„Умер – радуйся, a родился – плачь”¹

Halotti rituálé és szovjetizálás egy óhitű faluban Szibériában

„[A kommunista Alekszejev] megbetegedett és meghalt. A lánya mesélte: „Hozzáfogtunk a halotti tor elkészítéséhez, ekkor valami kopogás hallatszott az előszobából. Égnek állt minden hajunk szála. Megyünk, megnézzük, hát nincs ott senki! Megyünk be a szobába, megint kopogtatnak!” Elment Potap bácsihoz, a falu öregéhez, neki másolatban megvolt a „Boldogságos Istenanya álma” nevezetű ima. […] Emez így szólt hozzá: „Én bizony már nem megyek, sötét van ahhoz. De odaadom nektek a Boldogságos Istenanya álmát, tegyétek az ikonok mellé a házi oltárhoz. Hazavitte az imát, odatette, ahova kell, és megszűnt a kopogtatás. Így történt, bizonyára ördögök ólálkodtak ott.”²

Az, amit a több mint kilencven esztendős Gavrilova mesél el, állítólag néhány évvel ezelőtt történt meg a szibériai Bolsoj Kunalej faluban. Az esemény nyilvánvalóvá teszi a vallási képzetek minden kommunista tilalom dacára fennálló folytonosságát. A falu lakosai számára a temetés továbbra is központi rituálé maradt, amelynek biztosítania kellett a lélek átjutását a túlvilágra.³ Ugyanakkor a bolsevikok a paraszti életmód modernizálásán fáradozva már 1917-ben felvették a harcot az elmaradottnak ítélt rites de passage-okkal, vagyis az „átmenet rítusaival” szemben. Meglepő módon azonban ezeket nem egyszerűen eltörölni akarták, hanem az átmenet „szocialista” rítusaival próbálták meg helyettesíteni. Trockij szavait idézve ugyanis „a tömegeket egyedül vallásellenes propagandával […] nem szabadíthatjuk meg vallásosságuktól, ehhez az életmód, a szórakozás új formáira, új és civilizált színpadiasságra van szükség.”⁴ Mindamellett a forradalom vezetőinek sorában nem volt egység sem az új szertartások funkciójának, sem azok formájának tekintetében. Vitatták többek között, hogy az új rituálék megteremtése során milyen mértékben kívánatos visszanyúlni a forradalmat megelőző korszak egyes elemeire annak érdekében, hogy a nép körében kedvezőbb fogadtatásra leljenek.⁵ A „szocialista” rituálé kialakítását és érvényre juttatását övező vita mintaszerűen példázza, hogy a lakosság mentalitásának és életmódjának megváltoztatásán munkálkodva, milyen nehézségekbe ütköztek a bolsevikok.

A nyugati kutatásban, különösen az interdiszciplináris tájékozódású történeti antropológiában, a szertartásokat már régen nagy érdeklődés övezte, hiszen mégiscsak valamiféle metszéspontot alkotnak, ahol egy közösség képzetei, rituális cselekedetei és társadalmi kapcsolatai láthatóvá válnak. Ugyanakkor a szovjet-orosz rítusokat mind ez idáig alig méltatták figyelemre. Míg a néprajzkutatók majdhogynem kizárólag a forradalom előtti szokások vizsgálatának szentelték figyelmüket,⁶ a szovjet társadalom változásait taglaló tanulmányaikban a történészek a szertartásokat leggyakrabban csak érintőlegesen tárgyalják.⁷ Mindamellett épp az orosz falvakban a megkésett modernizáció következtében számos hagyomány tovább megőrződött, mint Nyugat-Európában. Így próbálkoztak a gyakran Isten háta mögötti falvakban élő óhitűek is óorosz életmódjuk megtartásával. Ezért az itt olvasható tanulmány középpontjában is a temetési rítusok szovjetizálása áll egy Bajkálon túli, óhitű faluban.

A kulturális tevékenység különféle formái csak ritkán csapódtak le írásos alakban, ezért tanulmányomban a források különféle fajtáit, így a falu idős lakóinak visszaemlékezéseit, levéltári dokumentumokat, néprajzi tanulmányokat, továbbá mai temetések során tett megfigyeléseket dolgozom egybe. E munka során a korábbi szertartások bármiféle rekonstrukciója szükségképpen hiányos marad, és bizonyos értelemben csak hipotetikus lehet, mivel a szokások igazából talán sosem voltak annyira egységesek és normatívak, mint ahogyan manapság bemutatják őket. Ugyanakkor nehezen megragadható a különböző óhitű csoportosulások eltérő gyakorlata, valamint a hagyománynak informátoraim által esetleg nem érzékelt változása. Mivel pedig ezen túlmenően többségükben idős asszonyokat kérdeztünk meg, akiknek a hagyományokkal kapcsolatos tudása leggyakrabban mélyebben gyökerezik, a férfiaknak és a falu fiatalabb lakóinak gondolkodása merőben ismeretlen maradt számunkra. Eltekintek mindamellett az orosz halotti szertartás elvilágiasításának a hasonlóan lezajlott nyugat-európai fejlődéssel való összehasonlításától.⁸

Az első fejezetben, miután röviden bevezetem az olvasót az óhitűek életkörülményeibe és hitbéli praktikáiba, ismertetem a hagyományos szertartás menetét és jelentőségét, majd ezt követően kitérek ezek megváltozására a kollektivizálás utáni időszakban, végül pedig – egy a harmadik fejezetben – egyfajta szovjet gyászszertartás érvényesülését taglalom. A Szovjetunió felbomlása óta bekövetkezett változások kerekítik le vizsgálódásaimat.

