Novellák

Tűz

Délután

Megállt a süppedékes parton, keresgélt, lehajolt, aztán meg eldobott egy kavicsot, szinte össze- rándult, ahogy a nádason túlról meghallottuk a toccsanást, úgy, mintha meglepte volna a vízbe csapódó kõ hangja, s azonnal egy újabb kavicsot vett fel, ugyanabban az ívben hajította el, nézte a levegõt, most viszont nem hallottunk semmit a nádon túlról, visszafordult, és a földet rugdalva halkan azt mondta, ez van, ezt akarta megmutatni, mert elmondani nyilván nem lehetett, miként is magyarázhatná, hogy mostanában ezt érzi mindennél erõsebben, azt, hogy a levegõ másként viselkedik, mint valami összecsomósodó anyag, mintha összesûrûsödne, lám, még az eldobott követ is kitéríti az útjából, csak azt nem tudni, hogy miért, azt nem tudni, mi lehet ennek az oka és az értelme, már ha van egyáltalán.

Sétálóutca

Nincsen még este, de már elmúlt a délután, kék óra, égnek a lámpák. A Duna felõl még világosabb az ég, és hideg van, a sétálóutcán a szokott élet folyik, fényhasábok a díszburkolaton, pára és tányércsörgés dõl ki a sarki vendéglõ nyitva hagyott ajtaján. Néhány lépésnyire a falnál hirtelen csoportosulás támad: húsz év körüli fiúk és lányok, heten vannak, három lány és négy fiú. Arccal a falnak fordulva állnak, szétvetett lábbal, a kezük a fejük fölött a falra tapasztva, klasszikus pózban, mint a filmekben. Négy rendõr áll mögöttük, õrzik õket, s közben már érkezik is az újabb autó, abból is rendõrök szállnak ki, egyenruhások és nem egyenruhások vegyesen, szó nélkül sietnek a többiekhez, a vendéglõ falához, ahol a csoport áll, a tenyerük a falon, magasan a fej fölött, egyetlen szó sem hangzik el, sehol egy kiáltás, csak a rendõrautók motorja zakatol és villognak kéken a lámpák.

Nagyítás

Nagy, hatalmasan nagy mezõ, éppen csak pöttyözve virágokkal, gazokkal, sehol egy fa vagy bokor, ameddig a szem ellát, és a harsogó zöld közepén egy nõ fekszik, süt a Nap, zöld és sárga, a nõ haja göndör, az is sárga, az arcába hullik s végigterül a feje körött a füvön, a lábát kicsit maga alá húzva, oldalvást fekszik, mint aki megbotlott, s nincsen ereje felállni, úgy maradt, ahogy elzuhant, ahogy megbicsaklott a teste, a karja kifordulva, erõtlenül hever, aztán valami gyenge szél elfújja a haját, csukott szemek, az egész test élettelen, mindez felülrõl látszik, de úgy, hogy lassan körbefordul a kép, s miközben fordul, már távolodik is, egyre hatalmasabb lesz a mezõ, egyre kisebbek a virágok és a fûszálak és a nõ, hiszen mind magasabbról nézi, ki is?, ki nézi?, mit néz?, például õ nézi, a nõ nézi önmagát, lassan körbefordulva, egyre csak emelkedve nézi odalent önmagát, nézi a félrecsuklott lábakat, a kitekeredett testet, mintha lezuhant volna valahonnan, és nézi egyenként az összes fûszálakat.

Véletlen

Egy ember története, aki egy délutáni álomból felriadva félálomban vizelni botorkál, terpeszállásban a hûvös csempének támasztja a homlokát, majd a tükör elõtt ellépve megdermed, és amint visszalép, nézi magát, illetve nézi azt, amit a tükörben lát, és hirtelen ráébred, hogy mennyi is?, igen, elsõ ránézésre is több mint tíz évvel öregebb, mint alig egy órája, amikor elszenderedett. Nem olyan, mintha tíz évvel öregebb lenne, hanem az. Bizonyossággal érzi és tudja, hogy ugyanaz és ugyanolyan, mint aki elaludt, természetesen ugyanaz, mi más lenne, csak éppen mást kell, hogy lásson; eltûnt az életébõl tíz év, úgy, hogy ebbõl semmi nem is maradt a kezében: elaludt, talán valami könyv is volt, összegyûrõdõ lapok, felébredt, most meg kitámolygott a fürdõszobába, nézi a tükröt, és nem érti, amit lát. Nem értheti, hogy eltûnt tíz év, úgy hogy mindenki más átélte azt, minden szenvedésével, jóságával és gyötrelmével együtt; mindenki más eldöntheti tehát, hogy mit gondoljon felõle, sajnálja vagy elfeledje, kitörölje vagy õrizgesse, szeresse vagy gyûlölje, volt, aki meghalt, volt, aki tovább élt, és magával vitte a meghaltak emlékét és a saját történeteit, neki azonban még ez se marad: nincsenek emlékei, tehát nincsen semmi mása, csak a hiány. Vagyis hogy van a rossznál, a szenvedésnél is rosszabb: a szenvedés hiánya.

