Öt történész (II.)

Történészeim írásait faggatva elsősorban a közös témákra és motívumokra fogok koncentrálni. Elbeszélésük a nemzet történetéről ugyanis lecsupaszítható egy alaptörténetre, s annak egyéni érdeklődéstől és körülményektől függő variánsaira. Kezdjük mindjárt az elején: a nemzet kezdetei, az eredet kérdése leginkább Kogãlniceanut és Daukantast foglalkoztatta, előbbi a római kornál kezdete mondanivalóját, utóbbi az ősi Indiából eredeztette a litvánokat. Mint látni fogjuk, mindketten a nyelvhez fordultak segítségül a nemzet ősiségének bizonygatásakor. Lelewel érdeklődése nem a mitologizáló-romantizáló szemlélet, hanem még egy korábbi időszak divatjának megfelelően a felvilágosodás jegyében fogant. A barbár népek mitológiája izgatta, így a skandinávok ősi vallási mítoszgyűjteménye, az Edda, meg olyan témák mint a herulok, a litvánok és a szkíták eredete.1

Korszakunkban valószínűleg nem volt olyan történetíró, aki népe legkorábbi történetét ne a szabadság bűvös szavával jellemezte volna. Általános volt az a vélekedés is, miszerint a szabadság az ősi, s a szolgaság a modern fejlemény, nem pedig fordítva. Az ősi szabadság megidézésekor a politikai önkifejezés közvetlenebb formáitól megfosztott népek történetírása gyakran fordult a természethez segítségért. Így volt ezzel Daukantas is, aki a litván nép kezdeteit a legendás, áthatolhatatlan erdőkben képzelte el. Az erdő, mely egyébként is az egyetemes kultúra ősi szimbóluma, a romantikus természetkultuszban flórájával és faunájával gyakran jelképezte a haza dicsőségét.2 Daukantasnál az erdő szintén a nemzetet szimbolizálja: úgy véli, hogy mikor megkezdődött az erdők kivágása Litvániában, a nemzet sorsa is rögtön hanyatlásnak indult.

A feudalizmus korszakát megelőző szabadságról alkotott kép rokonságba hozható a primitív szabadság hagyományos leírásával, melyet általában Tacitus Germániájához kapcsolnak: ő jellemezte az ősi germánokat primitív, de szabadságszerető népként (ellentétben a fizikailag és erkölcsileg dekadenciába hajló rómaiakkal). Ezt a hagyományt mind az öt történész a saját népére alkalmazta. Lelewel foglalkozott a leghosszasabban ezzel a témával. Európa népeinek kettős fejlődéséről szóló elmélete szerint az ősi Európában a szabadságszeretet, a kezdetleges demokrácia az (észak)keleti népek sajátossága volt, a szolgaságra való hajlam, a feudális és hierarchiális viszonyok pedig a (dél)nyugati népeket jellemezték. Ez a vélekedés nagyon hasonlít Montesquieu klímaelméletéhez, mely szintén az észak–dél megkülönböztetésen alapult. Csakhogy míg Montesquieu – és számos kortársa, például August von Schlözer – a tacitusi hagyományt követve a germán és a skandináv népeket tekintette északiaknak-szabadoknak, addig Lelewel a szlávokat és a skandinávokat sorolta ebbe a kategóriába. A szlávok szabadságszeretettel és politikai dinamizmussal való ilyesfajta felruházása igen meglepő, hiszen inkább békés-szelíd, a konfliktusokat kerülő népként voltak ismertek (Taubenvolk). Herder úgy jellemezte őket, mint akik inkább voltak hajlandók idegenek uralmát elviselni, mintsem hogy hadakozzanak velük.3 Általános volt az a – Hegelnél is megtalálható – vélekedés is, hogy a szlávoknak önálló történelmük nem volt, minthogy kultúrájuk sem, csak utánzásra voltak képesek.

De hová tűnt az idők során az ősi szabadság? Elsősorban a külföldi hatalmak befolyásával, hódításával kapcsolták össze megszűnését, mely a kereszténység felvételét és a feudalizmus elterjedését hozta magával. Ezt a folyamatot történészeim olyan fontosnak tartották, hogy – Daukantas kivételével – külön tanulmányokat is szenteltek a témának. Egyikük sem kapcsolta össze közvetlenül a kereszténység felvételét az ország feudalizációjával, és mindannyian azt állították, hogy az utóbbi folyamat fokozatosan, viszonylag későn ment végbe. Továbbá úgy vélték, hogy a feudalizáció nem terjedt ki a társadalom egészére: ha kis számban és korlátozottan is, de mindenütt megmaradtak a szabadok kis körei. Horváth és Kogãlniceanu előszeretettel használta azt a közkedvelt – Guizot által is hangoztatott – érvet, hogy a feudalizmus a keresztény egyenlőség eszméjével ellentétben állt, s ez vezetett idővel meggyengüléséhez.

A feudalizmus problémája azonban nem csupán elmélet síkon, hanem gyakorlati vonatkozásaiban is érdekelte a történészeket. Kogãlniceanunak a parasztság sorsát tárgyaló parlamenti beszédei egyben történelmi értekezésnek is felfoghatók, ezenkívül pedig külön tanulmányokban foglalkozott a szolgaság és robot intézményeivel, valamint a romániai cigányok helyzetével, akik még a jobbágyoknál is kiszolgáltatottabbak voltak. „Rabszolgaság, szolgaság, robot” című cikkének kezdő mondata Harriet Beecher Stowe Tamás bátyja kunyhója című regényére hivatkozik, mely szerint: „a (rab)szolgaság bűn”. Kogãlniceanu cikkében végigkíséri a rabszolgaság majd a jobbágyság intézményének kialakulását, ez utóbbit a rabszolgaság enyhébb formájaként értelmezi. Megállapítása, miszerint a szolgaság Észak-Amerika szabadságszerető népei számára elfogadhatatlan volt, a déliek mentalitása viszont nem talált kivetnivalót benne, a montesquieu-i klímaelméletet idézi – Amerikába importálva. Akárcsak a többiek, Kogãlniceanu a szolgaság minden formáját a kereszténység eszméivel ellentétesnek találta.

Hasonló kérdések foglalkoztatták magyar társát is, aki szerint „a nemzetek történetében aligha bír valami nagyobb érdekkel s fontossággal, mint a néposztályok egymás iránti viszonya”.4 Sokat elárul, hogy Horváthnak Martinuzzi Fráter György, Corvin János és Dózsa György voltak kedvenc történelmi személyiségei. Igaz, e három hős megint csak nem reprezentálta a köznép mindennapi életét, de róluk legalább lehetett forrást találni. S a korábbi, dinasztikus történetírás ízléséhez képest mégiscsak rendhagyó személyiségek voltak ők: Martinuzzi jobbágyfiúból vált befolyásos államférfivá és pappá, Corvin János származása is hagyott maga mögött némi kivetnivalót, Dózsa pedig olyan hős volt, aki a nép fiaként írta be nevét a magyar történelembe, még ha annak tragikus lapjaira is. Horváth három, egymással összefüggő tanulmányban kísérte végig a parasztság jogi helyzetének alakulását a mohácsi vésztől II. József uralmáig, az 1514-es parasztlázadásnak pedig külön írást szentelt.5 A parasztlázadás következményeit tárgyalva úgy vélte, hogy a nem a lázadást követő véres megtorlás volt a legnagyobb kegyetlenség, hanem a parasztok röghöz kötése, ezzel ugyanis kiragadták a pórság kezéből az egyetlen eszközt, amellyel védhette magát a visszaélések ellen. Mindez pedig szerinte a természetjog törvényszéke előtt gyalázatosabb az ókori rabszolgaságnál, mert ott az urak korlátlan joga, bármilyen nagyszámú népesség felett, de mégiscsak egyénekre s nem népközösségekre terjedt ki. A magyar törvényhozás viszont a jobbágyokat mint népközösséget kezelte, márpedig minden joguktól megfosztott emberek nem alkothatnak közösséget. Tehát a jobbágyok jogai megszűntek, de kötelességük a közterhek viselésében megmaradt.6

Mind az öt történész felhasználta a kor jellegzetes érvelését, miszerint az ipar és a kereskedés, illetve ezek központjai, a városok a középkortól kezdve különösen fontos szerepet játszottak mind Európa életében, mind saját népük történetében. Előszeretettel hivatkoztak a városi önkormányzatokra mint a szabadság korai intézményeire, melyek nagy szerepet játszottak a feudalizmus meggyengítésében, akárcsak a keresztes háborúk és Amerika felfedezése, melynek köszönhetően a kereskedés indult fejlődésnek. Ez a korabeli liberális történetírás egyik legfontosabb gondolatmenete volt. Horváth különösen lelkes támogatója volt ennek a gondolatnak, olyannyira, hogy két könyvben megírta a magyarországi kereskedelem és ipar történetét.7

