatosan vett egy darab húst vékony ujjaival, és halványan elmosolyodott.

– Szeretem a mustárt, de hát honnét vegyek? – mondta bátortalanul, senkire sem nézve.

A bárányhústól rosszul lett, de azért valahogy végigülte az ebédet. Mikor aztán a munkások, az utolsó cseppig leeresztve torkukon a hatalmas bögre kékes tejet, elégedett csuklások közepette kezdtek felállni és rágyújtani, s a mahorkabűz összekeveredett az ételszaggal meg a friss fehér kenyér illatával, Averkij óvatosan a fejére tette nagy sapkáját – az alján, a kenderszövetben mindig volt egy tű, cérnával körbetekerve –, és kiment a ház elé, megállt az éhes kutyák közt, akik mohón néztek a szemébe, mintha csak tudnák, hogy kikívánkozik belőle az étel. Elromlott az idő. Beborult, olyan lett, mint egy szürke hétköznap az alkonyati órán; szemerkélő eső kopogott az újságon, amely az urasági ház tornácánál hevert; a pulykák, leeresztve nedves farktollukat, elültek a ledőlt kerítésen, és a csibék, amiket addig dühösen csipdestek, odamásztak, bebújtak a szárnyaik alá… Finom étel! Averkij tudta, hogy mennyit is ér az! Lassacskán a halál környékezte, és mégsem akaródzott neki elveszíteni egy csöppjét is, miközben a cselédszállás mögé támolygott.

II

Sápadtan, reszkető lábbal forgolódott, aztán csak szólt a szakácsnőnek, felkéredzkedett a kályhasutba.

Amaz közönyösen kérdezte:

– Tán lebetegültél?

– Harminc évet szolgáltam – felelte ugyanazon a hangon Averkij, fellépve a lócára, bedugva bocskorát a fali zugba, és bebújva a kályha meg a plafon közti keskeny, meleg résbe –, harminc évet szolgáltam becsülettel, most meg kész, vége, legyöngültem… Egy bolhát nem tudnék megpatkolni – viccelt. – Elkoptam, már csak kapkodom a levegőt – mondta még keményebben, szinte élvezettel, miközben elhelyezkedett.

És amint lefeküdt, kényelmesen elvackolva sapkás fejét valami törött vesszőkosáron, elszenderült, és hallotta saját mély, monoton-szakadozott lélegzését, érezte a hevét az ajkán. Már pontosan eldöntötte magában, hogy nem afféle betegség ez, amit csak úgy kifeküdhetne – már csak a halálnak a bérese. Jó ideje kínlódott. A beteg kutyák elmennek az udvarról, réten-erdőszélen keresnek valami vékonyka füvet, amit csak ők ismernek, azt eszik meg – így keresnek titokban segítséget. Elhúzódva a cselédségtől, Averkij is keresett – titokban hol vodkát, hol valami szódát vásárolt… Most már nem volt ereje a további küszködéshez. De mégiscsak végig kellett gondolnia: hogy s mint legyen ezzel a hellyel, elmenjen-e innét vagy sem? Ha hamarost meghalsz, akkor persze nincs mit gondolkozni. No de, ha még nem egyhamar lesz az?

A munkások cigarettáztak és nevetgéltek. Hallgatta őket, gondolkodott, és közben álmokat kezdett látni. De szomorú és unalmas emlékekből álltak össze ezek az álmok. Épp kilép, mondjuk, a kunyhóból – indul a szérűre szalmáért… Aztán valami vándor megy be az udvarra, és meglátva a feltápászkodó kutyákat, megtorpan: a feje női kendővel bebugyolálva, bal kezén háncskosár, jobb kezében magas bot, vékony lábán széttaposott bocskor… „Ha meggyógyít még az Isten, elmegyek Kijevbe, Zadonszkba, Optyinába – gondolta Averkij félálomban. – Az vón az igaz dolog, tiszta és szép vón, mert különben azt se tudom meg, mi végre születtem erre a földre…”

De ekkor hangosan és egyszerre felnevettek a munkások, akik már telefüstölték az egész házat. Averkij felocsúdott. Kattant az ajtó, valaki bejött.

– Na, megin’ beittál! – mondta a szakácsnő, az asztalt törölgetve, és nem nézve a bejövőre. – Megin’ somfordálsz befele?… Hát egy csöppet sem szégyelled magadat, öreg? – kérdezte, és megfordult. – Na, minek jöttél? Nem volt még elég?

De az öreg – akit kertőrnek vett fel egy városi uraság a bérelt kertjébe, a vén táncos, ahogy önmagát nevezte tréfából, aki mindig pityókás volt, mindig rongyos, mindig kínozta Averkijt a rendetlenségével, a fecsegésével meg azzal, hogy olyan szabadon él, nem muzsik módra –, az öreg rá se hederített a szakácsnőre.

– Gyerekek, gondoljátok csak el: jól van-e így? – mondta nem színlelt kétségbeeséssel, széttárva a karját a munkások előtt. – Egy szál magamba’ egy ekkora kertre! Aztán hat rubel nem sok, annyit se kapok érte! Most majd ha megjön, meg is mondom neki: Szógátalak öleget, szógád többet nem leszek! Megmondom, meg én! Mer a kölykök is már rákaptak, leráztak két almafát, én meg? A körtéket, azt mondja, azt őrizzed leginkább… De hát mit tehetek egymagamba’? A meggyfákat a töltésen megin’ leszüretelték – na de, ott egye meg a fene! Beteg ember vagyok én ehhez!

– Beteg, de facsarni lehet belőle az itókát! – mondta a szakácsnő.

– Ne te ne! – felelte az öreg, és leült a lócára. – Te csak hallgassál! Az anyjukom az anyád lehetne, igaz, már vagy féléve nem láttam… mán olyan valósággal, mintha soha életembe’ nem is láttam volna, nem is tudom, minek nősültem meg…

„Hát, azzal én is úgy volnék” – gondolta Averkij. Azzal becsukta a szemét, és már nem érezte a korábbi viszolygást az öreggel szemben.