Tíz év, vagy több, vagy kevesebb.

Emlékirat

Könyv: egy író emlékirata az íróvá válásáról, az eszmélkedésérõl, a gyerekkori élményekrõl, a családról, az élményért és az írásért való küzdelmeirõl: mindarról, ami õt íróvá tette, mindarról, ami eldöntötte, hogy az élet érteni akarásának milyen érzéki módját követi majd egész életében, beleértve ebbe azt is, hogy soha nem hiszi, hogy képes lenne írás nélkül élni, tehát mindig is írt, mindig is író volt; s most, ebben a csodálatosan gazdag emlékiratban a kezdetekre, a pályájára, az eszmélkedésre gondol vissza, mindarra, ami megtörtént vele, mint a gyerekkor teljessége és aztán a férfivá érés, ami õt íróvá tette, s mindarra, ami értelmet adott a készülõdésnek. “Ha ön azt hiszi, képes lenne az írás nélkül élni, akkor ne írjon.” És ennek az emlékezésnek az értelmét és értékét az íróság határozza meg, függetlenül attól, hogy egyébként ez az író soha egyetlen egy sort le nem írt, soha, egyetlen egy lapot ki nem adott a kezébõl, soha, egyetlen egy alkalommal se jelent meg nyomtatásban a neve; attól az emlékirat és az emlékezés, s a gazdagság is még makulátlanul igaz.

Utazás

P. meséli a nagybátyja vonatútját: hatvanegynéhány éves ember, aki rokonsági disznótorosra indult Békés megyébe, elõre megváltott jeggyel, Intercity vonattal, hogy kényelmesen odaérhessen a leölt koca ünnepére.

A megpörkölt, kibelezett és feldolgozott állat lakomájára, ahol összejön a család.

S aztán amikor a vonat Gyömrõnél járt, a férfi egyszer csak levegõért kezdett kapkodni, lilás színt öltött az arca, mint akit nyakon szúrtak, egy-két perc csupán, legalábbis kívülrõl nézve, s máris végzett vele az infarktus. A feleségének még arra se volt ideje, hogy felfogja, mi történik, nemhogy segítséget hívhatott volna. A leállított vonathoz kiérkezett mentõk már csak a tényt konstatálták, a porhüvelyt nem is õk szállították el a közeli városba.

Ennyi a történet.

Nem tudni, hogy ott, Békésben végül is megtartották-e a disznótort.

Nem tudni, hogy egy-két perc sok volna-e vagy kevés.

Nem tudni, hogy a gyömrõi krematórium mikor kerítheti sorra a test elégetését, ahogy közölték a gyászoló özveggyel, sokan várnak a sorukra.

Könnyûség

A napok óta tartó hidegre végül reggel megérkezik a hó: áttetszõ pelyhek, a felhõk mögül átderengve süt a Nap is, megáll a szél, kopár, csontszín ágak, enyhe az idõ, s ezek a hópelyhek olyan könnyûek, hogy felfelé szállnak az ablak elõtt.

Készülõdés

Egyre csak gyengült, de ez mindössze a beszédének halkulásában jelentkezett. Végül már teljesen elhallgatott, haloványan mosolygott, de nem szólt egy szót sem, és a halála elõtti napra végleg elrendezett mindent, a ruhákat összehajtogatta, letörölte a polcokról a port, megigazította a bútorokon a huzatokat, utolsó ténykedésként pedig megrendelte a temetését is.

Idézet

Ami történik, az mind véletlen. Nem lehet nekem ahhoz semmi közöm. Nem, ez lehetetlen.