Horváth szerint a kereszténység felvétele mellett az ipar és a kereskedelem játszotta a legfontosabb szerepet az emberek megnemesedésében, a civilizáció fejlődésében, mert az anyagi gyarapodás a szabadság iránt vágyat is felébresztette. Igaz, akárcsak legtöbb kortársa, többször ellentmondásba keveredett, mikor a gazdagodásról értekezett. Például egy másik esetben, mikor a Kárpát-medencébe érkező magyarok kalandozásait tárgyalta, a zsákmányolásból való gazdagodását kifejezetten károsnak látta, mert az szerinte a luxusra és tunyaságra való hajlamot ébresztette fel bennük. Talán érvelhetünk azzal, hogy a rablásból eredő gyarapodás más elbírálás alá esik, mint az a gazdagodás, amely szorgalmas munka gyümölcse. De nem feltétlenül szükséges a magyarázat kierőltetése, hiszen a gazdagság megítélése körüli ellentmondás a korabeli történetírás általános jellemzője volt. A klasszikus republikánus hagyomány a kereskedelmet erőszeretettel azonosította a korrupcióval, ugyanakkor az antirepublikánus hagyomány, így a skót felvilágosodás képviselői is, a kereskedelmet a szabadság fejlődésével hozták összefüggésbe.

Különös figyelmet szenteltek a történészek nemzetük aranykorának, s ez általában legkedvesebb korszakukkal esett egybe. Noha a tárgyalt népek történetét nehéz lenne sikertörténetnek nevezni, természetesen mindent megtettek annak érdekében, hogy a legtöbbet kihozzák forrásaikból és képzeletükből egyaránt. Lelewel a lengyel–litván köztársaság, a Rzeczpospolita korszakát tartotta az aranykornak, ekkor volt az ország kiterjedése és befolyása a legnagyobb, (ahogy nosztalgikusan hivatkoztak rá: a Dunától a Donig terjedt), s míg több korabeli ország anarchiába süllyedt, vélte Lelewel, addig Lengyelország politikailag aktív, virágzó állam volt. Azért nemcsak a régi dicsőség és nagyság volt fontos, hanem a politikai intézményeknek is nagy szerepet tulajdonított. Büszke volt a lengyel parlamenti hagyományokra, még annak sokszor kritizált sajátosságait (így a liberum vétót is) megvédte. Bár elismerte, hogy a lengyel nemesek torzsalkodásának is szerepe volt az ország hanyatlásában, leginkább mégis a külföldi hatalmak befolyását és hataloméhségét okolta ezért. Daukantas legtöbbet a litvánok korai, kereszténység előtti történetével foglalkozott. Mivel Európában a litván nép keresztelkedett meg a legkésőbb – a 14. században –, ez szokatlanul hosszú időszakot jelölt. A neohumanizmus hatása alatt álló történész nagy nosztalgiával írt a pogány Litvánia romlatlanságáról. Ő volt az egyedüli, aki a folklórhoz fordult az aranykor nyomainak keresésekor.

Palacký a huszita korszakban látta népe hőskorát, melyet mind nemzeti, mind társadalmi mozgalomként értelmezett. Talán az ő hőse, Husz János futotta be a legnagyobb karriert, de ő okozta a legtöbb problémát is Palackýnak. A Habsburg birodalom cenzorai egyáltalán nem voltak elragadtatva attól, hogy a katolikus egyházban eretneknek és ellenségnek kikiáltott Husz a történetíró tollán karizmatikus hőssé és a szabad akarat bajnokává változott. Palacký őt tekintette a reformáció megalapítójának is (nem előfutárának), és nevéhez kapcsolta a predesztináció tanának kidolgozását (Szent Ágoston nyomán).8

Horváthnak saját kora, a reformkor volt legkedvesebb időszaka. Bár a többiek is érdeklődtek a közelmúlt története iránt, csak neki sikerült magas színvonalú munkát létrehoznia – a reformkor és a szabadságharc történetét írta meg. Ráadásul mindez mostoha körülmények között: emigrációban, a forrásoktól távol sikerült neki. Horváth annyiban is eltér a többiektől, hogy másik kedvelt témája, a 16. század története, azon belül pedig a Mohácshoz vezető út, a magyar történelem egyik legtragikusabb időszakát érintette. Kogãlniceanu kedvenc korát talán úgy jellemezhetjük, hogy közel állott a szívéhez minden időszak, amikor a románok valamilyen – állítólagos – egységet alkottak. Ez elsősorban az ősi Dáciát, illetve Vitéz Mihály fejedelem uralkodásának az idejét jelentette (1593–1601), ő egyesítette ugyanis rövid időre Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt.

Felmerül a kérdés: mennyiben egyeztethető össze a történeti kutatás tudományosságra és szakszerűségre törekvése a történészek küldetéstudatával, és egyáltalán a nemzeti történelemírás jellegzetességeivel? Hiszen az ebben a műfajban íródott munkák arra vannak predesztinálva, hogy pozitív kicsengésűek legyenek: a haza történetének tragikus vagy éppen dicsőséges mozzanataitól függetlenül éppen az a céljuk, hogy felhívja a figyelmet a nem kellőképpen ismert értékekre és arra buzdítsa olvasóit, hogy csüggedtség helyett büszkeség töltse el őket. E probléma illusztrációjaképpen bemutatok néhány olyan példát, amelyben a tudományos célok és a nemzeti érdekek ellentmondásba keveredtek egymással.

Kogãlniceanu tehát történeti munkáiban Vitéz Mihály uralkodását jelölte meg a román állam hőskorának. Úgy vélte, hogy már a korai középkorban létezett két önálló román miniállam a hegyekben, Fogaras és Máramaros központtal. Vitéz Mihály Erdélyt és a két fejedelemséget egyesítő lépését meg egyenesen a román államegység előképének fogta fel. Vagyis elsiklott afelett, hogy ez a – főleg katonai célú – egyesítés tiszavirág-életűnek mutatkozott. Mindez önmagában nem különösebben figyelemre méltó: ugyan melyik történész nem kalapálta ki a horpadásokat nemzete történetének megírásakor? Fontosabb azonban, hogy éppen Mihály nevéhez fűződik a parasztság röghöz kötése a két fejedelemségben. Láthattuk hogy milyen őszintén és mélyen ítélte el ezt a lépést Horváth Mihály a magyar történelemben. Ismervén Kogãlniceanu hasonló vélekedést a feudalizmusról és a szolgaságról, tőle is ezt várnánk. De ő megvédi hősét: szerinte csupán a háborús viszonyok miatt került sor a röghöz kötésre, hogy a hadkötelezettség elől ne lehessen elmenekülni. Vagyis ebben az esetben Kogãlniceanu az egyéni szabadságot alárendeli a kollektív szabadságnak. Ismervén e lépés súlyos következményeit – akár Horváth szemszögéből is – valószínűsíthetjük hogy ha más, esetleg idegen uralkodó vezette volna be a röghöz kötést, Kogãlniceanu kevésbé lett volna elnéző.