– Pedig hát nem egy idegen asszony az nékem – folytatta az öreg őszinte keserűséggel. – Szóval mondom, gyerekek: hát mi a csudát csináljak? Most is, hogy eljöttem, ott a kunyhóban egy szép gyapjúköntös, a’ pedig hét rubelbe kerül! De mit tehet az ember? És úgy elviszik, mint a vesztés! Az uraknak különben engedem, hogy szakajtsanak a meggyből: tessék csak! Az urak, azok megesznek vagy két szemet, bezzeg a mi muzsik testvérünk… Igazat beszélek vagy nem-e? – rikoltotta, megint megélénkülve. – Meg neked is mindég megengedem, sztároszta, elvégre te vagy itten tán az első az összes emberek közt! Csak tudod-e, mivel sértettél meg: nem adtál nekem ágynak való deszkát! Még szerencse, hogy az úrfi segít: táncoltam neki egy keveset a jó múltkorában – vodkácskára futja belőle…

Averkij megint el-elrévedezett… Este volt, kinn a mezőn ment a szekér nyomában. Eső szemerkélt.

Szélesen ki volt tárva a gazdag sztyeppi muzsik jószágudvarának a kapuja; egy lúdját vesztett gúnár kerengett ott… – A gazdag embernek mindenütt jó! – rikkantotta valahol lent az öreg, sértettséggel és fájdalommal a hangjában. Averkij egyetértőleg biccentett sapkás fejével, de közben magában megtoldotta a saját gondolatával: „A gazdag ember olyan, mint a bika a szarvával – nem fér be keskeny kapun…” És felocsúdott, érezve, hogy valami lázas bódulat kerítené hatalmába. „Úgy biza, nem szereti az Isten a magosba röpülő gondolatot… Biza, sajnálom az öreget… De ez a füst meg a sok-alja beszéd, az idegen emberek, az idegen kályha – ah, keserűség, hontalanság! Az erdő vadja, az is a saját odújába búvik meghalni… Nem, vége, ideje hazamenni!”

III

Szürkületkor ébredt. Se a béresek, se a szakácsnő nem volt már a kunyhóban. Az ablak mellett ott ült a padon a félkegyelmű Anyjuta, aki folyton az urak meg a muzsikok körül lófrált. Kövér volt, a haja rövidre nyírva. Nézett kifelé az ablakon – szájával lefelé állított köcsögre hasonlított a feje így hátulról – és sírt: a szakácsnő kisfia nem hagyta pihenni, hiába próbált elfeküdni a padon, aludni egyet – folyton ott ugrándozott a vásott kölyke.

– Kinn meg a pulykák gyötörnek – mondta sírva, abban a hiszemben, hogy Averkij alszik, és csak úgy önmagában panaszkodik. – Lefekszek pihenni a kiskertben – erre jön az eső, a pulykák feszt a fejemet csipdesik, itt meg ez a démonfajzat… Hát így van ez, Anna Matvejevna! Így van ez, lelkecském! Keserves az idegen kenyér! Pedig milyen gazdag voltam, úri dámáknál okosabbnak tartottak!

Azokra az aranyidőkre emlékezett, amikor volt neki harminchat rubelje. Úgy gyűjtögette és őrizgette hosszú időn át, mint a szeme fényét. De aztán elkérte, elkunyerálta tőle a muzsik, akinél lakott, megesküdött az élő Istenre, hogy megadja – és persze nem adta meg, sőt egyenesen megmondta: úgy is vésd az eszedbe, nem adom meg, és ne is kajtass utánam…

Averkij kinyitotta a szemét. Jobban érezte magát, mint előtte, már nem volt olyan zavaros a feje. Hallgatta a bolond Annát, és elmosolyodott. Istenem, Istenem, hogy mi minden miatt aggódnak, gyötrődnek az emberek! Az öreg, aki olyan zavarodottan panaszkodott a béreseknek… A bolond Anna, aki azért sír, mert nem bír azzal a kisgyerekkel…

– Aszt mér nem kapod el a grabancát? – mondta mosolyogva.

– Hát fölébredtél? – kérdezte bolond Anna. És hirtelen kellemetlenül, keservesen zokogni kezdett. – Mit gondolsz, tán elbírok véle?

Mikor elcsitult úgy-ahogy, Averkij halkan, kedvesen odaszólt neki.

– Mit akarsz? – szólt vissza Anna bután.

– Menj el, csillagom, az anyókámhoz – mondta Averkij. – Mondd meg neki, hogy jöjjön el értem. Félek, hogy neki magának sincs mit ennie, de hát mit lehet tenni? Valahogy majd csak elveszkődünk. Én már a magam idejét leszolgáltam. Aztán otthon mégiscsak jobb… meg hát úgy illik…

– Ne is idegenek közt tébláboljon az ember! – felelte keserűen bolond Anna. – Elmegyek, ne félj… És nem haragszol meg amiatt, amit mondok?

– Nem én…

– De lehet, hogy nagyon megijedel?

– Aztán mér? – kérdezte Averkij.

– Hát csak úgy… Pedig én jót kívántam néked. Múltkorában, mikor megjöttem, mondják, hogy betegeskedel. Hát elmentem Pantyusához, jósolná meg, mi lesz véled…

– Na és?

– Hát, bátyuska, rosszul jött ki neked… Földet szórt a serpenyőbe, lecsüccsent, és énekelni kezdett… És közbe’ veszi, veszi a földet a serpenyőből, és szórja a saját arcára… Veszi és szórja…

– És a családnevemet mondtad-e neki? – kérdezte Averkij.

– Hát épp az a baj, hogy mondtam…

Averkij elhallgatott.

– Azért csak menjél el az anyókámhoz – mondta.

– Amiatt ne emészd magad. Elmegyek én.

Azzal perecet vett elő a koldustarisznyájából, és eszegetni kezdett, fölcsipegetve a morzsákat a térdéről.

– Kérsz egy kis perecet? – kérdezte.

– Nem, aranyom, köszönöm, valahogy nem kívánom – mondta Averkij.

Sóhajtott és az oldalára fordult. A bolond Anna kinyitotta az ablakot – el-elért hozzá az este frissessége. Hajszálvékony holdsarló csillogott a lankás síkon a folyón túl, az áttetsző láthatáron. Messze a faluban szépen, el-elnyújtva a hangot leányok énekelték az ősrégi köszöntő éneket: „Este van, este van, fényes a holdvilág…” Mikor is volt, kivel is történt ez? Puha alkony a réten, a sekély folyóhajlat fölött, meleg, az alkonypírtól rózsálló, reszkető-fodrozódó, köröket rajzolgató víz, valakinek a vízhordó lova a parton, az alkonyban alig látható leányalak, meztelen lábak… ügyetlen kezek, amelyek üggyel-bajjal emelik fel a teli rocskát… Lépésben megy el mellette a legény, viszi a lovat esti legeltetésre, szívja a friss réti levegőt…

– Nem ismertél meg tán? – kérdezi tettetős nyegleséggel.