Délután

A Nagyvásárcsarnok felsõ karzatán árulják a legjobb sültkolbászokat, lángosokat, debrecenit, hurkát, halat. Vagy az is lehet, hogy nem a legjobb, de ha így mondja az ember, hogy “ez a legjobb”, akkor már úgy is esik. Vörös és fehér borok, békebeli árakon, vagy fröccs, és házi fõzésû sör, sûrû és egészen fekete, a habja olyan barna, mint a kávé. Állunk a pultoknál és kimelegedve, nekivadulva eszünk, s közben az újonnan a pulthoz soroló emberekkel beszélgetünk. A táskák a pult alatti polcra fektetve. Így és itt hirtelen könnyû bárkivel szóba elegyedni: az evés, a kolbász lecsorgó zsírja, a szertekenõdõ mustár, a friss kenyér, ami lelóg a szalvétáról a vörösboros foltokkal tarkított mûanyag asztallapra, mindez az összetartozás érzését kölcsönzi az ide sodródóknak. S a vasrácson túl, a lábunk elõtt két emelet mélységben hullámzik a piac: bevásárlókosarak és narancshalmok, nagy karácsonyi készülõdés. Íme: a kilónként mért hattyúk. És közben mellettünk az asztalon hagyott maradékokat egy bõrkabátos, kopaszra nyírt fiú takarítja el, vigyorog, miközben begyûjti a kenyérdarabokat, szalvétákat, papírtálcákat, de azt nem látni, hogy mindezt kidobja-e a szemétbe, vagy máshová teszi.

Gyûjtés

Koporsótakarópaplan-bérleti-díj.

Forgás

Egy férfi története, aki hat ével ezelõtt egy viharos szerelem révén elcsábított egy nála valamivel idõsebb, kisgyermekes anyát. Akkor az asszony kiadta az addigi férje útját, kész helyzet elé állítva õt, elrendezte a válópert, úgy, hogy a férj, amikor hazaért, már a konyhaasztalon találta az aláírt és beadott válási papírokat.

A büszke és gyõztes, szerelmes férfi rögvest odaköltözött az asszonyhoz és a kisfiúhoz, hamarosan megszületett a közös gyerekük is, boldogok voltak, boldogok önnön merészségüktõl, a drámától, a szerelmüktõl, az új élettõl.

S aztán most, hat év elteltével, karácsony elõtt, amikor ez a férfi hazaér, az ebédlõasztalon a már kitöltött és beadott válási papírok fogadják: az asszony elrendezett mindent, döntött: kiadja a férj útját, kész helyzet elé állítva õt. Annyit mond csak, hogy amint a férfi elmegy, õ és a két gyerek összeköltözik egy férfival, nem oly rég ismerte meg, s nem tehet a szerelem ellen semmit, nincsen választása, még ha akarná se tudna védekezni, de bevallja, nem is akar.

És a rákövetkezõ héten, amikor az eltanácsolt férj meglátogatná a papíron még hozzá tartozó feleségét és a gyerekeiket, az ajtót, ahová hat éven át hazajárt, már lezárva, a lakást üresen találja: elköltöztek valahányan, elsodorta õket egy új dráma, immár egy szerelmes, boldog kapcsolatban élnek egy büszke és gyõzelmes férfi oldalán.

Jelzés

Hirtelen jött a hó, mégis megmaradt a háztetõkön. Csend van, s a harmadik emeletrõl nézve a meredek cseréptetõk, kiugró tûzfalak, ormok úgy tapadnak össze, akárha egy nyugalmas, régen látott, elhagyott fennsík tárulna fel holmi kaptató után. Néma táj. Egyetlen kéménybõl dõl csak a füst, messze, valahol a Lenhossék park táján. Magányos kémény, szinte kilóg a tûzfal oldalán, és fekete a füstje, tömör, szinte áthatolhatatlanul anyagszerû; olyan, mint valami nyugtalanító jel a közelgõ este elõtt.

Képeslap

Alacsony, sziklás hegyek, másfelé talán inkább domboknak mondanák õket, itt hegy a nevük, igaz, a kiugró ormok, a csupasz sziklák erre meg is adnak minden okot. A völgyecskében megbúvó kisváros legfõbb nevezetessége évtizedeken át a tangóharmonika-gyár volt. Csaknem mindenki itt dolgozott, ponyvás teherautók szállították el a bõrtokokba csomagolt, vörösen és gyöngyházszínnel csillogó új tangóharmonikákat. Brigád is mûködött a gyárban, esténként a vendéglõben tangóharmonikán játszott a zenekar.

