Amikor az Egyesült Államok új birodalmi kezdeményezésbe fog, a kontinentális Európa egy része bevonul erõdjébe. Amikor Európa túlvállalja magát és terjeszkedni kezd, az Egyesült Államok világméretû ellenlépéseket tesz. Így volt ez a hatvanas években, amikor Kennedy – liberális univerzalizmussal – át akarta rendezni a világ politikai, gazdasági és katonai rendszereit, és az Adenauer–De Gaulle, német–francia páros a Mageurópa – Kerneuropa, Europe de Six – erõdítményébe vonult vissza. De Gaulle megvétózta Nagy-Britannia, Dánia, Norvégia, Portugália felvételét a Közös Piacba. Európa közössége sokáig a britek, a skandinávok, az ibériaiak és a kelet-közép-európaiak nélkül építette intézményeit az Egyesült Államok ellenében.

A nyolcvanas évek elején tüntetõk százezrei álltak német, brit, olasz és francia városok terein, hogy tiltakozzanak az amerikai Pershing rakéták ellen, harcoljanak Reagan amerikai és Thatcher brit újkonzervatív ideológiája ellen. A Mageurópa társadalmai kitartottak a jóléti állam és a pacifizmus mellett. Békét akartak és nem elrettentést a szovjet birodalommal szemben. Békét, azon az áron is, hogy Lengyelországra ráborult a szükségállapot sötétje, hogy kelet-közép-európaiak milliói a falon kívül rekedtek.

A szovjet összeomlás után a Nyugat nagyhatalmainak szembe kellett nézniük azzal, hogy valamennyi globális intézmény a hidegháború kétpólusú rendszerére épült. Vajon alkalmasak lesznek-e az “újraegyesült” világban ezek az intézmények a hatékony mûködésre? Módosítani vagy új intézményi szerkezetet kiépíteni?

Az 1943 és 1989 között kialakított univerzális és globális politikai, gazdasági, biztonsági intézmények és békerendszerek kezdeményezõi többnyire az Amerikai Egyesült Államok vezetõi voltak. Az Egyesült Államok kellõ kezdeményezõ képességekkel, és a megvalósításhoz szükséges katonai, gazdasági és politikai erõvel rendelkezett. Franklin Roosevelt és csapata találta ki az ENSZ-et, annak szakosított szervezeteit – a Valutaalapot, a Világbankot –, sugallta Teheránban és Jaltában a világháborút lezáró békerendszert. Majd Harry Truman építette fel a háború utáni rendszert – a Nemzetközi Büntetõtörvényszéktõl a Marshall tervig, a GATT-tól a hidegháborús elrettentésig, a NATO-ig. John Kennedy próbálkozott érdemben a fegyverzetkorlátozással, rendezte a szuperhatalmak közötti nukleáris válságkezelés kérdését, liberalizálta a világkereskedelmet. S mindannyian tudjuk, hogy az idõsebb George Bush biztosította intézményesen Németország újraegyesítését, majd az öbölháborúban valamennyi nagyhatalom együttes fellépését.

Amerika multilaterális és mûködtethetõ világintézményeket javasolt és hozott létre a többi nagyhatalommal kiegyezésben. Az idealista tervezõk hol számoltak, hol kihagyták számításaikból, hogy a szervezeteknek egymással ellentétes érdekû és értékrendû országokat kell egyesíteniük, közöttük kell egyensúlyt és összhangot teremteni. A világintézmények szinte kezdettõl fogva belsõ ellentmondásokkal és válságokkal küszködtek, de alkalmasnak bizonyultak a folyamatos megújulásra, egészen 1989-ig.

