Látleletek az új normáról

Szabadság és biztonság az Egyesült Államokban szeptember 11. után

 

2003. szeptember

Látleletek az új normáról újabb változata az Ügyvédbizottság* két korábbi jelentésének: az egyik a 2003 márciusában kelt Az erõegyensúly felbillenése: hogyan sértik meg az emberi jogokat és a polgári szabadságot az Egyesült Államok törvénykezésében és politikájában szeptember 11. után történt változások, a másik 2002 szeptemberében kelt, a címe: A veszteség éve: a szeptember 11. utáni polgári jogok újraértékelése.

Tömör összefoglalás

Az Értékelés az új normáról már a harmadik azon jelentések sorában, amelyek az emberi jogok védelmének folyamatos romlását mutatják ki az Egyesült Államok szeptember 11. utáni törvénykezésében és politikájában. Ezt ma már, két évvel a támadás után nem tekinthetjük válságkezelõ kényszerintézkedések átmeneti velejárójának. Épp ellenkezõleg: a végrehajtó hatalom kiterjeszkedése és az elfogadott polgári és büntetõjogi eljárások figyelmen kívül hagyása részévé vált az amerikai élet “új normáinak”. Az új normák – részben az jellemzi õket, hogy megnyirbálják némelyek bizonyos szabadságjogait – azért aggasztóak, mert elszakadnak a törvénytõl mint egésztõl. Az Egyesült Államok kormánya már nem ígérheti azt, hogy az egyéneket ismert, minden esetben egyformán alkalmazott és független bíróság által felügyelt igazgatási elvek szerint fogja kormányozni. Amint ez a jelentés bemutatja, a törvényi biztosítékok egyre többször csak annyiban vétetnek tekintetbe, amennyiben összhangban vannak a választott hatalmi eszközökkel.

Alaptények

1. fejezet: Nyílt kormányzás

A kormány folyamatosan igyekszik háttérbe szorítani az információ szabadságáról szóló törvényt (Freedom of Information Act – FOIA): egyre nagyobb szerepet ad a törvénykezéstõl való eddig mentességeknek és újabb “kritikus infrastrukturális” mentességgel toldja meg õket. Ez az új mentesség korlátozhatja a nyilvános hozzáférést a vállalkozások által a kormánynak átadott fontos egészségügyi, biztonsági és környezetvédelmi információkhoz. S ha az az információ arról tanúskodik is, hogy ez vagy az a cég megsérti az egészségügyi, biztonsági és környezetvédelmi szabályokat, a cég ellen nem lehet polgári eljárást indítani, csak ha a benyújtott jelentés rosszhiszemû volt. Ezzel párhuzamosan a kormány korábban nyilvános információkat vett le a kormányzati webhelyekrõl – egyebek között levette a Környezetvédelmi Minisztérium kockázatkezeléssel kapcsolatos terveit is, holott a Szövetségi Nyomozóhivatal (Federal Bureau of Invstigation, FBI) világosan kijelentette, hogy a Környezetvédelmi Minisztérium ez irányú információi nem járnak semmiféle terrorveszéllyel; ezek az információk másfelõl fontos felvilágosítással szolgáltak a vegyi anyagok okozta balesetek kockázatairól és a válságkezelõ intézkedésekrõl.

A kormány mostanában jó néhány gyõzelmet aratott a bíróságon az információ szabadságáról szóló törvény korlátozásával összefüggõ ügyekben. Az Amerikai Polgári Szabadságjogok Unió (American Civil Liberties Union, ACLU) kontra az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma ügyben egy szövetségi bíróság elutasította a Szabadságjogok Uniójának azt a követelését, hogy a Minisztérium közölje, milyen sûrûn gyakorolja a Terrorizmusellenes törvény (Patriot Act) által adott többletjogait. A Nemzetbiztonsági Tanulmányok Központja (Center for National Security Studies) kontra az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma ügyben a Columbia szövetségi kerület (D. C.) kerületi fellebbviteli bíróságának három bírájából álló osztott tanács helyben hagyta a végrehajtó hatalom jogát arra, hogy az információ szabadságáról szóló törvény alóli mentességre hivatkozva ne fedje fel azoknak a nevét, akiket szeptember 11. után vizsgálati fogságban tartott, sõt fogva tartásuk helyét, idejét és indokát sem. A fellebbviteli bíróság az információ szabadságáról szóló törvény jól meghatározott elveit figyelmen kívül hagyva – azok szerint a kormánynak különleges okot kell megneveznie, ha információt akar visszatartani – elfogadta a végrehajtó hatalom bõvebb jogértelmezését, amely szerint az információk feltárása hátráltatta volna a törvény betartatását.

A Bush elnök által 2003. március 28-án kiadott 13292-es számú elnöki rendelet is erõsítette a kormányzati titoktartást, mert engedélyezte a végrehajtó hatalomnak, hogy elhalassza a kormánydokumentumok közreadását, ezenkívül eddig nem volt lehetõséget adott a végrehajtó hatalomnak már közrebocsátott információk újratitkosítására; újabb kivételeket engedélyezett a titkosság megszüntetésének szabálya alól; enyhítette azokat a szabályokat, amelyek szerint ez vagy az az információt mégsem kell közreadni – a korábbi szabály szerint ettõl csak akkor lehetett eltekinteni, ha a közreadás bizonyosan kárt okozna, az újabb szabály szerint azonban már akkor is el lehet tekinteni tõle, ha esetleg kárt okozhat. A 13292-es számú elnöki rendelet ezenfelül eltörölt egy megkötést a korábbi végrehajtási utasításokból; aszerint a megkötés szerint “az információ nem titkosítható, ha a kétség merülne fel a titkosítás szükségessége iránt”. Ezzel a törléssel lényegében átállította a korábbi szabályok szerinti “nem titkosítani” alapértelmezést a mostani “titkosítani”-ra.

