A bagdadi Iraq Museum

Kifosztották a bagdadi Iraq Museumot! – repítette világgá a média 2003. április 12-én.¹ A megdöbbentő hír eleinte megbújt a sok Irakkal kapcsolatos tudósítás között, a tömegkommunikáció irányítóiban csak lassan tudatosodott, hogy az elmúlt száz év egyik legnagyobb kulturális katasztrófájáról van szó. Jelentőségére a magát műveltnek nevező világ is valószínűleg csak lassan, fokozatosan fog ráébredni. Ez a modern történelemben szinte példa nélküli rablás és pusztítás nem váratlan, meglepetésszerű „baleset” volt, hanem számos figyelmeztető jel előzte meg. A világ egyik legjelentősebb múzeumának kifosztása a maga brutalitásával és sokkszerűségével rávilágít arra az óriási veszteségre, melyet Irak művészeti és régészeti emlékeinek gyorsuló ütemű pusztulásával a világ kulturális öröksége folyamatosan elszenved. Még drámaibb a kép, ha figyelembe vesszük, hogy az Iraq Museum mellett számos vidéki múzeumot is kiraboltak, és könyvtárakat gyújtottak fel. Maga a veszteség Irakban ma még csak az értelmiségben tudatosodott, hiszen a lakosság nagy része élelem- és vízhiánnyal küzd, otthonát próbálja megvédeni a rablástól, de kétséges, hogy hosszú távon hogyan fogja az ország ezt a veszteséget feldolgozni. Nem lesz-e ez a politikai döntéshozók szemében perifériálisnak tűnő történés az ország stabilizálódásának egyik legnagyobb akadálya?

Mi történt?

A dolog természetéből adódóan ma még nagyon kevés igazán megbízható információ érhető el. Az alábbi történet adatai olyan helyszíni tudósítóktól származnak, akik a fosztogatás után nem sokkal jártak a helyszínen, beszéltek a múzeum vezetőivel és alkalmazottaival. A leírás azokra a részletekre korlátozódik, amelyeket szinte minden tudósítás egybehangzóan ír le.²

Két nappal Bagdad amerikai elfoglalása és a régi kormányzat képviselőinek varázsütésszerű eltűnése után, 2003. április 10-én, csütörtökön hajnalban lepték el a fosztogatók első hullámai a múzeumot. A többezres, öreg puskákkal, pisztolyokkal, baltákkal, késekkel és botokkal felfegyverkezett tömeg a múzeumkert hátsó vaskapuját betörve hatolt be. A biztonsági őrt a levegőbe leadott lövésekkel félemlítették meg, és azt kiabálták: „Nincs hatalom, nincs állam, azt csinálunk, amit akarunk! Azt viszünk el amit akarunk! Kinyitni, kinyitni, nincs már Szaddam, azt csinálunk, amit akarunk!” Magába az épületbe ezután már akadálytalanul jutottak be, és elkezdték a múzeum 28 termének és raktárának módszeres kifosztását, és eközben vandál módon törtek-zúztak. Hatalmas kalapácsokkal törték szét a tárlókat, a lezárt lakatokat fegyverrel lőtték szét. Ezután mindenki azt vitt el, ami neki tetszett. Sokakat csak a berendezési tárgyak érdekeltek, székeket, asztalokat és szőnyegeket vittek magukkal. Mások tudatosan válogattak a gyűjteményben: kiszedték a szebb darabokat, földre dobták az értéktelennek ítélt kerámiát. A nehezen mozdítható súlyosabb szobrokat szétverték, és csak a fejüket vitték el. Közben feldúlták a múzeum irattárát is, ahol a múzeumi kartonokat és a leltárkönyveket őrizték. Nem kímélték a könyvtárat sem.

A tömeg a szemtanúk szerint meglehetősen vegyes volt. Nagy részük Bagdad legszegényebb negyedéből jött, férfiak, nők és gyerekek, de voltak köztük jól öltözött középosztálybeliek is. Állítólag sok volt a nem iraki arab, sokan egyiptomiakat emlegetnek. Az egyik csoportnak az egyik pinceraktár vasajtajához is volt kulcsa. A zsákmányt kéziszekerekkel, kerékpárokkal, talicskákkal szállították el, a kisebb darabokat sokan a zsebükbe tömködték. A fosztogatók állandóan cserélődtek, a távozók helyére újak és újak jöttek.

A rablás és pusztítás másnap estig tartott, és csak egy kisebb intermezzo szakította meg. A közelben lakó Raid Abder-Ridár Muhammad, iraki régész csütörtök délután egy óra körül, miután értesült a történtekről, odarohant a múzeumtól mindössze pár száz méterre álló Abrams tankhoz, és sikerült rávennie a személyzetét, hogy lépjenek közbe. Mindössze pár lövés a levegőbe elég volt, hogy a tömeg pillanatok múlva eltűnjön. A tengerészgyalogosok azonban fél óra múlva közölték, hogy nem maradhatnak tovább, mert más parancsuk van. Hiába könyörgött Muhammad, hogy állítsák fel a tankot a múzeum kertjében, végül távoztak. A szinte azonnal visszatérő csőcselék halállal fenyegette a régészt, aki látva, hogy nem segíthet, megsemmisülve ment haza.

Még ugyanaznap délután Mohszen Haszan, a gyűjtemény helyettes kurátora felkereste a Palesztina Hotelben tartózkodó amerikai katonai vezetőket, és arra kérte őket, telepítsenek amerikai katonákat a múzeumba, hogy legalább a raktárakban még megmaradt tárgyakat védjék meg. Az itteni tisztek közölték vele, hogy nincs emberük a folyamatos őrség biztosítására, majd később más parancsnokok értesítették a muzeulógusokat, hogy szombat reggeltől fegyvertelen iraki rendőrök és amerikai katonák közösen őrjáratozva védik meg az épületet más bagdadi közintézményekkel együtt. Az első tudósítók pénteken este érkeztek a helyszínre, az akkor felvett riportfilmekben még fosztogatók voltak láthatóak. Közben a múzeum egyik vezetőjének, Donny George-nak sikerült egy kölcsönkapott műholdas telefonon elérnie a British Museumban dolgozó kollégáit, akik azonnal felvették a kapcsolatot a kormányukkal. Talán ennek köszönhetően szombaton az amerikai parancsnokok az épület elé állítottak egy tankot, így lezárult az események első fejezete.

Mi veszett el?

A legnagyobb bizonytalanság ma még akörül van, hogy a múzeum gyűjteményének mekkora hányada veszett el. A vezetők első összegzése szerint a veszteség teljes, minden jelentősebb darab eltűnt. Már az első hírekben is megjelent az a szakemberek számára egyértelmű ellentmondás, hogy a közleményekben megnevezett tárgyak között a gyűjtemény számos kiemelkedő fontosságú műkincse közül sokat egyáltalán nem említettek, ugyanakkor 98%-os veszteségről beszéltek.

A világméretű felháborodás nyomán az események után néhány nappal Colin Powell külügyminiszter közölte, hogy „az Amerikai Egyesült Államok tisztában van kötelezettségeivel, és vezető szerepet fog játszani a károk helyreállításában”. Ígéretet tett arra, hogy mindent meg fognak tenni azért, hogy a múzeum megmaradt tárgyait megőrizzék, megakadályozzák a műkincsek külföldre jutását, az elveszett darabokat visszaszerezzék és az intézményt helyreállítsák. Az amerikai hadügyminisztérium a helyzet felmérésére egy speciális katonai vizsgálóegységet küldött ki. A múzeumban folyó vizsgálatokkal párhuzamosan FBI-ügynököket küldtek Irakba, a széthordott tárgyak felkutatására.

A veszteség végleges leltárának elkészítését leginkább az akadályozza, hogy még ma sem lehet tudni, mi hol volt a fosztogatás kezdetekor. Ma már egyértelmű, hogy a kiállítótermekben csak olyan alkotások maradtak, melyek túl nehezek voltak ahhoz, hogy elmozdítsák őket. A legértékesebb aranykincseket³ és talán az agyagtábla- gyűjteményt már a háború előtt átszállították a múzeumból az Iraki Nemzeti Bank földalatti páncéltermeibe. Állítólag biztonságban vannak, de még a mai napig nem sikerült oda bejutni. Egyes értesülések szerint Szaddám Huszein számos palotájának díszítésére is elvittek jó néhány műtárgyat, ezek pedig nagy valószínűséggel szintén eltűntek. Voltak olyan leletek, melyeket hivatalos személyek központi parancsra titkos külső raktárakban helyeztek el, de ezek helyéről, valamint arról, hogy kinél vannak a kulcsok, a múzeum, illetve a Régészeti Felügyelőség munkatársai közül állítólag senkinek nem volt tudomása. A 170 ezer darabból álló gyűjtemény legnagyobb része az alagsori raktárak polcain hevert, a biztonsági intézkedések során a kiállításokról lehozott darabokat is közéjük tették.

Az első közlések szerint ezeket a raktárakat fosztották ki. A gyűjtemény tekintélyes része még közlésre várt, ezek dokumentációjának elvesztése azzal fenyeget, hogy még azt sem lehet megmondani, hogy valaha léteztek. Ráadásul az itt tárolt darabok nagy részét könnyen el lehet adni, és nehéz azonosítani.

Ha csak a biztosan eltűnt tárgyak listáját nézzük, akkor is hatalmas a veszteség. Az UNESCO múzeumi szervezete az ICOM honlapján⁴ (26 tárgy) és az Interpol körözési listáján (19 tárgy)⁵ szereplő műalkotások közül a következők a legkiemelkedőbbek: a korai sumer varkai váza és a varkai nő Urukból (Kr. e. 4. évezred vége), egy sumer király Entemena diorit szobra (Kr. e. 25. sz.), egy meztelen férfi bronzszobra Narám-Szín akkád király feliratával (Kr. e 23. sz.), két asszír elefántcsont széktámla és egy asszír elefántcsont dombormű egy núbiait megtámadó oroszlánnal Nimrúdból (Kr. e. 9–8. sz.), valamint 7 párthus és római ízlésű szobor, illetve töredék Hatrából (Kr. u. 2. sz.). Az eltűnt kistárgyak száma 20 és 40 ezer között van.

