Együtt vagy egymás ellen: Európa és az Egyesült Államok

Chris Patten és Richard Perle vitája az Egyesült Államok világhatalmi szerepéről

A Háromoldalú Bizottság európai tagozata 2002. október 18–20-i, prágai ülésének az euro-atlanti kapcsolatok alakulása volt a témája. A két vezérszónok egyike Chris Patten, az Európai Bizottság külügyi biztosa, a Bush-kormányzat külpolitikájának gyakori bírálója volt, a másik az ugyancsak szókimondó Richard Perle, az Egyesült Államok védelempolitikai testületének nemrégiben lemondott elnöke, Donald Rumsfeld, az Egyesült Államok védelmi miniszterének tanácsadója. Közleményünk az ülésén elhangzottak szerkesztett változata.

Három kérdés

CHRIS PATTEN: A jelenlegi időszak azért olyan érdekes és fontos a történelemben, mert három probléma vár gyakorlatilag egyidejű megoldásra.

Az első a világ viszonya az Egyesült Államokhoz és megfordítva: az Egyesült Államok viszonya a nagyvilághoz. Amerika nem egyszerűen nagyhatalom, hanem, amint Ray Sykes, volt londoni amerikai nagykövet fogalmazott, óriáshatalom. Katonai, technikai és gazdasági szempontból egyaránt erős. Kultúrája eljut és hatást gyakorol az egész világra, egyetemei mágnesként vonzzák a fiatalokat. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: ez a hatalmas hegemón, ahogy a kínaiak nevezik, vajon partnereket és szövetségeseket, vagy egyszerűen csak híveket akar?

A második, hogy véleményem szerint a nemzetközi kapcsolatokban mára olyan kritikus helyzet alakult ki, amikor bekövetkezhet az a bizonyos civilizációs összecsapás, amelyet a Harvard Egyetem professzora, Sam Huntington előre jelzett. Az iszlám világ és Európa valamint az Egyesült Államok közötti szakadék mélységes aggodalomra ad okot. Az iszlám világ Nyugat iránti ellenszenve is nagyon nyugtalanító. Az Amerikagyűlölet persze teljes mértékben indokolatlan. Ám ha én amerikai volnék, nem feltétlenül érezném úgy, hogy ennek az a legjobb ellenszere, ha elkezdem bombázni az engem gyűlölőket. Mindig is meglehetősen szkeptikus voltam azzal az elgondolással kapcsolatban, mely szerint a katonai erő alkalmazása a legjobb megoldás az Öböl-térségének megnyugtatására, és arra, hogy az ott lakókat a jeffersoni demokrácia mellé állítsuk.

A harmadik kérdés: hogyan kezeljük a földgolyó irányítását és a nemzetközi jogrendet ért új kihívásokat? Henry Kissinger felhívta rá a figyelmet, hogy az 1648. évi vesztfáliai béke óta a nemzetközi jog nagyjából azon az elven alapult, hogy egyetlen állam sem avatkozik be egy másik szuverén állam ügyeibe, hacsak nem érte támadás. Most azonban három különféle beavatkozás is napirendre került.

Először is Kofi Annan mintegy három évvel ezelőtt elhangzott beszédére gondolok, amelyben az ENSZ főtitkára a humanitárius célú beavatkozások mellett foglalt állást – ez annak elismerése, hogy egy jogállamban a nép ugyanúgy jogokkal rendelkezik, mint a kormány. Ennek érvényesítésére törekedtünk a koszovói beavatkozás idején. Másodszor felvetődött az, hogy a beavatkozást akkor is tekintsük indokoltnak, amikor egy különösen kellemetlen rezsim különösen kellemetlen – tömegpusztító – fegyverekkel rendelkezik. Úgy vélem, ez a hivatkozási alap most Irakkal kapcsolatban. Végül, harmadszor, felvetődött, hogy akkor is be kell avatkozni, ha egy gonosz rezsim nem állami szereplőket – azaz terrorista szervezeteket – használ egy másik állam fenyegetésére.

Mindezekben az esetekben természetesen mérlegelendők a körülmények, a fenyegetés nagyságrendje és az, hogy akadnak-e más lehetőségek az erő alkalmazásán kívül. Hogyan határozhatunk ezekről a kérdésekről, ha nem is teljes objektivitással, mégis legalább olyan módon, hogy az a lehető legnagyobb nemzetközi egyetértéssel találkozzon, ha az ENSZ kínálta kereteket nem használjuk?

Az ENSZ és/vagy az Egyesült Államok

A második világháború óta az amerikai vezetés külpolitikai alapelveiben két szál fonódott össze, amelyek elsősorban Harry Truman elnök és George C. Marshall tábornok nevéhez fűződnek – ez a két szál egyfelől a politikai elszigetelés, másfelől egy nemzetközi szabályrendszer megteremtése. E szabályrendszer, valamint az ENSZ-től a Világkereskedelmi Szervezetig (WTO) terjedő intézményrendszer igyekezett fenntartani a demokráciát, megnyitni a piacokat és őrizni a jog uralmát.

Ez az elv tulajdonképpen látványos sikereket ért el. Vessük csak össze a 20. század második felét az elsővel; vessük össze azt a vezető szerepet, amelyet Amerika vállalt a második világháború után azzal, ami az első világháború után történt.

Marshall három mondata meglehetősen jó alapnak tűnik azokhoz az elvekhez, amelyeket ő és az Egyesült Államok követett. Először: „A biztonságpolitika nem háborús politika.” Másodszor: „Politikánk nem egy másik ország ellen, hanem az éhezés, a szegénység, a kétségbeesés és a káosz ellen irányul.” A harmadik mondat: „Az éhes gyomrokat demokratikus elvekkel nem lehet jóllakatni.”

Ezeknek az elveknek az alkalmazása elősegíti, hogy a világ biztonságosabb és gazdagabb legyen, nem utolsósorban az Egyesült Államok számára. Ezeket az elveket alkalmazták a nemzetközi együttműködés formális és informális hálózatain keresztül – ez az, amit – nagyon leegyszerűsítve – sokoldalú együttműködésnek nevezünk. Az Egyesült Államok néha persze úgy érezte, képtelen elfogadni a szabályokat, amelyek szerint mindenki más játszani akart. Voltak vitáink a legutóbbi amerikai kormányzattal – például a gyalogsági aknákkal és a kínzásra vonatkozó egyezménnyel kapcsolatban. Ezek a viták azonban inkább kivételnek számítanak.