1. „A régiekkel temetni”: a hagyományos szertartás

A ma mintegy 3500 lelket számláló Bolsoj Kunalej nevű falut szinte kizárólag óhitűek lakják. Így nevezik azokat az ortodox keresztényeket, akik a 17. században elutasították az egyházvezetés által elhatározott liturgiai reformokat, és továbbra is óorosz rítus szerint végezték az istentiszteletet.⁹ Minderre az egyház a régi rítushoz ragaszkodó raszkolnyikok(sztaroobrjadci) kirekesztésével válaszolt, aminek következtében azok a továbbiakban sem püspököket, sem annak rendje s módja szerint felszentelt papokat nem kaphattak. Míg az óhitűek egy része – a „paposok” – igyekeztek átcsábítani az ortodox papokat, az ún. „papnélküliek” környezetében művelt laikusok vették át a lelkipásztori feladatokat, úgymint a keresztelőt, a szentáldozást és a temetést.

Az állam és az egyház általi üldöztetéstől menekülve, számos óhitű a birodalom határterületein, így Lengyelországban és Fehéroroszországban húzta meg magát. Az erdőirtásban és az öntözésben való jártasságukról ismert parasztokat aztán Nagy Katalin idején Szibériába telepítették át, ahol a mongol határvidék kolonizálása lett a feladatuk. A „lengyelek” vagy szemejszkije¹⁰ (családosok) néven emlegetett betelepülők olyannyira sikeresnek bizonyultak a gabonatermesztésben, hogy falvaik lélekszáma a 20. század elején már elérte az ötezret, és a környező szántók, valamint legelők egyre szűkösebbé váltak. Ezért a legtöbb család csak saját szükségleteinek kielégítésére vetett búzát. Habár fontos közlekedési útvonalak haladtak a közelben, s nem volt messze Verhnyij- Udinszk¹¹ városa sem, a falu messzemenően autark módon élt, aminek folytán 1917 után is az átlagot meghaladó mértékben maradt fenn számos hagyományos képzet és szokás, így például a temetési szertartás is.

Az egyetlen papi autoritás hiánya oda vezetett, hogy az óhitűek számos kisebb csoportosulásra bomlottak. Így Bolsoj Kunalejben a papnélküli többség mellett, akiket a közösség vezetője (sztarik, sztaroszta) nyomán davidovcinak neveztek, paposok és a „sötét hitnek” hódoló hívők is éltek. Ez utóbbiak annak a körülménynek köszönhetik elnevezésüket, hogy halottaikat gyertyafény nélkül temették el.¹² A temetés gyakorlatában (kisebb) eltérések mutatkoznak tehát mind az ortodox közösségekkel szemben, mind magán a faluközösségen belül. A temetési szertartás a halál beálltakor, az elföldelés során, illetve az elhunytról való megemlékezéskor alkalmazott rítusokból állt. Milyen keresztény (és pogány) képzetek alkották ennek a folyamatnak az alapját?

A hetvenesztendős Andrejeva szerint

a halál sarlót tart a kezében. […] Azt prédikálták, nem látható. Majd sorra kezdi levágni a végtagokat, mindegyikhez külön szerszáma van neki. Majd a sarlóval lenyisszantja a fejet, a lélek pedig felszáll a mennyekbe. Nos, ezért imádkozunk.¹³

Számos praktika szolgál arra, hogy a halál pillanatában a lélek segítségére legyen a testtől való elválásban. Így például a haldoklóknak semmi szín alatt nem volt szabad puha ágyat vetni, nehogy a túlvilágon „a lélek tollak közé” keveredjék.¹⁴ A sztarik által vezetett gyónás, az utolsó kenet, a bűnbocsánatért való könyörgés, valamint az ajtók és az ablakok szimbolikus kinyitása arra szolgált, hogy támogatást nyújtson a léleknek a test elhagyásában.¹⁵ Azok, akik ezen előírások nélkül, „felkészítetlenül” hunytak el, kudarcot vallottak a túlvilágra való átjutásban, és „hazajáróként” vissza kellett térniük a földre. Ebben a sorsban osztoztak mindazokkal, akiket nem helyesen temettek el.