Ma még semmi biztosat nem lehet tudni a regionális múzeumokat ért károkról. Állítólag a Mószuli Múzeumot és a Babilóni Múzeumot teljesen kifosztották.⁶ Május elején vadnyugati jellegű rablótámadás érte az egyik asszír főváros, Nimrúd (az ókori Kalhu) régészeti parkját. A nomádok az őröket egy tűzharc után megfutamították és számos asszír domborművet elvittek.⁷

A károk végleges felmérése még sok időt vesz igénybe, és valószínűleg soha nem lesz teljes.

Mi volt a múzeum jelentősége?

Ha képet akaruk nyerni arról, hogy az emberiség kulturális örökségét milyen veszteség érte, először is a múzeum történetével és jelentőségével kell foglalkoznunk. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a bagdadi Iraq Museum a világ egyik legjelentősebb gyűjteménye, a mezopotámiai régiségek tekintetében talán csak a British Museum múlja felül, csak a Louvre és a berlini Elő-Ázsiai Múzeum hasonló fontosságú.⁸ A helyi törvények különleges státust biztosítottak az Iraq Museum részére, itt kellett elhelyezni minden 200 évnél idősebb tárgyat, amely Irak földjéből előkerült.

A gyűjtemény 1923-ban röviddel Irak állam megalapítása jött létre.⁹ A 19. század közepén, amikor Mezopotámia földjén az első ásatások elkezdődtek, az országot birtokában tartó Oszmán Birodalom tisztviselői nemigen törődtek a múlt emlékeivel, a szultáni fermánok birtokában az angol és a francia expedíciók szabadon vihették haza az általuk megtalált emlékeket: szobrokat, domborműveket, sztéléket és egyéb tárgyakat. Ekkor vált naggyá a British Museum és a Louvre mezopotámiai gyűjteménye.

Csak 1877-ben alkották meg a törökök egy felvilágosult török tisztviselő, Hamdi Bey irányításával a régészeti emlékekről szóló törvényt, amely előírta az ásatások felügyeletét, és a leletek megosztásának kötelezettségét. Az ásatók csak a megtalált tárgyak felét tarthatták meg, a többi Isztambulba, a Császári Oszmán Múzeumba került. E gyűjtemény utóda lett az Ókori Keleti Kultúrák Múzeuma. Ez azt jelenti, hogy 1917-ig, amíg Bagdadot az angolok el nem foglalták, nem maradt az országban egyetlen itt előkerült fontos tárgy sem.

A döntő fordulatot az arab öntudat felébredése, és az önálló Irak megalakulása jelentette. Mivel 1932-ig Irak brit mandátumterület volt, a mezopotámiai régészeti emlékek védelmére tett első lépések az angolok nevéhez fűződtek. Gertrud Bell, egy nagy tekintélyű angol orientalista hölgy, Irak történetének kiváló ismerője szervezte meg az Iraki Régészeti Felügyelőséget, alkotta meg az első helyi műemlékvédelmi törvényeket és hozta létre a leletek befogadására az Irak Museumot, melynek első vezetőjévé őt magát nevezték ki. A múzeum hamarosan megtelt tárgyakkal, hiszen ekkoriban nagy jelentőségű ásatások folytak az országban. Az első termeket ünnepélyes keretek közt Fejszál király nyitotta meg 1926- ban. Az 1924-es régészeti törvény a korábbi török előírásokat követve a leletek megosztását írta elő. 1932-ben, Irak teljes függetlenné válása után az angol tisztviselőket helyi szakemberek követték. Száti el-Huszri, az arab világ már korábban is ismert, jelentős kultúrpolitikusa és ideológusa lett a Régészeti Felügyelőség igazgatója. Tevékenysége nyomán egyre több iszlám műemléket állítottak helyre, és sokat tett ezért, hogy az irakiakban feltámadjon a múltjuk iránti tisztelet. Ugyanakkor patriótaként nagyon zavarta, hogy a külföldiek sok műkincset visznek magukkal, ezért elérte, hogy 1936-ban megszigorítsák a régészeti törvényt. Ettől kezdve a kiemelkedő, egyedi emlékeket már egyáltalán nem lehetett legálisan kivinni az országból, és emiatt sok külföldi expedíció elhagyta Irakot. Nagy részük azonban a második világháború után visszatért. Az 1974-ben megalkotott, ma is érvényes régészeti törvény már semmilyen régészeti lelet kivitelét sem engedélyezi. Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden 1936 után Irakban kiásott jelentős műkincset az Iraq Museumban őriztek.

A gyűjtemény rohamos gyarapodása miatt a második világháború után egy új épületre lett szükség.¹⁰ A német tervek alapján 1957 és 1963 között elkészült modern múzeum bejáratát egy asszír palota kapujának mása díszíti, amely mögött a Közel-Kelet legmodernebb múzeumi épülete húzódik meg. Az 1966-os nagyszabású ünnepségen az ország akkori elnöke, Muhammad Áref mondott megnyitó beszédet. Akkoriban ez az intézmény Irak kulturális virágzásának szimbóluma, a nemzeti büszkeség manifesztuma volt. Az 1970-es évektől a különböző provinciák székhelyein összesen 13 regionális filiálét nyitottak, közülük a Mószuli Múzeum lett a legjelentősebb. Ettől kezdve az ásatási anyagok nagyobb része a helyi múzeumokban maradt. Szaddám Huszein 1979-es hatalomra jutása nem okozott azonnal törést a múzeumok és a régészet fejlődésében, sőt 1984- ben újabb szárnnyal egészítették ki az Iraq Museumot, hogy újabb raktár- és kutatóhelyeket nyerjenek. Az 1980 és 1988 közt folyó iraki–iráni háború utolsó szakaszában azonban, amikor az irániak rakétákkal támadták Bagdadot, az Iraq Museum is bezárt, kiállításait el kellett csomagolni, az anyagot le kellett vinni a pincékbe, illetve evakuálni kellett. Alighogy a háború után újra látogathatóvá vált a múzeum, 1990-ben az első öbölháború fenyegetése miatt újabb bezárás és csomagolás következett. Az értékesebb, egyedi tárgyak jó részét titkos, külső raktárakba szállították. A teljesen újjászervezett utolsó állandó kiállítás megnyitására tíz évvel később, 2000 áprilisában került sor, s az eseménynek a helyi vezetés rendkívüli politikai jelentőséget tulajdonított. A művelődési miniszter megnyitóbeszédében szembeállította az iraki civilizációt a népe elleni civilizálatlan agresszióval.¹¹ Még hónapokkal az újabb öbölháború előtt az iraki kormányzat utasítására a múzeum munkatársai ugyanazokat az óvintézkedéseket tették meg, mint az első öbölháború előtt. A legértékesebb műkincseket újra elcsomagolták, és a Nemzeti Bankba, illetve titkos raktárakba vitték át.¹²

Mindezt előre lehetett-e látni?

Volt olyan amerikai parancsnok, aki azt válaszolta a hadsereget ért támadásra, hogy nem lehetett előre látni, hová fajulnak a dolgok. A valóság azonban nyilvánvalóan más. 1991-ben az öbölháború végének zűrzavarában a ¹³ vidéki múzeum közül 9 vált fosztogatás áldozatává. A legsúlyosabb veszteség a Baszrai Múzeumot érte, itt egyedül 20 és 40 ezer között volt az eltűnt tárgyak száma, melyek túlnyomó többsége azóta sincs meg. 4 ezer darabot vittek el a Dohuki Múzeumból, máshol valamivel kisebb volt a kár. A bagdadi Iraq Museum akkor megmenekült. Ahogy egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az újabb iraki háború elkerülhetetlen, a régészek és asszirológusok megkísérelték felhívni a figyelmet az iraki kulturális örökséget fenyegető veszélyekre. McGuire Gibson, a Chicagói Egyetem Keleti Intézetének professzora, aki egyebek között Nippur sumer városában folytatott ásatásokat, már januárban találkozott a Pentagon tisztségviselőivel, hogy konkrét adatokkal lássa el a hadműveleteket tervezőket, milyen célokat kerüljenek el mindenképpen. Egy többezer helyből álló lista élén az Iraq Museum állt.

Angol régészek decemberben megpróbáltak Tony Blair kormányfőnál közbenjárni, hogy a koalíciós erők próbálják meg a lehető legkevesebb kárt okozni Irak egyedülálló kulturális örökségében.¹³ Márciusban hét vezető tudós határozott kéréssel fordult George W. Bush elnökhöz, Kofi Annanhoz, az ENSZ főtitkárához és Tony Blair miniszterelnökhöz, hogy a szövetségesek tegyenek meg mindent a régészeti emlékek védelméért.¹⁴

A harci cselekmények megindulása után, de még jóval Bagdad ostroma előtt az amerikai Yale Egyetem és az angliai Oxfordi Egyetem szervezésében a Mezopotámiával foglalkozó szakemberek petícióval fordultak az ENSZ-hez és az UNESCO-hoz, hogy e szervezetek a maguk súlyával figyelmeztessék a koalíciós erőket a világ kulturális örökségével kapcsolatos felelősségükre. A világ több száz szakemberének aláírásával ellátott petíció 5. pontja követeli, hogy minden szükséges személyi és tárgyi feltételt biztosítsanak a múzeumok és a régészeti lelőhelyek védelmére, és felhívja a figyelmet, hogy ezek már az első öbölháború után is kiterjedt fosztogatásnak estek áldozatul.¹⁵

Ki a felelős?

Talán az amerikai és az angol régészekben a legnagyobb a frusztráció, a düh és az elkeseredés. Úgy érezték mindent megtettek azért, hogy ezt a katasztrófát elkerüljék. Az első híreket követően a világ szinte minden Mezopotámia-szakértőjének ugyanazok a szavak jutottak eszébe: „kulturális katasztrófa”, „példa nélküli veszteség”, „kultúrsokk”, többek között az alexandriai könyvtár felgyújtásával,¹⁶ Bagdad mongolok általi elpusztításával¹⁷ vetették össze.