Kifejezetten szakmai érvek álltak a nemzeti érdekekkel szemben az ún. cseh kézirat-vitában, melynek Palacký is aktív résztvevője volt. Miről is van szó? Az 1820-as években Csehországban tisztázatlan körülmények között egy-egy, a 9–10. századinak tulajdonított kéziratra bukkant néhány kutató.9 Valódiságuk esetén ez azt jelentette volna, hogy a cseh kultúra már jóval azelőtt rendelkezett magas színvonalú alkotásokkal, mint korábban gondolták. Csakhogy az írások eredetiségét már rögtön felbukkanásuk után megkérdőjelezte több tudós, és hamarosan teljesen egyértelművé vált, hogy hamisak. Palacký viszont kitartott amellett, hogy a kéziratok eredetiek. Mindez azért is meglepő, mert ő volt az ország egyik legképzettebb paleográfusa, s ha valakinek, hát neki rá kellett volna jönnie a turpisságra. Kérdés persze, hogy rá akart-e egyáltalán jönni? Annak ismeretében, hogy saját munkáihoz is forrásként használta fel a kéziratokat, vagyis az ő írásának hitele is megsínyli, ha azok hamisítványnak bizonyulnak – nem nehéz a válaszadás. Érdemes azonban más oldalról is megvizsgálni a dolgot. A kéziratok – a romantikus korszak tipikus termékei – hamis voltuktól függetlenül a nemzeti önbecsülésre nagyon jó hatással voltak, rengeteg művészeti alkotást inspiráltak. Hosszabb távon tehát a cseh kultúra fejlesztésében is rendkívül hasznosnak bizonyultak.10

Nem ilyen nagyszabású, de bájos példa a nemzeti büszkeség és a tudományosság igényei közti zsonglőrködésre Horváth Mihály első munkája, a már említett díjnyertesPárhuzam, amelyben hosszasan jellemzi a honfoglaló-kalandozó magyarokat. A fennmaradt német krónikák nem éppen hízelgő képet festettek a magyarokról és nyilaikról: vérszomjas, kegyetlen, barbár stb. voltak a leggyakoribb jelzők. Így Horváth feladata, hogy legalább egy-két olyan tulajdonságot találjon, amely a magyarokat viszonylag szimpatikus színben tünteti fel, igen nehéznek bizonyult. Végül arra hivatkozott, hogy a korai magyarok nagy tiszteletben tartották a nőket, ami szerinte a szlávokra nem volt jellemző. S hogy ezt forrással is alátámassza, a Pray-kódex alapján idézett egy történetet a 9. századból, mikor Zoltán vezér harcosaival Szászföldön kalandozott. Rombolásuknak egy apácakolostor is áldozatul esett. S bár a magyarok az összes apácát lemészárolták, azonban – állítja Horváth – mégiscsak tisztelettel viseltettek irántuk, hiszen „a becsületében csorba egyik apácának sem esék…”11

Bár a fenti estekben az illusztráció kedvéért mesterségesen elkülönítettem a nemzeti és tudományos szempontokat, a valóságban a kettő bonyolult és kibogozhatatlan egyveleget alkotott. Ez vonatkozott a kutatás más, „semlegesebbnek” tűnő műfajára is. Lelewel például Lengyelország történetének különböző változatai mellett előszeretettel foglalkozott a történelem segédtudományaival, elsősorban a geográfiával és kartográfiával. Ötkötetes Geographie du moyen Age című könyve nemzetközi hírnevet hozott neki. Továbbá rengeteg térképet gyűjtött össze és, tehetséges rajzoló lévén, sokat maga készített el. S talán nem volt véletlen, hogy egy olyan korszakban töltötte idejét a régi Rzeczpospolita határainak felvázolásával mikor hazája, Lengyelország nem létezett Európa térképen.

A korabeli történetírás nagy hangsúlyt helyezett a különböző népek, népcsoportok, etnikumok viszonyának és konfliktusainak vizsgálatára. Ezek a konfliktusok részben a nemzetet alkotó népcsoportok között jelentkeztek – főként a korai történelem során, részben pedig a nemzet és a környező népek viszonyában. Érdekes módon, történészem írásaiban (szinte) semmi nyoma nincs a kor történetírására talán legjellemzőbb rögeszmének, mely két különböző népfaj viszonyának és konfliktusának döntő szerepet szánt az adott társadalom kialakulásában: az egyik a hódító, a másik pedig a meghódított, a leigázott csoport volt. Így például az angolszász és a teuton elemek összecsapásának jelentős szerepet tulajdonítottak az angol historiográfiában, a frank és a gall népcsoportok harca pedig a francia történetírás nélkülözhetetlen eleme lett. Sőt, egyes korabeli történetírók még más nemzetek történetét is csak ebben a tükörben tudták vizsgálni. François Guizot, a kor nagyhatású történésze, mikor Lengyelország történetéről tartott előadást a Sorbonne-on 1828–29-ben, nagy figyelmet szentelt a korai lengyel társadalomban meglevő faji különbségeknek, vagyis a hódító-meghódított sémát akarta ráhúzni a lengyel történelemre is. Lelewel ismerte Guizot véleményét és határozottan tagadta a szembenállást. Igaz, hogy a hódító és meghódított elemek két népfajhoz sorolása a legkevésbé sem állt érdekében a történészeknek. Ők éppen azt akarták bizonyítani, hogy népük már az idegen befolyás érvényesülése előtt egységes volt, önálló jelleggel rendelkezett. Mire a külföldi hódításra sor került, addigra ezeket a nemzeti vonásokat megszüntetni nem, legfeljebb csak ideiglenesen megváltoztatni lehetett.

Hogy a szomszédos népekről és azok szerepéről miként vélekedtek a történészek, az a feudalizmus problémájának tárgyalásakor már részben kiderült. Daukantas a lengyelekre csak úgy gondolt, mint a szolgaság és az oligarchia előidézőire, Palacký pedig a német és a cseh kultúrát és társadalmat állította szöges ellentétbe: a német kultúrára szerinte a hierarchia és a dogmák, a csehre pedig a demokrácia és a gondolkodás szabadsága volt jellemző. Úgy vélem azonban, hogy hiba lenne Palacký intellektusát egy ilyen általánosítás alapján jellemezni, annál is inkább, mert az ilyenfajta kétpólusú világ, (melyben a manicheus erők harca mellett az egyensúlyra törekvés is jelen volt) a korabeli – és nem korabeli – történetírás egyik legjellegzetesebb toposzának mondható. Ugyanezért talán felesleges lenne egy filozófiai irányzathoz vagy annak képviselőjéhez kapcsolni ezt az elgondolást (bár Hegel és Schelling neve bizonyára eszünkbe jut). Csak példaképpen: ilyenfajta dinamikus rivalizálásként értelmezte Leopold Ranke a germán és latin népek kapcsolatát, az angol és francia kultúra korabeli összehasonlítására pedig jellemző volt a protestáns, maszkulin, illetve a katolikus, nőies vonások szembeállítása. Nem állítható viszont, hogy a kétpólusú rendszer kizárólagos jellemzője lett volna a korabeli historiográfiának. Guizot például a kultúrák pluralizmusát hangsúlyozta és a római, keresztény, illetve germán hagyományt egyformán fontosnak jelölte meg az európai civilizációban.

Némi nehézséget jelentett azonban, hogy azt azért mégiscsak lehetetlen volt állítani hogy a (sokszor magasabb szintű civilizációval rendelkező) idegen hatalmak-kultúrák minden szempontból károsak voltak. Palacký például kénytelen volt pozitívan nyilatkozni a németek szervező erejéről, melyet a szláv szabadabb, anarchiára való hajlammal, parókiális viszonyokkal állított szembe. Horváth munkásságából az is kiderül, hogy a nemzeti szabadság korai melegágyaiként számon tartott középkori városok lakói, vagyis a szabadság korai bajnokai régiónkban nagyrészt idegenek – főleg németek – voltak.

Nemzetük történetét szélesebb perspektívában, az európai civilizáció tükrében vizsgálva a történészek tudatában voltak annak, hogy Európa népeinek azon – nagyobbik – felébe tartoznak, melyek nem sok nyomot hagytak az egyetemes történelem lapjain. De ez nem keserítette el őket. Sőt. 1818-ban Palacký egy barátainak írott levelében bejelentette, hogy meg akarja írni Csehország történetét, de társai szkeptikusan fogadták az ötletét. Úgy vélték, hogy mivel Csehország történelme nem jelentős, így nagy történész sem kerülhet ki fiai közül. Palacký tiltakozott, és a nagy skót történetírót, William Robertsont, honfitársát Walter Scottot, továbbá Svájc történetíróját Johannes Müllert is példaként említette, mint akik kis népük történetét megírva váltak nagy történésszé illetve íróvá. Sőt, egyáltalán nem zavarta, hogy nemzete nagysága nem lehet dicsekvés tárgya, hiszen éppen annak kicsiségével dicsekedett: azt állította, hogy a cseh nép lakóinak számához képest aránytalanul nagymértékben járult hozzá az európai civilizáció fejlődéséhez.