Az utóbbi néhány évben az Egyesült Államokban kialakult egy új, egyre befolyásosabb elméleti irányzat, amelynek Richard Perle az egyik vezére. Ez az iskola megkérdőjelezte az első Bush elnök és a hidegháború utáni évek liberális internacionalizmusát és lényegében a internacionalista reálpolitikát. Ez az iskola olyan politikusokból, újságírókból és tudósokból áll, akik úgy vélték, nem kellene bíznunk Mihail Gorbacsov volt szovjet elnökben.

Ez az iskola szenvedélyesen ágált a stratégiai fegyverkorlátozásokról folyó tárgyalások ellen, és meggyőződésük szerint Kínát kellene megnevezni az Egyesült Államok soron következő ellenségeként. Ez az irányzat a maga lehangolóan borúlátó módján mániákusan és megállás nélkül ellenségeket keres. Egyes hívei szerint Amerikának egyszerre öt háborúra kell készen állnia.

Ez az iskola vehemensen ellenezte a madridi és oslói eredetű közel-keleti békefolyamatot, és azt vallotta, hogy a korábbi izraeli miniszterelnök Benjamin Netanjahu pipogya fráter, mert többnyire támogatta a rendezési terveket. Ennek az iskolának a képviselői egyszer-kétszer azt is megfogalmazták, hogy a palesztinokat el kellene űzni Ciszjordániából. Ez az iskola lényegében azt hangoztatja: a sokoldalú együttműködés formái csak csorbítják Amerika szuverenitását és érdekérvényesítő képességét. Ismert, hogy az irányzat képviselőinek elítélő véleményük van a globális felmelegedésre vonatkozó kiotói egyezményről, a közelmúltban felmondott, a ballisztikus rakéták telepítését korlátozó egyezményről, az új nemzetközi büntetőbíróságról, a kézi lőfegyverek kereskedelméről szóló és a biológiai hadviselésre vonatkozó egyezményről.

A 2001. szeptember 11-i rémtettek látszólag arról győzték meg őket, hogy mindvégig igazuk volt. Ma már azt hiszem, értjük, hogyan hatottak ezek a borzalmas események az amerikai pszichére, és azt hiszem, nekünk, európaiaknak, be kellene látnunk, hogy egyelőre képtelenek vagyunk felfogni a támadások Amerikára gyakorolt teljes hatását. De vajon tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy szeptember 11. éppenséggel még fontosabbá tette a nemzetközi együttműködést? Tévedünk, ha azt gondoljuk, szeptember 11. arra a felismerésre kellett volna vezessen bennünket, hogy a technikai és katonai erő nem képes és nem is lesz képes megadni a teljes választ, ha biztonságosabb világban akarunk élni?

Figyelemre méltó, hogy az amerikai közvélemény jelentős többségének ma is ez a véleménye. A chicagói külügyi tanács nemrégiben készült, az amerikai és az európai közvéleményt vizsgáló felméréséből egyértelműen az derül ki, hogy a washingtoni politikai elittől eltérően az utca embere Amerikában továbbra is ugyanolyan mértékben támogatja az ENSZ-t és a nemzetközi közösséggel való együttműködést, mint eddig.

Európa és Amerika – „nélkülözhetetlen partneri viszony”

Az elkövetkező néhány évben kibogozhatatlannak tűnő problémákkal kell birkóznunk: a nincstelenek lázadásának következményeivel; azzal a ténnyel, hogy olyan világban élünk, amelyben a globalizáció a többségnek ugyan a javára vált, ám jóval több mint egymilliárd ember nemhogy nem részesült a folyamat jótékony hatásából, sőt nyomorúságban rekedt. Kezelnünk kell az elidegenedettek lázadásának következményeit, azokét, akik a legkevésbé sem a modern világ kívánatos ajándékainak tekintik a szabadságot és a jogrendet, hanem a modern világot a gátlástalansággal, a romlottsággal és a kapzsisággal azonosítják.

Az elidegenedést, például a vallási fundamentalizmushoz való visszatérést a körülményekre adott nagyon is emberi reakciónak tartom – nem utolsósorban azért, mert a szegénység bizonyos méltóságra tesz szert, ha sikerül azt vallásos egyszerűségnek beállítani. Fundamentalizmuson azonban nem az iszlám, hanem bármilyen felekezet fundamentalizmusát értem. Ehhez elég megnézni néhány protestáns honlapot.

Meg kell birkóznunk a globalizáció árnyoldalainak következményeivel is – ilyen az AIDS, a kábítószer-kereskedelem és -fogyasztás, a nemzetközi bűnözés és a környezet pusztulása. És kezdenünk kell valamit a vesztes országokkal. Napjaink problémáinak túlnyomó részét – ahogyan az amerikai kormányzat egyik jeles tagja nemrégiben megfogalmazta – a kudarcot szenvedett országok, s nem a győztesek okozzák.

Nos, hogyan kezeljük ezeket a lidérces problémákat? Amerika, egyetlen nagyhatalomként, a maga erejére és szuverenitására támaszkodjon, szabja meg és tartassa be a szabályokat, amelyek saját magára nem feltétlenül vonatkoznak – önnön nemzeti érdekeit szem előtt tartva? De hogyan határozhatjuk meg a nemzeti érdeket anélkül, hogy nemzetközi együttműködésről beszélnénk? Az amerikai polgár jólétet és biztonságot akar. Nemzetközi együttműködés nélkül vajon hogyan érhető ez el?

Egy magas rangú amerikai tisztségviselő nemrégiben a nemzeti érdek állítólagos szilárd alapjának és egy illuzórikus nemzetközi közösség érdekeinek kontrasztjáról beszélt. Próbáljuk csak meghatározni azt az állítólagos szilárd alapot, amelyen a nemzeti érdek nyugszik – körülbelül annyira fog sikerülni, mint ha ágyúval akarnánk verebet fogni. Kétségtelenül jobb, ha az Egyesült Államok, Európa energikusabb támogatásával, megmarad azon az úton, amelyet 50 évvel ezelőtt maga jelölt ki: ha uralkodó nélküli világbirodalmat igyekszik építeni, egy olyan világot, amelyben nemzetközi szabályok állapították meg a nemzeti érdekek legitim érvényesítésének paraméterereit, ám amelyben ugyanazok a törvények vonatkoznak mindenkire – igaz, bevallottan, az erőseknek nagyobb befolyásuk van ezek kialakítására és alkalmazására, mint a gyengéknek.