E nemzetközi globális konstrukció mentén építették Európa nagyhatalmi konstruktõrei a regionális Európa közösségi intézményeit. A háborúban megroppant és felosztott Németország nyugati fele Európa felé fordult. Majd Franciaország és Nagy-Britannia, Hollandia és Belgium kényszerültek súlyos belsõ meghasonlásokkal elválni gyarmataiktól, feladni birodalmi vágyaikat. Késõbb ugyanerre a sorsra jutott Spanyolország és Portugália. Ahogy Amerika a világméretû építmények mögé rejtette – jól-rosszul – nagyhatalmi nemzeti érdekeit, úgy az európai házba vitték be Franciaország és Németország vezetõi nemzeti és hatalmi ambícióikat.

Németország, Európa és a világ “újraegyesítése” a nagyhatalmakat kilendítette korábbi pályájukról. Az Egyesült Államok egyetlen hiperhatalommá vált. Az amerikai elit és társadalom aligha volt felkészülve a hidegháború végére. Ha kellõ – talán a kelleténél nagyobb – erõ, rendelkezésre is áll a régi nemzetközi intézményi rendszer átalakításához, vagy új kialakításához, az amerikai adminisztrációkból hiányzik a szükséges szellemi befektetés. Az idõsebb Bush adminisztrációjának képességeit kimerítette a szovjet birodalom szétesésének és a német újraegyesítésnek, valamint az öbölháborúnak a realista levezénylése. A két Clinton adminisztráció liberális idealizmussal, multilaterális módon nekirugaszkodott az európai újraegyesítésnek a NATO kiterjesztésén keresztül, megkísérelte lezárni a közel-keleti békefolyamatot, de képtelen volt globális intézményi építkezésre.

Mindez összefüggött azzal is, hogy különbözõ elvek alapján, a két adminisztráció alatt a big businnes dominált. Mindkét elnök szabadkereskedelmi zászlaján a világméretû dereguláció, az univerzális jogok, a piacok és a társadalmak egységesülése, a befektetések liberalizációja, a vállalatirányítás, ellenõrzés, minõsítés angolszász típusú modelljének globálissá és univerzálissá tétele jelszavai lobogtak. Clinton és Blair globális utópiája azoknak a politikai és gazdasági értékeknek, gyakorlatnak a kiterjesztésére vonatkoztak, amelyeket az angolszász világ önmaga számára már megteremtett. A végsõ cél olyan planetáris gazdaság, amely szabad minden nemzeti kormányzati szabályozástól, az önkormányzó piac szabályai szerint mûködik, s minél több embernek, minél több anyagi jószágot biztosít. A kilencvenes évek Amerikája ezért univerzális normákat kért számon, s a normától eltérést büntette.

Ez az angolszász politika igen sikeresnek bizonyult a kilencvenes évek végéig. A gazdasági növekedés és a globalizáció kiterjedése hitelessé tette az optimista utópiát. Az 1989-es váltásba nemcsak az Egyesült Államok katonai versenytársa, a Szovjetunió bukott bele, hanem gazdasági konkurense, a nyolcvanas években túlterjeszkedõ Japán is. Az angolszász világnak sikerült elérnie, hogy Japán és a kontinentális Európa, Kína és Oroszország, Délkelet-Ázsia és Kelet-Közép-Európa egyaránt angolszász gazdasági mércével, a világpiacon mérje tõkéje, áruja és munkaereje versenyképességét, államának gazdaságot segítõ hatékonyságát, vagy gátló mûködésképtelenségét. Elõször Japán fizetett évtizedes stagnálással, deflációval, munkaerõ-piaci eutanaziával, bankrendszerének csõdjével azért, hogy nagyvállalatai túlvállalták magukat a világ – és mindenekelõtt az amerikai – piacon, majd a délkelet-ázsiai feltörekvõk 1997-ben.