– Majd épp téged nézegetlek, hogy megismerlek-e! – feleli a gyöngéd, bizonytalanul csengő mellhang – és akarata ellenére kedvesség van benne, a váratlan találkozás öröme.

– Segítsek tán?

– Majd épp tőled kérek segítséget…

Erőt véve magán, illetlennek érezve, hogy nyaggassa a lányt a beszélgetéssel, szótlanul felkaptat a dombra, a harmatos, sötét mezőre, nézi a csillagokat, hallgatja a fürjeket, és megfontoltan azt gondolja: „Szép, de szegény. Ládd, a vizet is maga hordja…”

Rég volt, az élet legelején… Hát ez volna ő, az az asszony, aki holnap eljön, és elviszi őt haza, meghalni? Ő az, ő…

IV

Jött is érte másnap. Sötét, eres kezeivel gyöngéd-szorgosan összeszedte a férje kevéske holmiját – a köpenyt, a kapcákat, a kopott övet –, és elvitte haza sápadt és haloványan mosolygó emberét.

– Menjünk, menjünk, apuska! Úgy bizony, eleget dolgoztál. Egész életemben vártalak téged. Most meg, ládd, milyen lettél – gyönge, mint a szellő. Elposzkultál. De hát a briljántos gyűrű jó úgy is, ha kopott…

És Averkij egyre csak örvendezett az első időben: no, itthon van végre, leszolgálta az idejét! Nem a kunyhóban feküdt le, régóta szeretett volna a szabadban heverészni, a nyugalomban, a tiszta mezei levegőn. Ott feküdt a saját kis szérűskertjében, az öregecske cséplőpajtában, melyet körben sűrűn benőtt a laboda, feküdt a kereketlen kordéban – és a nyitott ajtón át éjjel és nappal fújta a nyirkos szél a kertek felől, és ferdén becsapdosott a széllel a nagyszemű eső.

Mindent meghánytak-vetettek az öregasszonnyal, el-elsajnálkoztak a lányukon, akit szükségből korán férjhez adtak egy távoli faluba, tehetős, de csúnya betegségtől fertőzött házhoz, és úgy döntöttek, értesítik, hogy jöjjék, látogassa meg az apját.

De a lány nem jött – igaz, az időjárás sem engedte.

Megveszekedett idő volt. Reggel tikkasztóan sütött a nap a párás rétek, a koszos utak meg a locspocsos, megdőlt gabona fölött. Így reggelenként Averkij, odahagyva olykor a kordéját, és elvánszorogva a kunyhóig, egyre csak ígérte az öregasszonynak, hogy megjavul az idő. De ebédidőre megint megsűrűsödtek a felhők, amelyek még feketébbnek tűntek a nap fényében, egyre csak váltogatták szokatlan színeiket és formáikat, aztán hideg szél kerekedett, és ferde, szivárványos eső verte végig a réteket.

– Nagy bajok lesznek – mondogatta a szomszédasszony, aki azelőtt cselédként szolgált. – Régen a felhők se ilyenek voltak, kis nyulacskák bokrocskák, most meg ládd, milyen gorombák…

De Averkij, halinacsizmában és bekecsben ülve a kunyhó mellett, csak halványan mosolygott: ugyan mit érdeklik már őt a majdani bajok!

A szomszédok, akik az ugart szántották, nedvesen, fáradtan jöttek meg ebédre, panaszkodtak, hogy facsarni lehet a vizet a köpenyükből, és ők is egyre csak azzal biztatták magukat, hogy, Isten adja, csak-csak földerül az idő lassacskán. De ebéd után megint sötét felhők jöttek, aztán szélvihar, jég. Estére megcsendesedett az idő, ki-kilesett a nap, de keletre rózsaszínben derengtek a hegyek, és az egész nyugati láthatárt furcsa, ezüstös, kacsapihére emlékeztető fodrozódás borította.

Az éjszakák meg ködösek voltak. A zöldes, pihés csillagok mint nagy szentjánosbogarak leskeltek Averkijre az ajtón át. Keveset aludt, éjszakánként unatkozott. De mikor eszébe jutott, hogy most már szabad minden gondtól és keserűségtől, hálásan keresztet vetett az égre.

Nem is napról napra, hanem óráról órára gyengült és soványodott. De, érezve, hogy a halál kínzás és gúnyolódás nélkül keríti hatalmába, gyakran mondogatta az öregasszonynak:

– Ne félj, nem lesz baj, szép nyugodtan fogok meghalni.

Az öregasszony meg titokban azért még reménykedett, nem hitt az öreg szavának. A legjobban a közömbössége ijesztette. De a közömbösségét is sokáig a gyengeségével próbálta magyarázni, amíg túl nem ment minden határon.

Július végén, amikor üggyel-bajjal elkezdték a betakarítást a földeken, és elálltak az esők, eltűnt az üszőborja, úgy nevelgette pedig, hogy a saját szájától vonta meg a falatot, az meg úgy járt utána, mint a kiskutya. Az öregasszony minden rétet, minden szomszéd falut körbeszaladt. Kétségbe- esetten faggatott ki minden szembejövőt, nem láttak-e egy vörös üszőborjacskát, és sehogy sem nyughatott, egyre újabb helyek jutottak az eszébe, ahová el kell még mennie a keresésére. Aztán egyszer csak, egy borongós estén a kutyák behurcoltak a faluba egy vörös fejet kis szarvakkal. Szét- zavarták a kutyákat, s a borjúfejecskét elvitték az öregasszony tornácára. Az meg összezavarodott, és elsírta magát, mint egy gyerek. És mindannyian sokáig álltak a tornác körül, nem tudták, mit is mondjanak, mit tegyenek. Mindenkire nyomasztóan hatott ez a szörnyű fej a rászáradt vérrel, a szarvacskákkal. És egyedül Averkij, aki a zajra odavánszorgott a kunyhóhoz a pajtából, csak ő legyintett könnyedén.

