TÉRZAJLÁS

Ezek az absztrakt reggelek.

A nyolc négyszög: ablakkeret,

mögötte tetők összevissza

háromszöge, sok ferde síkja,

tűzfal, kémények, szegletek:

függőleges felületek,

a lassan csúszó hó alatt

a csupasz tetőcserepek,

tetőgerincek torlasza,

bordázat párhuzamosa

a csarnok görbe bádogtestén,

a sokirányú, behatárolt,

de így-úgy mégis összetartó

koordinátákba rendezett tér –

a napsugár percmutatója

egy-egy részletre rámutat,

fény élesíti, hó lazítja

a megcsuszamló síkokat,

mozgalmas, mégis mozdulatlan

formák, irányok az anyagban –

tartsd tisztán a tekinteted:

vigyázz, ha nem figyelsz oda,

elkap, megszédít és begyűr

a zajló tértektonika.

LENYOMAT

Rögzített mozgás: a kutyanyomok

csokros pöttysora túl a pocsolyán,

szinuszgörbéje ellenpontozott

ütemben üget, és szemlátomást

távolodik. A lépés ritmusa

meglendíti a kutya hűlt helyét,

riszálva lépdel az anyaga-nincs

loncsos feketeség,

egy testes állat eszméje. Amott,

a másik tócsánál kisebb nyomok,

egy még-öt-perce-sincs pincsikutya

aprózó ferde sorminta-nyoma –

és még odébb a megdermedt beton

rücskös felszínén puha macskanyom,

ahogy a rugalmas, puhatoló

tappancs megérzi: ez más, mint a hó.

Évtizedekig nem olvad el,

a macska helyett ott marad a jel,

rögzített mozgás, ittjárta nyoma:

mint őslény lábát őrzi a pala.

AZ ABLAKBÓL

Fénypötty-festmény az ablakból az este:

ostorlámpák, narancsszín fénysorok,

csíkot húznak a tömött szürkületbe

a lassan vonuló reflektorok,

féklámpák forró pirosa dorombol

feltorlódva a stoplámpák előtt,

buszindex villog s az ereszkedőben

színes fényekkel jelző repülők,

szirénák forgó tükrei dobálják

vörös, kék, sárga lidércfényeik,

és pattogó villámszikrákat szórnak

a hirtelen megdöccenő trolik.

Mintha más nézné belőlem a képet:

az, aki nyolcvan éve itt lakott,

egy kontyos asszony, döbbent ámulattal

támasztja két kézzel az ablakot,

nézi, nem érti, káprázó szemében

a fénypöttyökhöz név nem tartozik,

én pedig az ő sötétjébe nézek

egy kimerevített pillanatig.