A történészek gyakran vetették össze saját nemzetük és a nyugati országok viszonyait. Ennek során kétféle retorikát követtek: egyszerre voltak normatívak és antinormatívak. Amikor a nyugati tudós közönséghez fordultak (például könyveik németül vagy franciául megjelenő fordításában), akkor népük történelmének egyedülálló, eredeti vonásaira hívták fel a figyelmet és olykor közvetett módon megkérdőjelezték a nyugati fejlődés normatív voltát. Egyben panaszkodtak, hogy a nyugati közvélemény semmiféle információval nem rendelkezik országukról, így aztán nem meglepő, hogy a vívmányokat sem ismeri. Már szóltam arról, hogy Kogãlniceanut éppen az sarkallta nemzete történetének megírására hogy külföldön szinte semmit nem tudtak róla. Hasonlóképpen Horváth a Huszonöt év előszavában ezt írja:

(A külföldi közvélemény) érti Irland óhajtásait, érti Velencze sóhajait, érti a lengyelek hősies küzdelmeit és önfeláldozását, de nem érti a te nemzeted nyögdöséseit, sóvárgásait, mert nem ismerheti történelmét a múlt évtizedekben.12

A hazai publikumnak szánt üzenetek célja viszont már nem az országimázs-építés volt, itt már előszeretettel mutattak a nyugati, fejlett államok példájára, követendő mintaként kijelölve azokat. Így tett Horváth, mikor a nem katolikus felekezetek emancipációját szorgalmazta. Kogãlniceanu pedig, amikor a parasztság sorsának könnyítéséért emelt szót egy parlamenti beszédében, a következő szavakkal győzködte honfitársait:

Milyen boldogság volna országunkra nézve, milyen szép ajánlólevél Románia művelt és gazdag osztályai számára Európa előtt, ha bebizonyítjuk, hogy alkalmasak vagyunk kezünkbe venni ennek a nagy társadalmi reformnak kezdeményezését.13

Kogãlniceanu érvelésének következő részében a hazája, illetve az annál fejlettebb országok kategóriája mellett a „még hazájánál is fejletlenebb” kategória is megjelenik. Ugyanis arról panaszkodik, hogy a parasztság jövőjének ügyében még a híresen elmaradott orosz birodalomban is – ahol sem alkotmány, sem parlament, sem felelős minisztérium nincsen – megfontoltabban jártak el, mint hazájában, ennek tükrében még szégyenletesebbnek tűnik a román politikusok tehetetlensége. A nyugati politikai és kulturális örökséghez való viszony nem volt ellentmondásoktól mentes, különösen a kései Lelewel írásaiban jelentek meg disszonáns hangok a nyugati civilizációval kapcsolatban. Mindemellett korszakunkra nem volt jellemző a hidegháborús jellegű Kelet–Nyugat megkülönböztetés, így történészeim sem ebben a kontextusban gondolkodtak.

Azonban nemcsak nagy vonalakban fogalmazták meg véleményüket nemzetük és Európa viszonyáról, de olykor konkrét párhuzamot is vontak. Lelewel és Kogãlniceanu egyaránt érdeklődött Spanyolország története iránt, utóbbi ifjú korában néhány hónapot el is töltött Madridban, ahol remekül érezte magát. Minden bizonnyal Spanyolország sajátos helyzete indokolta az érdeklődést: földrajzi fekvését tekintve nyugati, de kultúrájában sok orientális hatás érvényesült és több hasonlóságot mutatott két történészünk nemzetével mind mondjuk Anglia vagy Franciaország. Lelewel egy tanulmányban hasonlította össze a két ország történetét, melyeknek fő hasonlóságai az erős katolikus hagyomány és az egykori nagyhatalmi státus. De érdeklődése nem csupán történelmi volt: az 1820-as spanyol forradalom is foglalkoztatta, mert úgy vélte, hogy a lengyel helyzet az 1820-as években igencsak emlékeztet a spanyol forradalom kitörése előtti időszakra. Kogãlniceanu pedig spanyolországi élményeiről útinaplót készített és politikai pályafutása során többször felhasználta tapasztalatait. Például mikor a nemzetőrség felállítását fontolgatták a román parlamentben 1864-ben, Kogãlniceanu arra hivatkozva ellenezte a javaslatot, hogy ő saját szemével látta Spanyolországban hogy az ottani nemzetőrök milyen haszontalanok, hiszen a fel-alá masírozáson kívül semmit nem csináltak.

Mivel a történészek markáns véleménnyel rendelkeztek nemzetüknek az európai történelemben, illetve a szomszédos hatalmakhoz képest elfoglalt helyével és szerepével kapcsolatban, nem csoda, hogy gyakran keveredtek konfliktusba az idegen hatalmat is képviselő cenzúrával. Sőt, hasonlóan a korabeli európai gyakorlathoz, műveik kettős, egyházi és állami cenzúra alá estek. Ismervén Palacký Husz-interpretációját és Horváthnak a demokratikus szabadságjogokat az isteni akarattal azonosító kijelentését, no meg az állam és az egyház szétválasztását propagáló nézeteit, nem meglepő hogy mindkettőnek elsősorban a teológiai cenzorral gyűlt meg a baja.14 Palacký különösen sokat panaszkodott, hogy a cenzor, „a jezsuiták cimborája” – kasztrálta írásait, és ez sokkal rosszabb volt mintha az egész könyvet betiltotta volna.15 Máskor viszont elismerően nyilatkozott a cenzor együttműködő képességéről, amelyet jól ki is használt ravasz alkudozásra.

A tiltás, a bizonytalanság azonban gyakran növelte egy-egy írás népszerűségét – már csak azért is, mert a tiltás kapcsán olyanok is tudomást szerezhettek létezéséről, akikhez egyébként soha nem jutott volna el a híre. Mikor Palackýnak gondjai támadtak a cenzorral, s Prágában híre ment, hogy ő titokban elhagyta az országot, rögvest megnőtt az érdekelődés munkái iránt. De kifejezetten izgalmas lehetett olvasgatni Horváthnak a forradalom és szabadságharc történetét bemutató könyvét is, amelyet külföldi kiadásban Magyarországon Ráth Mórnál lehetett titokban beszerezni. Éspedig lélekemelő olvasmánynak álcázva, Alzog Katholische Moraltheologie című könyvének borítójába csomagolva árusították.

A nemzeti nyelv – részben mint a kutatási tárgya, részben mint a történetírás új médiuma kulcsfontosságú szerepet töltött be történészeim munkájában. Ezzel kapcsolatban gyakori az a vélekedés, hogy a gyengébb állami-politikai hagyományt sokszor a nyelv fontosságának és ősiségének hangsúlyozásával próbálták ellensúlyozni a korabeli tudósok. Hiszen ha sikerült bebizonyítaniuk a nemzeti nyelv ősi voltát, ez egyben a nép ősiségére is bizonyítékul szolgált. De nem csak erről van szó. A nagy múlttal rendelkező államokban ugyanis ekkorra már általában végbement a nyelv kodifikációja, és többé-kevésbé a tudományos szaknyelv is kialakult. Így a nyelvi és nyelvészeti problémák a szokásosnál több figyelmet nem igényeltek. Nem így régiónkban. Jan Kollár szlovák költő a Slávy dcera (A dicsőség lánya) című elbeszélő költeményében úgy fogalmazott, hogy „Játszunk egy zongorán, melynek tán húrjai sincsenek még.”16 Persze a régión belül is nagyok voltak a különbségek. Míg a lengyel, magyar és cseh zongorán már el lehetett játszani néhány egyszerűbb darabot, addig a litván vagy román hangszer talán még nem is zongora volt, hanem cimbalom…

Ötük közül leginkább Palacký értett a nyelvészethez, pályafutása elején komolyabban is foglalkozott ezzel a tudományággal. Kogãlniceanu inkább csak olvasmányaira hagyatkozott mikor a román nyelvről írt ismeretterjesztő cikkében (németül jelent meg) azt bizonygatta, hogy a román nyelv a Romulus katonái által beszélt korrumpálódott latin késői változata. A legtöbb, kifejezetten nyelvészeti jellegű munkát, így egy háromkötetes lengyel–litván szótárt és egy latin–litván szótárt is és latin tankönyvet Daukantas alkotta meg, és ő használta a legtöbbször az etimológiát és a nyelvi hasonlítást történeti és egyéb munkáiban. Mivel azonban ismereteit autodidakta módon szerezte, gyakoriak voltak a hibák írásaiban. Mégis az ő teljesítménye a legnagyobb és legmeglepőbb ebből a szempontból: a litván nyelvet előtte senki nem használta tudományos értekezésre, és a még a beszélt nyelvről is nagyon szkeptikusan vélekedtek a tudósok: legtöbben azt jósolták, hogy ki fog halni. Abban meg végképp senki sem reménykedett – nemcsak ekkor, de még az önálló Litvánia megalakulásakor sem –, hogy valamikor majd a litván nyelvet az élet minden területén használni fogják.