A kormány folyamatos küzdelmet vív a Kongresszussal az adminisztratív információk elérhetõségének dolgában. Az Igazságügyi Minisztérium csak azután volt hajlandó egyáltalán válaszolni a terrorizmusellenes törvény végrehajtását firtató kongresszusi kérdésekre, hogy a Képviselõház egyik fontos republikánus tagja ezeknek a dokumentumoknak a bekérésével fenyegetõzött. Az Igazságügyi Minisztérium most voltaképp a következõ irányelv szerint mûködik: felszólítja a minisztériumi alkalmazottakat, hogy számoljanak be a minisztérium törvényhozási ügyekkel foglalkozó hivatalának (Office of Legislative Affairs) minden esetleges Capitol Hill-i eligazításról, és a Capitol Hillen a kormánytagokkal és a szenátusi tagokkal folyt fontos, lényegi beszélgetésekrõl, éspedig azért, hogy a hivatal mindezek ismeretében “segíthessen eldönteni, hogy megfelelõ-e a lehetséges eligazításokkal kapcsolatos eljárás”. Vita támadt a körül a kormánykövetelés körül is, hogy a titkosszolgálatok szeptember 11-i felsülésérõl szóló kongresszusi beszámolóból titkosítani kell a legfontosabb részeket. 2003. augusztus 23-ig 46 szenátor írta alá azt az a levelet, amely felszólítja az elnököt, hogy a jelentésbõl további részeket is oldjon fel a titkosítás alól.

A kongresszusi tagok pártállástól függetlenül egyre inkább kezdik tekintetbe venni a biztonsági szakértõk figyelmeztetését: azt ugyanis, hogy a túl sok titkosítás gyengítheti a biztonságot. Porter Goss floridai republikánus képviselõ, a hírszerzési ügyekkel foglalkozó képviselõházi állandó bizottság elnöke nemrégiben arról számolt be, hogy “nagyon sok az indokolatlan titkosítás”, és hogy továbbra is ez a “mûködésképtelen” titkosítási rendszer adja a bizottságnak a legtöbb feladatot. Amint azt John McCain arizonai republikánus szenátor megjegyezte: A szeptember 11-i támadással kapcsolatos túlzott kormányzati titkolózás tápot ad az összeesküvés-elméleteknek, és rontja az emberek bizalmát a kormány iránt.

2. fejezet: Személyiségi jogok

A kormány erõsen védi a terrorizmusellenes törvény 215-ös és 505-ös cikkelyét: azok szerint a Szövetségi Nyomozóhivatalnak (Federal Bureau of Investigation, FBI) joga van betekinteni az Egyesült Államok polgárainak és a törvényesen a területén lakóknak az adataiba (egyebek között könyvtári, egészségügyi, képzési, internetes, telefon- és pénzügyi adataiba), s a betekintéshez nem kell elõzetesen bebizonyítania, hogy a kérdéses személy kémkedne vagy köze volna a terrorizmushoz. A kereskedelmi szolgáltatók – bírósági felügyelet híján, vagy mert nagyon gyenge a bírósági felügyelet – rászoríthatók arra, hogy ilyesfajta adatokat adjanak ki pusztán egy, a Szövetségi Nyomozóhivataltól származó írott nyilatkozatra, ha aszerint ezekre az adatokra szükség van “a nemzetközi terrorizmus vagy titkos felderítõ tevékenység elleni védekezés céljából”. És a terrorizmusellenes törvény bûnnek nyilvánítja annak a felfedését, hogy a Szövetségi Nyomozóhivatal valakit ilyen információk átadására szólított fel.

A könyvtáros tehát bûnvádi eljárásnak teszi ki magát, ha elárulja, hogy listát kellett adnia az olvasói által kivett könyvekrõl. Sokan nyíltan kimondják, hogy ezek az intézkedések csökkenthetik a véleménynyilvánítás szabadságát és az ismeretszerzéshez való jogot. Ahogyan egy könyvtáros mondta: a 215-ös cikkely “ellentmond etikai kódexünknek”, mert arra kényszeríti a könyvtárost, hogy a Szövetségi Nyomozóhivatalt “hatalmas információmennyiséghez juttassa rengeteg emberrõl”, jóllehet az semmi felvilágosítással nem szolgál arról, hogy azok az emberek egyáltalán tettek-e valami rosszat. Az elnök által javasolt kiegészítések még tovább erõsítenék ezt a hatalmat, és lehetõséget adnának arra, hogy az igazságügyi miniszter a belsõ és a nemzetközi terrorizmussal kapcsolatos vizsgálatokban adminisztratív (bírósági jóváhagyás nélküli) idézést bocsásson ki.

A kormány továbbra is igyekszik valamilyen formában feltámasztani a Totális Éberség (Total Information Awareness, TIA) tervezetet; ebben a 2002-es javaslatban az áll, hogy a kormány vizsgálhassa a személyi adatokat, egyebek között a vallásos és politikai ténykedést, a jármûvezetõi elõéletet, a fõiskolai, egyetemi idõkbõl való iratokat, a könyvvásárlásokat, az orvosi leleteket és kórtörténetet, az útlevélkérelmeket, az autókölcsönzésrõl készült iratokat, telefonhívásokat, elektronikus leveleket és internetes naplóállományokat, “az esetleges terrorista tevékenységre utaló jellegzetes magatartásformák feltárására”. Az eredeti, 2002-es tervezetet széles körben aggályosnak tartották a magánélet titkossága szempontjából, és szakértõk szerint egy ilyen tervezet hathatóssága nagyon is kétségbe vonható. Az Egyesült Államok Számítógép-társasága (the U. S. Association for Computing Machinery), az ország legrégebbi számítógépes társasága nem sokkal ezelõtt arra figyelmeztette a közvéleményt, hogy derûlátó becslés szerint is évente 3 millió állampolgárt nyilváníthatnak minden alap nélkül esetleges terroristának. A Kongresszus a maga hitelének megõrzése végett nem vette félvállról ezeket a figyelmeztetéseket, és elkezdett gátat szabni az ezzel a tervezettel kapcsolatos munkának. A Szenátus nemrégiben intézkedést fogadott el arról, hogy az Egyesült Államok polgárairól csak kongresszusi felhatalmazás birtokában lehessen ilyen módszerekkel adatot gyûjteni, a pénzügyi támogatást azonban nem vonta meg a tervezettõl. A kormány továbbra is igyekszik mindent megtenni a Totális Éberség tervezetének fenntartásáért.

