AZ A PIAC

Egészen üres volt az a piac.

A jöttöm szinte fájt neki, nyikorgott,

és fonnyadt zellerek hulltak belöle.

Egy pultra fölültem, lelakatolt

vasláda volt igazából, dübörgött,

ahogy a sarkammal az oldalát

rugdaltam, szaporán és szaporábban,

egészen döngött az üres piac,

most félrebillent fejjel jó erösen

el kellett gondolnom: mért gravitálok

az emberektöl el? Üres teret

kívánok, mint a gáz, kitölteni?

Na persze – de micsoda ritkulással!

A légnemüek gondolkodnak így.

Abbahagytam a ládán a dübörgést,

mert szellemek rázták a piacot.

Enni kellett volna egy marharépát.

A TRAGIKOMIKUM HELYETT

Húsz év se lesz elég, hogy kivakarjam

a kedvesség vegyízû foltjait,

hogy meglássam a hûség függönyétõl

az állatias, szõrbundás magányt.

Hogy ne legyen mindenre válaszom,

mikor az önvád bátor heverõjén

a fájdalmat kívánom. (Megadod,

egy szóra ugrasz, gondos ápoló.)

Kell még húsz év, hogy meg-megállva,

egy héten át koncentráltan behozzam

a tragikum helyett a kínosat,

hogy kinevettelek meztelenül.

Majd szétválasztom, mint aranymosó,

a szenvedélytõl a kapaszkodást.

Nekem húsz év elég. Húsz könnyû év.

AZ UTOLSÓ SZIGET

 (André Kertész fényképéhez: kisfiú ül egy újságkupac tetején,
fagylaltozik, s a kilátszó képregényt olvassa.
A kép a háború alatt készült Amerikában.)

Elõbb csak állt, mert a fagylalttal õgyelegve

(mióta háború van, anyu dolgozik)

egy újságcafatra lépett. Sziget, gondolta aztán,

körben a tenger, csak szigetre szabad lépni.

Papírról-papírra ugrált. Az egyikre

az volt írva: Cologne – az az, ahol a kölnivízre

bombákat dob apu. Aztán már nem sziget volt,

csak újság, szétszakadt felnõtt szöveg,

érdektelen. De ott, a kocsma bezárt ajtajában

egész hegység van, és a tetején,

ó, ott a képregényen: jó arcú katona,

nagymellû nõ, együtt sírnak, de fõleg a nõ.

“Majd írjál, írsz ugye?” – Itt már kormos az arca,

ez csatatér, lehajolva szalad,

már csak gondol a nõre, aki paplanszerû

buborékban lebeg. – “Ezalatt.” – Kórház.

Ja, ápolónõ! De egy másikat ápol,

aki szõke és sebesült. Apu még nem sebesült.

A nõ nem is kötöz, hanem a kormos arcúra

gondol (buborék). – Rászól az orvos,

hogy tegye a dolgát. Az orvos szerelmes belé,

úgy van megrajzolva, a szõke sebesült is,

de a kormos arcú nem, mert az a férje.

Ezt nem mondják, de így van. Itt a kupacban

a folytatás, megkereshetné, de elég csak ülni,

száraz lábbal, Gutenberg szigetén.

PETRI GYÖRGYRÕL

Nem hittem neki, bár a gyönyörût,

a hús, a csontok durváját szerettem.

Hogy átvág éles kése mindenen,

a Kreml falán és a Jézus szívén.

Hogy huzatban, ételszagban vitázik,

és imbolyogva, vékony árnyat vetve,

mint levegõtlen völgyben nõtt fenyõ,

visszavisz egypár üres üveget.

Nem hittem neki, csak a muzsikán,

az üvegszilánkos, nikotinos,

fûrészelõs zenén úsztam lebegve,

mint gumimatraccal parti kövön.

Nagyot sziszeg a mester, és leenged.

Nem hittem el, hogy van ilyen komolyság,

lekvárban álló rajzfilm-figura,

turhákat köp az édes zselatinba,

majd csikkjeim közé likõrt locsol.

Azt nyalhatom, keserû muzsikáját

érzi a szám, és mindegy, mit hiszek.