A felelősséget minden szakember egybehangzóan az amerikai kormányzatra hárította. Olaj volt a tűzre, hogy Richard Myers tábornok, vezérkari főnök a vádakra azt válaszolta, hogy „más dolgokhoz hasonlóan ez is prioritások kérdése”. Szerinte, mivel a harci cselekmények még folytak a városban, a katonákra máshol volt szükség. Hasonló felháborodást váltott ki Donald Rumsfeld, védelmi miniszter meglehetősen arrogáns mondata: „Mi nem rendfenntartóként vagyunk Irakban.” A felelősséget azonban, mint ahogy azt az egyszerű jogérzék is sugallja, nem lehet ilyen egyszerűen elhárítani. A második világháború tapasztalatai alapján 1954. május 14-én aláírt Hágai Konvenció („Hágai Konvenció a Kulturális Tulajdon Védelméről Fegyveres Konfliktusok Esetén”) 5. cikkelyének 2. bekezdése háború esetén a megszálló hatalom felelősségi körébe utalja a kulturális tulajdon védelmét, ha a felelős helyi hatóságok nem képesek feladatukat ellátni. Itt épp ez volt a helyzet. Sőt a 7. cikkelyben az aláírók kötelezték magukat, hogy a nemzeti hadseregek kötelékeiben még békeidőben is olyan specializált személyzetet, „kultúrtiszteket” tartanak fenn, akik képzettségüknél fogva meg tudják mondani, a világörökségnek milyen védelemre van szüksége az adott helyen. Erre jó példa volt a második világháború, amikor az Egyesült Államok a műkincsek védelmére szakosodott egységeket hozott létre. Most annak ellenére nem állítottak fel ilyen különítményeket, hogy mindenki számára nyilvánvaló volt az iraki kulturális örökség egyedülálló gazdagsága. Igaz, a Hágai Konvenció 90 aláírója közt nem található meg sem az Egyesült Államok, sem Nagy-Britannia.¹⁸

A szakembereket külön felbőszítette, hogy a koalíciós erők csak az olajkutakat, gátakat és az Olajügyi Minisztériumot védték meg, az ország összes kulturális intézményét, múzeumokat, egyetemeket és könyvtárakat hagyták kifosztani. Amerikai és angol régészek jelentették ki nyilvánosan, hogy szégyenlik, hogy olyan országban élnek, melynek ennyire nem számít a világ kulturális öröksége.

Egy, az azóta a helyszínen járt marburgi német asszirológus-professzornak a Süddeutsche Zeitungban megjelent értesülései talán a legmegdöbbentőbbek és legbizarrabbak.¹⁹ Walter Sommerfeld szerint az amerikai katonák még bátorították is az embereket, hogy fosszák ki a középületeket. Szinte hihetetlen, de állítólag az amerikaiak erősen biztosított bejáratokat törtek fel és lőttek szét, majd kinyitották azokat és azt kiabálták: „Go in, Ali Baba, it’s yours” (Menj be, Ali Baba, ez a tied. A katonák a fosztogató irakiakat hívják Ali Babának.) Helyi ENSZ-alkalmazottak figyelték meg, hogy a bagdadi Műszaki Egyetemre benyomuló tengerészgyalogosok először magukhoz vették a számítógépek merevlemezeit, majd szabad utat engedtek a fosztogatóknak. Környékbeli lakosok szerint április 10-én, az amerikai katonák voltak azok, akik a helyieket határozottan felszólították a rablásra. „This is your treasure, get in!” (Ez a ti kincsetek, menjetek be!) – mondták állítólag.

Nehéz megérteni miért így viselkedett az amerikai katonaság. Ha nem előítéletektől terhesen próbálunk gondolkodni, és nem mindenáron egy készre szabott amerikaellenes klisébe akarjuk helyezni a múzeum kirablását, akkor két lehetőségünk van. Vagy a helyi lakosság túlzásaként elvetjük az egészet, vagy megpróbálunk elgondolkodni rajta, miért állhatott érdekében az amerikaiaknak a fosztogatás engedélyezése. Egyáltalán az események menetét egy központi terv határozta-e meg, vagy egyszerűen egy irányítatlan káoszban a katonák saját szakállukra cselekedtek? E kérdések mentén különböző elméletek születtek. A jóhiszemű álláspont a helyi parancsnokok tévedésében és a tervezésben mutatkozó hiányosságoknak tudja be a vétkes tétlenséget, és nem hisz a katonák tevőleges részvételében, mások egy tudatos politikai stratégia eredményének tartják. Van olyan amerikai elemző, aki szerint az ellenségen aratott győzelem ősi szimbólumaként jelent meg a szabad rablás, azzal a különbséggel, hogy itt nem a saját csapatok hajtották végre, hiszen ez túlzottan barbár dolog lett volna, hanem a „laissez-fair” attitűd jelent meg.²⁰ Talán az iraki rendszer elleni, nagyon várt, de elmaradt felkelés helyettesítésére szolgált, és azt volt hivatott bizonyítani, hogy a lakosság gyűlölte az előző kormányzatot. Az eredeti parancs talán csak Szaddám Huszein palotáira és a hatalom központjaira vonatkozott volna, a kórházak, egyetemek, könyvtárak és múzeumok pedig csak a tengerészgyalogosok túlbuzgóságának következményeként kerültek volna sorra? Vagy ez is benne volt a pakliban? A felelősség közvetett elismerésének tekinthető, hogy George W. Bush három kulturális tanácsadója a múzeum kifosztását követően azonnal lemondott. Egyikük, Gary Vikan, a Baltimore-i Walters Art Gallery igazgatója szó szerint az következőket mondta: „Tudjuk az olajnak milyen értéke van, de fogalmunk sincs, hogy a történeti kultúrjavak milyen fontosak”.²¹

A fentiek szerint az amerikai katonák közvetlenül nem vettek volna részt a kulturális értékek elrablásában, de bátorították vagy csak elnézték a fosztogatást és a pusztítást. Walter Sommerfeld cikkében azonban megjelentek súlyosabb vádak is.²² Magas rangú, névtelenséget kérő múzeumi alkalmazottak szerint április 9-én, a múzeum környékének elfoglalása utáni, de még a fosztogatások előtti napon két tank állt meg a múzeum előtt, a személyzetük betörte a főépület ajtaját és a kiállítótermekből tárgyakat vittek el. Senki nem látta pontosan melyeket, de ezekben a termekben csak nagyméretű, kiemelkedő fontosságú műtárgyak voltak. Ekkor az iraki muzeológusok már elmenekültek a helyszínről, nehogy kereszttűzbe kerüljenek, a fosztogatások pedig másnap reggel kezdődtek.

Az amerikai kormányzat és a katonaság felelősségének hangsúlyozása mellett a médiában a nemzetközi illegális műkincs-kereskedelem jelent meg mint felbujtó. A múzeum vezetése szerint a fosztogatás szervezett akció eredménye volt.²³ A szegénynegyedek fosztogató és romboló csőcseléke között sok jól öltözött, középosztálybeli is ott volt, akik pontosan tudták mit keresnek. Miközben mások kalapáccsal törtek-zúztak, ők bársonykesztyűvel emelték ki a gyűjtemény legjelentősebb darabjait a kevésbé értékes tárgyak közül. Belső ember részvételére utalt, hogy egyes raktárakat kulccsal nyitottak ki, de a múzeum személyzete szerint egyik hivatalos kulcs sem hiányzott.

Ha valóban a műkincskereskedők kezére került a hiányzó tárgyak nagy része, vajon ez azt jelenti-e, hogy tudták mi fog történni, vagy egyszerűen csak az ölükbe hullott a zsákmány? A ágrólszakadt fosztogatók, akik leginkább értéktelen berendezési tárgyakat vittek magukkal, csak egy nagyszabású betörés, a „minden rablás anyja” elfedésére szolgáltak volna?

Az amerikai hatóságok hallgatólagos beleegyezése és az illegális műkincs-kereskedelem érintettsége miatt szinte természetes, hogy megjelentek a különböző összeesküvés-elméletek, melyek a nagyhatalmú amerikai műkincs-kereskedelmi és magángyűjtő csoportok és a washingtoni kormányzat szoros kapcsolatára utaltak. Komoly helyen azonban ilyen vádak még sehol sem hangzottak el, de némi gyanakvásra adott okot, hogy vezető amerikai műgyűjtők képviselői már 2003 januárjában azért lobbiztak a State Departmentben, hogy bizonyos változtatások történjenek a „túl szigorú” iraki régészeti törvényekben, azaz Irakból műtárgyakat lehessen kivinni.²⁴ Kevéssé valószínű azonban, hogy éppen ők lettek volna az események hátterében, hiszen a múzeum kifosztása nagyon rosszul jött nekik. Szinte biztosan lehetetlenné teszi, hogy az áhított jogi könnyítéseket bármely jövendő iraki kormány végrehajthassa.