Európában hajlamosak vagyunk európaiságunkat az Amerika-ellenesség fogalmaival leírni, amiképpen az európai külpolitikát is összekeverjük az Egyesült Államok bírálatával. Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter azt mondta, hogy az Egyesült Államok „nélkülözhetetlen nemzet”. Én inkább Európa és az Egyesült Államok „nélkülözhetetlen partneri viszonyáról” beszélnék. Ugyanakkor létfontosságú nekünk, európaiaknak erősebben markolni a kötél végét, ha komoly résztvevők akarunk lenni, ha komoly ellensúlya és partnere kívánunk lenni az Egyesült Államoknak.

Ez természetesen azt is jelenti, hogy többet kell tennünk a biztonságpolitika terén. Lám, az Európai Biztonsági és Védelmi Kezdeményezés ma is csupán „egy gondolat Isten fejében”, ahogy Aquinói Szent Tamás mondta. Egyelőre nem látjuk, hogy az európai politikusok arról győzködnék választóikat, hogy többet kell költeni a védelemre. Senki nem gondolja, hogy ebben utolérhetnénk az Egyesült Államokat, de képesnek kellene lennünk legalább egy kicsivel többre, azért, hogy – példának okáért – ne kelljen az Egyesült Államoktól függenünk, vagy ne kelljen Ukrajnától bérelni repülőgépeket, ha szállítani kell a katonáinkat. Hasonlóképpen, ha erőnkhöz méltóan akarunk szerepelni – erőnk pedig a kereskedelemben és a gazdasági segítségnyújtásban rejlik –, kezdeményeznünk kell; és ebben a játékban addig nem tudunk kezdeményezni, amíg nem dolgozzuk át közös agrárpolitikánkat.

Churchill egyszer azt mondta: „Szövetségesekre szükség van. Csak egy baj van velük: előbb- utóbb mindegyiknek meglesz a maga véleménye.” Nekünk Európában van véleményünk, és ez a vélemény a sokoldalú együttműködés melletti elkötelezettségben gyökerezik. De ha azt akarjuk, hogy véleményünket komolyabban vegyék, akkor nekünk is sokkal komolyabban kell vennünk azt a szerepet, amelynek betöltésére készen állunk – nem az egységes kül- és biztonságpolitikával (erre a közeljövőben nem látok esélyt), hanem a hatékonyabb közös kül- és biztonságpolitikával, a szónoklástól a tettek felé mozdulva.

„Partnereket és szövetségeseket akarunk”

RICHARD PERLE: Chris Patten ezzel a kérdéssel kezdte: „Az Egyesült Államok vajon partnereket és szövetségeseket, vagy egyszerűen csak híveket akar?” A válasz egyértelmű: partnereket és szövetségeseket akarunk. Csakhogy nem mindig találunk partnereket és szövetségeseket azokhoz a teendőkhöz, amelyeket létfontosságúnak tekintünk országunk biztonsága érdekében. Az az elgondolás azonban egyszerűen téves, hogy jobban szeretünk partnerek vagy szövetségesek nélkül cselekedni. Nem tudok olyan példát mondani, amikor inkább partner vagy szövetséges nélkül szerettünk volna cselekedni, vagy komoly érv hangzott volna el e mellett.

Chris Patten utalt a „civilizációk összecsapására”, méghozzá olyasformán, mintha azért az Egyesült Államok volna a felelős. Nagyon remélem, hogy egy ilyen összecsapás elkerülhető – én egyáltalán nem tartom elkerülhetetlennek. Részint éppen ez, a civilizációk összecsapásától való félelem győzött meg engem is, és másokat is az Egyesült Államokban arról, hogy elkerülhetetlen a beavatkozás Boszniában, ahol muzulmánok váltak tömeggyilkosság, kis híján népirtás áldozataivá. És emlékezhetünk rá, hogy az amerikai elgondolást, amely kétségkívül bátortalanabb volt a kelleténél, az európaiak, akik eleinte inkább nem avatkoztak volna be, kereken elutasították, majd amikor végül mégis a beavatkozás mellé álltak, a kevésbé erőteljes fellépést támogatták.

Ami a vesztfáliai békét illeti, furcsállom, hogy annak a szervezetnek a képviselője, amely éppen a szuverenitás sírját ássa, olyan egyezményre hivatkozik, melynek lényege a szuverén államnak mint a nemzetközi közösség alapelemének elismerése volt. A szuverenitás új fogalmai, amint azt az Európai Unióban látjuk, gyakran arra a következtetésre juttatják az európaiakat, hogy kizárólag a közös fellépés legitim.

Zavaros ugyanakkor az amerikai egyoldalúság vádja egyfelől, másfelől az a meggyőződés, hogy a legitimitás kizárólag a multilaterális intézmények adománya lehet, különösen, ha erő alkalmazásáról van szó. Az erő alkalmazásának valóban vannak alternatívái, és azok többnyire előnyben is részesítendők. Ám ez könnyen csúszik át abba a folyton hangoztatott közhelybe, hogy erő alkalmazására csak végső esetben kerülhet sor.

Vagy még végső esetben sem, ha Európára gondolunk, ott ugyanis nincs meg az erő, amit alkalmazni lehetne. A cselekvésképtelenség pedig könnyen vezethet a cselekvéstől való irtózáshoz. Amerika cselekvőképessége nem korlátozott, és talán ezért merül fel gyorsabban megoldási lehetőségként az erő alkalmazása, ha veszély fenyegeti biztonságunkat.

A „végső eset” problémája

Vegyük csak alaposabban szemügyre ezt az elgondolást, amely szerint erő alkalmazására mindig csak a végső esetben kerülhet sor. Mit jelentsen a végső eset? Azt, hogy már kimerítettük az összes politikai és gazdasági intézkedést, például a szankciókat Irak vagy a volt Jugoszlávia ellen? Megmentettünk életeket, fokoztuk az európaiak biztonságát a suta boszniai szankciókkal – amelyek akkor és ott mellesleg csak azt akadályozták meg, hogy az áldozat megvédje magát?

Javítottunk a helyzetünkön, hatékonyan léptünk fel Szaddám Huszein ellen azoknak a szankcióknak a bevezetésével, amelyek, azt hiszem, sokak véleménye szerint, sok tekintetben csak megerősítették Szaddámot hazájában? Hogy az erő alkalmazására pontosan mikor és milyen körülmények között kerüljön sor – nos, ennek megválaszolása nagyobb körültekintést igényel, mintsem elintézhető volna a közhellyel, hogy mindig csak „végső megoldás” lehet.