A halált övező rítusokhoz hasonlóan a temetési szertartások is szigorúan szabályozottak voltak. Így a halotti öltözetből, amelyet rendszerint maga az elhunyt varrt, nem hiányozhatott semmi, és a levágott hajat vagy körmöket, egy zsákocskában összegyűjtve, szintén el kellett földelni.¹⁶ Egy anyának, aki egy tűzesetben szerencsétlenül járt fia elszenesedett holttestére elfeledte ráadni a harisnyát, fia megjelent álmában. Testét fehér lepel borította, de lába feketéllett. Az anya ebből megértette, hogy az ő mulasztása volt az oka annak, hogy fia nem jutott át teljesen a túlvilágra. Így amikor legközelebb temetésre került sor, a fia számára egy harisnyát tett a sírba az elhunyt asszony mellé, s a továbbiakban megkímélték az álmok. Egyéb védelmi praktikák is szolgáltak arra, hogy megakadályozzák a halottak visszatérését. Így a padot, amelyen a koporsó feküdt, annak kivitele után megfordították. Hasonló módon, a halottat mindig lábbal előre vitték ki a temetőbe.¹⁷ Itt a legközelebbi hozzátartozónak fájdalma enyhítésére a sírból homokot szórtak az ingébe. Ezek a mágikus praktikák olykor a keresztény doktrínának is ellentmondottak. Így például a legyalult koporsót nem volt szabad beszögezni, mert az Végítélet napján az megakadályozta volna a halottat a feltámadásban, holott az egyház álláspontja szerint csak a lélek jut át a túlvilágra. Ugyanezen oknál fogva állították a keresztet mindig a láb felőli végen fel.

A megemlékezés rituáléja az ortodox dogmához igazodott: személyes ítélőszék dönt az elhunyt tartózkodási helyéről egészen a Végítélet napjáig. Hogy a lelket a negyvennapos megtisztulási folyamatban támogassák, elemózsiát osztottak, és a halált követő harmadik, kilencedik, huszadik, valamint negyvenedik napon halotti tort ültek.¹⁸ Mivel, mint vélték, a lélek láthatatlanul maga is részt vesz az megemlékezésül szánt torokon, tisztálkodás céljából számára is odakészítettek egy vízzel teli mosdótálat, valamint kapott ő is egy tál ételt.¹⁹ Mindamellett nem volt szabad hegyes tárgyakat, mint kést vagy villát, használni, nehogy megsértsék vele a lelket. Az óhitűek halotti tora csak egyes részletekben különbözött az ortodoxokétól. Így például a „családosok” (szemejszkije) töltött aprósüteményeket (oladi) készítettek, az egyébként szokásos palacsinta helyett (blincsiki). Regionális különbségek a halotti öltözetben és a toron felszolgált ételekben mindamellett az ortodox egyházon belül is voltak.²⁰

A halottak és az élők közössége nemcsak a halotti toron nyilvánult meg, de kifejezést nyert a siratók és a megemlékezés napjai révén is. Az asszonyok Oroszország-szerte a rituálé bizonyos pillanataiban – a koporsóba helyezéskor, a búcsúzáskor, valamint a temetőben – rituális siratóénekekbe fognak. Ezek az énekek abban a hitben gyökereznek, hogy a rokonokkal haláluk után is tartható a kapcsolat. Állandóan visszatérő motívum a szemrehányás a hirtelen távozás miatt, a könyörgés, hogy a halott térjen vissza, valamint a visszamaradottak fájdalmának felpanaszolása. Így szomorkodott a húszas években egy árva kislány anyja halála miatt, „az erdőben magára hagyott kakukkmadárkához” hasonlítva magát:

Anyácskám, édes anyácskám, táplálóm!

Kinél hagytál el bennünket, hagytál cserben minket?

Fáj ez nekünk, kakukkoknak, idetévedt madárkáknak!

Hova mentél tőlünk el, fel a hegyre, meredekre,

Fenyőerdő setétjébe […]²¹

Ezek a messzire hangzó, panaszolkodó énekek voltak hivatva érzékeltetni az elhunyt jelentőségét. Így ezt mondogatták: „Micsoda szép temetés! Mennyi ember, milyen hangos jajszó!”²² A sztarikok harcoltak ez ellen a szokás ellen, utalva arra, hogy a halál – és vele együtt az örök életbe való bebocsátás – örvendetes esemény: „Ha meghalt, örvendezz, ha megszületetett, sírj!”²³ Az efféle figyelmeztetések azonban merőben hatástalanok maradtak, hiszen a siratók arra teremtettek lehetőséget, hogy a visszamaradottak a halottakkal a halál pillanatán túl is kapcsolatban maradjanak.

Emellett az évente négy alkalommal megtartott halottak emléknapjai is – a Húsvétot követő második kedd, a maszlenyicát (farsangot) és a Pünkösdöt megelőző szombat, valamint november 6-a²⁴ – a halottak és az élők közösségének erősítését szolgálták. Ezeken a napokon misét tartottak a halottakért, felkeresték a sírokat, alamizsnát osztottak és halotti tort ültek. Ugyanakkor a sírra kutyját (mazsolás főtt búzát) és más élelmiszert helyeztek, mert hitük szerint a halott madár képében tér vissza sírjához.