Daukantas és Palacký egyaránt úgy vélekedett, hogy saját nyelvük az ősi hinduk szent nyelvével, a szanszkrittal áll távoli rokonságban, vagyis az indoeurópai rokonság elméletére alapozták érvelésüket. Ez a vélekedés a 18. században kezdett elterjedni, s hamarosan felváltotta a 16–17. századi tudósok véleményét, mely szerint a szkíta volt az ősnyelv. A szláv és balti népek nagy szerencséje volt, hogy a összehasonlító nyelvészet legnagyobb alkotásai a szanszkrit, a görög, a latin, a német mellett az ószláv és a litván nyelvet is belevették a hasonlításba. Így volt ez Franz Bopp dán tudós Vergleichende Grammatik című munkájával is. Ez a könyv, mely Jacob Grimm és Schlegel hatása alatt íródott, manapság nem nagyon ismert, saját korában viszont olyan fontosságot tulajdonítottak neki mint Newtonnak a fizikában. Az összehasonlító nyelvészeti vizsgálatok annyiban jelentettek újdonságot a korábbi kutatási módszerekhez képest, hogy inkább a nyelvi szerkezeteket s csak kevésbé az etimológiát vették az összehasonlítás alapjául, így a megelőző korszakot jellemző vad etimologikus spekulációk már kevésbé voltak jellemzők ezekre a tanulmányokra. De konkrétan milyen módon lehetett profitálni a nyelvészeti kutatásokból és tanulmányokból? Franz Bopp többkötetes munkájában többször utalt a litván nyelv ősi voltára, és bemutatott olyan szerkezeteket, melyek szerinte közelebb álltak a szanszkrithoz, mint bármely más nyelvben. Jóleső érzés foghatta el Daukantast akkor is, mikor azt olvasta, hogy egy, a litvánban korábban meglévő nazális teljesen azonosnak bizonyult a szanszkrit megfelelőjével, míg a többi indoeurópai nyelvben legfeljebb csak némi hasonlóság maradt fenn.17 Mivel tudósaim nem voltak képzett nyelvészek, így a nyelvi összehasonlítás sokszor nem jelentett mást, mint egymás mellé helyezést.

Fontos megvizsgálni, hogy milyen művek, szerzők, intellektuális hagyományok voltak legnagyobb hatással történészeimre. Nyilván nem okoz majd nagy meglepetést megfigyelésem, miszerint elsősorban a német írók, történetírók, filozófusok inspirálták őket. Még Kogãlniceanu esetében is, pedig a román kultúrát tradicionálisan francia orientáltságúnak gondolják. A német hatás intenzitása számos tényezővel magyarázható. Például azzal, hogy történészeim nemzetei hagyományosan több rokonságot mutattak a német kultúrkörrel, mint mondjuk az angollal. Németül mindegyikük tudott, és a német nyelvű könyvek viszonylag könnyen beszerezhetők voltak stb. Mégsem érdemes szó nélkül elmenni emellett, mert egy súlyos ellentmondás mindenképpen figyelmet érdemel: mint a fentiekből kiderült, történészeink gyakran intézték írásaikat a német politikai, kulturális stb. hatások ellen, s ennek tükrében némiképpen mulatságos, hogy nemzeti történetüket éppen a német szerzők művei inspirálták.

Természetesen a német kultúra hatásának emlegetése nem sokat ér, ha nem fogalmazunk pontosabban. Kezdjük talán azzal, hogy előzetes feltételezésem, hogy Herder gondolatvilága főszerepet játszik történetünkben, nem igazolódott be. Az általában herderi eszmékkel összefüggésbe hozott folklór iránti fokozott érdeklődés is csak Daukantasnál figyelhető meg, ő ugyanis összegyűjtött és kiadott egy kb. 650 népdalból, számos meséből és mondásból álló gyűjteményt.18 Rendkívül feltűnő viszont írásaikban egy inkább csak a szakemberek körében ismert kutatói és történetírói hagyomány hatása, az ún. göttingeni iskoláé. Utaltam már arra, hogy az itteni történészek munkássága mérföldkövet jelentett a modern kutatás követelményeinek megfogalmazásában. Az 1737-ben alapított göttingeni egyetem sok mindenben eltért régebbi társaitól. Először is, az észak-német egyetemeket ekkor tájt jellemző pietista tradicionalizmus itt nem volt ismeretes. A gondolatok szabadabban áramolhattak, és mivel az alapítók egyike II. György angol király volt, az egyetem az angol és skót intellektuális hagyomány elsőszámú németországi közvetítője és képviselője lett. A nagy hírű történészek között szerepelt Gatterer, Schlözer, Spittler valamint a csoportunk tagjaira a legnagyobb hatást gyakorolt Arnold Heeren. Heerenre úgy tekintenek a szakirodalomban, mint Adam Smith és Montesquieu német követőjére, a göttingeni professzorok legnagyobbikára. A göttingeni iskola tagjai kiváló műveket hoztak létre a gazdaság – és társadalomtörténet területén, melyeket elsősorban Horváth és Lelewel használták fel saját kutatásuk során. A forráskritika és kiadás terén szintén úttörők voltak az egyetem professzorai. Heeren javaslatára jött létre aMonumenta Germaniae Historica forrásgyűjtemény – sorozat, amely sok nemzet történészei számára – Palackýt és Kogãlniceanut is beleértve – szolgált mintául a nemzeti történelem forrásainak kiadásakor.

A tematikában és érvelésrendszerben szintén számos egybecsengést találtam a göttingeni iskola képviselőivel történészeim életművében, olykor teljes szövegek átvételének szintjén is. Hasonlóképpen gondolkodtak az európai történelem mérföldköveiről: a keresztes háborúkat, Amerika felfedezését és a reformációt jelölték meg ilyen fordulópontnak, s mindig hangsúlyozták, hogy ezek a változások előmozdították a kereskedelem és városok fejlődését. Olykor ezeket az európai szinten jelentkező fejleményeket öszszekapcsolták a nemzeti történelem változásaival. Bájos példa erre Daukantas magyarázata Litvánia hanyatlására: a biztonságot nyújtó erdők kivágására – s egyben a nemzet hanyatlására szerinte azért került sor, mert Amerika felfedezése után egyre többen akartak odautazni aranyat ásni, és ezért a hajók építéséhez szükség volt a fára. Ezenkívül Daukantas a korabeli gyakorlatot követve egy gyarmatról is álmodozott. A 17. században Jakab kursföldi herceg földet vásárolt Tobagoban a spanyol királytól. Daukantas pedig úgy vélte, hogy Kursföldnek egykor a litván nagyfejedelemséghez való tartozása jogán Tobagóból litván gyarmat lehetne.

Minek köszönhető a göttingeniek kivételes népszerűsége? Említhetjük, hogy a német tudósok érvelésrendszerének legfontosabb elemei: a feudalizmus kritikája, az ipar, a kereskedelem fontosságának hangsúlyozása stb. történészeimnek kifejezetten aktuális tematikát jelentettek. Továbbá a göttingeni tudósok műveinek enciklopédikus jellege miatt sokoldalúan lehetett ezeket az információkat felhasználni. S bár ezekben a könyvek nem a nemzeti történelem műfajában íródtak, céljaik tekintetében, vagyis hogy széles közönséghez szóljanak, szintén példaképpen szolgálhattak.