A kellő időben alkalmazott erő néha számtalan veszélyes következményt akadályozhat meg, és elkerülhetővé tehet egy hosszadalmas időszakot, amelyben a helyzet nemhogy javulna, hanem sokkal rosszabbra fordul. Úgyhogy szeretném remélni, hogy az erő alkalmazását becsmérlők azért néha figyelembe veszik a világot is, amelyben élünk. Időnként adódnak olyan helyzetek, amelyek csak erő alkalmazásával oldhatók meg hatékonyan, és ha ez már az elején egyértelműen felismerhető, szerintem ostoba, veszélyes és költséges dolog alkalmatlan politikai és gazdasági intézkedésekkel bajlódni.

Chris Patten azt mondja, hogy az ENSZ közvetítésével kell fellépnünk, engem azonban rettenetesen zavar az az elgondolás, amely szerint az ENSZ volna ez egyetlen legitimitást biztosító intézmény, ha erő alkalmazásáról van szó. Miért éppen az ENSZ? Az ENSZ jobban képes biztosítani a legitimitást, mint, mondjuk, a liberális demokratikus országok koalíciója? Kína vagy Szíria (ENSZ-tagállamok!) bevonása nagyobb legitimitást ad annak, ami egyébként a közös politikája lehet olyan országoknak, amelyekkel azonos értékeket vallunk? Szerintem nem. Veszélyesnek tartom azt a vélekedést, hogy az ENSZ, ez az enyhén szólva gyenge szervezet, a maga igen sok ronda rezsimjével, valami miatt jobban képes legitimitást biztosítani, mint más szervezetek, mondjuk az Európai Unió vagy a NATO.

A NATO-nak minden adottsága megvan hozzá, hogy legitimitást biztosító nemzetközi szervezetté váljon, ha erő alkalmazásáról van szó, hiszen olyan liberális demokratikus országok alkotják, amelyek a szervezet megalakulása óta tartózkodtak az öntömjénezéstől, és felelősen törekedtek a béke és a stabilitás megteremtésére. A NATO miért ne lehetne épp olyan legitim, mint az ENSZ, amelynek történetesen jó néhány diktatúra is a tagja?

Chris Patten nagy jelentőséget tulajdonít a politikai elszigetelésnek és a játékszabályoknak, és kifejti, hogy vannak helyzetek, amikor a politikai elszigetelés tökéletesen megfelelő politika. Mindannyian szeretnénk, ha léteznének olyan játékszabályok, amelyeket mindenki betart. Ám mindig akadnak, akik felrúgják a szabályokat, és az elszigetelés nem mindig elegendő. A Szovjetunió politikai elszigetelése például azt jelentette volna, hogy a Szovjetunió még ma is létezik – hát nem jártunk jobban így, hogy valami mással álltunk elő?

A Szovjetunióhoz intézett ideológiai és erkölcsi kihívás, amelyet a Reagan-kormányzat kezdeményezett, túllépett a politikai elszigetelésen, felismerve, hogy az önmagában nem megfelelő válasz a totalitárius Szovjetunió problémájára. Szerintem ez helyes volt. És ha az elszigetelés egyszerűen azt jelenti, hogy egy nagy károk okozására képes országot békén hagyunk, hadd rontsa el, amit tud, akkor, azt hiszem, fölösleges, ostoba és meggondolatlan kockázatot vállalunk. Akkor előbb-utóbb egy iraki típusú helyzethez jutunk.

Marshall tábornoknak igaza volt – a biztonságpolitika nem háborús politika –, azt azonban hozzátenném, hogy a korábbi háborús politika nélkül, nem juthatott volna el arra a pontra, amikor ezt kijelenthette. A második világháborút előbb meg kellett vívni ahhoz, hogy aztán megengedhessük magunknak Marshall elveinek luxusát.

Chris Patten utalt arra az új szellemi műhelyre, amely megkérdőjelezett némely korábbi amerikai nézetet. Megjegyzem, az amerikai politika elemzői gyakran követik el azt a hibát, hogy egy kalap alá vesznek olyan embereket, akiknek a nézetei valójában igen eltérőek.

Nem értek egyet mindennel abban, ahogyan Chris Patten jellemezte ezt az új elméleti iskolát, és kétlem, hogy képviselői közül bárki is egyetértene mindennel, amit mondott. Nem kellett volna bíznunk Gorbacsovban? Nos, voltak köztünk olyanok, akik úgy hitték, Gorbacsov megpróbálja megmenteni a kommunista rendszert, és azt gondoltuk, a világ jobban járna Gorbacsov rendszere nélkül. Márpedig Jelcin, legalábbis egy adott időszakban, lényegibb változtatásokat szorgalmazott azon a rendszeren, amelytől azóta megszabadult a világ.

Fegyverzetcsökkentés?

A hidegháború idején volt alkalmam részt venni egyik-másik megállapodást megelőző tárgyaláson, és a vita soha nem a fegyverzetcsökkentést támogatók és ellenzők között folyt. A vita mindig azok között folyt, akik meg voltak győződve róla, hogy a fegyverzetcsökkentési egyezményeknek biztonsági célokat kell szolgálniuk, és azok között, aki az egyezményeket megpróbálták saját céljaik szolgálatába állítani. Nem volna haszontalan visszatekinteni a hidegháborús fegyverzetcsökkentési tárgyalások történetére. Ma már tudjuk, hogy a Szovjetuniónak 50 ezer atomfegyvere volt, 20 ezerrel több, mint annak idején gondoltuk, és jóval több fegyvert rejtegettek, mint amennyire a korlátozások a tárgyalások folyamán valaha is kiterjedtek.

Hogy Kína volna a következő ellenség? Nem hiszem. Hogy ellenséggé válik-e, az még a kínaiak előtt álló döntéseken múlik. Ám kétségtelen, egyelőre semmi okunk rá, hogy automatikusan arra számítsunk, Kína ellenség lesz. Oslo ellenzése? Azt hiszem, senki nem állíthatja, hogy az oslói tárgyalások megnyugtatóan zárultak volna – végső soron Camp Davidhez vezettek, annak kudarcát pedig már láthattuk.