– Jól van már na! – mondta. – Fiatalon se lettünk gazdagok, most meg már mi végre…

Mindannyian csodálkozva néztek rá, és még jobban zsinatoltak, hogy ezt nem szabad annyiban hagyni. A pásztor azt mondta, hogy a kutyák az erdőben kapartak. Hiába, hogy már esteledett, elhatározták, mennek azonnal az erdőbe. A szomszéd sietve befogta a lovát a kordéba, beleültette a síró öregasszonyt, aztán maga is felugrott, és már zörgött is a kordé végig az utcán. Mögöttük meg többen lóháton. A réten sötét volt, az erdőben sötétség és csend, már érezni lehetett a hullott levelek szagát. Egyik oldalról enyhén megvilágította az erdőt a hold vöröses fénye. Megérkeztek a tisztáson álló őrkalyibához, egy száradt csúcsú tölgyfa mellett állt. Az erdész épp vacsorázott, és, meglátva a sereget, nagyon megijedt. Lámpást követeltek tőle, mentek a pásztor után ahhoz a helyhez, ahol a kutyák kotortak, megtalálták az elásott belsőségeket, nagy zajt csaptak, és elvitték az erdészt a faluba, Averkijhez.

Averkij nem aludt, a sötét kunyhóban üldögélt. Amikor fellobbantották a tüzet, és a kunyhó kezdett megtelni emberekkel, s aztán meghozták a szalmacsutak-szakállú sztárosztát, és egymás szavába vágva kiabálni kezdtek, az erdészt vádolva, Averkij váratlanul az ő pártját fogta. Az erdész védekezésül csak egyet mondott:

– Lopni nem vagyok hajlandó. Az apám nem lopott, én se vagyok hajlandó. Ha lopnék, semmim se volna, az Isten nem engedné, hogy legyen, így meg van házam, gazdaságom.

De Averkij, közömbössé válva a földi dolgok iránt, mindenben hitt neki – és még meg is emelte a hangját, követelve, hogy eresszék szabadon, és ne ültessék a fogdába. És a csodálkozó, össze- zavarodott szomszédok végül is engedtek neki. Engedelmeskedett a hangjának, a síri arcának az öregasszony is.

Ettől az estétől kezdve nem maradt semmi reménye, hogy még meggyógyul az ura.

V

A lányuk megígérte, hogy eljönnek a férjével, és el is jöttek az Urunk Színeváltozása ünnepére, augusztus hatodikán. Elhatározták, hogy a vejük kórházba viszi Averkijt, megmutatja az orvosnak. Averkij beleegyezett – és egy napra, kettőre fel is élénkült.

Egy napra, kettőre visszatértek belé a szokásos emberi érzések. Az öregasszony segítségével kora reggel megmosdott, megfésülködött a vendégek tiszteletére.

Ebédidőben feküdt és hallgatózott: jönnek-e már? Léptek és hangok hallatszottak messziről. Az ajtókeretben megjelent a veje, mögötte – a lánya a kislánnyal, hátul az öregasszony. A veje magas ember volt, zöldes hajú, fehér pillájú, szépen megborotválkozott, kiöltözött: új sapka, új csizma, szürke mellény az új, sárga ing fölött. A lánya, akit Averkij mindig gyönyörűségesnek látott, most is lenyűgözte a szépségével, szerénységével, melyhez méltóság párosult, hosszú, lesütött szempilláival, lila szarafánjával és napbarnított kicsi kezével. A kedves, nőies teremtés kézen fogva vezette a zöld ruhácskás, lenszőke kislányt, aki kíváncsian nézegette a lyukakat a pajta tetején, és egy faspulnit szopogatott, amin valamikor cérna lehetett.

A vendégek köszöntötték Averkijt, óvatosan összecsókolóztak vele, felemelték hozzá a kisleányt is, aki nem akart puszilkodni, és elfordította a fejecskéjét; Averkij gyönyörködve látta, hogy aranyosszőke haja van, s kemény és sima, mint a fű a nyárutón. A vendégek vidáman, gondtalanul kezdtek neki a beszédnek – a veje egyre csak viccelni próbált –, de le nem vették a szemüket Averkijről, és láthatóan nemigen tudták, mit is mondjanak. Averkij ezt érezte, sután mosolygott, vidámságot színlelt, de magában azt gondolta, összehasonlítva a lányát az öregasszonnyal: nem, az enyém mégiscsak szívesebb volt! A lánya is szép és szerény, mint az anyja volt fiatalon, de amolyan nyugodtabb, tartózkodóbb fajta. A lány meghatotta a szépségével, a nagy pilláival, az üvegcsöppek csillogásával a hajcsatjában, az öregasszony meg a bocskorával, petyhüdt bőrével, fáradtságával, őszinteségével. Felizgatta a hasonlítgatás, és egy pillanatra megint azt érezte: milyen édes az élet! Az öregasszony nem kezdett el színészkedni. Bejött és megállt, szomorúan nézett rá, mintha azt mondaná: hát meghoztam őket, meg akarnak nézni – cudarul vagy, bátyuska, látnivaló, de hát mit lehet tenni. Az már igaz, cudarul nézett ki. Még jobban megritkult, megvékonyult haja rákúszott, ráhullott ingének széles gallérjára meg alatta a kulcscsontjára, amely úgy kiállt, mint a zabla. Horpadt halántéka mögött nagy, áttetsző fül meredezett. A szeme egészen mélyre süllyedt.

A vendégek a házban ebédeltek. Neki bevittek egy csésze zöld kvászt szalonnával meg egy darab kenyérrel. Felkönyökölt, fogta a csészét, mélyen fölé hajolt, meggörbítette a csigolyáktól fogazott hátát, keresztet vetett, reszkető kézzel belemerítette a kanalat, és sietve nyelt, félve, hogy nem lesz ereje megenni. És úgy is lett, nem futotta az erejéből. Elfáradt, kifulladt, visszafeküdt… És a csésze ott maradt a padlón a kordé mellett. A kvász meghabosodott, zsírhártya vonta be a felszínét, legyek döngték be. Averkij elkergette őket, aztán a kezét nézegette, a kékes körmeit. A tenyerén elcsodálkozott: beesett volt, száraz, úgy csillogott, mintha be volna kenve viasszal… És, a kórházra gondolva, gúnyosan elmosolyodott.