A rituálé valamennyi alkotóelemének szigorú betartása – ha mégannyira archaikusnak tűnnek is azok – a gyász feldolgozását szolgálta. Jean- Claude Schmitt megfogalmazása szerint a temetési rituálé „a feledés társadalmi technikájaként” szolgált, melynek során a hozzátartozók rituális módon vettek búcsút az elhunyttól.²⁵ Ha kötelezettségeiket akár csak a legkisebb mértékben is elhanyagolták, a rituálé összeomlással fenyegetett, azaz a halott „hazajáróként” visszatért. Enynyiben az óhitűek temetési rítusa nem különbözött lényegesen az ortodoxoktól, amely jobbára pontosan ugyanezekből a védekező, megtisztító és emlékező szertartásokból állott.²⁶ Megengedhetetlennek a gyász valamennyi szabályozatlan formája számított. Ekképpen a temetőbe látogatni csak az emlékezés hivatalos napjain volt szabad, nehogy megzavarják a halottak nyugalmát.²⁷ A kölcsönös összetartozás egy családon belül folytatódott a halál után is – az elhunyt lelki üdvéért való imádságnak az élők bűnbocsánatáért való könyörgés felelt meg. Az októberi forradalom után a bolsevikok a hagyományos temetkezés szertartásrendjét s ezzel együtt társadalmi és vallási jelentőségét meghaladottnak nyilvánították, és követelték olyan temetési szokások megteremtését, amelyek megfeleltek a kommunista ideológiának.

2. A temetések mint politikai felvonulások

Az a nagy kulturális szakadék, amely elválasztotta egymástól a várost és a falut, a „szocialista” rituálék megteremtésével kapcsolatos vitákat is jellemezte. Míg Moszkvában az efféle rítusok formájáról és funkciójáról folytatott szóváltások borzolták a kedélyeket, a parasztok megmaradtak a maguk hagyományos képzeteinél és praktikáinál. Egy 1924-ben lezajlott vitában három eltérő álláspont körvonalazódott. A radikális forradalmárok elviekben tartották fölöslegesnek a szertartásokat egy új társadalomban. Ekképp követelte egy bolsevik a „Rabocsaja Moszkvá”-ban: „Le a házassággal! Éljen a szoros, közönséges barátság, amely a kölcsönös tiszteleten és a proletár feladatok tudatában gyökerezik.²⁸ A mérsékeltebb bolsevikok új rítusok megteremtését követelték, mert így az elméleti előadásoknál és a vallásellenes propagandánál hatékonyabban vélték megoldani a többségében tanulatlan lakosság nevelését.²⁹ Csak kevesen akadtak olyanok, mint Vereszajev író, akik elutasították az ilyesfajta instrumentalizálást, és hangsúlyozták a szertartások önálló értékét az élet központi mozzanatainak megszépítésében.

Az elméleti vita mellett a Pravda új rituálék konkrét bevezetéséről is hírt adott, így például „Október gyermekeinek szocialista keresztelőjéről”. Az életrajzi és társadalmi újrakezdésnek ezzel a szimbolikus jelentőségével a „vörös” temetések nem rendelkeztek. Ellenkezőleg. A halál véglegességét hangsúlyozták inkább: az elhunyt műveiben él tovább, nem a túlvilágon. Ezért nem a halott és családja közötti kapcsolat állt immár, mint korábban, a középpontban, hanem egyes- egyedül a társadalom szempontjából való jelentősége: az elhunyt teljesítményét méltató dicsőítő beszédek helyettesítették a lélek üdvéért való imát. A halhatatlanságnak ezt az új módja épp Lenin halála esetében kapott erőteljes hangsúlyt. Ilyenformán a központi bizottság egyik felhívásában 1924 januárjában ezt olvashattuk:

Lenin halála nem a lenini ügy halála. Lenin tovább él minden egyes párttag lelkében. […] Kommunista közösségünk egésze Lenin kollektív megtestesülése.³⁰

Mindamellett „vörös temetésekre” rendszerint csak nagyobb városokban pártvezetők vagy nagy érdemeket szerzett aktivisták halála esetén került sor.³¹ Milyen szerepet játszottak azonban a falu mindennapjaiban?