ENSZ – „a működésképtelen tűzoltó-készülék”

Egyszerűen téves az a feltételezés, hogy volna egy csoport, amely szerint a multilateralizmus bármilyen formája ellentétes az amerikai érdekekkel. Folyton ezt halljuk, és újabb hangoztatása csak összekuszálja a dolgokat. Egyetlen embert sem ismerek, aki ezt vallaná, még azok közül sem, akik a Chris Patten említette iskolához tartoznak.

Chris Patten azt mondja, a gond a vallási fundamentalizmus, amihez elég megnézni egyes protestánsokat. Nekem semmilyen fundamentalizmus sem rokonszenves, de a keresztény fundamentalisták legalább, tudomásom szerint, nem gyilkolnak civileket szerte a világban. Szembe kell néznünk azzal a sajnálatos ténnyel, hogy napjaink terrorizmusát vallási fanatikusok és egy olyan iszlámfelfogás élteti, amely legkevésbé sem az iszlám fő áramlata, hanem csak eredetét tekintve van köze ehhez a valláshoz.

Ami azt a felvetést illeti, hogy „a nemzeti érdek meghatározása olyan, mintha ágyúval akarnánk verebet fogni”, nos, szerintem egyáltalán nem olyan. Az amerikai érdek a békés világ, az olyan világ, amelyben nyugodtan végezhetjük el mindazt, amiben a legjobbak vagyunk, egy olyan világ, amely a kereskedelemről és a technikai fejlődésről szól, egy olyan világ, amelyben exportálhatunk és importálhatunk, és amelyben nem fenyegetnek bennünket. Ez szerintem ésszerűen definiálja a legtöbb ország nemzeti érdekeit.

Elhangzott aztán az is, hogy a törvényeknek mindenkire vonatkozniuk kellene, mintha legalábbis az Egyesült Államok megszegné a törvényt, mintha nem volna meggyőződve róla, hogy a törvény rá is vonatkozik. Annál nehezebb viszont olyan példákat találni, amikor az Egyesült Államok a törvények mellőzésével cselekedett volna. Még a fontolgatás stádiumában tartó iraki katonai fellépés is, már amennyiben sor kerül rá, teljességgel a nemzetközi jog keretein belül történne. Az ENSZ Alapokmányának 51. cikkelye például elismeri – nem biztosítja, de elismeri – az önvédelemhez való jogot.

A jelenlegi különleges iraki helyzetben mindenesetre a tűzszünet megsértéséről van szó – és erre vonatkozóan a nemzetközi jog teljesen egyértelmű. A tűzszünetet a szerződő felek magatartása szegheti meg, és jelenleg ilyen magatartásról van szó. Ennek egyértelműnek kellene lennie mindenki, még az ENSZ és az Európai Unió számára is. Ha mégsem egyértelmű, annak az az oka, hogy az ENSZ részéről hiányzik az akarat és az elszántság saját határozatainak betartatására, az Európai Unió részéről pedig arra, hogy ebben támogassa az ENSZ-t.

Bush elnöknek igaza volt, amikor felhívta az ENSZ-t, hogy vegye komolyan saját nyilatkozatait. Az ENSZ-t az a komoly veszély fenyegeti, hogy a Népszövetség sorsára jut, amikor képtelen megfelelni egy nyilvánvaló kihívásnak. Amikor Irak kiutasította az ENSZ fegyverzetellenőreit és megsértett jó néhány ENSZ-határozatot, a nemzetközi közösség reakciója a semmittevés volt. Most az halljuk, hogy adnunk kell még egy utolsó esélyt Szaddámnak. Hány utolsó esélyt fogunk még adni neki? Az ENSZ hány utolsó esélyt kínál valakinek, aki nyilvánvalóan megsérti minden egyes határozatát?

Elfogadjuk, hogy a törvények ránk is vonatkoznak. Fel kell azonban ismernünk, hogy a nemzetközi jog gyenge – nem olyan alaposan kidolgozott, mint a civil társadalmak törvényei. Nincsenek végrehajtatási mechanizmusok, amelyekre támaszkodni lehetne, és a nemzetközi jog olyan nemzetek műve, amelyek maguk is törvénysértők. A nemzetközi jognak megvan a maga haszna, de megvannak a maga korlátai is. Nagy hiba volna ezt tagadni. Vannak, akik elismerik, hogy az ENSZ nem tökéletes, ugyanakkor azt mondják, nincs nála jobb. Én viszont úgy vélem, hogy ha van egy tűzoltó készülékünk, amelyről tudjuk, hogy nem fog működni, ne azt vigyük az oltáshoz csak azért, mert ilyenünk van – inkább próbáljuk meg másképpen eloltani a tüzet. Az ENSZ-nek megvan a maga szerepe és megvannak a maga céljai, hiba azonban rá hagyatkozni olyasvalami elvégzésében, amit képtelen elvégezni.

Chris Patten utalt arra, hogy Európa hajlamos az Amerika-ellenesség fogalmaival meghatározni önmagát. Tartok tőle, hogy ebben sok az igazság, és hadd kérdezzem meg, vajon egészséges dolog-e ez? Patten azon is eltűnődött, mellékesen, hogy Európa hogyan képezhetne komoly ellensúlyt Amerikával szemben. Azzal a kérdéssel kezdte, hogy az Egyesült Államok vajon barátokat és szövetségeseket akar-e, vagy egyszerűen csak híveket. Nos, az ellensúly fogalma szembenállást feltételez; azt, hogy Európának valamiképpen korlátoznia, megszorítania kell az Egyesült Államokat. Nekem a szövetségesről nem ez jut az eszembe – ugyanakkor belátom, hogy a fenti elgondolás igen mélyen gyökerezik az európai gondolkodásban.

Hadd térjek most rá az egyoldalú szerepvállalás és az önvédelem kérdésére. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok és a világ közötti kapcsolatokban tapasztalható feszültség legbonyolultabb kérdése Amerika Irakkal kapcsolatos magatartása. A vád az, hogy ha katonai fellépésre kerülne sor, Amerika egyoldalúan cselekedne. Az önvédelemhez való jogot ugyanakkor mindenki elismeri.