Az Amerikai Egyesült Államok a kilencvenes évek végétõl egyre inkább elõbukkant a nemzetközi intézmények háta mögül. Hol kényszerbõl, hol örömmel magára vállalta a nemzetközi rend fenntartójának szerepét. Döntéseiben mind kevésbé tudta és akarta figyelembe venni a nemzetközi élet szereplõinek önálló és “rendzavaró” mûködését, hiszen az egyre bonyolultabb és gyorsabb döntéseket igénylõ helyzeteket a nemzetközi intézmények nem voltak képesek szolgálni. Az 1995-ös mexikói, az 1997-es ázsiai, az 1998-as orosz, az 1999-es brazil, majd a 2001-es argentin válságok, mind-mind mutatták a nemzetközi pénzügyi rendszer és intézmények problémáit, hogy a nyolcvanas években kiépült nemzetközi gazdasági rend kezdi felélni szellemi és szervezeti tartalékait.

Az 1995-ös mexikói gazdasági és az 1999-es koszovói politikai és katonai – félig-meddig unilaterális – döntések után sorjáztak az egyközpontú megoldások. Az amerikai adminisztrációnak igaza volt, amikor bírálta a nemzetközi szervezetek lassúságát, döntési alkalmatlanságát, és az ebbõl fakadó szörnyû humanitárius következményeket. De se a Clinton, se utóda, Bush nem volt képes az amerikai nemzeti, birodalmi és személyes hatalmi beavatkozáson, közvetítésen kívül más módszereket és intézményeket javasolni, illetve kiépíteni.Amerika már Clinton alatt fokozatosan vonult ki Európából, s helyezte át stratégiájának súlypontját a Csendes óceán térségébe, a Közel-Keletre és Latin-Amerikába. De ennek az 1998-tól megindult távolodásnak a clintoni személyes politika eltakarta a forgatókönyvét. A nemzetközi élet szereplõi tisztában voltak azzal, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi közösség legerõsebb tagjaként, megválogatja, hogy a nemzetközi közösség mely szabályait tartja magára nézve kötelezõnek, s melyeket nem, de abban bíztak, hogy e magatartás átmeneti, s a Clinton adminisztráció, Amerika, elõbb vagy utóbb elfogadja saját szabályait. Inkább hittek Amerikának, mint a saját szemüknek. Ha Amerika Al Gore-t és a demokratákat választja, alighanem tovább menetel unilaterális, birodalmi irányba, de keresi a visszatérést a multilaterális lehetõségek felé.

Ha a kilencvenes évek Amerikája az antik Rómához kezdett hasonlítani, akkor e Róma a sztoikus, az univerzális jogokat kiterjesztõ, Marcus Aurelius Rómája.

Az én természetem az értelmes és közösségi életre született lényé. Városom és hazám…: Róma, mint embernek: a világ. Tehát csak az a jó nekem, ami ezeknek a közösségeknek is hasznos.¹

Két közösség, két város: az egyik a valóságos Róma és annak jogai és kötelezettségei, a másik az univerzális és ideális közösség. A két közösség közötti feszültség és összekapcsolódás adja a birodalmi közösség – imperial community – erejét.

A 2000-es Bush adminisztráció a megtért, keresztény Róma. Profetikus és térítõ, kultúrharcos és missziót teljesítõ, keresztény birodalmi változat, amely a full spectrum dominance-ot kezdeményezte. A bizonytalan és gyengülõ gazdasági globalizációt felváltotta a magabiztos katonai globalizációval. Az Európától való távolodást, és az univerzális normák, intézmények Amerikán kívüliségét egyértelmûvé tette. Amerika ellenségei – akár Konstantinusz Rómájának ellenfelei – a “hit ellenségei”, a Gonosz, az Ördög képviselõi, ami önmagában igazolja a Jó háborúhoz és beavatkozáshoz való jogát. Az Egyesült Államok a protekcionizmus és a jutalmazó-büntetõ, erényes, zéró toleranciát gyakorló nemzeti birodalmi állam zászlaját emeli a magasba. Az automatikus szabályozóktól visszatér az államhoz, a gazdaság közvetlen támogatásához, a közösségi szabályozáshoz.