A tengerészgyalogosoknak is megvan a válaszuk, miért nem védték meg a múzeumot. Az irakiak a genfi egyezményt nyilvánvalóan megsértve bunkerekkel vették körül a múzeumot. Annak a tanknak a parancsnoka, amelyik a fosztogatást egy rövid időre leállította, nem érti miért támadják őket. Szerinte a környező épületekből a Szaddám Feddajínjai nevű irregurális egységek tagjai négy napig folyamatosan lőtték őket, és nekik harcolniuk kellett ellenük. Közben új helyre vezényelték őket, majd amikor visszatértek mindenki csak azt kérdezte, hogy miért nem voltak itt. Erre az volt a válasza: „Ha ti lettetek volna itt, fiúk, három nappal ezelőtt, akkor tudnátok miért”.²⁵

A történetnek csak az egyik olvasata az, amely szerint teljesen az amerikaiké a felelősség. Más olvasatban az események hátterében a Szaddám- rendszer hívei álltak. A múzeum gyűjteményének egy részét az iraki kormányzat tagjai állítólag már a 90-es évek folyamán folyamatosan megdézsmálták, magas rangú pártfunkcionáriusok vettek magukhoz arany- és egyéb tárgyakat, hogy eladhassák őket a nemzetközi műkincs-kereskedelemnek. A 13 fős vizsgálócsoport vezetője, Matthew Bogdanos ezredes szerint sok olyan jel van, mely szerint belső emberek vettek részt a rablásban. Olyan külső raktárakból is tűntek el tárgyak, melyek helyét csak néhány múzeumi vezető ismerte, és nem volt nyoma erőszakos behatolásnak. Úgy tűnik, miközben a helyi régészek és a katonai vizsgálók egyetértenek abban, hogy a rablás szervezett volt, mindkét fél másokat feltételez a háttérben. A fosztogatások Bogdanos szerint inkább a múzeum hivatali helyiségeit érték, de ott pusztítóak voltak. „Az emberek mindent elvittek, amit csak tudtak. De a régiségeket otthagyták.” – mondta.²⁶ A belső embert a legutóbbi napokban maguk az irakiak nevezték meg. Állítólag Dzsábir Halil, az Iraki Régészeti Főfelügyelőség főnöke az. 50 múzeumi alkalmazott tüntetett ellene, azt állítva, hogy nemcsak diktátor, hanem tolvaj is. Más vezetők visszautasítják a kollégájukat ért vádakat.²⁷

Nem csoda, hogy hamarosan nagyfokú bizalmatlanság alakult ki a múzeum munkatársai és a katonai vizsgálócsoport között. Bogdanos azt állítja, hogy a helyi régészek nem hajlandók velük kooperálni.²⁸ Nem árulják el, hol vannak a titkos külső raktárak, még a hiányzó tárgyak listáját sem kapták meg. Ami rendelkezésükre áll, azt német szakemberektől kapták. Az iraki Nemzeti Bank páncéltermeiben elhelyezett kincsekről semmit sem tudnak, senki nem tudott nekik felvilágosítást adni sem a bankon belüli helyükről, sem arról, hogy ki tud hozzáférni. Más hírek szerint ezek a tárgyak biztonságban vannak, de ma még nem lehet hozzájuk férni, mert a bejáratokat törmelék borítja, illetve – más hírek szerint – beömlő víz zárja el.

A katonai vizsgálatok azt emelték ki, hogy nem olyan mértékűek a károk, mint azt az Iraq Museum vezetői eleinte állították. 170 ezer helyett mindössze 38 darabból áll a hiánylista!²⁹ Bogdanos szerint nagy nehézséget okoz számukra, hogy a múzeumot a lakosság a régi rendszerrel azonosítja, a visszahozott tárgyakat gyakran csak az amerikaiaknak hajlandók átadni. Az amerikai sajtó egy része azzal vádolja a világ régésztársadalmát, hogy a megbízhatóságuk alapján odahelyezett múzeumi apparátcsikok őket használták a világ félrevezetésére és az Egyesült Államok bemocskolására. Az amerikai katonai vizsgálók legutóbbi nyilatkozatai szerint szinte bizonyos, hogy a rablóknak belső segítőik voltak. Más sajtóforrások felemlegetik a múzeum alkalmazottainak gyászos szereplését a Kuwaiti Nemzeti Múzeum kirablásában.³⁰ A vádak egyik céltáblája a sokat szereplő Donny George, a múzeum kutatási igazgatója, aki az évszázad bűncselekményének nevezte az Iraq Museum kifosztását. Állítólag korában az ő politikai feladata volt, hogy egy embargó ellenes lobbit szervezzen a nemzetközi régésztársadalomból.³¹

Ma már egyértelmű, hogy az információs háború a katonai események után sem zárult le. Szinte minden fél nyilatkozata tele van ellentmondásokkal. A legfeltűnőbb, hogy a veszteség mértéke sokkal kisebb, mint az korábban elterjedt. A múzeum igazgatónőjének, Navala al-Mutavallinak, aki az első nyilatkozatokat tette, már az első pillanatban tudnia kellett, hogy a legértékesebb tárgyakat kitelepítették, így a hiány nem lehet teljes. Azokban a pillanatokban azonban mindenki számára az volt a legfontosabb, hogy felrázza a világot, hiszen az első öbölháború utáni veszteségek nem kaptak túlságosan nagy nyilvánosságot. Ha igaz a katonák közvetlen érintettsége a fosztogatásban, akkor a vizsgálókkal szembeni bizalmatlanság is érthető. A múzeumi vezetők azzal védekeznek, hogy őket félreértették az újságírók, ők a teljes állományról beszéltek, és arról, hogy még nem tudják ebből mennyi tűnt el. J. Curtisnek, a British Museum helyszínen is járt kurátorának azt mondták, hogy addig nem akarják a külső raktárak helyét elárulni, amíg nincs biztonság Bagdadban. Ugyanakkor ma már a múzeum az egyik legjobban őrzött hely Irakban, a védelemre kirendelt katonák együtt alszanak a visszaszerzett tárgyakkal, az udvarban páncélosok posztolnak.

Az információs harc másik oldala, hogy ugyanaz az újságcikk, amelyik a teljes veszteséget 38 darabra redukálja, mellékesen megemlíti azt is, hogy az alagsori raktárakból 90 műanyagdoboz tűnt el, közel 5 ezer kevésbé értékes tárggyal.³² Nyilvánvaló, hogy a számbeli ellentmondások azzal függnek össze, hogy az amerikai vizsgálók külön kezelik a kiemelkedő műtárgyakat és a raktárak tömegleleteit. Ezek utóbbiak listájának elkészítése azonban a legnehezebb és a legidőrablóbb vállalkozás.

Úgy tűnik, valamilyen módon a történet szinte minden részvevője felelős: az előző iraki kormányzat, a helyi muzeológusok egy része, az amerikai katonaság, a helyi lakosság és a nemzetközi műkincs-kereskedelem. Talán épp ez a minden oldalról megnyilvánuló felelőtlen magatartás tette olyan tragikussá a történteket.

A nemzetközi szervezetek és az amerikai hatóságok mentőakciói

A múzeum kifosztásának első hírére azonnal széleskörű nemzetközi összefogás indult meg. Április 16-án, alig néhány nappal az események után a Múzeumok Amerikai Szervezete 17 amerikai intézmény képviselőit hívta össze, hogy intézkedési tervet készítsenek a bagdadi múzeum megsegítésére.

Április 17-én a világ legnagyobb ókori gyűjteménnyel rendelkező múzeumainak igazgatói és régészek Párizsban, az UNESCO székházában gyűltek össze, hogy megtárgyalják a legsürgősebb teendőket. Elhatározták, hogy 6-8 szakértőből álló küldöttséget küldenek Bagdadba, hogy felmérjék a valódi helyzetet. Közben Koichiro Matsuura, az UNESCO főtitkára is felvette a kapcsolatot az amerikai kormányzattal, hogy koordinálják tevékenységüket. Az UNESCO szakemberei riadóztatták az Interpolt és a vámosok nemzetközi szervezeteit, és felhívták őket, hogy fokozottan figyeljenek az Irakból származó műkincsekre. Számos hivatalos és magánkezdeményezés indult, hogy összegyűjtsék az Iraq Museum műtárgyaival kapcsolatos valamennyi információt. Olaszország azonnal egymillió dolláros támogatást ajánlott fel az UNESCO iraki missziójára, hasonló felajánlások érkeztek Katarból, Franciaországból, Nagy-Britanniából és Egyiptomból. Később számos más ország, köztük Magyarország is felsorakozott a segítők mögé. Néhány nagyobb intézmény, mint a British Museum, a New York-i Metropolitan Museum, a berlini Staatliche Museen, a szentpétervári Ermitázs, valamint a Német Régészeti Intézet is kurátorokat és restaurátorokat szándékozik küldeni Bagdadba.³³ A koordináló szerepet a British Museum játssza, erre az amúgy nehéz anyagi helyzetben lévő intézmény számára egy anonim ajándékozó „hatszámjegyű összege” ad lehetőséget. Az UNESCO-val közös találkozójukra április 29-én Londonban került sor. Május 8-án New Yorkban Mezopotámiával foglalkozó amerikai tudósok tartottak megbeszélést a Metropolitan Museumban és egy újabb szervezetet hoztak létre az iraki kulturális örökséggel kapcsolatos feladatokra. Kinyilvánították, hogy a múzeum gyűjteményének felméréséhez nem katonákra, hanem tudományos szakemberekre van szükség.

Valamennyi találkozó konklúziója az volt, hogy ma még túl nagy az információhiány, hogy konkrét lépéseket lehessen tenni, de mindent megtesznek, hogy segítsenek.

A Chicagói Egyetem Keleti Intézete, a mezopotámiai kutatások legnagyobb központja egy honlapot indított, melyre a múzeum valamennyi tárgyát fel kívánják tenni, hogy a hatóságok számára megkönnyítsék a sok ezer eltűnt lelet azonosítását.

Hathatós kármentésre valódi lehetőségeik ebben a pillanatban még csak az amerikai kormányzat képviselőinek vannak. A már korábban a terrorizmus elleni küzdelemre Irakba küldött katonai vizsgálótisztekből és vámtisztekből egy 13 fős egységet küldtek a múzeumba. A speciális egység vezetője, Matthew Bogdanos tartalékos ezredes, civilben kerületi helyettes ügyész, kapta meg a klasszikus nyomozófeladatokat: biztosítani a helyszínt, rögzíteni a nyomokat, leltárt készíteni a hiányról. Meg kell állapítania, hogy mi maradt a múzeumban, és hol vannak a kitelepített tárgyak. FBI-ügynökök segítségével meg kell próbálnia visszaszerezni a lakossághoz került tárgyakat, illetve a csempészbandák nyomára bukkanni.

A visszaszerzésre tett erőfeszítésekhez fontos segítséget jelentett, hogy már az események utáni napokban a mecsetekben a mullahok az iszlám elleni véteknek nyilvánították a közintézmények kifosztását, és felszólították az embereket, hogy vigyenek mindent vissza. A szakemberek javaslatára az amerikai hatóságok büntetlenséget ajánlottak mindenkinek, aki visszahozza a műkincseket, sőt kisebb jutalmat is ígértek a tárgyakért cserébe. Nagyobb jutalom ugyanis csak a lelőhelyek kifosztását segítette volna. Az első kisebb sikerekre hamarosan sor került: egy bagdadi zongoraművész április 23-án számos tárgyat hozott viszsza a múzeumba,³⁴ köztük a legértékesebb III. Sulmánu-asarídu asszír uralkodó (Kr. e. 9. sz.) kisméretű szobra volt. Igaz széttört, de még restaurálható állapotban került vissza. Ő nem tolvaj volt, hanem látva a fosztogatásokat szerette volna biztonságba helyezni a műkincseket. Ez volt az első eset, utána jöttek mások is, valószínűleg sokan közülük csak meggondolták magukat, de az amerikaiak nem kérdeznek senkitől semmit. Azóta összesen 700 tárgyat hoztak be, de ebből állítólag csak kéttucatnyi eredeti, a többi múzeumi üzletben kapható másolat és olyan hamisítvány, amelyet tömegesen árulnak minden keleti bazárban.