VI

Késő délután jött egy kis zápor. Nevetve, szoknyájukat a fejükre húzva, leánycsapat szaladt be az utcáról, megálltak az ajtóban, mit sem törődve Averkijjel, megvárták, míg eláll az eső, az ablak négyszögében látni lehetett a szürke esőfelhőt. Az ajtó előtt gyerekek beszélgettek, nevetgéltek, valaki folyton játszani próbált egy rozzant harmonikán, aminek be volt esve jó pár billentyűje. Odajött az ajtóhoz a veje, kicsit pityókásan. Jobb térdét kitette, és ráhelyezte nagy, puhán és kellemesen zengő harmonikáját. Sóváran nézett egy pontba, miközben játszott. És vele szemben, enyhén lehajtva fejét, állt és állhatatosan nézett rá egy katonafeleség, egy sápadt nő, üde, duzzadt ajkú, fekete pillájú, ezüstös szemekkel. A tekintetükkel és a végtelen „kesergő” szavaival hívták egymást. És a szemerkélő esőben az emberek hosszan nézték szótlan szerelmes párbeszédüket. Megsötétedtek a pajta sarkai, szürkült az ajtó négyszöge is. Averkij szemét lehunyva hallgatott. Jól érezte magát.

Ott maradt az utca népe a pajta mellett késő éjszakáig, aztán lassacskán széjjelszéledtek. Késő éjjel kitisztult az ég, két nagy csillag leskelődött be a pajtába. „Szóval így állunk – gondolta Averkij –, szóval az én lányom nem jó neki, másik kéne.” Elhallgatott a harmonika. Valaki beszélt az ajtón kívül, reszkető, rekedt hangon, kérlelőn. A nő nyújtotta a szót, húzódozott, de csak amolyan tessék-lássék ellenkezés volt ez. Aztán a két árny egy pillanatra eltakarta a csillagokat az ajtó négyszögében, elmentek előtte, balra, a maradék szalmához…

„Eh, nem szép ez – gondolta Averkij. – A lányom meg biztosan szereti…” A lelkében egy dal szólalt meg, egy gyöngéd szerelmes dal: „Hiányoztál, kedvesem, nagyon: hideg az ágyam nélküled, s deres a vánkosom…” Elbóbiskolt, és hangos köhögésre ébredt. A veje, hazakísérve a katonafeleséget, bátran visszajött a pajtába, leült a szánra, lehúzta a csizmáját, és úgy dobta a földre, hogy nagyot koppant. Gyufát gyújtott, megvilágítva a kakast, amely a szecskázáshoz való bakon éjszakázott.

Hogy mutassa, nincs megsértődve, és nem avatkozik másnak a dolgába, Averkij, elmosolyodva, rászólt a kakasra:

– Nédd-e, hol taná’t lakást magának!

– Te meg miért nem alszol? – kérdezte a veje.

– Nem alszom én sohasem – felelte Averkij.

– Szóval haldokolsz – mondta közömbösen a veje, miközben lefeküdt.

– Aszott fű, takarodj a rétről! – viccelt Averkij. – Érzem, hogy vége. Érzem, hogy ő az. Éjszaka unatkozom, a legjobban akkor, amikor az éjféli csillag feljön. Sebaj! – mondta reménytelenül. – Már a torkomban érzem a harangszót…

A veje kezdett álomba merülni, komoran hortyogott. És Averkijt elfogta a bánat, a magányos ember ellágyulása. Szeretett volna még beszélgetni, mondani valami barátságosat, kedveset a vejének. Odaszólt neki:

– Alszol?

– Nem – ocsúdott fel a veje. – Mér, mi van?

Aztán szigorúan morogta:

– A csudának nyughatatlankodol, nem hagyod aludni az embert… Aludj!

Averkij elhallgatott. Szerette volna azt mondani: „Eh, de szép is, hogy van szerelem a földön!” Feküdt, gondolkodott, és visszafojtotta a lélegzetét, próbálta elképzelni magát a sírban… A veje horkolt, a késő éjszaka mély álmával aludt. Az ajtón kívül sokáig lehetett még látni a gyönge, halovány derengést. Följött a kései félhold – mintha zavaros tükörben látszódna –, ballagott egy sort jó alacsonyan, aztán elbújt. Pirkadat felé közeledve korom sötét lett. Kukorékolt a kakas, hogy zengett tőle a pajta. Az ajtó négyszögében ezüstös színben játszott az ég, új nap virradt meg az élők számára.

Felébredt a vő, frissen ásított egy nagyot, megint felébresztve a vékonyan szendergő Averkijt. Vidám reggel köszöntött be. Vígan, fiatalosan kukkantott be az ajtón az ég: szép világoskék volt, a láthatár felé meg narancssárga. Hideg harmat csillogott a füvön. A vő felhúzta a csizmáját, kinyújtózott, és a földre csattantotta a lábait.

– Szűkre szabta a sánta ördöge! – mondta rekedt hangon és hetykén, a susztert értve rajta.

– Ha szűk a csizma, szenvedsz, mint a vékony szőrű kutya – felelte Averkij. – A’ bizony nem jó.

– Így harizsnyásan még csak-csak – mondta a vő. – De kapcástul bele nem dugom a lábam sehogyan se!

Az öregasszony meg a lánya fölöltöztette Averkijt. Rég kifakult, de tiszta kartoninget adtak rá, meg könnyű, szűk nadrágot, szürke csíkosat – ajándék volt az urasági háztól – és bőrbocskort; feladták rá a bekecset, a nagy sapkát, és a szekérhez támogatták. A kislány a kakast kergette a pajtában, egyre csak a farkát igyekezett megfogni. A kakas be-bevárta, aztán kicsinyég eliramodott, hogy Averkij elmosolyodott rajta. A pajta után végtelennek, világosnak és örömtelinek tűnt számára az ég, a mezei levegő meg szinte bódítónak. Az út már megszáradt. Augusztusi nap volt – hűvös, ragyogó nap acélos felhőkkel. A kórházra, a gyógyulásra gondolni sem akart: jó volt így is.