Voltak, akik még idõben elköltöztek innen, sok öregember azonban itt maradt. Az épület, a gyár ma is áll. Bálok már nincsenek, csak néha, hidegebb éjszakákon, ha a szél kifújja a sziklák közül a felhõfoszlányokat és a ködöt, s beveszi magát a falak közé, akkor a homályos ablakok mögül mintha zene szólna, s a sötétbe burkolózó gyárépület tetején úgy moccannak meg a kilazult cserepek, mint a feléledõ sípok.

Otthon

Reggelre köd jött: sûrû, csípõs illatú köd, ami lerövidíti, beszûkíti a világot. S mégis, ez a rövidlátó, bizonytalan körvonalú város egyáltalán nem barátságtalan, mi több, mintha otthonosabb lenne a megszokottnál. Mintha a köd okozta homály sokkal inkább illene ezekhez a házakhoz és utcákhoz, esetleg az emberekhez, vagy csak az otthonosság nem jelent egyebet, mint az elgyengülést, a látótávolság beszûkülését. Esetleg.

A régi szoba

Egy szabályos négyszög alapú szoba, ahol zöld a padló, és az egyik fal csupa ablak. Odakint kristályos hideg van, kopár ágak, felhõtlen, vakító ég, dõl be a fény. A szoba zöld padlójáról pedig egyre csak száll fel a por, remegnek a szemcsék a levegõben, máskülönben minden mozdulatlan, finom, bársonyos szõrme a polcokon, az asztalon, a székeken.

Budapest, nőváros

Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom… (B. H.)