Az Utazásbiztonsági Hatóság (Transportation Security Administration, TSA) által a terrorista gépeltérítõk ellen használt mostani rendszer a különféle kormányforrások adataiból összeállított figyelõlistákra támaszkodik. Az Utazásbiztonsági Hatóság nem hajlandó közölni, hogy ki került fel ezekre a listákra és miért. De a listák gyors szaporodásával egyre gyakoribban lesznek a hibák: a Hatóság naponta 30 telefonhívást kap a légitársaságoktól ok nélkül terroristagyanúsnak nyilvánított utasokról. De lehet, hogy ez kisebb a tényleges számnál; az Utazásbiztonsági Hatóságnak ugyanis nincs központi rendszere a hibák nyilvántartására, vagyis nincsenek összesített adatai arról, hogy ez milyen gyakori eset. A zavar többféle forrásból fakad, a már használhatatlan névegyeztetõ algoritmusoktól kezdve a titkosszolgálati adatokig. Az utasok szerint még a nyilvánvaló hibákat is szinte lehetetlen kijavíttatni.

Az Utazásbiztonsági Hatóság folytatja egy új “utaskockázat-becslõ” rendszernek, a Számítógépre Támaszkodó Utas-elõszûrõ Rendszer II-nek (Computer Assisted Passenger Pre-Screening System II, CAPPS II) a kifejlesztését. Ez a rendszer a várakozások szerint a kereskedelmi adatszolgáltatók és az állami titkosszolgálatok adataira építve minden utast felbecsülne kockázati szempontból. Az új rendszer is ugyanazokra a titkosszolgálati adatokra épülne, mint az eddigi listák, és ki volna téve a kereskedelmi adatbázisokra való hagyatkozásból adódó hibáknak. Ezenfelül nem lenne alávetve a mostani törvényeknek: azok szerint a titkosszolgálatok kötelesek az egyénnek lehetõséget adni az adminisztratív adatok kijavíttatására. És az Utazásbiztonsági Hivatal azt javasolja, hogy erre a rendszerre ne vonatkozzék a szokásos adatvédelmi törvény (Privacy Act) – az tehát, hogy egy hivatal csak olyan információkat õrizhet valamely személyrõl, amelyek szükségesek e hivatal törvény szabta feladatainak ellátásához.

Az utóbbi két évben sokkal gyakoribbak a külföldi titkosszolgálati megfigyelésekre kiadott parancsok (a terrorizmusellenes törvény nagyobb teret engedett az ilyen típusú utasításoknak). Az ilyen parancsokat jóval kevesebb ügyrendi ellenõrzésnek kell alávetni, mint egy közönséges büntetõjogi nyomozást elrendelõ parancsot. A külföldi titkosszolgálati megfigyelésekre kiadandó parancsokat ex parte bírálja el egy titkos bíróság az Igazságügyi Minisztériumban, és a tisztviselõknek nem kell valószínûsíthetõ okot megnevezniük a parancs kiadásának indoklására. 2001 és 2002 között 31 százalékkal nõtt ezeknek a parancsoknak a száma, a szokásos szövetségi nyomozásra kiadott parancsoké viszont 9 százalékkal csökkent. A 2002-ben külföldi titkosszolgálati megfigyelésekre kiadott parancsok száma 21 százalékkal lépi túl az elõzõ évtizedbeli legnagyobb értéket, és ezek a parancsok valamivel több mint a felét teszik ki az összes szövetségi lehallgatásnak. Sõt szeptember 11. óta a Szövetségi Nyomozóhivatal 170-szer kapottsürgõs parancsot külföldi titkosszolgálati megfigyelésre – az ilyen, legfeljebb 72 órás nyomozásra az igazságügyi miniszter is adhat utasítást, bírósági engedély nélkül. Ez a szám több mint háromszorosa a 23 év óta kiadott összes ilyen parancsnak – ennyi ideje lehet egyáltalán ilyen parancsot kiadni.

3. fejezet: Bevándorlók, menekültek és kisebbségek

Az Igazságügyi Minisztérium minden erõvel igyekszik fokozni az állami és helyi részvételt a szövetségi bevándorlási törvény végrehajtatásában. Az rá az indoka, hogy az állami és helyi tisztviselõk “eleve jogosultak letartóztatni és õrizetbe venni a bevándorlási törvényeket megsértõket” és az országos bûnügyi adatbázisban szereplõket. Ennek az “eleve jogosultságnak” egyáltalán nem világosak a jogi alapjai. A helyi tisztviselõk meglehetõs ellenállással fogadják ezeket a próbálkozásokat, mert, mint mondják, az ilyesfajta feladatok már eleve kimerítenék a törvény betartatására fenntartott szûkös erõforrásokat, és tönkretennék a törékeny közösségi kapcsolatokat. Ahogyan a texasi Arlington rendõrfõnöke elmagyarázta:

 

Nem vethetjük alá és nem is fogjuk alávetni a magunk gyenge erõforrásait kvázi-politikai, a bûnözéshez talán nem is kapcsolódó, alkotmányos tekintetben kérdéses és vagy más felmerülõ problémáknak vagy alaptalan utasításoknak, ha azokat polgáraink nem tartják égetõnek.

Az elsõ iraki ellenségeskedések idején, 2003 márciusától áprilisáig a Belbiztonsági Minisztérium (Department of Homeland Security, DHS) automatikusan õrizetbe vette az azokból az országokból vagy területekrõl – összesen 33-ból – érkezõ menedéket keresõket, amelyekrõl úgy vélte, hogy az Al Kaida vagy más hasonló csoport mûködhet bennük. E szerint a program szerint a célországokból érkezõ menedékkeresõket akkor sem helyezték szabadlábra a menedékkérelem elbírálásának idõtartamára, ha azok eleget tettek az ehhez szükséges feltételeknek és egyáltalán nem voltak veszélyesek a társadalomra. Ennek a programnak közfelháborodás vetett véget 2003 áprilisában. A kormány semmit sem közölt arról, hogy az e szerint a program szerint letartóztatottak közül valakit is szabadon engedtek volna.