Egy másik, szerényebb sikert Ahmed Chalabi Irak Nemzeti Frontjának emberei tudhatnak magukénak. Kut mellett feltartóztattak egy Irán felé haladó teherautót, és megtaláltak rajta egy fémládát – a múzeumból származó 453 kisebb tárggyal.

Az amerikai speciális egység legnagyobb sikereként azt könyveli el, hogy egy helyi lakos segítségével egy nyugat-bagdadi óvóhelyen 40 ezer kéziratot és több száz más tárgyat találtak a múzeum gyűjteményéből. Állítólag mindez 339 bádogdobozban volt, pontos listát a tartalmukról még nem tudtak készíteni. Ezt az értesülést igen nehéz értelmezni. Ha valóban kéziratok voltak a dobozokban, akkor nem valószínű, hogy az Iraq Museum tárgyai lennének, inkább valamelyik könyvtárból származhatnak. Talán ékírásos táblákra gondoltak, csak nem használtak pontos kifejezést. Ebben az esetben sem valószínű, hogy ellopott kincsekről lenne szó, inkább valamelyik titkos külső raktárat találhatták meg.³⁵

Irak és a műkincscsempészet

Az iraki muzeológusok és a katonai vizsgálók közti ellentét egyértelműen a csempészek malmára hajtja a vizet. Bárki is legyen a rablás hátterében, a zsákmányt előbb-utóbb a fejlett világban fogják piacra dobni. Egyes értesülések szerint már három nappal a rablás után a teheráni bazárban már az Iraq Museumból származó darabok voltak kaphatók, sőt már párizsi dealerek kezébe is jutott belőlük. Állítólag közvetítők informálisan már amerikai és európai régiségkereskedőket is megkerestek, de a helyzetet még mindenki túl forrónak tartja ahhoz, hogy a jelentősebb tárgyak meg is jelenjenek a piacon. Az egyik washingtoni repülőtéren egy héttel az események után vámosok Irakból származó műtárgyat foglaltak le, részleteket azóta sem közöltek.

A illegális nemzetközi műkincs-kereskedelemnek régi hagyományai vannak Irakban. A mezopotámiai régészet kezdeti időszakában a porta által engedélyezett ásatások sem nagyon különböztek a kincskereséstől, a fő cél szép tárgyak gyűjtése volt. A nagy asszír fővárosok felfedezése és kiásása keltette fel Európa érdeklődését először a mezopotámiai műkincsek iránt.³⁶ Az 1840-es években a francia Émile Botta az antik Dúr-Sarrukínban (mai Horszábád), az angol Austen Henry Layard pedig Ninivében (Kújundzsík) és Kalhuban (Nimrúd) ásott ki gyönyörű domborműveket és monumentális kapuőrző szárnyas bikákat. Miután ezek a leletek nagy nehézségek árán és súlyos veszteségek után³⁷ megérkeztek Európába, a Louvre-ba illetve a British Museumba kerültek, óriási hatással voltak a művelt közönségre. Layard nimrúdi ásatásairól szóló beszámolója betsellerré vált. A dinamikusan növekedő múzeumok minél több kiállítható műtárgyat kerestek, és csak olyan ásatásokat voltak hajlandók finanszírozni, melyek kellő mennyiségű látványos lelettel tudtak szolgálni. Emiatt a kutatók Mezopotámia szinte minden nagy romdombját (arabul tell) feltúrták. A monumentális szobrászat hőn áhított emlékei azonban máshol nem fordultak elő, így a lekesedés is lanyhult. Egy váratlan esemény azonban 1872-ben újra Mezopotámiát helyezte az érdeklődés középpontjába. Ekkor jelentette be George Smith, egy betűvésnök segédből lett ékírásszakértő, hogy megtalálta a bibliai vízözöntörténet babilóni változatát. Korábban Henry C. Rawlinson 1847-ben megfejtette az ékírást, és 1853-ra a Ninivében talált lexikális szövegek (szólisták, szótárak) segítségével néhány orientalistának sikerült az akkád nyelvet (asszír-babilóni) is nagyjából megfejteni. Smith a British Museumba került táblák feldolgozása során bukkant rá a nevezetes táblára, amelyről később kiderült, hogy a Gilgames eposz 11. táblája, de a szöveg egy döntő résznél hiányos volt. A korabeli Angliában hatalmas szenzációt kiváltó felfedezést közhírré tevő Daily Telegraph jutalmat tűzött ki a szöveg másik felének megtalálására, és finanszírozta Smith expedícióját. A regényes történet csattanójaként a kutató a régi ninivei ásatási szelvényekben 1873-ban megtalálta a hiányzó részt. Ez az eset egy csapásra az ékírásos emlékekre irányította a gyűjtők érdeklődését. Az ideutazó európaiak elkezdtek táblákat keresni megvételre, a helyiek pedig ezt az igényt rablóásatásokkal próbálták meg kielégíteni. A bagdadi, a hillai és a mószuli bazárban egyre nagyobb menynyiségben tűntek fel az ékírásos szövegek. Míg a művészeti emlékek felfedezése nagy energiabefektetéssel járó, bizonytalan kimenetelű vállalkozás volt, táblákat viszonylag könnyen lehetett találni. London, Párizs, Berlin, Philadelphia és a Yale gyűjteményei ekkor ezer- sőt tízezerszámra vásárolták fel a rablóásatások termékeit. Gyakran ugyanazok a munkások, sőt munkafelügyelők kezdtek illegális ásatásokba, akik egyébként európaiak engedélyezett ásatásain dolgoztak. A helyiek alapvetően azokat a dombokat kutatták végig, ahol a hőskor régészei már kisebb-nagyobb kutatásokat folytattak. A leleteket helyi kereskedők vásárolták fel Bagdadban és Hillában, majd az árut londoni és párizsi székhelyű régiségkereskedő társaságok megbízottai vették át. A tudományos világ ekkor még nem döbbent rá, milyen értékes információk semmisülnek meg azzal, hogy a rablóásatások a leleteket kiszakítják eredeti környezetükből. Óriási ékírásos archívumok szóródtak szét a világban. Egyedül Hamdi Bey, a török régészeti főfelügyelő kísérelte meg arra kényszeríteni az európaiakat, hogy ne áskáljanak bele minden dombba, és álljanak arrébb gyorsan, hanem egy-egy településre összpontosítsanak, hiszen az elhagyott helyeket szinte felkínálják a fosztogatóknak. A műkincspiaci igények azonban nem csökkentek, a kurátorok újabb és újabb tárgyakat akartak, így végső soron ők voltak a rablóásatások legfőbb okozói. A világ múzeumaiban őrzött agyagtáblák nagy része körülbelül az 1930-as évekig tartó első nagy fosztogatási hullámból származik. Ezek megvétele az európai törvények szerint legálisnak számított. Ernest Wallis Budge, híres orientalista, később büszkén írja le könyvében, hogyan játszotta ki a török hatóságokat, és csempészett ki táblákat nagy számban, amikor a British Museum megbízásából 1888 és 1891 között többször járt Irakban.³⁸ Az ékírásos szövegek mellett természetesen más lelettípusok is megjelentek a piacon: szobrok, pecséthengerek, terrakották.

Később, amikortól az Iraki Régészeti Főfelügyelőség felállt, egyre kevesebb antik tárgy került ki az országból. A lelőhelyek fosztogatása ugyan nem állt meg, erről a hatóságok konfiskálásai éppúgy tanúskodnak, mint a világ múzeumainak mezopotámiai tárgyakkal való gyarapodása, de a mértéke jelentősen csökkent. Az 1970-es évektől egyre nagyobb és ütőképesebb stáb kezdte ellenőriznia lelőhelyeket.³⁹ Már az 1930-as évektől elkezdődött a helyi szakemberek kiutazása a nyugati egyetemekre, főleg Angliába, ahol elsőrangú képzést kaptak. Számos híres és kiemelkedő eredménnyel büszkélkedő régészt adott ez a program Iraknak. A 80-es évekre már 25 külföldön doktorált régész dolgozott a Régészeti Felügyelőségeknél vagy tanított egyetemeken. Sok szakember helyben tanult, és Szaddám Huszein uralma alatt a Régészeti Főfelügyelőségnek már többezer alkalmazottja volt, akiket jól képzett emberek irányítottak. Az egyes lelőhelyekre több száz ember vigyázott, a Régészeti Felügyelőség ellenőrei minden nagyobb településen ott voltak, s hathatósan ellenőrizték a környéket. Ennek ellenére természetesen megmaradtak az illegális kereskedelem csatornái is, csak a mennyiség volt kicsi.

Ez a kulturális örökségre háruló figyelem a hatalom részéről természetesen nem volt önzetlen. A dicső múlt a politikai legitimáció fontos eszköze volt. Szaddám Huszein magát a nagy ókori uralkodók közvetlen szellemi örököseként szerette bemutatni, szobrokon, domborműveken vagy festményeken szívesen ábrázoltatta magát Hammurapi, Assur-bán-apli vagy Nabú- kudurri-uszur társaságában, vagy egyszerűen olyan pózban és öltözetben, mintha egy ókori keleti uralkodó lenne. Babilón restaurált palotáinak téglái mezopotámiai szokásokat követve az ő antik szóhasználatú feliratait viselik: „Szaddám Huszein, Irak védelmezője, visszaállította a civilizációt és visszaállította Babilónt.”⁴⁰

A döntő fordulat az első öbölháború után következett be. A múzeumok kifosztásából származó tárgyak hamar utat találtak a műkincs-kereskedelembe. A világ régésztársadalma hiába lépett azonnal, és hiába adta ki három kötetben az ellopott tárgyak listáját. Az erőfeszítések ellenére csak nagyon kevés tárgynak bukkantak nyomára, de visszaszerezni ezeket sem sikerült.⁴¹ A többi vagy magángyűjtők nem nyilvános gyűjteményeibe került,⁴² vagy még mindig pihentetik őket.