A háborús évek kuszasága és rombolásai évtizedekkel vetették vissza a falu fejlődését. A városi kultúrától való távolság még a korábbiakhoz képest is nőtt.³² A polgárháború alatt Bolsoj Kunalej falu lakosai is még jobban elveszítették kapcsolatukat a külvilággal. Akárcsak eddig, most is a falugyűlés döntött a vezető családok irányításával valamennyi aktuális kérdésben. A szovjet intézményeknek alig volt befolyásuk: a „faluszovjet” egyelőre semmilyen határozatot nem volt képes érvényre juttatni, és „farokként csüngött a falugyűlésen”.³³ A kommunista pártba csak néhány paraszt lépett be. A pártba való belépésnek gyakran a közösségi vezetők és a vallási előírások által szigorúan szabályozott mindennapok elutasítása volt az oka. A falubéli pártsejt befolyásának valódi hiányát a szovjetrendszer mellett tüntető, provokatív felvonulások ellensúlyozták, amelyek egy füst alatt az idősebb nemzedék elleni tiltakozást is kifejezésre juttatták.

Számos faluban a helyi aktivisták az Internacionálét énekelve, ateista jelszavakat skandálva, politika felvonulásokat tartva ellenrendezvényekkel igyekeztek megzavarni a vallási ünnepeket.³⁴ Még a személyes ünnepeket is, mint a temetések, a bolsevikok melletti lojalitás hangsúlyozásának szolgálatába állították. Politikai beszédek váltották fel a halotti misét, a megemlékezést szolgáló közös étkezés helyett az aktivisták szűk körben gyűltek össze, és a kiadós halotti tort teával és süteménnyel helyettesítették, legalább is a hivatalos források beszámolói szerint.³⁵ Mivel a halottat fúvószenekar kíséretében vitték ki a temetőbe, a parasztok az új rítust így nevezték: horonyity sz muzikoj (zenével temetni).³⁶

Bolsoj Kunalejben már a legkisebb változások is a lakosság bizalmatlanságát eredményezték. Így a falu párttitkárának felesége azzal az indokkal utasította vissza a földműves szövetkezetbe történő belépést, hogy az elhunyt szövetkezeti tagokat állítólag lovas kocsival, s nem, mint szokás volt, gyalogszerrel vitték ki a temetőbe.³⁷ Mindamellett nem rendelkezünk utalásokkal arra nézve, hogy valóban sor került ilyen „vörös temetésekre”. A néprajzkutató Popova 1928-ban arról számolt be, hogy a „családosok” (szemejszkije) szigorúan ragaszkodtak hagyományos halotti rítusaikhoz.³⁸ Ugyanakkor az is kétséges, hogy a távoli Moszkvában az új rituálék megteremtése körül zajló vitáról egyáltalán értesültek-e, hiszen még a párttitkár sem ismerte a párt vezetőségének határozatait, s azt sem tudta, mit írnak a napilapok.³⁹ Végső soron gyakran maguk a kommunisták sem akarták családtagjaikat durván megsérteni azzal, hogy nyíltan fellépnek a vallás vagy a vallási rítusok ellen, így továbbra is ott voltak a hagyományos ünnepeken, mint például a menyegzőkön. Ennek kapcsán a pártvezetőséget nem is annyira maga a részvétel háborította fel, mint az a körülmény, hogy a nyilvánosság előtt lerészegedett pártagok kétségbe vonták a pártnak az erkölcsi fölényre vonatkozó igényét.⁴⁰

Még a városokban sem, ahol pedig a párt támogatottsága erősebb volt, a kultúrharcos „komszomoltemetések” hosszú időn át nem léptek az eddigi temetési szokások helyére. Még a szovjethatalommal messzemenően rokonszenvezők is visszautasították, hogy a temetési szertartásokat a politikai gyűlések mintájára bonyolítsák le. A politikum hangsúlyozása a falu hagyományos szórakozásformáinak és társas együttléteinek rovására – ez jellemezte az összes szovjet ünnepet, aminek következtében ezek hosszú időn át alig rendelkeztek valamennyi vonzerővel.⁴¹

A szovjethatalom berendezkedése falun csak az 1929-es „nagy átrendeződéssel” következett be, akkor, amikor a kollektivizálás és a vallás tilalma tartósan megváltoztatta a parasztok életét. Valamivel később, és kissé enyhébb formában, az átalakulás Burjátföldet is elérte, aminek következtében szétroncsolódott a falu hagyományos szerkezete. Akárcsak másutt, a kunaleji kommunisták is állami segédlettel kiiktattak minden valós vagy vélt ellenfelet. A tehetős vagy a számukra kényelmetlen parasztokat „kulákoknak” minősítették, kizárták őket a faluszovjet-gyűlésből, elkobozták tulajdonukat, végül pedig deportálásra vagy munkatáborra ítélték őket. A kulákmentesítés oda vezetett, hogy a hagyományos falugyűlés véglegesen elveszítette hatalmát. Egyidejűleg a parasztokat mind nagyobb kolhozokban való egyesülésre kényszerítették. A kollektivizálás az addigi, főként önellátásra berendezkedett mezőgazdaság végét jelentette, és alapvetően új élet- és munkakörülményeket teremtett. A szovjet faluigazgatás érvényesítése és a mezőgazdaság állami kézbe vétele mellett harmadik tényezőként a vallás tilalma pecsételte meg a hagyományos óhitű világ pusztulását. Akárcsak az ortodox falvakban, 1928-tól itt is letartóztatták a sztarikokat, és bezárták a templomokat. Miután a közösség „demokratikus” eljárással megadta beleegyezését a bontáshoz, a kunaleji Pokrov-templomot 1937- ben végleg lerombolták.⁴² E pillanattól fogva már nem a vallás, hanem az állam tiszte volt, hogy döntsön a mindennapokat érintő összes kérdésben.