Bár a kormány tett bizonyos lépéseket azoknak a drákói intézkedéseknek az enyhítésére, amelyek folytán a szeptember 11. utáni hetekben tömegesen kerültek õrizetbe nem amerikai állampolgárságú személyek, már ezek a – késõbb már nem folytatódó – üldözések is erõs ellenérzéseket keltettek. 2001 novemberének elejéig a Szövetségi Nyomozóhivatal irányította erõk majdnem 1200 embert vettek õrizetbe a szeptember 11-i támadással kapcsolatos vizsgálatokban. A majdnem 1200-ból 762-t egyes-egyedül a bevándorlási törvény megsértése miatt fogtak le – például azért, mert vízumuk lejártával nem távoztak az országból. Ahogyan az Igazságügyi Minisztérium Fõfelügyelõi Hivatala által kiadott 198 oldalas jelentés most elismeri, az õrizetbe vétel idõnként “nagyon megnehezítette” a vizsgálatra való összpontosítást. Az õrizetbe vettek közük sokan több hétig nem kaptak semmilyen iratot arról, hogy mi ellenük a vád – néhányan egy hónapi fogva tartás után sem – és meg voltak fosztva a jogszerû eljárás más fontos velejáróitól is. Különösen kíméletlenek voltak a körülmények a brooklyni fogva tartási központban és a patersoni Passaic megyei börtönben, New Jersey államban. Most az a legnagyobb nehézség, hogy az ennek a sok õrizetbe vételnek a céljaira kibõvített hatóság még mindig jelen van, következésképpen szinte semmi akadály annak, hogy az ilyen széles körû letartóztatás és õrizetbe vétel megismétlõdjön.

2003. április 17-én John Ashcroft igazságügyi miniszter terjedelmes határozatban tagadta meg egy 18 éves haiti menedékkérõ szabadon bocsátását. Ebben az In re D-J kezdetû határozatban arra lyukad ki, hogy a menedékkérõ, David Joseph nem jogosult személyére szólóan megtudni, hogy miért kellett õt “nemzetbiztonsági” okokból õrizetbe venni. Arról szó sem esik, hogy Joseph valamilyen tekintetben is veszélyes volna. A határozat terjengõs megfogalmazás aggodalmat kelt a tekintetben, hogy a kormány alighanem az õrizetbe vett bevándorlók több kategóriájától is igyekszik megtagadni a személyre szóló indoklást õrizetbe vételük okairól, ha egyszer a végrehajtó hatalom azt állítja, hogy nemzetbiztonsági érdekek forognak fenn.

Ma már jól látható, milyen következményekkel jártat azok a követelmények, amelyeket az Igazságügyi Minisztérium “behívásos” nyilvántartásba vételi programja írt elõ az ideiglenes tartózkodási engedélyrõl (ezt a programot 2002 nyarán vezették be, és 2003. április 25-ig maradt hatályban). A behívásos nyilvántartásba vétel azt követelte bizonyos országokból – összesen 25, fõleg arab és muszlim országból – érkezett 16 és 45 év közötti férfi látogatóktól, hogy jelenjenek meg a Bevándorlási és Honosítási Hivatalban (Immigration and Naturalization Service, INS) ujjlenyomatvétel, fényképezés céljából, továbbá azért, hogy eskü alatt válaszoljanak a hivatal tisztviselõinek kérdéseire. A programmal kapcsolatos téves tájékoztatás – egyebek között a Hivatal által kibocsátott pontatlan, homályosan megfogalmazott és egymásnak ellentmondó felszólítások – miatt némelyek akaratlanul is megszegték a program elõírásait – s ez nemegyszer a kitoloncolásukhoz vezetett. Ügyvédek arról számoltak be, hogy a kikérdezések egymás utáni szakaszai között nem léphettek kapcsolatba az ügyfeleikkel, és a listára felvettek némelyike a legkevésbé sem szándékosan lemondott a meghallgatásról. Rossz bánásmódról is érkeztek nyugtalanító jelentések. Los Angelesben például vagy 400 férfit és fiút fogtak le a nyilvántartásba vétel elsõ szakaszában. Némelyiküket megbilincselték és megbéklyózták, másokat tömlõbõl hideg vízzel fröcsköltek, megint mások kénytelenek voltak a zsúfoltság miatt állva aludni. Végül 82 ezer ember tett eleget a behívásos nyilvántartásba vétel követelményeinek.

Az Egyesült Államok menekülteket letelepítõ programja hosszú ideje minta a világ országainak, s arra emlékeztet, hogy ezt az országot az alapítók a menekültek menedékének szánták. De közvetlenül szeptember 11. után a nagy biztonsági gondok között ennek a programnak vége szakadt. Két év elteltével az Egyesült Államok Menekülteket Letelepítõ Programja még mindig csak tengõdik – a biztonsági ellenõrzések hosszas elodázódása, elégtelen források és irányítási hibák hátráltatják. Szeptember 11. elõtt évente átlagban 90 ezer menekült telepedett le az Egyesült Államokban, 2003-ban várhatólag csak 27 ezer fog.

4. fejezet: A besorolás nélkül õrizetbe vettek

Jó néhány ember van még katonai õrizetben – köztük amerikai állampolgárok –, és nem léphetnek kapcsolatba sem a családjukkal, sem semmilyen tanácsadóval; mindezt csak azért kell elszenvedniük, mert az elnök meghatározása szerint õk “ellenséges harcosok”. A végrehajtó hatalom, úgy látszik, semmilyen irányelvre nem támaszkodik abban, hogy valamely embert ellenséges harcosnak, s ne hadifogolynak vagy bûn elkövetésével gyanúsíthatónak nyilvánítson. José Padilla és James Ujaama is amerikai állampolgár, és az Egyesült Államokban letartóztatták õket az Al Kaidával való összeesküvés vádjával. Ujaamát büntetõjogi vád alá helyezték, és beismerõ vallomást tett, Padillát azonban nem vádolták meg semmivel. Már 15 hónapja van katonai fogságban, és senkivel sem érintkezhet. A végrehajtó hatalom John Walker Lindh-et és Yaser Hamdit is megvádolta – õket azzal, hogy részt vettek Afganisztánban a Egyesült Államok elleni zavargásokban. Lindh ellen polgári eljárást folytattak, õ tehát élvezhette az Alkotmány szerint õt megilletõ védelmet, Hamdi azonban 16 hónapon át magánzárkában maradt. Ügyvédet egyszer sem látott. Egyáltalán nem világos, hogy miért bánnak velük ennyire másként.