VII

Eltelt még egy hónap. Az élet még jobban eltávolodott Averkijtől ez alatt a hónap alatt. A fekete golyócskák a szagos sárga porban természetesen nem segítettek – csak égett a gyomra tőlük. De azért csak beszedte őket – húsz teljes napon át. Mikor aztán lenyelte az utolsót, és valamiért bedugta a gömbölyű üvegcsét a párnája alá, olyan megkönnyebbülten sóhajtott, mintha az utolsó nehéz kötelességet vetette volna le a válláról. Az emberektől meg gondolatban már elbúcsúzott: amazok lassacskán megfeledkeztek róla, egyre ritkábban mentek be hozzá, ha meg bementek, hol megható, hol mulatságos, hol szomorú dolgokat mondtak, de mindig olyasmit, ami nem fontos. Egész idő alatt vendégnek érezte magát, aki elutazott valami olyan vidékre, ahol valaha régen élt, és ahol most még szegényebben és unalmasabban élnek az emberek, mint annak előtte, az ő idejében.

Hazatért, és vagy kétszer bement hozzá a katona, aki járt Port-Arthurban és Japánban – háborúban és hadifogságban. És nem mesélt semmi értelmeset se a háborúról, se a hadifogságról, csak ugyanazt mesélte ő is, mint mindenki, aki járt háborúban és idegen országokban. A háborúban elébb szörnyű, aztán semmi különös, már nem is gondolkodik az ember, az idegen országokban meg semmi sincs úgy, ahogy lennie kéne: tömérdek a föld, de járni nincsen hol, csak hegyek meg hegyek, ember meg mindenféle van – összeszámolni se lehetne őket, de a szavadat egyik se érti… Sokat mesélt a katona a japán nőkről, de azokat is rosszallotta: „kicsinyek, nem szépek”.

Eljárt hozzá Anyjuta. Ővele jól elvolt Averkij, sokáig elüldögélt, sehová sem sietett, nem beszélt színlelősen: „Na, megyek, dógom van…” Kedves és egyszerű volt, bár bántotta Averkijt azzal, hogy úgy kezdett beszélni vele, mint egyenrangúval, mint valami bolonddal, mint az öccsével, vagy mint fölösleges emberrel.

Bejárt hozzá az öreg táncos, bekecsben és öreg urasági szalmakalapban, almát hozott, erőszakos-konokul dugdosta a párnája alá, örvendezett a saját állandó kótyagosságán, és hol kérkedett az életével, hol hitvány semmitérőnek gyalázta. Dőlt belőle az ital bűze, és megállás nélkül beszélt.

– Hm! – mondta. – Itt, a faluba’ paradicsom az életem! Kicsinyt rendbe jöttem, ember lett belőlem. Mert tavaly hová küldtek el… A birtok kinn a mezőn, a kert kinn a mezőn – még csak egy udvar sincsen! Hej, micsoda unalom – Isten mentsen tőle! Nem úgy, mint nálatok a faluban: itt kimész a mezőre, és mindég van látnivaló: hol a gyerekeket bámulod a kender közt, hol egy fehérnépre vagy figyelmes…

Az uradalmi béreseknek más dolguk is volt, mint Averkijjel foglalkozni: megrostálták az új gabonát, és megint vetettek. Egyszer ezt a békés életet riadalom törte meg, vészharang hívta a falut a váratlan bajhoz, egy távoli pajtához, ahol a kazal hirtelen lángra kapott a forró délidőben, és a narancsszínű tűz vidáman, sietősen fogott munkálkodásba. Averkijnek, aki mindig félt a tűzvésztől, kalapálni kezdett a szíve. Amennyire tudott, sietve felemelkedett, és hosszan nézett ki az ajtón, nézte a nyugodt, kék eget, amelyen nyugtalanul, magasan röpültek a fekete pernyék, a „csókák”. Mohón fülelt a lármára és zsivajra, amit a tűzvészre szaladó emberek valamiért mindig szándékosan még nagyítanak is. És ahogy azelőtt, őt is már majdnem megfertőzte ez az érzés, de hamarosan megértette, hogy csak megörült a tűznek – megörült a szórakozásnak, annak, hogy majd ideszaladnak hozzá, és kivonszolják a pajtából; megértette azt is, hogy a tűz messze van, és vele semmi különös nem történik – akkor aztán megint elfogta a közömbösség, visszafeküdt.

Egyszer bement hozzá a sekrestyés a reverenda alatt viselt vitorlavászon ruhájában: elüldögélt, elébb elviccelt a betegségén, aztán azt mondta:

– Igen… „És visszatér a por földbe, miként ahogy a lélek is visszatér Istenhez, az ő atyjához…” Ezt, testvér, nem kerülheted el!

És Averkij, akinek nagyon megtetszettek a szavai, sietősen felelte:

– Isten ments! Hogy is lehetne azt elkerülni!

Egy pillanatra megrémült a sekrestyés templomi szavaitól, de kicsit gondolkodott, és még határozottabban megismételte:

– Nem, attól mentsen meg az Úr – persze, hogy nem lehet elkerülni! Olykor panaszkodom, én, ugye, már csak a halál bérese volnék, ahogy azt mondani szokás, tán nem igaz? Az Úr már szólít magához…

És, belegabalyodva a gondolataiba, elkanyarodva hozzátette:

– Nem, hogyan is lehetne… Akkor csak a bűn sokasodna! Azt mondják a szent emberek, hogy mikor ment elfele az Istenanya a kereszttől, folyt a könnye, mint a záporeső… Minden virág megperzselődött, kiszáradt a könnyeitől, egyedül a dohány maradt meg… Ezért aztán égetik, szívják azóta…

A kórház után gyakran próbálta felidézni az egész életét. Úgy tűnt, rendet kell tennie mindabban, amit látott és érzett az élete során. És próbálkozott, próbálkozott, de mindennap hasztalanul, hitványak, szegényesek, egyformák voltak az emlékei. Mindenféle kicsinységek rémlettek fel benne, ostobán, értelmetlenül, és mindig képekben – homályos, töredékes képekben. Alig hogy elkezd visszaemlékezni az életére szép sorjában, a kezdetektől, a gyerekkorától, máris minden összefolyik egyetlen napba, egyetlen estébe, de hogy miért épp abba, azt a csuda tudja, hisz gyakran nem is tartozik a gyerekkorához, és olyan távoli, olyan fölösleges, hogy csak legyint rá. Búsan legyintett Averkij arra is, hogy miféle tudás, milyen szellemi képességek vannak a fejében. „Csuda egy dolog ez! – gondolta. – Éltem, éltem, és semmire sem emlékszem, semmit sem értek…” Azt mondják, például, hogy itt meg itt, ekkor és ekkor született az ember. De mit jelent ez – hogy született? Kiderült, hogy még a saját születését sem érti, még azzal kapcsolatban sincs megtapintható hit benne! Mindig, mindenki azt mondta, hogy az apja ez és ez volt, az anyja meg az és az. Most ebben sem hitt, ezt sem értette. Egész életében azt tartotta, hogy minden emberek közül a szülei állnak hozzá a legközelebb; de amikor meghalt az apja, tökéletesen elfelejtette, mint ahogy az anyját is: nem csak hogy sajnálni nem sajnálta, de már az arcát se tudta tisztán maga elé idézni. Így került közel az élete során sok más emberhez is. De azokat is elfelejtette – mint ahogy, mondjuk, az álmokat, tán kevés álmot látott-e, de csak próbálj meg visszaemlékezni rájuk!