A mi környékünkön az õsz beköszöntekor teherautók jelennek meg, szürkére mázolt IFA-k jönnek, s a rakodóterük tele fahasábokkal, csak úgy világítanak messzirõl ezek a nyers színû tuskók, egyformára fûrészelt gyönyörû fadarabok, s a halom legtetején még egy vesszõkosár is billeg, tele egymásra állítgatott tûzifával, amikor egy ilyen teherautó megjelenik, valósággal megáll a forgalom, mert ha a sétálóutcába kell beállnia, nemigen fér el mellette már más, ráadásul a sofõr hordja fel a fát, fel a lépcsõn, aztán meg le a pincerekeszbe, leállítja a motort, atlétatrikóra vetkõzik és a hátára kapja a vesszõkosarat, s amikor harmadszor vagy negyedszer fordul, már végig a sétálóutcán úszik utána a csípõs izzadságszag, pedig a kocsi rakományán még meg se látszik a hiány, a ház kapualjában meg egy ünneplõ ruhás nénike áll, illetve hol lelép a járdára, hol meg vissza- kapaszkodik a lépcsõkre, mintha izgatottságában így akarná segíteni a cipekedést, s igyekszik a mellette elfújtató atlétatrikós sofõrt megszólítani, vagy ha más nem, hát legalább a járókelõkkel szóba állni, hiszen õk is láthatják, micsoda hatalmas és gyönyörû halom fa ez, nem csoda, hogy az imént egy szemüveges férfi vásárolni akart belõle néhányat, a kandallójukba kellene, ezt mondta neki, s még hozzátette, milyen kár, hogy ez a sok nyers fa egyszerûen csak füstté és hamuvá válik, az lenne kár, ha valóban nyers lenne, válaszolta, hiszen akkor meg se venné, és az lenne kár, ha valóban csak hamu és füst lenne belõle, de szerencsére azért meleget is adnak neki, ezen viszont a szemüveges férfi megsértõdött, ki tudja miért, mintha a fát nem is azért vásárolná az ember, hogy fûtsön vele, igaz, sok furcsa ember járkál errefelé mostanában, például miközben ez az IFA pöfögve próbált magának parkolóhelyet keresni, és a Macskafogó nevezetû presszó törzsvendégei a kerek mûanyag asztalokat ütögették és harsány kiáltásokkal bíztatták a sofõrt, mintha a zöld szõnyeg, amit a presszó elé terített a tulajdonos, hogy az legyen a kerthelyiség, nem is itt a sétálóutcában pompázna, de valami futballpálya partvonalánál üldögélnének, és a kérlelhetetlenül elõrenyomuló középcsatárt bíztatnák egy újabb kiismerhetetlen testcselre, izgatottan várva, bekövetkezik-e egy újabb kíméletlen belemenés, egy megtorlatlanul maradó fault, mindeközben szemközt, abban a most épült házban zene szólalt meg, és dobok püfögnek azóta is, ebbõl tudhatja mindenki, hogy házavató van, léggömbök és színes szalagok, új lakók, új lakások, új szomszédok, annak örömére, hogy beépült ez a foghíj, meghívó cédulákat dobtak be minden környékbeli lakó postaládájába, de lám, hiába a terítõvel letakart hosszú asztalok, hiába az udvaron felállított sátor, alig néhányan jöttek el, nem kell a vendégség, pedig egyre csak szól a zene, két hatalmas hangfal mögött elektromos orgonán játszó férfi ül, elõtte meg egy szõkére festett, kövér nõ álldogál, a nyakán kidagadnak az erek és Isztambulról énekel, csupa rúzs a szája, és közben azt a hatalmas bográcsot bámulja, ami csaknem színültig telve pörkölttel, hiszen a környékbeli lakók csak az ablakokba és az erkélyekre álltak ki, hogy megnézzék, miféle az udvaron ez a zaj, de arra már senki nem vette a bátorságot, hogy leüljön az asztalokhoz, tányért fogjon, vagy a csillogó poharakkal feltornyozott italos pulthoz álljon, hiába áll a vadonat házakat és lakásokat reklámozó színes prospektusaival készenlétben egy lenyalt hajú, öltönyös férfi, és hiába kiabálja a mikrofonba az a szõke nõ, hogy ez a mulatság a régi és az új lakóké, s ráadásul az építõké is, például a színpad mögött nem bontották még el a szerszámoskamrát, s most ott négy munkás üldögél a felfordított hordókon, a lábukon kifûzött fûzõvel a bakancs, az ötödik munkás meg éppen közeledik a cukrászda felõl, és fehér mûanyag poharakban kávét hoz, öt kis poharat egyensúlyoz, hogy mindenkinek jusson, és menet közben néha megfújja a kezét, hogy így hûtse a bõrén a kávé forróságát, szemközt meg a Ki-Ki feliratú ruhabolt kínai tulajdonosa egykedvûen dõl hátra az utcára kitett székében, és miközben a szeme valahová a távolba réved, túl a falakon és a túl az utcán, a keze a hatalmas farkaskutyája bozontját vakargatja, ennek a kutyának egyébként olyan hosszú bajsza van, mint egy macskának, ám a feje nagyobb, mint egy focilabda, a kínai boltos még arra se zökkent ki az álmodozásából, hogy mellette zümmögve és kattanva kinyílt a rácsos kapu elektromos zárja, és egy fejkendõbe, mellénykébe, ingbe, rakott szoknyákba, harisnyába és fekete félcipõbe öltözött asszony lépett ki az utcára, éppen a hosszú bajszú kutya mellé, ugyanis ebben a házban valamelyik lakásban erdélyi asszonyok szoktak megszállni, Kolozsvár mellõl, nagy szatyrokkal jönnek, és gyakorta nem tudják kinyitni az ajtót, ilyenkor hosszan álldogálnak a rács elõtt, és méregetik a járókelõket, hogy melyiket volna tanácsos megszólítani, s melyiket okosabb szótlanul hagyni, ez az asszony azonban