Az ellenséges harcoknak tituláltakat védõ ügyvédek bíróságon támadják a fogva tartást, de az Igazságügyi Minisztérium hevesen ellenáll. A Második kerület fellebbviteli bíróságához a nyáron eljuttatott beadványban jó néhány szakértõ (köztük az Ügyvédi Bizottság és a Cato Intézet) azt állítja, hogy Padillával törvénytelenül bánik a végrehajtó hatalom. Az a véleményük, hogy az Egyesült Államok polgárait alkotmányos jogi védelem illeti meg bármiféle fogva tartás ellen, és ebbe a védelembe a jogi tanácsadás, a váddal való megismerkedés joga és az ellenük tanúskodókkal való szembesülés is beletartozik. Az alkotmányban nincs szó semmiféle “ellenséges harcosról” mint lehetséges kivételrõl. És az Egyesült Államok alkotmányának 4001(a) cikkelye világosan leszögezi, hogy “az Egyesült Államok egyetlen állampolgárt sem börtönözhet be s máshogyan sem tarthat fogva, csakis a Kongresszus valamelyik törvénye szerint”. A felek a Második kerületi fellebbviteli bíróság határozatára várnak. Hamdi esetében az Egyesült Államok negyedik kerületi fellebbviteli bírósága egészében a végrehajtó hatalom javára döntött, de elutasította a végrehajtó hatalom “túlzottan általánosító elgondolását arról … hogy értelmes jogi ellenõrzés nélkül bárki amerikai állampolgárt, csak mert állítólag ellenséges harcos, a kormány felhatalmazása alapján vádak és jogsegély nélkül határozatlan ideig fogva lehetne tartani”.

Nyomós bizonyítékok szerint a végrehajtó hatalom “ellenséges harcosként” való megbélyegzéssel fenyegeti bûnügyek gyanúsítottjait, hogy vádalkut csikarjon ki a terrorizmussal kapcsolatos ügyekben. Amint azt Patrick J. Brown, hat lackawannai (New York állam) arab-amerikai védõügyvédje kifejtette: “félõ volt, hogy kikergetik õket a tárgyalóterembõl, és ellenséges harcosoknak nyilvánítják õket, ha az ügy nekünk kedvezõ fordulatot vesz… kitûztük tehát a fehér zászlót és engedtünk.”

Egy másik ügyben az elnök már a bírósági tárgyalás kitûzött kezdeti idõpontja elõtt alig egy hónappal “ellenséges harcosnak” nevezte Ali Saleh Kahlah Al-Marrit, magánzárkába csukatta, nem ismertette vele a vádiratot és elszigetelte az ügyében nagy buzgalommal eljáró ügyvédeitõl. A New York Times idézi egy szövetségi nyomozóhivatali tisztségviselõ erre adott magyarázatát: “a Marri-ügyben hozott döntésnek nyilvánvaló következményei vannak más, szintén terrorizmussal gyanúsított egyénekre. ťHa a helyükben volnék, levonnám ebbõl a tanulságokat.Ť” És ez a tisztségviselõ felvetette, hogy a Zacarias Moussaoui elleni bûnvádi eljárásban tapasztalt kedvezõtlen ügyrendi döntések arra indíthatják õket [a szövetségi nyomozóhivatal tisztségviselõit], hogy ne szövetségi bíróság elé vigyék az ügyet, hanem az elnök alá tartozó katonai tanács elé.

Azóta, hogy Bush elnök katonai tanácsokat állíttatott fel a “háborús szabályok és más alkalmazandó törvények megsértésével” vádolt nem amerikai állampolgárok elítélésére, a Honvédelmi Minisztérium részletesebb szabályozást is kiadott arról, hogy hogyan mûködjenek ezek a tanácsok. Bár ezek a szabályok valamelyest javítottak a helyzeten, a katonai tanácsok továbbra is jóval gyengébb biztosítékkal szolgálnak, mint az amerikai büntetõ törvényszéki vagy a szabályos katonai bírósági eljárás. A tanácsok nem hagynak senkit civil bírósághoz fordulni. A hivatalból üldözendõ cselekmények olyan területekre is kiterjesztik a katonai bíráskodást, amelyeken annak korábban sohasem volt helye. A kormány nagyobb jogkört adott az eljárások külsõ vizsgálatának “nemzetbiztonsági” érdekbõl való elutasítására. És a vádlottat kirendelt katonai jogász képviseli – akkor is, ha nem akarja. A vádlott civil ügyvédhez is fordulhat, de az nem kap ezért semmilyen fizetséget (hacsak a vádlottól nem), magának kell fedeznie személyes és az üggyel összefüggõ költségeit. A civil ügyvédektõl meg lehet tagadni az információkat – az esetleges mentõ bizonyítékokat is –, ha a kormány úgy tartja, hogy “azokra szükség van az Egyesült Államok érdekeinek védelmében”. A Honvédelmi Minisztériumnak joga van (figyelmeztetés nélkül is) lehallgatni a védõ és ügyfele közötti eszmecserét, és az ügyvéd büntetésre számíthat, ha nem ad számot olyan információkról, amelyekre “józan megítélés alapján” szükség lehet a “nemzetbiztonság” nagyobb sérelmének megelõzésére.

2002 elején az Egyesült Államok hadereje több száz egyént vitt át Afganisztánból Kubába, az Egyesült Államok gauntánamói tengerészeti támaszpontjára. Guantánamón most vagy 660-an vannak fogságban – legalább 40 országból kerültek ide és 17 különbözõ nyelvet beszélnek. Három gyermek is van közöttük, a legfiatalabb 13 éves. A tábor megnyitása óta nagyjából 70 foglyot engedtek szabadon, fõleg afgánokat és pakisztániakat. Az itteni foglyok 32 alkalommal kíséreltek meg öngyilkosságot. Noha az Egyesült Államok képviselõi eredetileg azt állították, hogy a guantánamói foglyokat Afganisztánban fogták el, “harci körülmények között”, a most ott fogva tartottak közül néhányat Afganisztántól nagyon távol esõ helyrõl hoztak ide; például két fogoly egyesült királyságbeli lakos, és 2002-ben vetették fogságba õket, egy nyugat-afrikai, gambiai üzleti útjukon. A gambiai rendõrség egy hónapon át magánzárkában tartotta õket, ameddig gambiai meg amerikai hivatalnokok kihallgatták õket. 2002 decemberében amerikai ügynökök elvitték õket Afganisztánba, a bagrami katonai támaszpontra, majd onnan 2003 márciusában Guántanamóra.