A kérdés tehát így hangzana: jelent-e olyan közvetlen veszélyt Szaddám Huszein az Egyesült Államokra, hogy jogosan hivatkozhatunk önvédelemre egy feltételezett katonai fellépés esetén? El kell gondolkodnunk a közvetlenség fogalmán, mert azzal mindenki egyetért, hogy ha valakit támadás fenyeget, és ez a támadás megakadályozható azzal, hogy magunk előbb cselekszünk, akkor teljesen legitim dolog előbb cselekedni – különösen, ha a támadás, amelytől tartunk tömegpusztító fegyverek bevetésével is járhat. Ugyanakkor újra és újra elhangzik az az érv, hogy a fenyegetés nem közvetlen. 1981-ben az izraeli légierő lerombolt egy francia közreműködéssel épült iraki atomreaktort, és nem azért, mert atomfegyver előállítására készült, hanem azért, mert nukleáris fűtőanyagot készültek elhelyezni a reaktorban, és ha ez megtörténik, a reaktort már csak úgy lehetett volna lerombolni, hogy radioaktív szennyezés ér egy lakott területet.

Az izraeliek emiatt keserves és hosszadalmas vitát folytattak arról, hogy ebben a helyzetben cselekedjenek-e. És cselekedtek, mert ha nem tették volna, később már nem tehették volna, és előbb-utóbb – valószínűleg évekkel később – az ott készült nukleáris anyagból Szaddám Huszein atomfegyvert készíthetett volna. Mit nevezzünk hát közvetlen fenyegetésnek? Mikor helyeselhető a fellépés? Addig kell várni, amíg a fenyegetésből támadás, esetleg egy pusztító támadás lesz?

Európa nem érti

Ami azt a kijelentést illeti, hogy Európa pontosan érti, milyen hatást gyakorolt a szeptember 11-i támadás az amerikai gondolkodásra, nos, ez szerintem nem így van. Szerintem Európa nem igazán érti. Szeptember 11. egyik tanulsága az, hogy előfordulhat, hogy túl sokáig várunk. Túl sokáig vártunk, hogy foglalkozzunk Oszama bin Ladennal. Tudtuk, mi történik Afganisztánban, tudtuk, hogy Oszama bin Laden támadásokat tervez ellenünk. Emberei korábban már végrehajtottak néhány támadást az Egyesült Államok ellen, és az ezekre való tétova amerikai reagálás szinte biztos, hogy csak tovább bátorította a támadókat – az eredmény pedig szeptember 11. lett. Amit Afganisztánban csináltunk szeptember 11. után, meg tehettük volna előtte is. Ezért nem akarunk újra a túl hosszú várakozás hibájába esni, ez tapasztalható most az amerikaiak Irakra vonatkozó elgondolásaiban.

Nem arról van szó, hogy törvényt sértenénk, vagy az egyoldalú fellépés hívei volnánk. Én volnék az első, aki belátja: így nehezen állítunk magunk mellé másokat. Szerintem ez óriási szégyen, és azt hiszem, azok az országok, amelyek nem támogatnak bennünket, nem nagyon fognak örülni, hogy – ha végül csak egy maroknyi ország támogatásával cselekszünk majd – az egyik áldozat éppen az az ENSZ lesz, amelyet ők olyan fontosnak tartanak. Ha az ENSZ képtelen megfelelni a kihívásnak, ha nekiesik azoknak a szövetséges országoknak, amelyek hajlandóak felvenni a kesztyűt, az ENSZ saját magát szorítja ki, és csak jelentéktelenségét demonstrálja.

Ha már egyoldalú fellépésről van szó, jusson eszünkbe a német példa. Hogyan érthetnénk másként Gerhard Schröder kancellár kijelentését, amely szerint Németország akkor sem vesz részt az Irak elleni fellépésben, ha az ENSZ irányítja a műveletet? Ez nem egyoldalú fellépés? Vagy a franciáké? Az egyoldalú fellépésre rengeteg példa van a világban, és senki nem kedveli igazán. Tragédia volna, ha az Egyesült Államok, miközben megvédi magát, és védelmezi mindannyiunk közös értékeit, arra kényszerülne, hogy egyedül vagy csaknem egyedül cselekedjen.

Felelősségteljes „törvényszegés”

Hadd reagáljak arra a sugalmazásra, amely szerint az Egyesült Államok a törvények fölött állna, mert elutasított egy sor megkötött vagy megkötés előtt álló megállapodást, olyanokat, amelyekkel kapcsolatban széles körű egyetértés tapasztalható a nemzetközi közösségben: A probléma egyik része az volt, hogy a „globalisták” – a multilaterális együttműködés hívei kifejezés ide nem igazán illik – azt vallották, hogy némely igen összetett nemzetközi problémára az a megoldás, ha a világ összes országát ráveszik, hogy szerződések és egyezmények formájában kötelezettséget vállaljanak. Egy törvényszegő országhoz is úgy kell viszonyulni, hogy csatlakozzon azokhoz a szabályokhoz, amelyeket a törvénytisztelők majd betartanak.

Ezekhez az ügyekhez azonban másképpen is hozzá lehet állni: a törvénytisztelő országok időnként összefoghatnak a törvényszegők megregulázására, ahelyett, hogy úgy tennének, mintha azok magatartása jogi kötelezettségek vállalásával kordában tartható volna. Így hát az előző amerikai kormányzat „globalista” hozzáállását a jelenlegi többnyire elutasította.

Ha szemügyre vesszük egyik-másik megállapodást, melyet Amerika elutasított, lefogadom, hogy több olyat is találunk köztük, amelyet egyetlen állam- vagy kormányfő sem olvasott el. A megállapodások között akadnak 500 vagy 600 oldalasak is. Egy évtizeden vagy még hosszabb időn keresztül tárgyaltak róluk olyan emberek, akik Genfben vagy Bécsben vagy másutt gürcölnek, komoly felnőtt felügyelete nélkül.

Amikor aztán az új kormányzat elővette és tanulmányozni kezdte ezeket a megállapodásokat, hiányosnak találta őket. A biológiai fegyverekről szóló egyezményhez kapcsolódó jegyzőkönyvről kiderítettük, hogy képtelenség hitelesíteni; a kiotói egyezményről gyakorlatilag a teljes amerikai Kongresszus úgy vélekedett: oly mértékben sérti gazdasági érdekeinket, hogy valami mást kell kitalálni. Egy kevésbé egyenes kormányzat talán egyszerűen átnyújtotta volna a kiotói egyezményt a Kongresszusnak ahelyett a nyíltság helyett, amelyet Bush elnök tanúsított, amikor kijelentette, hogy nem fogadja el.