A párt azonban az iskolában és a munkahelyeken folyó szovjet nevelés ellenére sem érte el célját. A hitélet folytatódott, igaz, már nem a nyilvánosság előtt, hanem a hívők lakhelyének négy fala között. Az állam részéről megnyilvánuló üldöztetés nyomán az egyes felekezeti közösségek között korábban mutatkozó eltérések veszítettek jelentőségükből, aminek folytán a különböző csoportosulásokhoz tartozók most már „egy kupacban” imádkoztak.⁴³ Bibliaismerő emberek, olykor akár asszonyok, helyettesítették a letartóztatott sztarikokat – nem egyszer még temetésen is. Az egyik óhitű asszony így emlékszik vissza az usztavscsik (szabályteremtő) szavaira:

Mavra, ha nincsenek sztarikok, ha nincs kinek imádkoznia, mondjátok el magatok a Nacsal klaszty-ot, mondjatok magatok hét lesztovkát [imafüzér], majd búcsúzzatok el a halottól, és vigyétek ki!⁴⁴

A templomban celebrált halotti misét az otthonokban tartott titkos közös imádság helyettesítette, miközben a temetői és a halotti toron érvényes rítusok egyelőre alig változtak. Mindamellett az idősek és a fiatalok közötti munkamegosztás, amely alkalmasint már a hagyományos faluban is fennállott, mind kifejezettebbé vált. Míg az idősek, zömmel asszonyok, megmosták és felöltöztették az elhunytat, imádkoztak érte, a fiatalok megásták a sírt, és a halottat kivitték a temetőbe.

Alternatívák hiányában még a falu fiatalabb lakói is ragaszkodtak ehhez a rituáléhoz. Tekintettel ugyanis a kollektivizálás éveinek számtalan nehézségére, a szovjet rítusok kialakítása elveszítette minden prioritását. Megfeneklettek a civil rítusok kialakításának kísérletei, a születés, a házasságkötés és a halál pedig tisztán bürokratikus aktussá silányodott – csak be kellett vezetni az anyakönyvbe.⁴⁵ Ezért nem csak a „konzervatív” óhitűek, de a lakosság nagy része is továbbra is hagyományos módon temette el a maga halottait. Az egyház korlátozott mérvű legalizálása a világháború idején a keresztény házasságkötések és temetések számának további növekedését eredményezte. A pártvezetés véleménye szerint ezek „kaput nyitnak a vallás felé”, amiért is pótlásukra 1945 után egyre erőteljesebben követelték civil rítusok megteremtését.⁴⁶

3. „Zene hangjai mellett temetni”: a szovjet rituálé

Egyidejűleg a szovjet vezetésben a Sztálin halálát követő nemzedékváltással nőtt a forradalmi múlttal szembeni távolságtartás. Egyre kevesebb ember volt, aki még személyesen élte át a forradalmat, amiért is a forradalmi múlt megjelenítése mellett a hivatalos új rítusok jó részének az állammal szembeni lojalitás megteremtése jutott feladatul. Szerepet, igaz aránylag szerény szerepet kapott ebben a temetkezés „civil” rítusa is. A házasságkötés szovjet rítusainak kidolgozását első alkalommal 1959-ben a Komszomol első titkára kezdeményezte. A Pravda kapcsolódott az ő követelményéhez, hangsúlyozva a „szép és emlékezetes” szertartások nevelő hatását.⁴⁷ Végül a központi bizottság Szovjet po razrabotke i vnyedrenyiju v bit novih grazsdanszkih obrjadov („Új polgári szertartások kidolgozására és az életmódba való bevezetésére alakult tanács”) elnevezéssel különbizottságot hozott létre, amelynek feladatául tűzte ki, hogy alkossa meg „modern tartalmakkal teli és lelkipásztorok gyámkodásától mentes rituálék kidolgozásának” irányelveit.⁴⁸ A bizottság tudatos nyitottsággal fogalmazta meg a maga javaslatait, hogy az egyes körzeti pártbizottságok az ajánlás megvalósítása során beleszőhessék a helyi szokások egyes elemeit.⁴⁹ Így például az egyes régiók szabadon dönthettek az új állami Halottak Napja időpontja felől. Az egyházra támaszkodva a leggyakrabban tartották magukat a húsvéti vagy a pünkösdi időponthoz.⁵⁰ Ennek az úgymond „kommunista Halottak Napjának” az intézménye bizonyára magyarázható azzal a szükséglettel, hogy a háború húszmillió áldozatáról is meg kellett emlékezni.