2003. július 3-án a Honvédelmi Minisztérium bejelentette, hogy hat Guantánamón fogva tartott személy ügye megérett a katonai bizottság elõtt lefolytatandó perre. A hat fogoly közül kettõ az Egyesült Királyság állampolgára volt, s egy Ausztráliáé. Ez a határozat tiltakozást robbantott ki az Egyesült Államok szoros szövetségben levõ Egyesült Királyságban és Ausztráliában. A britek “erõs fenntartásokat” hangoztattak a “katonai tanácsok iránt”, és végül bizonyos megállapodásra jutottak a maguk két állampolgáráról: az Egyesült Államok egyebek között ígéretet tett arra, hogy nem szándékozik halálos ítéletet hozni ellenük, nem hallgatja le a beszélgetésüket a jogi tanácsadóikkal, és a vádlottak brit börtönben tölthetik le esetleges börtönbüntetésüket. Ezek az ígéretek az ausztráliai fogolyra is vonatkoztak. A széles körû nemzetközi tiltakozást figyelmen kívül hagyva az Egyesült Államok jóval kevesebb védelmet kínált a Guantánamón fogva tartott más nemzetiségû foglyoknak.

5. fejezet: Az Egyesült Államok és a nemzetközi emberi jogok

A szeptember 11. óta eltelt két évben egyre több más országbeli kormány hozott olyan terrorizmusellenes törvényeket, amelyek aláássák a jogszerû eljárás elfogadott normáit, egyebek között a jogi tanácskéréshez és a jogi felülvizsgálathoz való jogot. 2003. június 30-án az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Bizottságával együttmûködõ szakértõk együttes nyilatkozatot adtak ki, és abban mély aggodalmukat fejezték ki “a terrorizmus elleni harc nevében számos országban bevezetett, s egyre sokasodó politikai, törvénykezési és gyakorlati intézkedések miatt, mert azok negatívan hatnak szinte minden emberi – polgári, kulturális, gazdasági, politikai és társadalmi – jog gyakorlására”. Felhívták továbbá a világ figyelmét “a ťterrorizmusŤ kifejezés minden megkülönböztetés nélküli általános használatából származó veszélyekre és az ebbõl eredõ újfajta diszkriminációra”.

Az Egyesült Államok arra kényszerít más országokat, hogy azok adják ki neki az Al Kaida-tagsággal gyanúsíthatókat, jóllehet ez nemegyszer sérti ezeknek az országoknak a belsõ törvényeit. Az egyik ilyen esetben Malawi kormánya egy ottani bíróság határozatát megsértve titokban az Egyesült Államok kezére adott öt embert. Öt héten át tartották fogva õket ismeretlen helyen, míg végre 2003. július 30-án kiszabadultak, mert állítólag tisztázták magukat az alól, hogy kapcsolatban állnának az Al Kaidával. Egy másik ügyben a boszniai hatóságok az Egyesült Államok követelésére hat algériait adtak át amerikai õrizetbe, megint csak megsértve a maguk belsõ törvényeit. A boszniai rendõrség 2001 októberében fogta el ezeket az embereket, azzal a gyanúval, hogy kapcsolatban állnak az Al Kaidával; a hatból öt boszniai állampolgár volt. 2002 januárjában a boszniai legfelsõ bíróság elrendelte, hogy bizonyíték hiányában szabadon kell õket engedni. De a boszniai hatóságok nem engedték el õket, hanem átadták a NATO irányította békefenntartók kötelékében szolgáló amerikai csapatoknak. S hiába járt közben a boszniai és hercegovinai emberi jogi kamara – azt kérve, hogy a hatból négy további vizsgálatok elvégzéséig maradjon az országban –, a hat embert nem sokkal ezután elszállították a guantánamói fogolytáborba. Ma is ott vannak mind a hatan.

A legutóbbi évtizedben az országok egyre kisebb hajlandóságot mutatnak a menekültek védelmére. A szeptember 11-i események csak tovább rontottak ezen a helyzeten. Az államok korlátozzák a határaikon átjutott menekültek jogait, egyre gyakrabban adják vissza a menekülteket azoknak az országoknak, ahonnan elmenekültek – és ahol ezért üldöztetés várja õket –, sõt új módszerekkel igyekeznek a menekülõket eltántorítani attól, hogy az õ országukat szemeljék ki elsõdleges célpontként. Ausztrália és Európa (Nagy- Britanniával az élen) például területen kívüli eljárást és fogva tartó központok felállítását vette fontolóra azok ellen a menekülteket ellen, akik Ausztráliában, illetve az Európai Unió területén keresnek oltalmat.

Sorozatos sajtójelentések szerint a Központi Hírszerzõ Hivatal (Central Intelligence Agency, CIA) titokban más országoknak adja át a terrorizmussal gyanúsítottakat – nevezetesen Jordániának, Egyiptomnak és Szíriának; mindháromról tudni való, hogy kényszerítõ módszereket használ. Ez a fajta átadás – a “különleges kiszolgáltatás” – megsérti az Egyesült Nemzetek kínzást tiltó egyezményének 3. cikkelyét: az ugyanis megtiltja az aláíró államoknak, hogy valakit is olyan államnak adjanak át, amelyrõl “joggal hihetõ, hogy kínzásnak vetné alᔠaz így hozzá kerülteket. Némelyik fogva tartottról azt hallani, hogy listát mutattak neki azokról a kérdésekrõl, amelyekre az amerikai kihallgatók választ vártak tõle. Más alkalmakkor a Központi Hírszerzõ Hivatal állítólag nem játszott ugyan szerepet a kihallgatás irányításában, de késõbb megkapta a kihallgatással megszerzett összes információt. Bár nem tudni, hogy hány ilyen átadás történt, amerikai diplomaták és hírszerzõ hivatalnokok (nevük elhallgatását kérve) ismételten megerõsítették, hogy igenis vannak ilyen esetek. Más jelentések szerint az amerikai hatóságok “kényszer és erõszak” technikával hallgatják ki a terrorizmussal gyanúsítottakat. 2002 decemberében felerõsödött az amerikai kihallgatási módszerek miatti aggodalom, mert egy amerikai katonai támaszponton – az afganisztáni Bagramban – meghalt két afgán fogoly. Halálukat hivatalosan részben “erõszak miatti megrázkódtatással” való “emberölésnek” minõsítették. Az amerikai hadsereg 2003-ban büntetõjogi vizsgálatot indított a haláluk ügyében. S vizsgálja egy 2003-ban meghalt harmadik afgán halálának körülményeit is – ez a férfi állítólag szívrohamban halt meg az afganisztáni Asadabadban, egy amerikai fogdában.