Új nemzeti messianizmus születik: Isten azért teremtette Amerikát és népét, hogy a világ népeit a szabadság útjára vezesse. A nemzetközi közösség eddigi normái és intézményei nem alkalmasak a jó bevezetésére, a rossz legyõzésére, sõt, gyengeségeikkel és tehetetlenségükkel kihívták maguk ellen a gonoszt, a terrort, az õrült államok megerõsödését. A modern történelem természetes folyamat. A nemzetközi rendezetlenség állapotából egy világos világrend felé tartunk, amely harmonizál a világtörténelmi haladást képviselõ, kiválasztott Egyesült Államok törekvéseivel.

Az “ifjú Amerikát” nem az különbözteti meg a “vén Európától”, hogy Amerika a piacban, Európa a szociális államban hisz, hanem, hogy Amerika birodalma “megtért”, és egyben térítõvé vált. Ideológiáját, hitét és gyakorlatát az egyetlen lehetséges és követhetõ modellként, méghozzá a gondviselés által szükségszerûen diktált rendszerként hirdeti. Amerika a fogyasztói, megengedõ, sztoikus civilizációjából, átmenetileg, talán végleg, átvonult az állami nevelõ, diktáló, profetikus civilizációba. A Bush-adminisztráció keresztény kötelességének tartja, hogy Amerika, majd a világ polgárait közösségi alapon szüzességre, önmegtartóztatásra, antialkoholizmusra, abortuszellenességre, a tekintély, az erõ és a hagyományok tiszteletére, demokráciára és közösségi viselkedésre nevelje. A háború, az állami erõszak, az emberi jogok korlátozása a terrorizmus elleni harc jegyében, az állampolgári éberség természetessé válik. E morális és hitbeli düh a pogány és sztoikus Európa egy részét meglepi és taszítja, más részében lelkesedést és õszinte vagy neofita megtérést vált ki.

Amerika gazdasági vezérlõi finoman és rugalmasan hozták le az amerikai gazdaság gépét a válságban. E rugalmasság és az Egyesült Államok versenyképességi tartalékai vetélytársaival szemben biztosítják a recesszió folyamatos kezelését. A Bush-adminisztráció a közel-keleti piaci és jövedelmi átrendezés, és az állami költekezés kettõs motorjával indítaná be, és emelné újra fel az amerikai gépezetet. Ez a politika, akár a háborús gyõzelmek, rövid távon sikeresek. Mivel Bush újraválasztásáért küzd, így a rövid táv az adminisztráció hosszú távja lehet.

Terjeszkedõ vagy Mageurópa

Európa gazdasági motorja, Németország, 1989 után túlvállalta magát. Németország 1989-es gyõzelmének áldozata, akár Franciaország 1918-as, vagy Nagy-Britannia 1945-ös gyõzelmének. A német politikai és üzleti elit elhitette magával, hogy az egyesült Németország egyszerre lesz képes a keleti tartományok integrálására, az Európai Unió stabilitási paktumának végrehajtására, az orosz és a kelet-közép-európai piac meghódítására, az amerikai globalizációs verseny megnyerésére. Mindezt anélkül, hogy jelentõsen változtatnának a soziale Marktwirtschaft – a szociális piacgazdaság – társadalmi, politikai intézményrendszerén.

Európa társvezetõjét, Franciaországot megrendítette a német egység, elveszítette külpolitikai tájékozódó képességét. (Megpróbálta megakadályozni a német egységet, egy évtizedre megszakítva ezzel a francia–német bizalmi kapcsolatot, igyekezett hátráltatni az EU keleti kiterjesztését, fenntartotta a közös, finanszírozhatatlan agrárpolitikát mindenkivel szemben, hibázott a balkáni politikában.) De a francia üzleti csoportok kihasználták, hogy az 1983-as reform modernizálta és globalizálta a vállalatok mûködését, így bátran rohamoztak a kilencvenes évek konjunktúrájában Európában, Oroszországban, Latin-Amerikában, majd Észak-Amerikában is.