Ami a gyalogsági aknákat illeti: azok az aknák, amelyeket az Egyesült Államok használ, önpusztítók – ha szükségtelenné váltak az adott katonai célra, megsemmisítik magukat. Ezek nem azok az aknák, amelyek gyerekeket és más ártatlan áldozatokat ölnek meg. Azokat az aknákat, amelyek gyerekeket ölnek meg, ellenségeink helyezik el, akikről egyesek, tévesen, azt hiszik, hogy egy szabályrendszerrel megfékezhetők.

Gyakorlatiasabban kell megvizsgálnunk ezeket a kérdéseket. Ha alaposan megnézzük, szerintem minden egyes, általunk elutasított megállapodás esetében igazolható az álláspontunk. A kérdés itt valóban a megállapodások színvonala. Nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok valamilyen módon a törvények felett állónak volna minősíthető csak azért, mert nem csatlakozunk ahhoz a nézethez, amely egyetlen globális szabályozórendszer alá terelné egyazon megállapodás keretei közt mind értékeink védelmezőit, a liberális demokráciákat, mind a haramia államokat, amelyek semmibe veszik ezeket az alapértékeket. Néhányan úgy gondoljuk, hogy a világ bajaira ennél bizony jobb orvosság is létezik.

Van új az Egyesült Államokban

CHRIS PATTEN: Egy csöppet sem neheztelek az Egyesült Államokra. Egyszerűen csak nem értek egyet azzal, amit néhány – nem az összes – politikacsináló az Egyesült Államokban mostanság mond és tesz. Mindannyian tudjuk, hogy az Egyesült Államokban sem mindenki osztja Richard Perle világszemléletét. Az én felfogásom szerint a bíráló megjegyzések nem azonosak az Amerika-ellenességgel – én egyszerűen csak egyetértek azzal, amit rengeteg amerikai mond.

Richard Perle nagyon kishitű, amikor azt állítja, hogy nincs semmiféle új, az egyoldalú szerepvállalást támogató szellemi műhely Washingtonban vagy az Egyesült Államokban. Ismerem, amit az alelnök és védelmi miniszter számos befolyásos tanácsadója mondott és írt az American Enterprise Institute-ban és más agytrösztökben az utóbbi években. És nem hiszem, hogy Colin Powell külügyminiszterrel például egészen másról beszélgetnénk. Különféle tradíciók érvényesülnek az amerikai kormányzatban, és semmi meglepő nincs abban, ha az egyik közelebb áll Európához, mint a másik.

Betartja-e az Egyesült Államok a nemzetközi szabályokat? Hadd definiáljam a fogalmakat: a törvények uralma érvényesül az Egyesült Államokban? Igen. Hisz az Egyesült Államok a törvényes eljárásban? Igen. De mit kezdjünk a területen kívüli hatályú amerikai törvények törvényekkel, mint amelyek a kubai, líbiai és iráni befektetőkre vonatkoznak? Amerikában lelkesen hozzák az európai cégeket érintő területen kívüli hatályú törvényeket, de nincs az az amerikai Kongresszus, amelyik akár csak álmában is megengedné az amerikai cégeket érintő területen kívüli törvényeket.

Mit gondoljunk akkor, amikor az amerikai küldöttség vezetője kivonul a kézi lőfegyverekre vonatkozó egyezmény tárgyalásairól – amelynek célja, hogy megakadályozza, a fegyverek bejussanak olyan országokba, mint Sierra Leone és a Kongói Demokratikus Köztársaság – arra hivatkozva, hogy az egyezmény veszélyezteti az amerikai állampolgárok alkotmányos jogát a fegyverviselésre?

Továbbra is meggyőződésem, hogy a „nemzeti érdeket” lehetetlen meghatározni a nemzetközi együttműködésre való utalás nélkül. Az amerikai állampolgár jólétet és biztonságot akar, de jólét és biztonság lehetetlen anélkül, hogy együttműködnénk más országokkal, akár az ENSZ, akár a Világkereskedelmi Szervezet, akár más testület keretein belül.

Az „ellensúly” szóval együtt a „partner”-t is használtam Európa és az Egyesült Államok viszonyával kapcsolatban. Eszembe nem jutna olyasmiről beszélni, hogy Európának nagyhatalomnak kellene lennie. Őrült vágyálom volna, amely roppant elavult világszemléletre vall. Akadnak helyek, ahol jelenleg hatékony ellensúlyt képviselünk az Egyesült Államokkal szemben – remélem, így lesz a sokoldalú kereskedelmi tárgyalások dohai fordulóján is.

A világon jelenleg tíz ENSZ békefenntartó műveletben vesznek részt európai erők. Komolyan – igaz, a kívánatosnál kevésbé hatékonyan – dolgozunk az Egyesült Államokkal együtt Afganisztánban. Jelen vagyunk a Balkánon, ahol – ha másutt nem is – azt hiszem, sikerült bebizonyítanunk a közös kül- és biztonságpolitika létjogosultságát.

Mindezekem a helyeken tehát Európa „partner”. De lesznek alkalmak, amikor az „ellensúly” szerepét kell majd játszanunk, amikor Európa és az Egyesült Államok nem ért egyet, amikor Európának kell majd vállalni a felelősséget azért, hogy működjenek a multilaterális megoldások. Ez a helyzet a Kiotói Egyezménnyel is. Európa azt is szeretné, ha a nemzetközi büntetőbíróság jól működne. Semmi értelme, hogy erről győzködjük az Egyesült Államokat, vagy egyszerűen csak rázzuk az öklünket. Hatékony ellensúlynak kell lennünk, és valóban működőképessé kell tennünk a sokoldalú együttműködésnek ezt a fejezetét.

A szuverenitás másféle fogalma

Olyan világról beszélünk, amelyben másképpen kell felfognunk a szuverenitást. El kell fogadtatnunk a humanitárius beavatkozást, a tömegpusztító fegyverek és a terrorizmus miatti beavatkozást. De ha mindezt úgy csináljuk, hogy nem hivatkozunk létező intézményekre, létező szabályokra, akkor mi marad?

Ha egyszerűen csak helyesnek tekintjük, hogy beavatkozzunk egy olyan ország esetében, amely tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, és talán a terroristákat is támogatja, és ezt az ENSZ-re való hivatkozás nélkül tesszük, akkor mit mondunk Indiának? Hogyan állítjuk meg az Iszlámábádot bombázó Indiát? India egyik szomszédja tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, és nyíltan támogatja a terroristákat, akik zavart keltenek India egyes részein.