A keresztelő új aktusa elveszítette a húszas évek forradalmi pátoszát, és most már a lebonyolítás, illetve a beszédek tekintetében nem sokban különbözött egy párttaggyűléstől.⁵¹ Nem így a temetési rituálé, amelynek üzenete – a halott kizárólag tetteiben él tovább – alig különbözött valamiben a „komszomoltemetések” üzenetétől. Igaz, az ünnepi hatás elérése érdekében most már mellőzték a vallásellenes kirohanásokat, a propagandisztikus elemek azonban, mint a halott tervteljesítését és politikai elkötelezettségét méltató dicsőítő beszédek, továbbra is megőrizték helyüket.⁵² Nem annyira higiéniai, mint inkább ideológiai okokból a szovjet kormányzat szorgalmazta krematóriumok építését, hiszen a hamvasztásos temetés a feltámadásba vetett hit elutasításának jele volt számára. Ámbár a szűzföldek feltörésének és az új városok alapításának költséges tervezetei mellett alig maradtak pénzforrások krematóriumok építésére. Míg a polgári esküvők számára majd minden nagyvárosban álltak már az ún. „házasságkötő paloták”, az új temetési szertartások bevezetéséhez hiányzott az infrastruktúra. Leggyakrabban a már meglévő temetőket vették kezelésbe, és jobb híján a temetői kápolnák funkcióját változtatták meg, „a gyász háza”(dom traura) elnevezéssel illetett ravatalozóhelyiségekként használva őket. Még a Konyenkov író által kezdeményezett kampány, melynek célja a temetőknek a „jó emlékezet parkjaivᔠ(parki dobrih voszpominanyij) való átértékelése lett volna, alig ért el valami kis eredményt, legjobb esetben is csak annyit sikerült megvalósítani, hogy önkéntesek munkájával a temetőket megszabadították az elhanyagoltság legdurvább nyomaitól.⁵³

A nagy igények és a hiányzó eszközök közötti távolság a falvakban a hagyományos és a szovjet rituálé keveredését eredményezte. A világi elemek bevezetése ennek során nemcsak a szovjetizálásra vezethető vissza, de a hosszan elhúzódó modernizációs folyamat részét is képezi. Merthogy Hruscsov idejében a kolhozok állami támogatása azzal is járt, hogy mind több modern fogyasztási cikk vonult be a falu mindennapi életébe. Bolsoj Kunalejben eleinte csak a párttagok, valamint az állami intézmények alkalmazottai temetkeztek az új szertartás szerint. Koporsóik demonstratív leszögellésével tanúsították, hogy leküzdötték a feltámadásba vetett hitet. Kiváltképp az érdemeket szerzett kommunistákat illette meg az a dicsőség, hogy temetésük előtt felravatalozták őket a kultúrházban. A falu legtöbb lakója azonban sem kizárólag a „zenével”, sem pedig kizárólag „a régiekkel” való temetés mellett döntött, hanem kombinálta a kétféle rítus elemeit. Így adódhatott, hogy egy „szovjet” temetés után is ételeket hagytak a síron a halott lelke számára. És megfordítva: a hagyományos módon eltemetettek sírjait a hozzátartozók szovjet sírdíszekkel szépítették, ikonok helyett most az elhunyt fényképét szögezték a sírkeresztre, műanyagvirágokkal aggatták tele, és vasráccsal kerítették körbe a sírhelyet.⁵⁴

Az óhitűek közül is egyre kevesebben ragaszkodtak az addigi szegényes sírdíszekhez, gúny és kritika övezte őket ezért. A hetvenesztendős Alekszejeva így emlékezik vissza az anyja temetése körüli szóbeszédre: „Ó, ezek aztán szegények lehetnek. Ezek csak egy teknőt eresztettek le!” (Ezt a becsmérlő kifejezést használták a hagyományos módon gyalult koporsóra.) Ő azonban erős hitének bizonyságával vigasztalódott:

Hadd fecsegjenek, a szem szégyenkezik, de a szív örvend! Amikor aztán megvendégeltük őket [a halotti toron], nem győztek álmélkodni: Micsoda egy hitük van!

Egyedül az „igaz” belső hittel kapcsolatos történetek, vagy az intések, hogy a temetőben „a lélek megfullad” az alkoholban,⁵⁵ voltak fölhozhatók érvként az új szokások elleni harcban – alkalmasint gyönge kis fegyver szemben azzal a negyven liter vodkával, amelyet a kolhoz a hús, a zöldség és a burgonya mellett ingyen bocsátott temetések alkalmából a gyászolók rendelkezésére! Lelki üdvük elvesztésére való figyelmeztetésekkel a szovjet neveltetésben részesült új nemzedéknél már vajmi keveset lehetett elérni. Ellenkezőleg: a gazdasági fellendülésnek ezekben az esztendeiben a szovjet sírdísz csakúgy, mint a bútor- és a televízió-vásárlás, a jólét és a modern szellem kinyilvánítását szolgálta.