A nyomuláshoz hiányoztak az alapok. Franciaország nem hajtott végre államgazdasági, társadalmi és politikai reformokat. Az 1981-es decentralizálás megakadt, az 1988-as Rocard-, az 1995-ös Juppé-, az 1999-es Allègre-, illetve Santter-reformkísérletek a közszektorban elvéreztek, a 2003-as Raffarin-reform pedig elkésettnek látszik. A francia gazdaság lelassult, az üzleti túlterjeszkedés bukásokhoz vezetett.

A német politikusok 1989-et a német – a frankfurti – modell sikereként kezelték, és képesnek érezték az európai Németországot arra, hogy ennek a modellnek a képére és hasonlatosságára formálja elõször Európa nyugati, majd keleti részét. A német robosztus gazdaság irányítói bíztak abban, hogy miként sikerrel betöltötték a hetvenes-nyolcvanas években az európai teret, a kilencvenes években, a globális térben, angolszász feltételek mellett is gyõzhetnek. Akarva-akaratlanul megfertõzõdtek a japán betegséggel, amikor a szabályozott piac, az állam-nagyvállalat-nagybank hármas szövetségen alapuló üzleti rendszerét, a rugalmatlan munkaerõpiacot és az európai védettséget odahagyva megmérették magukat a tõzsdével, megkísérelték elfoglalni az Egyesült Államok fontos gazdasági stratégiai vállalkozásait. Belebuktak. A félelmetes német óriások – Deutsche Telekom, Mercedes-Benz, Mannesmann, Deutsche Bank, Allianz –, miután a kilencvenes évek végén bevásárolták magukat az amerikai piacra, ugyanúgy vészesen megbetegedtek, akár a japánok, akik már Hollywood megvásárlásánál tartottak.

Ellentétben Nagy-Britanniával, amely kínnal és keservvel képes volt 1956 után visszavonulni, majd a nyolcvanas és a kilencvenes években – Thatcher és Blair alatt – kétszer is váltani, Németország eddig nem volt képes se a váltásra, se a visszavonulásra. Cégei a világpiaci vereség után nem a veszteségek leírásán és a kivonuláson törik a fejüket, hanem újabb nyomuláson. Németország a vészes defláció mellett, továbbra is kitart a stabilizációs paktum, a kemény és rugalmatlan pénzpolitika mellett.

A kelet-közép-európai államok szomorú meglepetésére, Németország leginkább innen hajlamos visszavonulni, aktív, és korábban nagyvonalú szerepét csökkenteni. Németország a keleti tartományok reménytelen pénzelése után belefáradt a kelet-közép-európaiak újabb és újabb transzformációs válságainak külsõ menedzselésébe. Az Európai Unió keleti kiterjesztése, amely a kilencvenes évek közepéig a kohli Németország szívügye volt, a kilencvenes évek második felére amerikai–brit, NATO-vezérelte üggyé változott. Nizza és Koppenhága a német–francia paktummal egy szûkmarkú és távolságtartó EU-t mutatott az “új demokráciáknak”.

Az üzleti szféra nem tudta, nem akarta kikényszeríteni az angolszász mintájú változásokat otthon a gyõztesen menetelõ politikusokból és a változásokat nem igénylõ társadalomból. Egészen 2003-ig minden jobb- és baloldali reformkísérlet megbukott. Németország ma is annak a társadalmi és politikai szervezeti rendszernek a keretei között él, amelyet a hatvanas évek végétõl alakítottak ki. Ebben a szerkezetben nemcsak a globalizálódó üzleti szféra, de az integrálatlan keleti tartományok is idegen testek. Németország nemcsak a német egység társadalmi feldolgozásával adós, de most kell szembenéznie azzal a modernizációs kihívással, amit a nyolcvanas évektõl máig halasztott: milyen legyen az állam szerepe, hogyan mûködjenek együtt az érdekképviseletek, mi Németország dolga Európában és a világban.