Nem emlékezett tisztán semmi másra, csak arra a távoli alkonyra a folyóparton, arra a réges-régi találkozásra azzal a fiatal, kedves leánnyal, aki most közömbös-szánakozón nézett rá öreges szemeivel, meg még tisztán látta a leánya arcát maga előtt.

VIII

Még egy hónap eltelt, és közeledett az idő, amikor meg kell adnia ezt a keserű és édes úrbért Istennek.

Korán beköszöntött az ősz. Meggyötörten a hidegtől, az öreg ruhájától, a felfekvésektől és a száraz sebektől a könyökén, Averkij csak a fejét csóválta, a halálra gondolva: „Makrancos, a fene egye meg! Hiába szólongatja az ember!”

A világot továbbra is csak az ajtón keresztül látta – a hatalmas képnek egy csöpp kis részletét. A látóhatáron, a lecsupaszult fűzfácskák mögött fehéren, hidegen vonulásztak a felhők. Haldokoltak a füvek, kiszáradtak, megrothadtak. Üres lett, lecsupaszodott a szérűskert is. A fűzfácskák között láthatóvá vált a malom a sivár mezőn. Az eső olykor hóval váltakozott, dühösen, hidegen fütyült a szél a pajta réseiben. Averkij tompán arra gondolt: „Tarka lován poroszkál az ősz…”

És a fekete, jeges és nyirkos éjjeleken, amikor az ajtó négyszöge homályos és mozdulatlan kísértetként derengett előtte, és ólmosan nézett rá, elfogta a rettegés. A házba mégsem ment át: tudta, hogy az első éjjelen megfulladna – és gyötrelmes lenne a halála.

Egyszer ezt az álmot látta. Nagyon hideg van, alacsonyan függnek a felhők a távolban a zöld vetés meg mögötte a sárgás-pirosas erdősáv fölött. A sáros út mellett megy ő maga, a vénember – hosszú hajú, hosszú lábú, hosszú bekecs van aszott, hosszú testén –, és foltos kancácskát ösztökél a bocskorával, mélyen belesüpped a ló a nedves földbe, nagy csomókban fordítja ki a zöld vetést. Utolérte az úri sztároszta lóháton, nyeregben, szótlanul, és dühösen leteremtette. Ő, Averkij, szótlanul, könnyedén leugrott a kanca hátáról a köpennyel együtt, amin ült, térdre omlott, levette a nehéz sapkát ősz fejéről, és sírni kezdett, megbocsátásért könyörgött, elmondta, hogy süket, gyönge öregember, és a lányához megy… A sztároszta vicsorogva ütni kezdte a korbáccsal, ahol érte – és a fájdalomtól meg a rémülettől Averkij könnyek közt ébredt. És hajnalig csak feküdt, nézte az ajtó ólomszürke kísértetét, érezte, hogy haldoklik, hogy elgyötört szíve az utolsó, sietős harcát vívja, és nem értette, álom volt-e ez, vagy maga a földi élet, az ő élete, mely beleolvadt abba a bánatba, abba a keserűségbe, amellyel álmában térdre borult a sztároszta előtt. És, megtörölve könnyektől nedves arcát, felnevetett, és keményen azt mondta magában:

– Nem! Bemegyek a házba! Ha megfulladok – hát úgyis arra van az utam…

Reggel meg, akarta, nem akarta, úgyis mennie kellett. Hirtelen megjött a tél. És az élet még egyszer fellobbant Averkijben.

Ah, a télben régről ismert, mindig örömteli téli érzés volt! Az első hó, az első hófúvás! Fehérré váltak a mezők, elmerültek benne – fél évig kuksolhat az ember a kunyhóban! A fehér, behavazott mezőkön, a hófúvásban – pusztaság, vadak, a kunyhóban meg – kényelem, nyugalom. Tisztára söprik a hepehupás földpadlót, tisztára sikálják az asztalt, friss szalmával jó melegen befűtik a kályhát – csudajó!

És a lánya is megjött: „mintha csak megérezte volna a szíve” – gondolta Averkij, pedig tudta, hogy a barátnőjéhez jött, eljegyzésre. Fehér hózivatar szaladozott, fehérré varázsolva a poshadt, sötét falut. Fehérek voltak a domboldalak és a folyó partja – csak maga a folyó feketéllett, még nem fagyott be, és még fehér ludak úszkáltak rajta. És a tornácon ott állt a lánya, vidáman és gyönyörűen. Most már egyáltalán nem sajnálta az apját – hisz úgysem kelhet már fel. Ősszel meghalt a kislánya – így most megint fiatal volt és szabad. Az öregasszony megágyazott a kemencezugban Averkijnek. A lánya várta, hogy elkészüljön vele, s hogy ő meg aztán menjen az apjáért, és a szánon áthúzza a kunyhóba.

Ahogy megjött, ledobta a bekecsét, a kendőt a fejéről a vállára dobta, és ott állt a tornácon, az ajtó előtt. Ezüstös porhót fújt be a szél a nyitott ajtón. Ott állt kék gyapjúruhában, amely kellemes, friss illatot árasztott. A hajában hópelyhek csillogtak. A szomszéd borja bebújt a tornácra. A lány néhányszor elkergette, aztán kiugrott a küszöbre. Úgy érezte, mintha megint itthon élne, az apjánál, anyjánál, kisleányként. Örült, hogy tudja, kié a borjú, kinek kell kiáltani miatta.

