Versek

(séta)

borbély szilárdnak

a séta írod, könnyed, mint a kék lénia,

amely elszáll, amikor pipáznak. az én sétám

nem ilyen. testemet mindig nehéz, túlméretezett

zsáknak éreztem, olyannak, amilyen alatt

egyszer gyermekkoromban apám boltjának

raktárában elestem. kartonzsák volt,

papírzacskókkal teli, feküdtem mellette és

sírtam, amiért nem bírom el. séta közben,

megfigyeltem, lábamat gyorsan tolom elõre

a levegõben, hogy teljes súlyommal minél elõbb

a sarkamra, majd lepényszerûen kiszélesedõ

lábfejemre támaszkodhassam. a mozgás

persze függ a talajtól is. sík aszfalton olyan,

mintha jókora lemezhordót gurítanék.

ez folyamatos erõkifejtést igényel, de ha

megindul a hordó, csak ritkán bicsaklik meg.

földúton viszont, például erdõben, minden

lépésnél félrefordulhat vagy elakadhat.

ilyenkor a mozgást gyorsan ki kell igazítani,

mert a forgó, majd hirtelen letapadó részekben

könnyen kárt tehet a test súlya. emelkedõn

az egész mozgás sokkal egyszerûbb. a test

pontosan érzi tömegét, amint maga után húzza,

míg a lejtõn vissza kell fognia, egy lépéssel

mindig elmaradva tõle. ezt ellenõriztem

legutóbb, amikor azzal a céllal indultam útnak,

hogy neked sétáljak. az erdõben itt minden

ösvénynek neve van, kivéve azokat, melyeken

csak az erdészet gépei járnak. gyûjteni kezdtem

neked az ösvények neveit. tudtam, hogy a

helyemben te is ezt tennéd, megjegyeznéd és

szobádba visszaérve felírnád õket egy papírra.

egy híd után a bruderhausallen mentem végig,

letérhettem volna a stangenholzwegre vagy a

lindenallera, de nem tettem, mentem tovább

a bernhardsbachweg majd a sibillengraballe felé,

hogy a bärenwegen elérjem azt a tavat, amelyhez

igyekeztem. útközben gyûjtöttem neked

madárneveket is, bár a madarakat inkább csak

hallottam, mint láttam: blaumeise, buchfink,

waldbaumläufer, rotkelchen, mönchgrasmücke,

sommergoldhänchen, buntspecht, zaunkönig,

zilpzalp. az ösvényeken és a tónál sok magányos

futóval találkoztam. velük kapcsolatban

igazad lehet. valóban nem az aszkézist,

hanem az élvezetet ûzik, amikor a test

átlendül a fáradtságon, és az agyban termelt

hormonok fellazítják az én határait.

(fonográfia)

ott maradni még, forgatni a sírás

viaszlemezét, mely örökké ugyanott

akad el, mint a határt vert zápor,

örökké ugyanott tör ki, ott, ahol

elszabadul a kopott gyémánttû

csúszása, nyüszítése, mint egy kötéllel

félholtra vert kutyáé, “nesze, ez a tiéd,

rohadt dög”, a homok apró rögökké

tapad össze a nyáltól, a könnytõl,

az esõtõl, kitartani ezt, és amikor

nem lehet tovább, visszaosonva

a kötelet épp csak elejtõ kézhez,

mint egy kést, forgatni a szívben

a nem kívánt folytatás szégyenét.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.