Javaslatok

 

1. fejezet: Nyílt kormányzás

1. A Kongresszusnak meg kell szavaznia egy, az információ szabadságát újra visszaállító törvényt, hogy visszaszorítsa a 2002-es Belbiztonsági törvény adta túlságosan tág jogosultságok következményeit; szûkítenie kell egyebek között a “kritikus infrastrukturális információkkal” kapcsolatos kivételek körét.

2. A Kongresszusnak meg kell szüntetnie azt az állapotot, hogy a Belbiztonsági Minisztérium tanácsadó bizottságai eleve felmentést kaphatnak a nyilvános ülésezés kötelezettsége és a Szövetségi Tanácsadó Bizottságokról szóló törvény (Federal Advisory Committee Act) más, ezzel összefüggõ követelményei alól.

3. A Kongresszusnak felügyeleti célú meghallgatásokat kell tartania, hogy képet kapjon arról, milyen hatása volt a biztonságra és a költségvetésre a titkosítási szabályok szeptember 11. utáni megváltoztatásának – milyen következményekkel jártak egyebek a 13292-es számú elnöki rendeletnek a kezdeti titkosítási elhatározásokról szóló intézkedései és a Belbiztonsági Törvény intézkedései az “kényes, de nem titkosított” információk védelmérõl.

4. A Kongresszusnak fontolóra kell vennie törvényes irányelvek kialakítását a nemzetbiztonsági információk titkosítására, egyebek között meg kell követelnie, hogy a végrehajtó hatalom mutasson be “bizonyítható okokat”, ha nemzetbiztonságra hivatkozva információkat akar titkosítani.

5. A kormánynak módosítania kell a “Creppy- féle utasítást”, és abban a kiutasítással kapcsolatos “különleges célú” meghallgatások általános lezárása helyébe olyan vizsgálatot kell elõírnia, amely esetrõl esetre dönti el, hogy befejezõdhet-e a meghallgatás.

2. fejezet: Személyiségi jogok

1. A Kongresszusnak vissza kell vonnia a Terrorizmusellenes törvény (Patriot Act) 215. cikkelyét, hogy helyreállítsa a biztosítékokat a megszerzett üzleti adatokkal való visszaélés ellen – egyebek között a könyvtárakból, könyvesboltokból és az oktatási intézményekbõl származó adatokkal való visszaélés ellen: itt a legnagyobb a szólásszabadság megnyirbálásának a veszélye. A Kongresszusnak módosítania kell továbbá a Terrorizmusellenes törvény 505. cikkelyét: meg kell követelnie, hogy a Szövetségi Nyomozóhivatal csak bírói felhatalmazással szerezhessen információkat a telefontársaságoktól, internetszolgáltatóktól és a hitelinformációs ügynökségektõl.

2. A Kongresszusnak felül kell vizsgálnia azokat a változtatásokat a Szövetségi Nyomozóhivatal irányelveiben, amelyek enyhítik a hazai vallási és politikai szervezetek megfigyelésére vonatkozó megkötéseket, s gondoskodnia kell arról, hogy a végrehajtó hatalom megfelelõ ellenõrzés alá kerüljön a hazai megfigyelés színterén. Az irányelveket úgy kell módosítani, hogy jobb védelemmel kínáljanak a terrorizmusellenes megfigyelõeszközök tisztán bûnügyi vizsgálatokban való felhasználása ellen.

3. A Kongresszusnak mindaddig el kell halasztania a Számítógépre Támaszkodó Utas-elõszûrõ Rendszer II-nek (Computer Assisted Passenger Pre-Screening System II, CAPPS II) kivitelezését, ameddig nem kap független szakértõi felmérést a rendszer megbízhatóságáról, a személyiségi jogokra való esetleges hatásáról és a hibajavítás mechanizmusáról. S a Kongresszusnak ettõl függetlenül azonnal meg kell vonnia minden anyagi támogatást a Totális Éberséggel kapcsolatos kutatásoktól és fejlesztésektõl.

4. A Terroristaveszély Központot (Terrorist Threat Integration Center) a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) épületében kell elhelyezni, hogy ott minisztériumi és kongresszusi tisztviselõk felügyelet alatt tarthassák, s vizsgálatot indíthassanak az emberi jogok és szabadságjogokkal kapcsolatos esetleges visszaélések és túlkapások tisztázására.

5. A Kongresszusnak az emberi jogokkal és szabadságjogokkal kapcsolatos ügyekért felelõs vezetõ tisztségviselõt kell kineveznie a a Belbiztonsági Minisztérium Fõfelügyelõi Hivatalába; ez a tisztségviselõ közvetlenül a fõfelügyelõ alá lenne rendelve, és az volna a feladata, hogy összehangolja és felügyelje a Belbiztonsági Minisztériumban az emberi jogokkal és szabadságjogokkal kapcsolatos ügyeket.

3. fejezet: Bevándorlók, menekültek és kisebbségek

1. Az Igazságügyi Minisztériumnak és a Belbiztonsági Minisztériumnak továbbra is együtt kell mûködnie az Igazságügyi Minisztérium Fõfelügyelõi Hivatalával azoknak a további ajánlásoknak a valóra váltásában, amelyeket a Fõfelügyelõi Hivatal írt elõ – 2003. október 3-i határidõvel – a szeptember 11-ével összefüggésben õrizetbe vettekkel való bánásmódról. Ezenfelül a Kongresszus követelje meg a Fõfelügyelõi Hivataltól, hogy az félévente adjon jelentést azokról a panaszokról, amelyekben a Belbiztonsági Minisztérium alkalmazottai és tisztségviselõi által az emberi szabadságjogokkal való állítólagos visszaélésekrõl esik szó – egyebek között esetrõl esetre számoljon be arról, hogy mit tett a kormány ezeknek a panaszoknak a hallatán.