– Miska, hé, hogy a ragya verjen meg! – rikkantotta, kiugorva a küszöbre, és örvendezve magában: úgy tudja elkerekíteni, hogy meg nem bántja vele a szomszédot, mint aki színig idevalósi. – Nem fogom hajkurászni a bikádat!

Szotyolát rágcsálva bement hozzá a tornácra a barátnője, az, akinek az eljegyzésére jött, komoly leány, széles fekete szemöldökkel, szépen felöltözve ő is, acélszínű, ezüstleveles új nagykendőben.

– Menjünk, hozzuk be az apámat – mondta neki sietve Averkij lánya. – Haldoklik szegény, már a papért is elküldött…

Averkij, akit felizgatott az álmatlan éjszaka, az első hófúvás meg a kunyhóba való átköltözés – s a közeli halál –, feküdt a szánon, és hallgatta, milyen hidegen, téliesen zúg a szél, és hordja a fehér pelyheket, hogy zörögnek a száraz tetőlécek, melyeken keresztül besüvít. Averkij reszketett, meggémberedett kopott bekecsében, hiába, hogy még tarka pokróccal is betakarták, hogy melegen tartsa, és egyre húzogatta fénylő homlokára nagy sapkáját. Várakozó volt az arca, de nagy, elsötétedett szeme semmit sem fejezett ki. Ő maga, a saját erejéből, támolyogva és elbódulva a gyengeségtől, mászott át a kordéból a szánra, és gyerekes elégedettséggel gondolta: na, jönnek, hogy áttegyék – ő meg már készen is van, már markolhatják is a rudat… Hirtelen a lánya csengő hangját hallotta:

– Apuskám! Él még?

A lánya, ahogy meglátta, hirtelen elsírta magát: annyira nagynak és öregnek tűnt neki ez az eleven halott a maradék kis gyér hajával, mely a vállára nőtt, a sapkában, amely aggságában valami magas sityaknak nézett ki, olyan papi süvegfélének, és a száraz rozskenyérszínű köpenyben a bekecs fölött. Averkij alig hallhatóan köszönt neki. És a lány, lesütve a szemét, jóformán a barátnője segítsége nélkül húzta a szánt a házig. És a hófehér takarón két fekete csík húzódott a pajtától a kunyhóig – az egész nyáron a nedves földön álló szántalpak gyásznyoma.

IX

Az udvarra szürkéskék alkonyat szállt le, de még világos volt a fehérlő hótól. A kunyhót viszont betöltötte már a szürkület.

Alkonyatkor, hóval lepetten, meghajolva az alacsony ajtó küszöbén, bejött a kunyhóba a pap.

– Na, hol van? – rikkantotta vidáman, és úgy zengett a hangja, mintha maga a halál szólott volna.

Halk-riadtan felállt a lócáról az öregasszony. (A lány, nem gondolva, hogy az apjának már ennyire kevés ideje maradt, elment az eljegyzésre.) Reszkető kezére támaszkodva maga Averkij is megemelkedett, és megdermedt a várakozásban, mint aki a sírból kelt ki. A sötétségben halálos-sápadtan kéklett iszonyatos arca. A pap, rápillantva, lehalkította a hangját, és gyorsan, riadtan, olyan hangon, mintha bejött volna a kunyhóba még valaki, akiért ezt az egészet csinálják – tán maga az Isten –, azt mondta:

– A sapkát, vegyed le a sapkádat!

Averkij lerántotta, a térdére tette…

Aztán sárga lángocskájával fölpislákolt a viaszgyertya. Averkij meggyónt, megáldozott, aztán alig hallhatóan megkérdezte:

– Bátyuska! Mondja csak – hisz maguk jól ismerik ezt a dolgot –, már itt vagyon-e, énbennem?

És a pap hangosan, sietősen, szinte durván felelte:

– Ott van, ott. Itt az idő, készülődjél!

Nem nézve az öregasszonyra, megfogta a kezét, amelyben már rég ott izzadt az előkészített húszkopejkás, és sietve kilépett a küszöbön. Az öregasszony keresztet vetett, az ágyhoz ment, megállt, kezével megtámasztotta az állát, és úgy nézte még utoljára az embert, akit az életében olyan keveset látott… – Itt az idő! – rikoltott Averkijre a pap. És ő engedelmesen a hátára feküdt, csontos ujjai közt szorítva a gyertyát. Szíve ellankadt, megolvadt – ködben úszott, halálba sodró hullámok közt. Sárga, reszkető fény rebegett a gyér bajuszon átsejlő hamuszínű száján, csillogó, hegyes orrán, csukott szemének két nagy, lila almáján. Érezve valakinek a közelségét, erőt vett magán – mondani akart valamit, és kicsinyt kinyitotta a szemét. De csak megrándult az arca. Lehet, hogy ijesztette és nyugtalanította ez a fény, ez a fekete, reszkető sötétség, amely a templomra emlékeztette? És az öregasszony, azt gondolva, hogy még messze a vég, csöndben kihúzta a gyertyát Averkij kezéből, elfújta, aztán leült az öreg mellé.

És a csöndben, a sötétben Averkij megkönnyebbült. Nyári napot látott maga előtt, nyári estét zöld mezőn, domboldalt a falu mögött és rajta – a sírját… Ki az, aki oly hangosan, oly rettenetesen kiabál, siránkozik fölötte?

– Én édes egyetlen apuskám, hát mit vettél a fejedbe, hát mit csináltál mivélünk? Hát ki fog most már miértünk szomorkodni, ki fog mirólunk gondoskodni? Én édes egyetlen apuskám, elmentem a te udvarod mellett: senki nem köszönt reám, senki nem örült meg nekem! Azelőtt, apuskám, ha elmentem a házatok mellett – reám köszöntél, megörültél énnékem! Hát zengjen az ég, lobbanjon a villám, hasadj meg, nyirkos földanyácska! Hát fújjatok, vad szelek – fújjátok szét a síri aranybrokátot, szabadítsátok ki az én apuskámat!

„Ah, ez a lányom!” – gondolta Averkij boldogan, gyengéden, és mellében hirtelen valami édes remény reszketett…

A csöndes, sötét kunyhóban halt meg, melynek kis ablaka mögött homályosan derengett az első hó, olyan nesztelenül, hogy az öregasszony észre sem vette.

Capri, 1913. február 22.

FORDÍTOTTA M. NAGY MIKLÓS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.