Németország az NSZK megalakulása óta ingadozik az Amerika-barát atlantizmus, és az Európa-központú integracionizmus között. Ezt az ingadozást a hatvanas évek végétõl úgy egyensúlyozta ki, hogy gazdasági integrálódását az európai közösségben, biztonsági rendszerét az atlanti szövetségben képzelte és valósította meg, miközben gazdasági és kulturális befolyását Kelet-Közép-Európában, sajátos keleti politikájával érvényesítette. Az egyesült Németországnak nincs világos világpolitika pozíciója. Helyét az Európai Unióban keresi, amelynek azonban hiányzik az egységes, hosszú távú kül- és biztonságpolitikája. Az öbölháború óta valamennyi válság azt bizonyította, hogy Németország maximális erõfeszítések esetén se képes önállóan, az Egyesült Államok nélkül, békés vagy erõszakos beavatkozással a konfliktust kezelni.

A gazdasági lassulással, a japán kórral együtt jelentkezõ amerikai civilizációs sokk – a Bush-adminisztráció kulturális váltása, unilaterális és kiszámíthatatlan döntései –, éppúgy megrendítették a német és a francia társadalmakat és eliteket, mint a hatvanas évek elején a konzervatív Adenauert és de Gaulle-t a Kennedy-doktrína, vagy a nyolcvanas évek elején Európát a Reagan-sokk. Az amerikai birodalmiság érthetõ volt, a fundamentalista birodalmi szellem nem. A nagyhatalmak viszonyában nem igazság és hamisság, jó és gonosz, hanem erõ és erõtlenség mérõdik.

Nehéz megítélni, hogy az ezredforduló amerikai kultúrharca, új nemzet- és hitépítése mérgesítette el az európai kultúrharcot, vagy öntörvényû következménye Európa belsõ bizonytalanságának. Nemcsak az amerikai, de az európai demokráciák is válságba kerültek. A demokráciáknak az a fölénye, amelyet az egypárti, monolitikus rendszerekkel szemben érvényesíteni tudtak, ma nemcsak versenytársát, de vonzerejét is veszítette. Korrupció, választók vásárlása populista jelszavakkal és politikákkal, rasszizmus lepte el a tömegdemokráciákat. A kilátások nem vonzóak.

A 2001. szeptember 11-e utáni Amerika elég erõs ahhoz, hogy bármilyen nemzetközi akciót egyoldalúan keresztülvigyen, hogy bármely nemzetközi szervezetet döntésre kényszerítsen, vagy annak nem tetszõ döntését figyelmen kívül hagyja. De Amerika képtelen az egyoldalú akció révén a helyi konfliktust konszolidálni – nem sikerült se Afganisztánban, se Irakban, se a palesztin–izraeli összeütközésben –, és átfogó, nemzetközi intézményeket teremteni és mûködtetni. Németország és Franciaország alkalmasak arra, hogy bármely akciót akadályozzanak, átmenetileg blokkoljanak, illetve az akció utáni konszolidációhoz segítséget nyújtsanak, de képtelenek Amerikával vagy Amerika nélkül nemzetközi rendszer összehozására.

Az Egyesült Államok világméretû unilateralizmussal válaszol a globális intézmények megreformálatlanságára, saját belsõ problémáira. Nem tûr beleszólást döntéseibe, és ellentmondást azok végrehajtásával szemben. Németország és Franciaország európai szintû unilateralizmussal felelnek a kilencvenes évek vége óta az európai intézmények nehézségeire, az elmélyítés elhúzódására, és saját belsõ bajaikra. Ha Amerika megtalálta és kinyilvánította nemzeti érdekeit az ezredfordulón, Franciaország és Németország se maradnak el mögötte nemzeti érdekeik kinyilvánításában az európai térben. Az európai elmélyítésben a német-francia szövetség kemény hatalmi pozícióból tárgyal a kisebb országokkal, az “új demokráciákkal” szemben hasonlóképpen egyoldalú döntések születnek.

Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek végétõl a gazdaságilag és politikailag megerõsödött Nagy-Britannia veszi át a kezdeményezõ szerepet. Blair és Britannia próbálkozott leginkább új megoldások keresésével Európában. Európa liberális, versenyjogi szabályozási modell felé terelése és a kormányközi kooperáció erõsítése, a keleti kiterjesztés és a biztonsági együttmûködés keresése az Egyesült Államokkal érvényes alternatív modell a francia–német nagyhatalmi status quót fenntartó modelljével szemben. A briteknek – és részben a mögöttük álló amerikaiaknak – sikerült átmenetileg többséget szerezniük a 15-ök, és még inkább a 25-ök körében. De feltehetõen csak átmenetileg, mert a gazdasági függés hatalmas erõ. Nemcsak a kontinens országait, de még Nagy- Britanniát is több gazdasági szál köti Európához, ezen belül Németországhoz és Franciaországhoz, mint az Egyesült Államokhoz.

Kelet-Közép-Európa szovjet birodalomból kiszakadt államai, nacionalista, kis-birodalmi, szuverenista álmok és érzelmek, illetve euroatlanti realizmus, teljesítési politika között ingadoznak. Profetikus vallási, ideológiai és nemzeti dühök, piac-ellenes, Nyugat-ellenes, Európa-gyûlölõk az egyik oldalon, szekularizált, piac-barát, Nyugatra-vágyó, Európa-barátok a másikon. Elitek és társadalmak hányódnak átalakulási nehézségeik között a sérelmi politizálás és az ész-republikánus – Vernunftrepublikaner –, ész-európai –Vernunfteuropäer – magatartás között. Az ész-republikánusok többé-kevésbé igyekeztek egyensúlyba hozni az atlantista és integracionista igényeket, hangsúlyozni, hogy egyaránt barátai az Egyesült Államoknak és az európai nagyhatalmaknak, be akarnak jutni mind a NATO-ba, mind az Európai Unióba. Az ügyesebbek az 1989 elõtti német politikát követték: gazdasági integrálódás Európához, biztonsági Amerikához és a NATO-hoz, valamint megbékítõ keleti politika a szomszédokkal és Oroszországgal.

Az euroatlanti béke, Vénusz és Mars, Európa-anya és Amerika-apa házassági együttélésekor fenntartható volt az ésszerû kelet-közép-európai politika. De az atlanti válságban, a sikoltozó anya és a pofozkodó apa, válással fenyegetõ vitáiban a kiszolgáltatott, gyermek, “új demokráciáknak” nagyon megnehezült a helyzetük. A nagyhatalmak azonnali és egyértelmû állásfoglalást követelnek világméretû ügyekben, egymással szemben. A kelet-közép-európai országok vezetõi és polgárai századok óta megszokták, hogy a mindenkori fõhatalom kívánságait teljesítsék. Ha nem tették, mint Magyarország 1848–1849-ben, 1918–1919-ben vagy 1956-ban, Lengyelország 1831-ben, 1862-ben, 1944-ben, 1971-ben, 1980– 1981-ben, akkor véres eszközökkel megtorolták rajta. A sokat emlegetett Münchent Csehszlovákián gyakorolták az európai nagyhatalmak.

Ha Magyarország valakivel együtt megy háborúba, elveszítik a háborút. Ha Magyarország bekerül egy nemzetközi szervezõdésbe, az elõbb vagy utóbb megszûnik. Ha két nagyhatalom valamin összevész, bizonyos, hogy Magyarország mindkettõtõl hatalmas pofont kap, majd azok kart karba öltve távoznak. Magyarország nem azért választotta 1989-ben a nyugati világot és Európát, mert gyõzelmet remélt, hanem mert a túlélésre ez volt az igazi esélye.