Még egy megjegyzés a göttingeni iskolával kapcsolatban. Annak a tudósgenerációnak a tagjai, akikre itt hivatkoztam – Hüllmann, Heeren, Spittler, Schlözer stb. a történetírás felvilágosodás által inspirált egyetemes tradíciójának utolsó képviselői voltak német földön. Arnold Heeren kényszerű távozása a tudományos életből 1832-ben sokak szerint szimbolikus cezúrát jelent a német történetírásban.19 Az következő generáció tagjai Dahlmann, Droysen, Gervinus, Moehl, Hausser – mind Göttingenben, mind másutt – leszámoltak a történetírás univerzális és normatív vonásaival. Ez utóbbi csoport nem befolyásolta jelentékenyen történészeink munkásságát, egy kivétellel, ő pedig Wilchelm Rotteck volt. Közismert, hogy Rotteck rendkívüli népszerűségnek örvendett a régióban, a Welckerrel együtt megjelentetett Staatslexikonjuk pedig egyenesen a dél-német liberalizmus bibliájaként volt ismeretes. Csakhogy Rotteck maga is kivételnek számított saját korában: Freiburgban élt, a francia orientációt képviselte és hű maradt 1789 alapelveihez egy olyan időszakban, amikor a művelt német közvélemény már egyöntetűen úgy vélte, hogy minden jog és érték csak nemzeti kontextusban értelmezhető, és idegen eszmék nem transzplantálhatók német földre.20

A göttingeni iskola mellett nagy hatással voltak történészeimre a francia liberális történetírás képviselői is. Elsősorban Thierry és Guizot, akikkel nemcsak kutatási tematika és módszer, de ideológiai elkötelezettség és habitus tekintetében is párhuzamba állíthatók. Ezenkívül az orosz Nikolaj Karamzin hatása is felfedezhető Horváth kivételével mindegyiküknél, sőt az ifjú Lelewel tudományos párbeszédet is folytatott vele. Karamzin ugyanis nemcsak író volt, de a cár hivatalos történésze is, s ebben a minőségben megírta Oroszország történetét.21

A fenti megállapítások főleg a közvetlen hatásokra vonatkoznak, viszont a különféle eszmék, koncepciók, gondolatok természetesen közvetettebb úton is eljuthattak a történészekhez: mikor az előbbiekben arról beszéltem, hogy milyen szerepet tulajdonítottak az iparnak és a kereskedelemnek, a középkori városoknak stb., akkor csak annyit jegyeztem meg, hogy ebben a kérdésben nagy hatással voltak rájuk a göttingeni tudósok. Csakhogy a német kutatók meg a skót felvilágosodás eszmevilágának hatása alatt álltak, mikor ezeket a gondolatokat megfogalmazták. Vagyis míg Horváth Heerentől vehetett példát az ipar és kereskedelem történetének tanulmányozására, addig Heeren a skót William Robertson hatása alatt értekezett a kereskedelem és ipar fontosságáról, azok szabadsághoz való viszonyáról. Az európai történelem már említett fordulópontjait szintén a skót felvilágosodás gondolkodói jelölték ki először, így ez a gondolat szintén végigjárhatta az Edinburgh–Göttingen–régiónk útvonalat.

Ezért állítom, hogy a skót felvilágosodás eszméi is hatással voltak történészeimre, még ha egy közvetítő állomás segítségével is. Igaz, nem feltétlenül volt szükség erre a közvetítőre. Mint láthattuk, Palacký már egészen fiatal korában William Robertson mintájára akarta megírni Csehország történetét. Bár rajta kívül csak Lelewel olvasott angolul, Robertson népszerűsége német földön fordításokat is eredményezett, Daukantas meg éppenséggel francia változatban olvasta Robertsont. Figyelemre méltó még az is, hogy Montesquieu ugyanúgy kedvenc gondolkodója volt a skót tudósoknak, mint a göttingenieknek, illetve a régiónkba tartozó történészeknek. A gondolatok ilyesfajta vándorlása, a többszöri fordítások sok esetben változtattak az eredeti mondanivalón. Ezek vizsgálata tanulságos lehet, de önálló tanulmányt igényelne.

A különböző inspirációk, hatások vizsgálata után jogos a kérdés: mennyire volt eredeti történészeim életműve, illetve mi az ami eredetinek nevezhető belőle? Próbáljunk elszakadni az eredetiség napjainkban szokásos értelmezésétől, mely általában megköveteli, hogy autentikus források felhasználásával kell új megállapításokra jutni, illetve régi konklúziókat új fényben bemutatni. Kitűzött céljaikat nem sikerült mindenben elérniük, de azok eleve megvalósíthatatlanok voltak egy emberöltő alatt. Viszont ők teremtették meg az alapot arra, hogy a jövőben már teljesíthetők legyenek az elvárások. Ezért Alexandru Zub véleménye a korabeli román történetírásról szélesebb kontextusban is érvényes:

A történetírást… ebben az időben a politikai motívumok dominanciája jellemzi, s a kulturális szféra sérülékenysége. A korszak feladata inkább a célok előrevetítése, mint azok végrehajtása volt. De a markáns útmutatás ezen a területen a későbbi eredeti teljesítmények alapjainak lerakását jelentette.22

A tárgyalt módszertani újdonságokon kívül számos egyéb területen is változásokat hoztak, s ezek mindenképpen fontosak voltak, legfeljebb nem a levéltári, autentikus kutatás követelményéhez kapcsolhatók. A fentiekben hangsúlyoztam a nyelv szerepét s azt, hogy történészeimnek egyszerre kellett kutatásuk tárgyával és annak médiumával foglalkozni. Mindez természetszerűen lassította munkájukat. Ebben a helyzetben kivételes alkalom kínálkozott a fordításra, hiszen ezzel valamelyest gyorsítható volt a gondolatok áramlása és a nemzeti kultúra fejlesztése.

A fordításokat a hazai körülményekre szabták. Az egyik legegyszerűbb módszer a külföldi nevek és helyszínek hazaira cserélése volt. Így járt el például Daukantas mikor litvánra fordította a kor egyik legnépszerűbb ifjúsági regényét, Johann G. Campe Robinson der jünger című művét. Daukantas Robinson nevét Rubinaitisra litvánosította, a londoni helyszínt könisbergire cserélte, a Temzét pedig ennek megfelelően a Nemunas folyóval helyettesítette.

Érdemibb változtatásokra is volt példa. Kogãlniceanu 1843-ban történeti kurzust indított a iaºi-i Akadémián, s székfoglaló beszédét a következő szavakkal indította:

Az univerzum szépsége és a természet csodái után nincs érdekesebb dolog a történelemnél… a történelem, a legkitűnőbb szerzők szerint, a hiteles elbeszélése és megörökítése mindannak, ami az emberiséggel történik… Karamzin szavaival, a történelem ősapáink által ránk hagyományozott testamentum, mely segít abban, hogy a jelen történéseiben eligazodjunk, és irányt mutat a jövőre nézve…23

Bár a szerző utal arra, hogy megfogalmazását Karamzin inspirálta, ez még nem sejteti, hogy a beszéd első fele szinte szó szerinti fordítás Karamzin Isztorija Goszudarsztva Rosszijszkogo (Az Orosz Állam Története) című munkájának előszavából, melyet Kogãlniceanu francia kiadásban olvasott. Persze ismét kérdéses, hogy egy ilyen típusú szöveg esetében, mely a történelemről értekezve annak leguniverzálisabb toposzait alkalmazza, érdemes-e az eredetiség problémáját felvetni. Hiszen melyik, a történelem értelméről és céljáról értekező korabeli írás ne tartalmazta volna a historia magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere motívumát?

Kogãlncieanu cikkének csak az első fele volt Karamzin-fordítás, de a második rész is követte az orosz szerző gondolatmenetét, amenynyiben az univerzálisabb elmélkedés után a nemzeti történelem jelentőségét és főbb fordulópontjait tárgyalta. Kogãlniceanu gyakran – de nem mindig – Karazmin sémáját alkalmazva fogalmazott. Azon a helyen, ahol az orosz történész kijelentette:

Gyorsabban ver a szívem ha a bojárokra gondolok, mint Temisztoklész vagy Scipio nevének hallatán, és Pozsarszkij, Dimitrij Donszkoj, Oleg és Szvjatoszláv tettei sokkal fontosabbak nekem (…)24

Kogãlniceanu így fogalmazott:

Gyorsabban ver a szívem ha Alexandru cel Bun, ªtefan cel Mare vagy Mihail Viteazul fejedelmek nevét hallom, és ezek az emberek többet jelentenek nekem, mint Nagy Sándor, Hannibál vagy Caesar.25