Az Irakot sújtó ENSZ-embargó hatásai lassan olyan súlyossá váltak, hogy a Régészeti Felügyelőség már nem tudta alkalmazottait fizetni. Elbocsátották az őrök és a régészek nagy részét, a lelőhelyek és a régészeti romterületek szinte teljesen őrizetlenné váltak, csak a legnagyobbak felügyeletére maradt pénz. 1990-es évek közepére a korábbi szórványos rablóásatások egész iparággá fejlődtek. A nemzetközi műkincscsempész szervezetek hamarosan megtalálták a csatornákat, hogy az elnyomorodó lakosság közreműködésével óriási zsákmányhoz jussanak. Akár 20–30 kisteherautóból és több száz emberből álló valóságos rablóexpedíciók fosztják ki az ősi romokat, melyeket a csempészhálózatok külföldön székelő központjai finanszíroznak. A legkisebb energiabefektetés és a legnagyobb várható haszon elvét alkalmazva bulldózereket vetnek be, 8-10 méteres lyukakat ásnak, és így keresik a leleteket.⁴³ A sivatagos határvidéken a zsákmányt könnyű külföldre vinni, és hiába szigorították meg a törvényeket, hiába fenyeget halálbüntetés, a lebukás veszélye kicsi, a határőrök pedig megvesztegethetőek. A rablások azonban nem álltak meg a lelőhelyeknél, megindult a régészeti parkok kifosztása is. Az asszír palotákból, Ninivéből, Nimrúdból és Dúr-Sarrukínból vittek el tolvajok domborműveket, illetve azok egy-egy darabját, gyakran szétverve az egészet. Amikor 2001-ben Dúr-Sarrukín romterületén egy társaság lefűrészelte és darabokra vágta egy monumentális emberfejű kapuőrző bika fejét, és lebuktak, tíz embert végeztek ki a hatóságok, de ez sem tudta megállítani a rablásokat.

Mindez a nemzetközi műkincspiacon is hamar megmutatkozott. Főleg Angliában és Amerikában tűntek fel nagy mennyiségben az Irakból származó ékírásos táblák, pecséthengerek és terrakottadomborművek. Londonban már a Portobello Road bolhapiacszerű üzleteiben is megjelentek a mezopotámiai pecséthengerek. Elég egy egyszerű keresés az interneten, hogy kiderüljön mi mindent árulnak a régiségkereskedők. 2003. áprilisában közel száz ékírásos tábla volt kapható csak azoknál az angol és amerikai kereskedőházaknál, amelyek feltették a kínálatukat az internetre. Tartalmuk alapján az általam látott táblák jórészt dél-iraki lelőhelyekről, valószínűleg Urból és Larszából erednek, és az óbabilóni korból származnak (Kr. e 2. évezred első fele). Áruk általában 500 és 4000 dollár között van, attól függően milyen az agyagtáblák mérete, állapota illetve milyen jó hírű a galéria. Ugyanilyen táblákat Irakban állítólag mindössze 5-10 dollár körüli összegért árulnak, így a csempészet hatalmas üzlet. A fent említett szövegek adásvételi szerződések, levelek, adminisztratív okmányok, csak egy különlegesen szép nagyméretű, nyolchasábos adminisztratív okmány ára kiugró, ezt már 45 ezer dollárért kínálják eladásra. Ebben az összefüggésben meglepő, hogy egy érdekes történeti szöveg, egy larsai király felirata a Kr. e. 18. századból mindössze 2100 fontba kerül. A galériák kínálatában szerepel még Kr. e. 4. évezredből származó uruki márványváza 4950 angol fontért, Istár istennőt ábrázoló, óbabilóni (Kr. e. 19–18. sz.) terrakotta dombormű 3500 dollárért, vagy egy istenséget ábrázoló asszír polikróm mázas falilap 35 ezer dollárért.

1995-től sorban tűntek fel az asszír városokból származó palotadomborművek. John M. Russell, az asszír paloták kiváló szakértője egymás után kapott fényképeket műtárgyakról a galériák jogászaitól, hogy megállapítsa, legálisan eladhatók-e.⁴⁴ Először három, majd tíz további domborműtöredékről mutattak neki fényképet. Valamennyiről kiderült, hogy 1991 után rabolták el a ninivei romterületről. További kettő Kalhuból (mai Nimrúd) származó dombormű töredékét kínálták fel egy londoni kereskedőnek.⁴⁵ Ezekről kiderült, hogy a lengyelek 1974–76-os nimrúdi ásatási leleteit tartalmazó raktárából lopták el őket. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa: közel 100 ninivei és 50 nimrúdi asszír palotadombormű kerülhetett a 90-es években a piacra. Mivel nyilvános adásvételre nem került sor, az árakról nagyon keveset lehet mondani. A nagyságrendet jól jelzi, hogy 1994 júliusában a Christie’s cég árverésén a Miho Múzeum képviseletében licitáló japán dealer közel 12 millió dollárt fizetett egy régi angol gyűjteményből származó ninivei domborműért. Ez volt a legnagyobb összeg, amit ókori tárgyért valaha is nyilvánosan kifizettek.⁴⁶

A műkincs-kereskedelem
és szereplői

Mint láttuk az illegális műkincs-kereskedelem szinte egyidős az első régészeti expedíciókkal. Gyakran olvasható vélemény, hogy a régészeti leletek elhurcolása és fejlett világ múzeumaiban való elhelyezése a gyarmati politika eszköze, a fensőbbségtudat kifejezője volt.⁴⁷ Gyakran összemosódik a határ a korabeli kormányzatok engedélyével végzett, többé-kevésbé tudományosnak mondható expedíciók révén feltárt műalkotások kivitele, és az illegálisan elrabolt tárgyak kicsempészése között. Az érv ugyanaz: mindkét esetben megfosztottak egy népet a saját kultúrkincsétől. Ennek következményeképpen a köztudatban a British Museum, a Louvre és részben a Berlini Állami Múzeumok (Staatliche Museen zu Berlin) a világban „összerabolt” kincsek tárházaként jelennek meg, mintha a tárgyak nagyrésze hadizsákmányként került volna oda. Ezért követeli vissza Görögország a Parthenón díszeit (az ún. Elgin- márványokat)⁴⁸ vagy a Milói Vénuszt. Állítólag már Irak is felvetette, hogy szeretné visszaszerezni a Berlinben őrzött babilóni Istár-kaput. A követeléseknek jogi alapjuk nincs, hiszen sok más híres esethez hasonlóan, a kivitel mindig a hatóságok engedélyével történt. Ezért nagyobb szerepet játszanak a fent is emlegetett morális érvek.

A helyzet azonban sokkal bonyolultabb. A műtárgyak kivitelét mindig az adott kor kontextusában kell vizsgálnunk. Az esetek tekintélyes részében az emlékek elhurcolása megmenekülésüket is jelentette, sok helyen mint a bálványimádás eszközeit pusztították el az előkerülő szobrokat, másutt a márványból meszet égettek. Számtalan olyan eset ismert, amikor korai utazók által metszeteken megörökített alkotásokból ma már semmi sem látszik. Tévedés azt hinni, hogy minden régészeti emlék védett a föld alatt. A lelőhelyeket az emberi tevékenység mellett természeti folyamatok is pusztítják, folyamatos eróziónak vannak kitéve, melyek idővel a legtöbb tárgyat tönkreteszik. Ráadásul a már kiásott, de otthagyott régészeti emlékek gyors pusztulásnak indultak, erre példát jelentenek Ninive és Kalhu (Nimrúd) palotadomborművei (l. fenn!). Megoldás lett volna-e, ha ezeket az emlékeket soha fel sem tárják? A károkat nem a műtárgyak módszeres kutatás utáni elvitele okozta, hanem a rablóásatásokból táplálkozó műkincscsempészet.

A távoli civilizációk Európában kiállított tárgyai nem a fensőbbségérzés manifesztumai voltak, hanem sokkal inkább az ellen hatottak. Tudatosították a látogatókban, hogy a világ különböző népei hatalmas kulturális eredményeket értek, az európai civilizáció központi helyzete nem öröktől való. A tárgyak által kiváltott lelkesedés, a korabeli művészetre tett hatásuk annak a kifejeződése volt, hogy a műtárgyakat ránk hagyó kultúrát a befogadó a saját örökségének is érzi. Egy olyan korról beszélünk, amikor a közvetlen tapasztalásnak még nagyobb szerepe volt, mint ma, hiszen a korabeli rajzok, metszetek csak nagyon korlátozottan adták vissza az eredeti tárgy finom részleteit. A korai múzeumi gyűjtőmunkának ugyanúgy megvolt maga haszna a világ kulturális fejlődésében, közösségtudatának kialakulásában, és olyan nemes eszmék elterjedésében mind a világ közös kulturális öröksége, mint ahogy az adott ország kulturális öntudatának kialakulásában. Ezeket a népeket az döbbentette igazán rá kulturális örökségük gazdagságára, hogy Európa magasra értékeli. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a korai múzeumoknak ne lett volna meg a sajátos politikai szerepük. Ugyanúgy a politikai-gazdasági vezető szerep szimbolikus kifejezői voltak, mint ahogy azok a mai kulturális értelemben „feltörekvő” régiók magán és közgyűjteményei (l. lentebb!). Ennek ellenére tevékenységükben a pozitív elemek sokkal nagyobb súllyal jelentkeznek.