láthatóan már nem elõször jár errefelé, s megsimogatta a kutya fejét is, miközben az IFA teherautón tornyosuló tûzifát nézte, milyen kár, hogy nem ott élünk, ahol a levelek vannak, mondta a kínai boltosnak, élni jó, válaszolta a boltos, és a falakon túlra nézett, a levelek közt folyton változna a világ, mondta az asszony, és ez nem csak szép volna, de soha semmi nem látszódna ugyanolyannak, lehullanak a levelek, bólogatott a kínai, lehullanak, ez igaz, ez a rendje, mégis szép volna talán, az én férjem traktoros volt, mondta az asszony, és amikor szántania kellett, kilazulhatott valami csapszeg, õ meg hátramászott menet közben, hogy megigazítsa, így történt, hogy megbotlott, leesett az ekevasak közé és beszántotta magát, beszántotta abba a földbe, amit éveken át forgatott, a gyomrát fordította ki az eke éle, sárga és vörös, a traktor meg csak ment tovább, hasította a sárga földet, mintha mi sem történt volna, éppen olyan színû volt az agyagos föld, mint azok a fahasábok azon a teherautón, sárga, bólintott a kínai, ezt értem, sárga bizony, a férjem élt még néhány napig, pedig a vasak összekaszabolták a beleit, igen, bólintott a kínai, és meglegyintette a kutyája fejét, és mintha erre a jelre kezdené, odabent, a házudvaron a kövér szõke nõ újra énekelni kezdett, szállj el, kismadár, szállj, szállj, messze szállj, kiabálta bele a mikrofonba, miközben a kávéspoharukat szorongató építõmunkások fásultan bámulták a fenekét, a sárga színû ruha átizzadt gyûrõdéseit, amelyek kirajzolták a tangabugyi vonalát, és az udvaron mindenhová befurakodott a pörkölt szaga, én különben is azt gondolom, hogy még a füstje se veszik el ennek a fának, állította meg a fûzfakosaras sofõrt az ünneplõ ruhás nénike, hogy tetszik ezt gondolni, nézett az rá értetlenül, hogyan, hogyan, nézzen csak fel egyszer a téli felhõkre, hiszen azokban benne kell, hogy legyen minden elégett fahasáb, õsztõl tavaszig, nem tudom, kezitcsókolom, fújt egyet a sofõr, én nem szoktam a felhõket bámulni, viszont még egy kosár, és készen vagyunk, bezzeg ezekben az új házakban már pincék sincsenek, nemhogy fát hozatnának a fûtéshez, csakhogy akkor mi lesz a maga teherautójával, vagy mi lesz magával, én nem azon gondolkodom, csókolom, hogy mi lesz, hanem azt csinálom, ami van, kedves vendégeink, köszönjük, hogy meghallgatták a mûsorunkat, hajolt meg az üres asztalok felé a szõke nõ, és kívánjuk, hogy mindenki boldogan éljen ebben a szép, új környezetben, ezekben a kényelmes, új lakásokban, mi most elköszönünk, vanília-csokoládét kérek, állt most már a cukrászda utcai fagylaltos pultjához a rakott szoknyás asszony, és az elõre kikészített pénzt az üveglapra számolta, a nagy, hosszú fülû bõrszatyrát pedig a vállára vette, hogy elvehesse a tölcsért, ne, kiabálta a kínai boltos a kutyájának, ne, mert az nem bírt ellenállni a csípõs izzadtságszagnak, és az atlétatrikós sofõr lábát kezdte el szagolgatni, elmész innen te dög, lendítette meg a lábát a teherautós, nézzenek oda, micsoda egy állat, akkora feje van, mint egy futball-labda, aztán szabadon mászkál, le van szarva, legyintett odafent a színpadon a szõke nõ, az elektromos orgonán játszó férfinek mondta, csakhogy elfelejtették kikapcsolni a mikrofont, ezért hát mindenki hallotta még odafent az ablakokban is, ha szar volt, hát szar volt, szorította a mikrofont a két vaskos melle közé a nõ és megrázta a fejét, hogy a szõke haja a vállára hulljon, csókolom, intett vissza a sofõr, aztán a tüzet is nézze ám, ne csak a felhõket, és visszavette magára a kék zubbonyát, beindította az IFA teherautót, fekete füstgomolyokat pöfékelve a járda fölé, dehogy volt szar, nagyon is jó volt, válaszolta az elektromos orgonás, és vágyakozva nézte a mikrofont, profi munka, csak ennyit mondhatok, profi munka, gondolod, nézett rá hálásan a nõ, nem csak gondolom, biztos vagyok benne, ezek meg örüljenek, hogy itt voltunk, végre történt velük valami, ha te mondod, akkor biztosan így van, így bizony, elhiheted, akkor köszönöm, tudod, hogy én soha nem hazudnék neked, még akkor se, ha nekem az jó volna, és az IFA lassan, óvatosan gördült ki a parkoló autók közül, mert azok éppen csak annyi utat hagytak, hogy elférjen egy harmadik kocsi, de nem ám egy ilyen teherautó, úgyhogy kellett az óvatosság, a Macskafogó nevezetû presszó elé kitett asztaloknál élvezettel nézték a mutatványt a törzsvendégek, a söröskorsókba kapaszkodtak és a lábukkal alig észrevehetõen rugdalták a zöld filcszõnyeget, akárha egy izgalmas labdarúgó mérkõzés közvetítését látnák a televízióban, és még akkor is mosolyogtak a korsók fölött, hogy rég elment a teherautó, mint ahogyan elment a délelõtt is, mert mosolyogni jó, ez legalább bizonyos, sárgán zubogott a fény a házak közé, és valami csípõs szagok úsztak a levegõben, aztán már az se, mert elment a nyár, csak a kipufogógáz kékes felhõcskéi lebegtek várakozóan az utcai díszburkolat fölött.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.