A korszak fő kutatási célja – a nemzeti történelem nagyszabású szintézise – nemcsak jelentős apparátust igényelt, de a kutatás folyamatosságát is: a források összegyűjtése és kiadása például több évtizedes csoportmunkát, ennek koordinálása pedig megfelelő intézményes hátteret tett szükségessé. Történészeim sem csak az egyéni kutatásban jeleskedtek, hanem jelentősen hozzájárultak a tudományosság intézményes kereteinek kialakításához is. Palacký és Kogãlniceanu tevékenysége kiemelkedő volt ebben a tekintetben, de társaik is sokat tettek az ügy érdekében. 1825-ben Palacký és barátai, a patrióta tudományt pártfogoló arisztokrata Sternberg testvérek, valamint a tudós Dobrovský elhatározták, hogy elindítanak egy folyóiratot, mely a cseh kultúra és tudomány eredményeit kívánja népszerűsíteni és az eszmecseréhez is fórumot teremt. A folyóiratot német nyelven tervezték kiadni, egyedül Palacký kardoskodott amellett, hogy csehül jelentessék meg. Bár társai nem sok értelmét látták ennek, hiszen azt gondolták, hogy a cseh nyelv hamarosan úgyis ki fog halni, végül kompromisszumos megoldásként kiadtak egy német és egy cseh változatot is. A német Böhmische Museum, cseh Èasopis Èeského Musea címmel jelent meg. A szűkebb olvasókört megszólító, tudományos célokat szolgáló német változat nem bizonyult sikeresnek, pedig még Goethe is megpróbálta népszerűsíteni. A ismeretterjesztő és népszerűsítő céllal kiadott cseh változat a kezdeti döcögés után viszont sikeresnek bizonyult, és megváltozott formában ugyan, de mind a mai napig fennmaradt. Ezen kívül Palacký fontos szerepet játszott a Matice Èeská megalapításában is (1831). Bár az eredeti cél, amiért a társaság alapítására sor került, vagyis hogy Brockhaus Konversationslexikonához hasonlóan kiadjanak egy cseh enciklopédiát, Palacký életében nem valósult meg, a szervezet a nemzeti kulturális élet egyik legfontosabb fórumává vált. Kogãlniceanu szintén elindított egy folyóiratot, Dacia Literarã címmel, mely jellegében nagyon hasonló volt cseh laptársához. Sőt, a Palacký által kezdeményezett Archiv Èeský és a Kogãlniceanu által kiadott Arhiva Româneascã is egy és ugyanazon céllal jött létre: a nemzeti történelem forrásainak kiadására.

A különböző tudós társaságoknak szintén aktív szervezői és résztvevői voltak történészeim. Horváth a Magyar Történelmi Társaságnak volt oszlopos tagja, és nemcsak előadásokat tartott és publikált, hanem a fiatalok körében is népszerűsítette a történettudományt, például hétvégi kirándulásokat szervezett a vidéki levéltárakba. Lelewel pedig emigrációját megelőzően a vilnai, illetve varsói diák és tudós társaságok karizmatikus alakja volt. Az egyetemi tanításban és kutatásban szigorúan véve csak Lelewel vett részt, de a fent említett iaºi-i akadémia egyfajta előegyetemként szolgált addig, amíg az 1860-as években nem került sor egyetemalapításra Bukarestben illetve Iaºiban.

Térjünk vissza az eredeti kérdéshez: a fentiek alapján hogyan foglalhatjuk össze az öt történész munkáinak közös sajátosságait, és ezek tükrében milyen viszonyban állnak a korabeli historiográfiai kánonnal? Kezdjük tehát azzal a kérdéssel, hogy a régióbeli sajátosságok mennyiben befolyásolták csoportunk tagjainak tevékenységét? Kevésbé burkoltan: a korabeli Európa „vezető” országaihoz képest elmaradottabb viszonyok vajon a tudományos és szellemi élet területén is feltétlenül elmaradást vagy késedelmet eredményeztek-e? Mivel az előre várható volt, hogy a korabeli problémák tükröződni fognak történészeink témaválasztásában, s ez különösebb kommentárt sem kíván, itt most inkább a kevésbé kiszámítható aspektusokat tárgyalom.

Legmeglepőbb, hogy sem a cenzúra, sem pedig egyéb körülmények és nehézségek nem látszottak gátolni a történettudomány intézményesülését régiónkban. A vilnai és varsói egyetemen a történelem önálló tárgyként való oktatása európai összehasonlításban is korainak mondható, Lelewel 1818-as varsói kinevezése a könyvtártudomány professzorának – tehát egy kifejezetten specializált területre – európai összehasonlításban is párját ritkítja. A Palacký és társai által 1825-ben alapított folyóirat, a Èasopis Èeského Musea, illetve Kogãlniceanu 1844-ben Dacia Literarã címen kiadott lapja igen korai alapításúnak nevezhető, ha ezeket az évszámokat a hasonló céllal létrejött híres nagy lapok első megjelenési évével összevetjük: a Historische Zeitschrift 1859-ben, a Revue Historique 1876-ban, az English Historical Journal pedig 1886-ban jelent meg első alkalommal. Az érdekesség kedvéért érdemes e lapok ideológiai preferenciáit is összehasonlítani. A Historische Zeitschrift első számának előszavában a szerkesztő, Heinrich von Sybel amellett, hogy hitelességre és objektivitásra törekedett, három vezérlő elvet jelölt meg lapjával kapcsolatban.26 Első a feudalizmus elutasítása, („mert az élettelen elemeket kényszerít a haladó világra”). Az ultramontanizmus eszméjét is elvetette a kiadó, mivel az a nemzet és az egyén kiteljesedését az egyház uralma alá rendeli. Végül a lap szellemiségétől szintén távol állónak tekintette a radikalizmust, mert az a szerves fejlődést önkényes változtatással helyettesítette. Mennyiben vonatkoznak ezek az elvek történészeim munkájára? A feudalizmus és az ultramontanizmus elutasítása teljes egyetértésben jellemezte gondolkodásmódjukat. A feudalizmust már hoszszasan tárgyaltam, az ultramontanizmus kapcsán említettem a jezsuiták iránt érzett ellenszenvüket, olykor utálatukat. Ehhez még annyit, hogy Horváth Mihály a reformkor jelentős egyházi személyiségét, Lonovics József érseket mindenekelőtt azért dicsérte, mert „ultramontán eszmék soha nem hagyák el ékes beszédű ajkait”.27 A radikalizmust illetően viszont nem ilyen egyértelmű a helyzet. Mint már utaltam rá, történészeim úgy vélték, hogy a lassú, szerves fejlődés nem alkalmas a hátrányok behozatalára, ezért áldásukat adták a változások gyorsítására, ha kellett, forradalom árán.

Fontos kérdés, hogy a nyelv rendkívüli szerepét mennyire tekinthetjük a régió sajátosságának? Dolgozatomban unos-untalan a nyelv fontosságát hangsúlyoztam, s még a történészek munkáinak eredetiségét is ennek jegyében értékeltem. Ennek ellenére túlzás lenne a nyelv fontosságát Közép- és Kelet-Európa számára lefoglalni, monopolizálni. Helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy a nyelvre fokozott figyelem irányult minden olyan nemzetnél, ahol az anyanyelvet korszakunkban kezdték el tudományos célokra használni. Hiszen ez különleges erőfeszítéseket igényelt: emancipálódni kellett az addig használt nyelv hatása alól – legyen ez a német, latin vagy például a norvégoknál a dán, finnek esetében a svéd –, s meg kellett teremteni a tudományos szókincset a nemzeti nyelven. Mindeközben nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a nyelvi-nyelvészeti érdeklődés azoknál a népeknél sem hiányzott, ahol az anyanyelv kodifikációja korán végbement, és a tudományos szókincs is kialakult. Részben német hatásra, de az angol tudósok ez idő tájt szintén azzal voltak elfoglalva, hogy az ősi nyelvet rekonstruálják, miként a franciák is, akik előszeretettel hangsúlyozták nyelvük vezető, felsőbbrendű szerepét a román nyelvek között, és különösen meghatódva idézték a középkori trubadúrok világát és nyelvét.

A történészek műveiben jelen lévő eszméket, koncepciókat, intellektuális hatásokat illetően feltűnőnek tartom a felvilágosodás átható jelenlétét minden szintjén: koncepcióban, tematikában, eszme- és ízlésvilágban. Önmagában persze ez a megállapítás nem lenne meglepő, hiszen ma már senki sem tekinti a fölvilágosodás és a romantika eszmekészletét egymással ellentétesnek vagy időben jól szétválaszhatónak, azt meg végképp nem gondolja senki, hogy a különböző ideológiák, eszmei áramlatok letisztult, kizárólagos formában jelentkeznek. Inkább a szakirodalomban rögzült véleményhez képest feltűnő, hogy az irracionális romantika korának nevezett vagy sejtetett időszakban mennyire sokat megőriztek az univerzalisztikus hagyományból.