2. Az Igazságügyi Minisztériumnak el kell vetnie azokat a kibõvített fogva tartási szabályokat, amelyek szerint nem amerikai állampolgárokat az ellenük szóló vádak ismertetése nélkül is hoszszabb idõn át is fogva lehet tartani, és el kell vetnie azt a kibõvített szabályozást is, amely automatikusan halasztást enged a bevándorlási ügyekben eljáró bírónak a korlátozásokról való döntésben.

3. Az elnök utasítsa az igazságügyi minisztert az In re D-J határozat visszavonására és a korábbi törvénynek a visszaállítására – az még elismerte a fogva tartott bevándorlók jogát a fogva tartásból való elbocsáthatóság egyedi elbírálására. A Kongresszusnak olyan törvényt kell hoznia, amely világosan kijelenti, hogy a beérkezõ menedékkérõk szabadon bocsátására való alkalmasságát bevándorlási ügyekkel foglalkozó bírónak kell megítélnie.

4. A kormánynak újra kell indítania a menekültek letelepítésének programját, és nyilvánosan meg kell erõsítenie, hogy az Egyesült Államok a 2001 elõtti szintre (évi 90 ezerre) akarja visszaállítani a letelepített menekültek számát. A kormánynak megfelelõ forrásokkal kell támogatnia a menekültekkel kapcsolatos biztonsági ellenõrzéseket, hogy azok ne szenvedjenek indokolatlan halasztást.

5. Az Igazságügyi Minisztérium tartsa tiszteletben a törvény betartatásával foglalkozó helyi tisztségviselõk döntését, és ezentúl ne próbálkozzon azzal, hogy bevonja ezeket a tisztségviselõket a szövetségi bevándorlási törvény betartatásába.

4. fejezet: A besorolás nélkül õrizetbe vettek

1. A kormánynak lehetõvé kell tennie, hogy José Padilla és Yaser Hamdi amerikai állampolgár azonnali jogsegélyhez jusson. Ezeknek a személyeknek és az Egyesült Államokban fogva tartott, az elnök által “ellenséges harcosoknak” nevezett több más személynek is meg kell kapniuk az Egyesült Államokban bûnügyi eljárás alá vont gyanúsítottaknak az alkotmány szerint kijáró védelmet.

2. Az Igazságügyi Minisztériumnak a szövetségi ügyészeket el kell tiltania attól, hogy határozatlan idejû fogva tartással vagy katonai bíráskodással fenyegetõzve próbáljanak vádalkura jutni vagy bûnvádakban eredményt elérni.

3. Az Egyesült Államok kormánya az Egyesült Államok által Guantánamón és más fogolytáborokban fogva tartottak ügyében tegyen eleget a Harmadik Genfi Egyezményben és az Egyesült Államok katonai szabályzataiban vállalt kötelezettségeinek. Egyebek között egyénileg hallgassa ki õket annak tisztázására, hogy civileknek tekintendõk-e vagy hadifoglyoknak. Az Egyesült Államok területén kívül fogva tartottakat, ha egy arra illetékes bíróság szerint alaposan gyanúsíthatók a hadviselés szabályainak megsértésével, haladéktalanul az Egyesült Államok Egységes Hadi Jogi Törvénykönyve (Uniform Code of Military Justice) szerinti hadbíróság elé kell állítani. Azokról, akikrõl megállapítható, hogy közvetlenül nem vettek részt fegyveres összecsapásokban, azonnal szabadon kell bocsátani vagy indokolt esetben vád alá kell helyezni.

4. Bush elnöknek vissza kell vonnia a katonai tanácsok felállítását elrendelõ 2001. november 13-i katonai parancsát és a mûködésükrõl késõbb kiadott utasításokat.

5. A kormánynak meg kell erõsítenie azt a tényt, hogy az Egyesült Államok törvényei nem engednek senkit határozatlan ideig fogva tartani pusztán vizsgálati céllal, és a kormánynak világossá kell tennie, hogy Lowell E. Jacoby altengernagy (az Egyesült Államok Haditengerészete) közleménye nem tükrözi a kormány politikáját.

5. fejezet: Az Egyesült Államok és a nemzetközi emberi jogok

1. Az Egyesült Államok nyilvánosan vissza kell utasítania más országok törekvését arra, hogy átfogó terrorizmusellenes erõfeszítések örvén újságírókat, emberi jogi aktivistákat, politikai ellenfeleket és más otthoni bírálókat nyomjanak el.

2. Az Egyesült Államok az emberi jogok iránti valódi elkötelezettség jeleként készítsen jelentést az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Bizottságának arról, hogy hol tart a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának (International Covenant on Civil and Political Rights, ICCPR) teljesítésében. Az Egyesült Államok 1992-ben iktatta törvénybe ezt az egyezségokmányt, de 1994 óta nem készített jelentést az Emberi Jogok Bizottságának.

3. Az Egyesült Államok erõsítse meg az iránti elkötelezettségét, hogy nem ad ki, nem ûz vissza és semmilyen más módon nem fordít vissza senkit olyan helyre, ahol minden valószínûség szerint kínzatás várna rá. Ennek a kötelezettségnek bármiféle állítólagos megsértését független vizsgálattal kell tisztázni. Az Egyesült Államoknak független vizsgálatot kell indítania azoknak a jelentéseknek az ügyében is, amelyek szerint amerikai tisztségviselõk “kényszer és erõszak” módszereket használtak terrorizmussal gyanúsítottak kihallgatására, és nyilvánosságra kell hoznia az amerikai fogságban meghalt három afgán fogoly ügyében indított katonai vizsgálat eredményeit.

4. Az Egyesült Államok köteles tiszteletben tartani más országok belsõ törvényeit, különösen más nemzetek bíróságainak és a nemzetközi jogot betartató emberi jogi bíróságoknak a határozatait.

5. Az Egyesült Államoknak arra kell ösztönöznie minden országot, hogy nemzetbiztonsági intézkedéseit tegye összeférhetõvé a nemzetközi törvények szerint a menekülteknek adandó védelemmel.

FORDÍTOTTA SERES IVÁN

Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.