Ha nem tudunk kialakítani nemzetközi szabályokat az ENSZ keretein belül, milyen lehetőség marad még? És ha az Egyesült Államok nem hisz ebben, akkor miért fordult az ENSZ-hez Irakkal kapcsolatban? Nem osztom azt a cinikus nézetet, hogy Bush elnök csak azért tartotta azt az emlékezetes beszédet szeptemberben New Yorkban, mert belpolitikai tanácsadói ezt súgták neki. Szerintem az Egyesült Államok tisztában van vele: ahhoz, hogy megtegye, amit szerinte Irakban tennie kell, erkölcsi tekintélyre, legitimációra van szüksége, melyet az ENSZ biztosíthat. Nekem gondot okoz az ENSZ legitimációjának hiánya, bármennyire tökéletlen is a világszervezet.

Természetesen nem gondolom, hogy Amerika felelős a civilizációk esetleges összecsapásáért. Richard Perle a boszniai amerikai beavatkozást említette; de szólhatott volna a koszovói muzulmánok megmentésére irányuló amerikai beavatkozásról, a nemzetközi szövetségesekkel közös amerikai beavatkozásról az öbölháborúban, amikor egy iszlám országban mentettek meg életeket. Ugyanakkor azt sem felejtem, hogy részint az Izraellel és Palesztinával kapcsolatos amerikai nézetek okozzák az iszlám világ Amerika-ellenességét, akár igazságos ez, akár nem.

De mi a legjelentősebb és legfontosabb példa Amerika erejére és tekintélyére? Az, hogy az Egyesült Államokat évtizedek óta a lehetőségekkel, a szabadsággal és a demokráciával azonosítják. Amikor egy ország a világ vezető ereje, és a reputációja kezd megkopni, az nagyon komoly gondokat okozhat. Azzal együtt, hogy nagyon barátságos érzéseket váltanak ki az említett tulajdonságok, ha valaki világelső, az sok féltékenységet és ellenérzést is kivált. Ezt meg akarjuk állítani, és meg akarjuk fékezni a szakadék mélyülését köztünk és az iszlám világ között, mert különben nagyon szomorú jövő vár mindannyiunkra.

Remélem, hogy Európa szorosan együttműködhet az Egyesült Államokkal Irak és Észak-Korea ügyében. Remélem, sikert érünk el Afganisztánban, és remélem, értelmesebb vitát folytathatunk Iránról. Remélem, ahol csak lehetséges, képesek leszünk sokoldalú együttműködésre, de ahol nem, ott remélem, hogy Európa vállalja a maga felelősségét. Meggyőződésem, hogy Amerika vezető szerepe továbbra is jótékony hatást gyakorol majd a világra, s így az Egyesült Államok válik a világ első olyan nagyhatalmává, amelyről ezt elmondhatjuk.

FORDÍTOTTA PUSZTA DÓRA

Utóirat, 2003. február 15.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, neheztelés és értetlenség jellemzi nemcsak a transzatlanti, hanem az ENSZ-en, a NATO-n és az Európai Unión belüli kapcsolatokat is. Úgy tűnik, sokan azért sürgetik Irak megtámadását, mert az a meggyőződésük, hogy Szaddám Huszein országa rendkívüli, rettenetes és közeli fenyegetést jelent mindannyiunk számára. Szerintük a támadás hozzájárulna a „terrorizmus elleni háború” megnyeréséhez, és ha az Egyesült Államok támogatásával demokratikus állam jönne létre Irakban – némelyek ezt nevezik „Coca-Cola gyarmatosításnak” – láncreakció indulhatna el a régióban, s nyugati típusú demokratikus államok születhetnének Szaúd-Arábiában, Szíriában, Egyiptomban, akár Iránban is. Az európaiak nagy részének, és Amerikában is sokaknak azonban – okkal vagy ok nélkül – komoly aggályai vannak a fenti elképzelésekkel kapcsolatban.

Richard Perle-lel folytatott vitám szövegének újraolvasásakor megdöbbentett, mennyire idegen neki az én „containment-be (sőt, inkább a korlátok közé szorításba) és a szabályok betartásának szükségességébe” vetett hitem. Nem egészen erről van szó: én valójában „az elkötelezettségben és a szabályok betartásában” hiszek. A korlátozások eredménye végül csak egy falaktól szabdalt világ lehet; falakat, tégla- és rakétafalakat emelünk magunk köré, hogy távol tarthassuk ellenségeinket, vetélytársainkat vagy a bűnözőket, hogy megvédjük magunkat. Mindez néha szükséges lehet, de a gyengeség jele. Én a cselekvő elkötelezettség híve vagyok.

A másik vádpontban azonban bűnösnek vallom magam: valóban hiszek a szabályokban. A jogállam az amerikaiak és az európaiak számára is alapvetően fontos érték. Megértem, hogy Richard Perle-t ingerli a wilsoni gondolat naivitása. A betarthatatlan szabályok a felesleges szabályoknál is rosszabbak lehetnek. Végső esetben természetesen a diplomácia mögé fel kell sorakoznia a hadseregeknek: Irak esetében is, ha másképp nem megy. De mielőtt mozgósítanánk a hadsereget, meg kell próbálnunk betartatni a szabályokat; mielőtt fegyvert rántanánk, kezet kell nyújtanunk.

Miért az ENSZ? – kérdezi Richard Perle. Nem megfelelőbb nekünk az azonos nézeteket valló országok szűkebb köre? Nem, mert a világ egyre kisebbé válik, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Akár akarjuk, akár nem, egyre inkább függünk egymástól. Az ENSZ-t nagy amerikai államférfiak gondolták ki és teremtették meg. Kétségkívül vannak hibái és gyengeségei, ennek azonban további munkára, nem pedig rombolásra kellene ösztöznie az alapítók örökébe lépőket. Ahogy Morus Tamás mondja életrajzírójának és vejének, Ropernek Robert Bolt A Man for All Seasons című drámájában (ford. Vas István: Kinek se nap, se szél. Európa, 1966.): „Ha minden törvényt elvet és megsemmisít, mit gondol, állva tud majd maradni a szélviharban?” Az Egyesült Államoknak, mivel nagyhatalom, még inkább ügyelnie kell arra, hogy – miként a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazták – „tiszteletben tartsa az emberiség véleményét”. Amerika legfőbb feladata tehát az, hogy azokat a még talán tökéletlenül működő, ám feltétlenül szükséges mechanizmusokat erősítse, amelyek lehetővé teszik a világ közös kormányzását.

FORDÍTOTTA Tóth Réka

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.