Végezetül pedig lássuk a kérdést: mennyiben nevezhetők történészeim a szó modern értelmében vett tudományosság képviselőinek? Többször utaltam már arra, hogy olyan korszakban alkották meg műveiket, amikor a történelemtudomány professzionalizációja és intézményesülése éppen végbemenő folyamat volt. Vagyis az igény már létezett arra, hogy egy régi normarendszert meghaladjanak, de a történeti kutatás új – (többé-kevésbé) máig érvényes törvényei – még nem kristályosodtak ki teljesen. Természetes tehát, hogy ennek megfelelően nem nevezhetjük őket mai értelemben vett „modern” történésznek, mint ahogy a kor többi tudósát sem, legyenek ők akár a legkiválóbbak. Példaképpen álljon itt egy vélemény a 19 századi francia történészek elitjét illetően:

Guizot, Thiers, Lamartine, Thierry, Mignet, Quinet, Michelet és a többiek, akik a korszak termékeny történeti irodalmához hozzájárultak, a politika, a zsurnalizmus világába voltak elmerülve és nehezen nevezhetnénk őket professzionális történészeknek. Sok egyéb üggyel elfoglalva, a történelmi irodalom e sikeres szerzői érhetően nem feleltek meg a levéltári kutatás, szövegkritika és monografikus tudomány időrabló macerájának.28

Persze felmerülhet a kérdés: szabad-e a professzionális történetírás általában Ranke nevével és korával összefüggésbe hozott (ám részleteiben sokkal előbb kialakult) elvárásrendszerét – levéltári kutatások, autentikus források stb. – egy olyan korszakra alkalmazni, mikor ezen elvárások mások voltak? Hiszen bármennyire is összecsengenek a történészeim által megfogalmazott egyes követelmények ezzel a koncepcióval, azokat ők egyáltalán nem a német tudós munkásságához kapcsolták. Ezért úgy vélem, hogy mivel az új történetírásról alkotott felfogásukban nagy szerep jutott a felvilágosodás gondolatvilágának, jobban alkalmazható a kortárs német szakirodalomban elterjedt modell, mely a felvilágosodás történetírását tekinti az amatőrből a tudományosba való átmenet köztes stádiumának. A németek szerint ugyanis a felvilágosodás történetírása(Aufklärungshistoire) volt az összekötő kapocs a humanista-retorikai tradíció és a historizmus között, s ily módon mind a régi, mind pedig az új hagyományból tartalmaz elemeket. Ez volt tehát az időszak mikor a történeti gondolkodás tudományosság-előtti (vorwissenschaftlich) formái tudománnyá alakultak (Wissenschaft). E szempont szerint, s még több más alapján inkább nevezhetők a kor jellegzetes képviselőinek. Történetírásuk legfontosabb jellemzői, vagyis a megelőző generációkkal való szembefordulás, a tervek és azok beteljesülése közötti nagy szakadék, mely a szintézis töredékességét eredményezte, a levéltári források korlátozott volta stb., a korszak általános problémái voltak, melyen a helyi sajátosságok csak keveset változtattak.

  1. Lelewel érdeklődését a szkíták iránt John Pinkerton Dissertation on the Origins of Scythians or Goths (1787) című munkája keltette fel, melyet francia fordításban olvasott. Ezt a könyvet Daukantas is ismerte, és egyébként is nagy népszerűségnek örvendett Európában. A szintén népszerű svájci szerző, Paul-Henri Mallet művét az ősi skandináv irodalomról pedig lefordította és egy bevezetővel látta el, melyben azt bizonygatta (helytelenül), hogy a skandinávok a szkítáktól származnak.
  2. Elég csak Miczkiewiczre gondolni, aki Litvániát szintén mint az erdők mélyének védettségét őrző búvóhelyet, egy erdei Arkádiát ábrázolta, ahol a lengyel–litván nép élete elkezdődött.
  3. J. G. von Herder: Geschichte der europäischen Völker. Berlin, 1952, 482–83.
  4. Horváth: Az 1514-es pórlázadás, annak okai és következményei. Budapest, 1986, 9.
  5. Horváth: Vázlatok a magyar népiség történetéből (1839–1840). A három rész: A mohácsi ütközettől Buda viszszavételéig; Buda visszavételétől II. Józsefig; és II. József korszaka.
  6. Horváth: 1514-es pórlázadás, annak okai és következményei, 35.
  7. Az ipar és kereskedelem története Magyarországban a XIV. század elejéig (1841) – ez egy pályázati munka átdolgozása – illetve Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt (1840).
  8. Egyébként Husz János a nemzetközi protestáns hagyományban is népszerű volt, az angol teológusok úgy tekintettek rá, mint John Wycliff utódjára és Luther elődjére, a kettőjük közötti közvetítőre. De Huszt világi hősként is ünnepelték, mint például az ifjú Mussolini, aki egy a szabadgondolkodás mártírjainak emléket állító sorozat keretében írt monográfiát Giovanni Husról.
  9. Az ún. Královédvorský és Zelenohorský kéziratokról van szó.
  10. Az érdekesség kedvéért jegyezem meg, hogy a fiatal Palacký első tudományos zsengéje az Osszián csehre fordítása volt, melyet akkor még eredetinek hitt.
  11. Horváth: Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet s az akkori Európa polgári és erkölcsi műveltsége között (1835). In: Horváth Mihály kisebb történeti munkái.Pest. 1868, I. köt., 113.
  12. Horváth: Huszonöt év Magyarország történetéből. 1864. Genf, I. kötet, Bevezetés (oldalszám nélkül).
  13. Kogãlniceanu: A parasztság sorsának könnyítése. 1975, Bukarest, 73. (magyar nyelvű kiadás).
  14. Még életrajzi vázlatot is írt Roger Willamsről, Rhodes Island megalapítójáról, aki a „szabad egyház szabad államban” elvét hirdette, mert akárcsak Horváth, úgy vélte, hogy az egyház és állam céljai és eszközei különbözőek: az egyháznak a lelki ügyekben kell tüsténkednie, az államnak a rend és igazságosság biztosítása a feladata.
  15. A jezsuiták iránt érzett erős ellenszenv mindannyiuk közös jellemzője volt. A jezsuiták az inkvizíciót, a cenzúrát, az indexeket , az üldözéseket jelentették számukra, s következésképpen a politikai szabadság semmibe vételét. Ez az indulat olyan erős volt, hogy még a jezsuiták működésének egy-egy pozitív aspektusa – így elsősorban az oktatásban betöltött igen jelentős szerepük – sem került megemlítésre történészeim munkáiban.
  16. Idézi: Bojtár Endre: „Az ember feljő.” A felvilágosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban. Budapest, 1986, 76
  17. F. Bopp: A Comparative Grammar of the Sanskrit, Zend, Greek, Latin, Lithuanian, Gothic, German and Slavonic Languages. 3. Kiadás, London, Edinburgh, I köt., 13.
  18. Az is kérdés persze, hogy mennyiben lehet a folklórt a kis népek kompenzációjaként felfogni az állami hagyomány hiányáért. Véleményem szerint a helyzet nem ennyire egyszerű, mert a folklór felhasználása korántsem csak a kis népekre meg az államisággal nem rendelkező kultúrákra volt jellemző. Franciaországban a népi hagyomány – mesék, hiedelmek, szokások, költészet stb. szintén nélkülözhetetlen eleme volt a történetírásnak. Az ottani tudósok motivációja hasonló volt öt történészem céljaihoz: forrásokat találni az egyszerű emberek történetéről. Thierry például azért fordult a népi hagyományoz, mert a nemzeti karakter legfőbb kifejezési módját látta benne. Kijelentette, hogy a nemzet levéltárosai a bárdok és a zenészek voltak. Erről a témáról bővebben: C. Rearick: Beyond the Enlightenment. Historians and Folklore in Nineteenth Century France.Bloomington–London, 1974
  19. J. Osterhammel: Peoples without History in British and German Historical Thought. In: B. Stuchtey – P. Wende (szerk.): British and German Historiography. 1750/1950. Traditions, Perceptions and Transfers. Oxford, London, 2000, 267
  20. G. Iggers: The German Conception of History. Middletown, 1968, 5
  21. Érdekes módon Karamzin olyan szerző volt, akinek a liberalizmust mélyen elítélő politikai meggyőződése igen messze állt az öt történész elkötelezettségétől
  22. A. Zub: A scrie ºi a face istorie. Iaºi, 1984, 347
  23. Kogãlniceanu: Cuvînt pentru, deschiderea cursului de istorie naþionalã în Academia Mihãileanã (1843). In: Opere II. (1976), 386
  24. Karamzi: Isztorija Gosszudarsztvo Rosszijszkogo. Moszkva, 1989, I. kötet, 4
  25. Kogãlniceanu: Cuvînt pentru deschiderea…, 389
  26. F. Stern: The Varieties of History. Cleveland, 1956, 172
  27. Horváth: Huszonöt év Magyarország történetéből , I. köt., 328
  28. W. Keylor: Academy and Community, Foundation of the French Historical Profession. Cambridge, Mass., 1975, 28.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.