Nem lehet elfogadni azokat a nézeteket, amelyek nacionalizálják a kulturális örökséget,⁴⁹ még ha egy adott emlék valamely nemzet története szempontjából nagyobb jelentőségű is. Az utólagos kriminalizálás inkább károkat okoz, hiszen érveit viszonylag könnyű elhárítani, de morális felmentést adhat a valóban bűnös tevékenységben való részvételben. Sokkal hasznosabb, ha világos határokat húzunk. A régészeti örökséget védő nemzeti törvények megszületése egy ilyen határozott Rubicon, amelyek az adott ország örökségvédelmi értelemben vett nagykorúságát jelzik. A törvényi szabályozás időszakában már minden országban legalább olyan mértékben megvoltak a megőrzés feltételei, mint a fejlett világ múzeumaiban. Ettől az időponttól kezdve az engedély nélkül kivitt tárgyakat kell lopottnak tekinteni, nemcsak jogi, hanem erkölcsi értelemben is. Ugyanakkor be kell látnunk, ez a helyzet számos ellentmondást teremt (l. alább!).

Az új helyzet elfogadtatása azonban nem ment egyszerűen. Az 1936-os új jogszabályok miatt a legtöbb külföldi expedíció elhagyta Irakot, és olyan területeket keresett, ahol liberálisabbak voltak a törvények, de a szigorítások még a második világháború előtt mindenütt megtörténtek. Az európai és amerikai múzeumok hosszú ideig egyszerűen nem vettek tudomást arról, hogy a régi lehetőségek többé már nem térnek vissza. A szigorodó régészeti törvények miatt az 1930-as évektől egyre kevésbé tudták gyűjteményeiket ásatásokból gyarapítani, egyre gyakrabban vásároltak a műkincs-kereskedelemből. Amikor egy- egy régészeti vagy művészettörténeti könyvben az eredet helyén az szerepel, hogy a „műkincs-kereskedelemből”, akkor ez csak szemérmes kifejezése annak, hogy nagy valószínűséggel rablóásatásból származó, illegálisan kicsempészett tárgyról van szó. Hatalmas ellentmondás feszült, és feszül ma is, a (főleg az amerikai) múzeumok óriási anyagi eszközei és a korlátozott utánpótlással rendelkező piac között. A kurátorokra óriási nyomás nehezedett, hogy a „magasabb eszmények” képviseletében⁵⁰ egymással versengve vásároljanak bűncselekményekből származó tárgyakat. A szemlélet az volt: ha én nem veszem meg, megveszi más. A fejlett országok törvényei sokáig nem üldözték ezt a gyakorlatot. Érezhető különbség volt azonban a gyakorló régészek és a múzeumi szakemberek felfogása között. Az előbbiek munkájuk során folyamatosan szembesültek a rablóásatások pusztításaival, látták, milyen hatalmas károkat okoz a még épen kiszedett tárgyak régészeti környezetében is ez az illegális tevékenység. Egy elszigetelt tárgy tudományos értéke töredéke annak, mint amit a többi lelettel összefüggésben jegyeznek fel. Egy régészeti lelet ugyanúgy információt adhat egy letűnt korról, mint egy helyszínen talált nyom egy bűnügyről. Egy hajszál önmagában értéktelen, de egy gyilkossági ügy bizonyítékaként perdöntő lehet. Ráadásul minden kereskedelembe kerülő műtárgyra több ezer elpusztított lelet esik, nem is beszélve az épületekben és a sírokban okozott károkról.

Jó néhány botrány és nemzetközi tiltakozás kellett ahhoz, hogy 1970. november 14-én Párizsban az UNESCO égisze alatt sikerüljön aláírni a kulturális javak illegális kereskedelméről szóló konvenciót.⁵¹ Ez a pillanat döntő, mert ettől kezdve már semmilyen jogalapja nem maradt a múzeumok homályos vételi politikájának. Azt hihetnénk, hogy ezzel vége lett a nagyarányú műkincscsempészésnek, azonban nem így történt. Az amerikai és európai múzeumok ugyan óvatosabbá váltak, kialakították etikai kódexeiket, és megegyeztek abban, hogy tartózkodni fognak a bizonytalan eredetű műkincsek megvásárlásától, de megmaradtak a nagyhatalmú magángyűjtők. Új iparág alakult, a hamis származási okmányoké. Egyszerűen azt kellett bizonyítani, hogy egy-egy alkotás régi gyűjteményből származik, melynek darabjait még akkor szerezték be, amikor a törvények ezt megengedték. Az illegális műkincscsempészet eldorádója Libanon lett, a legtöbb műtárgyat itt látták el papírokkal. Újabban gyakori módszer, hogy frissen kiásott leletekből egy fiktív régi gyűjteményt állítanak össze, elkészítik a katalógusát, majd eredetként ezt a gyűjteményt adják meg. Megmaradt a kettősség is: miközben a kiemelkedő darabokat és leleteket a származási országokból árgus szemekkel figyelik,⁵² a kisebb jelentőségű darabok észrevétlenek maradnak. Egyik kormány sem indítana pert egy-egy agyagtábláért, vagy pecséthengerért. Nem véletlen, hogy a fentebb említett, eladásra kínált táblák mellett általában az szerepel, hogy „egy régi európai gyűjteményből”. Hiába tudja szinte mindenki, hogy ez nem igaz, a magas perköltségek miatt nem éri meg közbelépni.

Érdemes a megnézni, hogyan működik a gyakorlatban az 1970-es párizsi konvenció ebben a régióban. Mivel, mint láttuk az első öbölháború előtt még kevés mezopotámiai tárgy volt piacon, ezért tapasztalatok csak más közel- keleti országok régészeti leleteivel kapcsolatban vannak. Irán a legjobb példa arra, hogy mennyit érnek az egyezmények, ha az adott ország nem tud, vagy nem akar a műkincscsempészet ellen fellépni. Az illegális kereskedelemnek különösen kedvezett az iszlám forradalom 1978-as győzelme, az új rendszernek a „pogány” régmúlt iránti érdektelensége, sőt ellenségessége. Persepolis gyönyörű domborműveit csak a helyi lakosok határozott fellépése mentette meg az iszlám gárdisták rombolásától. Szinte szabad út nyílt a lelőhelyek kifosztása előtt. Bár korábban is kerültek múzeumokba kiemelkedő iráni darabok, de politikai fordulat után ezek száma megsokszorozódott. Jó képet nyújt a fosztogatások mértékéről egy viszonylag újonnan alapított múzeum fantasztikus szépségű anyaga. A japán Miho Múzeumot 1997- ben nyitották meg, gyűjteményét csak 1970-től kezdte gyarapítani egy kiterjedt tagsággal rendelkező műkedvelő társaság, de az anyag nagyrésze a 80-as és 90-es évek műkincs-kereskedelméből származik. Az 1999-es bécsi vendégszereplésekor a múzeum iráni aranyból és ezüstből készült ékszerek és edények sorát mutatta be, köztük számos egyedülálló darabot.⁵³ Ezek a kiemelkedő műkincsek szinte biztosan az utóbbi évtizedekben kifosztott temetőkből származnak. A múzeumot fenntartó, szinte korlátlan anyagi lehetőségekkel rendelkező vallási-spirituális közösség, a „Shumei-család” vásárlásai hallatlanul felverték a műkincspiac árait. Az ókori műalkotások ilyen mértékű értékemelkedése természetesen fokozza a fosztogatások veszélyét. Valószínűleg szoros öszszefüggés van az általuk egy asszír domborműért fizetett 11 millió dollár és a ninivei és nimrúdi régészeti parkok kifosztása között, ha közvetlenül nem is ők voltak a felbujtók.

A Miho Múzeum csak egyetlen példa, hasonló magángyűjtemények sora létezik. Egyedülálló mezopotámiai műalkotásokkal teli svájci, amerikai és japán gyűjteményekről szóló történetek keringenek szakmai körökben, ám ezek az alkotások természetesen nem tekinthetőek meg nyilvánosan. A gazdag világ műkincsigényei szinte korlátlanok. A lelőhelyek fosztogatása az Óvilágban hagyományosan leginkább Olaszországot, Görögországot, Törökországot, Ciprust, Egyiptomot és Iránt érinti, de az utóbbi években egyre több tárgy bukkan fel Szíriából és Afganisztánból. Egyes becslések szerint a régészeti leletek 40%-a jut az Egyesült Államokba, nagy felvevő még Japán és Nyugat-Európa, de beálltak a sorba az arab olajállamok, Hongkong és Tajvan is. Ez azt jelenti, hogy a kereslet folyamatosan bővül, és ezt előbb-utóbb ki is fogják elégíteni. A hatóságok harca a műkincscsempészettel szemben eleve kudarcra van ítélve, ha nem kíséri széles körű nemzetközi összefogás. A helyzet a kábítószerek kereskedelméhez hasonló, csak a fogyasztás oldaláról lehetne tartós eredményeket elérni. Azonban nehéz elfogadtatni a világ mostanában felemelkedő, egyre gazdagodó részével, hogy lekéstek a nagy osztozkodásról, s amit korábban még lehetett, azt most már tilos. Hiszen a műgyűjtés egyik fontos aspektusa, hogy egy közösség bele akar kerülni a világ kulturális főáramába, szimbolikus módon is ki akarja fejezni gazdasági vezető szerepét. Ennek ellenállni egy globálizálódó világban igen nehéz, mégis meg kellene értetni velük, hogy mindez milyen hallatlan károkkal jár. A célországok tudósainak felelőssége fokozott, a legtöbben ennek tudatában vannak. Éppen nekik köszönhető az utóbbi idők két Irakkal kapcsolatos sikere. 2001-ben a londoni Bond Street egyik üzletének kirakatában ismert fel egy szakember egy Hatrából ellopott Kr. u. 2. századból származó kőfejet, a brit hatóságok lefoglalták és visszaadták Iraknak. 1996-ban az egyik ellopott ninivei asszír domborművet próbálta meg egy Londonban élő izraeli gyűjtő Izraelbe vinni, és hivatalos kiviteli engedélyt kért rá. A vámhatóságok a John M. Russell által körözött fényképsorozaton felismerték a műkincset, de a gyűjtő azzal védekezett, hogy ő jóhiszeműen vásárolta Svájcban egy belgiumi dealertől. A jogi helyzet ellentmondásosságára jellemző, hogy Irak csak úgy tudta visszaszerezni a domborművet, hogy hosszú tárgyalások után 15 ezer dollárnak megfelelő összeget fizetett ki.⁵⁴