Kié most a fõhatalom? Korábban Amerikáé és Európáé volt együtt – Kelet-Közép-Európából nézve. De most Washingtoné vagy Berliné és Párizsé? Melyik modellhez kell igazodni? Korábban az univerzális globalizmus és az európai regionalizmus finoman-durván kialakított mixturájához kellett alkalmazkodni, az euroatlanti modellnek kellett teljesíteni. De most kihez hasonuljunk? Az új amerikai modellhez? Az európaihoz? Kövessük az amerikai modellt, amely nemcsak arra kényszerít, hogy katonáinkat Irakba küldjük, hanem nyomást gyakorol ránk, hogy ne fogadjuk el a Nemzetközi Büntetõbíróságot, hogy szolgáltassunk ki minden adatot polgárainkról a terrorizmus elleni harc jegyében, hogy gondoljuk meg a halálbüntetés visszaállítását, a zéró toleranciát, az állam rendteremtõ megerõsítését? Ez a jövõ? De hiszen mi most szabadultunk meg egy másik térítõ birodalom világától!

Vagy támogassuk a Mageurópa törekvéseit, a francia–német megállapodásokat, az új belépõket megosztó, és a Kis Testvéreket félreállító Nagy Testvéreket, a nem létezõ közös kül- és biztonságpolitikát, a megkésett reformokat? Szeretnénk megfelelni, szeretnénk teljesíteni. Amerika elvárja, hogy Európa ellenében feleljünk meg. Európa megköveteli, hogy Amerikával szemben teljesítsünk neki. Mindkettõ általános jutalmat és konkrét büntetést helyez kilátásba. Mindkettõ meg akar osztani minket. Legyünk egyszerre harcos keresztények, nemzetiek, és békés, szekularizált kozmopoliták. A kelet-közép-európai alkalmazkodás csodákra képes, elõbb vagy utóbb kóser sertéshúst fogunk árulni amerikaiaknak és franciáknak. De addig? Addig a napi erõviszonyok döntenek. Ha Európa-anya az európai felvétellel vizsgáztat Koppenhágában – dicsérjük a frizuráját. Ha Amerika-apa erélyesen rugdossa az ajtónkat, hogy azonnal kísérjük el Irakba, brit és spanyol barátai legalább egy hûséglevelet csikarnak ki tõlünk – aláírjuk, és bámuljuk apa bicepszét.

A mi felfogásunk szerint, a mából visszatekintve, a kilencvenes évek közepének amerikai–európai – antik római–görög – együttélése biztosította a legtöbb lehetõséget nemcsak nekünk, kelet-közép-európaiaknak, de az egész világnak is. Ezüstkor, ahol az intézmények öregedtek és halódtak, de mûködtek. A világ kiszámítható volt. Átléptünk a vaskorba. Erõ és befolyás, nagyság és prófécia vezényelnek. A világ kiszámíthatatlanná vált.

Mageurópa többször került válságba. A hatvanas évek közepén nyíltan gúnyolódtak rajta, a nyolcvanas évek elején a japán betegséget euroszklerózisnak nevezték. A ziháló, nehézkes, túlsúlyos, vén Európa túlélte válságait. Túlélte az újbirodalmi, fenyegetõ Szovjetuniót. Átvészelte az atlanti válságokat. Ma nagyobb, mint valaha. Már nem Mageurópa, nem Frank Birodalom. A bezárkózás, a kétütemûség nem használ. Nyitottság, együttmûködés, szellemi és lelki megújulás, párbeszéd Európa igazi jövõje. Az európai identitás nem(csak) mageurópai – francia, német, benelux – önazonosság, hanem ibériai és skandináv, brit és ír, balti és közép-európai együttes önazonosság is. Nõk és férfiak, gyermekek és öregek, sérültek, kisebbségek egyenrangú Európája. Szekularizált és hívõ, katolikus és protestáns, ortodox és zsidó, muszlim és buddhista világok ütközése és kiegyenlítõdése. Nem a térítõ, az ideologikus, a profetikus modelleké a jövõ, hanem az összevissza, (másként) gondolkodó és cselekvõ, együttmûködõ civilizációké.

“A világ szellemi-erkölcsi súlypontja Európában van” – írta Thomas Mann 1947. októberében a Naplójába.² Valóban ott volt? S hol van ma?