Az 1980-as évek elején a Bolsoj Kunalejben a temetési szokások már alig különböztek a más orosz falvakban gyakoroltaktól. Ugyanakkor a szovjet viselkedésmódokhoz történő ezen külső hozzáidomulás nem feltétlenül jelentette az óhitű képzetek feladását, mint ezt a Szovjetunió felbomlása utáni fejlődés is megmutatja.

1991-ben, a Szovjetunió felbomlásával és a kommunista párt betiltásával egy időben, a legtöbb óhitű habozás nélkül visszatért a keresztény praktikákhoz. Bolsoj Kunalejben persze ma már senki sem él, aki a régi szokás szerint képes lenne egy halotti mise levezetésére. Így adódhatott, hogy ebben az eredetileg papnélküli faluban a szomszéd falu 1991-ben kinevezett óhitű papja végez valamennyi temetést. Paradox módon épp a hívők utasítják el ezt a hagyomány ellen vétő lelkipásztori gondoskodást, míg az egykori kommunisták, az esetben, ha meggyóntak haláluk előtt, és viselték a keresztet, egyházi temetésben részesülnek. Mindaddig, amíg templom hiányában a halotti misét odahaza tartják, a papnak nem kínálkozik lehetősége arra, hogy hatékonyan küzdjön az áldatlan „szovjet” állapotok ellen. Egyszersmind az egyház tanításai ellen vétő gyakorlat, úgymint a siratók és a sírra helyezett tárgyak ellen is felemeli szavát:

Azért imádkozunk, hogy az elhunyt bebocsátást nyerjen az örökkévalóságba. De ezek meg csak [az asszonyok] jajveszékelnek, mintha a poklok poklára akarnánk juttatni.⁵⁶

A „keresztény” temetések nem csak az óhitűek, de valamennyi orosz körében nagy népszerűségnek örvendenek. Ekképpen a feltámadás tana bevonult az állami krematóriumokba is, és ott „megtért”, egykori szovjet rituálévezetők hirdetik. Mielőtt a koporsó gyászzene kíséretében az égetőkemencébe csúszna, a hozzátartozókat felszólítják, hogy vessenek keresztet, sőt, hogy érintsék meg a halott lábát, megakadályozandó annak visszatérését!⁵⁷ A keresztény (kereszténység előtti) és (poszt)szovjet mozzanatoknak ez a meglepő együttélése nyomot hagyott a fiatalon elhunyt maffiózók síremlékein is. Az ő sírköveiket a Megfeszített képei és más ikonok díszítik a róluk magukról készült túlméretezett fényképek társaságában – netán utalásként arra, hogy azonosulnak a (mártír)halál és a feltámadás keresztény tanával?⁵⁸

E meglepően gyors visszatérés az ateista propaganda hetven éve után az örök életbe és az Istenben való üdvözülésbe vetett hithez, nemkülönben a mágikus (vagy ezoterikus) praktikákhoz, a Szovjetunió felbomlását követő dezilluzionálódással, valamint a hagyományos vallás léterejével magyarázható. Egyéb, államilag szervezett rituálék, mint a házasságkötés vagy a keresztelő, továbbra is nagy népszerűségnek örvendenek. Ezzel szemben a szovjet temetkezésmódnak az eltűnése hosszadalmas létrejöttére és ellentmondásos koncepciójára vezethető vissza. A túlságosan erős propagandisztikus jellegük miatt népszerűtlen „komszomoltemetéseket”, valamint a sztálini évek tisztán bürokratikus regisztrációs aktusát követően csak a Hruscsov-érában járt sikerrel az ünnepélyes civil rituálé megteremtése. Szovjet rite de passage-ként, tagadva a túlvilágba való átmenet lehetőségét egy olyan népesség esetében, amely többségében továbbra is hitt a feltámadásban, a kudarc előre be volt programozva. A rituálé sikertelensége már az 1970-es években is sajtóbírálatok tárgya volt, akárcsak az hamvasztásos temetés sikertelen bevezetése.⁵⁹ A halottakat többségükben továbbra is eltemették, ezenközben pedig a civil szertartás keresztény (és pogány) praktikákkal egészült ki.

A szovjet rituálénak ez a kései, tökéletlen érvényesülése magyarázza, miért tudtak 1991-ben még a nem vallásos „családosok” (szemejszkije) is gyorsan visszatalálni a keresztény temetéshez. Tekintettel a hagyományokról való tudás elvesztésére, a falu legtöbb lakója szívesebben engedi át a temetés korrekt levezetését papnak. Egy pap a pap nélküli óhitűek falujában, a „lelket bemocskoló” mesterséges sírdísz, valamint a vodka az imádság és a siratóének mellett – vajon a 21. század halottai a kulturális praktikáknak ezt a kuszaságát visszatérésükkel fogják megbosszulni?

FORDÍTOTTA BALÁZS ISTVÁN