Az eredeti országokból a legváltozatosabb módon csempészik ki a tárgyakat. A török műemlékvédelmi hatóságok szerint például az amerikai támaszpontok, repülőterek és a katonai postahivatalok jelentik azt az általuk ellenőrizhetetlen kaput, ahol az illegálisan feltárt műkincsek kivándorolnak az országból.⁵⁵ Sok keleti ország határa túl könnyen átjárható ahhoz, hogy ellenőrizhető legyen. Gyakori módszer, hogy a szállítmányokat másolatoknak állítják be. A Közel-Keleten két központja van a műkincsek nemzetközi kereskedelmének, Libanon és Irán. Sok amerikai és európai régiségkereskedés tulajdonosa származik innen, az árut rokoni és ismerősi hálózatukat felhasználva szerzik be, csak nagyon kevesen buknak le.⁵⁶ A következő állomás alapvetően New York és London, hiszen a nagy cégek (Sotheby’s, Christie’s) itteni aukcióin lehet a legnagyobb árakat elérni, hozzájuk zárkózik fel lassan Párizs. Ezekben a városokban él a legtöbb dealer. Amióta egyre nehezebb bizonytalan eredetű tárgyat eladni, a hagyományosan vezető szerepet játszó aukciós cégek óvatosabbak lettek, megnőtt Zürich jelentősége, ahol sokkal kisebb az ellenőrzés. Az amerikai galériák egyik jogi képviselője szerint az Irakból ellopott tárgyakat először az arab országokban fogják megmutatni, majd Párizsban és Münchenben és csak legvégül kerülnek az Egyesült Államokba.⁵⁷ Számos nagy üzlet ma már nem a nyilvánosság előtt folyik, így könnyen lehet, hogy sohasem fognak feltűnni, vagy csak néhány évtized múlva hagyatékokból.

Fontos szereplője a műkincspiacnak a szakértő. Egyetlen tárgyat sem lehet jó áron eladni megfelelő művészettörténeti-régészeti leírás és kormeghatározás nélkül. Az ékírásos táblákhoz általában „egy neves professzor” fordítását mellékelik. A szakmabeliek tudják, hogy kik vesznek részt ilyen kétséges üzletekben, sokan közülük valóban ismert, jó nevű tudósok, akikkel senki nem szeretne összeveszni.⁵⁸ Ugyanakkor az a régész vagy asszirológus is nehéz helyzetben van, akihez ilyen kéréssel fordulnak. Hogyan reagáljon? Például az agyagtáblák sokszor nagyon fontos tudományos információkat tartalmaznak és az eladás után pedig általában eltűnnek a tudomány látóköréből. Ha visszautasítja a kérést, akkor hosszú időre elveszik a tárgyhoz kötődő információ, ha együttműködik, akkor nagy valószínűséggel bűncselekményben részese lesz. Nehezen megoldható dilemma. Eddig még egyetlen eset sem ismert, hogy szakértőt vontak volna felelősségre, valószínűleg mindenki jóhiszeműségére hivatkozna.

Az Iraq Museum kifosztása azonban nagy valószínűséggel mérföldkő lesz a műkincs-kereskedelemben. Ezután nagy valószínűséggel már semmi nem történhet úgy, mint régen. A világ egyértelműen a galériák, az aukciós házak tulajdonosait, illetve a magángyűjtőket ültette a képzeletbeli vádlottak padjára. Ők jogi képviselőik útján azonnal elhatárolták magukat az eseményektől, és biztosították a közvéleményt, hogy senki sem fog a rablásból származó tárgyat vásárolni, sőt mindent megtesznek azért, hogy visszakerüljön minden ellopott műtárgy Irakba. Kétségtelenül rendkívül kényelmetlenül érintette őket, hogy ekkorra figyelem hárult egy olyan üzletágra, amelynek olajozott működése megköveteli a diszkréciót. A legnagyobb érvágás az lenne, ha az UNESCO tagállamai elfogadnák a vezető múzeumi szakembereknek azt a javaslatát, hogy legalább egy évre mondják ki a mezopotámiai műtárgyak forgalmának teljes moratóriumát.

Ugyanakkor néhányan megkezdték a közvélemény puhítását is. André Emmerich egy vezető amerikai műkereskedő a The Wall Street Journal hasábjain bátran érvelt a közhangulattal szemben. Szerinte a bajok forrása az, hogy a világ kulturális kincsei túlságosan kevés helyre összpontosulnak; és ez hasonlóan nagy kulturális katasztrófák forrása lehet. Ugyanakkor a kisajátításnak nincsenek meg a morális alapjai sem. Hiszen gyakran olyan népek birtokolják ezeket a kincseket, akik felelősek annak a kultúrának a pusztulásáért (l. a spanyolok és a prekolumbián kultúrák viszonyát). Az Egyesült Államok a bevándorlók hazája, minden népcsoportnak megvannak a saját kulturális gyökerei, tehát megvan a joguk saját kultúrkincseikhez is. Javaslata az, hogy tegyék szabaddá az állandóan ismétlődő, „repetitív jellegű” kistárgyak forgalmát, hiszen ezekkel amúgy is dugig vannak a múzeumi raktárak. Példaként említi a sírkerámiát, amely szinte minden kultúrában csak néhány alaptípusból áll. Ezek a „szétszórása” a világban tulajdonképpen megőrzésüket szolgálná. Erre az exportra 20–25%-os vámot lehetne kivetni, amit a múzeumra és a lelőhelyek őrzésére fordíthatnának.⁵⁹

Bár az utóbbi javaslatokban igen sok ráció van, valójában azonban egyáltalán nem javítana a helyzeten. A régió legliberálisabb régészeti törvényeivel rendelkező Egyiptom példája azt mutatja, hogy ez nem lenne elég. Innen csak az egyedi jellegzetességgel rendelkező és az írással ellátott emlékeket nem vihetik ki az expedíciók, a többit megosztják. Az illegális műkincskereskedelem mégis virágzik, hiszen a a gazdag magángyűjtőknek éppen a szépen megmunkált egyedi műalkotások kellenek.

Irak pusztuló kulturális öröksége

Az Iraq Museum kifosztása valójában csak a jéghegy csúcsa. A média és a nagyközönség kiemelt érdeklődése leginkább a szétvert múzeumbelsőt bemutató döbbenetes képsoroknak volt köszönhető. A dolog paradoxona, hogy a nagy fosztogatás valójában nem itt történt, a szétvert tárgyak nagy része pedig csak másolat volt. Az 1991-es első öbölháború óta nap mint nap érik hasonló támadások az iraki kulturális örökséget. Hosszan lehetne sorolni az 1991-ben és 2003-ban kifosztott helyi múzeumokat és a nagy értékű kéziratokat is őrző leégett könyvtárakat,⁶⁰ de ezek az intézmények mind egy szűk időszak tragikus áldozatai. Tartósan megmarad viszont a világ kulturális örökségébe tartozó híres mezopotámiai városok folyamatos pusztulása.

Jóllehet Irakban mindössze egy ókori város, a párthus-római keverékkultúrájú Hatra van az UNESCO világörökség-listáján, valójában az egész ország annak tekinthető. Műkincskereskedők rosszallóan jegyzik meg, hogy a régészek úgy néznek Irakra, mintha az egyetlen nagy ásatási terület lenne, pedig ez majdnem valóban így van. Ez az ország nemcsak a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkezik, hanem a területén van a világ egyik legnagyobb „régészetiörökség-tartaléka” is. A nagyobb romdombok (arabul tellek) száma több mint 10 ezer, de ha minden lelőhelyet figyelembe veszünk többszázezernyi van az országban. Egy-egy ilyen település már életében is gyakran több ezer, esetenként 4-5 ezer éves múltra tekintett vissza, és egymást követő városok sorát tartalmazza. Ráadásul a nagy folyók, a Tigris és az Eufrátesz áthelyeződésének következtében az ősi lelőhelyek legnagyobb része a civilizációtól mentes, sivatagos területeken fekszik, így kivételesen jól megmaradt.

Sokfajta műalkotást és tárgyat őriznek ezek az ősi dombok, de talán a legnagyobb kincsük a mezopotámiai ékírás hordozóanyaga, az agyagtábla. Anyaga a földrétegek védelmében rendkívül tartós, így az idő olyan mélységében és olyan széles spektrumban tud részletes információt adni a letűnt korok nyelvéről, történelméről, vallásáról, irodalmáról, tudományáról, gazdaságáról és társadalmáról, mint egyetlen más civilizáció írása sem. Szinte közhely, hogy Mezopotámia az európai kultúra és civilizáció bölcsője, így múltunk saját „kútjába” tudunk általa mélyre hatolni.

Úgy tűnik mindez a szemünk láttára pusztul el. Korábban a hatalmas gátépítési munkák miatt merültek a mélybe ősi dombok, ma már a rablóásatások jelentik a legfőbb veszélyt. Hatalmas károk értek olyan jelentős településeket, mint Ur, Uruk, Larsza, Umma, Adab, Iszin, Nippur. Beduin csapatok dzsippel járják a sivatagot, és olyan városokat túrnak szét, melyek helyét a tudomány eddig nem ismerte. Irak kulturális örökségét havonta éri akkora veszteség éri, mint bagdadi múzeum kifosztásakor. Ez a helyzet gyorsan nem fog megváltozni. A legelső lépésként helyre kellene állítani a legfontosabb romterületek őrzését, bár ez nem terjedhet ki többtízezer tellre, hiszen ez megoldhatatlan.

Mindenképpen szükség van a világ segítségére. A tapasztalatok azt mutatják, hogy – a háborús helyzeteket kivéve – azok a lelőhelyek viszonylag védettek, ahol tudományos expedíciók dolgoznak. Minél több ország és intézmény közreműködésére lenne szükség, és ebből a munkából nem maradhat ki Magyarország sem. Ez legalább olyan fontos misszió, mint a béketeremtés. A kulturális kormányzat pozitív hozzáállásának jele, hogy a háborús károkat elhárítani kívánó UNESCO- vállalkozást egy szakértő kiküldésével támogatja.⁶¹ Bár ezen a területen magyar ásatás még nem folyt, a megfelelő szakembergárda ma már rendelkezésre áll, és remélem hamarosan lehetőség nyílik a gyakorlati munkára is.